50. Szilveszter éjjel (15+)

Csóközön eprecskék!♥

Először is, szeretnék mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet kívánni! Köszönöm, hogy idén is itt voltatok, remélem, 2017-ben is számíthatok rátok!

Nem akartam ma fejezetet kirakni, de úgy gondoltam, pont aktuális, hiszen a történetben is szilveszter van, szóval... :D Sokat gondolkodtam rajt, hogy írjak-e korhatárt a történések miatt, mert igazából... elég lightos lett, nem részleteztem, az ilyen jelenetek amúgy sem az erősségeim. De mivel ott van, ezért mégis csak kiraknék egy 15+-os jelzést, bár tudom, hogy teljesen felesleges, úgy sem veszitek figyelembe. Mindenesetre, én szóltam!:D

Remélem mindenkinek tetszeni fog az idei utolsó rész! 2017-ben igyekszem gyakrabban jönni. S bár azt mondtam, hogy a Primadonna lassan a végére ér, az epilógus után szeretnék egy pár részes spin off sorozatot indítani, ami Deborah és Elliot, valamint Dawn és XY kapcsolatát mutatná be. Egyelőre ezek a terveim ezzel a bloggal a következő évre. Ha szeretnétek még tőlem olvasni, ajánlom a Red Dresst (ami hamarosan újraindul), valamint a kpop fanfiction blogom azoknak, akiket érdekel a téma!:)

Tudom, sok a rizsa, és jesszus! Még arról is akartam írni pár sort, hogy omo, 50. fejezet, de inkább csak csendben lejtek egy örömtáncot, amiért eljutottam eddig, Titeket pedig hagylak is olvasni:)
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

Amilyen izgatott voltam a szilveszteri házibuli miatt, most legalább annyira átkoztam a pillanatot, hogy eljött a szórakozás ideje. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogy az utolsó adag muffint szedtem ki a sütőből, s ahogy ráeszméltem, hogy alig fél óra múlva megérkezik mindenki. A kezem remegett, hiszen tudtam, hogy jó ideig ez lesz az utolsó este, amelyet a barátaimmal tölthetek. Ki tudja, mikor tudok hazajönni és időt szánni mindnyájukra. Istenem, bárcsak lassabban telt volna az idő! Mit meg nem adnék, ha még csak karácsony lenne! Olyan meghitten telt az ünnep, elvégre azokkal tölthettem, akiket mindennél jobban szeretek, s nem kellett fájnia a fejemnek a közeledő búcsú miatt. Most viszont éreztem, hogy csak száguldani fognak az óramutatók, s mire észbe kapok, máris reggel lesz. Nem akartam még elköszönni tőlük, főleg Dawntól és Castieltől. Fogalmam sincs, mihez fogok nélkülük kezdeni egy másik városban, rengeteg idegen között. Életemben először kezdtem aggódni a beilleszkedés miatt. Mi van, ha nem fogadnak el? Mi van, ha már az első nap elítélnek, s esélyt sem adnak arra, hogy megmutassam nekik, ki is vagyok valójában?

– Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal… – Csalódottan hajtottam le a fejem, miután az utolsó darab süteményt is a tálcára helyeztem.

El sem hiszem, hogy néhány évvel ezelőtt én is pontosan ugyanilyen voltam. Öltözködés, megjelenés alapján döntöttem el, ki az, aki érdemes lehet a barátságomra, s ki az, aki nem. A belsővel egy cseppet sem foglalkoztam, s most döbbentem csak rá, mennyit változtam tulajdonképpen az elmúlt időszakban. Már nem érdekelt, hogy mindig élére vasalt ruhákban jelenjek meg, tökéletes sminkben. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy igénytelen lettem, mert ugyanúgy adok magamra, de már nem ezt tartottam elsődleges szempontnak. Hiszen ha a belsőd rothadt, hogyan tündökölhetnél kívül, nem igaz? Mindenesetre, tény, hogy sokat változott a hozzáállásom másokhoz és önmagamhoz is. Kíváncsi voltam, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy Castiellel összejöttünk, vagy sem. Mindegy, a lényegen úgysem változtat. Megváltoztam, ráadásul úgy érzem, jó irányba. Mintha kicseréltek volna, s igazán jól éreztem magam a bőrömben.  Mármint nem most… Ebben a pillanatban azt kívántam, bár megállíthatnám az időt, vagy legalább visszatekerhetném egy kicsit. Nem akartam még búcsúzkodni, sőt, a gondolatát is ki akartam verni a fejemből. De még ezek az átkozott sütik is az este végét juttatták eszembe. Legszívesebben a kukába dobtam volna őket, de annyit szenvedtem velük, hogy egyáltalán nem volt hozzá szívem. Nagyot sóhajtottam, s tudomásul vettem, hogy semmiféle ráhatásom nincs az időre, s inkább elővettem egy kisebb tálkát, amelyben kikeverhetem a krémet. Minden hozzávalót beleszórtam, majd addig kevertem, míg egyenletessé nem vált. Minden egyes mozdulatom lassú volt, azt remélve, így egy kicsit lassíthatom a dolgokat, de rájöttem, hogy ezzel csak azt érem el, hogy a készülődésre már nem lesz időm.

Egy habzsákba töltöttem a színes krémet, s óvatos mozdulattal, szépen próbáltam rátenni a muffin tetejére. Még a nyelvemet is kiöltöttem, annyira koncentráltam, hogy tökéletesre sikerüljön. Emlékezetessé akartam tenni az estét, s kár lett volna, ha az én ronda sütijeim rondítanak el valamit.

– Vigyázz, elrontod!

Nagyot sikítva ugrottam hátrébb, ahogy két kéz ért a vállamhoz. Nem tűnt fel, hogy bárki is belépett volna a konyhába, talán ezért ijedtem meg annyira. Elliot hangos nevetésbe kezdett mögöttem, s gyerekes módon mutogatott az elrontott sütire és a pulton heverő rózsaszín pacára. Mérgesen néztem rá.

– Ez tényleg muszáj volt? Most nézd meg, hogy néz ki!

Elliot úgy tett, mintha letörölne egy könnycseppet a szeme sarkából, majd mosolyogva átölelt.

– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Nagyon vicces arcot vágtál koncentrálás közben.

Kissé sértődöttnek éreztem magam, noha tudtam, hogy tényleg csak fel akart vidítani, hiszen tisztában volt vele, mennyire ideges vagyok az egész buli miatt. Nem sejthette, hogy rosszul fogok reagálni az ijesztgetésére. Oké, nem történt nagy probléma, csak egyetlen sütit rontottam el emiatt, s még krém is volt bőven. Mégis összeszorult a torkom, és az orrom is szúrni kezdett, ahogy szerencsétlen, elfuserált muffint néztem.

– Tudod, mennyire fontos nekem ez az este, Elliot… – sóhajtottam fel, s átkaroltam a derekát. – Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen!

– Elhiszed, hogy senki sem azt fogja nézni, mennyire precízen raktad rá a krémet arra a sütire? Azért jönnek, Avery, hogy veled legyenek! Egyikük sem fog kifordulni az ajtón egy nyamvadt süti miatt.

Mély levegőt vettem.

– Tudom. – Lassan kibújtam az öleléséből, ám mielőtt visszafordultam volna a muffinhoz, a habzsákot felemelve nyomtam egy kis krémet az orra hegyére. – Sipirc díszíteni! – Böktem a fejemmel a nappali felé, mosollyal az arcomon.

Elliot azért még utoljára megpróbálkozott a gondolataim elterelésével, s a nyelvét kidugva igyekezett lenyalni a krémet, ám nem járt sikerrel. Nevetve figyeltem őt, aztán csak megráztam a fejem, s gyorsan hozzáláttam a még meztelen sütik felöltöztetéséhez. Elliot közben eleget tett a kérésemnek, s folytatta a nappali feldíszítését.

A kész muffinokat a biztonság kedvéért a hűtőbe raktam, nehogy a fűtés miatt leolvadjon róla a krém, majd rohantam is készülődni. Ugyan a házból nem fogunk kimozdulni, de szeretnék csinos lenni; hiszen ha nem érzem jól magam abban a rongyban, amiben vagyok, mégis hogyan élvezhetném az estét?

Pár napja bukkantam rá egy eldugott kis üzletben a csupa nagybetűs ruhára. Egy álom volt, még ha egy egyszerű, bézs, csipkés darabról is volt szó. Első látásra beleszerettem, s tudtam, hogy nekem kell. Nem is volt drága, így egy pillanatig sem haboztam, egy gyors próba után már rohantam is vele a pénztárhoz. Igaz, egy számmal nagyobbat vettem, mert kicsit rövidnek találtam az alját, de semmi baj, van egy hozzá színben passzoló kis boleróm, ami viszont tökéletesen eltakarta a ruha aprócska hibáit. Senki sem fog rájönni, hogy nagyobb, mint kellene – jó, Rosa és Leigh lehet, hogy egyből kiszúrják majd, de mindegy. A lényeg, hogy én így is remekül éreztem magam benne.

A sminkemmel és a hajammal nem akartam sokat foglalkozni, de annyira precíz munkát végeztem végül, hogy több időt vett igénybe, mint arra először számítottam. Az eredménnyel ugyan tökéletesen meg voltam elégedve, de így viszont kapkodnom kellett, hogy minden a helyére kerüljön, míg a többiek ideérnek.

– Elliot! – kiabáltam be neki a nappaliba, miközben lerohantam a lépcsőn. Úgy látszik, ő már teljesen elkészült, hiszen ráér tévézgetni odabenn. – Segítenél bevinni a poharakat és az üdítőket?

Hatalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben feltápászkodott a kanapéról – tudtam, hogy utál részt venni az ilyen előkészületekben, de tényleg szükségem volt rá. Egyedül nem hiszem, hogy elkészültem volna mindennel időben. A kedvemért egy mosolyt varázsolt az arcára, s összeborzolta a hajam, ahogy elhaladt mellettem. Szúrós tekintettel néztem utána, miközben visszaigazgattam a tincseimet a helyére, majd követtem őt a konyhába. A pult alatti szekrényből kivettem néhány műanyag tálat, amelyet egytől egyig megtöltöttem rágcsálni valókkal, majd átvittem őket a nappaliban lévő dohányzóasztalra. Elliot egy tálcányi pohárral a kezében araszolt mögöttem, s amíg tett még egy kört az italokkal, addig én ellenőriztem, hogy a pezsgő tényleg a hűtőben van-e.

