04. Az a bizonyos e-mail

Csóközön!

Meg is érkeztem a 4. fejezettel, ami hosszabbra sikerült, mint az eddigiek - remélem nem baj. :)

Az oldalsávban találtok néhány infót a fejezetek érkezéséről, amit folyamatosan frissíteni fogok. 

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, örülök, hogy tetszik a történet! ^^ És ismét szeretném megköszönni mindenkinek, aki látogatja a blogot, ugyanis átléptük a 900 oldalmegjelenítést! Köszönöm.♥

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és ne feledjétek: számít a véleményetek!^^

Raina

4. Az a bizonyos e-mail

Mr. Faraize túl szétszórt, és egyáltalán nem ért a gyerekekhez – pláne a tizenhat, tizenhét éves hormontúltengéses, a szájukat befogni képtelen kamaszokhoz. Osztályfőnöknek csapnivaló, ám azt el kell ismerni, a történelmet remekül meg tudja tanítani. Szerencsétlenségére azonban osztályfőnöki órát kellett tartania, s mint minden év elején, most is tudatnia kellett velünk a legfontosabb szabályokat, ellenőriznie kellett, hogy a tavalyi adatok – lakcím, szülők száma – változatlanok maradtak-e, valamint elmondta, mennyire szeretné, ha a tavalyi osztályátlag az idén változna, mert a teljesítményünk borzalmas, nem gimnáziumba illő, és az egész iskolában mi vagyunk a legrosszabbak. Mindezeket hatalmas zajongások közepette ismertette velünk, s kétlem, hogy túl sok emberhez jutottak volna el a szavai, szóval ez a tanév sem fog különbözni az eddigiektől.

Az óra közepén, mikor Mr. Faraize a házirendből olvasott fel, előkerültek a telefonok, néhányan pedig vidáman fordultak oldalra, vagy hátra, hogy folytathassák a becsengetéssel félbeszakadt beszélgetéseket. Dawn Rosa mögé telepedett le, távol tőlem, így papírdarabkákat használtunk a csevegéshez, s osztálytársaink segítségével juttattuk el őket egymáshoz. Remekül szórakoztunk, noha semmi értelmesről nem esett szó.

Néhány perc elteltével úgy éreztem, mintha valaki figyelne, s mikor felnéztem, az előttem ülő Nathaniel aranybarna szemeibe ütközött a tekintetem. Felvontam a szemöldököm.

– Mi az? – kérdeztem.

Rosszallóan rázta a fejét, és kikapta a kezemből az üres papír fecnit, amire éppen írni készültem.

– Esetleg figyelhetnétek is egy kicsit.

Elmosolyodtam.

– Ó, de hát én figyelek! Attól még, hogy nem nézek rá a tanárra, még hallom, amit mondd. Nem kell hozzá látnom is.

Csak a szemét forgatta, majd előre fordult. Dawnra pillantottam, aki halkan kuncogott, majd a telefonjához nyúlt. Pár másodpercen belül rezegni kezdett a mobilom, jelezve, hogy üzenetem érkezett – Dawntól.

Szerezz egy csajt a strébernek. Igazán ráférne. ;) x

Az ajkamba haraptam, nehogy hangosan felnevessek, majd már írtam is a választ.

Úgy hallottam, Melody oda meg vissza van érte. Mit gondolsz? Összeillő páros lennének, nem? :D

 Mikor Dawn megkapta az sms-t, felém nézett, megrázta a fejét, majd újra a telefon képernyőjére szegezte a tekintetét. Újabb üzenetet küldött.

Lol, nem. Olyan barátnő kell Nathanielnek, aki kihozza belőle a rossz fiút. Ugye tudod, mire gondolok? ;)

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő. Mr. Faraize megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd amilyen gyorsan csak tudott, kisietett a teremből. Dawn pillanatokon belül ott termett a padom mellett, így személyesen beszélhettünk arról, hogy az ismerőseink köréből ki lenne a legmegfelelőbb a mindig komoly DÖK elnöknek. Persze halkan vitattuk meg a jelölteket, nehogy Nathaniel meghalljon minket.

– Oké, akkor Shailene? – vetette fel Dawn végső elkeseredésében az ötletet.

A fejemet ráztam.

