20. Legjobb barát

Csóközön!♥

Igen, újra itt vagyok, és már meg is hoztam a 20. fejezetet. Az első két blogom élt meg talán ennyi időt, és büszke vagyok magamra, hogy most nem adtam fel az első két rész után. Na mindegy is.

A következő két rész leginkább Avery és Dawn barátságról fog szólni, utána vélhetőleg már izgalmasabb részek jönnek. Arra is még várni kell, ki volt a gyújtogató, de addig lehet tippeket küldeni, esetleg majd annál a bizonyos fejezetnél leírni, hogy ti mennyire lepődtetek meg. :)

Közben felkerült a Saving Carrie Prológusa is, ITT elolvashatjátok, ha érdekel titeket!:)

Köszönöm szépen a pipákat, az új feliratkozókat, a visszajelzéseket és a 11100+ oldalmegtekintést!:3 Továbbra is várom a véleményeket kommentben, valamint a Chat-nél, esetleg CsJ-n (nyugodtan jelöljetek, írjatok, nem harapok ám tudjátok, amelyik kutya ugat, az nem harap)!:)

Jó olvasást kívánok a fejezethez!^^

Puszi, 

Raina

20. Legjobb barát

Hosszú sor állt a népszerű kávézó pultja előtt, de én türelmesen vártam. Dawn egy eldugottabb helyen üldögélt, látszólag teljesen belemerült egy magazinban, még csak észre sem vette, hogy beléptem. Sorban állás közben figyeltem őt, arca gondterhelt volt, és a testtartása is nyugtalanságról árulkodott. Általában ügyelt arra, hogy egyenesen üljön, most viszont görnyedten meredt az újság lapjaira, a jobb lábát idegesen mozgatta, közben pedig az alsó ajkát rágcsálta. Valami biztosan történt.

Bűntudat kezdett mardosni, úgy éreztem, cserbenhagytam a legjobb barátnőmet azzal, hogy szórakozni indultam a múlt éjjel ahelyett, hogy beszéltem volna vele. Mégis milyen barátnő vagyok én?

Kiléptem a sorból, a mögöttem állók legnagyobb örömére, s megindultam Dawn felé, aki csak akkor vett észre, mikor leültem vele szemben. Vörös szemmel nézett rám, és tőle nem megszokott módon semmi smink nem volt rajta. Megijesztett a látványa, és már egészen biztos voltam abban, hogy valami történt vele, amiről nekem semmit sem szólt. És látva, mennyire ki van bukva, nem friss dologról van szó.

– Szia – köszönt halkan, majd egy kicsit sem vidám mosolyra húzódott a szája. – Jellemző. Pár napja rád gyújtottak egy raktárt, és te még mindig fantasztikusan nézel ki. Semmi karika vagy duzzad szem. A megjelenésed tökéletes, mint mindig.

Összeszorult a torkom.

– A tiéd viszont nem az. Dawn, mi történt?

Kócos hajába túrt, s mikor kezeit megemelte, észrevettem a körmeit is. Dawn mindig is nagy hangsúlyt fektetett a legapróbb részletekre is, és amióta csak ismerem, tökéletes karmokkal indult útnak. Most viszont a körömlakk lepattogzott, és hosszú körmeit is lerágta. A homlokomat ráncoltam.

– Jaj, Avery, azt sem tudom, hol kezdjem! – Fáradtan sóhajtott fel. – Az utóbbi hét annyira borzalmasan hosszú és szar volt, hogy arra szavak nincsenek!

Visszagondoltam arra a három napra, amit az iskolában töltöttem a héten, de nem emlékeztem olyasmire, amiből rájöhetnék, mi gyötri Dawnt. Rengeteget nevetett, folyamatosan társaságban volt, semmi jel nem utalt arra, hogy rosszkedvű. És itt megint csak elmondanám, mennyire rossz barátnő vagyok, ha még csak az sem tűnik fel, hogy a legjobb barátnőm, aki olyan, mintha a testvérem lenne, totál szét van csúszva. A gondolataim csak magam körül forogtak, és észre sem vettem, hogy mások nagyobb problémákkal küzdenek, mint én.

