48. Próbáljuk meg!

Csóközön eprecskék!♥

Tudom, hogy szombatra ígértem a részt, de sajnos közbe jött néhány dolog, ami miatt ez nem valósulhatott meg. De most itt is van a 48. fejezet!:) A szünetben pedig igyekszem kárpótolni titeket a csúszás miatt, de most már semmit sem merek biztosra ígérni, mert mindig történik valami váratlan esemény.><

Szóval, a történetben ugrottunk egy hónapot, így előtérbe került egy igencsak fontos momentum. Eredeti terveim szerint Avery és Castiel itt szakított volna véglegesen, de úgy gondoltam, szerencsétlenek eleget szenvedtek már, és ha ennyi mindent megoldottak már, nincs olyan dolog, amit ne tudnának. Legalábbis én így gondolom. Aztán kiderül, mi lesz majd, elvégre már nem is én irányítom a karaktereket, hanem ők engem. xd

Na, nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

Egy hónap telt el azóta, hogy Castiellel rendeztünk magunk között a dolgokat, s azt kell, hogy mondjam, kellett ez a kis vita ahhoz, hogy mindketten ráébredjünk, mit is jelentünk egymásnak tulajdonképpen. Egyikünk sem akarta elveszíteni a másikat, bár Castielből valószínűleg csak az alkohol beszélt, mikor azt mondta, egyszer megkéri majd a kezem, hiszen másnap már tagadott mindent, s akárhányszor felhoztam a témát – főleg társaságban –, mordult egyet, s elsétált. Hogy haragudtam-e rá? Egyáltalán nem, elvégre tudtam, hogy mennyire ittas volt aznap, s úgy éreztem, bármennyire is fontos nekem ő, és hiába szeretem jobban még saját magamnál is, határozottan nemet mondanék, ha megkérné a kezem. Túl fiatal voltam ehhez, és nem akartam ennyire elköteleződni egyelőre senki mellett sem. Csak szerettem volna sodródni az árral, tanulni és karriert építeni. Ha mindez megvan, akkor esetleg gondolkodok már családalapításon. De kár is lenne ennyire előre szaladni, nem? Hisz’ ki tudja, mit tartogat számunkra a sors, hogy meddig fogjuk bírni egymás mellett.

De elég jól állunk, legalábbis szerintem. Már kevésbé tűnünk analfabétáknak, ha kapcsolatról van szó, s megtanultuk, hogy ne keressük állandóan a másik társaságát, elvégre van saját baráti körünk, akikkel szintén jól elvagyunk. A suliban sem töltünk minden időt együtt, én rendszerint Dawnnal, Rosával és Alexyvel csacsogok és pletykálok, Castiel pedig éli tovább a nagymenők életét, s továbbra is beleköt a gólyákba, akik egyre inkább kezdenek hozzászokni ehhez. Minden visszatért a régi kerékvágásba, annyi változott csupán, hogy akárhányszor elhaladunk egymás mellett a folyosón a vörössel, öleléssel üdvözöljük egymást, s már megyünk is tovább. Az igazgatónő eléggé rajtunk tartja a szemét, így inkább kerüljük az iskolában való kapcsolatteremtést, s mindent délutánra hagyunk… Vagyis, azokra a délutánokra, amikor összefutunk.

Rengeteg időmet töltöm Dawnnal, de úgy érzem, szükségünk is volt némi egyedüllétre. Amióta Castiellel vagyok, eléggé eltávolodtam a legjobb barátnőmtől, ám mostanában gyakrabban futunk össze suli után is egy kis vásárlásra, vagy csak beülünk valahova kávézgatni, hétvégén pedig együtt vetjük bele magunkat az éjszakába. Úgy érzem, nagy szükségem is volt ezekre a csajos programokra, hiszen mióta újra Dawnnal mászkálgatok, az életkedvem is visszatért. A pánikroham, amely a tűz óta folyamatosan felütötte a fejét, azóta eltűnt, legnagyobb örömömre. Egyszer említettem meg anyáéknak, s rögtön pszichológushoz akartak vinni. Megértem megértetni velük, hogy most már minden rendben velem, nem kell aggódniuk.

Ami pedig Castielt illeti, eléggé beindult a szekere a pubban való fellépés óta. Ő és Lysander nagyon sok időt töltenek a bandával, sorra írják a jobbnál jobb számokat, s most már egyre több helyen lépnek fel hétvégenként. Igaz, hogy nem túl nagy rajongói táborral rendelkeznek, de ez a szám egyre csak bővül, s elképesztően izgalmas végignézni, ahogy az általam legjobban szeretett személy álma végre valóra válik. Az azonban aggaszt, hogy a fanok többsége lány, s amikor csak tehetik, le is csapnak a vörösre néhány szó erejéig. Természetesen Castiel rettentően élvezi a dolgok, s imád ezzel cukkolni, mert tudja, mennyire féltékeny vagyok. De szerencsére még nem jutottunk el addig, hogy ez miatt össze is vesszünk. Amíg látom, hogy boldog és nem csal meg, semmi ellenvetésem sincs az őt körül rajongó lányok iránt.

De nem csak a kapcsolatunk jött helyre az elmúlt négy hónap alatt. Elliot végre hazajött a kórházból, ezzel pedig zajosabb lett a házunk is, hál’ istennek. Kiváló egészségnek örvend, bár azért rendszeresen jár kontrollra, biztos, ami biztos. De már kiveszi a részét a házimunkából, és beiratkozott esti oktatásra, hogy leérettségizhessen – mert igen, a balesete pont az előtt következett be, hogy ő elballaghatott volna középiskolából, és hihetetlen, hogy ez senkinek sem tűnt fel, miközben anya hazugságait hallgatta. Általában együtt tanulunk, s mióta Elliot is besegít a leckémbe, jobbnál jobb jegyekkel jövök haza, s minden tárgyból sikerült javítanom, még félév vége előtt. S ami a legjobb, úgy láttam, hogy anya is büszke rám, ez pedig mérhetetlen örömmel töltött el. Ilyenre még úgy sem volt példa az elmúlt majdnem tizenhét év során.

Közben a bátyám és Deborah újra összejöttek, s bár eleinte nagyon furcsa és bizarr volt őket együtt látni, és főleg azt, hogy a lány úgy járkál fel-alá a házunkban, mintha csak ő is itt lakna, idővel megbarátkoztam a helyzettel, s Debbie-vel is sikerült rendeznem a viszonyom. Láttam, hogy Elliot mennyire boldog mellette, és úgy vettem észre, Deborah is sokat változott, köszönhetően a kapcsolatuknak. Amikor anyu sokáig dolgozik, besegít nekem a főzésben – jobban mondva, inkább megtanít néhány étel elkészítésére –, Elliot pedig rettentően élvezi a helyzetet. Gyakran megesett, főként szombatonként, hogy Debbie és én a konyhában foglaltuk el magunkat, miközben Elliot és Castiel a nappaliban videó játékoztak. Előfordult néhány dupla randi is, de Castiellel még mindig furcsán éreztük magunkat Debbie közelében, s amikor csak lehetett, kibújtunk az ilyen közös találkák alól, magunktól pedig eszünkbe se jutott volna felhozni a dolgot. Ráadásul bizarr volt a bátyámmal megbeszélni mindent. Amikor kómában volt, ezt nem találtam problémának, hiszen nem tudott rá reagálni, nem tudott vele szívatni. Most viszont, egek, annyiszor hoz kellemetlen helyzetbe, hogy már nem is merek sehova sem elmenni vele! De azért szeretem ám, s örülök, hogy újra velünk lehet.

Anya hál’ istennek megbékélt azzal, hogy apa új családot talált magának, s maximálisan a munkájára, ránk és Gerardra koncentrált. A férfi egyre többször vacsorázott és aludt nálunk, Elliottal pedig eléggé hozzászoktunk már a jelenlétéhez, s már egy cseppet sem zavar minket, hogy anyát mással látjuk. Bár nekem ehhez kicsit több időm volt hozzászokni, mint a bátyámnak, de egészen jól fogadta a dolgot. Főleg, hogy apa is a közelbe költözött az élettársával, s akkor találkozunk velük, amikor csak akarunk. Szinte el sem akartam hinni, hogy ennyire egyenesbe jött az életem.

Ami pedig Charlest illeti, azóta egyszer sem láttam. Gerard hívott minket, hogy vacsorázzunk a családdal, de legnagyobb meglepetésemre pont anya volt az, aki kibúvót keresett alóla. Időközben valahogy sikerült elfogadnia, hogy Castielt szeretem, s egy ideig nem is fogok lemondani róla. Ugyan a fiút még mindig nem kedvelte, de próbált vele megbarátkozni, beszélgetést kezdeményezett, s érdeklődött felőle. Nekem pedig ez melengette a szívem, mert láttam rajta az igyekezetet, s szerintem lassan ő is belátja, hogy Castiel rettentő jó fej, a maga sajátos, néha ijesztően vad módján.

Matt, akiről egy ideje már nem hallottam semmit, ismét jelentkezett, s egyre több buliba hívott meg, mi pedig Castiellel örömmel mentünk el néha, már csak azért is, mert a fiú háza nosztalgikus érzéseket keltett bennünk. Elvégre, akkor kezdtünk ismét egymásra találni Castiellel, a majdnem csók után szinte elkerülhetetlen volt, hogy belé is szeressek. Jó volt azt az éjszakát kicsit feleleveníteni és jót röhögni az akkori viselkedésünkön. Mondjuk az kissé zavaró volt, hogy Mattet le sem tudtuk rázni magunkról. Fogalmam sincs, mi baja lehetett.

Nos, az elmúlt időszak nem csak a személyiségemen és a kapcsolatomon hagyta ott a nyomát, hanem az időjáráson is. December eleje révén rettenetesen sokat hűlt a levegő, meleg kabát, sapka, sál és kesztyű nélkül már el sem mertem hagyni a lakást reggelente, s pár új, igazán divatos csizmát is beszereztem, bár abban biztos voltam, hogy amint leesik az első hó, csúszkálni fogok a jeges utakon, mert nem a kényelmet és a praktikusságát néztem, hanem azt, hogy mennyire szép és mennyire illik a stílusomhoz. Úgy tűnik, még mindig nem nőttem fel teljesen, s van hova fejlődnöm.

