2014. július 28., hétfő

11. Kerülsz engem?

Csóközööön!♥

Raina újra jelentkezik, a 11. fejezettel. ^^ Még mindig hihetetlen, hogy már itt tartok, ilyen rövid idő alatt. *-* Be kell valljam, én személy szerint imádom ezt a blogom, bár lehet, hogy ezzel egyedül vagyok. ^^"
Na, mindegy.

Szeretném megköszönni a pipákat, a szavazatokat és a majdnem 4300 oldalmegtekintést!^^ Köszönöm!^^
Továbbra is várom a véleményeiteket, akár itt, akár CsJ-n, a chatben, és.. :D

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina


11. Kerülsz engem?
Dawn néhány percig döbbenten nézett rám, és minél hosszabbra nyúlt közöttünk a csend, annál kellemetlenebbül éreztem magam. Az ajkamba haraptam. Oké, ezt nem így akartam elmondani neki; sőt, meg sem szerettem volna említeni, gondoltam, ez az én kis titkom marad – és Castielé. Sürgősen meg kell tanulnom befogni a számat, és akkor elkerülhetném ezeket a rohadt kínos helyzeteket. Felsóhajtottam, s Dawnra néztem, aki egy kis túljátszással meglepetten tátogott, majd lehuppant a földre és zöld szemeivel zavartan nézett rám.
– Te meg miről beszélsz? – A szája elé kapta mindkét kezét, meglepettségét rögtön az izgalom váltotta fel, s elképesztően vékony hangon visított fel. – Összejöttetek Castiellel?
– Nos, nem egészen. – Így belegondolva, talán nem is miattam szakítottak. – Igazából nem is történt köztünk nagyjából… semmi.
Dawn összeráncolta a homlokát. – De az előbb azt mondtad…
Megfordult a fejemben, hogy témát váltok, de akkor napokig mardosna a bűntudat, amiért hazudtam a legjobb barátnőmnek, így inkább előálltam az igazsággal. Annyira össze voltam zavarodva, hogy egy épkézláb mondatot sem tudtam összehozni, pedig az évek során tökélyre fejlesztettem a beszélőkém. Csak remélni tudtam, hogy Dawn megérti, mert nem volt kedvem újra elmondani mindent.
– Na, ácsi, most akkor megcsókolt vagy nem? – kérdezte, miután mondandóm végére értem.
Mielőtt válaszolhattam volna, Audrey dugta be a fejét lánya szobájába, kezében egy tálcát tartott, amelyen ízletesnek tűnő citromos süti és friss, gőzölgő kávé volt. Letette őket Dawn íróasztalára, s miután megbizonyosodott arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, és Dawn sem kesereg már annyira, halvány mosollyal az arcán kisietett a szobából. Rögtön az egyik citromos süti után kaptam, de Dawn rácsapott a kezemre.
– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztetett. – Tudod te, mennyi kalória van egy ilyenben? És ha egyet megeszel, azt követi még egy, majd még egy, és a végén elhízol.
Felnevettem, és mégis csak elvettem azt a sütit.
– Egybe nem halok bele. Majd lemozgom az edzőteremben.
Dawn a szemét forgatta és belekortyolt a kávéjába. – Szóval, Castielnél tartottunk.
– Nem, nem csókolóztunk – mondtam elgondolkodva. – Majdnem, de nem. Lehet, hogy egy kicsit ittas voltam, de annyi eszem volt, hogy elmeneküljek. Nem hinném, hogy miattam dobta Shai-t. – Tiszta ellentmondásos vagyok. – Ki tudja? Lehet, hogy Castiel közben talált mást. Ismered őt, tudod milyen.
– Nos, én ezt akkor sem hiszem el – összefonta maga előtt a kezét. – Szerintem bejössz neki, Avery. Láttam, hogy néz rád. Fogadni mernék, hogy hamarosan hívni fog, mert többet szeretne egy majdnem csóknál. – Dawn minden bizonnyal láthatott valamit az arcomon, mert azonnal felvisított. – Istenkém, már fel is hívott?
Felnyögtem. Nagyon, nagyon nem akartam erről beszélni, de az agyam képtelen volt a normális működésre, és nem jutott eszembe semmi, amivel elterelhetném Dawn figyelmét rólam és Castielről.
– Keresett párszor, de később vettem észre. És nem terveztem, hogy visszahívom – elfintorodtam.
– Hát, pedig nagyon is fel kéne hívnod.
– Azt már nem! Hé, nem tudod, hogy Leo ismeri-e Josht? Tudod, a srácot, akivel tegnap éjjel csókolóztam.
Dawn gyors sms-t küldött a barátjának, hogy elkérje nekem Josh számát; bár nem igazán örült, hogy terelem a témát, és hogy még midig rövid kapcsolatokat keresek, és még csak meg sem próbálom a dolgot Castiellel. Mindezt elengedtem a fülem mellett, és Dawn és rájött, hogy hiába beszél nekem, tudja, milyen makacs vagyok, és már csak a büszkeségem miatt sem fogok Castiellel kavarni.
Még beszélgettünk egy kicsit, majd fél óra múlva felpattantam, hogy hazainduljak – Josh számával együtt. Anya ki fog nyírni, amiért kések, mert bőven túl léptem azt az egy órát, ami mondott, de ez nem különösebben zavart. Hazafelé menet felhívtam Josht, s megbeszéltük, hogy holnap suli után találkozunk. Ennek tudatában boldogan írtam meg a házim, s izgatottan vártam a hétfőt.

