2014. szeptember 28., vasárnap

Következő rész?

Tudom, mire ígértem a fejezetet, és rettenetesen sajnálom, hogy nem érkezett meg időben. A rossz hír sajnos az, hogy egy ideig nem is várható, valószínűleg egy hét most ki is marad.

Ne higgyétek azt, hogy azért nincs rész, mert nincs ötletem, vagy már nem akarok ezzel a bloggal foglalkozni. A helyzet az, hogy pénteken is későn értem haza, a szombatom nagy részét sem itthon töltöttem, délutánra teljesen kidőltem, olyan fáradt voltam, az éjszakámat pedig végigtanultam, hajnalban csuktam be a füzetem.

A következő hetem zsúfolt lesz, minden nap legalább két dolgozat, ezekből egy TZ vagy érettségi tantárgy (és mint már korábban említettem, én tavasszal érettségizem, szóval ez most elég komoly), meg persze ott vannak a felelések is, amelyekre szintén tanulnom kell. A történet természetesen nincs elfelejtve, a 25. fejezet már el van kezdve, és nem kell aggódni, a tanulás miatt nem tervezem, hogy korábban befejezem a sztorit, ahhoz túl sok energiát öltem már bele. Egyszerűen nincs annyi időm, hogy normálisan le tudjak ülni írni, egy összecsapott, silány, szar részt pedig nem akarok publikálni. Amint lesz egy kis időm az írással foglalkozni, a fejezet is jönni fog. Addig is, egy kis türelmet kérek mindenkitől!:)

2014. szeptember 23., kedd

5 Seconds of Summer

Sziasztok!

Nem, nem új részt hoztam, de hamarosan az is jön (szombaton, nem pénteken, ugyanis arra nem készül el!).

Az új blogomról szeretnék néhány szót írni, hátha valaki kedvet kap hozzá. IDE kattintva meg is leshetitek (új lapon nyílik!).

4 rövidebb-hosszabb történetet olvashattok tőlem, amelyek középpontjában négy ausztrál srác áll, ők egy feltörekvő banda, a 5 Seconds of Summer tagja. Róluk szólnak a történetek, szóval, ha te is szereted őket, vagy szívesen olvasnál tőlem valami mást... hát, szívesen fogadom a véleményeket. :) Az első történet prológusa már olvasható is, az első rész pedig a héten érkezik!:)

Aki nem ismerné őket, de szívesen meghallgatna tőlük 1-2 számot:








2014. szeptember 20., szombat

24. Castiellel a parkban

Csóközön!♥♥

Kis késéssel, de meghoztam a 24. fejezetet is! ^^
Köszönöm a pipákat, a visszajelzéseket és a 14600+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^

A vége miatt kérlek, ne utáljatok annyira!:$

Figyelem, a fejezetben előfordulnak obszcén szavak, szóval csak saját felelősségre!

5SOS rajongók figyelem! Megnyitottam új blogom, ahol az ausztrál srácokról olvashatsz néhány rövid történetet. Ha érdekel, katt IDE!