Megkönnyebbülve léptem be az iskolába, s vacogva bár, de elkezdtem lehámozni magamról az orromig tekert sálat, és a sapka alatt összekócolódott tincseimet is megigazítottam, miközben a szekrényem felé siettem. Ma korábban keltem, hogy legyen időm még átnézni Nathaniellel a matekdolgozat anyagát; még hét elején felajánlotta, hogy óra előtt elmagyarázza, amit nem értek, feltéve, ha a napokban tényleg foglalkozni is fogok a feladatokkal. Minden nap, órák után a kezembe nyomott pár papírt, amelyen szerepelt néhány példa, és megoldatlan házi. Esténként sokáig ültem a lapok felett, csakhogy másnap készen adhassam vissza Nathanielnek. Úgy éreztem, már ez is sokat segített, de volt néhány dolog, amit még dolgozat előtt szerettem volna átvenni a fiúval, csakhogy biztosan ötöst írhassak. A matek volt a mumusom, és kellett a jó jegy, hogy ebből is esélyem legyen a négyesre. Nem akartam a félévi bizonyítványom elrontani egy hármassal.

A szekrényembe gyömöszöltem a táskám, miután kivettem belőle a Nathanieltől kapott papírokat és tolltartómat, majd megindultam a megbeszélt osztályterem felé. Nathaniel pont akkor lépett ki a DÖK teremből, mikor elhaladtam mellette.

– Jó reggelt! – mosolyogtam rá, de a vigyor azonnal az arcomra fagyott, amikor megláttam a gondterhelt arcát. – Te jó ég! Mi történt?

Nathaniel a tarkóját vakarta, s körbenézett a folyosón. Nem tudom, mitől félt, hiszen rajtunk kívül alig tartózkodott az iskolában más, annyira kora volt még. Ráadásul az utóbbi időben számtalanszor láttak minket a diákok együtt, hiszen a fiúnak annyi dolga akadt, hogy Dawn és én néha besegítettünk neki – ha könnyebb munkáról van szó.

– Bejönnél egy kicsit? Beszélnünk kell!

Nem fogok hazudni, Nathaniel a frászt hozta rám, s alig néhány perc alatt sikerült belém vernie az ideget. Feszülten követtem őt a terembe, s az ájulás kerülgetett, amikor becsukta mögöttünk az ajtót. Mégis mi az isten történhetett, ami miatt ennyire óvatos, s nem akarja, hogy más is halljon minket?

– Nathaniel, remélem, tudod, hogy nagyon kezdesz megijeszteni! – próbáltam higgadt maradni, s felültem az egyik asztalra, amelyen éppen nem hevert egy mappa sem. – Miért nem mondod inkább, mi van?

Nathaniel nagyot sóhajtott, s az egyik papírkupachoz lépett. Egy vaskos borítékot emelt le a tetejéről, s habozott, mielőtt újra felém fordult volna. Maga elé emelte a küldeményt, s néhányszor rábökött a mutatóujjával. Kérdőn meredtem rá.

– Tudod, Avery, a három év alatt számtalan ilyennel találkoztam már – kezdte. – És ha néhány héttel korábban érkezik, lehet, hogy kisebb örömtáncot lejtettem volna. Most viszont baromira aggódom, főleg Castiel miatt.

Rémülten pattantam fel a padról és a szám elé kaptam a kezem.

– Kicsapják Castielt? – Még a vér is kifutott az arcomból. – D-de, az meg mégis hogy lehet? Az utóbbi időben eléggé visszafogta magát, nem balhézott annyit, mint korábban. Istenem, történt valami, amiről nem tudok?

Nathaniel megragadta a karom, mikor elkezdtem fel-alá járkálni előtte. Tekintete aggodalmat tükrözött, az én pulzusom pedig már valahol az egekben járt. Fogalmam sem volt pontosan, mi történik körülöttem, és miért történik az, ami.

– Nem Castielé ez a levél, Avery! Hanem a tiéd – mondta halkan.

Döbbenten pislogtam rá.

– Micsoda?

Azonnal kikaptam Nathaniel kezéből a levelet. Engem akarnak kicsapni? Pont most, mikor kezdem kivenni a részem az iskolai programokból? Sokat javultak a jegyeim, bejárok órára, és amikor csak tehetem, kerülöm a konfliktusokat. Még az igazgatónőnek is segítettem, mikor megkért rá, eszembe se jutott nemet mondani neki. Miért akarnának elküldeni az iskolából? És hogy fogom mindezt megmagyarázni otthon? Istenem, mondd, miért csinálod ezt velem? Pont most, amikor végre egyenesbe jött minden?

Remegő kezekkel bontottam fel a borítékot, anélkül, hogy megnéztem volna, ki a feladó – valószínűleg itt követtem el hibát. Ha ezzel kezdem, valószínűleg nem ijedtem volna meg attól, hogy ki akarnak csapni. Mert egyébként szó sem volt erről. Ó, egészen más állt a levélben, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől kellene-e sírnom, vagy a szomorúságtól. És most már Nathaniel szavai is értelmet nyertek. Ha néhány héttel korábban érkezik ez a levél, fel-le ugrált volna a boldogságtól, hogy itt hagyom az iskolát. Most viszont aggódott, hogy az a változás, ami elindult Castielnél, a visszájára fog elsülni, ha én csapot-papot itt hagyva, más városba megyek.

Ugyanis életem legnagyobb álmát szorongattam a kezem között, de mégsem tudtam rá felhőtlenül tekinteni. A Jeanjeaquet igazgatóságáról jött a levél; végre elbírálták a felvételi kérelmem, s bekerültem az iskolába. Tudtam, hogy a jelentkezésemet már rég félretették, s nem vettek volna fel, ha nem találkozom újra Charlesszal. Valószínűleg a srác meg sem hallotta, mikor azt mondtam neki, tökéletesen megvagyok a Sweet Amorisban is. Biztos vagyok benne, hogy mégis csak szólt az érdekemben, s ezért lehet, hogy most küldték ezt a levelet. De egek, nem is lehetne rosszabb az időzítésük!

Úgy éreztem, minden forog körülöttem, ezért gyorsan leültem valahova, nem foglalkozva azzal, mit döntök le. Meredten bámultam a fekete szöveget, s értelmeztem a szavakat. Fogalmam sem volt, mi fog történni ezeket után.

– Ez nagy lehetőség, Avery! – guggolt le elém Nathaniel. – Én a helyedben biztos, hogy azonnal ugranék, de…

– De nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom magára hagyni, Castielt – fejeztem be a mondatát. – Ezt akartad mondani, nem igaz?

Nathaniel aprót bólintott.

– Jó hatással vagy rá, és sokkal nyugodtabb minden, mióta együtt vagytok. Leszámítva, amikor épp veszekedtek. – Szomorúan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy szerencsétlen Nathanielt majdnem agyonverték miattam. – Mielőtt döntesz, beszélj vele!

Fáradtan emeltem a tekintetem a fiúra.

– Még csak az sem tudja, hogy jelentkeztem. – Arcomat a kezeim közé temetem. – Miért állít ennyi akadály elé minket a Sors? Miért nem élhetnénk az életünket nyugodtan?

Nathaniel együtt érzőn mosolygott rám.

– Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak egy kicsit?

Azonnal megráztam a fejem.

– Nem, szükségem van a segítségedre. – Gyorsan felé nyújtottam a feladatokat, amelyeket tegnap este megoldottam, csakhogy eltereljem a témát. – Az utolsó háromban Elliot segített, de ő sem biztos abban, hogy jól csináltuk. Elmagyaráznád?

Nathaniellel végül fél órán keresztül gyakoroltunk, s minden erőmre szükségem volt, hogy rá koncentrálhassak, de a tekintetem állandóan a borítékra tévedt, s akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi lenne a legmegfelelőbb döntés, de egyszerűen képtelen voltam rájönni. Nathaniel türelmesebb volt velem, mint amire számítottam, aminek most kifejezetten hálás voltam. Nem szidott le, mikor rosszul álltam neki a feladatnak, inkább újra és újra elmagyarázta. Én sem adtam fel, de jóval nehezebben értettem meg, mint általában. Hálásan köszöntem el tőle végül, hogy órára menjek. Ugyan a dolgozatra nem voltam felkészülve, de túl akartam esni rajta, hogy utána Castiellel és a levéllel foglalkozhassak.

A borítékot szorongatva lépdeltem a folyosón, egy bizonyos alakot keresve, s fájdalmasan dobbant a szívem, mikor megláttam őt a terem előtt beszélgetni. Lassan indultam meg felé, a Nathanieltől kapott lapokkal takarva a vaskos küldeményt, hogy még véletlenül se vegye észre. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, mikor mögé értem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az ideg majd’ szétfeszített belül.

– Castiel – szólítottam meg őt halkan. Csoda, hogy egyáltalán meghallotta. Lysander csak biccentett felém, majd szó nélkül magunkra is hagyott minket.

Castiel vigyorogva nézett le rám, s szorosan magához ölelt. Ahogy megcsapott parfümjének az illata, kis híján elsírtam magam, hiszen magamban párszor már lejátszottam ezt a beszélgetést közöttünk, s egyik sem végződött jól. Féltem, hogy ezúttal végleg elveszítem őt, a döntésem és a távolság miatt.

– Nathaniel megint új feladatokat adott? – kérdezte, mikor hátrébb lépett.

Görcsösen kezdtem szorítani a lapokat. Még a víz is levert, annyira tartottam attól, hogy észreveszi a borítékot.

– Nem, ezek még a tegnapiak. Most néztük át – mondtam idegesen. – Castiel, én… Szeretném, ha beszélnénk!

Castiel szemöldökét felvonva nézett le rá sem, s összefonta maga előtt a karját. Nem tetszett ez a beállás.

– Rendben, beszéljünk!

Megráztam a fejem.

– Ne itt. Suli után menjünk el sétálni valahova.

Castiel nagyot sóhajtott, majd felém nyúlt, hogy hátrasimítson egy arcomba lógó tincset.

– Avery, mondtam, hogy órák után próbám van. Nem fog menni, sajnálom!

Le kellett hajtanom a fejem, mert úgy éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe, s nem akartam, hogy ezt ő is lássa.

– Csak egy kis időt szánj rám, kérlek! Nagyon fontos dologról akarok beszélni!

