38. Büntetés egy hazugság miatt

Sziasztok!

Hű, rettenetesen sajnálom, hogy megint ilyen sokat késett a fejezet. Legfőbb oka a késésnek, hogy most kezdtem a főiskolát, tudjátok, új társaság, beilleszkedni, ráadásul a kollégiumban nincs sok időm az írásra. Még próbálom kitapasztalni, hogy tudom összeegyeztetni a tanulást, az írást és az egész egyetemi életet, de eddig nem igazán sikerült.

Most viszont, meghoztam a 38. fejezetet. A csoportba a napokban már kiírtam, hogy lassan, de biztosan közeledünk a történet vége felé, nagyjából 10-15 rész van hátra. Igyekszem magam összekapni és gyorsabban hozni a részeket, de azt hiszem, jobb, ha nem ígérgetek. :)

Köszönöm szépen a rengeteg visszajelzést, valamint a 82000+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Puszi,

Raina

38. Büntetés egy hazugság miatt

Az a helyzet, hogy már hajnalban számításba vettem, kik azok az emberek, akik esélyesek arra, hogy kora reggel, még órák előtt zaklassanak az idióta kérdéseikkel, vagy akármi mással, és tényleg, mindenki eszembe jutott, csak éppen Deborah nem. Pláne azok után, hogy Castiel szépen szólva elküldte őt tegnap melegebb éghajlatra. Szóval nem kicsit lepődtem meg, mikor felismertem őt.

Az arcán ülő érzelmek azonban megrémítettek. Egyszerre volt dühös és… kétségbeesett. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, Deborah teljesen szétcsúszott az éjszaka folyamán. Látszott rajta, hogy lelkileg nincs a toppon, és a tudat, hogy én vagyok az oka a kisírt, vörös szemeinek, az alattuk húzódó sötét karikáknak és az igénytelenségének, borzasztó rossz érzéssel töltött el, de csak egy pillanatra. Ugyanis olyan gyilkos pillantással méregetett, hogy még az ütő is megállt bennem. Nagyot nyelve próbáltam meg kikerülni, de ahogy megtettem az első lépést, azonnal az utamat állta, s csak még feldúltabban nézett rám.

– Órára mennék – közöltem vele a lehető legközömbösebb hangon, annak ellenére, hogy éreztem, a pánik egyre inkább utat tör magának bennem. – Volnál szíves elen… á!

Apró sikoly hagyta el a számat, mikor Deborah hirtelen a szekrényeknek lökött, s ott is tartott.

Tudjátok, sosem láttam még őrült embert közvetlenül előttem, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy Deborah teljesen megkattant. Úgy értem, ne már! Egyetlen épeszű személy sem kezd el fojtogatni senkit egy iskolafolyosó kellős közepén, még akkor sem, ha nyomós oka van rá.

Mindenesetre, próbáltam hamar legyűrni magamban az ijedtséget, és ellökni magamtól Debbie-t, ami meglepően könnyen sikerült, tekintve, mennyivel jobb kondiban vagyok, mint ő. A nyakamat kezdtem dörzsölni, s reménykedtem abban, hogy nem látszik semmi. Ki tudja, milyen pletykákat terjesztenének azok, akinek halvány fogalma sincs arról, mi történt. S tekintve a tegnapi eseményeket, valószínűnek látom, hogy a végén ott tartanánk, Castiel fojtogatott, amiért Nathaniellel lógtam. Az emberek sajnos hajlamosak átesni a ló túloldalára.

– Te teljesen megbolondultál? – förmedtem a lányra dühösen, tenyeremet végig a nyakamon tartva.

– Elvetted tőlem, te ribanc! – mordult rám. – Elvetted tőlem az egyetlen olyan személyt, akiben tökéletesen megbíztam!

Normális esetben bűntudatot kellett volna éreznem, s egy kis sajnálatot, de a hanghordozása feldühített, s még mindig a fenyegetést láttam benne. Akkor és ott elpattant bennem valami, amit nem neveznék túlélési ösztönnek, ugyanis nem forogtam életveszélyben, de valami ilyesmihez tudnám hasonlítani. Egy hirtelen és meggondolatlan mozdulattal markoltam meg Deborah hosszú, sötétbarna loknijait, s ösztönösen cselekedve rántottam rajta egyet. Közben lázasan kutattam az emlékeimben, mikor kerültem én utoljára ilyen helyzetbe, s rá kellett jönnöm, hogy nem igazán fordult még elő velem, hogy valakivel úgy összekaptam, hogy végül tettlegességig fajult a veszekedésünk. Egyszer téptem meg Dawnt, mikor még rivalizáltunk egymással – egek, milyen régen volt már az! –, de ezt leszámítva mindig elkerültem az ilyen helyzeteket, ugyanis utáltam verekedni, elvégre egy cseppet sem nőies, és nem így neveltek a szüleim – az már más kérdés, hogy nagyon másfajta neveltetésben sem részesültem, de ne menjünk most ebbe bele.

Szóval Deborah-nak elég csúnyán fel kellett ahhoz húznia, hogy ezt tegyem. S azt kell, mondjam, nem éreztem semmiféle bűntudatot, sőt! Annyi mindent tett már ellenem, hogy ez a kis hajtépés nem számított.

– Idefigyelj, Deborah! – szűrtem a fogaim között. – Jobban tennéd, ha leállítanád magad, mert ezzel a viselkedéssel fogsz mindenkit elüldözni magad mellől! Az, hogy elvesztetted Castielt, nem az én hibám, hanem a tiéd. Különben is, úgy rémlik, te voltál az, akinek köszönhetően Castiel és én összejöttünk. Akkor most miért akarsz minket szétválasztani?

Deborah vicsorogva nézett rám.

– Mert nem bírom elviselni, hogy veled boldogabb, mint velem!

Valamiért nem lepett meg, hogy ez áll a dolgok hátterében. Deborah anno betegesen ragaszkodott Castielért, na, nem azért, mert annyira szerelmes volt belé. Inkább csak élvezte, hogy valaki körberajongta, és a nap nagy részében mellette volt – ettől érezte magát igazán különlegesnek, holott semmivel sem volt jobb, mint a suli akármelyik másik diákja.

Talán azt gondolta, túl van már Castielen, és nem fogja zavarni, hogy a fiú mással jár, de valószínűleg annyira vágyott arra, hogy valaki megint a tenyerén hordozza, hogy egyszerűen nem bírta végignézni, hogy most én vagyok az, akit szeretnék – ráadásul jobban, mint őt valaha bárki is.

És akkor rájöttem; lehet, hogy Debbie azt mutatta a külvilág felé, hogy nincs szüksége senkire az életében ahhoz, hogy boldog legyen. De a helyzet az, hogy magányos volt, Castielen kívül tényleg nem számított neki soha senki – elvégre a mi barátságunk is csak látszólagos volt. Már-már sajnáltam őt ezért, de ott motoszkált bennem az iránta érzett szánalmam, amin egyszerűen nem tudtam felül kerekedni.

És valószínűleg ez is csak egy színjáték volt a számára, csakhogy mentse a menthetőt. Mert ha ez miatt esetleg meggondolnám magam, és megpróbálnék újra a barátnőmként tekinteni rá, végig Castiel közelében lehetne, szinte le sem akadna róla. Azt pedig nem engedhettem meg neki, hogy az első olyan kapcsolatomat, amelyet komolyan is gondoltam, tönkretegye.

Nagy levegőt vettem, elengedtem a haját, és a biztonság kedvéért pár lépést hátráltam. Tartottam tőle, hogy ezúttal az én lófarkamat fogja elkapni, és őszintén, az előbbi fojtogatása után eléggé fájt a nyakam, és nem hiányzott, hogy még a fejem is sajogjon.

– Figyelmeztetlek! – mondtam halkan, azt sugározva, hogy lenyugodtam, noha ez egyáltalán nem így volt. – Tartsd magad távol tőlünk!

– Különben mi lesz? – nevetett fel hisztérikusan. – Szólsz a kómában lévő bátyádnak, hogy védjen meg?

Hirtelen minden vér kiszökött az arcomból, s a folyosó is forogni kezdett körülöttem. Nem! Ez hogy lehet? Honnan tud Deborah Elliotról?

– Én… – Nem találtam a megfelelő szavakat, csak bámultam rá, anélkül, hogy bármit is láttam volna.

– Talán át kellene gondolnod, mit mondasz el a pasidnak – kacsintott rám, majd elsétált mellettem, még egy utolsót lökve rajtam a vállával.

Nehezemre esett megtartanom az egyensúlyom, de végül sikerült. Üresnek éreztem magam, egyedül a szívem vad dobogását érzékeltem, a fejemben pedig folyamatosan a szavai visszhangoztak, emésztgettem őket, próbáltam felfogni a jelentésüket. De egek! Nem ment valami egyszerűen.

Amikor viszont sikerült…

Valóban Castiel szólta el magát? De miért tette volna? Megígérte, hogy megtartja a titkom; azt mondta, eszébe sem jutna ilyet tovább adni másnak. Akadtak esetek, amikor még be is jött velem a kórházba meglátogatni a bátyám, s hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Egy-egy látogatás után türelmesen hallgatta, hogyan bőgök fél órán keresztül, attól tartva, hogy soha többé nem beszélhetek Elliottal. Még nyugtatni is próbált, sőt, mikor Dawn keresett, a telefont is felvette, s kitalált valami kifogást, miért nem tudok telefonálni.

Miért pont Deborah-nak mondta el, mi történt? Miért tette ezt, amikor tudja, mennyire igyekeztünk ezt az egészet titokban tartani anyámmal?

