2014. augusztus 4., hétfő

12. Érdekel, mi van veled

Csóközön!♥

Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késett ez a fejezet. Az utóbbi napokban nem igazán volt időm leülni írni, folyamatos rohanásban voltam, és bár a rész el volt kezdve, arra sajnos nem értem rá, hogy be is fejezzem. Kárpótlásul most viszont egy hosszabb fejezetet hoztam nektek, és szerintem a kép is sok minden elárul!;)

Köszönöm a visszajelzéseket, a pipákat, az 5000+ oldalmegtekintést és a szavazatokat is. Igyekszem ez utóbbit szem előtt tartani, és bizonyos dolgokat kevésbé részletezni a fiatalabb korosztály miatt. 

Viszont, éppen ez miatt most szeretnék kirakni egy kis figyelmeztetést a történések miatt. 13 év alatt nem igazán ajánlom, bár tekintve, hogy ti, fiatalok, milyen hamar juttok el addig, amire én konkrétan 12-13 évesen még csak gondolni se mertem... Na mindegy, szóval, én figyelmeztettelek titeket, felelősséget nem vállalok. :)

Továbbra is várom a véleményeket, akár itt, kommentben, akár a chaten, akár CsJ-n!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina


12. Érdekel, mi van veled
– Avery, megismételnéd, amit mondtam?
Mr. Faraize hangjára felkaptam a fejem, s értetlenül néztem körbe az osztályban. Az osztálytársaim egy emberként fordultak felém, néhányuk unottan, a többségük pedig gúnyosan méregetett, várva a válaszomra, amely majd feldobja az egyébként igencsak nyomott hangulatot. Ahogy oldalra néztem, Alexy és Dawn aggódó pillantásával találkoztam, a srác még súgni is próbált, de fogalmam sem volt, mit mondhatott. Az a rengeteg, őrülten hangos buli mind hiába volt, ha még most sem tudok szájról olvasni…
Tudatában annak, hogy a következő egy-két perc rekordidő alatt fog végigszáguldani az iskolán, s mindenki rajtam fog nevetni – bár próbálják csak megtenni! –, magamra öltöttem a nemtörődöm stílusom, kihúztam magam, s egyenesen Mr. Faraize szemeibe néztem, aki diáktársaimhoz hasonlóan a válaszom várta.
– Nem figyeltem, tanár úr…
Viszonylag csend fogadta az amúgy tőlem szokatlan választ, Nathaniel csak a szemét forgatta, a többiek pedig visszafordultak a jegyzeteikhez, mert tudták, hogy nem fog más történni. Mr. Faraize nem tartozott azon tanárok közé, akik szívesen égetik le a diákjaikat, így nem izgultam, és az osztálytársaimat se foglalkoztatta nagyon a dolog.
Egy valaki azonban jót derült rajtam, s mikor meghallottam mély nevetését, amely csak úgy csöpögött a gúnytól, ökölbe szorult a kezem. Még van képe kiröhögni! Ez az egész Castiel hibája volt. Egész nap magamon éreztem a dühös, perzselő tekintetét, ami az utolsó órára már hatalmas lyukat égetett a hátamba, s ezzel teljesen elvonta a figyelmem mindenről. Nem tudtam figyelni, csak fészkelődtem a székemben, annyira kényelmetlenül éreztem magam. A füzeteim ma majdnem hogy üresek maradtak, semmi újat nem sikerült lejegyeznem, mert mindvégig a ma reggelen járt az eszem. Utálom, hogy Castiel ilyen hatással van rám, de sajnos nem tudom befolyásolni az érzéseimet.
– Castiel, ahogy elnézem, te nagyon jól tudod a választ. – Mr. Faraize elnézett a fejem felett, és ezúttal a kuncogó srácot szúrta ki magának.
Castiel azonnal elhallgatott, én pedig kíváncsian fordultam hátra, az ajkaim pedig gúnyos vigyorra húzódtak. A vörös elkapta a tekintetét a tanárról, s egyenesen rám nézett. Szürke szemeiben furcsa fény villant, de nem tudtam volna megmondani, mire is gondolt. Hanyagul hátradőlt, a széke halk koppanással ütődött neki a falnak, kezeit pedig összefonta maga előtt, s pontosan úgy válaszolt, mint azt vártam. A megnyilvánulása tipikus volt, s egy cseppet sem okozott meglepetést.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy még mindig rólunk, franciákról van szó, valamint sokadik Lajosunk is szóba került, de hogy őszinte legyek, Mr. F, én sem igazán figyeltem, mással foglalkoztam.
