2016. augusztus 23., kedd

44. Szent a béke?

Csóközön!^^ 

Meghoztam a 44. fejezetet is, ezúttal viszonylag hamar. Remélem tetszeni fog!^^ Jó olvasást kívánok hozzá!^^

Puszi,
Raina

44. Szent a béke?
A félelem pillanatok alatt lett úrrá rajtam, s sikítani akartam, segítségért kiáltani, de az a kéz olyan szorosan tapasztotta be a számat, hogy még én is alig hallottam magam. A könnyeim folyni kezdtek, és azért imádkoztam, hogy valaki, aki tanúja volt az elrablásomnak, utánam jöjjön, s megmentsen. Bár valahol mélyen sejtettem, hogy ez nem fog megtörténni.
Elrablóm egy pillanatra elengedett, mire azonnal az ajtóhoz csúsztam, s rángatni kezdtem, de az meg sem moccant. Már az ablakot is püföltem, miközben teli torokból üvöltöttem, de mindhiába. Egy kórház parkolójában vagyunk, nem hiszem el, hogy senki sincs a közelben! Aztán eszembe jutott a telefonom, amely akkor esett ki a kezemből, mikor a fekete ruhás fazon bevágott ebbe az átkozott kocsiba. Ha elég gyors vagyok, talán egy pillanatra fel tudom hívni Castielt, hogy segítsen. Hirtelen nyúltam a készülék után, de a férfi gyorsabbnak bizonyult nálam, s még az előtt felkapta a földről, minthogy hozzá érhettem volna.
– Nem akarlak bántani, Avery! – szólt rám, mikor mocskos dolgokat kezdtem a fejéhez vágni. – Nem az vagyok, akinek gondolsz!
Nos, nem tűnt olyan embernek, akiben bízni lehetett, s egy szavát sem hittem el. Soha életemben nem láttam még, s mivel csak úgy megfogott, és elrabolt, biztos voltam benne, hogy azzal az emberrel állok szemben, aki rám gyújtotta a raktárt. Egy pillanatra azonban elgondolkodtam. Miért pont fényes nappal támadt volna rám, ráadásul egy olyan helyen, ahol tucatnyian fordulnak meg nap, mint nap?
– Akkor mit akar tőlem? – üvöltöttem rá.
A félelem továbbra is ott cikázott bennem, s semmit sem akartam jobban, mint a barátnőimmel lenni, s elfelejteni ezt az egészet. Miért mindig velem történnek ilyen dolgok? Miért nem élhetem normálisan az életem, mint a többi velem egykorú? A tanulásra és a barátaimra kellene koncentrálnom, nem pedig arra, hogy valakinek szándékában áll eltenni láb alól!
– Édesanyád bérelt fel, hogy figyeljek rád, és próbáljam kideríteni, ki próbált megölni.
Na, jó. Tucatnyi lehetőség fordult meg a fejemben, de erre aztán tényleg nem számítottam. Emlékszem, korábban már összevesztem anyával a pasas miatt, de meg voltam győződve arról, hogy azóta nincs senki a nyomomban. Sosem tűnt fel, hogy követne valaki… Az addig bent tartott levegőt lassan kifújtam, s most először mértem végig alaposan, mióta a kocsiban ülök. Körülbelül harmincötnek tippeltem, s körülbelül százkilencven centinek. És nagyon izmos volt; ezt még a fekete kabáton keresztül is látni lehetett. Tekintete éber volt, sötét haját pedig katonásra vágták. Kíváncsi voltam, vajon van-e családja, aki most miattam mellőzi őt.
– Izé, és miért kellett ilyen durván bevágnia ide? Úgy értem, ha nem akar elrabolni, meg ilyesmi…
– Nem akarom, hogy bárki is meghalljon minket – szakított félbe. – Híreim vannak, és úgy gondoltam, előbb veled osztom meg, aztán majd anyukáddal.
Oké, most már eléggé felkeltette az érdeklődésem. Csak nem…?
– Megtalálta a gyújtogatót? – kérdeztem izgatottan.
A férfi csalódottan rázta a fejét.
– Még nem, de közel vagyok hozzá! – Kérdőn meredtem rá. – Amíg a bátyáddal beszélgettél, váltottam pár szót a barátnőddel. Érdekes információt tudtam meg tőle.
Döbbenten pislogtam rá.
– Deborah tudja, ki tette?
A férfi aprót bólintott.
– Azt mondta, gyakran szokott a raktárba menni, és aznap is odaindult, mikor látta elfutni a fiút. – Követőm egy pillanatnyi szünetet tartott, gondterheltnek tűnt. Mély levegőt vett. – Azt állítja, másnap fenyegető üzenetet kapott, így érthető, miért nem beszél.
Hirtelen bűntudatom támadt. Egy kis részem valahol Deborah-ra gyanakodott, s most rosszul éreztem magam, hiszen az egészhez köze sem volt, sőt. Ő is bajba került, mert rosszkor volt rossz helyen.
– Van még valami. – Ijedten kaptam a tekintetem újra a pasasra. Még lehet ennél rosszabb? – Azt üzeni: vigyázz kit nevezel a legjobb barátnődnek.
– T-tessék?
Sokkos állapotban szálltam ki az autóból, s fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Még mindig nehezemre esett megbízni Debbie-ben, de erősen kételkedtem benne, hogy az egész csak kitaláció lenne. Miért hazudna ilyet? Főleg azok után, hogy fogjuk rá, kibékültünk. Ráadásul Dawn a légynek sem tudna ártani. Évek óta a legjobb barátnőm, jobban ismertem, mint ő saját magát, s valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ezt tegye velem. S utána sem utalt semmi arra, hogy ő lenne az elkövető. Márpedig, ha ő tette volna, a későbbiekben is bepróbálkozott volna. Vagy nem?
A lábaim lassan, de biztosan vittek Rosáék házához, a kapu előtt azonban megtorpantam. Nem tehettem róla, de a hallottak bogarat ültettek a fülembe, s nem voltam benne biztos, hogy ezek után kényelmesen éreztem volna magam Dawn társaságában. Tudom, rá kellene kérdeznem nála, de nem volt hozzá merszem. Ha valóban ő gyújtotta a tüzet, biztosan nem vallaná be, tagadná a dolgot. Ha viszont nem ő volt – márpedig ebben majdnem teljesen biztos voltam –, biztosan kiakad, hogy gyanúsítgatom. Nem akartam őt elveszíteni, hiszen mindig mellettem volt, még akkor is, ha egy kicsit elhanyagoltam mostanság. Nagyot sóhajtottam. Nem szabadott volna meghallanom ezt az egész szart.
Hosszas hezitálás után végül becsöngetem, fél pillanat múlva pedig már ki is nyílt az ajtó, s Rosa vidáman rángatott be a házba, s egyenesen a szobájáig húzott.
– Már azt hittük, sosem érsz ide! – nevetett fel. – Deborah hol van? Tudod mit? Nem is érdekes. Most lettem kész Dawn sminkjével. Meg kell nézned!