Összerezzentem, mikor ajtócsukódást hallottam magam mögött. Még mindig zavart voltam egy kicsit, úgyhogy eszembe sem jutott, hogy esetleg valamelyik tanár jött ki a termek egyikéből, s hatalmas bajba keveredhetek, ha valaki itt talál. Abban a pillanatban tényleg nem foglalkoztam ilyenekkel. Csak álltam ott, tehetetlenül, arra várva, hogy valaki azt mondja, ez az egész csak egy rossz álom, és Deborah nem tud semmiről.

– Avery? – Mikor meghallottam Castiel hangját, egyből felé fordultam. Azt viszont már nem tudtam eldönteni, hogy örülök annak, hogy látom, vagy sem. Fogalmam sem volt, hogy érezzek, hogy az egyik legnagyobb titkom árulta el Debbie-nek, aki bármikor felhasználhatja ezt ellenem. – Nem jössz órára?

A kezem felé nyúlt, mikor mellém ért, de azonnal elhátráltam. Értetlenül nézett rám.

– Miért? – kérdeztem halkan.

– Mit miért? – Hangjából érezhető volt a zavartság, amit nem is csodáltam. Mielőtt elváltunk volna, még jó kedvem volt, rá tíz percre meg így viselkedem. – Avery, otthon is mondhattad volna, hogy nem akarsz órákra menni. Így teljesen felesleges volt be…

– Miért mondtad el Debbie-nek, hogy Elliot kórházban van? – kiabáltam rá, belé fojtva a szavakat.

Homlokát ráncolva nézett le rám, szemei értetlenséget sugároztak és döbbenetet, ami még jobban összezavart. Miért reagált így? Talán nem számított rá, hogy Deborah elszólja magát arról, hogy hála a fiúnak, tud Elliotról? Vagy egészen másról van szó?

– Te meg miről beszélsz, Avery?

Idegesen simítottam végig a hajamon, fel-le járkálva egy ideig, majd hisztérikusan nekiestem Castielnek. Sírva ütögettem a mellkasát, miközben ugyanazt hajtogattam.

– Megígérted, de szemét! – szipogtam. – Megígérted, hogy nem beszélsz róla senkinek!

– Avery! – Hirtelen kapta el mindkét csuklómat, s mérgesen nézett rám. – Avery, az Isten szerelmére, nyugodj le!

Erővel téptem ki a karjaimat a szorításából, s a fejemet fogva guggoltam le. Mi lesz most? Mit fogok csinálni, ha Deborah tényleg elszólja magát, s mindenki megtudja, hogy az állításom, miszerint Elliot egy neves külföldi egyetem hallgatója, hatalmas hazugság volt? Mi fog történni, ha a barátaim rájönnek, Elliot a saját felelőtlensége miatt fekszik kómában? Ha… Ha rájönnek, hogy hazudtam nekik… Mindenki el fog tőlem fordulni! Mit tegyek? Hogy vehetném rá Debbie-t, hogy tartsa a száját?

– Miért mondtad el neki, Castiel? – suttogtam halkan, a földet bámulva. – Miért szegted meg az ígéreted?

Lassan térdelt le elém, s némi habozás után magához húzott, óvatosan simogatva a hátam. – Deborah lenne az utolsó, akinek elmondanék ilyesmit, Avery.

Értetlenül néztem bele szomorú, szürke szemeibe.

– De azt mondta…

Ingerülten horkantott fel.

– Tudod, kicsit sértő, hogy a tegnapi után jobban hiszel neki, mint nekem!

Igaza volt; tudhattam volna, hogy ez egy újabb húzás Deborah részéről, hogy szétszakítson minket. Annyira idióta voltam, hogy így nekiestem Castielnek! Utána kellett volna járnom, hogy valóban igaz-e Debbie állítása.

Nem, ami azt illeti, nem szabadott volna meghallanom, amit a lány mondott. Elvégre Castiel a pasim, akiben elméletileg megbízom, ezért bíztam rá egy ekkora titkot. Hogy is gondolhattam, hogy pont Debbie-nek mondana bármit Elliotról? De akkor hogyan jött rá Deborah az igazságra?

Castiel megvárta, míg egy kicsit lenyugszom – alig vett igénybe két-három percet –, majd lassan visszasétáltunk a terembe. A tanár kissé furcsán méregetett minket, de ez egyikünket sem zavart, mindenféle szó nélkül ültem le a helyemre, Castiel pedig mögém, s előpakoltam a könyveimet. Mielőtt a tanárra szegeztem volna a tekintetem, Rosa és Dawn irányába néztem. A lányok úgy méregettek, mintha belém látnának, s valószínűleg ez így is volt. Annyira régóta ismernek már, hogy könnyen leolvassák még a legapróbb dolgokat is az arcomról, s ez a kisebb feszültség Castiel és köztem rettentő árulkodó lehetett a számukra. Nagyot nyeltem, s nem törődve a folyamatosan pásztázó pillantásaikkal, belekezdtem a jegyzetelésbe.

Alig volt hátra tíz perc az órából, a tanár rövid kérdésekkel bombázott minket, csakhogy felmérje, megértettük-e az anyagot, mikor a hangszórókból ideges hang szakította félbe. Az én gyomrom pedig azonnal görcsbe rándult.

– Avery Delacroix, az irodámba. MOST!

Egy másodperc nem telt el, már mindenki engem nézett, egyesek kíváncsian, mások pedig döbbenten. Én sem értettem az igazgatónő dühét, azt meg pláne nem, mi az istenért kell nekem odamennem most, de úgy véltem, jobban teszem, ha nem hergelem fel még ennél is jobban az idős nőt. Úgyhogy csendben felálltam, magamhoz vettem a cuccaimat, s nem törődve osztálytársaim suttogásával, kisiettem a teremből, s a lépcsők felé vettem az irányt. Nem tettem semmi rosszat, nincs miért aggódnom. De akkor miért van rossz előérzetem?

Az igazgatói iroda előtt megtorpantam, s csak azután nyitottam be, amikor úgy éreztem, lelkileg felkészültem arra, mi vár rám.

De úgy tűnik, nem voltam eléggé felkészülve.

Bár hogyan is lehetettem volna felkészülve egy összevert Deborah látványára?

Jó, az összevert jelző kissé túlzás, bár tény, hogy kapott egy-két pofont vagy öklöst valakitől. Jobb szeme körül egy aprócska monokli virított, a szája pedig mintha felrepedt volna, ugyan ebből a távolságból nem láttam rendesen. A ruhái viszont össze-vissza álltak rajta, haja pedig még kócosabb volt, mint mikor utoljára láttam.

– Veled meg mi történt? – pislogtam rá döbbenten.

Deborah remek színésznő volt, komolyan, majdnem elhittem, hogy fél tőlem. Ugyanis ezt próbálta beadni az igazgatónőnek. Ijedten pillantott felém, miközben a lehető legkisebbre húzta össze magát. Mi a szösz?

– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! – mondta vékony hangon.

Éreztem, ahogy a homlokomon apró ráncok jelennek meg, s az igazgatónőre néztem. A nő gyilkos pillantásokkal méregetett, amiből arra következtettem, hatalmas bajban vagyok – ráadásul úgy, hogy az égvilágon semmi rosszat nem tettem.

– Mademoiselle Delacroix, kérem, üljön le!

Valahogy nem volt kedvem az igazgatónővel vitatkozni, ráadásul a hanghordozása kissé megijesztett, úgyhogy kérésének eleget téve helyet foglaltam Deborah mellett. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, tagadnom kellene, hogy megvertem Debbie-t. De a hajtépést mindenképpen meg kell említenem, s ha ezt bevallom, könnyen azt hiheti mindenki, hogy a többit csak el akarom tusolni. Elvégre látszik, hogy Deborah-t valaki megverte, s soha az életben nem fogom tudni bebizonyítani, hogy nem én tettem.

– Mélységesen felháborít, hogy egy olyan családból származó lány, mint maga, kisasszony, képes megverni az osztálytársát! Mondja csak, mégis mi ütött magába?

Jobbnak láttam közbevágni, mielőtt megint felhozná, a Castiellel való kapcsolatom az oka, hogy így viselkedem.

– Elnézést, igazgatónő, de akármennyire hihetetlen, nem én tettem ezt Deborah-val!

– Ne tagadd, Avery! – Mérgesen fordultam Debbie felé, mikor meghallottam a hangját. – Dühös lettél, amikor elmondtam, tudok a bátyádról. Először csak fenyegetőztél, aztán… – kis szünetet tartott, közben szipogott, s mintha egy-két könnycseppet is láttam volna az arcán, mire csak a szememet forgattam. – Aztán nekem estél…

Annyira nevetséges volt a helyzet, hogy csak nevetni tudtam. És ami még viccesebb: úgy tűnt, az igazgatónő tényleg beveszi Deborah műsírását. Ez egyszerűen röhejes!

– Ennél nagyobb hazugságot életemben nem hallottam még!

És akkor elmeséltem mindent, az elejétől – nagyon az elejétől. Jó, azért nem mentem vissza Ádámig és Éváig, de úgy éreztem, szükség van arra, hogy a nő a lehető legtisztábban lássa a dolgokat. Beszámoltam neki arról, hogy amikor Castiel és Deborah együtt voltak, Castiel gyakran keresett meg és panaszkodott arról, néha mennyire elviselhetetlen a lány. Azt is bevallottam, hogy Castiel velem csalta meg anno Debbie-t, s nekem annyira bűntudatom volt, hogy egészen az idei szeptemberig kerültem a fiút. Deborah-val is megromlott a kapcsolatom, noha ez nagyon senkinek sem tűnt fel, ugyanúgy beszélgettem vele, még akkor is, amikor távol volt. Kihangsúlyoztam, hogy Deborah-nak köszönhető az is, hogy összejöttem Castiellel, és bár az elején támogatott minket, később azon volt, hogy tönkre tegye a kapcsolatunkat, s ez rengeteg feszültséget szült köztünk. A mai reggellel folytattam; hogy mielőtt órára mentem volna, a lány megállított, s fojtogatni kezdett, majd megtéptem. Mire a mondandóm végére értem, már kicsöngetek, az igazgatónő pedig csak a fejét rázta. Egy szavamat sem hitte el.