Jó olvasást kívánok mindenkinek a fejezethez!^^

Puszi,
Raina


24. Castiellel a parkban
Hétfő reggel elviselhetetlen fejfájással és émelygő gyomorral léptem át az iskola kapuját, közben magamban szitkozódtam, amiért ilyen nagy idióta vagyok.
Miután vasárnap délelőtt másnaposan hazaállítottam, megtaláltam anyám aprócska üzenetét, miszerint néhány napot a pasijával tölt. Apa is korán lelépett, hogy elérje a gépét, ami visszaviszi őt Olaszországba, és múlt éjjel még a nagyi is összepakolt, s hazament. Az egész ház az enyém volt egy egész napra, és semmi kedvem nem volt ezt az időt tanulással tölteni. Felhívtam néhány barátnőmet és Dawnt, hogy tartsunk egy csajos napot, ilyen már úgyis régen volt. Dawn áthozta a megmaradt italokat, s azokat ittuk, miközben körmöt festettünk, magazinokat lapozgattunk és pasikról beszéltünk. Szinte ki sem hevertük az előző éjszakát, már újra részegek lettünk. Utólag visszagondolva, nem volt túl jó ötlet a vasárnapot végiginni, ahogy az sem, hogy másnaposan (harmadnaposan?) állítottam be az iskolába.
Reggel fél órával később keltem, és szinte még le se csoszogtam a konyhába, hogy elkészítsem a napi koffeinadagom, már rohantam is vissza a fürdőbe, köszönhetően a gyomromnak, amely vagy ötször bukfencezett, aztán pedig liftezni kezdett. Épp, hogy beértem suliba, de ennek bizony meg is lett az eredménye: borzalmasan festettem, és csak úgy sütött rólam, hogy a hétvégén teljesen leittam magam.
Nem volt kedvem, se energiám a megjelenésemmel foglalkozni, a hajamat csak összekötöttem anélkül, hogy normálisan kifésültem volna, az alapozót remegő kezekkel vittem fel, és biztos voltam benne, hogy nem egyenletes. Ennél többre nem futotta, ezért egy hatalmas napszemüveggel takargattam karikás szemeimet és az aprócska bőrhibáimat.
És nem csak az arcomon, de a ruháimon is meglátszott, hogy nem vagyok teljesen jól. Csak megfogtam az első darabot, amit megláttam a szekrényemben és már magamra is kaptam, nem törődve azzal, hogy nem illenek egymáshoz. Fehér nadrágban és egy egyszerű, rózsaszín pántos felsőben – ami fölé egy szürke kapucnis felsőt vettem fel – jelentem meg suliban, ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Lassan mozogtam a folyosókon, köszönés helyett csak felmordultam, és az első utam, tőlem szokatlan módon az osztályterembe vezetett. Mármint, oda mentem volna először, ha nem megyek neki valakinek.
– Hé, Avery! – kiáltott fel vidáman az a végzős srác, aki valahogy elém keveredett.
Felszisszentem.
– Halkabban, bassza meg! Ne üvölts! – morogtam ingerülten. Csak akkor néztem fel rá, s láttam, hogy kíváncsian mér végig barna szemeivel. A nevén gondolkoztam, de annyira le voltam lassulva, hogy nem jutott eszembe. Pedig ismertem őt, nem egyszer buliztunk már együtt.
Lehajolt hozzám, és szaglászni kezdett.
– Ittál. – Ezt inkább állította, mintsem kérdezte, de én azért válaszoltam rá.
– Ja, még tegnap. Most csak másnapos vagyok. – A fejemhez kaptam. – Hallod, nincs fájdalomcsillapítód? Szétmegy a fejem.
A srác megrázta a fejét.
– Nincs, de igyál vizet, az jót tesz!