Kissé félve pillantottam át legjobb barátnőmre, tartottam attól, hogy hirtelen fog belőlem kirobbanni minden. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, mikor megláttam széles vigyorát. Ami azt illeti, Rosa remek munkát végzett, bár ezen egy cseppet sem lepődtem meg. Dawn ezzel a sminkkel kiköpött Kleopátra volt, s tudtam, hogy a színek remekül fognak mutatni az arany ruhájával, amelyet eddig csak képen láttam. De nem tudtam most ezzel foglalkozni. Muszáj volt beszélnem a legjobb barátnőmmel, úgy éreztem, tudnia kell arról, amit Debbie mondott. Úgyhogy leültem vele szemben, és komolyan néztem rá.
– Ennyire szörnyű? – kérdezte aggódva, s rögtön az arcához kapott.
Hevesen kezdtem rázni a fejem.
– N-nem, szuperül nézel ki. Én csak… mondanom kell valamit.
Lassan elmeséltem a lányoknak az egész parkolós ügyet, ők pedig döbbenten hallgattak végig, amikor pedig mondandóm végére értem, Dawn feldúltan pattant fel Rosa gondosan bevetett ágyáról és egyenesen rám meredt.
– És gondolom, Te el is hiszed Deborah szavait! – fújtatott dühösen. – Elvégre annyira jó barátnők lettetek hirtelen!
A szemem sarkából észrevettem, hogy Rosa kíváncsian kapja felém a fejét. Ő még nem tudott az Elliot és Deborah kapcsolatról, ahogy arról sem, hogy a bátyám egészen a tegnapi napig kómában feküdt. S ezt nem is most akartam neki elmondani.
– Szerintem nem kezdtelek el gyanúsítgatni! – morogtam. – Én csak elmondtam, amit hallottam.
Dawn összefonta maga előtt a karjait.
– Láttam az arckifejezésed, mikor bejöttél a szobába. Biztos vagyok benne, hogy magadban már elkönyvelted, hogy én próbáltalak megölni. És remélem te is tisztában vagy azzal, hogy mennyire nevetségesen hangzik!
Egyáltalán nem tetszett azaz irány, amit a beszélgetés vett, s már bántam, hogy felhoztam a témát. Miért nem tudtam egyszerűen csak csendben maradni? Miért kell nekem mindig mindenkit megsérteni?
– Tudom, de értsd meg…
Dawn nem engedte, hogy bármit is mondjak, azonnal közbe szólt.
– Nem érdekelsz! A buliban találkozunk. Sziasztok!
Azzal megfogta a táskáját és a kabátját, s mérgesen viharzott ki a szobából, becsapva maga mögött a bejárati ajtót. Szomorúan néztem magam elé; nem akartam, hogy így végződjön ez a beszélgetés. Teljesen megértettem Dawnt, valószínűleg én is így reagáltam volna a helyében. Tényleg nem szabadna elhinnem Debbie szavait, hiszen állandóan csak a bajt hozzák rám. Előbb Castiellel veszek össze a hazugságok miatt, most pedig a legjobb barátnőmmel. Ráadásul ez egy elég komoly ügy; meggyanúsítani valakit, hogy megpróbált eltenni láb alól, enyhén szólva is csúnya dolog, főleg, ha az illető jóban-rosszban mellettem áll. Kételkedtem abban, hogy Dawn valaha is megbocsájt nekem, s rohadtul kezdtem utálni magam. Az lenne a legjobb, ha elmennék ebből a városból, akkor legalább mindenki boldogan élhetne.
– Ezt most elcsesztem, igaz? – sóhajtottam fel.
Rosa elém lépett.
– Nem is kicsit, drágám. Nem is értem, hogy fordult meg a fejedben, hogy Dawn… – összeráncolta a homlokát. – Ugye tudod, hogy arról a Dawnról beszélünk, aki még egy muslincától is sikítva menekül el?
Lesütöttem a szemem. Rosa elítélő pillantásaitól csak még rosszabbul éreztem magam, s egyszerűen képtelen voltam ránézni.
– Kár volt felhoznom a témát…
Rosa felsóhajtott.
– Inkább folytassuk a készülődést, mert a végén még elkésünk.
Alig váltottunk pár szót a következő másfél-két órában. Engem még mindig gyötört a bűntudat Dawn miatt, Rosa pedig jobbnak látta, ha nem szól hozzám. Csendben festettük ki egymást, bár nekem kétszer is újra kellett kezdenem, hiszen annyira nem tudtam a feladatomra koncentrálni, hogy egyszerűen sehogy sem sikerült normális tusvonalat húznom a lánynak. Végül sikerült megoldani, akkor pedig rettentően büszke voltam magamra. A végeredmény fantasztikus lett, Rosa igazi jéghercegnőnek tűnt a fagyos sminkkel, a szürke kontaktlencsével és a hosszú, világos hajával. Őrülten kíváncsi voltam a ruhájára is, de akárhányszor rákérdeztem, ő annyit felelt, várnom kell még.
Az én sminkem kevésbé volt vidám vagy visszafogott. Bukott angyalnak terveztem beöltözni, ezért szinte mindenem fekete lett – kivéve az ajkaimat. Rosa ragaszkodott ahhoz, hogy az is sötét legyen, de azt már túlzásnak találtam, úgyhogy egy egyszerű vörös szájfény mellett döntöttem. A tekintetem így is ijesztően sötét volt, nem illett volna hozzá a fekete rúzs.
– Ideje felvenni a ruhádat! – tapsikolt izgatottan Rosa. – Jobban izgulok miattad, ez nem fair!
Felnevettem, s leakasztottam a fogasról a ruhát. Rengeteg munkánk van benne, és ha nincs Rosa, biztosan kölcsönöznöm kellett volna. De így egyedi textilbe bújhattam, ami még izgalmasabbá tette az estét. Ha nem szervező lettem volna, biztosan benevezek a jelmezversenyre; szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy megnyerném, ha indulnék.
Remekül éreztem magam abban a ruhában, s még a lélegzetem is elakadt, mikor a tükörbe néztem. Ugyan elég sokat mutatott meg belőlem, s kissé lenge is volt, imádtam. Az apró flitterek minden egyes mozdulatomnál csillogtak. Egyszerűen varázslatosan nézett ki.
– Annyira hálás vagyok neked, Rosa! – öleltem át a lányt. – Fantasztikus ez a ruha!
A lány felnevetett.
– Örülök, hogy tetszik. Be kell, hogy valljam, én is imádom, jobban, mint az enyémet. Ó, valamit elfelejtettem!
Kérdőn néztem, ahogy Rosa kifut a szobájából, amikor pedig egy kisebb dobozzal tért vissza, kétszeresére nőtt a szemem. Egy fekete parókát tartott elém mosolyogva.
– Ezt a héten láttam meg egy kirakatban, és arra gondoltam, jól mutatna a ruhádhoz!
Éreztem, ahogy a szám felfelé görbül. Nekem korábban eszembe sem jutott a paróka, de elképesztően hálás voltam, amiért Rosának igen, hiszen így még tökéletesebb volt a jelmezem.
– Köszönöm szépen! – ugrottam a nyakába. – Oké, most már tényleg jövök neked eggyel. Ha valamire szükséged van, azonnal szólj!
– Ugyan, szívesen segítettem. – Rosa a ruhájáért nyúlt, s már készült átöltözni. De még mielőtt ruhát cserélt volna, rám nézett, arcán egy huncut vigyor jelent meg. – Aztán nehogy szétszakítsátok a ruhát Castiellel!