– Látja? – hajoltam közelebb a nőhöz, s a piros foltokra mutattam a nyakamon. Annyira érzékeny a bőröm, hogy majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy még most is ott vannak a fojtogatás nyomai.

Az igazgatónő egy ideig összeszűkült szemekkel méregette azt a pontot, amelyre mutattam, majd kissé zavartan Deborah-ra pillantott.

– Meg tudja ezt magyarázni, kisasszony?

Deborah egy pillanatig habozott csak, mielőtt válaszolt volna.

– Ö-önvédelem volt, igazgatónő!

Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor láttam a nő arcán, hogy most bizony nem dőlt be annak, amit Debbie mondott. Frusztráltan dőlt hátra hatalmas székében, s hol rám, hol pedig Deborah-ra pillantott.

– Fogalmam sincs, mi igaz abból, ami ma itt elhangzott, s mi az, ami nem. De nem akarom, hogy ilyen még egyszer előforduljon az iskolámban! Maguk ketten egyedül fognak dolgozni a tornaterem feldíszítésén péntek délelőtt, büntetésképp. Talán közben ráébrednek, hogy egykor barátnők voltak és végre befejezik az állandó civakodást. Elmehetnek!

Nem kellett kétszer mondani. Dühösen ugrottam fel, s indultam el az ajtó felé, miközben magamban Debbie-t szidtam. Annyit dolgoztam azon, hogy minden a lehető leggördülékenyebben menjen a pénteki halloween bulin. Most pedig ez miatt az idióta büntetés miatt lemaradok a délelőttre szervezett programokról, aminek ráadásul az egyik vezetője voltam! Iris, Violette és még néhány lány felelt volna azért, hogy a tornaterem elkészüljön időben – így viszont két olyan emberre hárult ez a feladat, akiknek halvány gőzük sem volt arról, mit hogyan kellene csinálni. Annyira rábíztam ezt a lányokra, hogy néha-néha érdeklődtem csak, így fogalmam sem volt arról, hogyan képzelték el a díszítést.

Szinte feltéptem az iroda ajtaját, s teljes erőmből nekiütköztem az előtte álló embernek, aki szerencsére a kezem után nyúlt, s magához rántott, mielőtt a földre huppantam volna. Szorosan az illető dereka köré fontam a karomat, mikor megéreztem az ismerős parfüm illatát. Castiel szorosan ölelte át a vállaimat, állát pedig a fejemen támasztotta meg.

– Na, mi volt? – kérdezte halkan, mire csak felmordultam.

– Deborah.

Míg lassan visszamentünk a terembe, elmondtam neki, hogy a lány milyen hihetetlenül nevetséges történetet akart beadni az igazgatónőnek. Mint az várható volt, Castiel teljesen kikelt magából, amit nem is csodáltam, de próbáltam megnyugtatni, s valahogy eljuttatni az agyáig, hogy nem a folyosón kellene jelenetet rendeznie, ugyanis akárhova mentünk, mindenki minket bámult. Akárhogy is nézzük, az a tegnapi pletyka eléggé rásegített arra, hogy a diákok több figyelmet szenteljenek nekünk, mint eddig. Minden egyes lépésünket figyelték, arra várva, mikor rontunk el valamit. Mert ha ez megtörténik, ők pár napig megint csámcsoghatnak valamin, ráadásul egy kiadós veszekedés rengeteg színt vinne az amúgy szürke és igencsak unalmas hétköznapjaikba. Szóval még óvatosabbnak kellett lennünk Castiellel, ami egyszerre tűnt jó és rossz dolognak. Bár leginkább frusztráló volt ez a rengeteg figyelem, így igazi megkönnyebbülés volt, hogy az osztályba értünk.

Úgy láttam, egy-két emberen kívül mindenki a helyén van, ezért leültem a tanári asztalra, onnan próbáltam csendre inteni az osztálytársaimat, hogy közöljem velük a változást, s hogy együtt keressünk megoldást a problémára. A miértbe nem mentem bele, de a büntetést elmondtam nekik. Voltak, akik nem tudták, hogyan reagáljanak rá, s akadtak olyanok is, akik hangosan morogva fejezték ki nemtetszésüket.

– És akkor ki fogja felügyelni a délelőtti vetélkedőt, ha te a tornateremben leszel? – Alexy homlokát ráncolva sétált oda hozzám, s leült mellém.

– Ami azt illeti, Melody jutott először eszembe. De még nem igazán gondolkodtam rajta.

– És ha nem pénteken díszítenétek fel a tornatermet, hanem csütörtökön, órák után? – Az egész társaság egy emberként fordult Rosa felé. – Több időtök lenne, nem kellene kapkodnotok. Az utolsó simításokat elvégezhetitek péntek reggel, de így legalább részt tudsz venni a programokon, ahogy azt tervezted.

Ami azt illeti, ez egy elég okos ötlet volt, s már bánom, hogy nem nekem jutott eszembe. Egy öleléssel mondtam köszönetet a lánynak, majd a szünet hátralevő részében összehívtam a díszletért felelős csapatot, hogy a lehető legrészletesebben avassanak be mindenbe. Így nem kellett attól félnem, hogy a díszítés során valamit csúnyán elrontok, s valami nem fog működni. Keményen dolgozott mindenki azért, hogy ez a buli tökéletes és felejthetetlen legyen, nem akartam én az a személy lenni, aki tönkre vágja az egészet.

A nap nagyjából így telt el. Órán a legtöbb tudást próbáltam magamba szívni, hogy még véletlenül se kelljen Nathanielhez fordulnom azért, hogy elkérjem a jegyzeteit, ráadásul a sajátomból a tanulás is könnyebben megy majd. A szüneteket pedig mindannyian a teremben töltöttük, tervezgettünk, szerveztünk, én pedig majd’ kicsattantam az örömtől, hogy egy ilyen társaságot nevezhetek az osztályomnak. Azt hittem, ez a büntetés mindenki kedvét el fogja venni a bulitól, de csak jobban összehozta a csapatokat, akik azon voltak, hogy tökéletesítsék a rájuk bízott feladatokat. Nathaniel segített a délelőtti programokra írt szöveget átnézni és kijavítani, amit ugyan Castiel nem nézett jó szemmel, de hál’ istennek csendben maradt, s végezte a dolgát.

Ezek az apró megbeszélések annyira lefoglaltak mindenkit, hogy szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan telik az idő, még úgyis, hogy közben hét tanórát ültünk végig. Jókedvűen indultunk Dawnnal és Rosával a kijárat felé, arról beszélve, hogy ezt a bulit bizony sokáig fogják még emlegetni a suliban, mikor Castiel a nevemet kiabálva rohant utánunk, s magához rántott egy csókra.

– Ezt miért kaptam? – kérdeztem mosolyogva, miután elhúzottam tőle.

– Csak úgy – rántotta meg a vállát. – A srácokkal maradunk és próbálunk még. Később találkozunk?

Felsóhajtottam.

– Nem tudom, Castiel. Rosával megbeszéltük, hogy befejezzük a jelmezem, és még tanulnom is kell és…

Úgy terveztem, ma este meglátogatom Elliotot. Azonban ezt nem akartam a lányok előtt mondani, így az ajkamba harapva néztem Castielre, azt remélve, kitalálja, mire gondoltam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd’ megkérte Dawnt és Rosát, hogy várjanak a suli előtt. Kissé haboztak, s furcsán méregettek minket, de végül elsétáltak. Castiel az aulában lévő padok egyikéhez húzott, s leültetett.

– Mi a baj? – kérdezte, miközben összekulcsolta az ujjainkat.

Próbáltam vidámnak tűnni egész nap, de az-az igazság, hogy reggel óta növekszik bennem valami, ami egyre lejjebb húzza a hangulatom, ráadásul borzalmasan nehéznek bizonyult.

– Én csak… – kerestem a szavakat, de egyszerűen nem akartak jönni. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg. – Elliotról van szó. Én… azt hiszem, gyötör a bűntudat, amiért ennyire elhanyagoltam őt mostanában. Egész idáig anyát szidtam, de én se vagyok jobb nála. Minden nap ott kellene ülnöm mellette, mint az elején, egy pillanatra sem engedni el addig a kezét, amíg fel nem ébred. De… de nem vagyok ott, és ettől hanyagnak érzem magam. Olyan, mintha cserben hagytam volna őt. És amíg én itt boldog vagyok és nevetgéltek, addig ő…

Azt hittem, sikerül végigmondanom, amit akartam, anélkül, hogy elsírnám magam, de mégsem jött össze. Amikor megéreztem az első legördülő könnycseppet, rögtön felpattantam, s a ruhám ujjával töröltem meg az arcom.

– Elkísérjelek?

Szipogva néztem le Castielre, s egy mosolyt erőltettem az arcomra.

– Nem kell, köszi. Majd ha végeztem felhívlak, jó?

Meg sem vártam a válaszát, már rohantam is a kijárat felé, hogy csatlakozzak a lányokhoz. Kissé furdalt a lelkiismeret, hogy csak így leráztam, mindenféle ok nélkül, mert ő aztán tényleg nem tehet semmiről. De ha tovább maradok, elkerülhetetlen, hogy az érzéseimről beszéljünk, és valahogy nem akartam most sírni. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még bőven alkalom, amikor ő fog majd vigasztalni…

_____________________________________________________

Facebook csoport

Ask.fm

Red Dress [Nathaniel és Dake ff]

Keep dreaming, darling [HunHan ff - yaoi!]