Majdnem kiröhögtem, de tekintettel arra, mennyire lüktet a buksim, inkább nem tettem. Elköszöntem tőle, s tényleg bementem az osztályba, s leültem anélkül, hogy bárkihez is szóltam volna. Rádőltem a padra, s lehunytam a szemem. Borzalmasan voltam, úgy éreztem, menten elhányom magam, de összeszorítottam a szám és próbáltam másra gondolni. Cuki rózsaszín pónilovak jelentek meg a fejemben, amelyek boldogan vágtattak a tarka virágokkal teli réten, némelyik még repülni is tudott. Ezektől a gondolatoktól ugyan a fejfájásom nem múlt el, de legalább a közérzetem javult, hála a röhejes képeknek. De felkelni nem volt kedvem.
Már majdnem elaludtam, mikor valaki a karomat kezdte bökdösni. Álmosan nyöszörögtem, remélve, hogy az illető abbahagyja a piszkálásom, de egy perc után meguntam és teljes erőmből – már amennyi volt –, a kezére csaptam, mire ő felszisszent. Egy pillanatra ledermedtem, mikor felismertem őt a hangja alapján, de különösebben nem foglalkoztam vele. Még mindig bántott a szombat este, azonban ezt eszem ágában sem volt elmondani neki.
– Ébresztő, Csipkerózsika! – Egész közelről hallottam Castiel hangját.
Félig felemeltem a fejem, és akkor már láttam, hogy nem tévedtem. Castiel mellettem guggolt, s idióta mosollyal az arcán nézett rám.
– Hagyjá’ – mondtam halkan, kissé rekedtes hangon és visszafeküdtem a padra.
Vagyis visszafeküdtem volna, ha Castiel nem veszi le rólam a napszemüveget. Hunyorognom kellett a hirtelen fény miatt, ugyanis odakint be volt borulva, s az osztályban valaki felkapcsolta a villanyt, hogy lehessen látni valamit. A napszemüvegem után nyúltam.
– Te hülye, kiégett a retinám! Add vissza! – morogtam rá, mire felnevetett.
– Ha szeretnéd, kapd el! – A feje fölé emelte a szemüveget.
Azonnal kitört belőlem a hétvégén elfojtott feszültség.
– Castiel, ha nem adod ide most rögtön, esküszöm, hogy megverlek! – üvöltöttem rá, mire többen felénk kapták a fejüket.
Castiel arcáról lehervadt a vigyor és kissé sértődötten dobta le az asztalra a sötétített lencséjű szemüveget. Savanyú képet vágva ült le mögém, s a következő, amit hallottam, az a rockzene volt, amit olyan hangosan hallgatott, hogy még én is tisztán kivettem minden szót és hörgést, pedig használta a fülesét. Néha csodálkozom, hogy még mindig rendesen hall.
Az első két órát végigaludtam, vagy szenvedtem, de nem emlékeztem, hogy bármelyik tanár rám szólt volna, szóval nagy baj talán nem lesz belőle. Még szünetekben is a padon fekve nyöszörögtem, és csak halványan érzékeltem, hogy Dawn, Rosa és Alexy mindvégig a padom mellett ácsorognak és rólam beszélnek. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy rájuk szóljak, legyenek egy kicsit halkabban.
Dawn harmadik óra után unta meg, hogy nem lehet velem kommunikálni, ezért mindenféle figyelmeztetés nélkül megragadta a csuklóm és kirángatott a teremből, végighúzott a folyosón, s félrelökött mindenkit, aki az útjában állt. A mosdó ajtaját gyorsan lökte be, és első dolga volt, hogy megbizonyosodjon arról, senki nincs itt rajtunk kívül. Amíg ő körbenézett a helyiségben, addig én leültem a padlóra, lehunytam a szemem és a fejemet a hideg, csempézett falhoz nyomtam. Jól esett a hűvös érzés az arcomnak, és nem is akartam felállni.
– Mennyit ittál tegnap? – Dawn hangja vádlón csengett.
Felsóhajtottam.
– Ott voltál, láttad.
Fél szemmel néztem fel rá, és egy pillanatig féltékenységet éreztem a mellkasomban, amiért ő csak úgy sugárzik, én meg olyan vagyok, mint a mosott szar. Szőke haját gondosan kivasalta, arcát finoman kifestette, lenge felsőjén pedig egy gyűrődés sem volt. Rajta nem látszott meg a másnaposság, és ezért rettenetesen irigyeltem őt.
