Csóközön!♥
Igen, újra itt vagyok, és már meg is hoztam a 20. fejezetet. Az első két blogom élt meg talán ennyi időt, és büszke vagyok magamra, hogy most nem adtam fel az első két rész után. Na mindegy is.
A következő két rész leginkább Avery és Dawn barátságról fog szólni, utána vélhetőleg már izgalmasabb részek jönnek. Arra is még várni kell, ki volt a gyújtogató, de addig lehet tippeket küldeni, esetleg majd annál a bizonyos fejezetnél leírni, hogy ti mennyire lepődtetek meg. :)
Közben felkerült a Saving Carrie Prológusa is, ITT elolvashatjátok, ha érdekel titeket!:)
Köszönöm szépen a pipákat, az új feliratkozókat, a visszajelzéseket és a 11100+ oldalmegtekintést!:3 Továbbra is várom a véleményeket kommentben, valamint a Chat-nél, esetleg CsJ-n (nyugodtan jelöljetek, írjatok, nem harapok ám tudjátok, amelyik kutya ugat, az nem harap)!:)
Jó olvasást kívánok a fejezethez!^^
Puszi,
Raina
20. Legjobb
barát
Hosszú sor állt a
népszerű kávézó pultja előtt, de én türelmesen vártam. Dawn egy eldugottabb
helyen üldögélt, látszólag teljesen belemerült egy magazinban, még csak észre
sem vette, hogy beléptem. Sorban állás közben figyeltem őt, arca gondterhelt
volt, és a testtartása is nyugtalanságról árulkodott. Általában ügyelt arra,
hogy egyenesen üljön, most viszont görnyedten meredt az újság lapjaira, a jobb
lábát idegesen mozgatta, közben pedig az alsó ajkát rágcsálta. Valami biztosan történt.
Bűntudat kezdett
mardosni, úgy éreztem, cserbenhagytam a legjobb barátnőmet azzal, hogy
szórakozni indultam a múlt éjjel ahelyett, hogy beszéltem volna vele. Mégis milyen barátnő vagyok én?
Kiléptem a sorból, a
mögöttem állók legnagyobb örömére, s megindultam Dawn felé, aki csak akkor vett
észre, mikor leültem vele szemben. Vörös szemmel nézett rám, és tőle nem
megszokott módon semmi smink nem volt rajta. Megijesztett a látványa, és már
egészen biztos voltam abban, hogy valami történt vele, amiről nekem semmit sem
szólt. És látva, mennyire ki van bukva, nem friss dologról van szó.
– Szia – köszönt
halkan, majd egy kicsit sem vidám mosolyra húzódott a szája. – Jellemző. Pár
napja rád gyújtottak egy raktárt, és te még mindig fantasztikusan nézel ki.
Semmi karika vagy duzzad szem. A megjelenésed tökéletes, mint mindig.
Összeszorult a torkom.
– A tiéd viszont nem
az. Dawn, mi történt?
Kócos hajába túrt, s
mikor kezeit megemelte, észrevettem a körmeit is. Dawn mindig is nagy hangsúlyt
fektetett a legapróbb részletekre is, és amióta csak ismerem, tökéletes
karmokkal indult útnak. Most viszont a körömlakk lepattogzott, és hosszú
körmeit is lerágta. A homlokomat ráncoltam.
– Jaj, Avery, azt sem
tudom, hol kezdjem! – Fáradtan sóhajtott fel. – Az utóbbi hét annyira
borzalmasan hosszú és szar volt, hogy arra szavak nincsenek!
Visszagondoltam arra a
három napra, amit az iskolában töltöttem a héten, de nem emlékeztem olyasmire,
amiből rájöhetnék, mi gyötri Dawnt. Rengeteget nevetett, folyamatosan társaságban
volt, semmi jel nem utalt arra, hogy rosszkedvű. És itt megint csak elmondanám,
mennyire rossz barátnő vagyok, ha még csak az sem tűnik fel, hogy a legjobb
barátnőm, aki olyan, mintha a testvérem lenne, totál szét van csúszva. A
gondolataim csak magam körül forogtak, és észre sem vettem, hogy mások nagyobb
problémákkal küzdenek, mint én.
Dawn az asztalra
könyökölt, a tenyerével tartotta meg az állát. Az asztalt bámulta, de úgy tűnt,
mintha semmire sem fókuszálna.