37. Változás

Csóközön!♥♥

Meg is hoztam a 37. fejezetet, és ugyan azt ígértem a csoportban, hogy tíz oldalas lesz, sajnos csak hetet sikerült összehoznom. Remélem nem baj.^^

Köszönöm szépen a rengeteg visszajelzést, valamint az oldalmegjelenítést, ugyanis átléptük a 70000-et! Köszönöm mindenkinek!♥

Továbbra is várom a véleményeiteket! Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,

Raina

37. Változás

Deborah megjelenése nem volt éppen jótékony hatással a hangulatunkra, nekem konkrétan mindentől elment a kedvem. A távozása után még hosszú ideig ültünk a kanapén, a tévét bámulva anélkül, hogy felfogtuk volna, mi is történik tulajdonképpen az egymást követő szappanopera részekben, vagy éppen a híradóban. A gondolataim a ma reggel körül forogtak, s noha Castiellel úgy néz ki, megleszünk egy darabig, még mindig túl kellett esnünk egy nagyon fontos beszélgetésen, még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit mondhatnék, na, meg azért bennem volt egy kis félelem is. Nem tettethetjük azt, hogy minden problémánkra a szex a megoldás, bármennyire fergeteges is az. Nem akarok egy olyan kapcsolatot, ahol csak a testiség számít. Egyszerűen belefáradtam már abba, hogy minden srácnak csak a testem kell. Oké, nem hibáztatom őket érte, mert azért elég jól nézek ki, de most már tényleg boldog akarok lenni. Már igazán kijárna az örömből ennyi szörnyűség után, nem igaz?

További gondolkodás és némaság után feladtam a kanapén való ücsörgést, s olyan elfoglaltságot kerestem, amiben tudtam – vagy legalábbis reméltem –, hogy Castiel nem fog megzavarni, ezáltal nyugodtan törhetem továbbra is a buksim, hogy mégis hogyan kezdjek bele egy igazán hosszas, komoly beszélgetésbe, amitől lényegében a nem valami szilárd talajon álló kapcsolatunk függött.

Egy szó nélkül rohantam fel a szobámba, s miután egy pillantást vetettem az órarendemre, csüggedten vettem magamhoz a füzeteimet és a tankönyveimet. A tegnapi korrepetálás során Nathaniel említette, hogy jó néhány dolgozatra számíthatunk a közeljövőben, amelyek többségét az osztályunk nem túl példás magatartásának köszönhettük. Így jobbnak láttam alaposan felkészülni, mert bár a szőke srác sokat segített, majdnem félévnyi tananyagot néhány órával nem lehet behozni. Még bőven volt lemaradásom, s komolyan gondoltam, hogy javítani szeretnék. Önmagam miatt is, na, meg a családomnak is meg akartam mutatni, hogy képes vagyok jól teljesíteni. Bár tudom, hogy Elliot közelébe sem érhetek, de lássuk be, a szüleink válása előtt ő valóban maga volt a tökéletesség, mindent annyira precízen csinált, hogy az sokszor már fájt. Nem akartam olyan lenni, mint ő, de szerettem volna, ha anyáék csak egy kicsit is büszkék lennének rám.

Mielőtt elhagytam volna a kis birodalmam, elrendeztem a korábban összetűrt ágyneműt, s már szaladtam is vissza a nappaliba. Ezúttal azonban nem a kanapéra, hanem a földre ültem a kis asztalhoz, s nekiláttam a tanulásnak. Mindvégig magamon éreztem Castiel tekintetét, amely rövid időn belül égetni kezdett, s azt a minimális figyelmem is elvonta a tanulásról, amelyet rá tudtam szánni. Körülbelül huszadszorra vágtam neki az első mondatoknak, s bár végig is olvastam őket, a szavak csak keringtek a fejemben, anélkül, hogy felfogtam volna a jelentésüket. Gondterhelten sóhajtottam fel, s elszakítottam a pillantásom a tankönyvtől, hogy Castiel szemeibe nézzek, amelyek értetlenségtől csillogtak. Nem kellett volna meglepődnöm. A napjaink nagy részét együtt töltöttük, a nap huszonnégy órájából tizenhatot egészen biztosan együtt voltunk, de egyszer nem jutott eszembe a tanulás a jelenlétében, pontosan azért, mert tudtam, mennyire utálja. Az, hogy most mégis a tankönyveim felett görnyedek, s próbálom a fejembe vésni az anyagot, ráadásul pár méterre tőle, zavartsággal töltötte el.

– Sétálok egyet – jelentette ki pár másodpercnyi gondolkodás után, majd meg sem várta a válaszom, már magára is kapta a dzsekijét és a cipőjét, s kisétált a házból.

Éreztem, ahogy ráncok jelennek meg a homlokomon abban a pillanatban, hogy Castiel becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak; utána menjek, vagy hagyjam magára? Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, s az a rettegés, amit eddig sikerült félretennem, újra felütötte a fejét. Talán mégsem annyira biztos a kapcsolatunk, mint azt remélni véltem az elmúlt pár órában?

Igaz, hogy Castiel távozása csak frusztráltabbá tett, de most, hogy már nem bámult folyamatosan, meglepően gyorsan haladtam a tananyag megtanulásával, mindannak ellenére, hogy a gondolataim néha-néha elkalandoztak. Kis idő elteltével azonban sikerült elhallgattatnom mindenféle idegesítő hangot a fejemben, s a tanulásnak szenteltem minden figyelmem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is le fog kötni a lecke, de másfél óra elteltével eszméltem csak fel, hogy Castiel még mindig nem ért vissza. Aggódva vettem kézbe a telefonom, s kissé csalódott lettem, mikor nem láttam az új üzenetek között a nevét. Mi történhetett? Nem is akar visszajönni?

Éppen hívni akartam, mikor zajokat hallottam a bejárat felől. Kíváncsian kaptam a hang irányába a fejem, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, mikor Castiel bedugta a fejét a nappaliba, hatalmas vigyorral az arcán, s felmutatta a kezében lévő táskát.

– Hoztam kaját! – mondta, s már fordult is a konyha felé.

Még mindig nem tértem magamhoz. Meg mertem esküdni, hogy azért ment el, mert nem bírta elviselni, hogy inkább tanulok, mint vele legyek. Azt hittem, meggondolta magát, s mégsem akarja ezt a kapcsolatot, elvégre bő másfél órán keresztül „sétált”. Az, hogy most újra itt van, ráadásul mosolyog, miközben a konyhában készíti elő a vacsoránkat, teljesen meglepett. S egyben rá is ébresztett arra, hogy tulajdonképpen azért van szükségem egy hosszas beszélgetésre, mert magamban nem vagyok biztos, s nem a kapcsolatunkban. Úgy érzem, Castiel bármikor elhagyhatna, hisz’ a személyiségem nem a legmegnyerőbb, s valószínűleg meg se kell erőltetnie magát ahhoz, hogy egy olyan lányt találjon, aki mindenben felülmúl.

Egészen eddig azt hittem, a kapcsolatunkkal van a baj.

Éppen ezért rettenetesen fájt rájönni, hogy tulajdonképpen velem van a probléma. És az önbizalomhiányommal, aminek létezéséről fogalmam sem volt. Mindenki azt mondta, beképzelt vagyok, s bár kívülről ez tényleg úgy is tűnhet, belül azonban teljesen össze voltam törve, s csak a hibákat láttam.

Mély sóhaj szakadt ki belőlem, miközben felálltam, s lassan indultam a konyha felé. Még a vak is megmondhatta volna, hogy valami nincs rendben velem, de Castiel ezt nem vette észre. Végig háttal állt nekem, úgy pakolta elő az ételt, s még csak akkor sem fordult hátra, mikor leültem az asztalhoz. Tátott szájjal figyeltem, milyen könnyedén mozog a tágas helyiségben, noha tudtam, hogy soha nem főzött. Oké, nem volt nagy dolog, amit csinált. Egyszerűen csak átrakta az ételeket a tényárokra, de tőle ez szokatlan volt. Nem szeretett mosogatni, éppen ezért evett dobozból, vagy használt műanyagtányért, szalvétát, amit aztán nemes egyszerűséggel a kukába hajított, miután már nem volt rá szüksége.

Arcán továbbra is ott bujkált az a mosoly, amit olyan ritkán láttam, mikor felém fordult, s lerakta elém az ételt, majd ő is leült velem szembe. Egy ideig figyeltem, ahogy a kezébe veszi a pálcikát, majd enni kezd, minden szó nélkül. Majd lepillantottam a tányéromra, s szomorú mosolyra húztam a szám. Hát persze, hogy tudja, mi a kedvenc ázsiai kajám.

Lassan emeltem a számhoz az ételt, minden egyes falatot alaposan megrágtam, noha akaratlanul tettem csak ezt. Gondolatban teljesen máshol jártam, s nem éreztem magam elég éhesnek ahhoz, hogy mohóbb legyek, még akkor sem, ha a kedvencemről volt szó.

– Nem tudom, hogy bírsz ezekkel a szarokkal enni! – mordult fel Castiel, ezzel kizökkentve a folytonos agyalásból. – Annyira könnyűnek tűnik, de rohadtul nem az! Több levegő kerül belém, mint kaja.

Csak akkor értettem meg, hogy a pálcikákról beszél, mikor hatalmas lendülettel felállt, s magához vett egy villát. A bosszankodása ellenére a jókedve továbbra is megmaradt, s ezért egy kis irigységet éreztem. Engem majd’ szétfeszített belülről a bizonytalanság.