Korán léptem át az iskola kapuját, az udvar szinte teljesen üres volt, itt-ott sétálgatott csak egy-egy ember. Ásítva és kissé nyúzottan igyekeztem a bejárat felé, magamban szitkozódva az időjárás miatt. Útközben elkezdett csöpögni, nálam pedig nem volt esernyő, a hajam nedvesen tapadt az arcomra, a ruháim kissé átáztak (pechemre pont fehér felső volt rajtam, és a fekete melltartóm rettenetesen átütött), és a szandálom is csupa víz és sár volt. A szekrényem felé futottam, ahonnét kikaptam a szükséges dolgokat, majd jó alaposan körbenéztem (nagyszerű, már paranoiás is lettem), s gyors lépésekkel mentem be a legközelebbi mosdóba.
Félve néztem a tükörbe és csalódottan vettem tudomásul, hogy bizony rengeteg korrigálásra van szükségem. Az arcom sápadt volt, a szemem alatt pedig sötét karikák húzódtak, amelyeket egyrészt az elfojt szempillaspirálnak köszönhettem, másrészt pedig annak, hogy egész éjjel nyugtalanul aludtam, amikor pedig végre elbóbiskoltam, Castiellel álmodtam. Az óracsörgés előtt másfél órával keltem, de visszaaludni már nem tudtam, csak forgolódtam, majd úgy döntöttem, előbb elindulok otthonról.
Tíz percet töltöttem a mosdóban, ez alatt az idő alatt pedig rendbe hoztam a sminkem, kifésültem a hajam, amit reggel gondosan kivasaltam, most mégis hullámos és kócos volt az eső és a pára miatt, s összekötöttem a szénaboglyára emlékeztető hajzuhatagot. Egy utolsó pillantást vettem a tükörképemre; még mindig borzalmasan festettem, de ennél többre nem voltam képes. Sóhajtva léptem ki a folyosóra, s mielőtt a szekrényemhez mentem volna, megint körbenéztem, remélve, hogy Castiel sehol sincs. Útközben még párszor ezt megtettem, majd visszapakoltam a szekrényembe.
Közben odajött hozzám pár évfolyamtársam, akik azzal akartak maguknak egy kis hírnevet szerezni, hogy a közelemben tartózkodnak, noha mindenki tudta, hogy elég gáz a személyiségük. Mind a négyen feltűnő ruhákba bújtak és egy kiló sminket kentek az arcukra, amitől csak röhejesebben néztek ki. Mindenesetre, kedvesen viselkedtem velük, meghallgattam őket, nevettem a poénjaikon, de valójában nem is rájuk figyeltem, hanem Dawnt néztem, aki a folyosó túloldalán hisztizett. Két barátnőjével beszélgetett, és legjobb barátnőm hangja pillanatokon belül elért hozzánk, és azonnal tudtam, hogy valami nagy gáz van. A négy lány is megfordult, az egyikük a szemét forgatva nézte, ahogy Dawn ingerülten csapkod. Bizonyára rajtam kívül egyikük sem vette észre, hogy nem sok kell neki ahhoz, hogy elsírja magát.
– Na, Drama Dawn megérkezett. – Csúnyán néztem a fekete hajú lányra, aki ezt nem láthatta, mert nekem háttal állt.
Dawn és én nagyon jól tudtuk, hogy a többiek Drama Dawnnak hívják őt a háta mögött, de nem foglalkoztunk túlságosan vele. Igen, Dawn ért a hisztihez és a drámázáshoz, de ő több volt ennél, noha ezt csak én tudtam. Amikor Dawn könnyekkel a szemében megindult felém, a négy lány elsietett.
– Mi történt? – néztem rá kíváncsian.
– Az életemnek hivatalosan is vége! – A fejét nekidöntötte az egyik szomszédos szekrénynek. – Leo szakított velem.
Nos, különösen nem lepett meg, amit hallottam, számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb ez bekövetkezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy ilyen hamar. Elhúztam a szám. Lőttek a buliknak.
– De hisz szombaton még jól megvoltatok!
Dawn könnyei kicsordultak, én pedig a kezébe nyomtam pár papír zsepit. Az iskola közben kezdett megtelni diákokkal, és többen kíváncsian néztek felénk, próbálva kitalálni, mi történik. Két óra múlva már az egész iskola tudni fogja, hogy Dawn sírt, és ostobábbnál ostobább pletykák fognak szárnya kelni. Amelyeknek többségét a hangosan vihorászó Amber fogja terjeszteni. Olyan csúnyán néztem rá, amilyen csúnyán csak tudtam, de túl érdekesnek találta Dawn problémáját ahhoz, hogy foglalkozzon velem. Említettem már, mennyire utálom azt a ribancot?
– Igen, és… – szipogott. – Pont ezért vetettem fel az ötletet, hogy bemutathatnánk egymást a szüleinknek. Erre Leo kiakadt, elkezdett üvöltözni, és szakított velem.
Felnyögtem. Ó, istenkém, megértem, hogy Leo lelépett.
– Dawn, nem mondhatod azt egy olyan srácnak, mint Leo, hogy be szeretnéd mutatni a szüleidnek! Főleg nem alig egy hét után.
– Miért, akkor mikor kellene bemutatnom nekik egy pasit? – kérdezte ingerülten.
Haboztam, és becsuktam a szekrényem ajtaját.
– Hát, nem tudom.
Lassan elindultunk az aula felé, hogy leüljünk az egyik padra, távol a kíváncsiskodó, hallgatózó emberektől.
– Te mikor vitted haza a pasijaidat? – Amikor mosolyogva szóra nyitottam a számat, Dawn még hozzátette: – Úgy, hogy találkozhassanak a szüleiddel.
Elgondolkodtam. Nem emlékszem, hogy ilyen túl sokszor történt volna.
– Anya csak Mattel találkozott, utána még csak meg sem említettem neki, hogy van valakim. Mármint, sejtette, hogy van, csak… nem volt annyira komoly, hogy be is számoljak neki, érted. Apa meg még mindig azt hiszi, hogy szűz vagyok, szóval nem hiszem, hogy túl sok okosságot tudnék neked mondani ezzel kapcsolatban.
Dawn felsóhajtott, majd megindult egy üres pad felé, távol a többiektől. Én követtem őt, de megtorpantam, amikor megláttam az iskolába belépő Castielt, aki éppen a legjobb haverjával, Lysanderrel beszélgetett. Mintha csak tudná, hogy figyelem, Castiel felénk pillantott, s mikor meglátott, a mosoly eltűnt az arcáról, helyét frusztráció vette át. Valamit odasúgott Lysandernek, majd megindult abba az irányba, ahol én is álltam. Páni félelemmel néztem Dawnra, aki csak kuncogott, és – az áruló! – csatlakozott néhány végzős sráchoz. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de tudtam, hogy Castielt ez nem akadályozná meg abban, hogy odajöjjön hozzám. Kétségbeesetten pillantottam körbe, menekülési terven agyalva, s mikor megláttam Nathanielt, megkönnyebbültem fújtam ki a visszatartott levegőt, és megindultam a DÖK elnök felé. Castiel úgysem szeret a szőke srác közelében lenni, így egészen biztos, hogy megúszom a vele való beszélgetést.
– Hahó, Nathaniel! – köszöntem neki, és belékaroltam.
Dühösen meredt rám és kirántotta a kezét. Arrébb lépett.
– Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul.
– Én… – Ez az! Castiel megállt. – Csak meg akartam kérdezni, hogy érezted magad szombaton.
Nathaniel összefonta maga előtt a kezét.
– Szerintem nyilvánvaló. És ha most megbocsátasz…
Ezzel kikerült és elindult a tantermek felé. Dawn nevetve sétált oda hozzám.
– Hűha, ilyet se láttam még! Avery megijedt egy sráctól, egy helyes sráctól, és elszaladt. Egek, le kellett volna fényképezni az arcod!
– Fogd be! – mordultam rá.
Ez nagyon nem hiányzott. Dawn a kis mutatványomból arra következtetett, hogy belezúgtam Castielbe, és le sem lehetett lőni. Egészen a jelzőcsengőig mondogatta, hogy milyen szép pár lennék – mintha ezt a kis monológot már hallottam volna tőle –, majd amikor Rosa csatlakozott hozzánk, témát váltottunk és ruhákról kezdtünk beszélgetni, egészen az osztályteremig. Castiel éppen a terem előtt álldogált és azzal a fekete hajú lánnyal beszélgetett, aki korábban a szekrényemnél idegesített a jelenlétével. Amikor a srác kiszúrt, elküldte a lányt, de nem mozdult az ajtóból. Úgy tettem, mintha nem látnám őt, és a barátnőimmel társalogva próbáltam bemenni a terembe, Castiel azonban megragadott a kezemnél fogva, és félrehúzott. Közben pont becsöngettek.
– Elment az eszed?! – morogtam. – Engedj el, Castiel!
– Kerülsz engem? – kérdezte ingerülten.
A lehető legközömbösebb arcomat öltöttem magamra, de majd’ kiugrott a szívem a helyéről.
– Már miért tenném?
Lazán nekidőlt a falnak.
– Mondjuk a bulin történtek miatt?
Felnevettem, és csak remélni tudtam, hogy ő nem hallja a hangomban az idegességet.
– Nem emlékszem, hogy közöttünk bármi is történt volna, de ha mégis, hát bocsánat. Részeg voltam, sokat ittam, valószínűleg elment az eszem, hogy pont veled álltam le, de hát, mindenki hibázik, nem?
Castiel megütközött arcát látva bűntudatot éreztem a miatt, amit mondtam, de ha ez kell ahhoz, hogy leszálljon rólam, és a kapcsolatunk ugyanolyan semmilyen legyen, mint a buli előtt, hát akkor többször fogom ezt a fejéhez vágni.
Néhány pillanatig néztem rá, majd sarkon fordultam, és otthagytam őt, pontosan úgy, mint szombaton…

2014. július 25., péntek

10. Miattam

Csóközön!♥

Meghoztam is hoztam a 10. fejezetet, amelynek itt, az elején szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy csúnya beszéd sajnos előfordul, szóval csak óvatosan. :)

Mint láthatjátok, az oldalra felkerült egy szavazás is, ami a korotokra kérdez rá. Hogy ez miért fontos? A történet folytatása miatt szeretném tudni, hogy körülbelül hány évesek vagytok. Nem fogok az ötleteimen változtatni igazából semmit, csak jó lenne tudni, hogy mennyire részletezhetek dolgokat. Szóval, szavazzatok, és ha lehet, legyetek őszinték! :)

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 3700+ oldalmegtekintést!:)
Továbbra is várom a véleményeket!^^