– Shai túl vad lenne neki, ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem kezdene ki olyan sráccal, mint ő – böktem a fejemmel a nekünk háttal ülő Nathaniel felé.

Dawn frusztráltan emelte fel a kezét.

– Feladom, nincs több ötletem!

A fejemet ráztam, aztán eszembe jutott.

– Nekem van! – Dawn kíváncsian emelte meg egyik szemöldökét. – Hát, te, drága barátnőm!

Dawn hirtelen köpni-nyelni nem tudott, csak pislogott rám, mintha teljesen elment volna az eszem. Bevallom, csak azért mertem felhozni a témát, hogy húzzam egy kicsit a Castiel dolog miatt. De megérdemelte, nem igaz?

– Haha, rohadt vicces volt, Avery. – Legjobb barátnőm teljesen elpirult, de szerintem ez fel sem tűnt neki, én pedig nem akartam rákérdezni, hogy a düh miatt vörösödött-e el, vagy, mert többet érzett a szőke srác iránt, mint amit be mert volna vallani. Dawn sokszor nyitott könyv számomra, könnyű megmondanom, mit gondol, de akadtak pillanatok, amikor olyan jól elrejtette előlem az érzelmeit, hogy még akkor sem tudtam volna megmondani, mit érez, ha az életem múlt volna rajta. A mostani is egy olyan alkalom volt.

Csak megrántottam a vállam, és felültem a padra. Abban a pillanatban vettem észre a felénk tartó Alexyt, akinek arcán – mint mindig –, most is hatalmas, vidám vigyor ült. Elmosolyodtam, mikor odaért hozzánk, s mindkettőnket szorosan megölelt.

– Itt vannak a kedvenc csajaim! – Hangja hangos volt, s élettel teli, olyan Alexys. – Olyan jó újra látni titeket!

Dawnnal egyszerre nevettünk fel, s könnyed csevegésbe kezdtünk meleg barátunkkal, aki boldogan számolt be a nyaralásáról, amit hol a városban, hol pedig a parton töltött Arminnal, és még néhány haverjával. Mindig sápadt bőre most bronzos színben tündökölt, amelyet hófehér felsője még jobban kiemelt. A nyár során kék haja kissé kifakult, de ez a világosabb szín jobban illett az arcához.

– Suli után ráértek? – kérdezte a srác gyorsan, miután becsöngettek.

– Persze – válaszoltunk egyszerre, majd mindannyian visszaültünk a helyünkre.

Mr. Faraize pont akkor lépett be a terembe, mikor kényelmesen elhelyezkedtem, s ott folytatta, ahol az előző órán befejezte, s látszólag ő is annyira unta ezt az egészet, mint mi. Az asztalra könyököltem, s unottan bámultan a telefonom kijelzőjét, mikor Castiel rugdosni kezdte a széket. Eleinte nem akartam törődni vele, de ahogy a percek teltek, úgy lettem idegesebb.

– Befejeznéd? – fordultam hátra ingerülten, s mikor a szája önelégült vigyorra húzódott, csak még dühösebb lettem.

– Nem – felelte halkan, s tovább folytatta a rugdosást.

– Istenem, hány éves vagy, tíz?

– Csak tesztelek valamit.

A homlokomat ráncoltam.

– Mégis mit?

– Hogy mikor törsz meg és adod meg azoknak a csajoknak a számát, akikről szünetben dumáltatok.

Elmosolyodtam.

– Ó, hát erről van szó! Tudod, Castiel, csak kérned kellett volna…

– És megadtad volna?

Halkan felnevettem.

– Dehogy, butus.

Amikor előre fordultam, még mindig mosolyogtam, és annak ellenére, hogy nem akartam, hogy Castiel összejöjjön valamelyik barátnőmmel, leírtam Shai és Alison számát egy kisebb papírdarabra, és hátranyújtottam neki. A rugdosás abbamaradt, és az óra hátralevő részében Castiel nem is foglalkozott már velem.

Mr. Faraize az óra közepére tudatta velünk az összes szabályt, amit be kellett tartanunk, majd megkérte Nathanielt, hogy ismertesse az osztállyal azokat a szakköröket, amelyek idén indulnak. Egy új szabály szerint legalább egyhez muszáj volt csatlakozni, s Nathaniel DÖK elnökként igyekezett segítséget nyújtani mindenkinek, aki nem tudott választani.