– Apa és anya egyre
többet veszekednek.
Felszisszentem. Dawn
imádta a szüleit, mindig is úgy látta, ők egy tökéletes pár, s arról álmodott,
egyszer majd ő is talál magának egy olyan pasast, aki annyira szereti őt, mint
az édesapja az anyukáját. Tökéletes család voltak, leszámítva néhány apró összetűzést,
amit pár napon belül sikerült is megbeszélniük. Néhány hónapja azonban
feszültté váltak náluk a dolgok, és bár az okokat Dawn sosem mondta el, arról
mindig tudtam, ha a szülei veszekednek. Ez már egyre gyakoribb volt a Lévesque
családban, de ahogy Dawn arcára néztem, rájöttem, hogy most többről van szó.
– Anya válni akar. –
Könnyek szöktek ki a szeméből. – Azt mondta, nem hajlandó tovább apámmal élni. Összepakolt
és lelépett otthonról, Avery! Mire tegnap hazaértem, már csak egy cetlit
találtam a szobámban, amiben azt írta, nagyon sajnálja, hogy elment, de nem
volt más választása. Ott hagyott apámmal, aki szintén nincs otthon, valami
üzleti szar miatt Párizsba kellett mennie – megtörölte az arcát. – Mit
gondolsz, anyud vállalná a dolgot? Ha már válásról van szó, legalább olyan
ügyvédhez menjenek, akit ismernek.
– Beszélhetek vele, de
ő… hát, nem foglalkozik ilyenekkel. De biztosan tud ajánlani olyan ügyvédet,
aki… megbízható és normális. Ami azt illeti, elég sok mindenkit ismer, és nem
csak itt, ebben a városban – elhúztam a szám. – Néha úgy tűnik, egész
Franciaországban vannak kapcsolatai.
– Köszönöm.
Rettenetesen sajnáltam
Dawnt, s pontosan tudtam, min megy keresztül. Egy válás mindig megviseli az
embert, főleg, ha eddig abban a hitben élt, hogy minden a legnagyobb rendben a
szülei között. Fáj végignézni, hogy omlik teljesen össze egy tökéletesnek vélt
dolog.
A mi családunk csak
próbálta elhitetni a kívülállókkal, hogy nálunk aztán semmiféle összetűzés
nincs, és senki sem tudta, mi történik odabent, a csukott ajtók mögött. A
szüleim kapcsolata sosem volt tökéletes, hiába mutatták azt, nagyon sokat
veszekedtek; már a legapróbb dolgok is képesek voltak tönkre vágni az idillit.
Utólag belegondolva, jobb is, hogy apa beadta a válókeresetet, mert a folytonos
civakodás mindnyájunkat kikészítette volna idegileg.
Átnyúltam az asztal
felett és együtt érzően megszorítottam Dawn kezét.
– Ugye tisztában vagy
azzal, hogy ha tudok, segítek? – Aprót bólintott. – Ha bármi van, akármi, nyugodtan szólj! Velem bármikor
beszélhetsz! Elvégre, a legjobb barátod vagyok, vagy mi fene…
– A legjobb barát a
világon – mosolygott rám.
– Pontosan! –
vigyorogtam.
Büszke voltam, hogy
valamennyire sikerült felvidítanom, vagy legalábbis tudtam belé egy kis lelket
önteni. Azonban, amikor a mosoly eltűnt az arcáról, és a homloka ráncokba
szaladt, rájöttem, hogy nem végeztem túl jó munkát, és kezdtem megbizonyosodni
arról, hogy valójában rettenetesen önző és szörnyű legjobb barát vagyok.
Elvégre úgy indultam el otthonról, hogy én majd nyafogok egy sort Dawnnak, hogy
jaj, milyen rossz nekem, utálom a
szüleimet, és rettegek, mert valaki meg akar ölni. Ezek a problémák
valahogy eléggé eltörpülnek az övé mellett – jó, talán a tény, hogy
életveszélyben vagyok, mégsem olyan kis baj, de na… értitek.
– Történt még más is,
amiről nem tudok?
Dawn felsóhajtott.