A tanárról rám nézett, s kacsintott. Lenézően néztem végig rajta, majd visszafordultam a füzetemhez. Mr. Faraize úgy döntött, Castiel megjegyzését válasz nélkül hagyja, s a következő kérdése már az egész osztálynak szólt.
– Valaki meg tudná mondani, miről volt szó eddig, a mai órán?
Mindenki lesütötte a szemét, s lázasan olvasta át a jegyzetét, hogy ha esetleg nem akad jelentkező, s Mr. Faraize őt szólítja fel, ne legyen kínos, hogy nem tud semmit. Azonban az osztály megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Melody lelkesen emelte a levegőbe kezét. Ha valaki, ő biztosan tudja a választ, hisz az egyik legjobb tanuló volt az osztályban, s minden órán szorgosan jegyzetelt.
– A francia forradalom előzményeit kezdtük el, közben átismételtük a felvilágosodást, amelyet tavaly év végén vettünk. Az uralkodó pedig, akire Castiel utalt, XVI. Lajos.
A tanár elégedetten bólintott, s folytatta az anyagot. Melody büszkén húzta ki magát, aztán hátrafordult, s egyenesen Nathanielre nézett, aki gondolom elmosolyodhatott, mert Melody majd’ kicsattant örömében. Alig hallhatóan felkuncogtam, s az utolsó negyed órában próbáltam annyit leírni abból, amit Mr. Faraize mondott, amennyit csak tudtam, bár nem volt egyszerű felfogni bármit is úgy, hogy az első fél órából szinte semmit nem hallottam. Ne felejtsem el megköszönni Castielnek…
Amikor kicsöngettek, mindent behajítottam a táskámba, s Dawnhoz léptem, hogy elköszönjek tőle, s szóljak, hogy később átugrom, ahogy megígértem. Persze, egyikünk sem tudta, hogy nálam mit is fog jelenteni a később, ugyanis Josh-sal leszek délután.
Az elsők között hagytam el a termet, nagyokat lépve szeltem át a folyosót, félrelökve azt, aki az utamba áll – még Ambernek is sikerült nekirohannom, aki éppen az ajtó előtt álldogált a barátnőivel. Amikor cifra szavak hagyták el a száját, felmutattam a középső ujjam, s már rohantam is a kapu felé, ahol már Josh várt. Mosolyogva siettem oda hozzá, s mikor meglátott, az ő szája is mosolyra húzódott. Ugyan egyikünk sem érzett semmit a másik iránt, mindketten tudtuk, hogy igazán izgalmas délutánnak nézünk elébe. Josh éppen olyan nőcsábász, mint azt először gondoltam róla, s biztos voltam abban, hogy elég tapasztalt, noha csak két évvel volt idősebb nálam.
Amikor mellé értem, átkarolta a derekam, s határozott mozdulattal húzott közelebb magához.
– Szia – köszönt.
– Hali – mosolyodtam el, kivillantva tökéletesen fehér fogsorom.
Lábujjhegyre álltam, mert egy fejjel magasabb volt, mint én, s egy puszit nyomtam az ajkaira. Nem éreztem semmiféle pillangókat, mikor összeért a szánk, nem futott rajtam végig a hideg, de nem is azért álltam ott vele, mert szerelmes voltam belé. A móka kedvéért kerestük egymás társaságát, s az lett volna furcsa, hogyha az érintése bármiféle érzelmet kivált belőlem.
– Na, hova menjünk? – kérdezte, s beszálltunk a kocsijába, ami elképesztően drágának tűnt.
Még mielőtt becsatoltuk volna magunkat, Josh közelebb hajolt hozzám, s megcsókolt. Őszinte leszek, nem ájultam el tőle, kicsit több volt a nyál, mint emlékeztem, de ahogy a keze végigsiklott a csupasz karomon, majd a hátamon… Hű! Az már biztos, hogy a srác érti a dolgát.
– Hozzám – suttogtam, miután megszakítottam a csókot. – Holnap délutánig enyém a ház.
– Klassz – mondta, s beindította a motort.
Útközben egy szót sem szóltunk; egyikünk sem akart komolyabb beszélgetésbe elegyedni, ugyanis a ma délutánnal véget is ér a „kapcsolatunk”. A keze végig a combomon pihent, csak néha vette el onnét, hogy sebességet váltson. A rádió felé nyúltam, s gyorsan bekapcsoltam azt. Elmosolyodtam, mikor a kedvenc számom töltötte be az utasteret, s énekelni kezdtem. Josh is csatlakozott hozzám, és meglepődve vettem észre, hogy egész jó hangja van, bár az angol kiejtése borzalmas, és még csak nem is pontos. Ez sokat rontott az előadásán, de egy szót sem szóltam.