A színjátszó kör mellett döntöttem, csakúgy, mint tavaly, így miután Nathaniel elmondta a legfontosabb információkat, szükségtelennek tartottam, hogy figyeljek, s előkaptam a mobilom, hogy válaszolhassak a Facebook-os üzenetekre, majd unalmamban elkezdtem fotózni magam. Furcsán fintorogtam, kiöltöttem a nyelvem és bandzsítottam, miközben képeket csináltam, s miután végeztem, kiválasztottam a legviccesebbet, s feltöltöttem Instagramra Órai selfie címmel. Jeremy, az egyik srác, akivel nyáron kavartam, pár perc múlva hozzá is szólt.

Őrült és szexi. Mint mindig. ;)

Persze Dawn se bírta ki, hogy ne írjon hozzá.

És az enyém, Jeremy, ezt ne felejtsd el! :p Szép vagy csajszim♥

Miután elküldtem a választ, vissza akartam csúsztatni a telefont a táskámba, ám az rezegni kezdett. Sms-re számítottam, vagy egy újabb Facebook-os üzenetre, így amikor megláttam az e-mailt jelző borítékot a képernyő bal felső sarkában, meglepődtem, a feladó címét olvasva pedig őrültek módjára kezdett verni a szívem.

Nyár elején beadtam a jelentkezésem egy elit gimnáziumba, amely nem ebben a városban volt, de elég nagy hírrel rendelkezett. Az iskolai olyan programokat biztosít a diákok számára, amelyeknek később még nagy hasznát vehetik, arról nem is beszélve, hogy az ott végzettek nagyobb eséllyel kerülnek be egyetemre, s a többségükből elismert fotográfus, stylist és művész válik. Minden álmom oda járni, s félévente lelkesen küldtem el nekik a jelentkezésem, de eddig egyszer sem volt szerencsém, válaszuk minden alkalommal elutasító volt. Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet, s csalódottan olvastam, hogy még csak most kapták meg a kérelmem. De… ez azért jelent valamit, nem igaz?

Miss Delacroix,

Örömmel értesítjük, hogy felvételi kérelmét dráma tagozatos osztályunkba megkaptuk. Köszönjük, hogy iskolánkat választotta, hamarosan tudatjuk Önnel a vezetőség döntését.   

03. Kötekedni akarsz?

Csóközön!

Megérkeztem az újabb fejezettel, amelyben már megjelenik mindenki kedvence, a Csábításból Jeles ügyeletes rossz fiúja, Castiel is!

Magához a részhez nincs különösebb hozzáfűzni valóm, viszont ismét szeretném megköszönni azt a rengeteg pipát, amit kaptam, és wow, drágáim, máris átléptük a 600 oldalmegjelenítést! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok megnyitni blogot! Köszönöm, nyuszkók, hogy itt vagytok és feldobjátok a napjaimat!♥

Viszont látva a pipákat és a látogatottság számát, elszomorodtam, mert kommentek még mindig nem érkeztek. Páran jeleztetek CsJ-n, hogy tetszett a fejezet, de tanácstalan vagyok, hogy mi az oka annak, hogy nem írtok. :( 

Azért, kiraktam oldalra egy chat-et, ha oda szívesebben írnátok. Könyörögni nem fogok, ahogy fenyegetőzni sem, ha írtok, írtok, ha nem, nem. De tényleg jól esne néhány szó Tőletek, elvégre, egy írónak fontos az olvasó véleménye. 

Na, mindegy, nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok a 3. fejezethez!:)

Pusz,

Raina

3. Kötekedni akarsz?

Csupán a szerencsének köszönhetem, hogy Dawn közvetlenül mögöttem jött, így nem estem seggre, viszont a táskám tompa puffanással ért földet. A benne lévő cuccok – a fésű, az aprócska sminktáskám, a mára hozott jegyzetfüzet, a tollak és a telefonom – mind a kemény padlón végeztek köztem és a srác között. Mérgesen pillantottam fel a fiúra, azonban, amikor az ismerős, szürke szempárba néztem, rögtön elszállt a dühöm. Castiel viszont továbbra is méreggel teli tekintettel méregetett, s egy pillanatra olyan érzésem támadt, hogy képes lenne megfojtani, ha nem lenne körülöttünk senki más, és nem egy nyilvános helyen lennénk.