– Tegnap felhívtam
Alexyt, hogy jöjjön el velem jógázni, mert két nap kimaradt. Ráadásul semmi
kedvem nem volt otthon lenni, el akartam terelni a figyelmem. – Kicsit fájt,
hogy nem nekem szólt, hanem másnak, de félretettem a féltékenységem, elvégre,
nem körülöttem forgott a világ. Ráadásul biztos voltam benne, hogy Alexynek nem
említette, mi történt, de a fiú még így is fel tudta őt vidítani. Nos,
legalábbis egy kis időre. – És, istenem, mintha nem lenne elég problémám,
tudod, ki jön velünk szemben? – megráztam a fejem, jelezve, hogy ötletem sincs.
– Leo. És egy másik lány kezét szorongatta! Szerinted?!
Felsóhajtottam.
– Azért valld be, nem
lepett meg túlságosan a dolog. Leo mindig is nagy kanállal falta az életet, ha
valakit dobott, összejött mással, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.
Neked is ezt kellene tenned. Sőt, már rég találnod kellett volna magadnak
valakit, és ezt a srác orra alá dörgölni.
Dawn halvány mosollyal
az arcán nézett a szemembe.
– Tudod, néha kegyetlen
vagy. Meg kellene tanulnod finoman fogalmazni.
Felnevettem.
– Ugyan, abban hol az
izgalom?
Csalódottan rázta a
fejét, de egy kis mosoly továbbra is ott bujkált a szája sarkában.
– Itt most nem az
izgalomról van szó, drága barátnőm, hanem arról, hogy ne bánts meg másokat. Tudod,
gondolkozz, mielőtt megszólalsz.
– Megyek, hozok
magamnak valamit – kuncogva álltam fel.
A pulthoz sétáltam,
közben azon agyaltam, hogyan dobhatnám fel Dawnt. Nem szerettem, ha az emberek
szomorúak, azt pedig egyenesen gyűlöltem, ha olyasvalaki van maga alatt, aki
közel áll hozzám. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben, s már meg is
volt, mit kellene tennem Dawn felvidítása érdekében, de kicsit tartottam attól,
hogy nem egyezik bele. A tervem első része egy minden izmot megmozgató edzés
volt, és nem érdekelt, mennyire ellenkezik Dawn (a jógán kívül nem akart
másféle mozgásról hallani, pláne, ha közben le kellett izzadnia). Utána jöhetne
egy kis ebéd a kedvenc, nem túl drága éttermünkben, aztán pedig a vásárlás
estére.
– Mit adhatok? –
kérdezte a pult mögött álló fiú, mikor sorra kerültem.
Huszonkét évesnek
saccoltam a srácot, nem többnek, de jól nézett ki. Férfiasabb arccsontozata
volt, mint Charles-nek, és ez a srác rendelkezett némi kisfiús vonással is,
amitől kissé ártatlannak is tűnt. A kisugárzása megnyerő volt, és kedvem lett
volna beletúrni a dús, éj fekete hajába. Barna szemei fáradságról árulkodtak,
mégis úgy tűnt, lelkesen mér végig. Rátenyereltem a pultra, s magamra
varázsoltam azt a mosolyom, amivel a pasikat szoktam meghódítani. A srác
tekintete az arcomról aprócska dekoltázsomra tévedt, és majdnem felnevettem,
mikor megnyalta az ajkát.
– Egy jeges kávét,
cukor nélkül, édesítővel. Köszi!
A srác gyorsan
lefirkantotta a rendelésem, majd miután megkérdezte, a nevemet is ráírta egy
pohárra, és átnyújtotta egy fiatal, vörös hajú lánynak, aki már neki is állt,
hogy elkészítse a kávém. A pultnál várakoztam, amíg elkészül az italom, addig a
sráccal szórakoztam. Néha-néha, rövidebb időre rápillantottam, ilyenkor mindig
elmosolyodtam, majd elkaptam róla a tekintetem. Mosolyogva figyeltem, hogyan
ügyetlenkedik, a mögöttem álló férfi rendelését is sikerült félreírnia. Őrült
jó érzés volt a tudat, hogy ezt a viselkedést én váltottam ki belőle, és ez még
egy kicsit dobott az amúgy is hatalmas önbizalmamon.
A jeges kávémmal együtt
siettem vissza Dawnhoz, aki úgy lapozgatta a magazint, hogy nem is nézett oda.
– Van egy ötletem! –
mondtam, mire felkapta a fejét. – Tartsunk egy csajos napot. Szerintem ránk férne.