– Nem, Avery, négy körül leléptem, nem emlékszel?
Végiggondoltam a tegnapi napot, és rádöbbentem, hogy rengeteg dolog kiesett. Valami rémlett arról, hogy Dawn sietni akart haza, de hogy előbb elment, mint a többiek, nos, ez nem rémlett.
– Ezek szerint mégiscsak többet ittam, mint azt gondoltam.
Dawn letérdelt elém, a homloka ráncokba szaladt, tekintetéből pedig csak úgy sütött az aggodalom.
– Avery… – kezdte, de azonnal közbevágtam.
– Ne! Nincs szükségem a sajnálatodra, Dawn! Jól vagyok!
Dawn segített feltápászkodni a földről és az egyik mosdókagylóhoz vezetett, s megnyitotta a csapot. Mutatóujját a víz alá helyezte, addig pedig lekapta rólam a napszemüveget, amit egy pillanatra sem voltam hajlandó levenni a nap folyamán. Szóra nyitottam a szám, de akkor valami hideg csapódott az arcomnak, és pechemre még a számba is belement. Felvisítottam.
– Elment az eszed?! Dawn, hagyd abba!
Magam elé tartottam a kezem, így védve az arcom a jéghideg víz ellen, amit legjobb barátnőm fröcskölt rám.
– Valahogy muszáj felébresztenem téged! Olyan vagy, mint egy zombi!
– Ébren vagyok, csak fejezd már be! – szóltam rá, s csukott szemmel próbáltam kitapogatni a csapot és elzártam azt.
Dawn a kezembe nyomott néhány kéztörlőt és azzal kezdtem törölgetni a vizes arcom. Az alapozó pillanatok alatt tűnt el a bőrömről. Félve pillantottam a tükörképemre és csalódottan állapítottam meg, mennyire borzalmasan festek.
– Ülj le! – utasított Dawn, én pedig ezek után nem mertem nemet mondani neki. Engedelmesen leültem, s hagytam, hogy kezelésbe vegyen.
Örültem, hogy ilyen barátnőm van, mint ő, mert tudtam, hogy ha valakire, hát akkor rá biztosan számíthatok. Ahogy ott guggolt előttem, és próbálta eltüntetni sminkkel a másnaposságom jeleit, rájöttem, hogy az utóbbi időben nem voltam túl jó barát.
A szünet pont elég volt arra, hogy ha más nem is, de legalább az arcom rendben legyen. Közben Dawn próbált felvidítani, elmesélte, hogy Ericcel tegnap is beszéltek, és már alig várja a következő találkozást. Úgy éreztem, tíz perc alatt sikerült felélénkülnöm annyira, hogy ne zombiként mászkáljak a folyosókon, és ezért rettenetesen hálás voltam Dawnnak.
Viszont arról teljesen megfeledkeztünk, hogy testnevelés óránk lenne, ezért becsengetés előtt egy-két perccel villámgyors tempóban vettük magunkhoz a felszerelésünket és már rohantunk és az öltözőbe. Késve értünk a tornaterembe, ezért fókázással indítottunk. Látszott, hogy nem vagyok formában, még Dawn is leelőzött, és a futást sem bírtam annyira, mint máskor, de mire röplabdázni kezdtünk, teljesen visszajött az életkedvem. Jelentkeztem csapatkapitánynak, és a lehető legjobb csapatot állítottam össze, aminek meg is lett az eredménye: nyertünk.
Kifulladva öltöztünk vissza az óra után, de viszonylag hamar végeztünk, Dawnnal és Rosával a szekrényem mellett ácsorogva vártuk, hogy elkezdődjön a matekóra. Próbáltam a barátnőimre figyelni, de a folyosó túlsó végén álló Castiel folyamatosan elvonta a figyelmem. Azzal a fekete hajú lánnyal flörtölt, aki nem egyszer lógott a közelemben, csakhogy egy kis hírnevet szerezzen magának, és nem repdestem túlságosan az örömtől, hogy öltözködésével engem akar utánozni. És az sem tetszett, hogy éppen Castiellel társalog.