– Nem tudsz vigyázni?! – förmedt rám rögtön, ökölbe szorított kezekkel.

– Éppenséggel te álltál közvetlenül a mosdó előtt, úgyhogy ezt én is kérdezhetném.

Összefontam magam előtt a kezeimet, s dühösen álltam a vörös hajú srác tekintetét. Castiel olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a parfümöt, amelyet ma reggel magára fújt, s amely rettenetesen piszkálta az orrom. Biztosra vettem, hogy a suliban rengeteg lánynak bejön ez a tömény illatfelhő, ami Castiel körül lebegett, nekem viszont pillanatok alatt felfordult a gyomrom.

– Kötekedni akarsz, Delacroix? – Fojtott hangon szólalt meg, amitől teljesen kirázott a hideg. Castiel, bár rendes srác, néha a frászt hozta rám.

Azonban ezt hülye lettem volna bevallani.

– Isten ments! – Oldalra billentettem a fejem, mikor észrevettem, kivel is társalgott éppen Castiel, mielőtt nekimentem volna. – Szia, Iris! – köszöntem neki mosolyogva, majd visszafordultam Castielhez. –  Legközelebb ne a mosdó előtt állj meg, és akkor talán elkerülheted az ilyen összetűzéseket.

Lehajoltam, hogy felszedjem a cuccaimat és a táskámat a földről, majd keserű mosollyal az arcomon mértem végig Castielt, aki még szeptember elsején is képes volt hosszú, fekete nadrágba bújni, majd intettem a zavartan álló Irisnek, s belekaroltam Dawnba. A szekrényem felé indultam, s próbáltam lecsillapítani magam – általában türelmes vagyok az emberekhez, és nehéz kihozni a sodromból, viszont Castiel sokszor már csupán a létezésével is képes volt teljesen kiborítani.

– Wow, köztetek aztán vibrál a levegő rendesen! – Dawn lazán nekidőlt a szomszédos szekrénynek, miközben én kinyitottam a sajátomat, s betettem a sminktáskám, amit direkt a suliba szántam, hogy itt is kéznél legyen, ha szükségem lenne rá.

Felsóhajtottam.

– Tudod, Dawn, ha két ember veszekedik, akkor ott vibrál a levegő, és nem feltétlenül azért, mert vonzódnak egymáshoz. – Lelki szemeim előtt megjelenik egy kép, és megrázkódom a gondolattól, hogy Castiellel kézen fogva sétálgatunk a városban, ostoba szavakkal becézgetve a másikat.

– Pedig szép pár lennétek…

Bevágtam a szekrényem ajtaját és felé fordultam.

– A legutóbbi pasijaimnál is pontosan ugyanezt mondtad, és mindnek katasztrófa lett a vége.

– Igen, de Castiel…

Ha Dawn egyszer ráharap egy témára, legyen az bármilyen ostoba dolog, képes órákig rágódni rajta, majd miután rádöbben, hogy szavai süket fülekre találnak, keres valami mást, amin töprenghet és álmodozhat. Mint egy kisgyerek, aki megunta a játékát, s új szórakozás után kutat.

Most sem volt más a helyzet. Az osztály felé haladtunk, s ő végig Castielről beszélt, próbált meggyőzni arról, hogy talán meg kellene próbálnom vele a dolgot. Én meg kikeltem magamból, és ellenérvekkel próbáltam bebizonyítani, hogy Castiel mennyire nem jó választás egy magam fajtának, és hogy előbb törné össze a szívem, mint én az övét, és hogy az semmi jóra nem vezetne. Persze, hiába beszéltem a legjobb barátnőmhöz, ő már az esküvőmet tervezte, s meg sem próbáltam leállítani, csak hagytam, hadd beszéljen. Majd megunja, és később rájön, hogy ez volt a leghülyébb ötlet, ami valaha is eszébe jutott.