A házunk előtt álltunk meg, s szinte egyszerre pattantunk ki az autóból. Megkerültem a kocsit, s mellé léptem, megfogtam az egyik kezét, és a bejárat felé húztam. Az ajtó előtt még bájosan rá mosolyogtam, s miután beléptünk a lakásba, rögtön egymásnak estünk. Pontosabban ő esett nekem. Vadul, szenvedélyesen csókolt, miközben nekilökött az ajtónak, kezei pedig végigjárták testem minden egyes négyzetcentijét. Alig kaptam levegőt, és kicsit gáz volt a helyzet, de egye fene, túlélem. Jobb kezemmel beletúrtam sötét hajába, s az egyik lábammal átkaroltam a derekát, s közelebb húztam magamhoz. A testünk teljesen összeért, s még ruhán keresztül is éreztem, mennyire ég a vágytól, s ez mosolyt csalt az arcomra. Kezemet lassan végighúztam a hátán, s megragadtam szürke pólója szegélyét. Csak addig váltunk el egymástól, amíg lehúztam róla a ruhadarabot, ez alatt a rövid idő alatt pedig megértem levegőért kapkodni.
Fellélegeztem, amikor az ajkai nem a számra tapadtak, hanem a nyakamat kezdte csókolgatni. A fejemet nekidöntöttem az ajtónak, s lehunytam a szemem. Josh egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, a hasamat simogatta, majd egyre feljebb indult, egészen a melltartómig. Ott azonban meggondolta magát, a kezét visszahúzta, s ajkaival ezúttal a számra koncentrált. A körmeimmel végigszántottam a hátát, elég erősen ahhoz, hogy még holnap is látszódjon a nyoma. Josh a számba nyögött, mire elégedetten elmosolyodtam, s nekinyomtam a csípőmet az övéhez. Josh újra lenyúlt, s megszabadított a felsőmtől, kicsit gyorsabban és durvábban, mint azt kellett volna, s egy pillanatra elfogott a szédülés, amikor meghallottam a finom anyag reccsenését. Josh-t azonban annyira elvakította a vágy, hogy ezt észre sem vette.
A folyosó végéről köhécselés csapta meg a fülem, s mindketten lefagytunk. A szemeim kipattantak, s ellöktem magamtól az értetlen Josh-t, akinek szemeiben még mindig ott csillogott a kielégítetlenség.
A hang irányába néztem, s éreztem, hogy az egész arcom lángol. A nagymamámmal néztem farkasszemet; rettentően dühös volt, de egyben kíváncsi is.
– Szia, nagyi – köszöntem bizonytalanul.
Nagyi elkapta rólam a pillantását, s Josh-t méregette. A fiú pillanatok alatt kapta magára a felsőjét, s egészen biztos voltam benne, hogy legszívesebben elmenekülne. A mi kis találkánknak ezennel vége.
– Ki a barátod, Avery? – Nagyi összefonta maga előtt a kezét.
– Nem a barátom – feleltem higgadtan. – Josh éppen menni készült, nem igaz? – A szemem sarkából a fiúra néztem; a kezei már a kilincset szorongatták.
Magamban nevettem. Ennyit a magabiztosságáról.
– I-igen, már itt sem vagyok. Örülök, izé, hogy megismerhettem. – Mielőtt kilépett volna a házból, még visszanézett rám. – Később felhívsz?
– Nem valószínű.
Josh arca elkomorult, s becsapta maga mögött az ajtót. Én visszanéztem nagyira, aki elítélően pillantott végig rajtam. Még mindig melltartóban álltam az ajtó előtt, de nem igazán foglalkoztam vele.
– Mit keresel itt? – kérdeztem, s felvettem a földről a felsőm, s alaposan végignéztem rajta.
Egy apró lyuk volt a varrás mentén, éppen akkora, hogy a kisujjam átférjen rajta. Majd megkérdeztem Rosát, hogy meg tudja-e varrni, én ugyanis nem értek hozzá.
– Az ember már meg sem látogathatja az unokáját?
Összefontam magam előtt a kezem.
– Nagyi!
A szüleim válása óta a nagyi egyszer sem jött el hozzánk, és még az is ritkán fordult elő, hogy idetelefonáljon megkérdezni, mi van velünk. Anyát okolta azért, hogy a fia elhagyta Franciaországot, és nem szívesen tartózkodott a közelében; és rám sem volt túl büszke, mindig is Elliotért rajongott – mint mindenki más is. Ezért volt furcsa, hogy most itt van, ráadásul a legrosszabb alkalmat választotta a látogatásra.