– Castiel… – kezdtem bele halkan, majd határozottan a szemeibe néztem. – Beszélnünk kell!

Egy ideig semmit nem szólt, s a mosoly is eltűnt az arcáról. Vonásai már egy csepp érzelmet sem tükröztek, mozdulatai pedig komótosak voltak, ahogy visszaült a helyére. Testtartása azonban feszült volt, amiből arra következtettem, számított rá, hogy ezt fogom mondani, de nem volt rá felkészülve. Ahogyan én sem, de ez nem számított jelen pillanatban. Ha tetszik, ha nem, de túl kellett esnünk ezen az átkozott beszélgetésen, ha azt akartuk, működőképes kapcsolatunk legyen, amelyet mindketten élvezünk, s nem csak nyűgnek érezzük.

– Tudom – válaszolta, majd sóhajtva hátradőlt. – Ezért is mentem el sétálni. Gondoltam, ha kiszellőztetem a fejem, rájövök, hogyan kezdhetnék bele, de… A francba, még sosem kerültem ilyen helyzetbe! Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni.

Nekem is pontosan ennyire szokatlan volt ez az egész, mint neki. Matt volt az első és az utolsó srác, akivel huzamosabb ideig jártam, de sosem volt köztünk semmi. Nem éreztem azt az elsöprő szerelmet, amit kellett volna, s alig pár nap elteltével, már olyan érzésem támadt, mikor csókolóztunk, mintha a bátyámmal kavarnék, ami miatt még inkább véget akartam vetni annak a kapcsolatnak. Soha nem volt több egy barátnál.

Szóval teljesen más, mint most Castiellel. A közelsége furcsa, de jóleső érzéseket váltott ki belőlem, elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy a szívem hevesen dobogjon. Minden egyes érintése felvillanyozott, s egyszerűen nem bírtam betelni a csókjaival, csak még többre éheztem. Még sosem éreztem ilyet, de nem akartam elmenekülni előle.

– Nézd – folytatta, miután egy szót sem szóltam. –, tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, és a szüleid folyton a bátyádhoz hasonlítanak, de… Megmondhattad volna, hogy neked ennyire fontos a suli. Nem az zavart, hogy együtt tanultatok Nathaniellel, hanem az, hogy hazudtál róla. Úgy éreztem, nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj.

Még mindig meglep, hogy Castiellel mennyire egyformák a gondolataink és az érzéseink. Vajon ez a rengeteg hasonlóság a jövőben közelebb fog vinni minket egymáshoz vagy épp ellenkezőleg?

– Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem bízom benned, Castiel – sóhajtottam. – Csak tudom, hogy nem bírod a srácot, és nem örültél volna, ha azt mondom, vele töltöm a délutánt.

– Valóban nem, de megértettem volna, ha ez ennyire fontos neked. Elvégre a barátnőm vagy, Avery!

Lesütöttem a szemem. A nap folyamán mindvégig magamat okoltam, mert nagyon jól tudtam, hogy miattam van ez az egész feszültség közöttünk. Ha tegnap délután elmondtam volna neki az igazat, akkor valószínűleg Deborah sem tudott volna bekavarni. Apropó…

– Mit mondott neked Deborah?

Castiel egy pillanatig habozott, majd az asztalra könyökölt.

– Már ott várt a lépcsőház előtt, mikor hazaértem próbáról. Azt mondta, valami fontosat akar mondani, de nem akarja, hogy más is hallja, szóval felmentünk hozzám. – Élesen szívtam be a levegőt, miközben Castielt hallgattam. Biztos, hogy akarom tudni, mi történt pontosan? – Azt mondta, a sulinál sétált, mikor észrevette Nathanielt, amint kijön a kapun, jól szórakozva egy lánnyal. Amikor beálltatok a buszmegállóba, csak akkor jött rá, hogy te vagy az a stréber mellett. – Kis szünetet tartott. – Istenem, hogy mekkora egy idióta vagyok! – nyögött fel. – Nem is értem, miért hittem neki. Tudom, milyen, képes összehordani minden baromságot. Miután lelépett, rögtön hívtalak is, de nem vetted fel. Egy ilyen hír után ki az, aki nem gondolna rosszra?!

Hirtelen nagyon dühös lettem. Nem Castielre, sokkal inkább Deborah-ra. Az a csaj túl sokat képzel magáról. Rohadtul nincs köze az életemhez, s mielőtt Castielhez futott, megbeszélhette volna velem, amit látott.

– Tény, hogy sokat nevettünk Nathaniellel, de semmi olyan nem történt, amire Debbie gondolt. – Komolyan néztem Castielre. – El akartam neked magyarázni a tornateremben, nem emlékszel? De te nem hagytad. Inkább Debbie után mentél.

Fáradtan túrt a hajába.

– Oké, egyezzünk meg abban, hogy ezentúl mindent elmondunk egymásnak. Nincs több titkolózás. Nincs több Deborah. Ha valami gáz van, megpróbáljuk megoldani. Oké?

Lassan bólintottam.

– Van még valami. Tudom, hogy téged nem érdekel annyira a suli, de nekem fontos, hogy jobb jegyeim legyenek. El kell fogadnod, hogy a délutánok egy részét tanulással fogom tölteni.

Castiel szája arra a félmosolyra görbült, amit annyira imádtam, majd átült a mellettem lévő székre, s az ölébe húzott.

– Valahogy majd csak megbékélek a helyzettel – suttogta az ajkaimra.

Jóleső bizsergés futott végig az egész testemen, ahogy megéreztem magamon a leheletét, s még közelebb húzódtam hozzá.

– Most meg is fogsz csókolni, vagy csak szórakozol velem? – kérdeztem halkan, szemeimet le sem véve a szájáról.

– Attól függ, te mit szeretnél. – Még szélesebb lett a vigyora.

Komolyan húzódtam közelebb hozzá, alig pár milliméternyi távolságot hagyva magunk közöttünk, miközben az egyik tenyerem a mellkasára fektettem. Vágy csillant szürke szemeiben, s bár én is pont annyira akartam őt, mint ő engem, hirtelen távolodtam el tőle, s ültem vissza a helyemre. Értetlenül pislogva nézett rám, mire én angyalian elmosolyodtam, s a kezembe vettem a pálcikákat.

– Enni szeretnék – kacsintottam rá, s újra nekikezdtem a falatozásnak, ezúttal azonban már sokkal több kedvem volt hozzá, tudva, hogy lassan bár, de elindultunk a változás felé úton. S éreztem, hogy ez a változás jó hatással lesz mindkettőnkre.

Miután megvacsoráztunk, Castiel elvonult, hogy letusoljon, amíg én elmosogatok. Az arcomról le se lehetett volna kaparni azt az ostoba vigyort, annyira boldog voltam, hogy sikerült megoldanunk a problémáink egy részét, ráadásul egészen könnyű is volt. Most már biztos, hogy még a Deborah féle ribancok sem fognak közénk állni, s a tudat, hogy Castiel teljesen az enyém, csak még nagyobb örömmel töltött el. Ugyan azt nem tudtam, hogy meddig leszünk együtt, de abban biztos voltam, hogy a vele eltöltött idő eddigi életem legjobb időszaka lesz.

Castiel után én is gyorsan elrendeztem magam, majd kis idő elteltével már az ágyamban feküdtünk, egymást ölelve, egy szót sem szólva, s csak néha váltottunk egy-egy csókot. Azokban a percekben tényleg sikerült kikapcsolni az agyam, nem gondolkodtam mindenféle baromságon, aminek kifejezetten örültem. Aztán hirtelen bevillant valami, s izgatottan ültem fel, s Castielre néztem, aki értetlenül bámult fel rám.

– Még el sem mondtad a részleteket a fellépésetekkel kapcsolatban! – mosolyogtam rá.

Castiel beletúrt a hajába, s nem tudtam nem észrevenni a szája sarkában bujkáló aprócska vigyort.

– Emlékszel Victorra? – Elgondolkodtam egy pillanatra, majd heves bólogatásba kezdtem, mikor rájöttem, hogy az unokatestvéréről beszél, akivel ugyan csak egyszer találkoztam, de azt a fél órát sajnos lehetetlen elfelejteni. A csávó nagyon be tud kattanni, ha többet iszik a kelleténél. – Felhívott, hogy a haverja most szombaton nyitja meg a pubját valahol a város szélén, és ragaszkodik az élőzenéhez. Victor ajánlott minket, és mivel eddig nem akadt másik jelentkező, szinte teljesen biztos, hogy felléphetünk szombat este.

Felvisítottam örömömbe, s szorosan hozzásimultam. Már régóta álmodozott arról, hogy közönség előtt szerepelhet, de eddig még nem adatott meg nekik ez a lehetőség. Alig pár lépésnyire vannak attól, hogy több tucatnyi ember ismerje őket, s engem is boldogsággal töltött el azt látni, hogy az egyik legfontosabb ember az életemben hamarosan úgy élhet, ahogy azt megálmodta.

Azonban…

– Ez nagyszerű, Castiel! – A mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcomról, az izgatottság helyét egy cseppnyi düh vette át, na, meg szomorúság. – De bármennyire is szeretnék, nem tudok ott lenni.

– Mi? – ült fel hirtelen. – Miért nem?

Abban a pillanatban rettenetesen mérges voltam anyára. Ha nem lenne az a hülye céges buli, simán megnézhetném Castielék első igazi fellépését. De úgy tűnt, anyám hajthatatlan, s ha nemet mondanék, azzal tovább rontanám az amúgy sem jó kapcsolatunk, s nem akartam több zűrt az életembe.