Az osztályba érve magamra öltöttem a mindenkit teljesen elvarázsolok mosolyomat, s igyekeztem a lehető legtöbb emberrel csevegni, meghallgatni őket. Néhányuk sztoriját rettenetesen untam, de azért érdeklődő arccal figyeltem rájuk. Néhány év alatt annyira hozzászoktam a népszerűséghez, hogy el sem tudtam volna képzelni az életem nélküle. A hatalmam megtartásához pedig az kellett, hogy az emberek szeressenek, ezért mindenkivel elhitettem, hogy különleges valamilyen módon – bár akadtak páran, akik egyáltalán nem voltak azok. Hát, igen… Nem voltam szent, s minden cselekedetem mögött ott lapult az önzés is.

Becsengetés előtt néhány perccel otthagytam Dawnt és Rosát, akik belemerültek a beszélgetésbe, és a tavalyi helyem felé vettem az irányt. Azonban valaki már elfoglalta az asztalt. Összefontam magam előtt a kezem, és megköszörültem a torkom, mikor megálltam Castiel mellett. Gúnyos mosollyal az arcán nézett fel rám.

– A helyemen ülsz – mondtam, miután kivette a füléből a fülesét.

Még szélesebb lett a vigyora.

– Attól tartok, ez már többé nem a te asztalod.

Ingerülten szívtam be a levegőt és rátenyereltem az asztalra.

– Na, ide figyelj! Kilencedik óta itt ülök, és ez idén sem lesz másképp, Castiel, úgyhogy leszel szíves és felemeled a segged a székről, és másik helyet keresel. Értve vagyok?

Castiel közelebb hajolt hozzám, csupán pár centi választotta el az arcomat az övétől. Újra éreztem a parfümjének az illatát, amely most zavaróbbnak tűnt, mint a folyosón. Dühösen, összeszűkült szemekkel néztünk farkasszemet több másodpercig, amíg el nem kapta a tekintetét. Háh! Győzelem!

Megragadta a padon heverő telefonját, majd felállt.

– Parancsoljon, felség! – vette oda gúnyosan, majd elfoglalta mögöttem lévő helyet.

Egy puszit dobtam felé, majd, mint aki jól végezte a dolgát, leültem a helyemre, s vártam, hogy az osztályfőnök megérkezzen. 

02. Nem kellene ítélkeznem

Csóközön!

Meg is hoztam a következő fejezetet, amelyben ugyan még semmi komoly nem történik, és új szereplő sem jelenik meg benne. De hát kellenek ilyen részek is, nem? Nem kezdhetünk rögtön a közepén, kell egy kis bevezető, egy kis ráhangolódás. :)

Köszönöm szépen azoknak, akik írtak CsJ-n az előző fejezetet illetően, valamint minden olvasónak küldök egy hatalmas virtuális ölelést, amiért itt vagytok! Ezer puszi a pipákért, és a 300+ oldalmegjelenítésért! Köszönöm azoknak is, akik már most, a történet elején feliratkoztak!:) :*

Továbbra is várom a véleményeiteket, sokat számít nekem, tényleg!:)

A következő fejezetben már megjelenik drága vörösünk is, szóval igyekszem hamar hozni a fejezetet!

Addig is jó olvasást kívánok ehhez a részhez!♥

 

(eredeti kép)

2. Nem kellene ítélkeznem

– Ez egy iskola, hölgyeim, nem holmi divatbemutató. – Dawn vékony hangon utánozta az igazgatónőt, majd dühösen csapta le a mosdókagylóra a szempillaspirált. – Mégis kinek képzeli magát?! Nehogy már megmondja, miben járjak iskolába!

Hevesen bólogatok, de barátnőmmel ellentétben én nem húztam fel magam ennyire a dolgon. A ruháim nem voltak túl kirívóak – egy fehér rövidnadrágot vettem fel, színben hozzá passzoló, hosszított toppal, aprócska kivágással. Az arcom sem volt túlságosan kimázolva, épp csak ennyi sminket vittem fel, amennyit szükségesnek véltem: kevéske alapozó és púder, szemceruza és szempillafesték, valamint a kedvenc barackos szájfényem.

Dawn azonban olyan ruhákban jött ma suliba, amely épp, hogy takarta, amit kellett, s kiemelt mindent, amit kellett. Mintha a sminkelést is túlzásba vitte volna, a vastag tusvonal sokkal inkább illett buliba, mint iskolába, dús ajkaira pedig vörös rúzst kent fel.