– Öltözz fel, a konyhában várlak. Megtanítalak főzni.
Nos, anyához hasonlóan én sem voltam egy konyhatündér, de a legalapvetőbb dolgokat egész finoman meg tudtam csinálni. Az omlettem és a pudingom isteni volt, és általában a sütijeim is elég jól sikerülnek, szóval teljesen feleslegesnek tartottam, hogy nagyi azt akarja, főzzek vele, de ha valakivel, hát vele valahogy nem akartam vitatkozni. Felszaladtam a szobámba, a szakadt ruhát a székem háttámlájára terítettem, s felkaptam magamra egy kényelmes felsőt, ami a combom közepéig ért. A fürdőben összekötöttem a hajam, s mielőtt visszamentem volna a konyhába, a tekintetem a nyakamra siklott. Egy kisebb lila folt éktelenkedett rajta, hála Josh-nak. Felsóhajtottam, s kibontottam a copfom, s inkább befontam úgy, hogy a fonat pont úgy essen, hogy eltakarja a kis foltot, majd csatlakoztam a nagyihoz.
Rengeteg zöldség és egy kisebb tálnyi csirkemell hevert a pulton a fűszernövények között, s azonnal rájöttem, hogy nagyi mit akar főzni; az egyik kedvencem volt a zöldséges csirkemell, bár nem túl gyakran ettem, elvégre anyám nem tudott főzni. Lelkesen kaptam magamra a kötényem, s megmostam a húst.
– Anyád felhívott reggel, hogy egész héten Párizsban lesz. Aggódott, szóval megkért, hogy figyeljek rád, amíg távol van – felsóhajtott. – Most már értem, miért fél egyedül hagyni téged. Sokszor fordult ez elő?
Elgondolkodtam. Többször, mint amennyit be mertem volna vallani, noha soha nem kapott még rajta senki.
– Csak egyszer-kétszer. – Nagyi megemelte az egyik szemöldökét. – Jó, talán kicsit többször.
Megrázta a fejét.
– Ha ezt így folytatod, teljesen tönkreteszed az életed. Az iskolával kellene foglalkoznod, nem pedig a pasizással.
Odaadtam neki a húst, és elkezdte rászórni a fűszereket, én pedig a zöldségeknek álltam neki. Megfogtam a paradicsomot, s szép, vékony szeletekre vágtam.
– A kettő nem zárja ki egymást. Annak ellenére, hogy több pasival volt dolgom eddig, mint bárki másnak a suliból, még jól tanulok. Az évfolyamon a legjobbak közé tartozom.
– Valóban?
Utálom, hogy mindenki egy szőke libának néz, aki csak a pasizáshoz ért. Ennél jóval több vagyok, és fáj, hogy ezt a családom sem látja.
– Igen, nagyi. Tavaly majdnem mindenből ötös lettem, kivéve matekból, abból négyes, bioszból meg kettes. És szerintem ez elég jó átlag.
– Bioszból kettes?! Az meg hogy lehet? Az a világ legkönnyebb tantárgya!
Elszámoltam magamban tízig, miközben a paprikáért nyúltam.
– Lehet, hogy az, de ha kifogod a suli legrosszabb tanárát, akkor már nem tűnik annak.
– Érdekes, hogy te és Elliot ugyanabban a gimnáziumban tanultatok, de ő egyszer sem panaszkodott egyik tanárára sem. Ha hibázott, azt elismerte, és nem fogta másra.
Visszanyeltem pár könnycseppet, s egyenesen nagyi világoskék szemeibe néztem.
– Sajnálom, hogy nem vagyok olyan, mint ő!
Pár percig mindketten hallgattunk. Én azért, mert gondolatban Elliottal voltam a kórházban, s eldöntöttem, hogy holnap suli után első dolgom lesz meglátogatni őt. Hogy nagyi miért volt csöndben, azt nem tudtam, de végül ő szólalt meg előbb.
– Ha összekapnád magad, te is ugyanott lehetnél, mint ő, és akkor rád is büszke lennék. Nem olyan könnyű bekerülni egy külföldi egyetemre.
Kis híján elvágtam az ujjam, és csak remélni tudtam, hogy rosszul hallottam. A kezdeti döbbenetet szánalom váltotta fel, s elnevettem magam.
– Nem hiszem el, hogy még neked is hazudott.
Nagyi mellém lépett.
– Tessék?
Letettem a kést a pultra és lehalkítottam a hangom.
– Elliot nem tanul külföldön. Fél éve fekszik kómában.
Nagyi szeme megtelt könnyekkel.
– Mit mondnak az orvosok?
– Már lemondtak arról, hogy valaha felébred. De én még reménykedem.