Elpirultam, ahogy Rosa nevetni kezdett. Nem, nem a szavai hoztak zavarba; csak elképzeltem magam előtt a jelenetet. Tökéletesen láttam a lelki szemeim előtt Castiel reakcióját, s örültem, hogy nem nálunk találkozok a fiúval, mert egészen biztos, hogy otthon maradunk. Márpedig ez egy olyan parti volt, amit semmiképpen sem akartam kihagyni, bármennyire is csábított a Castiellel való együttlét gondolata.
Mint kiderült, Rosa két ruhát készített magának, s csak nehezen tudott dönteni közülük, s elég sokáig vitatkoztunk, míg végül a hosszú, testre simuló jelmezt választotta. Így semmi sem akadályozott meg minket abban, hogy elinduljunk a buliba. Hiába volt rajtunk kabát, dideregve sétáltunk végig az utcákon, közben nevetgéltünk, s hangosan felsikítottunk, mikor egy kutya nekiugrott a kerítésnek, s őrültek módjára ugatni kezdett. Végül tíz perces késéssel értünk a suli elé, ahol Castiel már várt ránk. Először átsiklott rajtam a tekintete, amikor azonban újra rám nézett, teljesen ledermedt, s kíváncsian nézett rám. Amikor megálltam mellette, azonnal magához húzott, s szenvedélyesen megcsókolt.
– Ha nem lennél késésben, most azonnal hazarángatnálak átöltözni – súgta a fülembe, miközben megindultunk a ruhatár felé.
– Ugyan miért tennéd? – kérdeztem értetlenül.
– Mert alig takar valamit ez a ruha – mutatott a lábaimra. – És gondolom fent sem jobb a helyzet. Nem akarom, hogy mindenki téged bámuljon.
Hangosan felkacagtam.
– Csak nem féltékeny vagy, Castiel?
A fiú felmordult.
– Nem, dehogy. De ami az enyém, az az enyém.
Jókedvűen sétáltam be a tornaterembe, s azonnal lekaptam magamról a kabátot, odabent ugyanis sokkal jobb idő volt, mint kint. Castiel azonban nem díjazta az ötletet, s bár láttam a szemében, hogy imádja, amit lát – ami nem keveset dobott az önbizalmamon –, azért rám terítette a dzsekijét. És hogy ő minek öltözött be? Saját magának…
– Nem örülök, hogy ez van rajtad – ölelt át hátulról. – De közben meg mégis. Most akkor, hogy van ez?
– Hát, szokj hozzá a látványhoz, mert ez a jelmez bizony marad! – Gyorsan megfordultam a karjaiban és egy puszit nyomtam az orra hegyére. – És most gyűjtsünk össze mindenkit, és ellenőrizzük a világítást.
Kissé tartottam attól, hogy az utolsó pillanatban fog meghibásodni valami, ezért alaposan végigmentünk mindenen, van, amit háromszor is ellenőriztünk, ezzel persze teljesen kiakasztottam a többieket. De szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, így kicsit kiengedtem a gőzt, s vidáman tipegtem az italos asztalhoz, hogy töltsek magamnak egy kis puncsot. Természetesen minden ital alkoholmentes volt, legnagyobb bánatomra. Még mindig nyomasztott a Dawnnal való veszekedés, és egek, mit meg nem adtam volna egy pohár martiniért! Szükségem volt valamire, ami elfeledteti velem a sok szörnyűséget. De talán jobb is, ha nem volt a közelemben semmilyen alkohol tartalmú ital, mert biztos voltam benne, hogy ha most elkezdek inni, akkor nem fogom tudni abbahagyni, s teljesen kidőlök. Bár lehet, hogy pont arra lett volna szükségem.
A puncsos pohárral a kezemben sétáltam Melodyhoz és Nathanielhez, akik éppen a teendős papírt tanulmányozták át újra és újra. Minden egyes pont mögött ott szerepelt a pipa, s örültem, hogy ők kézben tartják a dolgokat, ha már én elhanyagoltam a feladataimat.
– Minden rendben? – kérdeztem, mikor melléjük értem.
Nathaniel egy pillanatra elmosolyodott, de aztán rögtön el is komolyodott.
– Dawn nincs itt. Azt hittem, együtt jöttök.
Elkaptam a pillantásom.
– Izé, ami azt illeti, összevesztünk…
A fiú homlokán tucatnyi ránc jelent meg hirtelen.
– De ő vezeti a jelmezversenyt! Muszáj itt…
Nathaniel nem tudta befejezni a mondatot, Melody ugyanis őrültek módjára kezdte ütögetni a szőke fiú vállát, s a bejárat felé mutatott. Nathaniellel egyszerre fordultunk abba az irányba, s éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból, mikor megláttam Dawnt betipegni még az enyémnél is rövidebb ruhában, oldalán pedig egy olyan sráccal, akit még soha életemben nem láttam. De nem is ez a legrosszabb, Dawn ugyanis még ebből a távolságból is totál részegnek látszott. Aggódva siettem felé, de amikor észrevett, azonnal a fiúhoz fordult, s arrébb sétáltak. Castiel lépett mellém.
– Ez meg mi az ördög volt? – kérdezte, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét a furcsa párosról.
Nagyot nyelve figyeltem a legjobb barátnőmet, ahogy nevetgélve tölt magának egy kis innivalót, de kis híján a ruhájára borítja. A bűntudatom ismét feléledt; az én hibám, hogy ennyire részeg.
– Pár órája elég csúnyán összevesztünk.
Castiel kérdőn kapta rám a tekintetét.
– Mégis min?
Egy nagy levegőt vettem, s szép lassan neki is elmondtam mindent. És igen, valahogy pontosan erre a reakcióra számítottam. Először rettenetesen dühös lett, amiért nem volt mellettem, s nem tudott megvédeni, amit irtó aranyosnak találtam. Viszont a fejmosás, amit azért kaptam, mert megint hittem Deborah-nak, na, az nem volt cuki. De teljesen megértettem, miért cseszett le. Debbie állandóan csak keresztbe tesz nekem, és ha ő nincs, akkor most Dawn sem lenne ilyen állapotban.
– Keresnem kell valakit, aki lebonyolítja a jelmezversenyt – közöltem Castiellel, amikor másodszorra kezdett bele abba, mennyire könnyű engem átverni. Valahogy nem volt se kedvem, se energiám ezt hallgatni, még akkor sem, ha minden egyes szava igaz. – Mert Dawn sajnos részegen nem lesz rá képes.
– Én szívesen vállalom.
A hideg futott végig a testemen, mikor meghallottam magam mögött Debbie hangját. Lassan fordultam meg, ő pedig mosolyogva nézett rám. A lány egy egyszerű fekete ruhát viselt, az arcára viszont fekete szemceruzával bajszokat rajzolt; gondolom az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy eljön a bulira, s csak összedobott valamit, ami egy csöppet hasonlított egy macskához. Fogjuk rá.
– Biztos?
Deborah megrántotta a vállát.
– Legalább hasznossá teszem magam.
Castielre néztem; valamiféle tanácsot vártam tőle, mert nem voltam benne biztos, hogy Deborah lenne-e a megfelelő erre a feladatra. Elvégre, miatta vesztünk össze Dawnnal. Milyen lett volna, ha ezek után Debbie-t rakom a helyére. S bár egy szót sem szóltam, Castiel bizonyára ugyanarra gondolt, amire én, mert rázni kezdte a fejét. Nagy levegőt vettem.