Nagy levegőt vettem. Minden készen állt a vendégek fogadására, csak éppen én nem. A gyomrom liftezni kezdett, s úgy éreztem, mentem elhányom magam. Azt hittem, ez egy szuper éjszaka lesz, s egy jót szórakozunk majd, de a fene se gondolta, hogy ennyire pocsék állapotban leszek. A sírógörcs kerülgetett, ahogy az óra lassan fél nyolcat ütött. A számat rágcsálva bámultam az ajtó felé, mintha csak megéreztem volna az első jövevény érkezését. Ijedtemben megugrottam, mikor valaki kopogni kezdett, ám nem mentem azonnal ajtót nyitni. Haboztam. Én tényleg nagyon akartam ezt a bulit, már csak azért is, hogy együtt lehessek azokkal, akik a legfontosabbak számomra. De most legszívesebben mindenkit elküldtem volna a közelemből, s mérhetetlen vágyat éreztem arra, hogy befeküdjek az ágyba, s az egész estét ott is töltsem.

Aztán mély levegőt vettem, s mégiscsak megindultam a bejárat felé, nem törődve az éppen feltörni készülő pánikkal. Basszus, mi van velem? Úgy viselkedem, mintha örökre elköltöznék, a világ másik végére, s soha többé nem láthatnám Elliotot, Castielt és a legjobb barátaimat. Pedig csak egy közeli kisvárosba megyek, nem is olyan hosszú időre, s akármelyik hétvégén hazajöhetek. Gyerünk már, Delacroix, kapd össze magad!

Ujjaim még egy ideig eljátszadoztak a kilincsen, eközben az odakint ácsorgó már harmadszorra kopogott, ezúttal sokkal határozottabban és türelmetlenebbül. Csodálom, hogy Elliot még nem jött le, hogy megnézze, mi folyik itt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, így nyitottam ajtót. A következő pillanatban pedig két hosszú és erős kar fonódott a derekam köré. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, Castiel az. Ismertem az illatát és parfümjének már-már fojtogató szagát – igen, bevallom, utáltam, amit használt, de annyira imádta, hogy még a kedvemért sem volt hajlandó lemondani róla.

– Na, mi az, már rám sem nézel? – kacagott fel halkan, s egy apró csókot nyomott a homlokomra.

Megráztam a fejem, s szinte teljesen a mellkasába temettem az arcom. Már most alig bírtam tartani magam, mi lesz akkor később? Lelki szemeim előtt láttam, ahogy minden bútor a könnyeimben úszkál. Hát, nem kizárt, hogy mindent el fogok velük ma este árasztani…

– Ha nem nyitom ki a szemem, kevésbé érződik valóságosnak… – motyogtam halkan, ám elég hangosan ahhoz, hogy ő azért megértse.

– Neked meg mi bajod? – Kicsit elhúzódott tőlem, arcomat pedig tenyerei közé fogta, így kényszerítve, hogy ránézzek. Bár a tekintetét próbáltam kerülni. Tartottam attól, hogy menten bőgni kezdek, ahogy belenézek szürke íriszeibe.

– Nem akarok búcsúzkodni… – vallottam be végül, s még közelebb húzódtam hozzá. – Már most rettenetesen hiányoztok, pedig még csak el sem mentem!

Castiel gyengéden végigsimított az arcomon.

– Hé, ne is gondolj erre! – mosolygott le rám kedvesen. – Fókuszálj arra, hogy milyen jól fogjuk magunkat érezni. Eszedbe ne jusson, hogy el kell tőlünk köszönnöd.

Hevesen bólogattam. Elliot egész nap próbált megnyugtatni, de fele annyira sem sikerült neki, mint Castielnek. Éreztem, hogy a karjai között enyhülni kezd a feszültségem, s most az egyszer örültem, hogy elsőként érkezett. Ha Dawn vagy Rosa jött volna előbb, biztosan nem tudom visszatartani a könnyeimet, és az este hátralévő részében sík ideg lettem volna. Viszont Castiel szavai hatására már kevésbé görcsöltem rá az egész bulira. Már csak egy kis pia kellett, hogy minden tökéletes legyen…

– Lysander nem jön? – kérdeztem, miközben átsétáltunk a nappaliba.

– Az apukája kórházba került délután, úgyhogy valószínűleg még úton van hazafelé…

– Ó!

Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Egyáltalán nem ismertem Lysander szüleit, de biztos voltam benne, hogy remek emberek lehetnek, elvégre a srác is egy igazi úriember, aki nagyon jó neveltetésben részesült. Sőt, azt is biztosra vettem, hogy fontosak neki a szülei, így egy cseppet sem csodáltam, hogy most is velük akar lenni. Ha belegondolok, az első napokban engem el sem lehetett rángatni Elliot mellől, csak sírtam az ágya mellett. Istenem, remélem, semmi komoly nem történt, és hamar hazaengedik Lys apukáját a kórházból!

– Akkor Rosa sem jön, igaz? – szomorodtam el egy pillanatra. – Biztosan Leigh mellett akar most lenni…

Castiel felsóhajtott.

– Azt mondta, üzent neked indulás előtt – bökte meg óvatosan a homlokon. – Minek van telefonod, ha nem használod?

Bár hanghordozása játékos volt, mégis úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az imént szidtak le. Az az igazság, annyira a buli részleteire és a sütésre koncentráltam, hogy eszembe sem jutott ránézni a mobilomra, pedig biztosan van néhány üzenetem. Választ nem adva Castielnek rohantam fel a szobámba, s magamhoz vettem a telefonom. Rosa valóban üzent, hogy ne várjam, mert nem tud jönni, sőt, még Deborah is írt, hogy valami régi ismerőse meglátogatta, és így ő is otthon ragadt.

– Úgy látszik, öten leszünk csak… – közöltem a nappaliban ücsörgő két fiúval, s levetettem magam közéjük a kanapéra.

Elliot értetlenül meredt rám.

– Miért?

Bár úgy terveztem, megvárom, míg mindenki ideér, s utána bontom csak fel az első üveg whiskyt, de az, hogy ilyen sokan lemondták a bulit, eléggé elkeserített, és úgy éreztem, nagy szükségem van egy pohár italra. Vagy kettőre. Jó, meglehet, hogy három is lesz belőle. Mindegy, nem is ez a lényeg…

– Lysander, Leigh és Rosa éppen valamelyik párizsi kórház felé tartanak, és őszintén, az ő helyükben én sem a bulival foglalkoznék. Debbie-nek meg váratlan látogatója van, és nem tud jönni…

Elliot egy pillanatra furcsán meredt rám, nem is válaszolt. Bizonyára azon agyalt, ki lehet Debbie vendége, és látszólag bosszantotta, hogy ő erről semmit sem tudott. Kissé habozott, de végül felpattant, s a bejárat felé vette az irányt. Az ajtó előtt megállt, gyorsan magára vette a cipőjét és a kabátját. Mindezt elhűlve néztem végig, nem akartam elhinni, hogy most tényleg lelép.

– Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – horkantottam fel, s összefontam magam előtt a karjaimat. – Elliot, tudod, milyen fontos nekem ez az este! Nem mehetsz el!

Mielőtt lenyomta volna a kilincset, szomorúan elmosolyodott.

– Ne haragudj, Avery, de nagyon rossz érzésem van… Majd holnap segítek pakolni, jó?

Nem mintha ezzel kárpótolhatott volna. Sőt, nagyon dühös voltam, hogy Deborah miatt hagy itt. Már semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez…

– Felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz – rántottam meg sértődötten a vállam.

– Ezt majd holnap megbeszéljük! – mondta még gyorsan, majd kisietett a házból.

Oké, megértettem, fontos neki Debbie, szereti őt, meg minden. De belül nagyon fájt, és majd’ felemésztett a féltékenység. Lehet, hogy kicsit önző voltam, de tényleg annyit készültem erre az estére, és annyira sokat jelentett volna, ha a bátyám is mellettem van… Így már semmi értelme ennek a bulinak…

A sírógörcs határán álltam, mikor visszasétáltam a nappaliba Castielhez. Egyből az ölébe ültem, s a nyakába fúrtam a fejem. Hirtelen semmihez sem volt már kedvem, úgy éreztem, mintha a világ ellenem lenne.

– Szólsz Dawnnak és Nathanielnek, hogy ne jöjjenek? – sóhajtottam fel. – Egyedül akarok lenni…

– Meg fogod bánni – figyelmeztetett. – Így hogy fogsz elköszönni Dawntól?

– Majd holnap reggel átmegyek hozzá. – Kicsit megemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. – Ugye felhívod őket? Kérlek!

Habozott, amit őszintén, egy cseppet sem csodáltam. Nagyon jól ismert, és tudta, hogy milyen hamar megbánom a döntéseimet. De tényleg úgy gondoltam, hogy ebből az estéből most már semmi jó nem sülhet ki. Lehet, hogy szeretem Dawnt és Castielt, és jól érezném magam velük, na és persze Nathaniellel, de Elliot és Rosa nélkül ez már nem lesz az igazi. Akkor már csináljuk rendesen vagy inkább sehogy sem. Majd bepótoljuk, mikor legközelebb itthon leszek.

Castiel végül nagy levegőt vett, s szorosan tartva engem előre hajolt, hogy elvegye a kisasztalról a telefonját. Egy ideig vártam, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg szól Dawnnak a megváltozott programról, majd mielőtt a lány fogadhatta volna a hívást, kibújtam Castiel öléből, s egyenesen a szobámba mentem, hogy az ágyba dőlhessek. Pocsékul éreztem magam, de valamiféle megkönnyebbülés járt át; talán nem is akartam annyira ezt a bulit, ha ilyen egyszerűen képes voltam lemondani róla. Valójában nem is társaságra, hanem egyedüllétre, magányra volt szükségem, hogy átgondoljam magamban, biztosan jól döntöttem-e. Mondjuk, nem mintha már tehetnék ellene bármit is, a papírjaim készen voltak, s már nem a Sweet Amoris diákja voltam. Hamarosan új helyen kezdek, új közegben, és egyelőre fogalmam sem volt, hogy ennek örülnöm kellene-e, hiszen tele van lehetőségekkel, vagy inkább legyek elkeseredve, amiért kiszakadok a már jól megszokott környezetemből. Tudtam, csak akkor fogok rájönni, helyesen döntöttem, mikor már túlestem néhány napon az új iskolában, de képtelen voltam nem ezen agyalni. Oké, bevallom, borzasztóan féltem, hogy nem fogom ott otthon érezni magam.