Dawn furcsán nézett
rám, de nem tudtam volna megmondani, mit gondol. Hirtelen eltorzult az arca.
– Basszus, Avery, én
annyira sajnálom! – Kérdőn néztem rá. – Itt nyafogok neked, és még csak meg sem
kérdeztem, hogy vagy.
– Miért kérdezted volna
meg?
Felsóhajtott.
– Valami idióta
megpróbált megölni, én meg itt locsogok a problémáimról. Ne haragudj!
Vicces, hogy Dawn és én
is bűntudatot érzünk, mert a saját gondjainkat fontosabbnak tartjuk egy
pillanatra, mint a másikét. Az ilyen pillanatokban döbbenek csak rá, hogy
mennyire hasonlítunk egymásra. Kívülről biztosan úgy festettünk, mintha
testvérek lennék. A stílusunk is nagyjából megegyezett, a viselkedésünk is,
ahogy a külsőnk is, leszámítva néhány aprócska vonást és a szemünk színét.
– Nem nagy dolog, túl
vagyok rajta. Volt időm gondolkodni, és rájöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy
egy ilyen miatt aggódjak a nap huszonnégy órájában.
Dawn úgy méregetett,
mintha a lelkembe látna. Felnyögött.
– Avery, miért gondolom
azt, hogy magasról tettél arra, mit mondtak a szüleid és valami felelőtlen
dologba kezdtél?
Hátradőltem a székben
és szélesen elmosolyodtam.
– Azért, drágám, mert
jól ismersz. Valóban ezt tettem.
Amíg elfogyasztottam a
kávém, meséltem neki a tegnap estéről, amit a Vörös Sárkányban töltöttem. Megemlítettem
neki minden fontosabb dolgot, de talán Charles házáról többet áradoztam, mint
kellett volna; nem tehettem róla, teljesen beleszerettem abba a luxusvillába.
– Szóval, ez a Charles
jóképű, humoros, elképesztően gazdag, van stílusa, és ahogy a szavaidból
kivettem, elég jó, ha ágytornáról van szó. – Értetlenül nézett rám. – Akkor nem
értem. Ez a pasi maga a főnyeremény, Avery, miért nem jössz össze vele, már
úgy, igazán?
– Azért Dawn, mert
rohadtul nincs kedvem egy kapcsolathoz. Ragadjak le egy pasinál huzamosabb
időre és hagyjam veszni a legjobb éveimet? Kösz, de inkább nem.
Dawn felsóhajtott, és
inkább rám hagyta a dolgot. Tudta, hogy nem tud meggyőzni, de valamilyen
szinten meg is értett; ő is ugyanezt csinálta, a különbség köztünk csupán annyi
volt, hogy Dawn könnyen belezúgott a pár napos kalandjaiba. Én életemben
egyszer voltam csak szerelmes, és az a rövid időszak borzalmas volt, a tény
pedig, hogy nem lehettem együtt azzal az emberrel, akiért teljesen oda voltam,
iszonyatosan fájt.
– Szóval, mi a terv
mára? – kérdezte Dawn.
Elmosolyodtam.
– Apud mikor jön haza?
Gondolkodott egy
kicsit, mielőtt válaszolt volna.
– Azt hiszem valamikor
hétfőn. Vagy kedden, nem tudom pontosan. Miért?
Vigyorogva hajoltam
előre, mintha valami titkot akartam volna megosztani vele.
– Szervezzünk bulit! Az
utóbbi időben folyton szórakozóhelyekre vagy máshoz jártunk, már nem is
emlékszem, mikor vettünk részt olyan bulin, ahol mi voltunk a házigazdák.
Dawn a fejét vakarta.
– Szervezzünk. De mégis
hol? Azt mondtad, apud csak holnap megy vissza Olaszországba, anyukád is
hazajött, ráadásul a nagymamád is… – Szemei elkerekedtek, mikor rádöbbent, mire
céloztam a korábbi kérdésemmel. – Nem, Avery! Szó sem lehet róla! Apám kinyír,
ha megtudja, bulit szerveztem a háta mögött.
Kissé csalódottan
dőltem hátra. Pedig kezdtem beleélni magam.
– Hát, akkor kérdd meg!
Apud imád téged, biztosan megengedi. Egy kis hiszti és már meg is kapod, amit
akarsz.
Sértődötten húzta fel
az orrát.