Nagyi még aznap fogta magát, és meglátogatta Elliotot. Én nem mentem, mert tudtam, hogy nagyinak arra van szüksége, hogy egyedül lehessen az unokájával. Inkább otthon maradtam, befejeztem az ebédet, ami finomabbra sikerült, mint azt először remélni mertem, de a jázminrizst túl sokáig hagytam vízben, és egy kicsit megszívta magát, ráadásul a só is megborult, de ahhoz képest, hogy először csináltam ilyet, nem lett annyira borzalmas.
Délután négy körül küldtem egy sms-t Dawnnak, hogy ne várjon, mert nem megyek át, viszont reggel mehetünk együtt, ha gondolja. A szobámban tanultam meg, a kedvenc zenéimet hallgatva, amit csak akkor kapcsoltam ki, mikor nagyi kisírt szemekkel hazaért. Nem beszéltünk arról, mi történt a kórházban, inkább felajánlottam neki, hogy nézzünk meg egy filmet este. Egy Audrey Hepburn film mellett döntöttünk, amelynek a végén sikerült bealudnom…

Másnap reggel korán keltem, a konyhából jövő illatok ébresztettek fel, amelyeket nem éreztem volna, ha a szobámban alszom. Még mindig a kanapén feküdtem, s csak akkor döbbentem rá, hogy nem volt túl jó ötlet tőlem ott elaludni, mikor felültem. A nyakam és a hátam sajgott, a karjaimat pedig alig bírtam mozgatni. Ásítozva sétáltam a konyhába, ahol nagyi éppen palacsintát készített. Nagyon jó illata volt.
– Jó reggelt – köszönt.
Csak intettem, s a bögrémért nyúltam, s öntöttem magamnak a friss, gőzölgő kávéból. Beleraktam a cukrot és egy kis tejet, majd gyorsan megittam, hogy észhez térjek, majd a fürdő felé vettem az irányt, s készülődni kezdtem a suliba. A rossz idő miatt ma egy fekete csőfarmert húztam magamra és egyszerű, pántos felsőt, ami fölé egy vékony anyagú kardigánt vettem fel, s egy gyors sminkelés után lebotorkáltam a konyhába reggelizni. Szóltam nagyinak, hogy ne várjon, mert suli után beugrom Elliothoz, utána pedig Dawnnál tanulok. A tányéromat a mosogatóba raktam, s a folyosóra mentem, hogy felvegyem a cipőm, ami ma egy fekete magas sarkú volt.
Buszra szálltam, hogy időben odaérjek a megbeszélt időpontra a parkhoz, de Dawnnak sikerült megelőznie. Vidáman üdvözölt, s követelte, hogy részletesen meséljek el mindent, ami tegnap történt, mert bizonyára jól éreztem magam, ha már otthon maradtam. A büntetése miatt csak este látta az üzenetem, de ahelyett, hogy mérges lett volna rám, örült, hogy jól éreztem magam Josh-sal. Aztán elmondtam neki, hogy mielőtt bármi is történt volna, megjelent a nagyi, és Dawn arcáról azonnal lehervadt a mosoly.
– De jól csókol, nem? Amilyen jól néz ki, biztosan isteni a csókja, meg azért az sem hátrány, hogy annyi tapasztalata van.
Megráztam a fejem.
– Kicsit sokat nyáladzott, úgyhogy nem élveztem annyira, mint a bulin. De ha gondolod, felhívhatod.
Dawn megtorpant a suli kapuja előtt.
– Mi? De hát a te pasid!
Két, tizedikes srác ment el mellettünk, feltűnően végigmérve minket.
– Nem a pasim, szóval, ha gondolod, nyugodtan beszélj vele. Szükséged van valakire, aki eltereli a figyelmed Leóról.
Újra elindultunk, egyenesen az osztályunk felé.
– Hát, lehet, hogy felhívom, ha neked nem baj.
Megráztam a fejem.
– Csak nyugodtan.