Dawn az asztalra könyökölt, a tenyerével tartotta meg az állát. Az asztalt bámulta, de úgy tűnt, mintha semmire sem fókuszálna.

– Apa és anya egyre többet veszekednek.

Felszisszentem. Dawn imádta a szüleit, mindig is úgy látta, ők egy tökéletes pár, s arról álmodott, egyszer majd ő is talál magának egy olyan pasast, aki annyira szereti őt, mint az édesapja az anyukáját. Tökéletes család voltak, leszámítva néhány apró összetűzést, amit pár napon belül sikerült is megbeszélniük. Néhány hónapja azonban feszültté váltak náluk a dolgok, és bár az okokat Dawn sosem mondta el, arról mindig tudtam, ha a szülei veszekednek. Ez már egyre gyakoribb volt a Lévesque családban, de ahogy Dawn arcára néztem, rájöttem, hogy most többről van szó.

– Anya válni akar. – Könnyek szöktek ki a szeméből. – Azt mondta, nem hajlandó tovább apámmal élni. Összepakolt és lelépett otthonról, Avery! Mire tegnap hazaértem, már csak egy cetlit találtam a szobámban, amiben azt írta, nagyon sajnálja, hogy elment, de nem volt más választása. Ott hagyott apámmal, aki szintén nincs otthon, valami üzleti szar miatt Párizsba kellett mennie – megtörölte az arcát. – Mit gondolsz, anyud vállalná a dolgot? Ha már válásról van szó, legalább olyan ügyvédhez menjenek, akit ismernek.

– Beszélhetek vele, de ő… hát, nem foglalkozik ilyenekkel. De biztosan tud ajánlani olyan ügyvédet, aki… megbízható és normális. Ami azt illeti, elég sok mindenkit ismer, és nem csak itt, ebben a városban – elhúztam a szám. – Néha úgy tűnik, egész Franciaországban vannak kapcsolatai.

– Köszönöm.

Rettenetesen sajnáltam Dawnt, s pontosan tudtam, min megy keresztül. Egy válás mindig megviseli az embert, főleg, ha eddig abban a hitben élt, hogy minden a legnagyobb rendben a szülei között. Fáj végignézni, hogy omlik teljesen össze egy tökéletesnek vélt dolog.

A mi családunk csak próbálta elhitetni a kívülállókkal, hogy nálunk aztán semmiféle összetűzés nincs, és senki sem tudta, mi történik odabent, a csukott ajtók mögött. A szüleim kapcsolata sosem volt tökéletes, hiába mutatták azt, nagyon sokat veszekedtek; már a legapróbb dolgok is képesek voltak tönkre vágni az idillit. Utólag belegondolva, jobb is, hogy apa beadta a válókeresetet, mert a folytonos civakodás mindnyájunkat kikészítette volna idegileg.

Átnyúltam az asztal felett és együtt érzően megszorítottam Dawn kezét.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy ha tudok, segítek? – Aprót bólintott. – Ha bármi van, akármi, nyugodtan szólj! Velem bármikor beszélhetsz! Elvégre, a legjobb barátod vagyok, vagy mi fene…

– A legjobb barát a világon – mosolygott rám.

– Pontosan! – vigyorogtam.

Büszke voltam, hogy valamennyire sikerült felvidítanom, vagy legalábbis tudtam belé egy kis lelket önteni. Azonban, amikor a mosoly eltűnt az arcáról, és a homloka ráncokba szaladt, rájöttem, hogy nem végeztem túl jó munkát, és kezdtem megbizonyosodni arról, hogy valójában rettenetesen önző és szörnyű legjobb barát vagyok. Elvégre úgy indultam el otthonról, hogy én majd nyafogok egy sort Dawnnak, hogy jaj, milyen rossz nekem, utálom a szüleimet, és rettegek, mert valaki meg akar ölni. Ezek a problémák valahogy eléggé eltörpülnek az övé mellett – jó, talán a tény, hogy életveszélyben vagyok, mégsem olyan kis baj, de na… értitek.