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

Puszi,
Raina


10. Miattam
Mély csend telepedett közénk, s éreztem, ahogy egész testemben lemerevedek. A szemem sarkából halványan észleltem, hogy anya villámokat szór rám a pillantásával, de a tekintetemet nem tudtam levenni Gerard arcáról, ami néhány másodperc alatt torzult el a fájdalomtól. Eleinte talán fel sem fogtam, mit tettem, aztán amikor végre megvilágosodtam, rögtön elszégyelltem magam. Szóra nyitottam a szám, de valahogy nem jöttek a szavak a döbbenettől és a sokktól. Lesütöttem a szemeimet, a villát újra a kezembe fogtam és zavartan kezdtem vele turkálni az ételt. A bűntudat a torkomat fojtogatta, és egy aprócska hang az agyam egy hátsó zugában csak úgy üvöltözött, hogy kérjek bocsánatot. Vicces, hogy a hatalmas szám miatt kerülök folyton ilyen helyzetbe, de amikor bocsánatkérésre kerül sor, én és az a hatalmas szám teljesen elnémulunk. Gerardra néztem.
– Én… Nagyon sajnálom – mondtam végül.
A férfi megköszörülte a torkát.
– Semmi baj, nem…
A fejemet ráztam, belé fojtva a szót.
– De, de nagyon is baj. Nem szabadott volna ezt az egészet felhoznom. Vagy legalábbis nem így.
Anya döbbent arckifejezését igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az oké, hogy nem szokásom így bocsánatot kérni, de azért nem kellene ennyire nyíltan kimutatni a meglepettségét.
– Nem tudhattad – mosolygott rám halványan Gerard. – Avery, nem haragszom. Most pedig, folytassuk az evést, mielőtt teljesen kihűl anyukád remekműve.
Az ajkamba haraptam, nehogy elnevessem magam, majd egy bólintás után újabb falatot vettem a számba. Közben tovább beszélgettünk, próbáltunk úgy tenni, mintha az előbbi meg sem történt volna, de kis társaságunk hangulata már korántsem volt felhőtlen, a gyász, a fájdalom, a bánat továbbra is fel-felütötte a fejét, s ez teljesen tönkre vágta az ebédet, amit egyikünk sem mondott ki, de mindnyájan tisztában voltunk a másik gondolatával.
Ebéd után hagytam, hogy anya és újnak korántsem nevezhető pasija elmosogasson, s felsétáltam a szobámba. A fejfájásom kissé alábbhagyott, de néha még megéreztem, és akkor pocsékul éreztem magam. Az ebédből nem sokat ettem, de örültem, hogy legalább ennyit le tudtam erőltetni a torkomon, és még bennem is maradt. Nálam ez hatalmas dolognak számított, rendszerint olyan másnapos vagyok, hogy el sem tudok szabadulni a mosdóból – nem, mintha büszke lennék rá.
Úgy terveztem, hogy megpróbálkozom a tanulással, mert bár sokan nem gondolnák rólam, nem szeretek felkészületlenül suliba menni. Az íróasztalomhoz ültem, majd miután megnéztem a hétfői órarendem, előkaptam a töri-, a matek- és a franciakönyveimet, és nekiláttam a leckének. Azzal kezdtem, ami kevésbé ment; humán beállítottságú vagyok, s a reáltárgyakkal mindig is hadilábon álltunk, nehezen tudtam felkészülni rá. Bár a töri ment, és érdekes módon, még jó is voltam belőle. A matekról azonban ezt már nem mondhattam el. A tavalyi tanagyag ismétlésével kezdtünk, s ahogy a házit írtam, csalódottan vettem tudomásul, mennyit felejtettem a nyár folyamán, s jóformán újra kell kezdenem a témakört, így előkaptam a tizedikes könyveimet és füzetem, és jó alaposan átnéztem mindent, ami nem ment, majd nekikezdtem a hétfőre feladott feladatoknak. Az első kettő kifogott rajtam, és csak homlok ráncolva néztem az egyenletet, azon töprengve, hogy mit is kezdjek velük, majd körülbelül egy óra agyalás után végre rájöttem, hogyan csináljam, s onnantól már gyerekjátéknak tűnt az egész. Persze, azért végig bennem volt az, hogy mi van, ha az egészet rosszul csináltam, és ezt most így bemagolom, a dolgozatom meg karó lesz nulla ponttal.
Miután végeztem, fáradtan csaptam be a füzetem, s hátradőltem a székben, az orrnyergemet masszírozva. Nem volt annyi energiám, mint általában, és már átkoztam magam, amiért nem álltam neki még tegnap a házinak. A mai napot akkor tölthettem volna pihenéssel; úgy is el voltam maradva a sorozataimmal.
Felsóhajtottam, s pihenésként a kis táskámért nyúltam, hogy elővegyem a telefonom, ami egész délután nem akadt a kezembe. Ahogy vártam, rengeteg nem fogadott hívásom volt – öt Dawntól, kettő Alexytől, egy Nathanieltől, egy Mattől, pár néhány új arctól és… nyolc Castieltől. Utóbbinál csak felvontam a szemöldököm, elképzelni sem tudtam, mit akarhat tőlem. Aztán egy vállrántás kíséretében ránéztem az üzeneteimre, és azt hittem, lefordulok a székről. Dawn nagyon elemében lehetett, mikor felkelt.
Örülök, hogy el lehet érni téged.
Hahó, alszol?
VEDD FEL!
A negyedik üzenetnél szinte fejbe csapott Dawn idegessége.
MI AZ ISTENÉRT NEM VESZED FEL?! ÉLSZ MÉG EGYÁLTALÁN? SZÜKSÉGEM LENNE RÁD, TE IDIÓTA NŐSZEMÉLY! SOS
A tankönyvekre pillantottam, majd vissza a telefonom kijelzőjére, és úgy döntöttem, a tanulás várhat, ha a legjobb barátnőmnek szüksége van rám. Felpattantam, elővettem valami olyan ruhát, ami utcai viselésre alkalmas, majd alapozó és szempillaspirál felvitele utál átöltöztem és lerobogtam a nappaliba. Amint beléptem a napfényben úszó, tágas helyiségbe, felsikítottam és a szemem elé kaptam a kezem.
– Basszus, megvárhattátok volna, amíg lelépek itthonról, vagy bemehettetek volna egy szobába! – utaltam anya hiányos öltözékére és Gerardra, aki éppen anyámról próbálta lefejteni az utolsó, valamit takaró textilt.
Elfordultam és igyekeztem kiverni a fejembe égett képeket. Ezt egyértelműen nem akartam látni.
– Átmegyek Dawnhoz, ha nem baj – mondtam gyorsan.
– Megtanultál? – kérdezte anyám, hangjában türelmetlenség bujkált, és még valami, amiről nagyon nem akartam tudomást venni. Megrázkódtam.
– Nem, anya, még nem végeztem. De ha visszajöttem, befejezem. Kérlek, nem maradok sokáig!
A könyörgésem valahogy röhejesnek hatott úgy, hogy háttal álltam neki, ennek ellenére nem akartam megfordulni.
– Egy óra múlva itthon vagy.
Elmosolyodtam, s rohantam, hogy felvegyem a szandálom. A kis táskámmal és a telefonommal együtt léptem ki a házból, s mikor becsukódott mögöttem az ajtó, mély levegőt vettem. Örültem, hogy Dawnnak szüksége van rám, így elszakadhatok ebből a környezetből