– Mi lenne, ha inkább Nathanielnek segítenél képeket csinálni? – ajánlottam gyorsan. – Biztosan örülne, ha nem egyedül csinálná.
Debbie furcsán nézett rám, mintha sejtene valamit, de ismét egy vállrántással válaszolt, s sarkon fordult. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, közben a tekintetemmel a megfelelő embert kezdtem keresni. A diákok egy része már megérkezett, s néhány tanár is fel-alá járkált, így nehezebb dolgom volt, de amint kiszúrtam a tömegben Rosát, tudtam, hogy ő az, aki megmentheti a jelmezversenyt. Gyorsan átvágtattam a tornaterem túlsó felébe, s győzködni kezdtem az éppen Lysanderrel társalgó lányt. Rosa ugyanis nem akarta elvállalni ezt a versenyt, mert ő szórakozni akart. Végül sikerült rávennem, bár az arcán azért láttam, hogy mennyire nincs kedve hozzá. Még motyogott valamit arról, hogy nem szabadott volna hagynom, hogy Dawn ilyen állapotba kerüljön, majd elrohant, hogy elkérje Nathanieltől azt a papírt, amelyre a jelmezverseny résztvevőinek nevei kerülnek. Ami azt illeti, eléggé aggódtam. Rosa nem éppen a kedvességéről volt híres, s kissé féltem attól, hogy a nyers megjegyzéseivel elszúr valamit. Na, meg Amber is eléggé aggasztott, elvégre ő is tagja volt a három fős zsűrinek, s nem voltam biztos, hogy vissza tudja fogni magát. Talán mégsem gondoltam át ezt a bulit eléggé.
Mielőtt a parti ténylegesen elkezdődött volna, még váltottam pár szót a dj-vel, hogy meggyőződjek róla, minden rendben, majd a színpadra siettem Nathaniel mellé, hogy tájékoztassuk a diákokat a versenyről, a fontos szabályokról, s hogy pontban tizenegykor fog elhangzani az utolsó dal, azt követően pedig haza kell menniük.  Ez kisebb elégtelenséget váltott ki belőlük, de amint megszólalt a zene, mindenki önfeledten kezdett táncolni. Azonnal Castiel keresésére indultam, s hamar meg is találtam őt. Az italos asztalnál álldogált, s elítélően nézte, ahogy Dawn a falatnyi ruhájában rázza magát az ismeretlen sráccal. Mellé léptem.
– Szerintem beszélned kellene vele – jegyezte meg. – Addig, amíg az igazgatónő nem veszi észre, milyen állapotban van.
Összefontam magam előtt a karjaimat. Nekem sem tetszett, amit Dawn művelt, s pontosan tudtam, mennyire hibás vagyok. De azzal is tisztában voltam, hogy ha elindulnék felé, abban a pillanatban menekülőre fogná a dolgot, hogy meglátna.
– Mintha szóba állna velem… – morogtam halkan.
– Akkor majd én beszélek vele!
Mielőtt ellenkezhettem volna, Castiel meg is indult legjobb barátnőm felé, én pedig mozdulatlanul állva figyeltem a történéseket. Barátom magabiztosan fordította maga felé Dawnt, aki hunyorogva nézett fel rá, majd böködni kezdte a mellkasát, s erősen artikulálva beszélt hozzá. A zene és a távolság miatt nem hallottam, mit mond, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem túl szép dolgokkal illet, mert a közelükben táncolók értetlenül pislogtak az irányomba. A tekintetek szinte perzselték a bőröm, ezért inkább megfordultam, s töltöttem magamnak még egy pohár puncsot, amit néhány korttyal el is fogyasztottam. Közben Castiel is visszaért mellém, s mérgesen bámult a tömegbe.
– Nem szabadott volna Debbie-re hallgatnod – közölte velem. – Dawn nagyon mérges, és erősen kétlem, hogy mostanában megbocsát.
– Nagyszerű! – Egy pillanatra lehunytam a szemem. – Tudod mit? Inkább táncoljunk! Elvégre azért vagyunk itt, vagy mi…
Nem kellett könyörögnöm Castielnek, szinte azonnal átkarolt, s besétáltunk a tömegbe. Pörgős számok követték egymást, mi pedig vidáman táncoltunk, hol egymáshoz simulva, hol egy kicsit távolabb a másik testétől. Bár a fél szememet végig rajta tartottam a legjobb barátnőmön, ám úgy tűnt, most, hogy nem vagyok a közelében, nyugodtan bulizik. Ugyan ez egy kicsit rosszul esett, de azért örültem, hogy nem csinál semmi őrültséget. Így legalább én is élvezhettem ezt a bulit, bár a vidámságom továbbra sem volt felhőtlen. Időközben teljesen leizzadtam, s úgy éreztem, viszket a fejbőröm a paróka alatt, ezért gyorsan lekaptam, s a ruhatárba vittem a kabátom mellé. Amikor végignéztem a táncparketten, elégedetten vettem észre, mennyire jól szórakozik mindenki. A diákok nagy része minden energiáját beleadta az őrültebbnél őrültebb táncmozdulatokba, s ezt öröm volt figyelni. S ahogy elnéztem, nem csak a zene volt nyerő választás; ahogy Nathaniel és Deborah felé pillantottam, észrevettem, milyen sokan állnak sorban, hogy megörökíthessék ezt az éjszakát. Tekintetemmel aztán az igazgatónőt kezdtem keresni, aki egy kis sarokban álldogált néhány tanárral. Hosszú idő óta először láttam mosolyt az arcán, s bíztam benne, hogy a jól megszervezett bulink is hozzájárult a jó hangulatához.
Mosolyogva néztem újra körbe a teremben, s mikor észrevettem Alexyt és Kentint beszélgetni az egyik asztalnál, megindultam feléjük, ám a zene hirtelen váltott, a pörgős zenét egy lassú szám váltotta fel, mire mindenki párokba rendeződött, s lassúzni kezdett. Castiel egy szempillantás alatt mellettem termett, s vigyorogva nyújtotta felém a kezét.
– Szabad egy táncra? – kérdezte, túlüvöltve a zenét.
– Persze! – kacagtam fel.
Ezúttal azonban megálltunk a táncparkett szélén, lassan mozogtunk a zene ütemére. Ami azt illeti, jól esett ez a pár pillanat… amíg tartott. Egy apró sikítás csapta meg a fülem, s mikor hátrafordultam, Dawnt láttam, ahogy könnyekkel teli szemmel nézi az italtól nedves ruháját. A srác, aki vele volt, magyarázott valamit, de Dawn csak legyintett egyet, s kirohant a tornateremből. Egy szó nélkül hagytam ott Castielt, s habozás nélkül rohantam a legjobb barátnőm után, aki az egyik udvaron lévő padra telepedett le, s hangosan zokogott. A bűntudatom egyre csak nőtt, már félő volt, hogy szétfeszít. Leültem mellé, bár egy kis távolságot tartottam, mert féltem a reagálásától.
– Dawn, minden rendben?
A lány szipogott párat, majd szőke hajába túrt, s elfordította a fejét.