– Mit szólsz hozzá, Avery?
Rosára kaptam a tekintetem. Annyira bámultam Castielt, hogy egy ideje nem is figyeltem, miről van szó, teljesen elvesztettem a fonalat.
– Mihez mit szólok?
– Rosa az előbb vetette fel az ötletet, hogy suli után készülhetnénk együtt a holnapi biológia dolgozatra – tájékoztatott Dawn.
– Ó, benne vagyok.
Megbeszéltük, hogy Rosánál tanulunk, aztán a szombati buliról kezdtünk társalogni. Most már én is bekapcsolódtam a csevegésbe, és nem gondolva a kellemetlenebb történésekre, velük együtt nevettem.
Kiabálásra lettünk figyelmesek, s szinte egyszerre fordultunk a hang irányába. Arról, hogy mi történt, már lemaradtunk, de az elénk táruló képből elég hamar kitaláltuk. Castielhez és a fekete hajú lányhoz csatlakozott a két szőke, akiket a buliba is magával hozott, és mindhárman dühösen néztek a fiúra, akinek sötét ruháján hatalmas folt éktelenkedett, előtte pedig egy műanyag kávés pohár hevert. Castiel hangosan szitkozódott, és ingerülten mordult rá az egyik szőkére, aki dühösen gesztikulálva, hangosan adta a vörös tudtára, hogy mit gondol róla.
Nem bírtam megállni, akaratlanul is kárörvendő vigyorra húzódott a szám, ahogy őket néztem. Dawn mellettem nevetett, Rosa pedig csak a fejét ingatta.
– Ideje volt, hogy valaki helyre tegye Castielt.
Dawn kacarászva bólintott, majd csengőszóra mindketten elindultak az osztályba. Én tovább maradtam, mert meg akartam igazítani a sminkem, amit előző órán leizzadtam, majd magamhoz vettem a matekfelszerelésem és becsuktam a szekrényem ajtaját. Körbenéztem a folyosón, és egy pillanatra meg is torpantam. A diákok már mind a termekben várakoztak, egyedül én maradtam odakint és Castiel, aki kifejezéstelen arccal méregetett. Egy utolsó, gúnyos pillantást vetettem rá, aztán gyors léptekkel indultam meg az osztály felé. Amikor elhaladtam mellette, megragadta a karom.
– Becsöngettek, Castiel – tájékoztattam és próbáltam ellökni őt magamtól. – És matekóra következik. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem akarok dolgozatot írni a késés miatt.
Egy lépést tettem előre, de Castiel visszahúzott.
– Ugyan már, Delacroix, tudom, hogy semmi kedved nincs órán ülni!
Felé fordultam és komolyan néztem a szemébe.
– Ahhoz sincs kedvem, hogy veled beszéljek. És ha már választanom kell, inkább a matek mellett döntök.
Erősebben szorította a karom.
– Na, ne csináld már! Lógjuk el ezt a három órát!
A szememet forgattam.
– Nem. – Egyszerű válaszomra felvonta az egyik szemöldökét.
– Régen nem kellett ennyit győzködni.
Hatalmasat dobbant a szívem. Régen, amíg Debbie is a Sweet Amoris diákja volt, rengeteg alkalommal lógtunk egy-egy óráról, s a parkban üldögéltünk, beszélgettünk. Ha Castiel nem hozza szóba, talán már el is felejtettem volna, mennyire hiányzik, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen.
Végül hagytam, hogy Castiel kivezessen a suliból. Időközben kisütött a nap, s rettenetesen meleg, fülledt idő lett. Lekaptam magamról a szürke pulcsit, s a derekam köré tekertem. Élveztem, ahogy a napsugarak a bőrömhöz érnek, és már egy cseppet sem bántam, hogy eljöttem a suliból. A fejfájásom elmúlt, a gyomrom is rendben volt már, s remekül éreztem magam, bár Castiel jelenléte kissé zavaró volt.
