Csóközön! ♥
Fú, rettenetesen sajnálom, amiért több, mint egy hónapot késett az új rész. Hiába kezdtem bele, nem volt túl sok erőm foglalkozni vele (sajnos a negatív hangulatom eléggé kihatott Avery-re is, de már nem volt szívem kitörölni az elkezdett részt, ki tudja, mire készültem volna el vele...).
Ezentúl ritkábban fogok jönni, s rövidebb részeket is hozok, amelynek egy oka van: érettségi. Most aztán tényleg ezerrel tanulok, tételeket dolgozok ki, angol emeltre készülök, és rendszerint hulla vagyok, mire oda kerülnék, hogy írnék. Elkapkodott részt nem akarok hozni, szeretném alaposan átgondolni, hogy az esetleges előre nem tervezett cselekményeknek milyen következményei lehetnek a későbbiekben.
A csoportban egyébként minden információt kiírok, a fejezet végén megtaláljátok hozzá a linket. :)
Köszönöm szépen mindenkinek, aki írt, akár ide a blogra, akár a csoportba az előző résszel kapcsolatban. Valamint iszonyatosan hálás vagyok mindenkinek, ugyanis átléptük a 36400 oldalmegjelenítést!*-* Továbbra is várom a véleményeiteket, és remélem nem haragszotok, hogy ilyen későn jött csak a rész.
Nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^
31. Még több hazugság
Nathaniel sosem tudta leplezni a
gondolatait, érzéseit, s ez most sem volt másképp. Vonásai eltorzultak,
miközben az arcomat fürkészte, aranybarna szemeiben kételkedés csillogott.
Hosszú karjait összefonta maga előtt, s olyan unottan nézett rám, amennyire
csak tudott, csakhogy a tudomásomra adja, mennyire nincs kedve velem
cseverészni. Nos, én sem repdestem túlságosan az örömtől, de komolyan nem
láttam más lehetőséget. Egyedül ő tudott csak segíteni, bármennyire is fájt ezt
beismernem.
– Mit akarsz tőlem, Avery? Megint a
fejemhez vágni, mekkora szerencsétlenség vagyok?
Nagy volt a kísértés, tényleg. Nathaniel
továbbra is az osztály strébere volt, a szeptember eleji buli Mattnél semmit
változtatott rajta. Még mindig egyfolytában tanult, a diákönkormányzat teendőit
végezte, diákoknak és tanároknak segített, és azóta sem mozdult ki otthonról szórakozni.
Mindenesetre, letettem arról, hogy barátnőt keressek neki, és ha tehettem,
kerültem a társaságát. Szerintem bőven sok számára az a megaláztatás, amit
Castiel miatt kell átélnie, nem kellek hozzá még én is.
Legyűrtem magamban a késztetést, hogy
beszóljak neki, s miután még egyszer megbizonyosodtam arról, hogy rajtunk kívül
tényleg senki nem tartózkodik a folyosón, egyenesen a szemeibe néztem.
– Ami azt illeti… Szükségem van a
segítségedre…
Nem is tudom, mi volt kínosabb; az, hogy
attól az embertől kérek segítséget, akit sosem bírtam, vagy az a csend, ami a
szavaimat követte. Nathaniel egy szót sem szólt, csak rám meredt, s szinte
láttam, ahogy feldolgozza magában, mit mondtam. A szótlanság kezdett az agyamra
menni, s nem sok kellett, hogy faképnél hagyjam a srácot, mondván, majd akkor
megoldom egyedül. Aztán Nathanielből kitört a nevetés, ami egy cseppet sem volt
vidám, és az okát sem értettem teljesen. Mi
olyan vicces ebben a rohadt helyzetben?
– Bocsáss meg, Avery – kezdte, még
mindig kuncogva –, de mintha azt hallottam volna, hogy neked szükséged van az én
segítségemre.
A fogaimat csikorgattam, s magamban
elszámoltam tízig, nehogy hirtelen felindulásból arcon töröljem Nathanielt.