– Menj innen, Avery! – mordult fel. – Deborah bizonyára hiányolja már a társaságod.
Rosszul éreztem magam, amiért azt hiszi, Debbie-t jobb barátnőnek tartom, mint őt. Az egész olyan nevetségesen hatott. Elvégre, még mindig nem tudtam, mennyire bízhatok meg Deborah-ban, s mivel majdnem sikerült tönkretennie a legjobb barátnőmmel való kapcsolatom, egészen biztos voltam benne, hogy nem akartam Debbie-t a közelemben látni.
– Ha nem tűnt volna fel, egész este nem beszéltem vele – közöltem Dawnnal.
Csend telepedett közénk, s tisztán lehetett hallani, ahogy odabent a zene ismét vált, az emberek pedig vidáman sikítottak fel. Szinte láttam magam előtt, ahogy önfeledten kezdenek ismét ugrálni. Szörnyen irigykedtem rájuk, amiért nem kellett semmilyen problémával foglalkozniuk. Dawn felé fordultam.
– Dawn, én nagyon sajnálom, ami történt – mondtam halkan. – Tudom, hogy nem te tetted.
– Elég sokáig tartott, míg rájöttél – felelte gúnyosan.
Felsóhajtottam.
– Össze voltam zavarodva – folytattam. – És úgy éreztem, tudnod kell neked erről… Megérdemled, hogy őszinte legyek veled, ha már Elliotot végig elhallgattam előled.
Keserűen felnevetett.
– Igen, az sem esett túl jól. De tudod, valamilyen szinten megértem. – Rám nézett. – És nem, nem haragszom rád. Jó, talán egy kicsit igen, de… – Nagy levegőt vett. – Mindegy. Szent a béke?
Még akkor sem sikerülne visszatartanom a mosolyom, ha akartam volna. Vigyorogva öleltem át a legjobb barátnőmet, s közben próbáltam nem tudomást venni arról az alkoholszagról, amit magából árasztott.
– Szent a béke.
Dawn komolyan nézett rám.
– Remek. Akkor segíts lerázni a srácot. Rohadt idegesítő.
Nevetgélve sétáltunk vissza a tornaterembe, hogy megkeressük Dawn partnerét, akiről időközben kiderült, hogy eggyel alattunk jár, bár még sosem láttam a suliban. Örültem, hogy Dawn és én kibékültünk, bár továbbra is rosszul éreztem magam, amiért meggyanúsítottam. S rettenetesen mérges voltam Debbie-re, amiért továbbra is áskálódik. Ennyit arról, hogy megváltozik…
___________________________________

2016. augusztus 17., szerda

43. Egy igazi angyal

Csóközön!♥

Meg is jöttem a 43. fejezettel, amelyben ismét Deborah titka áll a középpontban.
Remélem elnyeri a tetszéseteket!^^
Köszönöm szépen a véleményeiteket!:)
Jó olvasást kívánok ehhez a részhez is!^^

Puszi,
Raina
43. Egy igazi angyal
Nos, azt hiszem, elég sok megdöbbentő dolog ért mostanában, de amikor meghallottam Deborah szavait, amelyeket igazából fel sem sikerült fognom, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, s úgy bámultam rá, mintha öt feje nőtt volna. Teljes csend telepedett közénk, s fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Deborah arcára minden gondolata kiült, s csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyire komoly dologról is van szó. Az ajkamba haraptam. Egy tucatnyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem volt merszem bármelyikre is rákérdezni, mert bizonyára fájó pont ez Debbie-nek.
Vajon hol van most a gyerek? Egyedül neveli? Vagy lehet, hogy nem is ő vigyáz rá? Na, és ki az apa?
– Hirtelen milyen csendes lettél – sóhajt fel Debbie. – Gyerünk, látom rajtad, hogy kérdésed van. Ne kímélj!
Felpattantam, s fel-alá kezdtem járkálni. Biztosan tudni akarom a teljes igazságot? Úgy értem, persze, mindvégig ezt akartam, de ha kiderül, hogy Castieltől van a gyerek, nos, nem biztos, hogy túl tudnék lépni ezen a tényen. Sőt, abban a pillanatban szentül meg voltam győződve arról, hogy ha Deborah azt mondja, Castiel az apa, szakítok a fiúval. Borzalmasan érezném magam, ha annak a kisgyereknek miattam kellene mellőznie az egyik szülőjét. Már pedig Castiel biztosan jó apa lenne. Talán egy kicsit megkomolyodna.
– Castieltől van, igaz? – Kicsit mérgesen csúsztak ki a szavak, amelyeket rögtön meg is bántam. 
Nem akartam veszekedni, s a féltékenykedésre sem volt okom, elvégre Castiel és Deborah még együtt voltak, mikor a lány teherbe esett. De belül mégis szétfeszített a fájdalom, s úgy éreztem magam, mint akit elárultak. S fogalmam sem volt, mit tehetnék. Deborah megkért, hogy ne mondjam el a titkát senkinek, főleg Castielnek ne. De ha van egy kis emberke, aki az ő vére, joga van tudni róla. De az önző énem egy szót sem akart szólni, mert félt, hogy így elveszíti Castielt. A lényem két része harcolni kezdett egymással, s az érzés szinte darabokra szakított.
– Nem vagyok benne biztos. – Deborah lesütötte a szemét, s tördelni kezdte az ujjait.
– Mi az, hogy nem vagy benne biztos? – kérdeztem döbbenten.
Deborah nagy levegőt vett, s letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Emlékszel a menedzseremre?
Kicsit meg kellett erőltetnem magam, de végül sikerült felelevenítenem magam előtt az illetőt. Fiatal, a húszas évei közepén járó férfi volt, éles arccsontozattal és határozott tekintettel. Öltönyben pedig még a lélegzetem is elállt tőle. Határozottan nehéz lenne őt elfelejteni.
– Szerintem mindannyian emlékszünk rá. Mi van vele?
Deborah habozott, s mindenhova nézett, csak éppen rám nem, s ez nagyon nem tetszett. Úgy éreztem, egy olyan dologba készült beavatni, amelyre nem állok készen.
– Sokat gondolkoztam, mielőtt aláírtam volna a szerződést. Piszkos egy szakma ez, én mondom neked, Avery! Ha a legjobbakkal akarsz együtt dolgozni, nem elég tehetségesnek lenned. Ha be akarsz futni, és az álmod az, hogy a legnagyobbak között lehess, sajnos olyan dolgokba is bele kell menned, amit önszántadból nem tennél meg.
Ugyan Deborah nem mondta ki konkrétan, mégis tudtam, mire gondolt, s ez lesokkolt. Gépies mozdulatokkal ültem vissza a lépcsőre, miközben a velem szemben lévő dobozt bámultam.
– Tehát lefeküdtél a menedzsereddel…
Deborah keserűen felnevetett.
– Ó, ha csak róla lenne szó! Rajta kívül még két emberrel, akik azt ígérték, sztárt csinálnak belőlem, ráadásul rövid időn belül. De csak a szájuk volt nagy, és amint megkapták, amit akartak, mintha meg is feledkeztek volna rólam, húzták, halasztották a dolgot.