A parkba vezető utat csendben tettük meg, pár szót váltottunk csak, akkor is veszekedtünk, amiért ő rá akart gyújtani, és én nem engedtem. Végül sikerült meggyőznöm, hogy a dohányzás nem csak az ő bőrét, hanem az enyémet is tönkreteszi, mivel rám fújja a füstöt, így duzzogva visszacsúsztatta a cigis dobozt a zsebébe, s lekapta magáról a dzsekijét.
Egy fa tövében telepedtünk le, és továbbra is szótlanul néztük a körülöttünk lévőket. Nem sok ember mászkált odakint, pár középkorú nőt és férfit láttam csak, akik a kutyájukkal játszottak, az egyedüli zajt ők csapták, meg persze a madarak, akik a lombok között bujkáltak.
Nekidöntöttem a fejem a fa törzsének, s lehunyt szemekkel élveztem a körülöttem lévő természetet. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hiányzott már, hogy a szabadban legyek.
Pár perc telhetett el, mikor zümmögést hallottam a fülemnél, de különösebben nem foglalkoztam vele. Aztán, amikor kinyitottam a szemem, hangosan visítva kezdtem el csapkodni, s felugrottam, tettem néhány kört a fa körül, úgy próbáltam elkergetni a rám támadt méhecskét, aki nagyon ragaszkodott hozzám. Castiel csak nevetett, aztán megunta, hogy idióta módjára ugrálok és sikítozok, s a dzsekijével lecsapta a bevadult rovart. A könnyei is folytak már, annyira röhögött, s közben a hasát szorongatta. Csúnyán néztem rá.
– Nem olyan vicces ám!
Továbbra is kétrét görnyedve nevetett.
– Nem, tényleg nem vicces. Röhejes.
Mérgesen csaptam a vállára, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy semmilyen bogár nincs rajtam, visszaültem Castiel mellé. A hangulat hirtelen megváltozott körülöttünk, a vidámságát feszültség vette át, s ez engem is idegessé tett.
– Avery?
– Hm? – kíváncsian kaptam felé a fejem.
Úgy tűnt, mintha zavarban lenne, s az arckifejezése arra a délutánra emlékeztetett, amikor a tűz után bevitt a kórházba. A szívem hevesen kezdett dobogni.
– Tudnom kell! Az a csók a tornateremben…
Felsóhajtottam.
– Te még mindig itt tartasz?
Elengedte a füle mellett a megjegyzésem, s már csak azt vettem észre, hogy magához húz és az ölébe ültet. Meglepetésemben annyira ledermedtem, hogy se tiltakozni nem tudtam, de amikor elengedett, akkor sem mozdultam, csak ültem a combjain. A tekintete komoly volt, mégis volt benne valami lágyság, valami kedvesség, amit még sosem láttam az ő szürke szemeiben. Éreztem a kávé illatát, ami dezodorával és természetes illatával keveredett, s furcsa módon, ez most egy csöppet sem zavart, sőt. Még tetszett is.
– Castiel – suttogtam. – Mit akarsz tőlem?
– Én mit akarok? – Hozzám hasonlóan ő is halkan beszélt, hangjába némi fájdalom is vegyült, amitől összeszorult a gyomrom. – Te vagy az, aki szórakozol velem, Avery! Amikor megcsókoltalak, és te visszacsókoltál, azt hittem… Én… – Végig az ajkaimat nézte, pillantása pedig arról árulkodott, ő sem biztos abban, amit mondani akar, vagy, hogy amit érez, az valódi-e. – Fogalmad sincs róla, mennyire megőrjítesz!
Nagyot nyeltem, és próbáltam lecsillapítani magam. Nem tetszett ez a beszélgetés.
– Castiel, kérlek…
Lassan emelte fel a kezét, s óvatosan végigsimította az arcom, majd a tarkómra helyezte a tenyerét, s közelebb húzott magához. Lehunytam a szemeimet, mikor az ajkai az enyémet súrolták, ám mielőtt a csókunk elmélyülhetett volna, hátrarántottam a fejem, felpattantam, s minden szó nélkül elrohantam. 

