2014. augusztus 8., péntek

13. Szeretném, ha eljönnél

Csóközön!

Megérkeztem a legújabb fejezettel. És ezzel már vége is a bevető részeknek. Előbb be akartam már indítani a sztorit, de igazából... nem szerettem volna elkapkodni a dolgokat. Ehelyett inkább elnyújtottad, gratulálok, Raina.
Na, igen, szóval innentől már tényleg beindulnak a dolgok (és ez egészen biztos, ugyanis sikerült előre írnom részeket).

Szeretnélek titeket megkérni, hogy ha tetszik a sztori/a fejezet, írjatok kommentet. Tudom, hogy sokan nyomtok rá a Tetszik gombocskára (amit tényleg nagyon köszönök), de érdekel, mit gondoltok úgy egészében a történetről, vagy egy-egy fejezetben történtekről.

Na, szóval, köszönöm a kommenteket, a visszajelzéseket, a pipákat és az 5500+ oldalmegjelenítést. Nekem ez nagyon sokat jelent!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek! És ne feledjétek: számít a véleményetek (mindenkié!)!:)

Puszi,
Raina

U.i.: Kérlek, ha van időtök, nézzetek be egy nagyon jó barátnőmhöz. Most kezdte el a blogját (nem fanfiction), eddig 3 bejegyzést publikát, de sajnos nem érkeznek neki visszajelzések, amit nem értek, mert nagyon tehetséges. Szóval sokat jelentene, ha írnátok neki pár sort, és ha elnyeri a tetszéseteket a sztori, akkor rendszeresen visszajárnátok hozzá. :) Előre is köszönöm, ha megteszitek. IDE kattintva elérhetitek a blogot (új lapon nyílik).