Sóhajtva dőltem el az ágyon, s meséltem el Castielnek, hogy Gerard cége rendezvényt szervez, amin muszáj ott lennem. Az arca pillanatok alatt elvörösödött a méregtől, s üvöltözni kezdett velem, hogy mennyire fontos neki, hogy mellette legyek. Én csak csendben hallgattam, ahogy szitkozódik, s fel-le járkál a szobámban. Alig néhány perc múlva úgy tűnt, valamelyest sikerült lenyugodnia, s mikor leült az ágy szélére, odacsúsztam hozzá, s hátulról átöltetem, államat pedig a vállán nyugtattam.

– Nem lehetek egyszerre két helyen, Castiel – mondtam halkan. – És nem akarok anyával vitázni. Már belefáradtam, hogy állandóan csak veszekszünk.

– Tudom. – Egy ideig nem szólt semmit, majd ültében kihúzta magát, s rám nézett. – Van egy ötletem!

Csak pislogtam rá. Úgy tűnik, minél tovább tart a kapcsolatunk, annál több arcát fogja megmutatni. Castiel nem szokott ötleteken gondolkodni, egyszerűen elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van.

– Igen? – Kissé féltem, mit talált ki, de amikor hevesen kezdett bólogatni, és előállt az ötletével, megnyugodtam. Legalább megvalósítható.

Későre járt, mikor úgy döntöttünk, ideje aludni, elvégre másnap suli volt, s mivel nyakunkon volt a halloween parti, rengeteg mindent kellett még az osztálynak elintéznie, s főszervezőként mindenki engem keresett meg a problémájával. Na, nem, nem zavart, hisz’ izgatottan vártam, mi sül ki a terveinkből, de azt be kellett látnom, hogy eléggé bonyolult ennyi helyre koncentrálni. S fáradtan nem tudtam annyifelé figyelni.

Reggel időben keltem, hogy sikerüljön normálisan elkészülnöm, aminek persze Castiel nem nagyon örült. Ingerülten mordult fel, mikor megszólalt a telefonom ébresztője, s mérgesen fordult át a másik oldalára, a fejére húzva a takarót. Egy ideig csak néztem, aztán kipattantam az ágyból, s hozzákezdtem a reggeli készülődésnek, a lehető leghalkabban, nehogy megint felébresszem Castielt. Higgyetek nekem, nem akarjátok tudni, milyen az, mikor nem hagyják nyugodtan aludni.

Első utam a konyhába vezetett, ahol gyorsan készítettem magamnak kávét, Castielnek pedig reggelit, mert tudtam, hogy anélkül sehova sem megy, inkább elkésik. A szendvics pillanatok alatt kész lett, s a konyhapultra helyeztem, majd miután megittam a koffeintartalmú italt, a fürdőbe rohantam. Kissé fáradt voltam, s még a kávé sem kezdett hatni, így a mozdulataim lassúak voltak, s nem úgy haladtam, mint szerettem volna. Ennek ellenére viszonylag hamar elkészültem, bár a hajvasalást kihagytam, egyszerűen csak összefogtam dús tincseimet egy hajgumival. A kedvenc nadrágomat húztam magamra azzal a felsővel, amit még a múlt hónapban vettünk Dawnnal. Amíg lefutottam az emeletről, kigondoltam, hogy melyik cipőmet veszem fel, s amíg arra vártam, hogy Castiel is levánszorogjon a konyhába, előkészítettem a fekete csizmát.

Alig fél óra múlva már a buszmegálló felé tartottunk, kézen fogva és beszélgetve. Az idő ezúttal már egy cseppet sem volt kellemes, a levegő sokat hűlt tegnaphoz képest, s minden jel arra utalt, a nap folyamán még kiadós esőben lesz részünk. A táskámban ugyan ott lapult egy esernyő, de azért reméltem, hogy még az előtt hazaérünk, mielőtt leszakadna az ég.

– Utálom ezt az időt! – mordult fel, miközben a buszra vártunk, s elővette a cigijét. Csúnyán néztem rá, de mint az esetek többségében, ez most sem hatotta meg, s rágyújtott.

Már készültem hátralépni, hogy még véletlenül se jöjjön rám a füst, de szorosabban fogta a kezem.

– Nekem se a kedvencem – rántottam meg a vállam. – De amíg nem esik, addig oké.

– Utálom az esőt – morogta, mire felnevettem. Úgy látszik, a mai is egy lesz a morgós napjai közül. Eleinte borzalmasan idegesítő volt, de már megszoktam, s nem idegesítettem fel magam rajta. Ma már tudtam, hogy kezeljem az ehhez hasonló hangulatait.

Azt kell, mondjam, pontosan ilyen reakciókra számítottam az emberektől, mikor beléptünk a suliba. Mindenki abbahagyta a másikkal való beszélgetést, s hüledezve néztek ránk. A tegnapi nap folyamán mindenki azt hitte, végleg szakítunk, így eléggé meglepődtek, mikor együtt láttak minket. A kezdeti csönd után a diákok sugdolózni kezdtek, s ahogy elhaladtunk mellettük, sikerült elkapnom néhány mondatfoszlányt. Nathaniel nevét többször hallottam, ami kissé meglepett. Ezek komolyan azt hitték, képes lettem volna megcsalni Castielt azzal a stréberrel? Azért ennél jobban is ismerhetnének.

– Sziasztok! – köszöntem vidáman a szekrényemnél álló Dawnnak és Rosának, akik egy emberként fordultak hátra.

Amikor felmérték a helyzetet, elkerekedett szemekkel néztek hol rám, hol pedig Castielre, s mikor megálltunk mellettük, Dawn visítva ugrott a nyakamba.

– Tudtam, tudtam, tudtam! – üvöltötte. – Annyira tudtam, hogy ki fogtok békülni!

Nevetve öleltem vissza legjobb barátnőmet, majd miután elváltunk, újra megfogtam Castiel kezét és közelebb húzódtam hozzá.

– Remélem azért beszélgettetek is, nem csak egymás nyakába borultatok – jegyezte meg Rosa, s mérgesen Castielre pillantott. – Már ne is haragudj, de egy seggfej voltál tegnap!

– Nem haragszom – kacsintott rá jókedvűen Castiel. – Nem mintha bármi közöd lenne ahhoz, hogyan intézzük el a dolgokat Averyvel, de azért elárulnom, beszélgettünk is!

Annak ellenére, hogy kissé sértő volt, amit mondott, egy halvány mosoly mindvégig ott bujkált az ajkain, Rosa azonban ezt nem vette észre, tekintete lángolt a hirtelen jött dühtől.

– Vigyázz a szádra! – sziszegte Castiel felé, s mielőtt újra megszólalhatott volna, közéjük álltam.

– Ne veszekedjetek! – szóltam rájuk halkan. – Nem lehetne egyszerűen elfelejteni a tegnapi napot és élni tovább az életünket?

Dawn motyogott valamit, amit egyikünk sem értett, de miután megígértem neki és Rosának, hogy amint hármasban leszünk, úgyis mindent elmesélek, ők is lenyugodtak, s izgatottan kezdtünk el beszélgetni a szombati koncertről. Dawn lázban égett, biztosra vette, hogy tele lesz a hely jóképű srácokkal, Rosa pedig már azt tervezte, milyen ruhákban fogunk bevonulni a helyre. A jókedvük egy pillanat alatt vidított fel engem is, s még csak az sem érdekelt, hogy nem egyszerre fogunk menni. A lényeg, hogy Castielnek köszönhetően én is ott leszek. Az biztos, ha ő nincs, akkor nem jut eszembe, hogy rosszullétre hivatkozva lelépjek a céges rendezvényről. Annyira meg akartam felelni anyának, hogy el is felejtettem azon gondolkodni, hogyan bújhatnék ki egy-egy parancsa alól.

Amikor megszólalt a csengő, a diákok egy emberként indultak meg a termük felé, az utolsó pillanatban érkezők pedig rohanni kezdtek, majdnem fellökve a másikat.

– Mindjárt megyek én is, csak bepakolok a szekrényembe – kiáltottam a többiek után, miután követve az osztálytársakat, elindultak az osztályterem felé.

Nem akartam késni, de tudtam, hogy a tanárok minimum két-három perccel később érkeznek csak, nekem pedig ez pont elég idő ahhoz, hogy kivegyem a táskámból a szükséges füzetet, tankönyvet, tollat és a vizemet, a többit pedig táskástul beraktam a szekrényembe, mivel nem volt kedvem cipelgetni. Már indulni készültem volna, amikor megláttam magam mellett valakit. Ijedten hőköltem hátra, amikor pedig végre tudatosult bennem, ki állt a közvetlen közelemben, értetlenül meredtem rá.

– Szia, Avery!

___________________________________________

Red Dress [CsJ Nathaniel és Dake]

Facebook csoport

Ask

36. Sakk matt (16+)

Csóközön!♥

Meg is hoztam a 36. fejezetet, de, mielőtt elkezdenétek olvasni, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy káromkodás és szexuális tartalom szerepel benne, szóval mindenki csak a saját felelősségére olvassa!

Köszönöm szépen a visszajelzéseket!

És még valami annak, aki a nevemben írta a chatbe nem túl szép dolgokat: borzalmasan sajnállak, hogy annyira nincs életed, hogy ráérsz ilyenekre! Basszus, képzelem, mennyi eszed lehet, ha képes vagy ilyen trágárságokat írni más nevében. :s

Mindegy is. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és várom a véleményeiteket!^^

Puszi,

Raina

36. Sakk matt

Teljesen ledermedtem a döbbenettől, csak néztem magam elé elkerekedett szemekkel. Az agyam teljesen kiürült, a szívem pedig őrült iramban kezdett dobogni. Azt hittem, rosszul hallottam. Egyszerűen nem lehet, hogy ezt mondta, ez… Ennek semmi értelme! Az előbb még szakítani akart, most meg… Szeret?!