A terembe érve mindketten megtorpantunk. Már csak pár perc volt becsengetésig, és majdnem mindenki az osztályban volt, de zaj a megszokottnál is nagyobb volt. Az egyik saroknál több ember állt, izgatottan néztek valamit, és mintha Armin hangját hallottam volna, amint azt kiabálja: gyerünk, üsd meg!
Dawnnal egymásra néztünk, majd a kis csoportosulás felé igyekeztünk. Félrelöktem mindenkit, hogy lássam, mi történik, s hangosan koppant az állam a padlón. Castiel éppen a falnak nyomta Nathanielt, a két srác dühösen bámulta egymást. Mindenki várta, hogy történjen valami, a többség pedig verekedésre buzdította őket. Egyedül Lysander állt közvetlenül mellettük, s higgadtan próbálta őket szétválasztani; sikertelenül. Lepisszegtem Armint, aki újra odakiáltott Castielnek valamit, majd a két verekedésre kész srác mellé léptem, mérgesen pillantva egyikükről a másikra.
– Ti meg mi a francot csináltok? – kiáltottam rájuk.
– Maradj ki ebből, szöszi! – sziszegte Castiel, és bár a szavait nekem intézte, egy pillanatra se vette le a szemét a DÖK elnökről.
A vörös srác keze Nathaniel torkára siklott, s mikor Nathaniel arcán megrándult egy izom, ijedtemben felsikítottam.
– Castiel, engedd el! Megfojtod! – De mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Lysanderre néztem. – Állítsd le őket!
Lysander megragadta Castielt, s próbálta elhúzni a levegőért kapkodó Nathanieltől, azonban Castiel erősebb volt, és szinte meg sem mozdult. Egyre jobban maga alá terített a félelem, s megfogtam Castiel arcát, s magam felé fordítottam. A tekintete sötét volt, s ijesztő.
– Castiel, kérlek! Engedd el! Nem éri meg!
Néhány pillanatig csak nézett rám, majd elengedte Nathanielt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy sikerült megállítanom azelőtt, mielőtt valami őrültséget tett volna. Nathaniel levegőért kapkodott, s a nyakát dörzsölte, amelyen vörös folt éktelenkedett.
Abban a tudatban léptem egyet hátrébb, hogy most már semmi baj nem történhet, de ekkor Castiel keze meglendült, s az öklével vágott bele Nathaniel arcába, aki az ütést követően nekiesett az egyik padnak. Én és még pár lány ijedten sikítottunk fel.
Mr. Faraize pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen az osztályba, s mikor mindenki félreállt, csak akkor döbbentem rá, hogy Viola és Melody értesítette a tanárt. Mr. Faraize, felismerve, hogy valami szörnyűség történt, azonnal ott termett közvetlenül mellettem. Dühösen nézett Castielre, majd Nathanielre, akinek az orrából ömlött a vér. Annak ellenére, hogy rettenetesen mérges volt – láttam az arcán –, higgadtan szólalt meg.
– Melody, kérlek, kísérd Nathanielt az iskolaorvoshoz! – Melody azonnal átkarolta Nathanielt, s kisietett vele az osztályból. A csoportosulás kezdett feloszlani, már csak én maradtam ott, Castiel, Lysander, Rosa én Dawn. A tanár Castielre nézett, a szemei villámokat szórtak. – Castiel, az igazgatóiba, most! A második emeleten találod, jobb oldalon a 21…
– Mintha nem tudnám, merre van…
Castiel mérgesen viharzott ki a teremből, becsapva maga mögött az ajtót. Néhányan megugrottak ijedtükben, de egyébként teljesen normális volt a légkör az osztályban. Mintha az előbbi meg sem történt volna; csak egy-két ember beszélt a történtekről. Castiel után akartam indulni, de Lysander megragadta a karom.
– Jobb lenne, ha most békén hagynád!