Váratlanul ért, mikor megéreztem Castiel karjait magam körül, de egy pillanatig sem haboztam, olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak tudtam, tartva attól, hogy már nem sokáig ölelhetem így meg. Nem tudtam, mit fog hozni a jövő, s azt sem tudtam, hogy a döntésem mennyiben fogja befolyásolni majd a kapcsolatunkat. De borzasztóan féltem, hogy mindez negatív hatással lesz ránk, s romba fog dönteni mindent, amit egy hónap alatt felépítettünk.

– A frászt hozod rám! – suttogta a fülembe. – Órák után elmegyünk a parkba és beszélünk. Az megfelel?

Lassan bólintottam, s lábujjhegyre álltam, hogy egy puszit nyomhassak az ajkára.

– Nagyon szeretlek, ugye tudod?

Nem vártam meg a válaszát, csak elindultam befelé, ám mielőtt átléphettem volna a küszöböt, Castiel a kezem után kapott, s maga felé fordított. Szürke szeme csillogott az aggodalomtól.

– Nem vagy beteg, ugye?

Nem értettem, hogy jutott pont ez az eszébe. Ha kiderülne, hogy valami komoly nyavalyám van, valószínűleg be sem jöttem volna a suliba, hanem otthon sírnék az elsötétített szobában. Megráztam a fejem, s láttam rajta a megkönnyebbülést. Most, hogy felhozta ezt a dolgot, ez az egész iskolaváltásos dolog semmiségnek tűnt. Hiszen, rosszabb is történhetne. A Jeanjeaquet nincs annyira messze, körülbelül egy órányi buszútról van szó. Haza tudok jönni minden hétvégén, s akkor találkozhatok majd vele. A kérdés csak az volt, ő ennek mennyire fog örülni? Hiszen most minden nap látjuk egymást, minden nap találunk pár percet, amit a másikra fordíthatunk. Mi lesz, ha én máshol leszek? Ha csak hétvégenként futunk össze, nem fog kihűlni a kapcsolatunk, ugye? Nem fog az miatt tönkre menni, hogy nem érintjük meg egymást napi szinten, igaz? Ha Deborah áskálódásait kibírtuk, akkor ezt is át kell, hogy vészeljük. Nem akarom őt ez miatt elveszíteni.

Kínzó lassúsággal telt el a nap, azt hittem, sosem lesz vége. A szünetekben próbáltam elkerülni Castielt, s közben Dawnnak és Rosának is meséltem a boríték tartalmáról. Ők persze mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül elküldtek volna, mondván, több a lehetőség, mint itt. A Castiel iránti aggodalmaimon csak nevettek. Szerintük nincs olyan dolog, ami most már szétválaszthat minket, s persze, jól esett, hogy ezt mondják, de úgy éreztem, csak azért teszik, hogy megnyugtassanak. Ez sikerült is nekik… addig, amíg rá nem jöttem, mit is csinálnak éppen. Utána még zaklatottabb lettem, mint amilyen előtte voltam. Még a matek dolgozatra sem tudtam úgy figyelni, mint szerettem volna, s mire beadtam a lapot, már nem is emlékeztem a válaszaimra. Teljesen kétségbeestem, s tartottam attól, hogy egy karó dogát fogok kézhez kapni a következő órák valamelyikén.

Ráadásul a dolgozat beadása az utolsó óra végét is jelentette, s ahogy felálltam a helyemről, összeszorult a torkom. Nem sok beszélgetéstől féltem ennél jobban, s tartottam a következményektől is. Lassan öltöztem fel, csakhogy tovább húzzam az időt. Castiel azonban mindvégig mellettem álldogált, s mikor rájött, hogy szándékosan veszem fel a kabátom lassabban, elém lépett, s ő maga adta rám a sálat és a sapkát. Időm se volt elköszönni a többiektől, már meg is ragadta a kezem, s kifelé húzott a teremből. A parkig egy szó sem hagyta el egyikünk száját sem, ez pedig az őrületbe kergetett. De meg is nyugtatott, hogy nem beszélgetünk. Szerettem volna kiélvezni vele minden egyes pillanatot, s csak arra koncentráltam, hogy mellettem van, s a kezem fogja. A szívem őrült ütemben dobogott, majdnem kiugrott a bordáim közül, s tudtam, hogy ezúttal nem az érintése váltott ki belőlem ilyet, hanem az, amit mondani készülök neki.

A parkban ezúttal nem sokan tartózkodtak. Néha elhaladt mellettünk egy-két futó ember, s a játszótéren is tartózkodott néhány gyerek a szüleivel, de szerencsére nem voltak annyian, hogy a zajongás zavaró legyen. A kis folyó felé sétáltunk, a híd tövében azonban megtorpantam. Most már nem akartam tovább húzni az időt, túl akartam esni ezen az egészen.

– Emlékszel, amikor kilencedikben arról beszéltünk, hogy sokkal jobban szerettem volna a Jeanjeaquet-be járni, mint a Sweet Amorisba? – kezdtem bele, szorosan tartva a kezét. Nem akartam őt elengedni.

Castiel összeráncolta a homlokát.

– Nehéz lenne elfelejteni. Hihetetlen mennyi hisztit levágtál miatta. De… Miért hozod most fel ezt?

Nagyot sóhajtottam.

– Minden évben újra jelentkeztem, abban a reményben, hogy most majd felvesznek – folytattam. – De nem jártam sikerrel. Múltkor azonban megemlítettem Charlesnak, hogy nagy álmom volt bekerülni oda, de most inkább maradnék a Sweet Amorisban. Nem gondoltam, hogy ennek lesz következménye.

Láttam Castielen, hogy kezd elborulni az agya, ahogy megemlítettem neki Charlest. Lehet, hogy sok mindent sikerült rendezni magunk között, de ez még mindig egy olyan téma volt, amit kerültünk, amikor csak lehetett.

– A lényeget, Avery! – szólt rám erélyesen.

Mély levegőt vettem, s kivettem a táskámból a borítékot, amit némi habozás után, de átnyújtottam neki. Rögtön le is sütöttem a tekintetem; nem akartam látni az arcát, miközben a levelet olvassa.

– Ez hatalmas lehetőség, Castiel! – mondtam neki suttogva. – De félek, hogy ez szét fog szakítani minket. És nem akarlak elveszíteni!

Castiel nem szólt egy szót sem, egészen addig, míg a levél végére nem ért.

– Nem akarok az álmaid útjában állni, Avery. De nagyon nehezen engedlek el, ugye tudod?

– Nem az erősségem a távkapcsolat – vallottam be, a könnyeimet visszafojtva. – Nem tudom, meddig fogom bírni úgy, hogy nem láthatlak minden nap. Borzasztóan fog hiányozni az ölelésed, a csókod, az érintésed… De ha kihagyom ezt…

– Örök életedben bánni fogod – fejezte be helyettem a mondatot. – Én sem hiszem, hogy a távkapcsolat működne. De próbáljuk meg, jó? Ne adjuk fel rögtön az elején! Ez a város nincs olyan messze, és ha te nem is tudsz hazajönni minden hétvégén, majd én meglátogatlak, ha éppen nincs koncertem. Csak arra tüntesd el a szobatársad. Mert nem hiszem, hogy vissza tudom fogni magam, ha hetente, kéthetente egyszer láthatlak csak.

A rosszkedvemet és az aggodalmamat mintha elfújta volna a szél. Felnevettem, ahogy őt hallgattam, majd átkaroltam a nyakát.

– Akkor nem baj, ha megyek?

Castiel megrázta a fejét.

– Nem, ameddig távol tartod magad minden sráctól, aki nem én vagyok.

Szerintem abban a pillanatban semmi sem tudta volna letörölni a vigyort az arcomról. Borzasztóan hálás voltam, amiért egy olyan párt tudhatok magam mellett, mint amilyen Castiel is. Rengeteget változott a kapcsolatunk kezdete óta. Ha ez a levél akkor érkezik, lehet, hogy nem fogadta volna ennyire jól. De így biztos voltam benne, hogy túl fogjuk ezt vészelni. A papírmunka miatt mindenképpen csak a karácsonyi szünet után kezdhetnék az új suliban, ez pedig talán jól is jön. Rengeteg programot kell addig szerveznünk, hogy újabb élményekkel gazdagodhassunk, s hogy még közelebb kerülhessünk egymáshoz. Biztos akartam lenni abban, hogy mire elmegyek a városból, a kapcsolatunk annyira sziklaszilárd, hogy semmi sem fog tudni minket szétszakítani.

– Köszönöm, hogy ennyire fantasztikus vagy! – suttogtam Castiel ajkaira. – Nagyon szeretlek!

47. Részeges vallomás

Csóközön!♥

Nos, itt is vagyok az újabb fejezettel. Korábban már ugyan említettem, de most már egyre biztosabb, hogy a sztori közeledik a végéhez. Már így is hosszabb a történet, mint eredetileg terveztem, nagyon sok olyan jelenettel, ami kezdetben nem volt tervben, olyan szereplőkkel, akiknek az ötlete csak az írás folyamán jött. Ráadásul úgy érzem, kezdünk nagyon elkanyarodni a sztori főbb kérdésétől, úgyhogy szeretnék pár fejezeten belül vissza is térni a gyújtogatóra. És mint már kommentekben mondtam, a gyújtogató leleplezése bizony a Primadonna Girl végét is jelenti. Meg szerintem már számotokra is unalmas, hiszen nagyon semmi sem történik, és Avery is eléggé hisztis lett (amit nagyon nem akartam).

Ebben a tempóban nem hiszem, hogy az a bizonyos utolsó fejezet olyan nagyon hamar eljönne, szóval nem kell aggódni.:D Mindenesetre igyekszem ezentúl minden szombaton jelentkezni egy résszel. 

Nem is szeretném tovább húzni az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

Nem fogok hazudni, életem legpocsékabb éjszakáján vagyok túl. Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, hiszen végig azok a szavak visszhangzottak a fülemben, amelyek tegnap este elhagyták a számat. Átkoztam magam, amiért nem bírtam csendben maradni, hisz’ lehet, ha nem mondom azt, amit, Castiel mellett ébredhettem volna. Órákon keresztül csak sírtam, s azon agyaltam, hogyan hozhatnám helyre ezt a kapcsolatot, de egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Soha életemben nem voltam még ennyire kétségbeesve, s annyira vágytam Castiel érintésére és ölelésére, hogy a hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott.