– Ezt mondtam, te idióta! – morogtam rá.
Megköszörülte a torkát, s komolyan
nézett rám, próbálva felmérni, tényleg igazat mondok-e. Felsóhajtott.
– Oké, és miért pont hozzám fordultál?
Az ajkamba haraptam, s idegességemben
egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom.
– Az utóbbi egy hónap nem úgy alakult,
mint szerettem volna, becsúszott pár rossz jegy, és a mai dolgozataim sem
sikerültek túl fényesen – vallottam be. Nathaniel arcára döbbenet ült ki, de
ezzel nem foglalkoztam. – Bioszból és matekból bukásra állok, franciából
kettesre és a többi tantárgyból is eléggé le vagyok maradva. Ezért van
szükségem a… – Nagyot nyeltem. – A segítségedre.
Nathaniel gondolkodva túrt bele szőke
hajába, a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Arcán még mindig ott
ült a meglepettség, de ezt szinte teljesen elnyomta a zavartság.
– És mégis miért segítsek neked azok
után, ahogy bántál velem?
Őszintén, számítottam erre a kérdésre,
de egy válasz sem jutott eszembe, hiába agyaltam. Nathaniel türelmetlenül
nézett rám, aztán végül kimondtam az első érveket, amelyek eszembe jutottak.
– Azért, mert osztály- és évfolyamelső
vagy, ráadásul a diákönkormányzat elnöke. Tekints rám úgy, mint egy diákra, aki
végre rájött, hogy tanulnia kellene, ha valamire vinni akarja az életben, és
felejtsd el kis időre, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Kérlek! Komolyan
szükségem van most rád!
Hű, amíg be nem fejeztem a rövid kis
monológom, fel sem tűnt, mennyire könyörgő a hangom, s ahogy elnéztem, ez nem
csak engem, de a szőke srácot is teljesen meglepte. Egészen eddig fogalmam sem
volt arról, mennyire fontos az, hogy jól teljesítsek.
És a legrosszabb az egészben, hogy nem
is magam, hanem a családom miatt csinálom ezt az egészet.
– Rendben – sóhajtott fel Nathaniel. –
Segítek neked. – Egy pillanatra teljesen felvidultam, de amikor a fiú felemelte
a mutatóujját, jelezve, hogy még nem fejezte be, s feltételei vannak, a mosoly
ráfagyott az arcomra. – Nem akarom, hogy bárki is tudjon róla, oké? Ha Castiel
fülébe jut a dolog, engem megöl.
Összefontam magam előtt a karjaimat. –
Tudod, Nathaniel, én sem nagyon szeretném, ha veled hoznának szóba. Ártana a
hírnevemnek.
A srác csak a szemét forgatta, de egyébként
nem reagált a kissé sértő megjegyzésemre. Megbeszéltük, hogy négykor az iskola
könyvtárában találkozunk, majd az előtt sikerült elérnem a bejárathoz, hogy
Melody kijött volna az osztályteremből. Csak remélni tudtam, hogy nem látott
minket, de amikor boldogan vetette rá magát Nathanielre, megkönnyebbültem, hogy
a lánynak bizony fogalma sincs, hogy Nathaniel az imént velem társalgott.
A találkozóig még bő másfél órám volt,
ami hirtelen túl soknak, de mégis kevésnek tűnt. Arra nem volt elég, hogy
beugorjak a városba rendes ételt venni Castielnek, de legalább több időt
tölthettem vele. Amint átléptem az iskola kapuját, a közeli kisboltba siettem,
hogy azért ne üres kézzel állítsak be beteg barátomhoz. A mélyhűtőből gyorsan
kikaptam egy kisebb csomagolású fagyasztott rántott pulykamellet, majd a
kutyaeledelekre is vetettem egy gyors pillantást. Rövid töprengés után lekaptam
egy nagyobb konzervet Démon számára, majd fizetés után rohantam a
buszmegállóba, hogy elérjem a buszt.