Nem tudom, mennyi ideje lehettem egyedül a szobámban. A tévé hirtelen elhalkult odalenn, s már semmiféle zajt nem hallottam. Álmosság kapott el, s úgy éreztem, képes lennék átaludni az egész éjszakát; komolyan, még az sem érdekelt, hogy szilveszter van. Magzatpózba gömbölyödve hunytam le a szemeimet, s hagytam, hogy az első könnycsepp végigfolyjon az arcomon. Most már úgyis mindegy volt, nem igaz? Már nem kell aggódnom amiatt, hogy egész este elmosódott szemfestékkel kell szórakoznom, hiszen úgyis aludni fogok reggelig.

Vagy legalábbis ez volt a tervem. Castiel halkan sétált be a szobába, s lassan botorkált el az ágyamig.

– Menj arrébb! – suttogta, én pedig engedelmeskedve neki, a fal mellé csúsztam, hogy mellém férhessen. – Dawn üzeni, hogy holnap reggel meglátogat.

– Köszönöm, hogy szóltál nekik – sóhajtottam fel, s egészen közel húzódtam hozzá. – Tényleg nincs kedvem semmihez most…

– Hé, ne csináld ez! – Ujjai közé vett egy hajtincsemet, s lassan tekergetni kezdte. Közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Nem olyan nagy dolog ez az iskolaváltás. Közel leszel, és meglátod, olyan hamar elrepülnek a napok, hogy észre sem veszed, és máris itthon vagy. Közöttünk.

Hangosan szipogva törölgettem a szemem. Én miért nem tudom ennyire pozitívan látni a dolgot? Miért átok számomra ez az egész? A legnagyobb álmom volt ez a gimnázium, szóval nekem kellene a legboldogabbnak lennem, hogy megkaptam ez a lehetőséget. Akkor miért nem érzek egy csepp örömöt sem?

– Annyira fogtok hiányozni! – zokogtam fel, s a párnába fúrtam a fejem. Nem akartam, hogy így lássa az arcom. – Nem akarlak titeket itt hagyni!

Castiel tenyerével végigsimította az arcom, majd az állam alá nyúlt, hogy magára vonzza a tekintetem. Pillantása annyira lágy volt, s csak úgy sugárzott belőle az irántam érzett szerelme, s ettől még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Mégis hogy fogom kibírni, hogy ne lássam őt minden nap?

– Mi sem akarjuk, hogy elmenj, Avery. – Mintha ő is a könnyeivel küszködött volna, de ebben nem voltam teljesen biztos. A hangja mindenesetre erről árulkodott. – De nem akarunk az álmaid útjába állni. Meglátod, annyira jól fogod magad érezni ott, hogy nem is akarsz majd minden hétvégén hazajönni.

Mielőtt még ennél is jobban elkapott volna a sírás – már ha ez lehetséges volt –, átkaroltam a nyakát, s lehúztam magamhoz. Egy percig sem tétovázott, mikor a szánk összeért, mohón kezdte falni ajkaimat, egy pillanatra sem engedve el. De nem is akartam, hogy megtegye. Még egyszer érezni akartam őt, mielőtt elmegyek. Szükségem volt rá, s tudtam, hogy neki is rám. Egyik kezével habozás nélkül nyúlt be a ruhám alá, hosszú ujjai cirógatták a bőröm, felerősítve bennem az iránta érzett vágyat. Testemet még közelebb préseltem az övéhez, szinte egy milliméternyi távolság sem volt köztünk. Pontosan ez kellett nekem: nem a pia, nem a szórakozás, hanem Castiel. Az agyam teljesen kiürült, csakis rá koncentráltam. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor.

Ujjaimmal remegve kezdtem el kigombolni fekete ingének gombjait, közben ügyeltem arra, hogy az egyre követelőzőbb csókot egy pillanatra sem szakítsam meg. Gyors akartam lenni, minél előbb megszabadítani őt a zavaró textiltől, de mint mindig, ő most is gyorsabbnak bizonyult nálam. Mire észbe kaptam, már csak egy szál fehérneműben feküdtem alatta. Kezeit lassan, simogatva húzta végig a testemen. A pulzusom az eget súrolta, s a sóhajaim is egyre hangosabbá váltak. Castiel hirtelen elszakadt a számtól, s ujjai helyet ezúttal ajkaival kezdte felfedezni minden egyes porcikám. A nyakamnál hosszasan elidőzött, óvatosan harapdálta és szívta a vékony bőrt, s ezzel teljesen az őrületbe kergetett. Türelmetlenül mocorogtam alatta, egyszerűen nem bírtam magammal, egyre csak többre és többre vágytam. De nem akartam siettetni sem; minden egyes másodperc vele egy ajándék volt, s ki is fogom élvezni, amíg csak lehet.

Miután végzett a nyakammal, apró csókokkal hintette be a kulcscsontom, majd egyre csak lejjebb haladt. Még csak azt sem vettem észre, mikor került le rólam a melltartó, annyira maga alá kerítettek az érzések. Furcsa volt őt ilyennek látni. Akárhányszor együtt voltunk, volt benne valami vadság; nem bántott, de azért egyértelműen adta a tudtomra, mit is akar. Szeretett adni, de kapni még inkább. Most viszont teljesen rám irányult a figyelme, s mintha azon lett volna, hogy nekem mindennél jobb legyen. S az is volt. Egyszerűen felemelő érzés volt, ahogy ajkaival és a kezével kényeztetett, hosszú, nagyon hosszú percekig. Ez az alkalom minden eddiginél különlegesebb volt, s egy pillanatra összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam, csak azért történik így, mert hamarosan másik városban leszek…

Nem hazudok, ha azt mondom, ennyire gyengédnek sem láttam még Castielt soha. Minden egyes mozdulatából ordított a szerelem, ez pedig melengette a szívem. Szerettem őt, mindennél jobban, s tudni, hogy ő is ennyire odáig van értem… Fantasztikus érzés volt, s csak még különlegesebbé tette az estét. Az év utolsó óráit végül kettesben töltöttük, újra és újra egymásnak esve. Nem tudtam betelni vele, egyszerűen imádtam. Meg különben is, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk erre.

– Nagyon szeretlek – suttogta a fülemben, mikor a mellkasára dőlve behunytam a szemem.

Három fele járhatott, mikor mosollyal az arcomon elaludtam. Az aggodalmaim egy pillanat alatt elszálltak, hiszen a mai éjszaka csak még jobban megerősített abban, hogy amíg Castiel a párom, addig minden a legnagyobb rendben lesz, még akkor is, ha kilométerek választanak el minket egymástól.

49. Habfürdő és egy pohár bor

Csóközön!♥

Meg is érkeztem a 49. fejezettel. El sem hiszem, hogy már csak egy (EGY!) választ el az 50 fejezettől. Ez annyira hihetetlen számomra! Még sosem jutottam el eddig, s ezt mind nektek köszönhetem! Elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért itt vagytok, s fejezetről fejezetre kommenteltek, erőt adva nekem a folytatáshoz!^^

Lehet, hogy ebben a részben kicsit gonosz voltam, mármint a vége miatt... Gondolkoztam, hogy kellene-e korhatárt írnom, de úgy gondolom, ide még felesleges, semmi olyan nem történik. És én most be is fogom szépen a számat, mielőtt kikotyogok valamit, amit nem szeretnék!^^"

Nem is húzom az időtöket, inkább jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

Hűvös, decemberi este volt, karácsony előtt néhány nappal. Odakint szállingózott a hó, ez pedig a mi hangulatunkat is meghozta némi szórakozáshoz. Melegen öltözve siettünk le a folyópartra, hogy együtt tölthessünk némi időt, mielőtt mindenki elhagyja a várost. A karácsonyi szünet egyikünk számára sem úgy alakult, ahogy azt terveztük. Azt gondoltunk, majd mindennap bulizunk egy nagyot, hogy minél több élményt szerezhessünk, míg a Sweet Amoris diákja vagyok. Azonban egyikünk sem számolt azzal, hogy az ünnep miatt mindenkinek a családjával kell tartania, hogy meglátogathassa a rég látott, távol élő rokonokat. Dawn már holnap reggel utazik az ország másik végébe, s Rosa is vidékre készülődött Leigh és Lysander szüleihez. Ráadásul Castiel is repülőre száll, hogy csatlakozzon a Miamiban pihenő nevelőihez. Mindnyájuknak volt programja; én azonban Debbie-vel és Elliottal ragadtam a három napos ünnepre, hiszen anyu éppen távol van a munkája miatt. Tudtam, hogy át fogunk ugrani apáékhoz is, de azért máris hiányzott, hogy napokig nem láthatom a barátaimat, s nem ihatok velük. Márpedig annyi időt szerettem volna velük tölteni, amennyit csak lehetséges, hiszen januárban már kollégista leszek, s nem biztos, hogy minden hétvégén össze fogok velük futni. Ilyenkor éreztem azt, hogy kár volt beadnom a jelentkezésem egy másik iskolába, de mellette izgatott is voltam, mert tudtam, hogy ez hatalmas lehetőség a számomra, amit kár lett volna elszalasztani.

Jókora adag sült gesztenyével siettünk végig a lányokkal a karácsonyi égőkkel kivilágított kirakatok előtt, néha meg-megállva, hogy szemügyre vegyünk néhány elegánsabb ruhát, amelyet szilveszter alkalmából árultak. Hatalmas leárazások voltak mindenütt, csak éppen a megfelelő ruhadarabokra nem bukkantunk még rá, pedig napok óta jártuk a butikokat. Már a programunk is megvolt; Gerard valami jótékonysági estre viszi anyát, amely alól hál’ istennek Elliottal kimenőt kaptunk, így meg is beszéltük, hogy szervezünk egy partit magunknak, s a legközelebbi barátainkat. Persze, ebbe anyu is be lett avatva, mert nem akartuk, hogy később majd ez miatt háborogjon. Dawnnal izgatottan vártuk azt az estét, bár biztosak voltunk benne, hogy mindketten sírni fogunk, elvégre másnap már csomagolnom kell, hogy biztosan mindent magammal vigyek a kollégiumba.