A ritkán közlekedő buszok miatt gyalog indultam útnak, mondván, egy kis mozgás nem árt, hisz az utóbbi napokban eléggé ellustultam, és ami nagyon nem hiányzott még az életembe, az pár plusz kiló volt. Útközben írtam egy üzenetet Dawnnak, hogy ne aggódjon, mindjárt ott vagyok, majd visszahívtam néhány embert, persze akadtak olyanok is, akikkel nem szívesen beszéltem. Nathaniel és Castiel pontosan ebbe a csoportba tartozott, mert ha valakik, akkor ők tuti szétcseszik az egész napom, és úgy döntöttem, nem érdemes rájuk időt vesztegetni. Shailene-nél egy kicsit hezitáltam, nem tudtam, miért kereshetett. Vajon csak beszélgetni szeretett volna? Elég jó barátok voltunk, szóval nem lepődtem volna meg, de tekintve, hogy a múlt éjjel majdnem lesmároltam a pasiját, nem tartottam jó ötletnek a társalgást. Basszus, ha Castiel elmondta neki, szétzúzom a golyóit!
Úgy döntöttem, inkább később beszélek Shailene-nel, egyszerre csak egy problémával szerettem volna foglalkozni, és ahogy elnéztem Dawn segélykérő üzeneteit, egy ideig biztosan el leszek foglalva. Mosolyogva csöngettem be a hatalmas, tengerparti házra emlékeztető lakhelyére, amelyről csak úgy üvöltött, hogy gazdag család tengeti odabenn a napjait. A mosoly azonban lehervadt az arcomról, mikor Dawn anyukája nyitott ajtót gondterhelt arccal. Csinos vonásai kimerültségről árulkodtak, gyönyörű barna haja pedig kócosnak tűnt. Szokatlan volt őt így látni, elvégre életvidám nőnek ismertem meg, aki sosem mutatta ki, ha valami aggasztotta. Halkan köszöntött, majd beinvitált.
– Történt valami, Audrey? – Dawn anyukája ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem, legjobb barátnőm apját azonban akkor sem merném Louis-nak szólítani, ha megkérne rá.
Elég hátborzongató figura, folyton feketében jár, és ha nem tudnám róla, hogy mivel keresi a pénzt, még akkor is sejteném, hogy nem tisztességes ember. Na, jó, konkrétan fogalmam sincs, hogy honnan van ennyi pénzük, ugyanis a férfi még a saját lányát se avatja be a piszkos dolgokba, de hát, azért vannak elképzeléseim, amelyek közül egyik sem legális. Ő az a személy, akitől még én is rettegek.
Nem mintha bármikor is bántott volna, sőt, velem és Dawn barátainak többségével elég kedves, de a szemében mindig ott van a furcsa, veszélyes villanás, amitől teljesen kiráz a hideg.
– Dawn majd úgyis elmond mindent – mosolygott rám kedvesen Audrey, majd a konyha felé sietett. – Kérsz valamit inni?
– Ó, egy kis vizet elfogadnék, köszönöm.
– Szénsavmentes, ugye? – nézett rám a válla felett. Bólintottam, s megálltam az ajtóban. – Később viszek fel egy kis sütit. Remélem, te meg tudod nyugtatni Dawn.
Kivettem a kezéből a felém nyújtott poharat, s halványan elmosolyodtam.
– Megpróbálom, de nem ígérek semmit.
Még váltottunk pár szót, majd lassan felsétáltam az emeletre. Dawn szobájából hangos zene szűrődött ki, így kopogás helyett csak benyitottam.
Dawn rendszerető ember, nem szereti, ha zűrzavar van körülötte, így eléggé sokkolt a szobája látványa, ahol teljes káosz uralkodott. Ruhák, könyvek és táskák hevertek a földön, az ágyneműje pedig hatalmas kupacban állt az ágyán. Dawn a földön kuporgott, térdeit felhúzva sírt, s mikor megpillantott az ajtóban, rögtön lejjebb vette a zene hangerejét.
– Szia – köszönt szipogva.
Becsuktam magam mögött az ajtót, s leültem Dawn mellé, akinek talán nagyobb problémája volt, mint azt először gondoltam. Még mindig rajta volt a tegnap esti ruhája, a sminkje teljesen szétfojt, annyit sírhatott. Szétesettnek tűnt, és nem nyújtott valami szép látványt.
– Hé, nyuszkó, mi történt? – kérdeztem, miközben átöleltem.
Dawn olyan volt számomra, mint egy testvér, és utáltam őt így látni.
– Az apám – felelte keserűen. – Lebaszott, amiért későn értem haza, és hallod, basszus, egy órán keresztül üvöltözött velem, mert szerinte túl ribancosan öltöztem fel. És, ezt hallgasd! Még két hét szobafogságot is kaptam! Suli után haza kell jönnöm, nem találkozhatok senkivel, a laptopom elvették, a telefonomat minden délután oda kell nekik adnom, és minden kibaszott este be kell számolnom nekik arról, hogy hol voltam, mit csináltam, kivel beszéltem, és, ha ez még nem lenne elég, még a leckémet is le fogják ellenőrizni. Tiszta dedó az egész.
Vágott egy grimaszt, majd a kézfejével letörölte azt a pár könnycseppet, amit nem sikerült visszatartania.
– És a jógának is lőttek, két teljes hétig. El fogok hízni…
Dawn apja mindig is szigorú volt, de… Hát, ha az én lányom ért volna haza hajnalban, részegen, rövid ruhában, lehet, hogy én is kikeltem volna magamból. De a két hét szobafogságot igazságtalannak tartottam, és tudtam, hogy Dawn nem fogja kibírni.
– Hé, de a suliban emberek között lehetsz. És ha gondolod, átjöhetek, hogy segítsek tanulni. Társaságban lennél, tanulnál is, és nem is mennél el itthonról. Probléma megoldva – mosolyogtam rá.
Elnevette magát.
– És már meg is találtad a kiskaput… Tudod, remek ügyvéd lehetne belőled.
A fejemet ráztam.
– Eszem ágába sincs anyám nyomdokaiba lépni. Egy ügyvéd elég a háznál.
Dawn hirtelen felpattant és elkezdett rendet rakni maga körül, én pedig segítettem neki.
– Miért érzem azt, hogy valami miatt dühös vagy anyudra?
Felsóhajtottam.
– Mert ez a helyzet.
Nem tudtam, mennyit mondhatok el anyám kapcsolatáról és mennyit nem, de végül mindent elmeséltem Dawnnak, már csak azért is, mert dühített a tudat, hogy anyám egy ilyen hatalmas dolgot hallgatott el előlem. Meg persze azért is, mert Dawn a legjobb barátnőm, és nincsenek egymás előtt titkaink. Miután kidühöngtem magam, áttértünk a tegnapi parti kibeszélésére, s kiderült, hogy amíg Castiel miatt forrt a fejem az idegtől, és amíg Josh-sal voltam elfoglalva, Alexy talált egy srácot, akivel egész jól elbeszélgetett. Bűntudatom támadt, amiért úgy magára hagytam a barátaimat (és Nathanielt), mert végül is én hívtam meg őket, de eldöntöttem, hogy kiengesztelem őket valamivel.
Már egészen elmerültem a gondolkozásban, mikor Dawn visszarángatott a földre egy olyan témával, amiről a legkevésbé sem akartam beszélni, de rögtön felkeltette a figyelmem, amit mondott.
– Reggel beszéltem Shailene-nel – mondta, miközben egy fehér ruhát aggatott rá vállfára. – Egy kis időre jó volt elszakadni a saját problémáimtól.
– Mi történt? – Csak mondd, hogy nem tud rólam és Castielről!
– Castiel a buli után szakított vele.
Nem sok kellett, hogy hasra vágódjak.
– Hogy mi?
A testem olyan módon reagált a hallottakra, ahogyan nem kellett volna. A szívem hevesen dobogott és minden vér az arcomba tolult. Kis izgalmat is véltem felfedezni, és hű, mintha a vágy is felébredt volna bennem. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy így éreztem magam egy ilyen hír hallatán. Ijesztő volt.
– Ja, Shai szerint tuti összejött valakivel Mattnél. Kíváncsi vagyok, ki lehet az illető.
Dawn elgondolkodó arcot vágott, én pedig nem tudtam tovább magamban tartani, egyszerűen kirobbant belőlem.
– Én.
Dawn felém kapta a fejét.
– Hm?
Lerogytam az ágyra, és éreztem, ahogy a paradicsom vörös arcom falfehérré változik. Uram istentönkre vágtam az egyik barátnőm kapcsolatát!
– Én – ismételtem. – Miattam szakítottak.

2014. július 21., hétfő

09. Mr. Ismeretlen

Csóközön!♥

Meg is hoztam a következő részt, amelybe valahogy most sem sikerült pont azt beleírnom, amit szerettem volna. 
Sőt, egészen mostanáig eszembe sem jutott semmi olyan, ami ebben a fejezetben történik, írás közben találtam ki. Csakhogy tovább bonyolítsam a Delacroix család életét.Hahaha

Köszönöm szépen a pipákat és a 3100+ oldalmegtekintést. Visszajelzések most nem igazán jöttek, de azért örülök, hogy továbbra is olvastok, hisz a látogatottság még mindig eszméletlen magas (amiért nagyon hálás vagyok!)