Valahol mélyen mindig is sejtettem, hogy a popszakma nem fenékig tejfel. De ezt olyan szájából hallani, aki mindezt át is élte… Olyan érzés volt, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna rám.
– De végül is sikerült…
– A francokat sikerült! – horkantott fel. – Az első koncert után rosszul lettem. Másnap reggel tudtam meg, hogy terhes vagyok, amit persze rögtön közöltem is a céggel, mire felbontották a szerződést. Azt mondták, csak problémát jelentek nekik, és ilyen állapotban biztosan nem engednek debütálni.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Akkor… melyikük a gyerek apja?
– Nem tudom biztosan. De mindegy is. Nem akarok ezzel foglalkozni többé.
Meglepetten pislogtam Debbie-re.
– De a kicsinek szüksége lesz egy apára, aki…
– Ki mondta, hogy megszültem? – Deborah villámokat szóró szemekkel nézett rám, mire minden szó belém fagyott. – Fiatal vagyok még egy gyerekhez, Avery! A szüleim így is kikeltek magukból, mikor megtudták, hogy terhes vagyok, és közölték, hogy nem hajlandóak beszállni a költségekbe. – Nagy levegőt vett. – Látnod kellett volna a megkönnyebbülést az arcukon, mikor megmondtam nekik, hogy eszem ágában sincs megtartani.
Kezdett összeállni a kép. Deborah azon a koncerten tényleg nem nézett ki valami jól, de mindannyian azt hittük, az izgalom miatt van az egész. Másnap a reptéren gyűlt össze a csapat, hogy elbúcsúzzunk a lánytól; még Castiel is eljött, holott borzasztóan haragudott Debbie-re, amiért elárulta, s szakított vele azért, hogy híres legyen. De Deborah végül nem bukkant fel, később pedig azt írta egy üzenetében, hogy korábbi géppel kellett mennie. Senki nem gyanított semmit. Pedig ezek szerint végig a városban volt, és őrlődött. Egy kissé hibásnak éreztem magam. Észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel. Lehet, hogy nem tudtam volna sok mindenben segíteni, de azt hiszem, Deborah-nak abban az időszakban nagy szüksége lett volna egy lelki támaszra.
– És a bátyám? – kérdeztem rá végül, elvégre ez érdekelt a legjobban.
Deborah arcán őszinte, kedves mosoly jelent meg.
– Elliot egy igazi angyal – felelte. – Akkor futottam össze vele a kórházban, mikor a dokival az abortusz időpontját beszéltük meg. A folyosón találkoztunk, épp a haverjától jött, és észrevette, hogy valami nincs rendben. Beültünk egy kávézóba, én pedig elmondtam neki mindent.
Elliot mindig is szeretett másokon segíteni, szóval egyáltalán nem lepett meg, hogy Deborah mellett állt. Valóban egy igazi angyal…
– Segített átvészelni azt az időszakot – folytatta. – A külvárosban bérelt lakást nekem, így esély sem volt arra, hogy összefussak veled vagy Castiellel. Vagy akárki mással. Szinte minden nap feljött, segített főzni és felzárkózni a tantárgyakból. – Így már világos, miért kérdezte Elliot állandóan, mi a lecke. – Sosem éreztem még csak hasonlót sem senki iránt, Avery. Nagyon szerettem a bátyádat, sőt, még mindig szeretem. De aztán egyszer csak nem jött, és a hívásaimra sem válaszolt. Egy pletykás vénasszonytól kellett megtudnom, hogy felvették egy külföldi egyetemre! – Mérgesen szorította ökölbe a kezét. – Dühös voltam, amiért egy szót sem szólt, és csak úgy lelépett, mindenféle búcsú nélkül. Teljesen összetörtem, de muszáj volt munkát találnom, hogy fizetni tudjam a bérleti díjat és a rezsit. Közben eldöntöttem, hogy visszajövök, és rajtad állok bosszút. – Igen, ez a része elég elevenen élt bennem. – El akartam tőled venni Castielt, mert zavart, hogy te boldog vagy, míg én szenvedek a bátyád miatt. – Deborah tekintete hirtelen ellágyult, s a szemei újra megteltek könnyekkel. – Egyik nap viszont követtelek titeket a kórházba, és amikor megláttam Elliotot… Annyira fájt, érted? Bűntudatom volt… egész idő alatt átkoztam őt, amiért magamra hagyott, holott nem is ez volt a helyzet.
Deborah elhallgatott, én pedig még mindig a szavait elemezgettem magamban. Úgy éreztem, túl sok információ zúdult a nyakamba, de legalább tisztult előttem a kép. Már tudtam, miért maradt ki Elliot állandóan. Ezek szerint Debbie-hez menekült, mikor a szüleink veszekedtek, és valószínűleg mindent el is mondott neki. Nekem sosem panaszkodott, előttem mindig erősnek mutatta magát, a tökéletes bátynak. Persze, tudtam, hogy ő is nehezen viseli, és kicsit rosszul esett, hogy Deborah-nak öntötte ki a lelkét és nem nekem. De mindegy is, a múlton már nem lehet változtatni.
– Még ezek után is a barátom akarsz lenni? – kérdezte halkan, szipogva.
– Én… Egy kis időre van szükségem, Deborah. – Felálltam és leporoltam magam. – De mit szólnál, ha együtt mennénk be Elliothoz a délelőtti programok után?
Debbie szemei felcsillantak.
– A-az jó lenne! Köszö…
Debbie-t a fentről jövő zajok szakították félbe, s még pont időben fordultam az ajtó felé, hogy lássam, amint egy nagyon feldúlt Castiel viharzik le a lépcsőn, s csikorogva fékez le előttem. Aggódva mérte végig az arcom, majd miután megbizonyosodott valamiről, kifújta a levegőt, s szorosan magához ölelt.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem döbbenten, s átkaroltam a nyakát.
– Nathaniel mondta, hogy erre látott futni – vallotta be. – Azt is megemlítette, hogy szerinte megint rohamod volt, szóval gondoltam jobb, ha rád nézek. Jól vagy?
Castiel válla felett Deborah-ra néztem, aki kétségbeesetten kezdte rázni a fejét, így jelezve, hogy ne szóljak egy szót se Castielnek a gyerekről. Mély levegőt vettem, s hátrébb léptem.
– Persze. Szerencsére Debbie pont itt volt és segített. – Nem akartam Castielnek hazudni, de hirtelen nem jutott eszembe más. Nem szerettem volna vele Deborah titkáról beszélni. Legalábbis egyelőre.
– Segített? – Castiel felvont szemöldökkel fordult Debbie felé.
Deborah bólintott.
– Anya pszichológus, úgyhogy tudtam, mit kell ilyenkor tenni. – Castielre mosolygott. – Nem kell aggódnod, Avery tényleg jól van.
Castiel motyogott valamit az orra alatt, majd felém fordult, s közölte, hogy késésben vagyok, és már rég el kellett volna mondanom a beszédem. Körülbelül tíz perces csúszásban voltunk, s az igazgatónőt majd szétvetette az ideg, s kis híján rám förmedt, mikor meglátott. Szerencsére Nathaniel idejében elráncigált az ingerült nő elől, s fellökdösött a színpadra. Rengeteg szempár kapta felém a tekintetét, én pedig azonnal belekezdtem a nyitóbeszédbe, ám a gondolataim folyton elkalandoztak. Debbie-n járt az eszem, s hirtelen nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi van, ha tévedett? Mi van, ha a gyerek mégis csak Castieltől volt, és a fiú még csak nem is tud róla? Persze, nem sok esély volt rá, de mi van, ha mégis? S ha ez Castiel tudomására jut, vajon mennyire fogja megváltoztatni a kapcsolatunk?