Lysandernek igaza volt, Castiellel ilyenkor lehetetlenség beszélni, így inkább leültem a helyemre, s előpakoltam. Irodalom volt, a kedvenc tantárgyam, de nem igazán tudtam figyelni. Úgy jegyzeteltem, hogy fogalmam sem volt, mit írok, lélekben teljesen máshol jártam. Én nem tudtam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mert valami felhúzta Castielt, ami mondjuk nem volt nehéz, de… Istenem, majdnem megfojtotta Nathanielt!
Nathaniel fél óra múlva, Melodyval az oldalán visszatért, látszólag komolyabb baja nem esett. Az orra nem törött el, de Castiel ökle nyomott hagyott az arcán, teljesen elcsúfítva azt. Sajnálva néztem rá, de ő csak elfintorodott, mikor észrevette, hogy figyelem.
Vártam, hogy Castiel is visszajöjjön órára, de erre nem került sor. Miután kicsöngettek, felpattantam, s kisiettem a teremből. Biztos voltam benne, hogy nem küldték őt haza, s pontosan tudtam, hol keressem. Zuhogó esőben siettem át az udvaron, s egy határozott mozdulattal belöktem a nehéz tornatermi ajtót. Ahogy gondoltam, Castiel ott volt az üres helyiségben, éppen kosarazott. Castiel jó sportoló volt, de annyira elvakította a düh, hogy egy labdát se sikerült kosárra dobnia, mind visszapattant. Közelebb érve hallottam, ahogy hangosan szitkozódik, de rögtön elhallgatott, amikor felfigyelt a magas sarkúm kopogására. Elnézett a válla felett, s keserűen elmosolyodott.
– Honnét tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte, s újra eldobta a labdát. Még csak el sem érte a palánkot.
– Nem volt nehéz kitalálni – mondtam. – Castiel, mi történt odabent?
Újabb labda pattant vissza, ezt azonban most én kaptam el. Castiel felvonta a szemöldökét, s felvett a földről egy másik kosárlabdát.
– Megérdemelte, amit kapott! Egyáltalán mi a francot keresel itt? – Gúnnyal teli hanggal folytatta. – Nem a legújabb leárazásokról kellene beszélgetned éppen az idióta barátaiddal?
Dühösen csikorgattam a fogaimat.
– De, azt kellene tennem.
– Akkor meg miért vagy itt?
– Azért, mert fontos vagy, te idióta, és érdekel, mi van veled!
Castiel a mozdulat közepén állt meg, és én is teljesen lefagytam. Most… komolyan azt mondtam, amit hallottam? Te jó ég, és hangosan mondtam ki?
Castiel kezéből kiesett a labda, s egyenesen rám nézett.
– Mit mondtál?
Az ajkamba haraptam. Ezt most szépen megcsináltam!
– Semmit, én csak…
Annyira váratlanul ért a dolog, hogy fel sem fogtam azonnal, mi történik. Castiel egy pillanat alatt ott termett előttem, s csak nézett rám. Nagyot nyeltem, a szívem csak úgy zakatolt, amikor kinyújtotta felém a kezét, s óvatosan az arcomra fektette a kezét. Bizsergett a bőröm, ahol hozzám ért, s jóleső sóhaj szakadt ki belőlem. Castiel ettől felbátorodott, lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Először óvatos volt, mintha attól tartana, hogy én nem akarom, ó, pedig mennyire akartam! Az ajkai édesek voltak, s puhák, és annyira jól esett az érintése. A labdát elejtettem, s átkulcsoltam a nyakát, ő pedig a szabad kezét a derekam köré fonta. Egy kis részem tiltakozott Castiel ellen, de amikor a csók elmélyült, az idegesítő hangocska teljesen elhalt. Abban az egy percben mindent elfelejtettem; csak mi voltunk az egész világon, Castiel és én, s csak ez számított…