Már akkor gyötört a bűntudat a még ki
nem mondott hazugságok miatt, de tényleg nem volt más választásom. Nem akartam,
hogy Castiel tudomást szerezzen arról, kivel töltöm a délutánom ahelyett, hogy
őt ápolnám. Csapnivaló barátnőnek éreztem magam, amiért a Nathaniellel való
találkát előrébb helyezem, mint Castielt, de komolyan szükségem volt annak a
strébernek a segítségére. Nem akartam megbukni semmiből; a családom épp eléggé
utált már a tökéletlenségem miatt, belegondolni sem merek, mi történne, ha
osztályt kellene ismételnem. Kitagadnának?!
Mély levegőt vettem, mielőtt leszálltam
volna a buszról, s még egyszer végigvettem, mit fogok Castielnek hazudni. A
kifogásom fejben hihetőnek tűnt, és nem volt valószínű, hogy lebukom. Castiel
utálta anyámat, ahogy a puccos éttermeket is, így nem gondoltam, hogy utánam
jön.
Szédülni kezdtem, s kis híján
megbotlottam a saját lábamban. Mi van, ha valahogy a tudomására jut, hogy
Nathaniellel töltöttem a délutánt? Nem mintha megcsalni készültem volna, még a
gondolat is röhejes volt, de na, azért mégis csak hazudok neki.
Hirtelen már nem is attól féltem, hogy
elveszítem a belém vetett bizalmát, hanem attól, hogy ő magát veszítem el egy
ostobaság miatt. De ez nem fog
megtörténni. Senki, még csak sejteni sem fogja, hogy én és Nathaniel együtt
tanultunk.
Elhessegettem minden aggasztó
gondolatot, majd beütöttem a kapukódot. Amikor beléptem a lépcsőházba, mély
levegőt vettem, s néhány másodpercig bent is tartottam. Lassan indultam
felfelé, tovább húzva az időt, de mégis úgy tűnt, túl hamar felértem. A
bejárati ajtó előtt megtorpantam, de némi hezitálás után mégis bekopogtam.
Démon hangja csapta meg odabentről a fülem, s halványan elmosolyodtam, amikor
pedig megláttam magam előtt Castielt, a nyakába ugrottam, s egy vidám csókkal
üdvözöltem. Izmos karjaival szorosan tartott, nehogy elejtsen, s már meg is
indult velem a hálószoba felé, nyomunkban Démonnal, aki csak a farkát csóválta,
s a kezemben lógó szatyrot szagolgatta. Apró kattanást hallottam a háttérből,
amiből arra következtettem, Castiel a lábával csukta be a bejárati ajtót, de az
nem zárult be rendesen. Még szerencse, hogy ezen az emeleten rajta kívül csak
egy idős hölgy lakik, aki szinte sosem hagyja el a lakását.
Castiel óvatosan fektetett végig az
ágyán, ügyelve arra, hogy a csókot egy pillanatra se szakítsa meg, s fölém
gördült. Elmosolyodtam, amikor azonban a fejembe bekúsztak az idegesítő
gondolatok és a hazugság, teljesen ledermedtem, s ez Castielnek is feltűnt.
Elhúzódott tőlem, s homlokát ráncolva nézett le rám. Kerültem a tekintetét.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben az
arcomat tanulmányozta.
Lemászott rólam, s az ágy mellé húzta a
szürke, gurulós székét, s egyenesen rám meredt. Felültem, hogy levehessem a
cipőm és a dzsekim.
– Semmi, jól vagyok – feleltem halkan,
továbbra is kerülve a tekintetét, ami égetni kezdte a bőröm.
Tenyerét az arcomra fektette, s maga
felé fordította a fejem. Szürke szemeiben aggodalom csillogott, ami ismét csak
eszembe juttatta, milyen piszok szerencsés is vagyok mellette.
– Avery, tudod, hogy nekem mindent
elmondhatsz!
A bűntudat egyre nagyobb és nagyobb
lett, szinte már szétfeszítette a bensőm.