13. Szeretném, ha eljönnél
Végül én szakítottam meg a csókot, s ijedten léptem hátrébb, lefejtve magamról Castiel kezeit. Még mindig forrónak éreztem a bőröm ott, ahol hozzám ért, s minden egyes porcikám a folytatásért, vagy egy újabb csókért sóvárgott, amit egyértelműen nem engedhettem meg magamnak. Megijesztett a gondolat, hogy valamit talán érzek Castiel iránt, a bensőmben tomboló érzések rémisztőek voltak, s erősek. A mellkasomra szorítottam a kezem; rettenetesen sajgott a szívem, amiért megtagadtam magamtól azt, ami hosszú idő után tett igazán boldoggá. Az imént olyan dolgot tettem, amit soha, de soha nem szabadott volna, és nagyon jól tudtam, hogy napokig, talán hetekig, rosszabb esetben hónapokig fogok szenvedni miatta.
Szaggatottan szívtam be a levegőt, s figyeltem, ahogy Castiel szája – az a száj, ami alig fél perce még az enyémet ízlelte – mosolyra húzódik, szürke szemeit pedig lassan nyitotta ki. Összeszorult a torkom, ahogy őt néztem, s tudtam, hogy ő is ugyanazt érezte, mint én. Csak velem ellentétben ő egy cseppet sem bánta meg.
– Avery – suttogta, s a kezei újra felém indultak.
Automatikusan hátrébb léptem.
– Ne – mondtam halkan. – Castiel, mi… Ami az előbb történt… – Nem tudtam, hogy foglaljam szavakba a még számomra is zavaros érzéseket. Az egyik felem legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna, és lázadva a rendszer ellen, a szertárba rángatta volna Castielt, a másik pedig hangosan tiltakozott és szitkozódott, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen. Hova tűnt a józan eszem?
Komolyan néztem Castiel szemeibe.
– Castiel, ennek nem szabadott volna megtörténnie.
Castiel alaposan végigmért, a kezei ökölbe szorultak. Aztán frusztráltan felsóhajtott, ellépett tőlem, s megragadott egy kosárlabdát, amit dühösen csapott a bordásfalhoz. Próbáltam közömbös arcot vágni, de a szemem alatt megrándult egy izom, amikor a labda teljes erőből nekicsapódott a falnak.
– Takarodj a szemem elől! – mordult rám. Mikor nem mozdultam, megragadta a karom és taszított rajtam egyet. Alig tudtam megtartani magam, majdnem elvágódtam. – Nem hallod? – üvöltött rám.  – Húzz el innen, ribanc, és keress más barmot, akivel szórakozhatsz! Ha szépen mosolyogsz rá, talán még meg is ba…
Elharapta a mondat végét, de már késő volt; pontosan tudtam, mit szeretett volna mondani, és ez iszonyatosan feldühített. Rengeteg önuralommal rendelkeztem, s sosem hagytam, hogy egy srác felhúzzon. Viszont abban a percben olyan labilis voltam, hogy nem bírtam magam fékezni. Valami robbant bennem, és gondolkodás nélkül pofoztam meg Castielt. A fiú automatikusan az arcához kapott, de még így is láttam az egyre pirosabb foltot. Egy pillanatig bűntudatot éreztem, amit el is hessegettem. Megérdemelte, amit kapott.
– Seggfej – sziszegtem, majd fogtam magam és kirohantam a tornateremből.
Odakint még mindig zuhogott, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. Gyors léptekkel sétáltam vissza az iskolába, s Dawn keresésére indultam. Hamar meg is találtam; az aulában üldögélt Alexyvel és Kentinnel (aki néhány hónap alatt hatalmas változáson ment keresztül, a kis pápaszemes srácból egy igazi isten vált, bár még mindig ugyanolyan félénk volt, mint a katonai suli előtt). Leültem Dawn mellé, mire Alexy elhallgatott és többször is végignézett rajtam.
– Mi történt? – Általában jól el tudtam rejteni az érzéseimet, de voltak alkalmak, amikor ez nem sikerült.
Felsóhajtottam.
– Semmi.
– Még én is tudom, hogy hazudsz – szólalt meg váratlanul Kentin. – Pedig még csak barátok sem vagyunk.
 Három kérdő szempár meredt rám, én pedig hezitáltam. Nem voltam biztos abban, hogy el kéne mondanom nekik, mi történt. Egy sóhaj kíséretében végül mégis csak kitálaltam.
– Az előbb smároltam Castiellel. – Dawn örömében felvisított, mire lepisszegtem. – Aztán közöltem vele, hogy ami történt, az hiba volt, erre teljesen kikelt magából, és elég világosan a tudtomra adta, hogy szerinte mekkora egy ribanc vagyok. Ja, és a szemét még meg is lökött!
Alexy a homlokát ráncolta, pápaszem pedig ökölbe szorította a kezét. Dawn csak felszisszent, s átkarolta a vállam.
– Castiel egy állat, nem normális! Nem gondolod, hogy ezt el kellene mondani az igazgatónőnek? Először Nathaniel orrát veri be, aztán meg kezet emel rád. Ki kellene csapni ezt a barmot.
A fiúk bólogatva néztek rám.
– Azért engem sem kell ám félteni. – Büszkén kihúztam magam. – Megpofoztam.
Dawn szeme felcsillant.
– Igazi badass vagy, drágám!
Becsöngettek, így nagy nehezen, de felkapartuk magunkat a padról, s hatalmas zajongások közepette indultunk a termünk felé. Művészettörténelemmel folytattuk, ami senkit sem tudott ébren tartani. A fél osztály aludt, de a tanárt ez egyáltalán nem zavarta. Egyszer észrevette, hogy az ujjaim lelkesen szántják végig a telefonom képernyőjét, de úgy tett, mintha nem látná, és mivel én tudom, hogy ő nem látta, amit látott, folytattam csevegést a barátaimmal.
Castiel a nap folyamán kétségbeesetten próbálta felhívni magára a figyelmem; papírgalacsinokat dobált elém, pisszegett, a székemet rugdosta, de semmire sem reagáltam. Az angoltanárnál előbb telt be a pohár, mint nálam, és kiküldte óráról a fiút, akit aznap már nem is láttam, és ennek rettenetesen örültem.
Időközben a nap is kisütött, és bár annyira meleg nem volt, Alexyvel elindultunk fagyizni. Dawn durcizott egy kicsit, amiért őt kihagyjuk a mókából, de tekintve a két hetes szobafogságát, ő nem jöhetett velünk. A fiúval a város felé vettük az irányt, néhány kirakat előtt megálltunk, s sóhajtozva néztük a ruhákat. Egyikünknél sem volt elég pénz egy kiadós vásárlásra, de aznap tökéletesen megfelelt nekünk egy kis fagylalt is. Epreset és málnásat kértem, részben azért, mert élek-halok ezekért a gyümölcsökért, másrészt pedig azért, mert tetszett a színük. Alexy hosszas hezitálás után úgy döntött, ő bizony bevállalós lesz, és a whiskys és a Red bullos fagyi mellett döntött. Amint távolabb értünk, és megízlelhette a hideg gombócokat, elfintorodott. Hangosan nevettem rajta, de miután a fagylaltját a legközelebbi kukába dobta, az enyémen osztoztunk.