Ezért akartam őt elkerülni, s ezért bizonygattam azt Dawnnak, hogy Castiel és én nem illünk össze. Tudtam, hogy belé fogok szeretni, de azzal is tisztában voltam, hogy a hasonló személyiségünk miatt úgy sem lehetnénk együtt, mert rengeteget fogunk vitatkozni. És hát… igazam volt. Mindennél jobban szerettem azt az idiótát, s most teljesen magamra maradtam a darabokra tört szívemmel. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Miért nem tudtam egy picit óvatosabb lenni? Miért kellett nekem pont Castielbe szeretnem?

Görcsösen markoltam a takaróm szélét, közben egész testemben remegtem a zokogástól. Abban a pillanatban mást sem szerettem volna jobban, mint egyenesen Castielhez rohanni, s bocsánatot kérni. De ezek után? Nem volt hozzá merszem, ezért továbbra is a sötét szobában szenvedtem. Halványan érzékeltem, hogy a telefonom többször is csörög, de erőm sem volt felemelni a kezem, s elnyúlni az éjjeliszekrényemig. Nem tudtam, ki keresett, de nem is akartam senkivel sem beszélni. Jobb volt ez így mindenkinek.

Anya és Gerard valamikor hajnali egy körül ért haza, ekkor az ajkamba harapva próbáltam visszafojtani a sírást. Nem akartam, hogy tudjanak róla, mi történt, ráadásul biztos voltam benne, hogy reggel úgyis kapok majd, amiért csak úgy, szó nélkül leléptem arról az ostoba rendezvényről. Akkor és ott tényleg egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy jobb lenne, ha nem is élnék. Persze, túlságosan önző és egoista voltam ahhoz, hogy akármit tegyek magammal, szóval mielőtt bármit is csinálhattam volna, szerencsére sikerült álomba sírni magam. Reggel pedig már eszembe sem jutott kivetni magam az ablakon, vagy eret vágni. Boldog voltam? Dehogy. Egyszerűen csak rájöttem, hogy egy szakítás még nem a világ vége.

Az éjszakai sírás eredményeképp felduzzadt, vörös szemekkel és elfolyt sminkkel keltem, ráadásul az a gyönyörű, elegáns ruha is teljesen összegyűrődött rajtam, amelyet a rendezvényen viseltem. Miután Castiel becsapta maga mögött az ajtót, annyira magamba zuhantam, hogy még ahhoz is túl szomorú voltam, hogy átöltözzek valami kényelmes, itthoni ruhába, esetleg pizsamába, és lemossam a sminkem.

Mint valami zombi, úgy caplattam le a konyhába, ahol anyáék már javában reggeliztek és kávéztak. A levegő hirtelen megfagyott, ahogy beléptem a helyiségbe, de nem foglalkoztam vele. Lesütöttem a szemem, amikor elsétáltam az étkezőasztal mellett, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetem anyáéval.

– Jó reggelt! – Még én sem ismertem a saját hangomra, annyira rekedt és erőtlen volt. Ha az arcom látványa eddig nem volt árulkodó számukra, hát akkor ebből biztosan rájöttek, hogy valami nincs rendben.

Egyenesen a hűtőhöz sétáltam, s kivettem a narancslét, ám mielőtt öntöttem volna, vissza is teszem. Éreztem, hogy ki vagyok száradva, mégsem tudtam volna most semmit sem meginni. Mintha a gyomrom helyén egy hatalmas szikla lett volna, ami semmit sem képes befogadni. Inkább egy pohár vizet töltöttem magamnak, s lassan, aprókat kortyolva indultam meg az ajtó felé, a pohárral a kezemben. Anya azonban nem hagyta, hogy ilyen gyorsan megszabaduljak tőlük.

– Ülj csak le egy pillanatra!

Jól tudtam, mi vár rám; ezzel már akkor számoltam, mikor Castiellel kieszeltük, hogy fogok lelépni a rendezvényről. Vicces, annyira könnyű terv volt, mégsem sikerült végrehajtanom.

Nagyot sóhajtva, gépies mozdulatokkal ültem le anyával szembe, és ezúttal már rá mertem emelni a tekintetem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de biztos voltam benne, hogy a görnyedt, megviselt testtartásom mindent elárult. De addig minden rendben, míg nem jön rám újra a sírhatnék.

– Hogy érezted magad Charlesszal? – Gerard kérdésére azonnal felkaptam a fejem. Hol a kioktatás? A lecseszés?

Megvontam a vállam.

– Sehogy. Nem igazán érdekel a srác.

– Ennek ellenére mégis együtt mentetek el. – Anya bekapta az utolsó falat omlettet, majd rám nézett. – Tudom, hogy hazudtatok arról, hogyan találkoztatok.

Hirtelen még a levegőt is félrenyeltem, és majdnem köhögni kezdtem. Pedig akkor úgy tűnt, bevette, amit Charles mondott. Hogy jött rá, hogy nem ez az igazság?

– Nem tudom, miről beszélsz – mondtam halkan, s védekezően összefontam magam előtt a kezem. Nagyon nem akartam most Charlesról és a tegnap estéről beszélni. Sőt, semmiről sem akartam társalogni, s nem csak anyáékkal, de másokkal sem.

– Ő az a srác, akit a Vörös Sárkányban ismertél meg, nem igaz?

Hirtelen bennem rekedt a levegő. Tudtam, hogy tisztában van azzal, hogy aznap este egy számomra is ismeretlen fiúval léptem le, de a franc se gondolta, hogy ilyen hamar rá fog jönni, hogy Charlesról van szó.

– Tudod, Avery, szerintem Charles jó hatással lehetne rád – folytatta. – Szakítanod kellene Castiellel, és randevúznod Charlesszal.

Ökölbe szorult a kezem.

– Tegnap este szakítottam vele – sóhajtottam fel, s egyből anyára pillantottam.

Mint arra számítottam, azonnal mosolyra húzódott a szája, és a legrosszabb, hogy még csak nem is próbálta leplezni. Nagyon is boldoggá tette, hogy ezt hallja, és borzasztóan rosszul esett, hogy ennyire örül neki, miközben én csendben szenvedek a tudattól, hogy már sosem bújhatok hozzá Castielhez úgy, mint eddig.

– Helyes. – Nagyot kortyolt a narancsléből. – Charles biztos örülni fog, ha megkeresed és…

– Nem! – kiáltottam fel. – Miért, anya? Miért szólsz bele az életembe? Nem akarok Charlesszal lenni! Én… még mindig szeretem Castielt.

Anya erre már nem tudott mit mondani, de láttam az arcán a nemtetszést, hogy így visszaszólok neki. Nem érdekelt; nem fogom hagyni, hogy a kedve szerint rángasson, és még azt is megszabja, kivel kellene járnom. Ez az én életem, az én döntéseim, s minden tettem az én felelősségem, nem pedig az övé.

Mivel úgy láttam, hogy nem is fog válaszolni, fogtam a kis vizem, s megindultam a szobám felé. Közben azon gondolkodtam, tényleg ennyire különbözünk Castiellel, vagy valóban az a legnagyobb baja anyának, hogy egyszerűen nem bírja őt? Mondjuk, már mindegy is, hiszen szakítottunk, szóval ez miatt már nem kell, hogy fájjon a feje.

Letelepedek az íróasztalomhoz, s amíg várom, hogy bekapcsoljon a laptopom, lassan elkortyolom a vizet, közben az ablakom előtt árválkodó lombhullatót nézem. Gyönyörű, színes levelei már elkezdtek lehullani, ám még így is sokáig lehetett benne gyönyörködni. Egészen különleges, narancssárgás volt; tetszett ez az árnyalat. Azonban eszembe juttatta azt a hétvégét, mikor Castiellel vásárolgattunk egy kicsit, mert mindkettőnknek szüksége volt melegebb ruhadarabokra. Az egyik boltban rábukkantam egy gyönyörű narancssárga, kötött pulcsira, amit azonnal Castiel kezébe is nyomtam, hogy próbálja fel. Utána viszont sokáig nevettünk rajta, mert borzalmasan állt rajta a pulóver a vörös haja miatt. Akkor viccelődve megjegyeztem, hogy vissza kellene festenie feketére, mert túlságosan is kitűnik a tömegből, s zavar, hogy ennyi lány bámulja folyamatosan. Úgy tett, mintha nem érdekelné, amit mondok, de valamiért biztos voltam benne, hogy fontolóra veszi a felvetésem. Még aznap betértünk egy drogériába, s míg én a samponok között keresgéltem az általam annyira szeretett hajápolók után, ő hosszasan bámulta a hajfestékeket.

Most már sosem fogom megtudni, hogy megtette volna ezt azért, mert én kértem, vagy sem…

Amikor végre sikerül beüzemelni a laptopom, első utam azonnal a közösségi portálra vezetett, és egy cseppet sem lepődtem meg, mikor megláttam a rengeteg üzenetet Dawntól és Rosától. Legelőször a legjobb barátnőmtől érkezetteket olvastam el, s kis híján lefordultam a székről, ahogy végigfuttattam a szemem a sorokon. Castiel az éjszaka közepén, részegen állított be Dawnhoz, hogy elmondja, mi történt. A lány szerint a fiú teljesen szét volt csúszva, s megérte tartani benne lelket. Aztán persze jól le is cseszett, amiért szakítottam vele, majd Charlesról kezdett faggatni. Az üzenete végét már alig fogtam fel, gondolatban leragadtam annál, hogy Castielt mennyire megviselte ez az egész. Azonban kissé megkönnyebbültem, hogy ezúttal a legjobb barátnőmhöz fordult, nem pedig Deborah-hoz. Még mindig nem bíztam benne, és tartottam attól, hogy gyakrabban kell látnom, ha újra összejön a bátyámmal.

Nagy nehezen, de összeszedtem minden erőmet, hogy válaszoljak Dawnnak, aki szinte azonnal vissza írt. Kissé aggasztott, hogy most nem tudja, mi van Castiellel, és nagyon reméltem, hogy épségben hazajutott az éjjel, s nem az utca szélén fekszik valahol. Késztetést éreztem, hogy azonnal felöltözzek és megkeressem, de végül úgy döntöttem, hogy a seggemen maradok. Biztosan minden rendben van. És abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy a háta közepére sem kíván.