– Történt még más is, amiről nem tudok?

Dawn felsóhajtott.

– Tegnap felhívtam Alexyt, hogy jöjjön el velem jógázni, mert két nap kimaradt. Ráadásul semmi kedvem nem volt otthon lenni, el akartam terelni a figyelmem. – Kicsit fájt, hogy nem nekem szólt, hanem másnak, de félretettem a féltékenységem, elvégre, nem körülöttem forgott a világ. Ráadásul biztos voltam benne, hogy Alexynek nem említette, mi történt, de a fiú még így is fel tudta őt vidítani. Nos, legalábbis egy kis időre. – És, istenem, mintha nem lenne elég problémám, tudod, ki jön velünk szemben? – megráztam a fejem, jelezve, hogy ötletem sincs. – Leo. És egy másik lány kezét szorongatta! Szerinted?!

Felsóhajtottam.

– Azért valld be, nem lepett meg túlságosan a dolog. Leo mindig is nagy kanállal falta az életet, ha valakit dobott, összejött mással, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Neked is ezt kellene tenned. Sőt, már rég találnod kellett volna magadnak valakit, és ezt a srác orra alá dörgölni.

Dawn halvány mosollyal az arcán nézett a szemembe.

– Tudod, néha kegyetlen vagy. Meg kellene tanulnod finoman fogalmazni.

Felnevettem.

– Ugyan, abban hol az izgalom?

Csalódottan rázta a fejét, de egy kis mosoly továbbra is ott bujkált a szája sarkában.

– Itt most nem az izgalomról van szó, drága barátnőm, hanem arról, hogy ne bánts meg másokat. Tudod, gondolkozz, mielőtt megszólalsz.

– Megyek, hozok magamnak valamit – kuncogva álltam fel.

A pulthoz sétáltam, közben azon agyaltam, hogyan dobhatnám fel Dawnt. Nem szerettem, ha az emberek szomorúak, azt pedig egyenesen gyűlöltem, ha olyasvalaki van maga alatt, aki közel áll hozzám. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben, s már meg is volt, mit kellene tennem Dawn felvidítása érdekében, de kicsit tartottam attól, hogy nem egyezik bele. A tervem első része egy minden izmot megmozgató edzés volt, és nem érdekelt, mennyire ellenkezik Dawn (a jógán kívül nem akart másféle mozgásról hallani, pláne, ha közben le kellett izzadnia). Utána jöhetne egy kis ebéd a kedvenc, nem túl drága éttermünkben, aztán pedig a vásárlás estére.

– Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló fiú, mikor sorra kerültem.

Huszonkét évesnek saccoltam a srácot, nem többnek, de jól nézett ki. Férfiasabb arccsontozata volt, mint Charles-nek, és ez a srác rendelkezett némi kisfiús vonással is, amitől kissé ártatlannak is tűnt. A kisugárzása megnyerő volt, és kedvem lett volna beletúrni a dús, éj fekete hajába. Barna szemei fáradságról árulkodtak, mégis úgy tűnt, lelkesen mér végig. Rátenyereltem a pultra, s magamra varázsoltam azt a mosolyom, amivel a pasikat szoktam meghódítani. A srác tekintete az arcomról aprócska dekoltázsomra tévedt, és majdnem felnevettem, mikor megnyalta az ajkát.

– Egy jeges kávét, cukor nélkül, édesítővel. Köszi!

A srác gyorsan lefirkantotta a rendelésem, majd miután megkérdezte, a nevemet is ráírta egy pohárra, és átnyújtotta egy fiatal, vörös hajú lánynak, aki már neki is állt, hogy elkészítse a kávém. A pultnál várakoztam, amíg elkészül az italom, addig a sráccal szórakoztam. Néha-néha, rövidebb időre rápillantottam, ilyenkor mindig elmosolyodtam, majd elkaptam róla a tekintetem. Mosolyogva figyeltem, hogyan ügyetlenkedik, a mögöttem álló férfi rendelését is sikerült félreírnia. Őrült jó érzés volt a tudat, hogy ezt a viselkedést én váltottam ki belőle, és ez még egy kicsit dobott az amúgy is hatalmas önbizalmamon.