Az egyik körforgalomnál búcsúztunk el egymástól, ő egy régi osztálytársával találkozott, én pedig… nos, én kamuztam neki, így azzal az ürüggyel, hogy találkám van egy Adonisszal, jobbra fordultam, és a kórház felé siettem. A recepciónál ezúttal nem Maria ült, hanem egy fiatalabb, fekete hajú nő, akit Leilának hívtak, s sosem szerettem. Bunkó volt és lekezelő, ráadásul a legelső találkozásunkkor be sem akart engedni a bátyámhoz, mivel még nem töltöttem be a tizenhatot sem (tudom, hogy bájos pofim van, meg minden, de komolyan, nem nézzek ki fiatalabbnak a koromnál). Végül a főnővér igazolt, hogy rendszeres látogató vagyok, és így bemehettem Elliothoz. Leila most is barátságtalanul méregetett, de egy cseppet sem foglalkoztam vele.
Másfél órát töltöttem Elliotnál, annyi mesélni valóm volt neki; beszéltem neki a buliról, anya új hapsijáról, aki nem is annyira új, Castielről… Szívesen fogadtam volna a tanácsát, de sajnos ő nem tudott velem kommunikálni. Mielőtt hazamentem volna, felolvastam neki pár cikket egy sportújságból, abból, amelyet rendszeresen megvett. Múlt pénteken szereztem be, és alig vártam, hogy végre behozhassam hozzá. Amikor a nagyi megérkezett (ő legalább meglátogatta Elliotot, nem úgy, mint anyám), hazaindultam, hogy összeszedjem a könyveimet, elugrottam Dawnhoz. Én komolyan gondoltam, hogy tanulni jövök át, de úgy tűnt, mintha Dawn nem lenne képes befogni a száját, és elképesztően lassan haladtunk az írásbelivel, amikor pedig arra került a sor, hogy megtanuljuk az anyagot, nos… az szinte már elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy történelemből felelni fogok, és Dawn csak nyafogott, és beszélt és hisztizett, majd ugyanez elölről. Fél hétkor már a hajamat téptem, és úgy döntöttem, ideje lelépni. De azért még otthon leültem tanulni, és bíztam abban, hogy valamit azért sikerült a fejembe vernem.
Másnap egy nagy adag kávéval a kezemben érkeztem meg a suliba, kicsit késve, és alig öt percem volt, hogy az osztályba érjek. Nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel, és rengeteg időm elment a keresgéléssel. A tipikus, tele van a szekrényem, de nincs mit felvennem problémával találtam szemben magam, s túl későn találtam rá megoldást.
Az osztályban a padomra telepedtem fel, és ott szürcsöltem el a kihűlt kávét, miközben Dawnt hallgattam. A szülei úgy döntöttek, enyhítenek a büntetésén, és boldogan újságolta, hogy a mai nappal véget is ér a szobafogsága. Vele együtt örültem, de amikor Castiel elment mellettünk, mindkettőnk arcáról lehervadt a mosoly. Dawn lenéző pillantást vetett a vörösre, majd a helyére sietett, és én is helyet foglaltam a székemen. Történelemmel kezdtünk, és mint azt sejtettem, Mr. Faraize engem és Castielt hívott ki felelni. Én kezdtem, magabiztosan álltam a tábla előtt, és a tegnap este megtanult anyagot mondtam el, szinte hibátlanul, szépen megfogalmazva, ügyelve arra, hogy ne a tankönyvi szöveget mondjam. A feleletem során kitértem a francia forradalom alatt uralkodó királyokra, az egyikükről részletesebben beszéltem, mint a másik kettőről, majd folytattam a felvilágosodással (amiből már tavaly is ötöst írtam) és Bastille bevételével. A közepénél tartottam a megtanult anyagnak, mikor Mr. Faraize leállított, és szólt Castielnek, hogy folytassa. Meglepő módon a srác semmit sem tudott, vagy ha valami mégis csak eszébe jutott, azt elhülyéskedte. A feleletem végén még el kellett mondanom a forradalom jelszavát, majd megkaptam a jól megérdemelt ötöst. Mosolyogva ültem vissza a helyemre, s megnyugodtam, hogy ebből a tantárgyból is van már egy jegyem, szóval egy ideig biztosan nem felelek.
Óra után Dawnnal és Rosával sétáltunk fel a természettudományos terembe, útközben pedig megértem köszönetet mondani Rosának, amiért ilyen hamar megvarrta a tegnap előtt elszakadt ruhámat.
Nevetgélve értünk be a lépcsőházba, de mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, valaki megragadta a karom, s elhúzott a lányoktól, egyenesen a pince bejáratáig. Sikítani akartam, de egy kéz fogta be a számat, így csak kapálóztam.
– Nyugodj már meg, az Isten szerelmére! – Lefagytam, mikor felismertem, hogy az „elrablóm” nem más, mint Castiel. – Nem akarlak bántani.
– Ó, tényleg? Tudod, nem hiszek neked. Engedj el!
Megpróbáltam kirántani a karom a kezéből, de szorosan tartott. Komolyan és dühösen nézett rám.
– Ígérd meg, hogy nem futsz el! – Nemet akartam mondani, de mielőtt megszólaltam volna, folytatta: – Ha megígéred, hogy itt maradsz, egy helyben, és végighallgatsz, akkor elengedlek.
A fogaimat csikorgattam.
– Nem hallgatlak végig, Castiel! És tudod miért? – összeszűkült a szeme. – Mert egy egoista seggfej vagy, és nem bírod elviselni, ha nem kellesz valakinek. Szóval leszel szíves elengedni, és megtartani az ötméteres távolságot. Kösz.
Megpróbáltam ellökni magamtól, de szorítása csak erősebb lett, s nekinyomott a falnak. A testünk teljesen összeért, egy milliméternyi távolság sem volt közöttünk.
– Mondd el… – ingerülten mordult fel. – Mondd el, miért szórakozol velem!
– Emlékeztetnélek, hogy te csókoltál meg engem…
 – És te visszacsókoltál.
– És, mint már mondtam, hiba volt. – Egyenesen szürke szemeibe néztem. – Nem érdekelsz, Castiel. Nem akarok tőled semmit.
Pár másodpercig néztünk farkasszemet, aztán lépteket hallottunk, az illető egyenesen felénk tartott. Megfordult a fejemben, hogy sikítok, és ha szerencsém van, pont egy tanár döntött úgy, hogy körülnéz erre, de amikor megállt mellettünk, Lysandert pillantottam meg. Kíváncsian nézett hol rám, hol pedig Castielre.
– Ti meg mit csináltok?
– Beszélgetünk – felelte Castiel egy pillanatra se véve le rólam a szemét.
Felnevettem.
– Te ezt beszélgetésnek nevezed? – Lysanderre néztem. – Megtennéd, hogy lekaparod rólam az idióta haverod? Bűzlik a cigitől.
Castiel keze olyan szorosan fonódott a csuklómra, hogy felszisszentem a fájdalomtól. Még mielőtt Lysander a vörös mellé léphetett volna, beletérdeltem Castiel férfiasságába. A fiú hangosan felnyögött és elengedte a karom. Szánalmasan festett, ahogy ott állt, kétrét görnyedve, s egy lenéző pillantás után átdobtam szőke hajam a vállam felett, s csatlakoztam Dawnhoz a természettudományos teremben. Ledobtam magam mellé, miközben a csuklómat nézegettem, s sóhajtva vettem észre, hogy Castiel ujjai bizony nyomot hagytak rajtam. Bababőröm volt, és minden meglátszódott rajta; egyszer nekimentem a kilincsnek, épp, hogy csak megéreztem, ennek ellenére néhány pillanat alatt belilult, és egy hét múlva tűnt csak el a folt a karomról.
Dawn ijedten nézte a csuklóm.
– Ez ugye nem Castiel volt?
Csak a fejemet ráztam és előpakoltam a cuccaimat. Kémia óra következett.