Nem is húznám az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!:)

Puszi,
Raina


9. Mr. Ismeretlen
Másnap délután egykor keltem, s mint az várható volt, a fejem iszonyatosan sajgott, köszönhetően a bulin elfogyasztott italoknak.
Miután Castiel majdnem megcsókolt, kisétáltam a konyhából, mert tartottam attól, hogy ha tovább maradok vele, olyat teszek, ami miatt napokig furdalna a lelkiismeret. Más szórakozást kerestem magamnak, egy ismeretlen srác kezéből kikaptam a sörösüveget, és körülbelül három perc alatt fogyasztottam el a tartalmát, s miután eleget lestem a vidám embereket, úgy döntöttem, felhagyok a duzzogással. Mert azt tettem; álltam a fal mellett és vedeltem. Végül, fogalmam sincs, hogyan, de Matt egyik haverja ölében kötöttem ki. Josh (legalábbis azt hiszem, így hívják) éppen pókerezett néhány sráccal, látszólag nagyon élvezte, de miután megjelentem, a teljesítménye alábbhagyott, és elég hamar elfogyott az összes zsetonja. Na, nem mintha bánta volna, szerintem sokkal többet nyert a vereséggel – engem (a nyertes jutalma egyébként ingyen pia lett volna, ami már csak azért is röhejes volt, mert semmiért nem kellett egy fillért sem fizetni, minden ingyen volt).
A pia továbbra is fogyott, én egyre részegebb lettem, és hagytam, hogy Josh azt tegye velem, amit csak akar. Piszkosul élveztem a helyzetet, a húszéves srác eszméletlenül csókolt, és egy cseppet sem bántam, hogy letapizott – főleg azért, mert arra a pár percre sikerült teljesen megfeledkeznem arról a majdnem csókról Castiellel. Az éjszakám pedig még izgalmasabb lehetett volna, s teljesen be voltam zsongva, mikor Josh az emeletre vezetett, azonban Nathaniel – ki más? – megjelent, hogy megmentsen, és elzavarta Josht. Dühöngeni kezdtem, s üvöltöztem Nathaniellel, egészen addig, amíg Matt félre nem húzott, és megkért, hogy ne rendezzek balhét.
Azt hiszem, ezután valamikor hazajöhettem, mert semmi másra nem emlékeztem. Legalábbis, remélem, hogy így történt.
Nagyokat pislogtam, s megpróbálkoztam a felüléssel. A szoba párszor megfordult körülöttem, de örültem, hogy fejfájásnál többről nem volt szó, így bár lassú mozdulatokkal, de nyugodtan húztam le magamról a takarót, és gépiesen keltem ki az ágyból. Meglepődtem, mikor az éjszakára használt rongyos, combközépig érő szürke felsőt láttam meg magamon és nem azokat a ruhákat, amelyekben végigtomboltam az éjszakát. Megdörzsöltem a szemem, majd nagyokat ásítva, kissé szédülve lesétáltam a konyhába, kétségbeesetten markolva a lépcső mellett húzódó korlátot, nehogy elessek.
Anyát is ott találtam, és döbbenetes módon, éppen főzött, és hú, azta, mennyei illata volt! Pedig anyám tényleg nem tud főzni.
– Jó reggelt – köszönt vidáman.
Többször is végig kellett mérnem, mielőtt felfogtam volna, mit is látok. Dús szőke haját egy csattal fogta össze, egy elegáns ceruza szoknyát viselt, fehér inggel, a kedvenc magas sarkújával, sőt, még a rózsaszín, Kiss the cook feliratú kötényemet is felvette. Arcát finom smink borította, és mintha parfümöt is éreztem volna. Te jó ég, mennyit aludtam?
– ’Reggelt! – A szekrényhez léptem, hogy levegyek egy poharat, amit teletöltöttem vízzel. – Miről maradtam le? – kérdeztem, miközben a fájdalomcsillapítóért nyúltam.
Anya egy pillanatra abbahagyta a leves keverését és felém kapta a fejét. Letelepedtem az aprócska asztalhoz, megfogtam egy almát, és hintázni kezdtem.
– Nem értem, miről beszélsz.
Felsóhajtottam.
– Javíts ki, ha tévednék, de nem ilyen szerelésben szokás főzni. És meglepő, hogy éppen ebédet készítesz. Biztosan van valami, amiről nem tudok.
Beleharaptam az almába.
– Ha felöltöztél, beszélünk.
Kis híján félrenyeltem a számban lévő falatot, és rögtön abbahagytam a hintázást is.
– Mióta zavar téged, hogy pizsamában ülök asztalhoz?
– Egy vékony, alig takaró rongyot én nem neveznék pizsamának, Avery.
Döbbenten pislogtam rá. Ez annyira nem ő volt, teljesen idegen számomra a viselkedése. Anya sosem szokott főzni, mindig valamilyen készételt vett, amit csak be kellett dobni a sütőbe – nálunk ez a vasárnapi ebéd, a hét többi napján pedig vagy étteremben eszünk vagy rendelünk valami kaját. Az, hogy most mégiscsak szán egy kis időt az étel elkészítésére, hatalmas és meglepően furcsa dolognak számított, s biztos voltam benne, hogy történt valami, amit nekem elfelejtett megemlíteni.
Az pedig, hogy felküld átöltözni, csak még jobban megzavart. Sosem szólt, ha egy szál pólóban és bugyiban ülök asztalhoz, sőt, gyakran tette ezt ő is a melegebb napokon. De azért felálltam, mert nem akartam veszekedni vele, s felfutottam a szobámba, hogy magamhoz vegyek néhány otthoni viselésre szánt régi ruhát, és megindultam a fürdő felé.
A tükörbe nézve kis híján sokkot kaptam, a tegnapi buli bizony otthagyta a nyomát a bőrömön. Kissé sápadt voltam, és a szemfestékem is szépen elkenődött, ugyanis annyira fáradt voltam, mikor az éjszaka közepén hazaestem, hogy nem volt kedvem lemosni a sminkem. Most viszont volt rá időm, egy gyors fogmosás után benedvesítettem az arcom, így az alapozó nagyját sikerült lemosnom. A tükör mögötti kis polcról levettem a sminklemosót, amiből keveset nyomtam egy vattára, majd elkezdtem lemosni a fekete szemfesték nagyját, de néhány fekete folt nem akart lejönni. Kócos hajamat gyorsan kifésültem, majd egy hajgumival összekötöttem. Magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy fehér spagetti pántos felsőt, s lekocogtam a lépcsőn.
A konyhából kuncogás és halk, meghitt beszélgetés szűrődött ki, ami miatt megtorpantam, s a fal mellől hallgatóztam. Anyáé mellett egy férfi mély hangját is hallani véltem, amit nem értettem. Tudtommal apa óta nincs senkije.