A jeges kávémmal együtt siettem vissza Dawnhoz, aki úgy lapozgatta a magazint, hogy nem is nézett oda.

– Van egy ötletem! – mondtam, mire felkapta a fejét. – Tartsunk egy csajos napot. Szerintem ránk férne.

Dawn furcsán nézett rám, de nem tudtam volna megmondani, mit gondol. Hirtelen eltorzult az arca.

– Basszus, Avery, én annyira sajnálom! – Kérdőn néztem rá. – Itt nyafogok neked, és még csak meg sem kérdeztem, hogy vagy.

– Miért kérdezted volna meg?

Felsóhajtott.

– Valami idióta megpróbált megölni, én meg itt locsogok a problémáimról. Ne haragudj!

Vicces, hogy Dawn és én is bűntudatot érzünk, mert a saját gondjainkat fontosabbnak tartjuk egy pillanatra, mint a másikét. Az ilyen pillanatokban döbbenek csak rá, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Kívülről biztosan úgy festettünk, mintha testvérek lennék. A stílusunk is nagyjából megegyezett, a viselkedésünk is, ahogy a külsőnk is, leszámítva néhány aprócska vonást és a szemünk színét.

– Nem nagy dolog, túl vagyok rajta. Volt időm gondolkodni, és rájöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy egy ilyen miatt aggódjak a nap huszonnégy órájában.

Dawn úgy méregetett, mintha a lelkembe látna. Felnyögött.

– Avery, miért gondolom azt, hogy magasról tettél arra, mit mondtak a szüleid és valami felelőtlen dologba kezdtél?

Hátradőltem a székben és szélesen elmosolyodtam.

– Azért, drágám, mert jól ismersz. Valóban ezt tettem.

Amíg elfogyasztottam a kávém, meséltem neki a tegnap estéről, amit a Vörös Sárkányban töltöttem. Megemlítettem neki minden fontosabb dolgot, de talán Charles házáról többet áradoztam, mint kellett volna; nem tehettem róla, teljesen beleszerettem abba a luxusvillába.

– Szóval, ez a Charles jóképű, humoros, elképesztően gazdag, van stílusa, és ahogy a szavaidból kivettem, elég jó, ha ágytornáról van szó. – Értetlenül nézett rám. – Akkor nem értem. Ez a pasi maga a főnyeremény, Avery, miért nem jössz össze vele, már úgy, igazán?

– Azért Dawn, mert rohadtul nincs kedvem egy kapcsolathoz. Ragadjak le egy pasinál huzamosabb időre és hagyjam veszni a legjobb éveimet? Kösz, de inkább nem.

Dawn felsóhajtott, és inkább rám hagyta a dolgot. Tudta, hogy nem tud meggyőzni, de valamilyen szinten meg is értett; ő is ugyanezt csinálta, a különbség köztünk csupán annyi volt, hogy Dawn könnyen belezúgott a pár napos kalandjaiba. Én életemben egyszer voltam csak szerelmes, és az a rövid időszak borzalmas volt, a tény pedig, hogy nem lehettem együtt azzal az emberrel, akiért teljesen oda voltam, iszonyatosan fájt.

– Szóval, mi a terv mára? – kérdezte Dawn.

Elmosolyodtam.

– Apud mikor jön haza?

Gondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.

– Azt hiszem valamikor hétfőn. Vagy kedden, nem tudom pontosan. Miért?

Vigyorogva hajoltam előre, mintha valami titkot akartam volna megosztani vele.

– Szervezzünk bulit! Az utóbbi időben folyton szórakozóhelyekre vagy máshoz jártunk, már nem is emlékszem, mikor vettünk részt olyan bulin, ahol mi voltunk a házigazdák.

Dawn a fejét vakarta.