Órák után egyedül várakoztam egy üres terem előtt, ahol elvileg a színjátszószakkört tartják majd. Az iskola már majdnem kiürült, néhány végzős lézengett csak a folyosókon, akik mind megbámultak, s lesajnáló pillantásokkal illettek. Valaki – Isten tudja csak, hogyan – tudomást szerzett a kis vitáról, ami köztem és Castiel között zajlott le, és iskolai pletyka lett belőle, két óra múlva már mindenki rólunk beszélt, próbálták kitalálni, mi történhetett. Pár diák megkeresett a szünetben, hogy megkérdezzék, valóban igazak-e a pletykák, de elég volt csak egy pillantást vetniük a csuklómra, és rájöttek, hogy a helyzet komolyabb, mint azt bárki sejtette. Utolsó óra előtt már az egész iskola arról beszélt, hogy Castiel megvert.
Különösebben nem foglalkoztatott a dolog, csak sajnáltam az embereket az unalmas életük miatt; mert túl sok izgalom nem lehetett bennük, ha már az én magánéletemmel foglalkoztak.
A sok lekezelő pillantás viszont eléggé zavart, ezért újra kinyitottam a szám, és mindenkit elküldtem a francba.
Leültem a földre, s úgy vártam tovább, végig a fényes padlózatot bámulva. A többi színjátszós lassan érkezett meg, először egy Marion nevű lány csatlakozott hozzám, egészen addig, amíg meg nem érkezett a barátnője. Utána mindketten bementek a terembe, én pedig ismét magamra maradtam. A nyugalmam addig tartott, amíg látóteremben fel nem tűnt egy fekete, viseltes bakancs. Sóhajtva néztem fel.
– Bele se kezdj! – figyelmeztettem Castielt. – Nem akarok veled beszélni.
De ő azért leült mellém, mire felmordultam.
– Én viszont szeretnék bocsánatot kérni.
– Ugyan, kérlek – horkantottam.
– Nem, komolyan. Egy seggfej voltam.
Megfogtam a táskám és feltápászkodtam a földről.
– Örülök, hogy erre rájöttél. Ha most megbocsátasz…
Fél lábbal már a teremben voltam, mikor Castiel utánam szólt.
– Várj!
Fáradtan fordultam vissza.
– Mit akarsz?
Castiel beletúrt a hajába.
– Két óra múlva találkozom Lysanderrel és a banda többi tagjával. Próbálunk, vannak új dalok, meg minden.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette.
– És nekem ehhez mégis mi közöm?
Az ajkába harapott.
– Szeretném, ha eljönnél. Gondolkoztam, és rájöttem, hogy milyen szemét voltam, és szeretném valahogy jóvátenni. És arra gondoltam, hogy esetleg ott lehetnél a próbán, beszélgethetnénk. Mint régen.
Meglepett, amit mondott, nem is kicsit. Egy pillanatra azt a Castielt láttam, akit jól ismertem; akivel nagyon jó barátok voltunk. Amikor még Debbie is a bandában volt, rengeteget jártunk össze, és remekül szórakoztunk, az akkori dobosukat pedig egyenesen imádtam. Amikor Debbie kilépett, mindenki más is le lett cserélve. Én segítettem Castielnek dobost és gitárost keresni, ezzel elvonva a figyelmét a szakításról, ami rettenetesen megviselte. A kapcsolatunk akkoriban romlott meg, Castiel lázadóbb lett, mint valaha, szinte rá sem ismertem. Ez a meghívás nosztalgikus érzéseket keltett bennem, és nem akartam nemet mondani, pedig azt kellett volna.
– Még mindig abban a raktárhelyiségben próbáltok a város szélén? – mosolyogtam rá, mire az ő szája is felfelé görbült. Bólintott. – Szuper. Akkor… később találkozunk!