Mikor a beszéd végére értem, próbáltam feleleveníteni magamba mindent, ami az imént elhangzott, de csak remélni tudtam, hogy az összes fontos információt elmondtam. Amint a diákok izgatottan megindultak az első vetélkedő helyszínére, előkaptam a farzsebemben lévő kis cetlit, s Nathanielhez fordultam. A srác végül biztosított, hogy egyedül azt hagytam ki, hogy a délelőtt folyamán összegyűlt összeg egy iskolai program keretén belül kerül felhasználásra, de szerencsére ő kiegészítette a beszédet.
– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – Nem is tudom, mit tennék, ha te nem lennél.
– Valószínűleg tönkre tennéd az egész napot – viccelődött. – Nézd, semmi közöm hozzá, de látom, hogy nem vagy jól. Pihenj le az orvosiban, Melody és én majd lebonyolítjuk a vetélkedőt.
Normális esetben sértődötten vonultam volna el. De Nathanielnek igaza volt, tényleg nem éreztem jól magam, s bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült mindenre maximálisan összpontosítanom. Szóval örömmel adtam át a két DÖK-ösnek a vezető szerepet, ám ahelyett, hogy az orvosiba mentem volna pihenni, megkerestem Dawnt. Éppen a sütis pultnál ácsorgott, és két muffint adott el két gólyának.
– Egek, rosszabbul festesz, mint fél órával ezelőtt! – jegyezte meg, miközben a kis dobozba helyezte a pénzt. Megvárta, amíg a két lány elsiet, majd felém fordult. – Sikerült beszélned vele, igaz?
Fáradtan rogytam le a Dawn mögött lévő aprócska székre, s a falnak döntöttem a fejem.
– Aha – sóhajtottam fel. – A programok után együtt megyünk be Elliothoz.
Dawn sértődötten húzta fel az orrát.
– Szuper, szóval már öribarik is vagytok?
Mérgesen néztem Dawnra.
– Ha jól emlékszem, régen te is állandóan a nyakában lihegtél.
Dawn összefonta maga előtt a kezét.
– Az régen volt! De tudomásom szerint utálod. Mit mondott, amitől megváltozott a véleményed?
Ó, ha te az tudnád! De nem akartam beszélni róla, egyrészt a saját érzéseim, másrészt pedig a Debbie-nek tett ígéretem miatt. Ráadásul biztos voltam benne, hogy ez a dolog előbb-utóbb ki fog derülni, és beláthatatlan következményei lesznek, amitől rettenetesen tartottam.
– A lényeg, hogy szereti a bátyám – közöltem Dawnnal. – És ha igaz, amit mondott, Debbie is fontos Elliot számára.
Dawn felhorkantott.
– És mégis mióta hisszük el azt, amit Deborah mond?
Jogos; Deborah annyiszor hazudott már nekünk, hogy nem lehettem tökéletesen biztos abban, hogy az igazat mondta.
– Ha Elliot is ugyanezzel a történettel áll elő, akkor kénytelen leszek hinni neki. – Komolyan néztem Dawnra. – És mindketten tudjuk, hogy Elliot rosszul hazudik, szóval észre fogom venni, ha valami kamu szöveget mond.
Dawn elhelyezkedett a mellettem lévő széken.
– Azért csak légy óvatos, oké? Nem bízom Debbie-ben. Castiel tudja?
Hevesen ráztam a fejem.
– Még nem volt időm beszélni vele.
Dawn úgy nézett rám, mintha gondolatolvasó lenne.
– Deborah titka befolyásolhatja a kapcsolatotokat?
És abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy Dawn rendelkezik a gondolatolvasás képességével. Vagy csak jó emberismerő volt, ki tudja. Mindenesetre eléggé rátapintott a lényegre.
– Igen. Vagy is… nem tudom biztosra. Meglehet. Éppen ezért vacillálok. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek, de úgy érzem, Castielnek joga van tudni. De nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla, mert lehet, hogy a végén szakít velem.  
Dawn óvatosan megszorította a kézfejem.
– Tudod, ha együtt kell lennetek, úgyis együtt lesztek – mondta. – De lehet, hogy nem ő az igazi. Hagynod kellene, hogy minden úgy történjen, ahogy annak lennie kell. Üljetek le hárman, és beszéljétek meg.
Döbbenten néztem Dawnra. Régóta a legjobb barátnőm már, de azt hiszem, az évek során soha nem adott még ennyire bölcs tanácsot. Rávigyorogtam.
– Nocsak, drágám, kezdesz felnőni! – nevettem fel. – Az a Dawn, akit én ismerek, sosem mondott volna ilyet.
A lány hátradobta szőke tincseit, és vidáman nézett rám.
– Hát, lehet, hogy csak féltékenység mondatja velem. Amióta együtt vagy Castiellel, rám szinte alig szakítasz időt. Tudod, mennyire hiányzik a vásárlás, a kávézás és a bulizás? Nélküled egyik sem jó móka!
A bűntudat ismét kezdte felütni a fejét. Én is tudom, mennyire elhanyagoltam mindenkit Castiel miatt, de valahogy sosem sikerült elszakadnom a fiútól. Lehet, hogy egy csajos kiruccanás kicsit elvonná a figyelmem a problémákról.
– Bepótoljuk, ígérem!
Dawn rám mosolygott, majd a pulthoz lépett, hogy kiszolgáljon pár évfolyamtársunkat. Szomorúan figyeltem, ahogy tesz-vesz maga körül, s nem tehettem róla, de eléggé féltékeny voltam rá ez miatt. Annyira vártam ezt a mai napot, mégis itt ülök, s semmit sem teszek. Újra és újra megkérdőjeleztem az életem, s fájt beismernem, de már csak halvány árnyéka voltam a régi önmagamnak. A történések elindítottak bennem valamit, s úgy éreztem, jó úton haladok az őrület felé. Ez lenne a sorsom? A depresszió, a félelem? Ráadásul ilyen fiatalon?

A délelőtt további része eseménytelenül telik – legalábbis számomra. Míg a többiek remekül szórakoztak, s mindenki azt hangoztatta, mennyire tetszenek nekik a programok, én fel-alá járkáltam, s kerestem a helyem, ám úgy tűnt, mindannyian megvoltak nélkülem, s sehol sincs szükség az én segítségemre. Nathaniel néha próbált bevonni, s hagyta, hogy egy-egy feladat után kihirdessem a nyertest, de nem elégedtem meg ennyivel. Úgy volt, hogy a vetélkedő lebonyolítása az én feladatom, mégsem voltam képes odaállni az emberek elé. Ráadásul akárhányszor megpillantottam Deborah-t vagy Castielt, rögtön a lány titka jutott eszembe, amitől összerándult a gyomrom, s hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Alexy és Rosa néha megkeresett, s próbált felvidítani, de a kis akciójuk sem járt sikerrel. S ha a kedvtelenségem még nem lenne elég, az igazgatónő is szúrós pillantásokkal méregetett az idő nagy részében, amiért nem teszem a dolgom, s biztos voltam benne, hogy jövő héten első dolga lesz, hogy behívjon az irodájába.