– Nem tudom, miért húzod fel magad ennyire – mondtam, miközben végighúztam a fésűt hosszú, szőke hajamon, amelyet anyától örököltem, majd a csuklómon lévő fekete hajgumival összekötöttem. – Úgyis olyan ruhát veszel fel, amilyet akarsz, akár tetszik a nőnek, akár nem.

Dawn felsóhajtott és nekidőlt a mosdókagylónak.

– Igazad van. Inkább beszéljünk másról.

A szemem sarkából rá néztem.

– Rendben, beszéljünk. Feltéve, ha nekem is tetszik a téma.

– Jace-ről van szó…

– Dawn!

– Azt hittem, szakítasz vele, még mielőtt véget érne a nyár…

A homlokomat kezdtem dörzsölni. Egek, már most fáradtnak éreztem magam, pedig még el sem kezdődött a suli.

– Őszintén? Azt hittem, a srác rájön, hogy mi a szitu, és lelép, mielőtt dobnám. De nem ez történt, szóval most új terven dolgozom.

– Az új terveid általában arról szólnak, hogy megbántod a srácot, vagy nem reagálsz a hívásaira. Avery, Jace rendes srác, nem ezt érdemli.

Megfogtam a táskám és frusztráltam léptem egyet az ajtó felé.

– Ha már témánál vagyunk, mi a helyzet Aidannel, hm? Milyen rendes srác volt, azt meg hadd ne kelljen már megemlítenem, hogy a gyerekeitek nevén gondolkoztál, meg a közös szobátok falának színén. Emlékszel még, hogyan dobtad?

– Jó, jó, igazad van! – Maga elé emelte a két kezét. – Nem kellene ítélkeznem, amikor pontosan ugyanezt csinálom. Sajnálom.

Felsóhajtottam, és odasiettem hozzá, hogy megöleljem.

– Ó, drágám, nem akartalak megbántani! Ne haragudj!

– Nem, semmi baj. Megérdemeltem.

– Nézd, tudom, hogy nem jól intézem ezeket a dolgokat, de hagyd rám, oké? Ha így dobom ki a pasijaimat, nem okozok saját magamnak fájdalmat.

– Vagy bűntudatot.

Felnevettem, de mondani nem mondtam semmit. Ó, Dawn, ha tudnád, mennyire gyötör a bűntudat minden egyes szakítás után!

– Menjünk, nehogy elkéssünk! – Megragadtam Dawn karját, és kihúztam a mosdóból. Azonban nem vettem észre az ajtó előtt álló fiút, s teljes erőmből nekiütköztem. 

01. Nem holmi divatbemutató

Helló, nyuszkók!♥

Meg is hoztam az első részt, amire hogyha ránéztek, elég rövidkének tűnik. 

Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy 1-1,5 oldalas részeket hozok, mert így ti is könnyebben olvassátok, és nekem is kényelmesebb, nem megy rá egy egész napom hetem egy fejezetre.

Viszont ha szeretnétek, hogy hosszabbak legyenek, csak sikítsatok, és hosszabbítok.^^

Köszönöm szépen a prológushoz érkezett 7 Tetszett pipát, és azt a pár visszajelzést, amit CsJ-n írtatok. :)

Ide is nyugodtan írhattok, nem harapok! ^^

Ebben a fejezetben, ha csak rövid időre is, de felbukkan drága főhősnőnk imádott ellensége is - mert egy kis sablon mindig kell, haha.

Dawn karakteréért millió puszi  Flórának! Köszönöm, életet mentettél! ♥

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok és ne feledjétek: számít a véleményetek!^^

1. Nem holmi divatbemutató

Megvártam, amíg Jace az autójával együtt látótávolságon kívülre ért, s csak utána léptem át a kaput. A vidám hangok felerősödtek, a gyomrom pedig liftezni kezdett a gondolatra, hogy ezentúl majdnem minden napot itt kell töltenem olyan emberek között, akiknek több, mint a felét még csak nem is bírom. Felsóhajtottam, mosolyt erőltettem az arcomra, és végigsétáltam az aprócska udvaron, köszönve a rég látott ismerősöknek. Az emberek között szlalomozva figyeltem az arcokat, legjobb barátnőm, Dawn ismerős vonásait keresve. Amikor megpillantottam az ajtónál, Amberrel és a barátnőivel beszélgetve, gyorsítottam a lépteimet.