Szeret téged, Avery! – írta Dawn arra az üzenetemre, hogy úgyis hamar túlteszi magát a szakításon. – Tudod, milyen csalódott volt, mikor hiába keresett, nem vetted fel a telefont?

Tekintetemmel azonnal a készülék keresésére indultam, s egy pillanatra kétségbeestem, mikor nem láttam az éjjeliszekrényen. Gyorsan felpattantam, és teljesen feltúrtam az ágyam, hátha álmomban magam mellé vettem, de a kis kütyünek nyoma sem volt. Aztán a padlóra pillantottam, s megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor megláttam a lábaim előtt heverni. Biztosan a sok rezgés miatt eshetett le a szekrényről. Remegő kézzel vettem fel a mobilt, s először csak tanulmányoztam, karcolásokat keresve rajta, de szerencsére semmi baja sem esett. Aztán kissé félve néztem meg a képernyőjét, és döbbenten próbáltam felfogni, hogy Castiel egészen pontosan huszonötször keresett az este folyamán, utoljára háromnegyed hat után néhány perccel.

Nagyon, de nagyon szeretném hallani a hangját, és megbizonyosodni arról, hogy életben van. De féltem, hogy amint beleszól a telefonba, elgyengülök, és anélkül visszafogadom, hogy megbeszélnénk a dolgot. Nem akarom addig újrakezdeni vele, míg fenn áll a lehetősége, hogy újra összeveszünk valamin. Márpedig magunkat ismerve, biztosan össze fogunk vitázni, még akkor is, ha apró dolgokról van szó.

A laptop megállás nélkül jelezte, hogy üzenetem érkezett, de ahelyett, hogy visszaültem volna az íróasztalhoz, tiszta ruhával együtt a fürdőbe vetettem magam, s a következő két-két és fél órát odabent is töltöttem. Sokáig áztattam magam, s annyiszor engedtem meg a csapot ez idő alatt, hogy végül majdnem teljesen ellepett a víz. Gyorsan hűlt, hiszen a forró vizet a már langyoshoz engedtem, s így nem melegedett fel annyira, mint szerettem volna. Amikor úgy nézett ki a bőröm, mint egy nyolcvan éves nagymamáé, kikászálódtam a kádból, s a tükör elé állva, gondosan lemostam magamról minden sminket, s több bőrápoló krémet is magamra kentem, hiszen mostanában nem volt időm az arcommal foglalkozni. Ez legalább elterelte a figyelmem egy kis időre.

Anya szólt rám, hogy most már ideje lenne ebédelni mennem, ám nem sok kedvem volt hozzá, szóval csak pár kanál levest ettem, s figyeltem, ahogy ők jóízűen falatoznak. Hallottam, hogy végig beszélgetnek, de nem tudtam rájuk koncentrálni, végig Castielen agyaltam, s azon, vissza kellene-e hívnom, vagy sem. S ha beszélek vele… mégis mit kellene mondanom neki?

– Avery, hallasz?

Anya hangjára felkaptam a fejem. Nem vettem észre, hogy hozzám beszélt volna.

– Hm? – kíváncsian pillantottam hol anyára, hol pedig Gerardra.

Anya mérgesen meredt rám.

– Háromszor kérdeztem meg, hogy szeretnél-e segíteni összeszedni néhány ruhát Elliotnak, de egyszer sem…

– Miért kellene neki ruha, amikor kórházban van? – Ahogy kimondtam a kérdést, már rá is jöttem a válaszra. Kis híján felvisítottam örömömben. – Hazajöhet?

Anya is elmosolyodik, és aprót bólint.

– Holnap délelőtt megyek érte.

Ésszel fel sem fogható az az öröm, ami abban a pillanatban átjárt. Olyan régóta vártam már arra, hogy Elliot újra itthon mászkáljon fel-alá, hogy fel sem fogtam hirtelen, mit is jelent ez. A bátyámnak nem kell tovább kórházban lennie, a saját lakásunkban lábadozhat. Ki akartam hagyni a sulit, és itthon várni őt, s körbeugrálni, hogy neki még csak a kisujját se kelljen mozdítania. A tökéletes kishúg akartam lenni, aki lesi a bátyja összes kívánságát. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy még a kedvenc sütijét is megsütöm, de még idejében vetettem el ezt a gondolatot. Nem állt szándékomban felgyújtani a konyhát.

A suli kihagyós dolgot sem mertem elmondani anyának, mert féltem, hogy csak leüvöltené a fejemet, amiért egyáltalán megfordult a fejemben ez. Inkább csendben rábólintottam, hogy segítek ruhát keresni Elliotnak, majd fel is rohantam a szobájába.

Nem is tudom megmondani, mikor jártam itt utoljára anélkül, hogy az itt tartózkodás rossz érzéseket keltett volna bennem. Most szívesen léptem be a fényes szobába, s meg sem álltam a bátyám szekrényéig. Emlékeztem, melyik pulcsiját szereti a legjobban, és hogy azt melyik nadrágjával vette fel a legtöbbször, így habozás nélkül kerestem elő a darabokat, majd ugrándozva megindultam a folyosó felé, az utolsó pillanatban azonban megtorpantam, és alaposan körbenéztem.

Mióta Elliot kórházban van, talán kétszer, háromszor jöttünk be anyával kitakarítani, mert túlságosan fájt idebent lenni úgy, hogy a bátyám közben kómában fekszik. A bútorokon állt a por, a parketta is koszos volt, az ablakokról nem is beszélve. Szerettem volna, ha Elliot jól érzi magát majd itthon, ezért eldöntöttem, hogy alaposan kitakarítok. A kiválasztott ruhákat egy táskába helyeztem, amit aztán a fogasra akasztottam anya kabátja mellé, hogy biztosan megtalálja holnap, mikor megy Elliotért.

Ezt követően azonnal a fürdőbe rohantam, és két vödörbe engedtem vizet és tisztítószert, majd átsétáltam a bátyám szobájába. A polcokkal, szekrényekkel kezdtem a törölgetést, s olyan alapos voltam, mint még soha. Mindent kétszer takarítottam át, hogy egy porszem se maradjon sehol. A saját szobámnál nem figyeltem ennyire a tisztaságra, de úgy gondoltam, Elliot számára is az a legelőnyösebb, ha minden makulátlanul tiszta körülötte.

A szekrények után azonnal az ablakot vettem kezelésbe, amihez egy létrát is kerítettem a pincéből. Sosem csináltam még ilyet, ezt a részét mindig anyára bíztam, és bár borzalmasan féltem a magasban, s tartottam tőle, hogy leesek, mindvégig az lebegett a szemem előtt, hogy ezzel Elliotnak szerzek örömöt, és ez azonnal elűzte az aggodalmam. Mit meg tesz az ember a testvére érdekében…

– Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is ennyire gyönyörű vagy.

A szívem majd’ kiugrott a bordáim közül, mikor meghallottam magam mögött Castiel hangját. A létra tetejében kapaszkodtam meg, mielőtt lestem volna, s csak félve mertem oldalra fordítani a fejem. Szerettem volna, ha csak az elmém szórakozik velem, de minél tovább bámultam, annál biztosabb voltam benne, hogy Castiel tényleg ott áll mögöttem. És egek, de pocsékul nézett ki!

Általában az őrületbe tud kergetni a kócos hajával, mert imádtam beletúrni, most azonban csak aggodalmat keltett bennem, hiszen tudtam, miért ilyen rendezetlen; és nem csak a tincsei, de a kinézete is. Ugyanazt a ruhát viselte, mint tegnap, ám eléggé meggyűrődött már rajta, ráadásul biztosan kocsmában járt az éjjel, hiszen töménytelen cigaretta és alkoholszag áramlott belőle. A tekintete megviselt és fáradt volt, szeme pedig véreres. Görnyedt testtartásából arra következtettem, hogy lelkileg is eléggé rossz állapotban lehet. Lassan leszálltam a létráról, és megálltam előtte, némi távolságot azért tartva közöttünk. Bizonytalanul néztem rá.

– Hogy kerülsz ide?

Castiel kissé oldalra billentette a fejét.

– Anyukád engedett be, kis veszekedés után. Tényleg nagyon utál.

Furcsa, de nem hallottam hangokat lentről, abban viszont biztos voltam, hogy Castiel nem hazudik. Még mindig részeg volt, anya pedig gyűlölte ezt; egy cseppet sem csodálkozom, hogy nem akarta beengedni a fiút. Ha az én lányom volt barátja lenne, én sem hagytam volna, hogy betegye a lábát a lakásomba. De abban is biztos voltam, hogy ha anya elküldte volna őt, szörnyen mérges lettem volna. Örültem, hogy látom, de azért mégsem volt teljes az örömöm.

– Csak nem ismer eléggé – mondtam halkan, majd kis szünet után folytattam. – Castiel, nem szabadott volna ide jönnöd…

Castiel csak megrántotta a vállát.

– Kizártam magam, nincs hová mennem…

Gondterhelten felsóhajtottam. Castiel lakásának ajtaját kívülről csakis kulccsal lehetett kinyitni. Ha éppen nem volt nála, és behúzta maga mögött az ajtót, nem tudott bemenni. Nálam is volt egy kulcs, pontosan az ilyen helyzetek miatt, s most már értettem, mit keres itt.

– Mindjárt hozom a kulcsot.

Mielőtt egy lépést tehettem volna, Castiel megragadta a csuklóm. A bőröm azonnal felforrósodott azon a ponton, ahol hozzám ért, s arra számítottam, magához fog rántani, de szerencsére nem tette. Csak elgondolkozva meredt rám.

– Beszélgessünk, kérlek! – Castiel hangja könyörgő és kétségbeesett volt, amitől összeszorult a szívem.

Az ajkamba haraptam. Most mit tegyek? Olyan nehéz távol tartanom magam tőle, hiszen szeretem és vágyom az érintéseire. De belefáradtam az állandó veszekedésbe és drámába. Egy nyugodt kapcsolatot akartam, s nem voltam benne biztos, hogy ez Castiel mellett összejöhet. Végül nagy levegőt vettem. Nem volt szívem elengedni őt ilyen állapotban.

– Előbb fürödj meg! – Reményt láttam csillanni szürke szemében. – A szobámban van pár ruhád, biztosan megtalálod. Addig befejezem a takarítást.