Kilenc körül lehetett, mikor végre elértük az úti célunkat. Egy aprócska, elhagyatott épület előtt találkoztunk a srácokkal, akik minden bizonnyal régóta vártak már ránk; kicsit megcsúsztunk a nézelődés miatt, na. Könnyen megesik az ilyen, nem? Leigh vacogva emelte intésre a kezét, majd elvette Rosa kezéből a sült gesztenyét. Én egyből Castiel mellé ugrottam, s egy csókkal üdvözöltem őt, ám rögtön el is hajoltam, ahogy megéreztem a whisky ízét.

– Te máris ittál? – kérdezem tettetett döbbenettel. – És engem nem vártál meg?

Castiel felnevetett, s visszahúzott magához.

– Csak pár kortyot, indulás előtt! – szabadkozott rögtön, de persze nem hittem neki. Jobban ismertem őt ennél.

Elliotot és Nathanielt csak akkor vettem észre, mikor közvetlenül mellénk léptek. Egyáltalán nem számítottam rájuk, azt hittem, hogy csak heten leszünk; Dawn, Rosa, Castiel, Leigh, Lysander, én és Dawn jelenlegi fiúja. De most, hogy körbenéztem, rájöttem, hogy a srácnak nyoma sincs. Vajon hol lehet? Dawn elfelejtette volna meghívni őt? Mondjuk, nem különösebben érdekelt; amúgy se bírtuk őt annyira. Még csak a nevét sem sikerült megjegyeznem.

– Hát a barátnődet hol hagytad? – Tekintetem a bátyámra siklott, s kibújtam Castiel öleléséből.

Elliot zavartan vakarta a tarkóját.

– Otthon maradt, nem érzi jól magát.

Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy az otthon alatt a mi házunkat érti, vagy pedig a saját kis lakásukat, ahol mostanában elég sok időt töltenek. Az elmúlt egy-két hétben alig láttam őt a szobájában aludni, s sokszor csak a szennyest hozta haza, hogy anya vagy én kimossuk. Nagyobb figyelmet szentelt Debbie-nek, mint nekem, ami persze, normális volt, de most, hogy ilyen sok idő után végre visszakaptam a bátyám, eléggé éheztem a törődésére. Mondjuk, egy szavam sem lehetett, hiszen azonnal ugrott, ha szükségem volt valamire; a kis drága még tamponért is elment nekem a boltba, pedig csak egyszer említettem meg otthon félhangosan, hogy el fog fogyni, nekem meg éppen megjött.

– És te itt vagy, ahelyett, hogy ápolnád? – Dawn felháborodottan lépett Elliot elé. – Tudod, ha az én barátom lennél, már repültél volna!

A szememet forgattam Dawn megjegyzésére.

– Deborah nem az a fajta, akit babusgatni kellene – sóhajtok fel. – Sőt, tuti, hogy Debbie győzködje, hogy eljöjjön!

Elliot hevesen bólogatott, s mint valami kisgyerek, kiöltötte a nyelvét a legjobb barátnőmre. Ezek ketten állandóan civakodtak mostanában, s már is mertem kettesben hagyni őket.

– Én tudjátok mit nem értek? – Egy emberként fordultunk Rosa felé. – Te miért vagy itt? – szegezte a kérdést Nathanielnek.

Semmi rosszindulat nem volt a lány hangjában, Nathaniel mégis szomorúan kapta el a tekintetét. A többiek nehezen tudtak megbékélni a ténnyel, hogy mostanában sokat lógunk együtt, s bizony, most már a kis stréber is a csapatunkhoz tartozik. Már Castiellel sem veszekedtek annyit, hál’ istennek, bár azért előfordult néhány hevesebb vita, amikor külön helyiségbe kellett őket vinni, nehogy tragédiába torkolljon az este. Tudtam, hogy Castiel is kedveli a srácot, ám szerintem ezt még magának sem vallotta be.

– Én hívtam meg – vallotta be Elliot. – Nem kellett volna?

A többiek idegesen álltak egyik lábukról a másikra, én azonban nem haboztam. Nathaniel mellé léptem, s mosolyogva álltam lábujjhegyre, hogy át tudjam karolni a vállát.

– Én, személy szerint örülök, hogy itt vagy – borzoltam össze a haját. – Mindig szívesen látom az újoncokat.

– Ajaj, Nathaniel, vigyázz! – nevetett fel Dawn. – Még a végén túl kell esned a beavatási rituálén.

A fiú arcán rettegés futott végig a rituálé szó hallatán, s kíváncsi voltam, vajon mi járhat most a fejében. Biztos vagyok benne, hogy a fél élete lepörgött előtte, s azt hitte, valami illegális dolgot kell majd tennie – mert lássuk be, a filmekben, könyvekben sokszor lopásról, vagy valami hasonlóról van szó. Ő azonban túl ártatlan volt ahhoz, hogy elcsenjen bármit is; bár azt hiszem, erre egyikünk sem lett volna képes.

A társaság jóízűen kacagott egyet Nathaniel rémült arckifejezésén.

– Dawn csak viccel, nincs semmiféle rituálé – közöltem az ijedt sráccal.

– Kár, hogy nem volt a kezemben a telefonom – nevetett fel Elliot is mellettem. – Ezt az arcot meg kellett volna örökíteni.

Nathaniel sértődötten húzta fel az orrát.

– Aha, értem. Akkor én már itt sem vagyok!

Castiel félhangosan elejtett valami gúnyos megjegyzést, amit ugyan nem hallottam tisztán, de egy cseppet sem hangzott jól. Mérgesen villant rá a tekintetem, mire látszólag még levegőt venni is elfelejtett. Nathaniel után rohantam, aki meglepő módon már az utca végén járt. Mégis hogy lehet ilyen gyors?

– Hé, állj már meg! – Olyan nagy léptekkel ment előttem, hogy csak a kabátja kapucniját tudtam megragadni, s annál fogva húztam vissza őt. – Ne csináld már! Szórakozni jöttél, nem? Akkor ne rágj be, ha valami olyat mondanak, ami nem tetszik!

Nathaniel elkapta a tekintetét.

– Nincs kedvem a gúnyolódásotokat hallgatni.

Halványan elmosolyodtam.

– Csak furcsa nekik, hogy te is itt vagy. Adj nekik egy kis időt, meglátod, hamar hozzászoknak majd. Nem gubbaszthatsz állandóan a szobádban, Nathaniel, muszáj kimozdulnod néha!

Kérdőn nézett rám.

– Miből gondolod, hogy állandóan a szobámban vagyok? Nem is ismersz, Delacroix!

– A kismadarak csiripelték – kuncogtam fel. – Na, gyere!

Láttam Castielen, hogy nem igazán örül Nathaniel maradásának, annak meg végképp nem, hogy én vettem rá a fiút, hogy tartson velünk. Nem értettem, miért érzi rosszul magát emiatt, elvégre a folyópartig vezető úton mindvégig az ő kezét fogtam, s a többieket hátráltatva álltam meg néha, hogy megcsókolhassam. Tudhatná, hogy Nathaniel lenne az utolsó srác a kis csapatunkból, akire rámozdulnék. Oké, mondjuk ez nem teljesen igaz; még Nathanielt is előbb támadnám le, mint a bátyámat, de nem most nem ez a lényeg.

Az volt a szerencsénk, hogy indulás előtt Rosa gondolkodott, s nem csak nevetett, mint Dawn és én, hanem készített egy kis forró csokit, amit egy termoszos üvegben el is hozott, hogy ne fagyjunk halálra. Ugyan az ital égette a torkom, az elfogyasztása után kellemes melegség járta át a testem, s már egy cseppet sem fáztam.

– Ó, hullócsillag! – kiabálta Dawn, mi pedig egyszerre néztünk fel az égre, ám nem meglepő módon semmit sem láttunk.

– Mégis hogy az istenbe vetted észre ekkora ködben? – értetlenkedett Castiel, továbbra is az eget tanulmányozva.

– Szerintem csak képzelődtél. – Hunyorogva próbáltam átlátni a sűrű ködfelhőn, de még a mellettünk lévő lámpa burájának körvonalát is alig láttam.

– Nem, ott van, nézzétek! – A lány a part túloldalára bökött, mire mindannyian hangosan felnevettünk.

Megöleltem Dawnt, s a haját kezdtem simogatni.

– Drágám, az csak egy lámpa! – világosítottam fel, mire zavartan fordította oldalra a fejét.

– Ah, tényleg! – Elpirulva sütötte le a tekintetét. – Sajnálom, téves riasztás volt!

– Még csak nem is az égen volt – motyogta maga elé Nathaniel hitetlenkedve majd megrázta a fejét.

Bár borzasztóan hideg és sötét volt, ez egy pillanatig sem akadályozott meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Hangosan beszélgetve sztorizgattunk, felelevenítve néhány vicces, de kellemetlen emléket, amelyen aztán jóízűen nevettünk. Közben fel-le ugráltunk egy helyben, hogy melegen tartsuk a testünket. Néha kis híján elcsúsztam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is mocorogjak.

– Vigyázz, dobom! – kiáltott fel váratlanul Elliot, a következő pillanatban pedig hihetetlen gyorsasággal suhant el közvetlenül az orrom előtt egy nagyobb hólabda.

Sikítva ugrottam arrébb, amelynek következtében sikerült a hátsómra huppannom. A többiek csak nevettek körülöttem, míg én megértem feltápászkodni.

– Jól van, bátyus, menekülj! – néztem rá mosolyogva, majd felvettem egy marék havat, s egy nem túl szép golyót formáztam belőle.

Elliot kacagva araszolt arrébb, egyenesen Nathaniel háta mögé, mikor dobásra emeltem a kezem. Határozott mozdulattal hajítottam el a jeges labdát, azonban célt vétettem, s a bátyám helyett Nathaniel kabátját találtam el. Nem sokkal később hatalmas hó csata alakult ki, s csúszkálva a kitaposott, eléggé csúszós talajon dobálóztunk, egy cseppet sem kímélve egymást. Jó pár hógolyó talált el, főképp a derekamon, de az én labdáim is célba találtak – néha. Nem túl meglepő módon a lányokkal rengeteget bénáztunk, a fiúk pedig ki is használták az alkalmat. Nem telt el öt perc, máris csuromvizes volt mindenem; a ruhám, az arcom és még a hajam is.

– Ne! – kiáltottam fel, mikor Castiel megragadott a derekamnál fogva, s lenyomott a földre. Hogy még véletlenül se tudjak felkelni, egész testével rám nehezedett, s nem eresztett. – Castiel, engedj el, ez nagyon hideg! – nevettem hangosan, alig kapva levegőt.