Nesztelenül léptem be a konyhába, ahol rögtön a földbe gyökerezett a lábam, s csak tátott szájjal bámultam őket. Egy körülbelül negyvenéves, rövid, fekete hajú férfi ölelgette anyámat, s éppen a fülébe súgott valamit, ami anyát idétlen nevetésre kényszerítette. Megrázkódtam a látványtól. Félre ne értsétek, nem vagyok én a szerelem ellen, de hát, na, azért mégiscsak anyámról volt szó, és tudjátok, nem szívesen gondolok bele abba, hogy ő miket csinál a hálószobában ezzel a fickóval.
Megköszörültem a torkom, mire a számomra nagyon is furcsa párocska rögtön szétreppent, sőt, anya még el is pirult, amikor rádöbbent, hogy rajta kaptam őket.
Barátságtalanul méregettem a férfit, aki a korához képest egész jól nézett ki, de egyáltalán nem illett anyához.
– Szia – köszönt mosolyogva. – Sokat hallottam már rólad, Avery, örülök, hogy végre megismerhetlek! – felém nyújtotta a kezét. – Gerard vagyok.
Egy ideig csak összeszűkült szemmel néztem rá, majd a szemem sarkából anyára pillantottam. Az arca még mindig olyan vörös volt, mint a paradicsom, s zavartan harapdálta a száját, a tekintetem pedig végig kerülte. Összefontan magam előtt a karjaimat, így megúsztam a kézfogást Mr. Ismeretlennel.
– Vicces, hogy maga hallott rólam, mert őszintén, én semmit sem tudtam önről. – Még én is kihallottam a hangomból csöpögő rosszindulatot, de egy cseppet sem szégyelltem magam.
Kikerültem a döbbenten álló fickót és nekidőltem a pultnak. Anya mérgesen meredt rám, engem azonban nem érdekelt egyikük sem. Reméltem, hogy anya felfogja, mennyire dühös vagyok rá, amiért egy ilyen dolgot titkolt előlem.
– Örülnék, ha normálisan viselkednél! – mordult rám halkan, mikor mellém lépett. – Gerard rendes ember, és már alig várta, hogy találkozzatok.
Megrántottam a vállam, mire anya arca ezúttal a dühtől vált pirossá.
– Teríts meg, most!
Úgy tettem, ahogy kérte, de előtte vetettem rá egy olyan pillantást, amelyből tudhatja, hogy mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez. Hát nem látja, hogy milyen röhejesen viselkedik a pasi miatt? Még főz is, pedig nem szokása.
Az asztalra raktam három mély- és lapostányért, azonban amikor az evőeszközökért indultam volna, Gerard megelőzött, s kedvesen rám mosolygott. Biztosan azt gondolta, örülni fogok, hogy segít, és normális esetben ezt is tettem volna, de csak még dühösebb lettem. Mérgesen viszonoztam a vigyorát, majd leültem a szokásos helyemre. Anya lerakta a gőzölgő levest az asztalra, aminek bár eszméletlen illata volt, nem mertem olyan sokat. Óvatosan kóstoltam meg, és akkor jöttem csak rá, hogy anya nagyon cselesen oldotta meg a főzést. Zacskós levest használt, felteszem azért, hogy ne járassa le magát a pasas előtt, de hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy nem ő csinálta, belevágott néhány zöldséget. A pasinak valószínűleg fel sem tűnt a dolog, de én annyiszor ettem már ilyet, hogy azonnal észrevettem, hogy ez bizony nem anya munkája. Anya rám nézett, és a tekintetével figyelmeztetett, hogy csúnya dolgok fognak történni, ha elárulom az észrevételem, ezért inkább nem szóltam semmit.
Ebéd közben anya kifaggatott a buliról, noha sosem tette, ez is csak egy színjáték volt Gerardnak; meg akarta mutatni, hogy ő milyen klassz anya, de fogadni mernék, hogy Elliotot nem említette meg a férfinek, vagy ha mégis, neki is azt mondta, mint mindenki másnak; hogy kitűnő tanulmányi eredménye van, és hogy jelenleg Angliában tanul. Kellemetlenül válaszoltam anya összes kérdésére, néhány dolgot azonban elhallgattam előle – ahhoz már semmi köze nem volt, hogy pontosan mennyit ittam, mennyire voltam részeg, és szerintem Josh-ról sem akart tudni.
Aztán a faggatózást Gerard folytatta, hogy jobban megismerhessen. Arra volt kíváncsi, hogy hogyan tanulok, milyen céljaim vannak, van-e jelenleg barátom (egyáltalán hogy jön ahhoz, hogy ilyet kérdezzen?), és hogy milyen hobbijaim vannak. Utolsó kérdésére a legbotrányosabb választ adtam, mire anya belerúgott a lábamba és csúnyán nézett rám. Aztán meguntam, hogy mindketten engem kérdezgetnek.
A főételnél tartottunk éppen – ami szintén nem anyám műve volt –, mikor lecsaptam a villám az asztalra, és mosollyal az arcomon hátradőltem. Anya aggodalmasan nézett, sejthette, hogy amire készülök, az nem lesz éppen kellemes.
– Mondd, Gerard, tegezhetlek, ugye? – A férfi anyára pillantott, majd óvatosan bólintott. – Mivel foglalkozol?
Anya visszatartotta a levegőt; felkészült a legrosszabbra.
– Építészmérnök vagyok.
Felvontam a szemöldökön, és kérdő pillantást vetettem anyára.
– Ó, akkor bizonyára ismered az apámat, Arthur Delacroix-t.
Gerard megtörölte a száját a szalvétával, és megköszörülte a torkát.
– Arthur remek alkalmazott volt, az embereim közül a legjobb. Igazán kár, hogy elköltözött, cégem a legjobb és legtapasztaltabb szakembert veszítette el.
És csak akkor esett le, hogy Gerard talán nem is volt annyira idegen, mint azt először gondoltam. Ugyan személyesen sosem találkoztam vele, de kiskoromban számos céges rendezvényen vett részt a család, amit ő rendezett – Gerard apám főnöke, és egy igazán jól kereső vállalatlánc igazgatója volt. Rémlett valami vita is, amit anya és apa folytatott le, fél évvel a válásuk előtt, amelyet ez az ember robbantott ki. Anyám vele csalta meg az apámat, miattuk ment tönkre a családom, és ha ez a fickó nincs, akkor Elliot sem feküdne most kómában. Az egész az ő hibája volt, és képtelen voltam felfogni, hogy anyám még ezek után is együtt volt a nős férfivel.
Ökölbe szorult a kezem és dühösen fúrtam a tekintetem a férfiéba.
– A feleséged tudja, hogy itt vagy?
Anya mérgesen csapott az asztalra.
– Avery, elég legyen!
Gerard meglazította a nyakkendőjét és komolyan nézett rám.
– Özvegy vagyok.