Castiel nagyot nyelt, s egy lépést tett felém. Csak sejtettem, mit szeretett volna, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább a szobámba ment a ruháiért. Amikor már eltűnt a szemem elől, lerogytam Elliot ágyára, s a fejemet fogtam. Miért nem tudok neki nemet mondani? Hiszen szakítottam vele! Miért nem tartom magam ehhez? Miért hagyom, hogy fel-alá mászkáljon a házban, mintha még mindig együtt lennénk?

Szorosan lehunytam a szemem, mielőtt újra elsírtam volna magam. Magabiztosnak kell lennem, hogy megértessem vele, miért nem akarom már ezt a kapcsolatot. De valóban nem akartam? H-ha szeretem, és ő is szeret engem, akkor együtt kellene lennünk, nem igaz? Istenem, miért ilyen bonyolult minden?

Hallottam, amikor Castiel megengedte a vizet, s ez eszembe juttatta azokat a hétvégéket, mikor együtt ébredtünk és tusoltunk le reggelizés előtt. Túl sok volt az emlékem vele, még úgy is, hogy rövid ideje vagyunk együtt. Élveztem vele minden percet, és ha azok az átkozott veszekedések nem lettek volna, tényleg tökéletes lett volna a kapcsolatunk. Mit tegyek? Adjak neki még egy esélyt? Vagy inkább hagyjam, hogy elmúljon az iránta érzett szerelmem, és folytassam azt, amit az előtt, hogy összejöttünk volna?

Már képtelen voltam a takarításra koncentrálni, úgyhogy inkább átmentem a szobámba, és ott vártam, hogy Castiel végezzen. Nem mertem az ágyam közelébe sem menni, mert féltem, hogy félreérti a helyzetet. Inkább a székre telepedtem, s amíg vártam, egy tollat forgattam az ujjaim között. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak a bátyám a közelben lenne, hogy tanácsot adhasson. Ő biztosan segítene, nem igaz?

Azonnal felkaptam a fejem, ahogy Castiel belépett a szobámba, de azonnal le is sütöttem a szemem, mikor megláttam a nedves hajzuhatagát. Szándékosan csinálná? Hiszen pontosan tudja, mi a gyengém, mi az, aminek nem tudok ellenállni! Így akarja elérni, hogy visszafogadjam?

Lassan az ágyamhoz sétált, s otthonosan hanyatt vágódott, közben a tincseit szárította a törölközővel. Éreztem magamon a tekintetét, de egy pillanatra sem mertem ránézni. Az egész helyzet annyira… kínos volt.

– Beszélni szerettél volna – köszörültem meg a torkom.

Castiel szomorúan nézett rám, és gépies mozdulatokkal ült fel, s egészen az ágy széléig csúszott. A térdeink majdnem összeértek, ezért egy picit hátrébb gurultam a székemmel, hogy nagyobb távolság legyen közöttünk. A szeme alatt megrándult egy izom, de nem tett megjegyzést. Ennek ellenére láttam rajta a csalódottságot, a levertséget, és ez engem is teljesen elszomorított. Szerettem volna szorosan megölelni, és azt mondani, minden rendben lesz, de még én sem voltam benne biztos, hogy sikerül-e a jövőben mindent megoldanunk.

– Castiel, ha nem akarsz semmit, akkor kérlek, menj el… – mondtam halkan, miután egy szót sem szólt.

Erre kétségbeesetten kapta fel a fejét, és legnagyobb döbbenetemre térdre vetette magát előttem. Mi történt vele? Az a Castiel, akit én ismerek, sosem tenne ilyet! Nem dobná félre a büszkeségét egy lány miatt, és sosem ereszkedne térdre soha semmiért. Tudom, hogy részeg. De Castiel az a fajta srác, aki még ittasan sem tenne ilyet. Most akkor mégis mi folyik itt?

– Ne! Kérlek, ne küldj el! – Elkeseredetten nyúlt a kezem után, s megszorította a kézfejem. Tátott szájjal meredtem rá. A tekintetéből olyan mértékű reményvesztettség, tanácstalanság sugárzott, amelyet még embertől nem láttam, nemhogy Castieltől. – É-én… Annyira hülye vagyok, Avery!

Azt hittem, a döbbenetem nem lehet fokozni, de még a lélegzetem is elakadt, mikor láttam a könnyeket végigfolyni az arcán. Apám korábbi szavai jutottak eszembe, amelyeket pár éve mondott nekem, miután anya részegen a fejéhez vágta, mennyire gyűlöli. Az ittas ember a legőszintébb ember a világon.

Ezt mindig megkérdőjeleztem, de most, hogy láttam Castielt… Józanon sosem csinálná ezt, mert a makacssága nem engedné. De részegen hagyja, hogy az érzelmek irányítsák, ezért könyörög és sír most előttem. Egyszerűen nem tudtam, hogy reagáljak erre.

– Többször kellett volna mondanom, hogy szeretlek – folytatta. – Ha többször mutatom ki, mennyire szerelmes vagyok beléd, akkor nem vágytál volna más srácokra. Annyira sajnálom!

Az orrom szúrni kezdett, s ahogy Castielt hallgattam, én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Próbáltam tartani magam, de egyre nehezebben ment. Végül felálltam, s segítettem Castielnek is felkelni a földről. A fiú szó szerint zokogott, és tisztán éreztem a belőle áradó fájdalmat, ez pedig az én darabokban lévő szívemet is tovább szaggatta. Nagy nehezen visszaültettem az ágyra, ám mielőtt elhúzódhattam volna, szorosan magához ölelt, s eldőlt velem a matracos. A könnyei hihetetlen gyorsasággal kezdték átnedvesíteni a felsőmet, s jobb ötlet híján a fejét kezdtem simogatni, csitításként. Sosem láttam még fiút így sírni, és nem tudtam mire vélni. Komolyan ennyire szeretne? Pont Castiel? Egyszerűen nem értettem az okát. Hiszen önző voltam mindvégig, és semmit nem tettem annak érdekében, hogy ez a kapcsolat jobb legyen. Mindvégig ő erősködött, én meg néha szidtam, amiért újra és újra veszekedünk, holott az esetek nagy részében az én hibámból robbant ki a vita.

– Hagyd abba, kérlek! – sírtam fel hangosan. – Castiel, ne csináld ezt! Megijesztesz!

De minél tovább kértem, annál jobban folytak a könnyei, bár a zokogása idővel elcsendesült. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettünk ott, egymás karjaiban, kerülve a másik tekintetét, de hosszú óráknak tűnt számomra. Végül én bújtam ki az öleléséből, mire ijedten kapta rám a tekintetét.

– Nem akarom, hogy vége legyen, Avery! – vallotta be. – Nem akarlak elveszíteni!

Felálltam, s gyorsan megtöröltem a szemeimet, hogy ne legyenek annyira könnyesek, majd komolyan fordultam felé.

– Részeg vagy, Castiel – közöltem vele. – Várjuk meg, amíg kijózanodsz, hogy ugyanazt gondolod-e akkor is, mint most.

Castiel egyenesen a szemembe nézett. Hirtelen olyan magabiztosságot láttam benne, ami egy pillanatra megrémisztett.

– Józanon még jobban fogok rád vágyni.

Felnyögtem.

– Ne mondj ilyeneket, kérlek! Csak összezavarsz!

Mintha meg sem hallotta volna a szavaimat, újra felém nyúlt, s magára rántott. Gyengéd pillantással pásztázta az arcom, s ezt nem tudtam mire vélni. Részegen még gyorsabban váltogatja a hangulatait, mint amikor józan.

– Az életemnél is jobban szeretlek, Avery Delacroix! – suttogta az ajkaimra. – És nem érdekel sem a kölyök, sem pedig az édesanyád. Veled akarok lenni!

Nagyot nyeltem.

– Részeg vagy – ismételtem.

Apró mosoly terült el az arcán.

– Csak szerelmes. – Hirtelen elkomorult az arca. – És egy nap majd feleségül is foglak venni. Majd meglátod!

Nem tudtam visszafogni magam, s felnevettem.

– Bolond vagy!

– Csak szerelmes – ismételte, mielőtt magához húzott volna egy gyengéd, de annál szenvedélyesebb csókra.

Csóközön!:3

Megint nem így terveztem, de mindegy is.:D A lényeg, hogy meghoztam a következő részt, és a címéből szerintem már sejthetitek, hogy nem lesz valami vidám. De nem is mondok semmit, jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek!^^

46. Hiba volt összejönnünk

A kétségbeesés és az ijedtség szinte pillanatok alatt vette át felettem az uralmat, még Dawn szavait sem sikerült felfognom, pedig tisztán hallottam, hogy idegesen hadar valamit. Mintha a háttérben Castiel is morgott volna pár sort, de annyira pánikba estem, hogy tényleg nem értettem semmit abból, amit mondanak, ezért inkább elköszöntem és letettem a telefont. Tanácstalanul kezdtem fel-alá járkálni a terem bejárata előtt, kis híján fellökve a mellettem elhaladó pincért. Még ő kért tőlem bocsánatot az én ügyetlenségem miatt, de nem tudtam vele foglalkozni. Ki kellett találnom valamit, hogyan jussak el a koncert helyszínére, ráadásul nagyon gyorsan.

Nem is én lennék, ha ez nem történt volna meg, de komolyan. Otthon tucatnyi alkalommal pörgettem végig magamban, mikor kell lelépnem ahhoz, hogy még legyen időm átöltözni, taxit hívni, és biztatni egy kicsit Castielt. De annyira Charlesra koncentráltam, és arra, hogy még véletlenül se áruljon el semmit anyámnak, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy más programom is van estére. Ráadásul szorított az idő; ha most hívok taxit, sosem fogok odaérni a város másik végébe. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkérem anyát, dobjanak el, de tekintve, hogy korábban azt mondta, ne tervezzek semmit mára, biztosan kikelne magából, és nemet mondana. Ráadásul, ahogy figyeltem őket az este folyamán, otthonosan érezték magukat, s olyan emberek között mozogtak, akik mondhatni a barátaik. Nagy önzőségre utalna, ha megfosztanám őket ezektől az élményektől, csak azért, hogy az én kapcsolataim ne sérüljenek. De akkor mégis mit csináljak?

– Csak nem rossz hírt kaptál?