– Kérj bocsánatot! – vigyorgott rám szemtelenül, mire csak a fejemet ráztam. – Kérj bocsánatot, amiért beleszórtad a havat a nyakamba!

– Nem! – Vidáman öltöttem rá ki a nyelvem. – Megérdemelted!

Néhány másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd lehajtotta a fejét, hogy megcsókolhasson. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy majd’ megfagyok az alattam lévő hótakaró miatt, ugyanis még a vastag ruharétegen is keresztül éreztem Castiel testének melegét. Aztán az érzés váratlanul abbamaradt, s mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Elliot mérgesen rántotta fel a barátomat.

– Haver, én soha nem rángatlak le Deborah-ról! – méltatlankodott a fiú, s megigazította a fején a sapkát. – Ez most mégis miért kellett?

Elliot arcán gonosz vigyor jelent meg.

– Avery a húgom – bökött a fejével felém, majd elengedte Castielt, hogy felém nyújtsa a kezét. – Nem akarom, hogy lebetegedj, úgyhogy állj fel!

Próbáltam olyan tekintettel nézni a bátyámra, amiből könnyen rájöhetett, mennyire mérges vagyok rá, amiért elrontotta a pillanatot. De azért igaza is volt, így is csupa víz voltam, s éreztem, hogy olyan helyeken csordogál némi vízcsepp, ahol nem kellene. Dideregtem, annyira fáztam.

– Szerintem ideje lenne hazamenni. – A fogaim össze-összekoccantak, miközben beszéltem. – Megfagyok!

Nem kicsit lepődtem meg, mikor Elliot konkrétan ráparancsolt Castielre, hogy kísérjen haza. A vörössel értetlenül néztünk össze.

– Te nem jössz? – kérdeztem a bátyámat, de ő csak a fejét rázta.

– Deborah-nál alszom – közölte könnyed hangon, én pedig kissé csalódott lettem.

Szuper volt együtt lógni a bátyámmal, de borzasztóan hiányoztak azok az esték, amikor kettesben ültünk asztalhoz, hogy társasozzunk vagy kártyázzunk. Persze, megértem, hogy kezdünk kinőni ezekből, s szeretne egy kis időt tölteni a barátnőjével is, de… Hé, azért velem is foglalkozhatna, elvégre én látogattam a leggyakrabban, míg kórházban feküdt! Szomorúan sóhajtottam fel, s megfogtam Castiel kezét.

– Jól van drágáim, legyetek huncutok! – Nehezemre esett nem tudomást venni arról a pillanatról, mikor a kijelentésem után Dawn és Nathaniel összenéztek, majd elpirulva léptek távolabb egymástól. Mi a szösz? – Hamarosan találkozunk!

Rövid búcsúzkodás után el is indultunk hazafelé Castiellel, azonban én egy szót sem szóltam. Mindvégig azon kattogott az agyam, hogy mi volt az a pillantás Dawn és Nathaniel között. Történt valami, amiről nem tudok? Azt már régebben is sejtettem, hogy Nathanielnek minden bizonnyal tetszik a legjobb barátnőm, de arra nem emlékszem, hogy Dawn bármikor megemlítette volna, hogy érez valamit a szöszi srác iránt. Ráadásul most még barátja is volt, akivel úgy tűnt, jól megvannak. Jó, persze Dawnnál ezt sosem lehetett tudni, a mai napig úgy váltogatja a partnereit, mint más az alsóneműjét, és bár váltig állítja, hogy eddig mindegyik pasijába szerelmes volt, nos, ezt elég nehéz elhinni. Nem jósoltam ennek a fiúnak se sokat, néhány napon belül biztosan szakítanak majd. De egek, ezer éve ismerem Dawnt, és még sosem láttam úgy ránézni senkire se, mint most Nathanielre! Miért nem mondta eddig, hogy tetszik neki? Miért nem mert szólni róla?

– Félnem kellene? – Castiel hangja rángatott ki a gondolkozásból, s mikor körbenéztem, döbbenten vettem tudomásul, hogy lassan haza is érünk.

– Ugyan miért kellene? – ráncoltam a homlokon, miközben felnéztem rá.

Castiel fáradtan sóhajtott egyet.

– Nagyon elgondolkoztál, és sosem jelent jót. Rólam van szó?

Halványan elmosolyodtam.

– Nem, Castiel, ezúttal nem rólad fantáziálok. Azt nem akkor teszem, amikor velem vagy – kacsintottam rá. – Te is észrevetted, hogy nézett egymásra Dawn és Nathaniel?

Castiel elgondolkodva meredt maga elé.

– Nem figyelem, mit szokott csinálni a stréber.

Mérgesen csaptam a vállára.

– Ne mondd ezt! Azt hittem, kezdesz megbékélni vele!

– Elviselem, hogy néha velünk lóg, de ne kérd azt, hogy a barátja is legyek!

Időközben elértünk a házunkhoz, s óvatosan, mint akik tojáshéjon lépkednek, úgy siettünk a bejárat felé. Közben a zsebemben kutakodtam a kulcsok után, de egyáltalán nem volt könnyű megtalálni őket, főleg, ha az embernek teljesen lefagytak az ujjai. Sikerként könyveltem el, mikor végre sikerült őket előhasználom, s képzeletben vállon veregettem magam, amiért legalább ahhoz volt elég eszem, hogy behúzzam a cipzárt, nehogy kiszökjenek a kis apróságok. Hatalmas bajban lettünk volna, ha elveszítem a kulcsokat.

Odabent kellemes meleg fogadott minket, s én boldogan szabadultam meg a nedves kabátomtól és az átázott csizmámtól. Az ajtó mellé leterített törölközőre raktam a lábbelinket, majd ugrándozva megindultam a nappali felé, s kezeimet a radiátorra helyeztem. Halk nyögés hagyta el az ajkaimat, mikor a jéghideg ujjaim találkoztak a meleg fűtőtesttel.

– Egek, de fázom! – leheltem magam elé, a következő pillanatban pedig megéreztem a derekamon Castiel karjait.

– Ezen tudok segíteni! – felelte halkan, s egy puszit nyomott a nyakamra.

Egész testemmel az övének dőltem, így élvezve ki a közelségét. Mostanában több volt az olyan programunk, amire a többieket is meghívtuk, s alig jutott időnk egymással foglalkozni. Nagyon hiányzott már az érintése, s örültem, hogy most kettesben maradtunk a házban.

– Előbb megfürödnék, ha nem baj!

Gyorsan kibújtam az öleléséből, s mielőtt meggondolhattam volna magam, már rohantam is a lépcső felé. Ám amikor a lábam elérte a legelső fokot, még hátranéztem Castielre. Továbbra is a radiátornál állt, s csak meredt kifelé az ablakon. Nagyon bíztam benne, hogy nem sértettem meg, s nagy volt a kísértés, hogy visszaugráljak hozzá, hogy a nappaliban essünk egymásnak. De – nagy nehezen – legyűrtem a késztetést, s egyenesen a fürdőszobába mentem. Jó forró vizet engedtem magamnak, s majdnem fél tubus tusfürdőt nyomtam bele. Néhány pillanat múlva már a meleg vízben ültem a habok között. Már csak a gyertyák hiányoztak a kád széléről. Lehet, hogy holnap este bekészítek néhányat…

Szemeimet lehunyva élveztem, ahogy a forró cseppeknek hála felmelegszenek a végtagjaimat, s már képes voltam mozgatni a lábujjaimat is. Azonban ahhoz már semmi erőm nem volt, hogy meg is mosakodjak; csak feküdtem ott, s áztattam magam. A világ semmi pénzéért sem kászálódtam volna ki onnan.

Azonnal kipattantak a szemeim, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Rögtön magam elé kaptam a kezem, s mérgesen bámultam az ajtóban ácsorgó Castielt.

– Elment az eszed? – kiabáltam rá. – Menj ki!

De mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, beljebb lépett, a kezében lévő poharakat és egy üveg bort a mosógép tetejére tette.

– Elment az eszed? – ismételtem, hatalmas nyílt szemekkel. – Mi az istent csinálsz? Menj ki!

Gonoszul vigyorgott.

– Jaj, Avery, ne játszd a szende szüzet! – mondta, miközben kitöltött a poharakba egy kis bort. – Úgy sincs ott semmi, amit ne láttam volna már.

Mérgesen, összeszűkült szemekkel meredtem rá, s az arcába fröcsköltem a vizet.

– Ne szemtelenkedj! – szóltam rá, majd elvettem a felém nyújtott italt. – Köszönöm, most viszont kifelé!

Castiel csak mosolyogva megrázta a fejét, s elkezdte megszabadítani magát a ruháktól, s mire észbe kaptam, már előttem ült a kádba. Nagyokat pislogva meredtem rá, végül sóhajtva megadtam magam. Úgyis visszakapja… Kis szemét.

– Ennyit a nyugalomról – mondtam halkan, s nagyot kortyoltam a borból.

– Tudom, hogy élvezed, ne tagadd! – nevetett fel, majd egészen közel húzott magához, a pohárból pedig kilöttyent egy kevés, egyenesen a kezemre. – Hoppá! – hallottam meg a hangját, mielőtt a csuklómhoz hajolt volna, hogy lenyalja a cseppeket.

Egy pillanatra lefagytam, nem számítottam arra, hogy ezt fogja tenni. Ráadásul a szívem is hevesebben kezdett verni, mikor ajkait a vékony bőrömhöz érintette. Ez az idióta pontosan tudta, hogy hozzon lázba.

– Perverz! – morogtam halkan, visszacsúsztam az előbbi helyemre. – Eszedbe ne jusson még egyszer ilyet csinálni!

– Pedig nekem tetszett! – mosolyodott el, s ő ivott egy kortyot a saját italából, majd csalódottan húzta el a száját. – A kezedről finomabb volt.

Csak a szememet forgattam, s a tenyerembe vettem egy kis habot, azzal kezdtem játszadozni. Nem tagadom, tetszett, hogy Castiel a tiltakozásom ellenére beült mellém, de tartottam is attól, hogy valaki véletlenül ránk nyit. Bár Elliot éppen Debbie-vel volt elfoglalva, sosem lehetett tudni, mikor állít haza váratlanul. A bátyám igaz, kedvelte Castielt, de most látna minket… Biztosan hazáig rugdosná a barátom.