Lassan fordultam felé, miközben a szavakat kerestem. Mégis mit válaszolhatnék erre? Még soha, de tényleg soha nem mondta nekem ezt senki. Sőt, többen vágták a fejemhez, hogy engem egyszerűen képtelenség szeretni, de ő most… Ó, istenem! Mindig is rettegtem ettől a szótól, de teljesen más reakciókat váltott ki belőlem, mint amire számítottam. Még mindig össze voltam zavarodva, s nem tudtam kiigazodni azon, mit is akar tulajdonképpen Castiel, de rettentően boldog voltam, hogy ő is hasonlóképpen érez.

Éppen ezért akartam újra hallani a szájából, hogy biztosra menjek, komolyan gondolta-e. Az ő arcán is ugyanolyan döbbenet ült, mint az enyémen, s valahogy azt éreztem, nem így akarta ezt a tudtomra adni.

– M-mit mondtál? – Szinte rá sem ismertem a saját hangomra, olyan vékony volt.

Castiel mély levegőt vett, felállt, s hozzám lépett, hogy összekulcsolja a kezünk.

– Nézd, Avery! Én… nagyon sajnálom, hogy ekkora fasz voltam egész nap. Egyszerűen csak szarul esett, hogy nem mondtad el tegnap az igazat. Amikor Deborah felhívott, hogy látott téged Nathaniellel, majd’ szétvetett a féltékenység, mert tudom, hogy az-az idióta sokkal több mindent tudna neked megadni, mint egy olyan csóró valaki, mint én. És basszus, akkora idióta vagyok! Hagytam, hogy Deborah rábeszéljen, hogy szakítsak veled, de… Amikor azt mondtad, nem akarod tovább folytatni, rájöttem, hogy nem akarlak elveszíteni, mert… mert szeretlek, és…

– Én is szeretlek, Castiel! – szakítottam félbe, s mire ráeszméltem, már ki is mondtam azt a szót, amiről azt gondoltam, soha nem fogom. – De ez még nem változtat a dolgokon. Valamit nagyon elrontottunk, és át kell beszélnünk mindent, hogy megoldhassuk a problémákat.

Castiel habozás nélkül egyezett bele a beszélgetésbe, s kézen fogva mentünk be a házba. Arcomról le se lehetett volna kaparni a mosolyt, annyira boldog voltam, hogy nem került sor a szakításra, sőt. Jó érzés volt tudni, hogy valaki számára fontos vagyok, s szeret, ha már a saját családomra nem számíthattam.

– Keresek valami innivalót, várj meg fent a szobámban! – Már tettem is egy lépést a konyha felé, ám ekkor Castiel megragadta a karom, s magához rántott.

Egyenesen a mellkasának ütköztem a lendülettől, s meglepetésemben egy apró sikoly hagyta el a szám. Castiel mosolyogva nézett le rám, majd fejét közelebb emelte hozzám. Csak néhány centi választott el minket egymástól, éreztem a leheletét az arcomon, ami jóleső bizsergést váltott ki belőlem. Alig tíz perce még azt hittem, soha többé nem lehetek ilyen közel hozzá.

– Ma még csak meg sem csókoltalak! – jegyezte meg, csak úgy mellékesen, még mindig vigyorogva.

Az én szám is felfelé görbült, kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, miközben közelebb húzódtam hozzá.

– Nem is értem, mire vársz!

Elgondolkodtam rajta, hogy megszívatom, amiért ilyen köcsög volt, s nem hagyom, hogy megcsókoljon, de annyira vágytam arra, hogy újra megízlelhessem az ajkait, hogy mégsem fordítottam el a fejem, mikor a szája óvatosan hozzáért az enyémhez. Olyan érzés volt, mintha először csókoltuk volna meg egymást. Tartottam attól, hogy közben mégis meggondolja magát, s azt mondja, nem akarja folytatni ezt a kapcsolatot. Ám amikor türelmetlenül a falhoz préselt, s nyelvével végigsimított az alsó ajkamon, tudtam, hogy nem fog meghátrálni.

Egészen addig csókoltuk egymást szenvedélyesen, amíg el nem fogyott a levegőnk, s kénytelenek voltunk elválni egymástól. Zihálva döntötte neki a homlokát az enyémnek, száján vidám mosoly bujkált.

– Mit szólnál hozzá, ha ezt odafent folytatnánk?

Felnevettem.

– És mi van azzal, hogy várjunk?

Castiel türelmetlenül fújtatott egyet, s szorosan hozzám bújt.

– Nincs az-az isten, hogy én tovább várjak! Akarlak! – Egy gyors csókot váltottunk, mielőtt felkapott volna az ölébe. – Most azonnal!

Minden további szó nélkül indult meg velem az emeletre, s csodálkoztam, hogy ennyi önuralma van. Ha rajtam múlt volna, egészen biztos, hogy nem jutunk el a szobámig. Még a nappali kanapéja is kérdéses lett volna.

Arra számítottam, hogy amint átlépjük a küszöböt, lerak, de egyenesen az ágyamig sétált, s mire észbe kaptam volna, már a puha matracon feküdtem, fölöttem Castiellel, aki mindenféle figyelmeztetés nélkül kezdte el csókolgatni a nyakam. A bensőm megremegett a csodálatos érzéstől, s a hajába túrva hagytam, hogy a vékony bőrt kényeztesse, miközben halk sóhajok hagyták el a szám. Kezeivel lassan járta körbe a testem, először ruhán keresztül masszírozta a mellem, majd tenyerével lejjebb vándorolt, egészen a combomig. Az érintése szinte égetett, de minél beljebb haladt, annál inkább felkorbácsolta a vágyamat. Olyan régen nem voltam már együtt senkivel, hogy borzasztóan akartam, hogy megtörténjen. Főleg, mivel Castielről volt szó. Talán egy kissé megerősítené a kapcsolatunk, ami valljuk be, nem lenne túl rossz.

– Annyira nehéz volt eddig távol tartanom magam tőled – suttogta a fülembe. – Már az elején is kívántalak – mondta, miközben lassan felültetett, hogy lehúzza a ruhám cipzárját, s apró puszikkal kezdte behinteni a vállam. – Nem is tudom, mi volt velem, mikor azt mondtam, ne siessük el. – Az ölébe húzott, majd megszabadított szoknyától, s a szoba másik végébe hajította azt. Mohó tekintettel méregette a testem, s óvatosan végigsimított a derekam vonalán, mire teljesen megborzongtam. – Annyira dögös vagy!

Ha nem ágyban lettünk volna, valószínűleg elpirultam volna. De annyira vágytam már rá, hogy abban a pillanatban rettenetesen idegesített, hogy a száját beszédre használja, úgyhogy megleptem őt, s lenyomta az ágyra, majd gondolkozás nélkül ültem rá a csípőjére.

– Mi lenne, ha elhalasztanánk egy kicsit a beszédet? Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem az most várhat.

Lassan kezdtem simogatni őt a nadrágon keresztül, kezeim alatt éreztem egyre jobban növő vágyát, miközben a nyakát szívtam. Gonosz voltam, de azt akartam, hogy Deborah lássa, Castiel teljesen az enyém, s esélye sincs nála, amíg én itt vagyok.

Lassan végigcsókoltam az álla vonalát, miközben a tenyeremet felfelé vezettem a felsője alatt, ujjaimat végighúzva minden egyes kockáján. Türelmetlenül mordult fel, s úgy fordította a fejét, hogy az ajkunk összeérhessen, én azonban rögtön felegyenesedtem, s gonoszul vigyorogva elmosolyodtam. Még mindig meg akartam bosszulni, amiért nem hallgatott végig, de bocsánatot is akartam tőle kérni, amiért hazudtam, szóval feltűrtem a pólóját, s ezúttal a nyelvemmel jártam végig azt az utat, amelyet először az ujjaimmal. Nagyon lassan haladtam, s pontosan tudtam, mennyire dühíti, de azzal is tisztában voltam, hogy élvezi, mit teszek vele.

– Na, jó, nem bírom tovább! – szólalt meg hirtelen mély, érdes hangon, s egy pillanat alatt lelökött magától, hogy megszabaduljon a felsőjétől, amelyet úgy tépett le magáról, majd miután a nadrágját is levarázsolta magáról, lenyomott az ágyra, a kezeimet pedig a fejem fölött kulcsolta össze.

Lehajolt hozzám, s szenvedélyesen megcsókolt, miközben az egyik kezével elengedett, hogy megszabadíthasson a melltartómtól, majd az ajkaival elindult lefelé, ízlelgetve a finom bőrt. Kezeivel újra felfedezőútra indult, azonban most nem állt meg a combomnál. Hihetetlen gyorsasággal vette le rólam a tangát, s mire észbe kaptam volna, az egyik ujja már bennem is volt, s idegesítően lassan kezdte el mozgatni. Egyre hangosabb sóhajok hagyták el a szám. Rettenetesen jól esett az ilyesfajta kényeztetés, de többre vágytam. Castiel további két ujját csúsztatta belém, s szájával visszatért az enyémhez, szenvedélyes táncra hívva a nyelvem, majd váratlanul mindent abbahagyott. Furcsa érzés töltött el, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akitől az imént vették el a cukorkáját. Hangot akartam adni a nem tetszésemnek, ám mielőtt egy szót is szólhattam volna, Castiel már újra fölöttem is volt, ezúttal már az alsónadrágja nélkül. Lehajolt, s a fogai közé vette a fülcimpám, s óvatosan ráharapott, miközben lassan belém csusszant, ezzel fokozva a hatást.