Charles hangját hallva csak a szemeimet forgattam. Nem akartam vele is foglalkozni, azt akartam, hogy eltűnjön a közelemből. Őt hibáztattam mindenért, noha tudtam, hogy ismét a saját felelőtlenségem sodort bajba. Igazán felnőhetnék végre, és megtanulhatnék felelősséget vállalni a tetteimért.

– A barátnőm hívott. – Magam sem értem, miért vallottam be neki őszintén, mi történik. Charles nagyon, de nagyon furcsa hatással volt rám. – A barátom koncertje pár perc múlva kezdődik, és már rég ott kellene lennem…

A fiú felvonta a szemöldökét.

– Ha ma van a barátod koncertje, miért jöttél el ide?

Ingerülten fújtattam. Tényleg nem ez volt a legjobb alkalom, hogy ezt megvitassuk.

– Ez most nem fontos – kaptam el a tekintetem róla, s erősen kezdtem gondolkodni. De semmiféle lehetőség nem jutott eszembe. Úgy néz ki, itt ragadtam. – Különben sincs semmi esély, hogy odaérjek.

Charles hirtelen közel lépett hozzám, s megfogta a kezem. Amikor kérdőn néztem fel rá, ő csak rám mosolygott.

– Tudod, elég unalmas ez az összejövetel – mondta vidáman. – Egy koncert minden bizonnyal szórakoztatóbb, még ha amatőr bandáról is van szó. Elviszlek.

Minden szó a torkomra fagyott. Charles magabiztosan jelentette ki, hogy eldob a koncert helyszínére, s még csak meg sem kérdezte, akarom-e egyáltalán, hogy velem jöjjön. Ráadásul úgy tűnt, szeretne is maradni, hogy meghallgassa Castieléket, bennem pedig azonnal megszólalt a vészjelző. Nem lenne túl okos ötlet a két srácot összeengedni. Oké, Castiel és én még nem voltunk együtt, mikor lefeküdtem Charlesszal, de ha kiderül, honnan ismerem a fiút… Castiel biztosan félre fogja érteni, miért vele érkeztem az újonnan nyílt pubba. Biztos voltam benne, hogy Castiel ki fog kelni magából, amiért nem voltam ott időben, de ha meglátja mellettem Charlest… Egek, még csak elképzelni sem akarom a reakcióját!

Viszont nem láttam más választási lehetőséget, s ez volt a leggyorsabb módja, hogy eljussak a város másik végébe. Castiel meg fogja érteni, igaz? Végül beleegyeztem, hogy Charles elvigyen, s rögtön bűntudatom támadt, amikor megláttam, mennyire felvidult attól, hogy velem maradhat. Csak remélni tudtam, hogy nem fogja félreérteni. Ez nem egy randi, még akkor sem, ha neki annak tűnik. Ahogy odaérünk a koncert helyszínére, megkeresem a többieket, ő pedig azt csinál, amit csak akar… Remélhetőleg távol tőlem, így Castiel sem fog gyanakodni. Annyira.

Azonban, miközben megpróbáltunk kiosonni a teremből úgy, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést, rá kellett jönnöm, hogy nem csak Castiel miatt kell aggódnom, hanem anya miatt is. Ha észreveszi, hogy Charles és én eltűntünk, biztosan azt fogja gondolni, hogy a fiú hálójában vagyok. Szinte láttam magam előtt a diadalittas mosolyát. Mérget vennék rá, hogy azt hiszi, dobni fogom Castielt Charles miatt. Istenem, csak Castiel előtt ne hozza fel soha ezt a témát!

– Igazán nem akarlak nyaggatni, de igyekezhetnél! Így is késésben vagy!

Charles szavait figyelmen kívül hagyva gyorsítottam a lépteimen, miközben haladtunk… valamerre. Őszintén, annyira nem tudtam, merre járunk, hogy akár el is rabolhatna, nekem pedig még csak fogalmam sem lenne róla. Csak követtem őt, s próbáltam lépést tartani vele, de ez egyáltalán nem volt egyszerű. Charles magasabb volt, mint én, hosszú lábakkal, s jó pár lépéssel előttem sietett. Az én dolgomat ráadásul még a magas sarkú is megnehezítette, arról nem is beszélve, hogy kezdtem érezni a pezsgő hatását. A fejem kissé kótyagos volt, s pár másodpercenként megfordult velem a világ. Nagyon nehezen tudtam csak nyitva tartani a szemem, s ez rettenetesen megijesztett. Többet kellett volna ennem. Vagy kevesebbet innom.

Charles végül a garázsba vezetett, s beültetett az egyik kocsiba. Arra számítottam, hogy ő is csatlakozik hozzám, de amikor már csak a hátát láttam az ajtónál, bepánikoltam. A rosszullét határán álltam, s magamra hagy! Ráadásul már csak másodpercek voltak hátra a koncert kezdetéig, én meg még mindig nem indultam el! Nem fogok odaérni. Egek, Castiel nagyon mérges lesz, ha ez egész koncertet kihagyom! Mégis milyen barátnő vagyok?!

Remegő kézzel vettem ki a kistáskámból a telefont, hogy felhívjam Dawnt, de mielőtt felvehette volna, Charles hirtelen bepattant mellém, s a frászt hozta rám. Gyorsan ki is nyomtam a hívást – úgyis sokáig csörgött, Dawn biztosan nem fogadta volna. Lehet, hogy már el is kezdődött a koncert?

– Mindjárt itt lesz a sofőr – tájékoztatott Charles, majd homlokát ráncolva nézett rám. – Minden rendben? Nagyon sápadt vagy!

Próbáltam nem arra gondolni, mennyire hányingerem van, de ahogy eszembe jutott, hogy a ruha, amit fel akartam venni, anyáék kocsijában maradt, még jobban émelyegtem.

– Csak induljunk! – szűrtem a fogaim között, s nekidöntöttem a fejem a kocsi ablakának. Hirtelen jól esett a testemnek a hideg.

Mintegy végszóra, a Charles által hívott sofőr is megjelent, s miután közöltem vele a pub címét, be is indította a motort. Amikor elindultunk, Charles felém hajolt, mire ijedten ugrottam egyet. Meg voltam győződve arról, hogy meg akar csókolni, de amikor elnyúlt a vállam felett, s becsatolta a biztonsági övem, már mertem levegőt venni. Szélesen rám mosolygott.

– Jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

Az út nagy részében próbáltam kerülni a Charlesszal való beszélgetést, s inkább nem válaszoltam neki, vagy ha mégis, lényegre törő voltam, s egy olyan pillantással illettem, amiből biztosan rájöhetett, mennyire nincs ínyemre a vele való társalgás. Körülbelül az út felénél járhattunk, mikor feladta a próbálkozást, ám a tekintetét továbbra is magamon éreztem. És egek, mennyire nehéz volt tudomást sem venni róla! Határozottan hatással volt rám, ami nagyon nem tetszett, hiszen volt barátom, akit semmi pénzért sem csaltam volna meg.

A baj csak az volt, hogy Charles már a puszta létezésével is kezdett megnyerni magának, s úgy éreztem, még csak kérnie sem kellene ahhoz, hogy megadjam magam.

Borzasztóan hosszúnak tűnt az út, s már csak néhány utca választott el minket a célunktól. Azonban rengeteg autó gyülemlett fel előttünk, lehetetlen volt mozdulni. Idegességemben hol a számat, hol pedig a körmömet rágcsáltam, s közben percenként pillantottam a telefonom kijelzőjére, vagy a kocsiban lévő órára. Már lassan egy óra eltelt a Dawnnal való beszélgetés óta, s alig maradt negyed óra a koncertből. S eltekintve, mekkora dugóba keveredtünk, kizártnak tartottam, hogy idejében odaérjek. Kétségbeesetten próbáltam elérni a legjobb barátnőmet, de nem vette fel. Utána Rosánál próbálkoztam, de nála sem jártam sikerrel. Kezdtem nagyon kétségbeesni.

– Na, jó én ezt nem bírom! – sóhajtottam fel, s kipattantam a kocsiból.

Meg sem vártam, hogy Charles reagálhasson a hirtelen mozdulatomra, nagy lépésekkel megindultam a pub felé. Nagyjából tudtam merre lehet, de féltem, hogy eltévedek, ráadásul már be is sötétedett. Az utcai lámpák alig adtak némi fényt, s egyszerűen hátborzongató volt a környék. Azonban nem csak a sötétség miatt liba bőröztem. Én hülye, Charles házában felejtettem a kabátom, s majd’ megfagytam. Nem elég, hogy átöltözni sem volt időm, most még mászkálhatok az utcán egy lenge ruhában és magas sarkúban. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?

– Hé, várj már!

Charles hangja váratlanul csendült fel mögöttem, s kis híján felsikítottam az ijedtségtől. Még csak észre sem vettem, hogy itt jár. Mi van, ha valami gyilkos vagy emberrabló sétálgat a hátam mögött, s még csak fel sem tűnik, mert annyira Castiel és a koncert körül járnak a gondolataim. Jobban kellene figyelnem.

– Köszönöm, hogy eddig elhoztál – mondtam neki gyorsan. – De most már tényleg nincs szükségem a jelenlétedre. Így is a bajt hoztad rám!

Nem mertem hátranézni, de valahogy éreztem, hogy nem esett jól, amit mondtam neki. Arra számítottam, hogy ezek után sarkon fordul, és magamra hagy, szóval eléggé meglepődtem, mikor váratlanul megragadta a karom, s visszahúzott, hogy rám adja a zakóját. Hüledezve néztem rá.

– Megvesztél? – pislogtam rá. – Meg fogsz fázni!

Charles csak megrántotta a vállát.

– Erős a szervezetem. Viszont te pocsékul nézel kis, és tényleg nem szeretném, ha összeszednél valami vírust!

Lesütöttem a szemeimet. Bűntudatom támadt, hiszen egész este bunkón viselkedtem vele, míg ő folyamatosan a kedvemre tett, s azonnal ugrott, amikor segítségre volt szükségem. Egyáltalán nem érdemelte meg, hogy így beszéljek vele.

– Charles – kezdtem, de nem engedte, hogy bármi mást is mondjak. Egyszerűen csak megfogta a kezem, s a pub felé kezdett rángatni.