– Ezzel meg mit akarsz
mondani?
Felnevettem és a kezébe
nyomtam az asztalon heverő mobilját.
– Semmit, nyugi! Na?
Akkor felhívod?
Dawn habozott, de azért
elvette a telefonját, s egy kis gondolkozás után már hívta is az apját. Biztos
voltam abban, hogy megszervezhetjük azt a bulit, hisz’ Dawn apja mást sem szeretett
jobban, mint a lánya kedvében járni, és ezen a tény, hogy a férfinek piszkos
ügyekből folyik be annyi pénz, amennyi, nem változtat. Dawn akkor is az ő
hercegnője marad, akinek mindent megad.
– Oké – mondta, miután
megbontotta a vonalat. – Azt mondja, rendezhetünk bulit, ha utána takarítunk
is. – Ez az! – De most őszintén.
Szerinted ki jönne el? Előbb kellett volna szólni az embereknek, nem pedig az
utolsó pillanatban.
Felnevettem és már elő
is kaptam a telefonom, hogy sms-t írjak az ismerőseimnek a buliról.
– Ne aggódj, ha mi ott
leszünk, akkor mindenki jönni akar majd! A lényeg, hogy minél több embert
értesítsünk.
A lehető legtöbb
ismerősnek küldtünk üzenetet, sőt, még a közösségi portálra is kiírtuk a
fontosabb infókat, és megkértünk mindenkit, jelezzen, ha tud jönni.
– Egyéb terv mára? –
kérdezte Dawn, miközben kifelé indultunk.
Széles mosoly kúszott
az arcomra.
– Ó, abból van bőven!
Kezdhetnénk egy másfél-két órás edzéssel, utána ehetnénk valamit, aztán egy kis
vásárlás estére. Kaja, pia meg ilyenek. Ó, és ruhák, azokról ne…
– Avery!
Dawnnal egyszerre
fordultunk meg a nevem hallatára. Már kint voltunk a kávézóból, de
visszaléptem, mikor megláttam, hogy a pultos srác siet felém féloldalas
mosollyal az arcán.
– Igen?
A srác megállt előttem,
a vigyor kissé lehervadt az arcáról, s idegesen nézett a szemembe. Összefontam
magam előtt a kezem.
– Csak azt szerettem
volna kérdezni, izé… – Aranyosnak találtam, hogy zavarban van, de egy kicsit
zavart is. Úgy tűnt, mintha nem lenne annyira biztos magában, és ez rontott
a pasi esélyein. – Lenne… lenne kedved eljönni velem valamikor valahova?
Közelebb léptem hozzá,
s a mutatóujjamat végighúztam a karján.
– Most randira hívsz? –
mosolyogtam fel rá.
– Azt hiszem, igen.
E-esetleg cserélhetnénk számot.
Felnevettem.
– Ó, minek neked a
számom is, ha már a nevemet tudod? – Kérdőn nézett rám. – A legjobb barátnőmnél
lesz egy buli ma este. Ha tényleg velem szeretnél lenni, időt szánsz arra, hogy
megtaláld a helyet.
Dawnra nézett a vállam
felett. Valami azt súgta, ezt a srácot nem fogom a szórakozó tömeg között látni
ma este.
– És mégis hogy
találjam meg? Nem ismerem sem őt, sem téged!
Megnyaltam az ajkam, s
átkaroltam a nyakát.
– Hidd el, ha nagyon
akarsz, megtalálsz! – mondtam neki, aztán a srác legnagyobb döbbenetére a
kávézó kellős közepén megcsókoltam őt, tucatnyi ember láttára.
Imádom! :3
VálaszTörlésEnnek örülök!:3
TörlésNagyon szupper ez a rész! Ahogyan a többi is! :)
VálaszTörlésHázibuliiiii! :D Mindig is utáltam a takarítás részt... házibuliba akkor jó menni, ha nem a te házadban van:D
VálaszTörlésTetszett. És a barátnők valóban ilyenek. A másik problémája mindig prioritást élvez.
Várom azt a bulit :D
xoxo,
T
u.i.: Castiel? :O
Én szerettem a takarítás részét is. :D Jó, nem mindig. Amikor fáradt voltam és másnapos, akkor nem, de egyébként igen.:D De tény, hogy másoknál mindig jobb volt, nem kellett ilyen miatt aggódni :D
Törlés