– Tudom, én csak… – Felsóhajtottam. Nem,
nekem ez nem megy. – Hoztam kaját! – Felé nyújtottam a táskát, amelyben a
fagyasztott hús és a kutyaeledel volt, s magamra erőltettem egy vigyort.
Castiel az arcomat fürkészte, aztán mély
levegőt vett, s hátradőlt a székben.
– Jól van, nem erőltetem, ha akarod,
majd elmondod. – A hajába túrt. – Van valami programod mára?
Félve nyeltem egyet, a hideg egy
pillanat alatt végigfutott a testemen. Lehet, hogy tud valamit?
– Anyámmal és Gerarddal leszek –
hazudtam.
Castiel a legapróbb jelét sem mutatta
annak, hogy kiérezte volna a hangomban bujkáló bűntudatot, ami némiképp
megnyugtatott. Úgy tűnt, elhitte, amit mondtam.
– Muszáj menned? Délután próbálunk a
bandával, és szeretném, ha te is ott lennél, amikor elmondom a nagy hírt.
Kíváncsian néztem rá.
– Milyen hírt?
Szája arra a lusta, féloldalas vigyorra
görbült, amelyet annyira imádtam.
– Hát, azt sajnos még nem árulhatom el –
mosolygott rám. – Szóval, eljössz?
Magamhoz szorítottam a táskát és
felálltam.
– Nem tudom, Castiel. Fogalmam sincs,
mikor végzek, lehet, hogy csak este érek haza.
Nem vártam meg Castiel válaszát,
kisiettem a szobából, hogy normálisan bezárjam az ajtót, majd megragadtam Démon
tálkáját, átöblítettem, s kiöntöttem a konzerv tartalmát, amit aztán a kutyának
adtam.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy
Démon tényleg eszik, a konyhába mentem, hogy kisüssem Castielnek a húst. Közben
a vörös is csatlakozott hozzám, s nekilátott a krumpli pucolásnak anélkül, hogy
szóltam volna neki. Normális esetben ezen csak mosolyogtam volna, de tekintve
ezt a feszült légkört, nos, egy cseppet sem voltam vidám. Castiellel úgy
kerülgettük egymást a konyhában, mintha nem is tudom, összevesztünk volna.
Rendbe akartam tenni a dolgot, és majdnem kibukott belőlem az igazság, amikor
égető fájdalom mart belém. Felszisszentem, s kis híján levertem a tűzhelyről a
forró serpenyőt, amelyben az első adag hús sült. Szitkozódva tartottam a hideg
víz alá a tenyerem, amelyet isten tudja, hogy sikerült megégetnem.
Felsóhajtottam; nem is én lennék, ha ez nem történt volna meg.
Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy
tudjam, Castiel mögöttem áll. Éreztem a jelenlétét, és az aggodalmát is, ami
miatt szerencsétlennek éreztem magam. Hogy
lehetek ennyire béna?
– Biztos, hogy minden rendben? – Castiel
hangja halk volt, s amikor megfordultam, láttam, hogy a homlokát ráncolja,
miközben a kezemet nézi.
Nagy levegőt vettem.
– Igen, persze. – Leszámítva a
bűntudatomat, amely már hatalmasra nőtte ki magát. – Csak tegnap összevesztem
anyámmal és kicsit feszült vagyok a találkozás miatt. De tényleg, minden
rendben.
Remek,
még több hazugság. Hánynom kell magamtól.
– Avery…
Megráztam a fejem, mielőtt bármit is
mondhatott volna, s egy mosolyt erőltettem az arcomra.
– Mennem kell, még át akarok öltözni.
Holnap találkozunk?
Castiel aprót bólintott,
s lehajolt, hogy megcsókoljon. Ezután magamra kaptam a cipőm és a dzsekim, majd
már rohantam is vissza az iskolába, miközben azon gondolkodtam, mennyi
stressztől óvhattam volna meg magam, ha elmondtam volna mindenkinek az igazat...
_______________________________________________________