– Na, indulhatunk?
Annyira elmerültem a gondolataimban és az önsajnálatban, hogy kis híján fél métert ugrottam hátrébb, mikor Deborah megérintette a vállam. A kapu előtt vártam rá, miután elköszöntem Castieltől, s szóltam a lányoknak, hogy egy óra múlva csatlakozom hozzájuk. Úgy beszéltük meg, hogy Rosánál gyűlünk össze, így segíthetünk egymásnak elkészülni az esti halloween partira, majd onnan megyünk vissza a suliba. Debbie-nek persze még nem szóltam, pedig eszembe volt, ám se Rosa, sem pedig Dawn nem repdesett az örömtől, mikor közöltem velük, hogy szeretném, ha Deborah is csatlakozna hozzánk. Némi unszolás után végül beleegyeztek.
– Busszal vagy gyalog akarsz menni? – kérdeztem, de a lábaim automatikusan a buszmegálló felé vették az irányt. Amikor azonban feltűnt, hogy Debbie nem jön utánam, kíváncsian fordultam hátra. – Valami baj van?
Deborah tanácstalanul nézett rám, miközben idegesen helyezte a súlyt egyik lábáról a másikra. Egy pillanatra annyira elsápadt, hogy attól féltem, menten összeesik az utcán.
– Én csak… Legszívesebben azonnal odamennék, de… Annyira izgulok! És úgy érzem, nem állok készen a találkozásra.
Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen megértettem Debbie érzéseit, mert nem így van. A helyében én rohantam volna a kórházba, hogy találkozhassak Elliottal. Nem értettem ezt az egész időhúzást.
– Akkor gyalog?
Debbie némi habozás után bólintott, s megindultunk a kórház felé. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, sőt, próbáltam tartani közöttünk egy kis távolságot. Kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, s szerintem ezt ő is érezte, ezért sem erőltetett társalgást. Amikor azonban beléptünk a kórházba, felé fordultam. Nem akartam bunkó lenni, ezért felajánlottam neki, hogy ha itt végeztük, jöjjön el velem Rosához, hogy aztán együtt bulizzunk. Legnagyobb meglepetésemre azonban Deborah rázni kezdte a fejét.
– Köszönöm a meghívást, de nem szándékoztam elmenni a partira. – Nagy levegőt vett. – Mehetek én előbb?
Az ajkamba haraptam. Még Debbie előtt akartam beszélni Elliottal, megtudni, hogy a lány valóban igazat mondott-e. Tartottam attól, hogy ha ő megy be előbb, rászedi Elliotot, hogy hazudjon, s így sosem tudom meg, hogy igaz-e, amit Debbie-től hallottam korábban.
– Ami azt illeti, nekem sietnem kell, szóval nem baj, ha én mennék előbb?
Debbie látszólag nem örült a ténynek, hogy utánam kell mennie, de nem vitatkozott, inkább leült a folyosón egy székre, én pedig azonnal az ajtóhoz léptem, s bekopogtam. Amikor nem érkezett válasz, halkan benyitottam. Elliot éppen ébredezett, s álmosan kukucskált ki a takaró alól, amikor pedig felismert, felcsillantak a szemei. Mosolyogva ültem le az ágy szélére, s magamhoz öleltem.
– Jó reggelt, álomszuszék! – kuncogtam. – Az elmúlt pár hónap nem volt elég?
Elliot elhúzta a száját és lassan ülőhelyzetbe tornászta magát.
– Tudod, hugicám, az ember nem nagyon tud mást csinálni itt, mint aludni – morogja. – De most örülök, hogy végre itt vagy! Legalább nem unatkozom.
Lesütöttem a szemem.
– Ami azt illeti, nem tudok sokáig maradni a halloween buli miatt. Viszont kint vár valaki, aki egészen biztosan boldogítani fog, amíg anyu ide nem ér.
Elliot felvonta az egyik szemöldökét.
– Ki az a valaki?
Felsóhajtottam.
– Elmondom, ha te is elmondasz nekem valamit… – Elliot habozás nélkül bólintott, én pedig belekezdtem. – Beszéltem ma Debbie-vel, és elmondta, mi történt. Viszont nem haragszol meg, ha azt mondom, nem tudok benne megbízni, ugye? Annyit ártott már nekem, hogy muszáj a te szádból is hallanom, tényleg az történt-e, amit ő mondott.
Most először láttam a bátyámat tanácstalannak. Őrlődést véltem felfedezni az arcán, s biztos voltam benne, hogy nem szívesen beszél erről. De végül felsóhajtott, s elmesélte a balesete előtti időszakot. Ami a legmeglepőbb, pontosan azt mondta, amit korábban Debbie is. Végig a hazugság jeleit kerestem; ismertem Elliotot, és tudtam, hogy ha füllent, akarva-akaratlanul megnyalja a felső ajkát beszéd közben, s feltűnően sokszor túr bele a hajába. Most viszont teljesen igazat mondott, s nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kellene, hogy minden úgy volt, ahogy azt Debbie is mondta, vagy sem.
– Tudod, Deborah-nak igaza van – mosolyogtam rá. – Tényleg egy igazi angyal vagy. Kedves tőled, hogy segítettél neki.
Elliot a fülem mögé tűrt egy tincset.
– Tudod, a segítség kölcsönös volt. Ha ő nem lett volna, még rosszabbul viseltem volna apuék válását.
Felvontam a szemöldököm.
– Ennél is rosszabbul? Hiszen most is kórházban vagy! Mi lett volna, ha nincs Debbie?
Elliot arcvonásai megkeményedtek, s a takaró szélével kezdett babrálni.
– Arról inkább ne beszéljünk. Viszont anya mesélt Gerardról. Mit gondolsz róla?
– Őszintén? Gyűlölöm. És köszönöm, most, hogy megemlítetted, eszembe jutott, hogy holnap valami idióta rendezvényre kell mennem vele meg anyával.
– Részvétem.
Csak legyintettem.
– Ugyan, ha innen kiszabadulsz, te sem fogod megúszni!
Elliot és én még pár percig beszélgettünk, majd beengedtem Debbie-t is. Elliot arca azonnal felvidult, mikor meglátta a lányt, Deborah pedig sírva borult a bátyám nyakába. Rövid ideig néztem, ahogy egymást ölelik, amikor pedig Elliot szeméből is kigördült az első könnycsepp, úgy döntöttem, magukra hagyom őket, hiszen biztosan sok megbeszélni valójuk volt. Most már nyugodt voltam, mert tudtam, hogy Deborah szavai egytől egyig igazak voltak. Oké, talán mégsem voltam annyira higgadt, hiszen még mindig tartottam a következményektől. De bíztam abban, hogy Elliot és Debbie újra egymásra talál, s így nem kell attól félnem, hogy Castiel elhagy a lány miatt. Önző voltam? Meglehet.
Már éppen kiléptem a kórházból, s elővettem a telefonom, hogy írjak a lányoknak, úton vagyok, mikor egy erős kéz fonódott körém, s egy hirtelen mozdulattal bevágott az út szélén álló autóba. 

________________________________