2014. július 18., péntek

08. A buli/Part 2 - Egy kis részem

Csóközön, itt Raina!♥
Megérkezett az új rész, nekem személy szerint az egyik kedvencem az eddigiek közül, már csak a történések miatt is. Remélem nektek is tetszeni fog!^^

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 2600+ oldalmegjelenítést!:-)

Továbbra is várom a véleményeiteket!:-)

Puszi,
Raina


8. A buli /2
Alkonyodott, a táj narancssárga fényárban úszott, az égbolt pedig piszkos rózsaszín színben tündökölt, s fényes ékkőként ragyogott fenn az esthajnalcsillag. Kellemes, meleg szellő lengedezett, a fűszálak lassú ütemben hullámoztak, s néhány fecske igyekezett kihasználni a nap utolsó sugarait, mielőtt minden teljesen sötétségbe burkolózna. Vidámnak éreztem magam ebben a környezetben, a jól eső bizsergés a testemben – amit annak a két pohár pezsgőnek köszönhettem – pedig csak még jobban fokozta a buli iránti vágyamat, s alig vártam, hogy megérkezzünk a parti színhelyére.
– Nyáááá, engedj el, te perverz állat!
Dawn vékony hangja rakétaként hasította ketté a levegőt, s a frászt hozta rám. Egy időre sikerült teljesen kizárnom az üvöltéseit és vihogásait, de most ijedten torpantam meg, s villámgyorsan fordultam hátra, készen arra, hogy a cipőm sarkával üssem agyon legjobb barátnőm támadóját, noha tudat alatt nagyon is tisztában voltam azzal, hogy Leo mellett nem eshet komoly baja – az a srác egy kigyúrt állat, és bár rendes, meg minden, azért kinéztem belőle, hogy ájulásig üt valakit. Még én se szívesen kötözködtem vele.
Amikor azonban felmértem a helyzetet, zavartan néztem végig az előttem zajló eseményeket. Alexy a hasát fogva nevetett, előtte Dawn drága magas sarkúja hevert, a lány pedig éppen kacarászva futott a park közepén lévő aprócska játszótér felé, nyomában Leóval. Feltételeztem, a srác újra meg akarta csiklandozni a barátnőjét – az elmúlt fél órában rengetegszer próbálkozott már, Dawn azonban nevetve lökte félre Leo kezeit –, de persze, most sem sikerült neki, Dawn inkább elfutott előle. Most éppen egy régi hinta körül kergették egymást, s bár jó pár méterre voltam tőlük, vidám hangjukat nehéz lett volna nem meghallani. Sóhajtva sétáltam vissza Alexyhez, és felvettem Dawn cipőjét, mert ismertem őt annyira, hogy tudjam, ha kijózanodik, hiszti rohamot kap a piszkos tizenöt centis magas sarkú láttán.
– Azt hittem, Leo nem ivott – jegyzete meg Alexy, miután felhagyott a röhögéssel.
Dawn közben felpattant a hintára, Leo mögé állt, s lassan elkezdte lökni a lányt, aki ötéves módjára boldogan kiabálta, hogy Magasabbra, még magasabbra! Ez az! Elmosolyodtam.
– Leo nem iszik alkoholt a testépítős cucc miatt. Csak egy nagyra nőtt gyerek, ennyi az egész.
Türelmetlenül figyeltem a párocskát, majd két perc után, megunva a dolgot, én is lekaptam magamról a magas sarkúm, s futva indultam meg a hinta felé. Ahogy közelebb értem, észrevettem néhány felnőttet, akik igyekeztek távol tartani a gyereküket Dawntól és Leótól, s rosszalló pillantással illették őket. Összefont kézzel álltam meg közvetlenül legjobb barátnőm előtt, s a lehető legcsúnyábban néztem rá. Leo rögtön megállította a hintát, mire Dawn elkezdett vele kiabálni, hogy ő még játszani akart, és ez nem volt húzás tőle, és tőlem sem, amiért nem hagyjuk őt szórakozni.
– Jól van, elég! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már szeretnék Mattnél lenni, szóval legyetek szívesek, és induljatok meg a bejárat felé!
Dawn lebiggyesztette a száját, majd karon fogta a barátját, s kérésemre visszasétáltak Alexyhez. Én szorosan mögöttük lépdeltem, ügyelve arra, hogy ne lépjek bele semmi csúnyaságba; rágóba, kutya piszokba, szögbe, vagy valami ilyesmibe. Amikor odaértünk a még mindig vigyorgó Alexyhez, a vállába kapaszkodtam, s visszabújtam a kényelmesnek egyáltalán nem mondható cipőmbe, majd viszonylag csendben – és épségben! – megérkeztünk a bejárat elé, ahol Nathaniel már türelmetlenül várt minket.
Esküszöm, először fel sem ismertem a srácot az unalmas, barna nadrágja, az inge és a nyakkendője nélkül. A sötét farmer, amelyet egy egyszerű fehér pólóval párosított, nagyszerűen állt rajta, és hű, kigondolta volna, hogy ilyen izmos a karja!
Az arckifejezése viszont az egészet tönkre vágta. Mérgesen méregetett miközben mellém lépett, majd amikor megpillantotta Dawnt – aki még mindig Leóval volt elfoglalva –, a tekintete ellágyult. Vágyakozó pillantást vetett a szőke hajú lány felé, és én legszívesebben a falba vágtam volna a fejem. Hogy nem vettem észre eddig, hogy Nathanielnek bejön Dawn? Na, nem mintha azt akartam volna, hogy azok ketten összejöjjenek, de hát azért mégiscsak rólam volt szó. Rólam, aki rögtön észreveszi, ha valaki szerelmes. Eszem ágában sem volt szólni Dawnnak, de úgy döntöttem, ha szakít Leóval – ami pár napon belül be fog következni –, majd felhozom neki a témát.
Megköszörültem a torkom, mire Nathaniel azonnal rám kapta a tekintetét, arca eltorzult a fintortól. Hát ez meg mi a szösz?!
– Késtetek – vetette oda, miközben elindultunk Matt háza felé.
Keserűen elmosolyodtam.
Én sosem kések, Nathaniel, te jöttél túl korán.
Csak a szemét forgatta.
– Hát persze.
Ami azt illeti, tényleg késtünk, ráadásul nem is keveset. Dawn meggyőződése, hogy ha egész nap nem eszik semmit, akkor jobban fog állni rajta az a fekete mini ruha, amit ma estére választott, így növelte a napi folyadékbevételét, azonban kaját még csak látni sem akart. Nos, ha én ezt tudom, akkor a kezébe nyomtam volna egy szelet pizzát, nem pedig a pezsgőt bontom fel. Az a fél üveg, amit egyedül fogyasztott el, rögtön a fejébe szállt, s azóta le sem lehetett lőni. A fehér magas sarkújában még csak menni sem tudott, számtalanszor kellett megállnunk, arról nem is beszélve, hogy a folytonos vihorászással és üvöltözéssel teljesen kikészített mindnyájunkat – persze, azért adódtak vicces pillanatok is, de az a negyed óra késés nagyon nem volt ínyemre.
– Te leitatod a legjobb barátnődet, utána meg elviszed bulizni egy olyan helyre, ahol még többet ihat? Meg akarod ölni? – fakadt ki Nathaniel, mikor Alexy elmesélte neki a késésünk okát.
Csúnyán néztem a kék hajú srácra, majd Nathanielhez fordultam.
– Hé, nyugi van! Nem az én vendégem, hanem az övé – böktem a fejemmel a mögöttünk vánszorgó Leóra, aki megérte maga után rángatni az izgő-mozgó Dawnt.
Nathaniel ingerülten fújtatott.
– Attól még felelőtlen vagy.
Kis híján átestem a saját lábamon.
– Már megbocsáss, de alapozni buli előtt teljesen természetes! – Jó, talán igaza volt a srácnak, tényleg felelőtlen vagyok. De hogy jön ő ahhoz, hogy ezt így a fejemhez vágja? – Arról meg nem tehetek, hogy Dawn a saját hülyesége miatt rúgott be, szóval örülnék, ha leszállnál rólam!
– Ahogy óhajtod!
Viszonylag csendben folytattuk tovább az utunkat Matt háza felé. Én belül duzzogtam, és néha ingerülten sóhajtoztam, nem foglalkozva Alexy nyugtató szavaival, s próbáltam figyelmen kívül hagyni a még mindig kacarászó és sikítozó Dawnt, aki kétségbeesetten próbálta magára vonni a figyelmem – ahogy a többiekét is. Nathaniel kissé lemaradt, mögöttünk sétált zsebre vágott kézzel, és szerintem menekülési terven dolgozott. Hihetetlen, hogy sikerült teljesen elvennie a kedvem a bulitól – pedig én legszívesebben mindig csak buliznék. Hála a srácnak, megfordult a fejemben, hogy kihagyom a partit, taxit hívok, és inkább egy szórakozóhelyre megyek, távol az ismerős arcoktól.
Azonban, amikor Matt ajtót nyitott, s megpillantottam csillogó zöldes barna szemeit és fülig érő vigyorát, megbántam, hogy csak egy pillanatig is elgondolkodtam azon, hogy nem jövök el.
– Avery! – köszöntött hangosan, túlüvöltve a zenét, majd szorosan magához ölelt. – Hát eljöttél!
A fejemet a vállára hajtottam, s rögtön megéreztem parfümjének illatát, amelyet már hosszú évek óta használ, s előtörtek bennem az emlékek.