– Nagyon fognak hiányozni az ilyen esték… – jegyezte meg halkan, a pohár bámulva keserűen.

– Nem mintha gyakran esett volna meg, hogy együtt fürdünk…

Castiel mély hangon nevetett fel.

– Akkor a múlt heti közös zuhanyt csak álmodtam?

Elpirultam, ahogy eszembe jutott, mit is műveltünk akkor. Nem is tudom, mit gondoltunk, hiszen aznap anyu és Gerard is itthon volt, a szomszéd szobában videojátékozó Elliotról nem is beszélve; de talán pont a lebukás veszélye miatt élveztük annyira azt a fél órát…

– Nem fogjuk megismételni, ha erre gondolsz! – kuncogtam fel, s elfogyasztottam az italom.

– Pedig most egyedül vagyunk – simított végig a combomon, mire kis híján félrenyeltem a bort.

– Felejtsd el! – próbáltam közönyös hangot megütni, s némi habot fújtam az arcába. – Én végeztem!

Mielőtt felálltam volna, lerántottam a radiátoron pihenő törölközőmet, s gondosan magam köré tekertem. Miközben szárítkoztam és öltözködtem, Castiel is csatlakozott hozzám, s szenvedélyesen megcsókolt.

– Mi lenne, ha az ágyban folytatnánk a borozgatást? – suttogta a fülembe.

Nagy önuralomra vallott, hogy nem vetettem magam azonnal a nyakába. Csak hátrébb léptem, s vidáman mosolyogtam rá.

– Vége a gyereknapnak, Castiel! – kacsintottam rá. – Így is sokat láttál már, nem gondolod? – Hajamat hátradobva nyitottam ki az ajtót, amely a szobámhoz vezetett. – Ó, ma este a kanapén alszol, remélem nem baj! Szép álmokat!

Gonoszan nevetve hagytam ott a döbbent Castielt a fürdőszoba közepén, s azonnal az ágyamba bújtam. Mielőtt azonban elnyomott volna az álom, a kezembe vettem a telefonom, hogy egy üzenetet küldjek a még mindig odakint ácsorgó fiúnak. Szeretlek, te bolond!

48. Próbáljuk meg!

Csóközön eprecskék!♥

Tudom, hogy szombatra ígértem a részt, de sajnos közbe jött néhány dolog, ami miatt ez nem valósulhatott meg. De most itt is van a 48. fejezet!:) A szünetben pedig igyekszem kárpótolni titeket a csúszás miatt, de most már semmit sem merek biztosra ígérni, mert mindig történik valami váratlan esemény.><

Szóval, a történetben ugrottunk egy hónapot, így előtérbe került egy igencsak fontos momentum. Eredeti terveim szerint Avery és Castiel itt szakított volna véglegesen, de úgy gondoltam, szerencsétlenek eleget szenvedtek már, és ha ennyi mindent megoldottak már, nincs olyan dolog, amit ne tudnának. Legalábbis én így gondolom. Aztán kiderül, mi lesz majd, elvégre már nem is én irányítom a karaktereket, hanem ők engem. xd

Na, nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

Egy hónap telt el azóta, hogy Castiellel rendeztünk magunk között a dolgokat, s azt kell, hogy mondjam, kellett ez a kis vita ahhoz, hogy mindketten ráébredjünk, mit is jelentünk egymásnak tulajdonképpen. Egyikünk sem akarta elveszíteni a másikat, bár Castielből valószínűleg csak az alkohol beszélt, mikor azt mondta, egyszer megkéri majd a kezem, hiszen másnap már tagadott mindent, s akárhányszor felhoztam a témát – főleg társaságban –, mordult egyet, s elsétált. Hogy haragudtam-e rá? Egyáltalán nem, elvégre tudtam, hogy mennyire ittas volt aznap, s úgy éreztem, bármennyire is fontos nekem ő, és hiába szeretem jobban még saját magamnál is, határozottan nemet mondanék, ha megkérné a kezem. Túl fiatal voltam ehhez, és nem akartam ennyire elköteleződni egyelőre senki mellett sem. Csak szerettem volna sodródni az árral, tanulni és karriert építeni. Ha mindez megvan, akkor esetleg gondolkodok már családalapításon. De kár is lenne ennyire előre szaladni, nem? Hisz’ ki tudja, mit tartogat számunkra a sors, hogy meddig fogjuk bírni egymás mellett.

De elég jól állunk, legalábbis szerintem. Már kevésbé tűnünk analfabétáknak, ha kapcsolatról van szó, s megtanultuk, hogy ne keressük állandóan a másik társaságát, elvégre van saját baráti körünk, akikkel szintén jól elvagyunk. A suliban sem töltünk minden időt együtt, én rendszerint Dawnnal, Rosával és Alexyvel csacsogok és pletykálok, Castiel pedig éli tovább a nagymenők életét, s továbbra is beleköt a gólyákba, akik egyre inkább kezdenek hozzászokni ehhez. Minden visszatért a régi kerékvágásba, annyi változott csupán, hogy akárhányszor elhaladunk egymás mellett a folyosón a vörössel, öleléssel üdvözöljük egymást, s már megyünk is tovább. Az igazgatónő eléggé rajtunk tartja a szemét, így inkább kerüljük az iskolában való kapcsolatteremtést, s mindent délutánra hagyunk… Vagyis, azokra a délutánokra, amikor összefutunk.

Rengeteg időmet töltöm Dawnnal, de úgy érzem, szükségünk is volt némi egyedüllétre. Amióta Castiellel vagyok, eléggé eltávolodtam a legjobb barátnőmtől, ám mostanában gyakrabban futunk össze suli után is egy kis vásárlásra, vagy csak beülünk valahova kávézgatni, hétvégén pedig együtt vetjük bele magunkat az éjszakába. Úgy érzem, nagy szükségem is volt ezekre a csajos programokra, hiszen mióta újra Dawnnal mászkálgatok, az életkedvem is visszatért. A pánikroham, amely a tűz óta folyamatosan felütötte a fejét, azóta eltűnt, legnagyobb örömömre. Egyszer említettem meg anyáéknak, s rögtön pszichológushoz akartak vinni. Megértem megértetni velük, hogy most már minden rendben velem, nem kell aggódniuk.

Ami pedig Castielt illeti, eléggé beindult a szekere a pubban való fellépés óta. Ő és Lysander nagyon sok időt töltenek a bandával, sorra írják a jobbnál jobb számokat, s most már egyre több helyen lépnek fel hétvégenként. Igaz, hogy nem túl nagy rajongói táborral rendelkeznek, de ez a szám egyre csak bővül, s elképesztően izgalmas végignézni, ahogy az általam legjobban szeretett személy álma végre valóra válik. Az azonban aggaszt, hogy a fanok többsége lány, s amikor csak tehetik, le is csapnak a vörösre néhány szó erejéig. Természetesen Castiel rettentően élvezi a dolgok, s imád ezzel cukkolni, mert tudja, mennyire féltékeny vagyok. De szerencsére még nem jutottunk el addig, hogy ez miatt össze is vesszünk. Amíg látom, hogy boldog és nem csal meg, semmi ellenvetésem sincs az őt körül rajongó lányok iránt.

De nem csak a kapcsolatunk jött helyre az elmúlt négy hónap alatt. Elliot végre hazajött a kórházból, ezzel pedig zajosabb lett a házunk is, hál’ istennek. Kiváló egészségnek örvend, bár azért rendszeresen jár kontrollra, biztos, ami biztos. De már kiveszi a részét a házimunkából, és beiratkozott esti oktatásra, hogy leérettségizhessen – mert igen, a balesete pont az előtt következett be, hogy ő elballaghatott volna középiskolából, és hihetetlen, hogy ez senkinek sem tűnt fel, miközben anya hazugságait hallgatta. Általában együtt tanulunk, s mióta Elliot is besegít a leckémbe, jobbnál jobb jegyekkel jövök haza, s minden tárgyból sikerült javítanom, még félév vége előtt. S ami a legjobb, úgy láttam, hogy anya is büszke rám, ez pedig mérhetetlen örömmel töltött el. Ilyenre még úgy sem volt példa az elmúlt majdnem tizenhét év során.

Közben a bátyám és Deborah újra összejöttek, s bár eleinte nagyon furcsa és bizarr volt őket együtt látni, és főleg azt, hogy a lány úgy járkál fel-alá a házunkban, mintha csak ő is itt lakna, idővel megbarátkoztam a helyzettel, s Debbie-vel is sikerült rendeznem a viszonyom. Láttam, hogy Elliot mennyire boldog mellette, és úgy vettem észre, Deborah is sokat változott, köszönhetően a kapcsolatuknak. Amikor anyu sokáig dolgozik, besegít nekem a főzésben – jobban mondva, inkább megtanít néhány étel elkészítésére –, Elliot pedig rettentően élvezi a helyzetet. Gyakran megesett, főként szombatonként, hogy Debbie és én a konyhában foglaltuk el magunkat, miközben Elliot és Castiel a nappaliban videó játékoztak. Előfordult néhány dupla randi is, de Castiellel még mindig furcsán éreztük magunkat Debbie közelében, s amikor csak lehetett, kibújtunk az ilyen közös találkák alól, magunktól pedig eszünkbe se jutott volna felhozni a dolgot. Ráadásul bizarr volt a bátyámmal megbeszélni mindent. Amikor kómában volt, ezt nem találtam problémának, hiszen nem tudott rá reagálni, nem tudott vele szívatni. Most viszont, egek, annyiszor hoz kellemetlen helyzetbe, hogy már nem is merek sehova sem elmenni vele! De azért szeretem ám, s örülök, hogy újra velünk lehet.

Anya hál’ istennek megbékélt azzal, hogy apa új családot talált magának, s maximálisan a munkájára, ránk és Gerardra koncentrált. A férfi egyre többször vacsorázott és aludt nálunk, Elliottal pedig eléggé hozzászoktunk már a jelenlétéhez, s már egy cseppet sem zavar minket, hogy anyát mással látjuk. Bár nekem ehhez kicsit több időm volt hozzászokni, mint a bátyámnak, de egészen jól fogadta a dolgot. Főleg, hogy apa is a közelbe költözött az élettársával, s akkor találkozunk velük, amikor csak akarunk. Szinte el sem akartam hinni, hogy ennyire egyenesbe jött az életem.