2014. szeptember 14., vasárnap

23. Nekem ez nem megy

Csóközön!♥

Kis csúszással, de itt is van a 23. fejezet. Sajnos a zsúfolt, borzalmasan hosszú hetem nem tette lehetővé, hogy a rész idejében megérkezzen, de ez az én hibám. Nem jól osztottam be az időmet.
Mondanám, hogy nem lesz többet ilyen, és ezentúl péntekenként jönnek a részek, de sajnos előfordul, hogy legközelebb is csúszik a fejezet. Mindenesetre igyekszem, hogy időben olvasható legyen a következő rész.

Köszönöm szépen a pipákat, a visszajelzéseket és a 13800+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket! 

Jó olvasást kívánok a 23. fejezethez!:)

Puszi,
Raina

23. Nekem ez nem megy
A kezdeti meglepettségemet düh váltotta fel, ahogy Castiel vidám, kissé gúnyos, szürke tekintetébe néztem, s látszólag pontosan ezt a reakciót várta tőlem. Nem emlékeztem, hogy a nap folyamán bármikor is beszéltem volna vele üzeneten keresztül, az sms-ek között nem láttam, hogy írta volna, este ő is jön, és ez némiképp felforgatta a viszonylag nyugodt napomat. Éreztem én, hogy valami történni fog, ó, de a fene sem gondolta volna, hogy éppen Castiel el lesz az, aki mindent a feje tetejére állít majd!
– Láttam Face-n, hogy buli lesz, gondoltam, eljövök. – Lazán nekidőlt az ajtófélfának. – Nem bánod, ugye?
Összefontam magam előtt a karjaimat, s nem törődöm stílusban válaszoltam, s bíztam benne, hogy kívülről nem látszott, mennyire gyorsan ver a szívem, és hogy a tenyerem már izzadt.
– Ja, most már megkérdezed, mi? – felnevettem. – Castiel, ha írtál volna, és azt válaszolom, ne gyere, akkor is itt lennél, és szarnál arra, mit mondok, szóval…
Még szélesebb lett az-az idióta vigyor az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna.
– Igaz-igaz. Hát, akkor bemehetek, ugye?
Eddig nem mertem alaposabban végignézni rajta, csak a szemeire koncentráltam, na, meg arra, hogy teljesen érzelemmentes legyen az arcom, most viszont végigfuttattam rajta a tekintetem, és majdnem – tényleg csak majdnem – az ajkamba haraptam. Elképesztően jól nézett ki, vörös hajának a felét hátratűzte, néhány rövid tincs azonban visszahullott a szemébe. A rocker külső most is megmaradt, fekete, a térdénél szakadt nadrágba bújt, sötétvörös felsőjét pedig a kedvenc bandájának emblémája díszítette. Ezt csak onnét tudtam, mert ott voltam, mikor két éve megvette; egyébként nem rajongok túlzottan a rockzenéért. Mikor felismertem a póló fölé felvett bőrdzsekit, éreztem, hogy a szemem alatt megrándul egy izom, ugyanis azt még Deborah-tól kapta, mielőtt a lány lelépett volna. Azóta nem láttam rajta.
Vihogásra lettem figyelmes, mire döbbenten elnéztem a srác válla felett, aztán kérdőn felvontam a szemöldököm, s visszapillantottam Castielre, akinek arcán még mindig a jól megszokott féloldalas vigyor ült.
– Látom, rajongókat is hoztál.
Két tizennégy éves lány álldogált mögötte, vagy még az is lehet, hogy fiatalabbak voltak az említett kornál. Ezt kislányos arcukból és alacsony termetükből következtettem, hiába voltak úgy felöltözve, mintha most léptek volna ki egy sztriptíz bárból. Elég feltűnőek voltak platinaszőke hajúkkal, élénkpiros rúzsukkal és több kilónyi vakolattal az arcukon (egek, ezeknek meg mégis hol vannak a szüleik?!), de korántsem voltak olyan csinosak, mint mondjuk én.