– Castiel – nyögtem fel, s a hátába mélyesztettem a körmöm.

Egy ideig nem mozdult, hagyta, hogy szokjam a bennem lévő férfiasságát, addig kezeivel a melleimet masszírozta, ajkaival pedig újra a nyakamat vette célba. Amikor úgy éreztem, már semmiféle fájdalmat nem fogok érezni, óvatosan mozdítottam felé a csípőm, mire egy mély nyögés hagyta el a száját, s ő is mozogni kezdett.

Nem először voltam így együtt Castiellel, de az élmény a közelébe sem ért a karácsonyi afférnak. Ez sokkal intenzívebb volt, még sosem éreztem ehhez foghatót. Annyiszor kellett tettetnem, hogy élvezem valakivel a szexet, de most minden jött magától. Csodálatos volt. Hol lassítottunk a tempón, hol pedig gyorsítottunk, s én teljesen elvesztettem az fejem. Rózsaszín köd szállt az agyamra, olyan volt, mintha minden egyes mozdulat után egyre inkább belezúgnék Castielbe, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Végig figyelt arra, hogy nekem is jó legyen, s azt hiszem, nem sokszor volt ilyenben részem. A többi srác csak magára gondolt, szinte meg is feledkezett arról, hogy én is egy élőlény vagyok. Most kezdtem csak elhinni, hogy Castiel valóban szeret. Mert tudom, hogy nem mindenkivel ilyen.

– Castiel, én mindjárt… – sóhajtottam fel, mikor úgy éreztem, közel járok a csúcshoz.

– Tudom, bébi – lihegte. – Tudom.

Újra gyorsítani kezdett a tempón, s ez nekem elég is volt. Hangosan nyögdécselve élveztem el, az egész testem megremegett, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Alig néhány másodperc múlva Castiel is követett, majd fáradtan dőlt rám, homlokát az enyémnek támasztva.

– Az enyém vagy! – lihegte, s egy puszit nyomott az orrom hegyére, mielőtt mellém feküdt volna.

A karjaiba vont, s a fejemet a mellkasára döntve hallgattam heves szívverését. Nos, azt kell, hogy mondjam, nagyon örültem annak, hogy anyáék nem maradtak itt. Akkor egészen biztos, hogy ez most nem történt volna meg, amit rettenetesen sajnálnék.

Egy ideig csak feküdtünk egymást ölelve, kiélvezve, hogy végre kettesben lehettünk. Azt hiszem, nem bántam meg, hogy eddig vártunk Castiellel. Így, egy hónapnyi várakozás után sokkal felemelőbb érzés volt ágyba bújni vele, s legalább meggyőződhettem arról, hogy nem csak azért kell, hogy legyen valaki, akivel néha lefeküdhetek. Valóban szerelmes voltam belé, s bár még mindig megrémített ez az érzés, tudtam, hogy előbb vagy utóbb legyőzöm a félelmem, mert egészen biztos, hogy Castiel nem fog magamra hagyni.

Fél óra múlva már a nappali kanapéján ültünk, előttünk egy csomó gumicukorral, jégkrémmel és tejszínhabbal, s úgy nevetgéltünk, mintha a ma reggeli incidens meg se történt volna. A tévében valami brazil szappanopera ment, néha azon röhögtünk, s kiparodizáltuk a szereplőket. Az arcom és a hasam is fájt már a sok nevetéstől, de ez nem akadályozta meg Castielt a hülyeségében.

– H-hagyd abba! – csaptam rá a vállára kuncogva. – Nem kapok levegőt!

De ő csak folytatta. Most éppen a főhősnőt kezdte utánozni, akinek mániája volt a mutogatás, s Castiel irtó viccesen festett, ahogy hadonászott. Megfogtam néhány szem gumicukrot, s hozzávágtam, mire abba hagyta a parodizálást, s gonosz vigyorral rám meredt.

– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztettem, mikor rájöttem, mit tervez.

De már késő volt. Esélyem sem volt elfutni, Castiel teljesen átkarolt azokkal a hosszú karjaival, s csiklandozni kezdett. Ütöttem, vágtam, ahogy csak tudtam, de ő csak nevetett, s annál inkább kínzott. Tudta, hogy borzasztóan csikis vagyok, de nem foglalkozott vele.

– Hagyd már abba! Á! – felsikítottam, mikor váratlanul a földön landoltunk.

Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra, aztán nevetésben törtünk ki. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, s a jókedvem egy pillanat alatt elszállt. Visszaültem a kanapéra, s az egyik párnát kezdtem forgatni idegesen.

– Castiel? – kezdtem bele. – Amikor odakint ültünk, azt mondtad, azért jöttél ide, hogy szakíts velem. Ugye nem a pánikrohamom miatt gondoltad meg magad? Nem azért vagy itt, mert megsajnáltál, vagy valami, igaz?

Castiel csak pislogott rám, majd hozzám lépett, s arcomat a kezei közé fogta.

– Amikor Nathaniel megemlítette a problémád, rájöttem, hogy fontos vagy nekem, és azt akarom, hogy minden rendben legyen veled. Hozzájárult ahhoz, hogy meggondoljam magam, de biztos vagyok benne, hogy az akkor is megtörtént volna, ha meglátlak, de nem tudok a pánikrohamodról. Komolyan gondoltam, hogy szeretlek! Tudhatnád, hogy nem dobálózok ezzel a szóval túl gyakran.

Lehunytam a szemem.

– Tudom. Én csak… biztos akartam lenni, hogy nem szánalomból vagy még mindig itt.

– Az nem az én stílusom, Delacroix! – mosolygott le rám, s megcsókolt.

Egészen biztos vagyok benne, hogy több is történt volna egy csóknál, ha nem szakítanak félbe minket. Amikor megszólalt a csengő, magamban átkozódtam, s eldöntöttem, hogy nem fogok ajtót nyitni. Ám amikor az illető verni kezdte a bejáratot, kissé ideges lettem, úgyhogy kénytelen voltam felállni, s megnézni, ki az. Azt hittem, nem látok jól. Deborah állt előttem, arcán ördögi vigyorral, s már lépett is volna be a házba, de nem engedtem.

– Mi a jó büdös francot keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.

Mosolya még szélesebb lett, s összefonta maga előtt a kezét.

– Nahát, Avery, nem illik így üdvözölni egy barátot!

Felvontam az egyik szemöldököm. Egek, ezek a lány gerinctelenebb nem is lehetne.

– Te komolyan annak tartod magad a ma történtek után?

Idegesítő hangon felnevetett, s újra megpróbált beljebb lépni, ám ezúttal sem hagytam. Mégis kinek képzeli magát? Bekavar, rámászik a pasimra, aztán meg idejön, mintha mi sem történt volna? Valakinek igazán helyre kellene már tennie a csajt, de ha így folytatja, tuti, hogy én leszek az.

– Csak jót akartam neked, drágám!

Kínomban felnevettem.

– Jót? Jót?! Basszus, te tényleg nem vagy normális.

Megrántotta a vállát. – Jobb neked Castiel nélkül. Nem való hozzád.

– Veled ellentétben, mi?

Ha egy pillantással ölni lehetne, biztos vagyok benne, hogy Deborah már nem élne. Nagyon kevesen múlott, hogy kitépjem a haját, vagy kikaparjam a szemét, s valószínűleg meg is tettem volna, ha nem érzem meg a vállamon Castiel kezét. Hálásabb nem is lehettem volna neki! Csupán a megjelenésével olyan reakciót váltott ki Debbie-ből, mint szerintem még soha senki. A lány egy pillanat alatt lesápadt, s hátrébb lépett. A tekintete Castiel arcáról a nyakára siklott, ahol ott virított az együttlétünk nyoma. Tátogni kezdett, majd rám kapta a pillantását. A szemeiben zavartság csillogott, nem tudta mire vélni a dolgot. Biztos volt benne, hogy tönkre vágta a kapcsolatunkat, s most, hogy látja, mégsem sikerült neki, egyszerűen nem tudott kezdeni a helyzettel. Ezúttal nem jött be a terve.

– El sem hiszem, hogy képes voltál idejönni azok után, hogy megpróbáltál szétválasztani minket! – nevetett fel Castiel, ám a hangjában egy cseppnyi vidámság nem volt.

– Castiel, én… én… – dadogta Debbie. – M-megtudom magyarázni!

Castiel keze a vállamról a derekamra csúszott, s szorosan magához húzott.

– Nem szükséges – felelte hidegen. – Jobb lenne, ha most elmennél. Ó, és Deborah? Ha még egyszer meglátlak Avery közelében, nem fog érdekelni, hogy lány vagy. Ezt ne felejtsd el!
Mielőtt Castiel becsukta volna az ajtót, láttam, ahogy Debbie kék szemei megtelnek könnyekkel, s még mindig sápadtan, kissé csalódottan elrohan.

Legszebb öröm a káröröm, szokták mondani. Az ajkaimon diadalittas mosoly bujkált, amit még akkor sem tudtam volna onnan eltüntetni, ha akartam volna. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezúttal végre nyugtunk lesz, s senki sem fog bekavarni többé. Megkönnyebbülten fordultam Castiel felé, s köszönetképpen megcsókoltam. Fogalmam sem volt, mit gondolhatott akkor, amikor elzavarta a lányt. Elvégre egykor közel álltak egymáshoz Debbie-vel. Da ha képes volt így elküldeni, akkor egészen biztos, hogy irántam mélyebb érzései vannak, s ez újra megmosolyogtatott.

Sakk matt ribanc.

__________________________________________________

Facebook csoport

Ask.fm

Red Dress [CsJ Nathaniel és Dake]