Talán a másnaposság miatt volt, de majdnem elsírtam magam. Tényleg bántott, hogy ilyen modortalan voltam vele szemben. Ráadásul Castiel miatt is furdalt a lelkiismeret, hiszen mindent elterveztünk már, s mindketten izgatottak voltunk a koncert miatt. Mégis, hagytam, hogy egy másik srác teljesen elvonja a figyelmem róla, és így most mindenről lemaradok. Kezdtem biztos lenni abban, hogy hiba volt belevágnom egy komoly kapcsolatba.

Azt hittem, sosem fogunk odaérni, de amikor mégis beléptem a pubba, hatalmas kő esett le a szívemről. Charlesról egy pillanat alatt megfeledkeztem, s azonnal Dawn keresésére indultam. Rengeteg emberen kellett átverekednem magam, de most nem tudtam azzal foglalkozni, kit lökök arrébb, csakhogy megtaláljam azokat, akiket keresek. A szemem sarkából azért láttam, hogy szinte mindenki megbámul, ez pedig rögtön eszembe juttatta, mennyire nem ideillő öltözetben voltam. Castiel ki fog kelni magából, ha meglát.

Szerencsére hamar rábukkantam Dawnra, aki még a színpad előtt ácsorgott, arcára vegyes érzelmek ültek ki, mikor találkozott a tekintetünk. Mintha megkönnyebbült volna, hogy itt vagyok, de mérges is volt, hiszen az egész koncertet lekéstem. Már nem élőzene ment, Castielnek pedig nyoma sem volt se a színpadon, sem pedig a barátaim mellett.

– Mégis mi a fene történt, Avery? – szegezte nekem a kérdést Dawn köszönés helyett. – Azt mondtad, ide fogsz érni!

Elmondani sem tudom, mennyire szégyelltem magam. Olyan érzésem volt, mintha újra gyerek lennék, aki minden apróság miatt kikap a szüleitől. A helyzet csak annyiban különbözött, hogy jogos volt Dawn felháborodása.

– Elszámítottam magam – vallottam be őszintén. – Castiel hol van?

Dawn a színpad mögé mutatott.

– Még hátul, de figyelmeztetlek, nagyon pipa rád! Hé, mi ez a zakó rajtad?

Nem akartam most Dawnnak válaszolni, hiszen bőven volt még időm magyarázkodni. Minél hamarabb látni akartam Castielt, hogy túllehessek a veszekedésen. Mert veszekedni fogunk, efelől semmi kétségem sincs.

De nem is kellett messzire mennem, hogy megtaláljam. Épp, hogy tettem két lépést, mikor megjelent előttem, és hát, mit mondjak? Dawn tényleg nem túlzott, Castiel majd’ felrobbant a dühtől, ahogy rám nézett. Aztán a tekintete a még mindig rajtam lógó zakóra nézett, s még jobban összeszűkült a szeme. Hatalmas bajban voltam.

– Castiel…

– Add vissza azt a szart a tulajdonosának! – vágott a szavamba. – Aztán húzzunk haza!

Ahogy elment mellettem, azokat a napokat idézte fel bennem, mikor elhidegültünk egymástól. Még csak rám sem nézett, egy mosoly sem volt az arcán. Semmi ölelés, semmi csók… Mintha idegenek lennénk egymás számára, ez pedig tucatnyi tőrszúrás volt a szívembe. Annyira próbálkoztam, hogy minden rendben legyen köztünk, mégis elcsesztem mindent, ráadásul egyetlen este alatt.

Szerettem volna azonnal Castiel után rohanni, de inkább a bárpulthoz sétáltam, ahol Charles üldögélt egy üveg sör társaságban. Szomorúnak tűnt, és ez engem is még jobban elkeserített, hiszen pontosan tudtam, hogy ez is az én hibám. Alig néhány óra alatt bántottam meg mindenkit, akaratom ellenére. Ezt mégis hogy fogom helyrehozni?

– Charles – szólítottam meg halkan. Csak a szeme sarkából nézett rám, s csak néhány pillanat erejéig. Levettem a vállamról a zakóját, s a pultra raktam. – Köszönök mindent. Igazán sokat segítettél.

Szórakozottan oldalra billentette a fejét.

– Segítettem? Hiszen nem olyan régen még azt mondtad, az én hibám az egész.

– Én… Sajnálom, tényleg – sóhajtottam fel, s bár a bűntudatom egy cseppet sem enyhült, sőt, csak rosszabbodott, ott hagytam őt, egyedül.

Castiel a bejárat előtt várt rám, továbbra is ridegen. Egy szót sem szólt hozzám, egyszerűen csak elindult a sarkon lévő buszmegálló felé, én pedig, mint valami idomított kutya, követtem őt, tekintetem mindvégig az aszfalton tartva. Néha azért rápillantottam, de testtartása egy cseppet sem változott; továbbra is feszült és dühös volt. Tudtam, hogy ilyenkor mindig rágyújt, egy ideje azonban már nem nyúlt a cigihez, pontosan azért, mert tisztában volt vele, mennyire zavar engem. Ő törődött velem, én pedig kihagytam élete egyik legfontosabb eseményét. Pocsékul éreztem magam ez miatt.

Szerencsére nem kellett sokat várnunk a buszra, bár ez a pár perc is bőven elég volt, hogy teljesen átfagyjak. Ráadásul még jegyet is kellett vennem, mert indulás előtt annyira kapkodtam, hogy végül a másik táskámban maradt a bérletem. Pedig készülődés közben még eszemben volt, hogy el kellene raknom.

Szinte senki sem utazott rajtunk kívül, így bőven volt hely, Castiel mégis a leghátsó ülést választotta. Továbbra sem mondott semmit, s én sem mertem belevágni a bocsánatkérésbe. Lehet, hogy a sofőrön kívül nem volt rajtunk kívül egy lélek sem a buszon, mégsem akartam itt jelenetet rendezni.

Meg voltam győződve arról, hogy hozzá fogunk menni, szóval eléggé meglepődtem, mikor nálunk szálltunk le. Kissé ideges voltam, mert nem tudtam, hogy anyáék hol lehetnek most. Egyszerre egy dologra akartam fókuszálni, és biztos voltam benne, hogy anya is egyből nekem ugrik, ahogy beteszem a lábam a házba. Szóval eléggé megkönnyebbültem, mikor teljes sötétség fogadott minket, ám meg is rémültem. Nem tudtam, hogy fog végződni ez a beszélgetés, s féltem, hogy egyedül fogok maradni a bánatommal. Nem mintha nem érdemeltem volna meg.

– Miért? – Castiel fojtott hangon szólalt meg, miután becsuktam magunk mögött az ajtót. – Miért nem tudtál szólni, hogy mégsem tudsz jönni?

Olyan mérhetetlen fájdalom áradt Castiel tekintetéből, amelyet életemben nem láttam még. Igen, könnyen fel lehetett idegesíteni, de megbántani… Szinte lehetetlen volt, nekem mégis sikerült. Borzalmas ember vagyok.

– Én csak… Nem néztem az időt. Sajnálom – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, ezért gyorsan elkaptam a pillantásom. – Azt hittem, oda fogok érni, de…

– Jobban érezted magad egy másik pasi társaságában. Nem igaz? – Castiel szavai szinte martak, de ami a legrosszabb: igaza volt. Tényleg jól éreztem magam Charles mellett, még ha magamnak is csak nehezen vallom be.

– Nem tudtam, hogy ő is ott lesz…

– Á, szóval ismered? – Castiel kínjában csak nevetni tudott. – Kitalálom! Ő is egyike azoknak, akiknek hagytad, hogy megdugjanak, igaz?

Nem tetszett Castiel szóhasználata; bármennyire is volt jogos a kiakadása, ezúttal túllépett egy határt. Lehet, hogy nem állt messze az igazságtól, az ő szájából mégis sértőnek hatottak ezek a szavak, s eléggé feldühítettek.

– És ha igen? – emeltem fel a hangom. – Ez még az előtt volt, hogy összejöttünk volna, szóval semmi közöd hozzá!

– De most az én barátnőm vagy, a francba is! – Castiel ingerülten kiabált rám. – Mégis őt választottad helyettem!

Idegesen a hajamba túrtam.

– Nem választottam őt, egyszerűen csak anya…

Kénytelen voltam elhallgatni. Kár volt szóba hoznom anyát, hiszen ezzel csak még jobban felhergeltem Castielt. Láttam az arcán; tisztában volt azzal, anya mennyire utálja, és hogy alig várja, hogy szakítsak vele. Lehet, hogy nem fejeztem be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Castiel nem volt hülye, csak lusta, s hamar rájött, mi a helyzet.

– Szóval anyádnak tetszik a kölyök, mi? – mosolyodott el gúnyosan. – Kitalálom, pont az ellentétem. Jól nevelt, nem zűrös, kitűnő tanuló, gazdag. Pont az eseted, Avery!

Ez volt az a pont, ahol betelt a pohár, s nem bírtam elviselni azt a hangnemet, amelyet megütött velem szemben. Ekkor már könnyekkel küszködtem, s hirtelen felindulásból pofon vágtam. Talán ez volt a baj: mindketten túl büszkék és makacsok voltunk, ezért nem zökkenőmentes a kapcsolatunk.

– Azt hiszem, már mindent értek – mosolyodtam el szomorúan. – Túl sok volt az akadály, Castiel, és túl sokat veszekedtünk. Talán… talán hiba volt összejönnünk, és az élet így akarja velünk ezt tudatni.

Castiel döbbenten meredt rám.

– Így gondolod? Komolyan azt gondolod, hogy hiba, ami köztünk történt? – Ökölbe szorította a kezét. – Tudod mit? Élj boldogan akkor azzal a kölyökkel! Bizonyára többet tudna neked nyújtani, mint én!

Szóra nyitottam a szám, de már késő volt. Castiel egyszerűen csak kiviharzott a házból, s talán az életemből is. Bár nem mondtuk ki, mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent a kapcsolatunkra nézve. Zokogva rogytam le a földre, közben meredten bámultam az ajtót, amelyet az előbb olyan erősen becsapott maga után. Mintha egy darabot kitéptek volna belőlem; borzasztóan fájt, s üresnek éreztem magam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy így ért véget ez az egész, ráadásul miattam. Ezt most már soha az életben nem fogom helyrehozni.

__________________________________________________

Facebook csoport

Red Dress [CsJ Nathaniel & Dake]

Keep Dreaming, darling [Exo HunHan - Yaoi!]

Unnie [BTS J-Hope]