– Avery! – kiáltott fel Dawn, mikor meglátott. Hatalmas öleléssel üdvözölt. – Ó, istenkém, csodásan nézel ki!

– Te sem panaszkodhatsz, drágám! – mosolyogtam rá, majd Amber felé fordultam. Már kevésbé voltam vidám. – Amber! Jó újra látni.

Szőke, göndör fürtjeit átdobta a válla felett, és tett egy lépést az ajtó felé.

– Téged is, Avery. – Kimérten válaszolt, majd a barátnőihez fordult. – Gyerünk csajok, menjünk! – A következő szavait azonban már Dawnhoz intézte. – Örülök, hogy tudtunk beszélni, Dawn!

A szemem sarkából legjobb barátnőmre néztem, aki fintorogva fonta össze maga előtt a kezét.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem, mikor Amber eltűnt az ajtó mögött.

– Csak a szokásos – rázta a fejét. – Nem nézünk még be a mosdóba óra előtt? Meg akarom igazítani a hajam.

Dawn hosszú hajjal rendelkezik, amely néhány évvel ezelőtt még gyönyörű aranybarna színben pompázott, ám mikor bekerültünk a gimnáziumba, befestette szőkére, mondván, az jobban illik a stílusához, és jobban kiemeli veszélyesen villogó zöld szemeit. Azóta platinaszőke, egyenesre vasalt fürtökkel rohangál, és mintha az önbizalma is nőtt volna.

Mosolyogva karoltam bele, s nevetgélve indultunk meg a mosdó felé. Az utóbbi két hétben nem sokat láttam, szóval jócskán volt mit megbeszélünk.

– Jó reggelt, igazgatónő! – köszöntünk, mikor az idős nő elsétált mellettünk. Szúrós pillantással mért végig minket.

– Kisasszony, meg kell, hogy mondjam, nagyon csinosan fest ebben a ruhában – elmosolyodtam a dicsérő szavak hallatán, de a vigyor rögtön ráfagyott az arcomra, látva az igazgatónő komoly vonásait. – De ha megkérhetem, legközelebb próbáljon meg ne úgy felöltözni, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna ki. Ez önre is vonatkozik Ms. Lévesque. Ez egy iskola, hölgyeim, nem holmi divatbemutató.

Ezzel tovább is sétált, mi pedig csak néztünk utána. Idegesítő kuncogás ütötte meg a fülem, s mikor oldalra pillantottam, a kárörvendő Amberbe ütközött a tekintetem, aki a barátnőivel sugdolózott. Mielőtt tovább indultam volna, a szemeimet forgattam, és felmutattam a középső ujjam a nevetgélő társaság felé, ezzel beléjük fojtva a vihogást.

00. Prológus

Hát, sziasztok, kedves idetévedők!

Bevezetésnek kezdeném néhány infóval, mert szerintem ti is szeretnétek tudni, milyen blogon is jártok. Kérlek, amíg ezt nem olvastátok végig, ne görgessetek lejjebb! Ugyanis már most eldönthetitek, hogy akartok-e időt vesztegetni a történetemre, vagy sem.

Nincsenek komoly terveim ezzel a sztorival, az egész azért van, hogy visszarázkódhassak az írásba - az a másfél év kihagyás bizony nyomot hagy a mostani történeteimen. Na, szóval.

Bizony, ez egy Csábításból jeles fanfiction lesz, méghozzá - meglepő módon -, Castiellel a főszerepben. Ugyan nem szívlelem a vöröst, más karakterrel egy ilyen fajta sztorit nem tudnék megírni. Nem fogok senkit álomvilágba ringatni, egy olyan blogot fogok írni, amelyben a 16-17 évesek problémáiról, életéről olvashatsz - semmi mézes-mázos cucc, csak a kőkemény valóság. Főhősnőnk, Avery, nem új diákként kerül a Sweet Amoris gimibe, 11.-esként ez a 3. éve ott. Nem fognak a szereplők rögtön az elején egymásba szeretni, meg lesz ennek a maga módja. Az oldalsávban megtaláljátok a történet rövid leírását (tessék elolvasni, mielőtt tovább mész!).