8 megjegyzés:

  1. Wow...nem tudom eldönteni, hogy szeressem, vagy megvessem Castielt... egyenlőre pártatlan maradok... azt hiszem...
    Nagyon jó rész volt, és fantasztikusan fogalmazol
    lehet, hogy fárasztó, hogy lassacskán minden egyes részhez írok, de inkább kimondom a véleményem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezzel én is ugyanígy vagyok. Egy kis részem imádja a vöröst, a másik pedig legszívesebben elküldené őt a... na, igen, pont oda!:D
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett!^^
      Egyáltalán nem fárasztó, sőt! Nagyon örülök, hogy mindig leírod a véleményed!:)

      Törlés
  2. Egyszerűen imádom <3! Folytasd. Elég fura hogy Castiel bocsánatot kèrt önszántábol de ezért is olyan jó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hétfőn jön a következő rész!:)
      A későbbi fejezetekből lassan ki fog derülni, miért volt hajlandó Castiel bocsánatot kérni. ;)

      Törlés
  3. Iszonyat jó a blogod!!Imádom Imádom Imádom!!!!:)Nagyon jó vagy!!Kevés olyan blogot lehet találni mint a tied.Hát én már az első bejegyzésed után el voltam ájulva.Nagyon jól írsz.Alig várom a folytatást!!!!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszik!^^

      Törlés
  4. Pletyka, pletyka, pletyka... tiszta Gossip Girl :D Bolhából elefántot. Nagyon kíváncsi leszek, mi fog ebből kisülni. Részemről, ha valami történet már, az esetek 99%-ban nem maradunk barátok. Vagy több lesz vagy kevesebb.

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádom azt a sorozatot.:D Az esetek nagy részében tényleg így van. Vagy összejönnek, vagy majdnem, hogy teljesen megszűnik a kapcsolat.

      Törlés