Ami pedig Charlest illeti, azóta egyszer sem láttam. Gerard hívott minket, hogy vacsorázzunk a családdal, de legnagyobb meglepetésemre pont anya volt az, aki kibúvót keresett alóla. Időközben valahogy sikerült elfogadnia, hogy Castielt szeretem, s egy ideig nem is fogok lemondani róla. Ugyan a fiút még mindig nem kedvelte, de próbált vele megbarátkozni, beszélgetést kezdeményezett, s érdeklődött felőle. Nekem pedig ez melengette a szívem, mert láttam rajta az igyekezetet, s szerintem lassan ő is belátja, hogy Castiel rettentő jó fej, a maga sajátos, néha ijesztően vad módján.

Matt, akiről egy ideje már nem hallottam semmit, ismét jelentkezett, s egyre több buliba hívott meg, mi pedig Castiellel örömmel mentünk el néha, már csak azért is, mert a fiú háza nosztalgikus érzéseket keltett bennünk. Elvégre, akkor kezdtünk ismét egymásra találni Castiellel, a majdnem csók után szinte elkerülhetetlen volt, hogy belé is szeressek. Jó volt azt az éjszakát kicsit feleleveníteni és jót röhögni az akkori viselkedésünkön. Mondjuk az kissé zavaró volt, hogy Mattet le sem tudtuk rázni magunkról. Fogalmam sincs, mi baja lehetett.

Nos, az elmúlt időszak nem csak a személyiségemen és a kapcsolatomon hagyta ott a nyomát, hanem az időjáráson is. December eleje révén rettenetesen sokat hűlt a levegő, meleg kabát, sapka, sál és kesztyű nélkül már el sem mertem hagyni a lakást reggelente, s pár új, igazán divatos csizmát is beszereztem, bár abban biztos voltam, hogy amint leesik az első hó, csúszkálni fogok a jeges utakon, mert nem a kényelmet és a praktikusságát néztem, hanem azt, hogy mennyire szép és mennyire illik a stílusomhoz. Úgy tűnik, még mindig nem nőttem fel teljesen, s van hova fejlődnöm.

Megkönnyebbülve léptem be az iskolába, s vacogva bár, de elkezdtem lehámozni magamról az orromig tekert sálat, és a sapka alatt összekócolódott tincseimet is megigazítottam, miközben a szekrényem felé siettem. Ma korábban keltem, hogy legyen időm még átnézni Nathaniellel a matekdolgozat anyagát; még hét elején felajánlotta, hogy óra előtt elmagyarázza, amit nem értek, feltéve, ha a napokban tényleg foglalkozni is fogok a feladatokkal. Minden nap, órák után a kezembe nyomott pár papírt, amelyen szerepelt néhány példa, és megoldatlan házi. Esténként sokáig ültem a lapok felett, csakhogy másnap készen adhassam vissza Nathanielnek. Úgy éreztem, már ez is sokat segített, de volt néhány dolog, amit még dolgozat előtt szerettem volna átvenni a fiúval, csakhogy biztosan ötöst írhassak. A matek volt a mumusom, és kellett a jó jegy, hogy ebből is esélyem legyen a négyesre. Nem akartam a félévi bizonyítványom elrontani egy hármassal.

A szekrényembe gyömöszöltem a táskám, miután kivettem belőle a Nathanieltől kapott papírokat és tolltartómat, majd megindultam a megbeszélt osztályterem felé. Nathaniel pont akkor lépett ki a DÖK teremből, mikor elhaladtam mellette.

– Jó reggelt! – mosolyogtam rá, de a vigyor azonnal az arcomra fagyott, amikor megláttam a gondterhelt arcát. – Te jó ég! Mi történt?

Nathaniel a tarkóját vakarta, s körbenézett a folyosón. Nem tudom, mitől félt, hiszen rajtunk kívül alig tartózkodott az iskolában más, annyira kora volt még. Ráadásul az utóbbi időben számtalanszor láttak minket a diákok együtt, hiszen a fiúnak annyi dolga akadt, hogy Dawn és én néha besegítettünk neki – ha könnyebb munkáról van szó.

– Bejönnél egy kicsit? Beszélnünk kell!

Nem fogok hazudni, Nathaniel a frászt hozta rám, s alig néhány perc alatt sikerült belém vernie az ideget. Feszülten követtem őt a terembe, s az ájulás kerülgetett, amikor becsukta mögöttünk az ajtót. Mégis mi az isten történhetett, ami miatt ennyire óvatos, s nem akarja, hogy más is halljon minket?

– Nathaniel, remélem, tudod, hogy nagyon kezdesz megijeszteni! – próbáltam higgadt maradni, s felültem az egyik asztalra, amelyen éppen nem hevert egy mappa sem. – Miért nem mondod inkább, mi van?

Nathaniel nagyot sóhajtott, s az egyik papírkupachoz lépett. Egy vaskos borítékot emelt le a tetejéről, s habozott, mielőtt újra felém fordult volna. Maga elé emelte a küldeményt, s néhányszor rábökött a mutatóujjával. Kérdőn meredtem rá.

– Tudod, Avery, a három év alatt számtalan ilyennel találkoztam már – kezdte. – És ha néhány héttel korábban érkezik, lehet, hogy kisebb örömtáncot lejtettem volna. Most viszont baromira aggódom, főleg Castiel miatt.

Rémülten pattantam fel a padról és a szám elé kaptam a kezem.

– Kicsapják Castielt? – Még a vér is kifutott az arcomból. – D-de, az meg mégis hogy lehet? Az utóbbi időben eléggé visszafogta magát, nem balhézott annyit, mint korábban. Istenem, történt valami, amiről nem tudok?

Nathaniel megragadta a karom, mikor elkezdtem fel-alá járkálni előtte. Tekintete aggodalmat tükrözött, az én pulzusom pedig már valahol az egekben járt. Fogalmam sem volt pontosan, mi történik körülöttem, és miért történik az, ami.

– Nem Castielé ez a levél, Avery! Hanem a tiéd – mondta halkan.

Döbbenten pislogtam rá.

– Micsoda?

Azonnal kikaptam Nathaniel kezéből a levelet. Engem akarnak kicsapni? Pont most, mikor kezdem kivenni a részem az iskolai programokból? Sokat javultak a jegyeim, bejárok órára, és amikor csak tehetem, kerülöm a konfliktusokat. Még az igazgatónőnek is segítettem, mikor megkért rá, eszembe se jutott nemet mondani neki. Miért akarnának elküldeni az iskolából? És hogy fogom mindezt megmagyarázni otthon? Istenem, mondd, miért csinálod ezt velem? Pont most, amikor végre egyenesbe jött minden?

Remegő kezekkel bontottam fel a borítékot, anélkül, hogy megnéztem volna, ki a feladó – valószínűleg itt követtem el hibát. Ha ezzel kezdem, valószínűleg nem ijedtem volna meg attól, hogy ki akarnak csapni. Mert egyébként szó sem volt erről. Ó, egészen más állt a levélben, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől kellene-e sírnom, vagy a szomorúságtól. És most már Nathaniel szavai is értelmet nyertek. Ha néhány héttel korábban érkezik ez a levél, fel-le ugrált volna a boldogságtól, hogy itt hagyom az iskolát. Most viszont aggódott, hogy az a változás, ami elindult Castielnél, a visszájára fog elsülni, ha én csapot-papot itt hagyva, más városba megyek.

Ugyanis életem legnagyobb álmát szorongattam a kezem között, de mégsem tudtam rá felhőtlenül tekinteni. A Jeanjeaquet igazgatóságáról jött a levél; végre elbírálták a felvételi kérelmem, s bekerültem az iskolába. Tudtam, hogy a jelentkezésemet már rég félretették, s nem vettek volna fel, ha nem találkozom újra Charlesszal. Valószínűleg a srác meg sem hallotta, mikor azt mondtam neki, tökéletesen megvagyok a Sweet Amorisban is. Biztos vagyok benne, hogy mégis csak szólt az érdekemben, s ezért lehet, hogy most küldték ezt a levelet. De egek, nem is lehetne rosszabb az időzítésük!

Úgy éreztem, minden forog körülöttem, ezért gyorsan leültem valahova, nem foglalkozva azzal, mit döntök le. Meredten bámultam a fekete szöveget, s értelmeztem a szavakat. Fogalmam sem volt, mi fog történni ezeket után.

– Ez nagy lehetőség, Avery! – guggolt le elém Nathaniel. – Én a helyedben biztos, hogy azonnal ugranék, de…

– De nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom magára hagyni, Castielt – fejeztem be a mondatát. – Ezt akartad mondani, nem igaz?

Nathaniel aprót bólintott.

– Jó hatással vagy rá, és sokkal nyugodtabb minden, mióta együtt vagytok. Leszámítva, amikor épp veszekedtek. – Szomorúan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy szerencsétlen Nathanielt majdnem agyonverték miattam. – Mielőtt döntesz, beszélj vele!

Fáradtan emeltem a tekintetem a fiúra.

– Még csak az sem tudja, hogy jelentkeztem. – Arcomat a kezeim közé temetem. – Miért állít ennyi akadály elé minket a Sors? Miért nem élhetnénk az életünket nyugodtan?

Nathaniel együtt érzőn mosolygott rám.

– Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak egy kicsit?

Azonnal megráztam a fejem.

– Nem, szükségem van a segítségedre. – Gyorsan felé nyújtottam a feladatokat, amelyeket tegnap este megoldottam, csakhogy eltereljem a témát. – Az utolsó háromban Elliot segített, de ő sem biztos abban, hogy jól csináltuk. Elmagyaráznád?

Nathaniellel végül fél órán keresztül gyakoroltunk, s minden erőmre szükségem volt, hogy rá koncentrálhassak, de a tekintetem állandóan a borítékra tévedt, s akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi lenne a legmegfelelőbb döntés, de egyszerűen képtelen voltam rájönni. Nathaniel türelmesebb volt velem, mint amire számítottam, aminek most kifejezetten hálás voltam. Nem szidott le, mikor rosszul álltam neki a feladatnak, inkább újra és újra elmagyarázta. Én sem adtam fel, de jóval nehezebben értettem meg, mint általában. Hálásan köszöntem el tőle végül, hogy órára menjek. Ugyan a dolgozatra nem voltam felkészülve, de túl akartam esni rajta, hogy utána Castiellel és a levéllel foglalkozhassak.