Avery viselkedése nem követni való, eszetekbe se jusson! Nem tökéletes, kissé botrányosnak is mondanám, és hibákat fog elkövetni - de hát az ember ebből tanul, nem? Trágár szavak előfordulhatnak, szóval nem kisgyerekeknek íródik/íródott a történet. 

Felelősséget nem vállalok, ha olvasod, olvasod, ha nem, nem. Egyedi történetet próbálok írni, aztán majd kiderül, sikerül-e.

Nos, ha még mindig itt vagytok, jöjjön egy rövidke prológus!:)

Ó, és mielőtt elfelejteném! Szavakkal dolgozom, drágáim, nem képekkel. Csak gondoltam, jobb, ha tudjátok.

Várom a pipákat és a véleményeket!;)

Prológus

Ujjaimmal vidáman doboltam a zene ütemére, és átadtam magam azoknak az érzéseknek, amelyek ehhez a számhoz kötődtek. Kétségkívül életem legjobb nyaralása volt az idei, annyi új arcot ismerhettem meg, akikkel az egész szünidőt átbulizhattam, hogy időm sem volt unatkozni. Őrült partik a népszerű szórakozóhelyeken, visszafogott sütögetések, és ó, az az egy hónap Olaszországban! Mit meg nem tennék, ha most rögtön visszamehetnék oda! Gyönyörű ország az, kedves lakosokkal, rengetek látnivalóval, híres üzletekkel. A nyár fénypontja volt az ott töltött idő, amelyet igyekeztem kihasználni, mégis olyan gyorsan vége lett. Még fel sem fogtam, hol vagyok, már egy repülőn ültem, vissza ide, ebbe az unalmas kisvárosba, ám nem mondhatom, hogy nem éreztem jól magam itthon, hisz új barátokat szereztem.  

Énekelve pillantottam a mellettem ülő srácra, aki bár az útra koncentrált, ajkán mosoly bujkált, és jókedvűen hallgatta, ahogy a rádióval együtt dalolok – bár a hangom nem volt éppen a legjobb. Felnevetek.

– Mi olyan vicces? – Csak egy pillanatra nézett rám, utána tekintete visszatért az útra.

Az ajkamba haraptam. – Semmi, semmi.

Már akkor kiszúrtam a Sweet Amoris Gimnáziumot, amikor bekanyarodtunk abba az utcába, ahol a suli is volt. Görcsbe rándult a gyomrom, és mintha a nyár emlékei is halványodni kezdtek volna abban a pillanatban, hogy a tudatomba beférkőzött a tanulás gondolata. Ők is érezték, hogy amint belépek azon a kapun, semmi szabadságom nem lesz hosszú, gyötrelmes hónapokig. Nagyot sóhajtottam. Kilakkozott lábkörmeimet kezdtem vizslatni, miközben az autó leparkolt a gimi előtt. Kelletlenül vettem le a műszerfalra pakolt lábaimat, majd belebújtam kényelmes, fehér szandálomba, s kinyitottam az ajtót. Gyors pillantást vetettem Jace-re.

– Kösz, nyuszkó, hogy elhoztál! Életet mentettél.

– Suli után érted jöjjek?

Úgy tettem, mintha elgondolkoztam volna a kérdésen. Ugyan Jace remek srác volt, minden lány álma, valójában rettenetesen unalmas, és már a kapcsolatunk elején tudtam, hogy ebből bizony nem lesz boldogan élnek, míg meg nem halnak. Na, nem mintha vágytam volna egy ilyen… izére. A nyár végével ennek a kapcsolatnak is vége lesz, és azt hittem, erre már ő is rájött. Tévedtem volna?

– Nem, nem kell! Majd találkozunk! – Valamikor.

Kipattantam a kocsiból, és végignéztem a hatalmas épületen, amely semmit sem változott a nyár alatt. Mély levegőt vettem.

Hát, viszlát, nyár! Helló, kerti partik és napsütés! Üdv újra, menza kaja, tanórák és könyvek. Unalmas tanévnek nézünk elébe…