– Szervezzünk. De mégis hol? Azt mondtad, apud csak holnap megy vissza Olaszországba, anyukád is hazajött, ráadásul a nagymamád is… – Szemei elkerekedtek, mikor rádöbbent, mire céloztam a korábbi kérdésemmel. – Nem, Avery! Szó sem lehet róla! Apám kinyír, ha megtudja, bulit szerveztem a háta mögött.

Kissé csalódottan dőltem hátra. Pedig kezdtem beleélni magam.

– Hát, akkor kérdd meg! Apud imád téged, biztosan megengedi. Egy kis hiszti és már meg is kapod, amit akarsz.

Sértődötten húzta fel az orrát.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

Felnevettem és a kezébe nyomtam az asztalon heverő mobilját.

– Semmit, nyugi! Na? Akkor felhívod?

Dawn habozott, de azért elvette a telefonját, s egy kis gondolkozás után már hívta is az apját. Biztos voltam abban, hogy megszervezhetjük azt a bulit, hisz’ Dawn apja mást sem szeretett jobban, mint a lánya kedvében járni, és ezen a tény, hogy a férfinek piszkos ügyekből folyik be annyi pénz, amennyi, nem változtat. Dawn akkor is az ő hercegnője marad, akinek mindent megad.

– Oké – mondta, miután megbontotta a vonalat. – Azt mondja, rendezhetünk bulit, ha utána takarítunk is. – Ez az! – De most őszintén. Szerinted ki jönne el? Előbb kellett volna szólni az embereknek, nem pedig az utolsó pillanatban.

Felnevettem és már elő is kaptam a telefonom, hogy sms-t írjak az ismerőseimnek a buliról.

– Ne aggódj, ha mi ott leszünk, akkor mindenki jönni akar majd! A lényeg, hogy minél több embert értesítsünk.

A lehető legtöbb ismerősnek küldtünk üzenetet, sőt, még a közösségi portálra is kiírtuk a fontosabb infókat, és megkértünk mindenkit, jelezzen, ha tud jönni.

– Egyéb terv mára? – kérdezte Dawn, miközben kifelé indultunk.

Széles mosoly kúszott az arcomra.

– Ó, abból van bőven! Kezdhetnénk egy másfél-két órás edzéssel, utána ehetnénk valamit, aztán egy kis vásárlás estére. Kaja, pia meg ilyenek. Ó, és ruhák, azokról ne…

– Avery!

Dawnnal egyszerre fordultunk meg a nevem hallatára. Már kint voltunk a kávézóból, de visszaléptem, mikor megláttam, hogy a pultos srác siet felém féloldalas mosollyal az arcán.

– Igen?

A srác megállt előttem, a vigyor kissé lehervadt az arcáról, s idegesen nézett a szemembe. Összefontam magam előtt a kezem.

– Csak azt szerettem volna kérdezni, izé… – Aranyosnak találtam, hogy zavarban van, de egy kicsit zavart is. Úgy tűnt, mintha nem lenne annyira biztos magában, és ez rontott a pasi esélyein. – Lenne… lenne kedved eljönni velem valamikor valahova?

Közelebb léptem hozzá, s a mutatóujjamat végighúztam a karján.

– Most randira hívsz? – mosolyogtam fel rá.

– Azt hiszem, igen. E-esetleg cserélhetnénk számot.

Felnevettem.

– Ó, minek neked a számom is, ha már a nevemet tudod? – Kérdőn nézett rám. – A legjobb barátnőmnél lesz egy buli ma este. Ha tényleg velem szeretnél lenni, időt szánsz arra, hogy megtaláld a helyet.

Dawnra nézett a vállam felett. Valami azt súgta, ezt a srácot nem fogom a szórakozó tömeg között látni ma este.

– És mégis hogy találjam meg? Nem ismerem sem őt, sem téged!

Megnyaltam az ajkam, s átkaroltam a nyakát.

– Hidd el, ha nagyon akarsz, megtalálsz! – mondtam neki, aztán a srác legnagyobb döbbenetére a kávézó kellős közepén megcsókoltam őt, tucatnyi ember láttára.