A borítékot szorongatva lépdeltem a folyosón, egy bizonyos alakot keresve, s fájdalmasan dobbant a szívem, mikor megláttam őt a terem előtt beszélgetni. Lassan indultam meg felé, a Nathanieltől kapott lapokkal takarva a vaskos küldeményt, hogy még véletlenül se vegye észre. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, mikor mögé értem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az ideg majd’ szétfeszített belül.

– Castiel – szólítottam meg őt halkan. Csoda, hogy egyáltalán meghallotta. Lysander csak biccentett felém, majd szó nélkül magunkra is hagyott minket.

Castiel vigyorogva nézett le rám, s szorosan magához ölelt. Ahogy megcsapott parfümjének az illata, kis híján elsírtam magam, hiszen magamban párszor már lejátszottam ezt a beszélgetést közöttünk, s egyik sem végződött jól. Féltem, hogy ezúttal végleg elveszítem őt, a döntésem és a távolság miatt.

– Nathaniel megint új feladatokat adott? – kérdezte, mikor hátrébb lépett.

Görcsösen kezdtem szorítani a lapokat. Még a víz is levert, annyira tartottam attól, hogy észreveszi a borítékot.

– Nem, ezek még a tegnapiak. Most néztük át – mondtam idegesen. – Castiel, én… Szeretném, ha beszélnénk!

Castiel szemöldökét felvonva nézett le rá sem, s összefonta maga előtt a karját. Nem tetszett ez a beállás.

– Rendben, beszéljünk!

Megráztam a fejem.

– Ne itt. Suli után menjünk el sétálni valahova.

Castiel nagyot sóhajtott, majd felém nyúlt, hogy hátrasimítson egy arcomba lógó tincset.

– Avery, mondtam, hogy órák után próbám van. Nem fog menni, sajnálom!

Le kellett hajtanom a fejem, mert úgy éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe, s nem akartam, hogy ezt ő is lássa.

– Csak egy kis időt szánj rám, kérlek! Nagyon fontos dologról akarok beszélni!

Váratlanul ért, mikor megéreztem Castiel karjait magam körül, de egy pillanatig sem haboztam, olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak tudtam, tartva attól, hogy már nem sokáig ölelhetem így meg. Nem tudtam, mit fog hozni a jövő, s azt sem tudtam, hogy a döntésem mennyiben fogja befolyásolni majd a kapcsolatunkat. De borzasztóan féltem, hogy mindez negatív hatással lesz ránk, s romba fog dönteni mindent, amit egy hónap alatt felépítettünk.

– A frászt hozod rám! – suttogta a fülembe. – Órák után elmegyünk a parkba és beszélünk. Az megfelel?

Lassan bólintottam, s lábujjhegyre álltam, hogy egy puszit nyomhassak az ajkára.

– Nagyon szeretlek, ugye tudod?

Nem vártam meg a válaszát, csak elindultam befelé, ám mielőtt átléphettem volna a küszöböt, Castiel a kezem után kapott, s maga felé fordított. Szürke szeme csillogott az aggodalomtól.

– Nem vagy beteg, ugye?

Nem értettem, hogy jutott pont ez az eszébe. Ha kiderülne, hogy valami komoly nyavalyám van, valószínűleg be sem jöttem volna a suliba, hanem otthon sírnék az elsötétített szobában. Megráztam a fejem, s láttam rajta a megkönnyebbülést. Most, hogy felhozta ezt a dolgot, ez az egész iskolaváltásos dolog semmiségnek tűnt. Hiszen, rosszabb is történhetne. A Jeanjeaquet nincs annyira messze, körülbelül egy órányi buszútról van szó. Haza tudok jönni minden hétvégén, s akkor találkozhatok majd vele. A kérdés csak az volt, ő ennek mennyire fog örülni? Hiszen most minden nap látjuk egymást, minden nap találunk pár percet, amit a másikra fordíthatunk. Mi lesz, ha én máshol leszek? Ha csak hétvégenként futunk össze, nem fog kihűlni a kapcsolatunk, ugye? Nem fog az miatt tönkre menni, hogy nem érintjük meg egymást napi szinten, igaz? Ha Deborah áskálódásait kibírtuk, akkor ezt is át kell, hogy vészeljük. Nem akarom őt ez miatt elveszíteni.

Kínzó lassúsággal telt el a nap, azt hittem, sosem lesz vége. A szünetekben próbáltam elkerülni Castielt, s közben Dawnnak és Rosának is meséltem a boríték tartalmáról. Ők persze mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül elküldtek volna, mondván, több a lehetőség, mint itt. A Castiel iránti aggodalmaimon csak nevettek. Szerintük nincs olyan dolog, ami most már szétválaszthat minket, s persze, jól esett, hogy ezt mondják, de úgy éreztem, csak azért teszik, hogy megnyugtassanak. Ez sikerült is nekik… addig, amíg rá nem jöttem, mit is csinálnak éppen. Utána még zaklatottabb lettem, mint amilyen előtte voltam. Még a matek dolgozatra sem tudtam úgy figyelni, mint szerettem volna, s mire beadtam a lapot, már nem is emlékeztem a válaszaimra. Teljesen kétségbeestem, s tartottam attól, hogy egy karó dogát fogok kézhez kapni a következő órák valamelyikén.

Ráadásul a dolgozat beadása az utolsó óra végét is jelentette, s ahogy felálltam a helyemről, összeszorult a torkom. Nem sok beszélgetéstől féltem ennél jobban, s tartottam a következményektől is. Lassan öltöztem fel, csakhogy tovább húzzam az időt. Castiel azonban mindvégig mellettem álldogált, s mikor rájött, hogy szándékosan veszem fel a kabátom lassabban, elém lépett, s ő maga adta rám a sálat és a sapkát. Időm se volt elköszönni a többiektől, már meg is ragadta a kezem, s kifelé húzott a teremből. A parkig egy szó sem hagyta el egyikünk száját sem, ez pedig az őrületbe kergetett. De meg is nyugtatott, hogy nem beszélgetünk. Szerettem volna kiélvezni vele minden egyes pillanatot, s csak arra koncentráltam, hogy mellettem van, s a kezem fogja. A szívem őrült ütemben dobogott, majdnem kiugrott a bordáim közül, s tudtam, hogy ezúttal nem az érintése váltott ki belőlem ilyet, hanem az, amit mondani készülök neki.

A parkban ezúttal nem sokan tartózkodtak. Néha elhaladt mellettünk egy-két futó ember, s a játszótéren is tartózkodott néhány gyerek a szüleivel, de szerencsére nem voltak annyian, hogy a zajongás zavaró legyen. A kis folyó felé sétáltunk, a híd tövében azonban megtorpantam. Most már nem akartam tovább húzni az időt, túl akartam esni ezen az egészen.

– Emlékszel, amikor kilencedikben arról beszéltünk, hogy sokkal jobban szerettem volna a Jeanjeaquet-be járni, mint a Sweet Amorisba? – kezdtem bele, szorosan tartva a kezét. Nem akartam őt elengedni.

Castiel összeráncolta a homlokát.

– Nehéz lenne elfelejteni. Hihetetlen mennyi hisztit levágtál miatta. De… Miért hozod most fel ezt?

Nagyot sóhajtottam.

– Minden évben újra jelentkeztem, abban a reményben, hogy most majd felvesznek – folytattam. – De nem jártam sikerrel. Múltkor azonban megemlítettem Charlesnak, hogy nagy álmom volt bekerülni oda, de most inkább maradnék a Sweet Amorisban. Nem gondoltam, hogy ennek lesz következménye.

Láttam Castielen, hogy kezd elborulni az agya, ahogy megemlítettem neki Charlest. Lehet, hogy sok mindent sikerült rendezni magunk között, de ez még mindig egy olyan téma volt, amit kerültünk, amikor csak lehetett.

– A lényeget, Avery! – szólt rám erélyesen.

Mély levegőt vettem, s kivettem a táskámból a borítékot, amit némi habozás után, de átnyújtottam neki. Rögtön le is sütöttem a tekintetem; nem akartam látni az arcát, miközben a levelet olvassa.

– Ez hatalmas lehetőség, Castiel! – mondtam neki suttogva. – De félek, hogy ez szét fog szakítani minket. És nem akarlak elveszíteni!

Castiel nem szólt egy szót sem, egészen addig, míg a levél végére nem ért.

– Nem akarok az álmaid útjában állni, Avery. De nagyon nehezen engedlek el, ugye tudod?

– Nem az erősségem a távkapcsolat – vallottam be, a könnyeimet visszafojtva. – Nem tudom, meddig fogom bírni úgy, hogy nem láthatlak minden nap. Borzasztóan fog hiányozni az ölelésed, a csókod, az érintésed… De ha kihagyom ezt…

– Örök életedben bánni fogod – fejezte be helyettem a mondatot. – Én sem hiszem, hogy a távkapcsolat működne. De próbáljuk meg, jó? Ne adjuk fel rögtön az elején! Ez a város nincs olyan messze, és ha te nem is tudsz hazajönni minden hétvégén, majd én meglátogatlak, ha éppen nincs koncertem. Csak arra tüntesd el a szobatársad. Mert nem hiszem, hogy vissza tudom fogni magam, ha hetente, kéthetente egyszer láthatlak csak.

A rosszkedvemet és az aggodalmamat mintha elfújta volna a szél. Felnevettem, ahogy őt hallgattam, majd átkaroltam a nyakát.

– Akkor nem baj, ha megyek?

Castiel megrázta a fejét.

– Nem, ameddig távol tartod magad minden sráctól, aki nem én vagyok.

Szerintem abban a pillanatban semmi sem tudta volna letörölni a vigyort az arcomról. Borzasztóan hálás voltam, amiért egy olyan párt tudhatok magam mellett, mint amilyen Castiel is. Rengeteget változott a kapcsolatunk kezdete óta. Ha ez a levél akkor érkezik, lehet, hogy nem fogadta volna ennyire jól. De így biztos voltam benne, hogy túl fogjuk ezt vészelni. A papírmunka miatt mindenképpen csak a karácsonyi szünet után kezdhetnék az új suliban, ez pedig talán jól is jön. Rengeteg programot kell addig szerveznünk, hogy újabb élményekkel gazdagodhassunk, s hogy még közelebb kerülhessünk egymáshoz. Biztos akartam lenni abban, hogy mire elmegyek a városból, a kapcsolatunk annyira sziklaszilárd, hogy semmi sem fog tudni minket szétszakítani.

– Köszönöm, hogy ennyire fantasztikus vagy! – suttogtam Castiel ajkaira. – Nagyon szeretlek!