Matt és én fél évig jártunk, és ezzel ő a leghosszabb kapcsolatom. Szerettem vele lógni, s nem csak azért, mert helyes – bár meg kell hagyni, elég jól néz ki kreolos bőrével, zöldes barna szemeivel és tűzvörös hajával, ó, és azok az apró szeplők! Minden lány álma volt, és szerencsésnek éreztem magam mellette. Remek humorérzékkel rendelkezett, mindig meg tudott nevettetni, és tényleg azt éreztette, hogy szeret. Azonban, fél év után beláttuk, hogy bár jó együtt lenni, sosem volt köztünk több egy nagyon erős barátságnál. A szakítást csendben vészeltem át, nem éreztem azt, hogy fájna az egész. Matt és én továbbra is jó viszonyt ápoltunk, és döbbenet, de semmit sem változott a köztünk lévő kapcsolat, ugyanúgy viselkedtünk egymással, mint előtte – csak nem csókolóztunk és nem jártunk kézen fogva az utcán.
– Hát persze, hogy eljöttem – nevettem fel. – Hiányoztál!
– Ú, új arcok! – csillant fel Matt szeme, mikor észrevette a mögöttem álló Alexyt és Nathanielt.
Elhúzódtam Mattől, aki rögtön üdvözölte Leót és Dawnt, majd jó házigazdához híven bemutatkozott a két, számára idegen srácnak, s gyorsan elhadarta, merre találják a fontosabb helyeket, mint például a konyha, ahol italt vagy kaját szerezhetnek maguknak, vagy a medence, ahol bármikor úszhatnak egyet.
A szememmel ismerős arcok tán kutattam, s boldogan vettem tudomásul, hogy nagyjából mindenki itt volt, aki számított. Na, meg persze olyan is, akire egyáltalán nem számítottam.
A nappaliban Castiel táncolt Shailene-nel, s úgy tűnt, a lány teljesen odáig van a vörös srácért. Hatalmas, idétlen vigyorral az arcán mozgott a zene ütemére, de egy pillanatra sem engedte el Castielt. Fogalmam sincs, mit mondhatott neki a srác, amiért Shailene így viselkedett. Szinte rá sem ismertem a lányra, a viselkedése teljesen idegen volt számomra. Most vagy én vagyok nagyon rossz emberismerő, vagy Castiel volt rá ilyen hatással. Nem tudom, melyiknek örülnék jobbak…
Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben őket néztem, s bármennyire is szerettem volna elkapni róluk a tekintetem, nem tudtam nem őket bámulni. S mintha Castiel megérezte volna, hogy valaki figyeli őket, felkapta a fejét, s egyenesen rám meredt. Szürke szemeivel lassan mért végig, arcán valamiféle döbbenet ült, amely más érzésekkel is keveredett, de nem tudtam volna megmondani, mit gondolhatott, miközben engem nézett. Egy pillanatig sebezhetőnek éreztem magam, így összefontam magam előtt a kezem, és lenézően néztem a srácra, majd fogtam magam, s Dawnnal a nyomomban megindultam a konyha felé.
– Hát ez meg mi az ördög volt? – kérdezte Dawn halkan, miközben egy piros műanyag pohárba kólát öntött.
A pattogatott kukorica felé nyúltam, de közben végig kerültem a tekintetét.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Felkuncogott, s átkarolta a vállam.
– Lehet, hogy egy csöppet részeg vagyok, de nagyon jól tudom, mit láttam. Castiel le sem bírta venni rólad a szemét.
A homlokomat ráncoltam.
– Beképzelsz dolgokat.
Hirtelen nekiállt tapsikolni és fel-le ugrálni.
– Elpirultál! Ó, egek! Neked tetszik Castiel!
A kukorica megakadt a torkomon és köhögni kezdtem. A közelünkben tartózkodók mind ijedten kapták felém a fejüket, az egyikük pedig még a poharát is a kezembe nyomta. Egyből felhajtottam az italt, de legszívesebben kiköptem volna az egészet. A pasi bizonyára több alkoholos italt kevert össze, mert borzalmas íze volt. De legalább megfulladni már nem fogok.
Amikor úgy éreztem, hogy meg bírok szólalni, Dawnra néztem.
– Idefigyelj, Dawn. Nem tudom, mit láttál, vagy, hogy mit gondolsz, de… fúj, én és Castiel?
– Castiel és én.
Ijedten fordultam meg, mikor Nathaniel hangját hallottam meg. A szőke srác közvetlenül mögöttünk állt, és biztosra vettem, hogy a beszélgetésünk nagy részét hallotta.
– Tessék? – néztem rá zavartan.
Nathaniel felsóhajtott.
– Azt mondtad, én és Castiel, de helyesen úgy van, hogy Castiel és én, mert…
A szememet forgattam, majd otthagytam a srácot. Hallottam, ahogy a konyhában tartózkodók közül valaki megkérdezi, hogy ki hozta ide ezt a strébert, majd Matt keresésére indultam. Hamar meg is találtam, éppen Alexyvel beszélgetett, s mindketten vadul mutogattak.
– Hú, van egy olyan érzésem, hogy nagyon érdekes beszélgetést folytattok le ti ketten – mosolyogtam rájuk.
– Pasi téma, Avery, nem értenéd – vigyorgott le rám Matt. – Mit szeretnél?
– Honnan veszed, hogy szeretnék valamit?
Matt felnevetett.
– Onnan, hogy ismerlek, Delacroix. Mit akarsz?
– Táncoljunk! – mondtam, majd megragadtam a kezét és az ideiglenes táncparkett felé húztam.
Az este hátralévő része vad táncolással, beszélgetéssel és ismerkedéssel telt. Matt jó pár számomra ismeretlen embernek mutatott be, akikkel meglepő módon totál megegyezett az ízlésünk, s egy cseppet sem unatkoztam. Néha ránéztem Dawnra, aki remekül mulatott Leo és Nathaniel társaságába – noha utóbbi inkább csak állt egy helyben álldogált, vagy Dawnt figyelte, s mielőtt a lány bármi őrültséget tehetett volna, ő ott volt és leállította. Az ötödik ilyen alkalommal Dawnnál betelt a pohár, s elkezdett Nathaniellel kiabálni, majd hozzám futott, s hisztizett egy sort a fürdőben. Miután sikerült lenyugtatnom, visszasétáltam a nappaliba, s egy David nevű sráccal táncoltam és flörtöltem. Szinte teljesen megfeledkeztem Castielről.
És amikor azt mondtam, hogy szinte, akkor azt szó szerint is értettem. Ugyanis a konyhában sikerült vele összefutnom, éppen egy Jack Daniels üveget szorongatott a kezében. Körbenéztem.
– Remélem nekem is hagytál – léptem oda mellé.
Rám mosolygott.
– Eleget ittál már, nem?
Félresöpörtem a műanyag poharakat, majd felpattantam a pultra, s kikaptam a kezéből az üres whiskys üveget. Színpadiasan lebiggyesztettem az ajkam.
– Elfogyott.
Sűrűn pislogtam, mert a másfél óra alatt elfogyasztott alkoholmennyiség miatt nem láttam tisztán és a fejem is zúgott. A szavak érthetetlenül hagyták el a számat, és biztos voltam benne, hogy ha másnap felkelek, iszonyú másnapos leszek.
– Na, nem mondod, Sherlock? – gúnyolódott.
Kínos csend állt be közénk, s mindketten kerültük a másik tekintetét. A szemem sarkából néhányszor rápillantottam, s csak akkor tűnt fel, hogy milyen szépek a szemei. A haja töve fekete volt, gondolom régen festette utoljára.
– Hogy van Shai? – kérdeztem, leginkább azért, hogy eltereljem a figyelmem.
Az alkohol teszi, az alkohol teszi – mondogattam magamban, mikor rádöbbentem, hogy helyesnek találom Castielt, és kis híján rávetettem magam.
– Alig öt perce beszéltél vele. Eh, ennyire berúgtál már? – mosolyra húzódott a szája.
Basszus, miért ver ilyen gyorsan a szívem? Ez csak Castiel!
– Nem vagyok részeg – tiltakoztam, s lepattantam a pultról.
Amint a lábam elérte a talajt, minden a feje tetejére állt, s hirtelen kettőt kezdtem látni a dolgokból. Elvesztettem az egyensúlyom, s ha Castiel nem kap utánam, simán hanyatt vágódtam volna.
Castiel a kezemnél fogva rántott magához. Olyan közel voltam hozzá, hogy még ruhán keresztül is éreztem teste melegét, érintése a bőrömet égette csupasz alkaromon. A szívem őrültek módjára dübörgött, a lábam pedig remegett. Arcomon éreztem meleg leheletét; hozzám hasonlóan ő is kapkodta a levegőt. Lehunytam a szemem.
– Talán… talán mégiscsak berúgtam – suttogtam.
– Én is – felelte, majd még közelebb hajolt hozzám.
Másodpercek tört része alatt zajlott le az egész, s ez alatt a rövidke idő alatt teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyok – és hogy ki tart a karjaiban. Castiel szája az enyémet súrolta, elektromosság futott végig az egész testemen, és egy pillanat alatt kijózanított.
Ellöktem magam Castieltől, mielőtt tényleg megcsókolhatott volna.
És a legrosszabb az egészben, hogy énem egy kis része egyáltalán nem bánta volna, ha megteszi…