6 megjegyzés:

  1. Te Atyaisten!!Hogy én mióta várok erre!Kérlek folytasd nagyon jól írsz!!*-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Pénteken jön a folytatás!:)
      Köszönöm :)

      Törlés
  2. Huhh... szinte faltam ezt a részt... nagyon jó!!!!!
    Viszont múltkor megkértelek, hogy rakd ki a blogomat, és most ha nem kavarok nagy port, akkor ha szabadna kérnem, frissítenéd erre: http://az-en-torteneteim.blogspot.hu/
    Címet változtattam, és jobb szeretném, ha inkább: "Az ezerarcú démon" néven szerepelne
    Előre is köszi...és nagyon várom a folytatást!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett!:)
      Átírtam;)
      Holnap hozom a folytatást :)

      Törlés
  3. Azt a... ez igen! Az ilyen mindjárt megtörténik helyzetek mindig magukkal hozzák a kínos leleplezést, aztán a gyors szétrebbenést:D Ettől függetlenül tetszett, remélem lesz 18+ is valamelyik fejezetben. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznál ki belőle.

    Ami a nagyinak való hazudást jelenti... elég gerinctelennek tartom, még akkor is, ha az anyósa... Szívejoga tudni róla.

    Hmmm, micsoda fejlemények alakulnak itt a végén. Kezd érdekesség válni a történet - nem mintha eddig unalmas lett volna.

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A 18+ jelenetek nem annyira az én asztalom, és úgy érzem, nagyon ide sem illene. De lightosabb verzióban azért lesz :D

      Törlés