Ahogy néztem őket, rögtön rájöttem, hogy már spiccesen érkeztek, és hirtelen úgy éreztem, egész este a nyakukban kell lógnom, hogy kikapkodjam a kezükből az alkohol tartalmú italokat és vízzel itassam őket. Azért, röhejes, hogy pont én mondom ezt, nem?
– Ja, tegnap óta a nyomomban vannak, alig lehetett őket levakarni, mondom, akkor már elhozom őket ide is. – Castiel ellökte magát az ajtófélfától és egy lépést tett felém. – Szóval, bemehetünk?
Félreálltam, s beengedtem őket. A két lány, mintha csak otthon érezné magát, rögtön a konyha felé rohant, gyanítom azért, hogy italt vegyenek magukhoz. Dawn a lépcső aljáról figyelte az eseményeket, majd sóhajtva megindult utánuk, ezzel magamra hagyva Castiellel. A srác a zsebébe csúsztatta a kezét, és mosolyogva nézett le rám. Dühösen álltam a tekintetét.
– Neked teljesen elment az eszed?! – mordultam rá.
– Tessék? – Mintha kissé megdöbbent volna, a szája széle is megrándult, de a vigyor továbbra is ott maradt az arcán, s ez még jobban feldühített. Biztosra vettem, hogy szándékosan csinálja ezt.
– Idehozol két kislányt részegen?! És ha a szülők keresik őket? Erre nem gondoltál? – Gonosz mosolyra húzódott a szám. – Hoppácska, csak nem rákaptunk a pedofília ízére, Castiel?
Castiel arcáról végre lehervadt az-az ostoba vigyor, vele együtt pedig a jókedve is eltűnt. Elsötétült szemekkel nézett rám.
– Remélem ezt viccnek szántad! – Kirázott a hideg mély hangjától. – Különben meg, nem annyira fiatalok. Gólyák az Amorisban, szóval egy szavad sem lehet, Delacroix. Vagy te már elfelejtetted, mi milyenek voltunk elsős gimnazistaként?
Elpirultam, mikor emlékek rohamoztak meg. Castielnek teljesen igaza volt. Mit számít néhány spicces gólya? Mi sokkal rosszabbak voltunk az ő korukban…
– Azért vigyázz rájuk! – figyelmeztettem, majd hagytam, hogy csatlakozzon a hangosan vihogó rajongóihoz, miközben próbáltam megszabadulni a bensőmet égető érzéstől. – És nem ér őket megfektetni a vendégszobában! – kiabáltam utána.
Nevetve fordult vissza.
– Ugyan, mégis hova gondolsz? Úriember vagyok, ha nőkről van szó!
A szemeimet forgattam. – Ugyan, kérlek! Egyébként meg két gólyát nem nevezhetsz nőnek!
Furcsa fény villant a tekintetében, miközben végigmért, majd újra a szemeimbe nézett.
– Nem, tényleg nem. – Castiel tett egy lépést a konyha felé, pont akkor, mikor újabb vendég kopogott az egyébként még mindig nyitott ajtón. – Később még beszélünk, Delacroix!
Figyeltem, ahogy eltűnik a konyhában, majd felsóhajtottam, s megfordultam, hogy megnézhessem, ki zavarta meg a csevegésünket.
– Jézusom – nyögtem fel, ahogy felismertem a srácot a Starbucksból. – Már csak te hiányoztál!
Kissé talán bunkó voltam, vagy legalábbis a csávó eléggé magára vette a dolgot, ugyanis rögtön elkomorult, és még a tekintetét is elkapta rólam – fogadni mernék, egész eddig a hátsómat stírölte, elvégre háttal álltam neki, és ez a ruha eléggé kihangsúlyozta a fenekem.
Egyébként nem nézett ki rosszul, de Castielnek a nyomába sem ért. Fekete haját gondosan belőtte, de a hajzselé talán már túl sok volt. Fehér nadrág volt rajta, ami szorosnak tűnt, nagyon szorosnak, de jól állt rajta, a csíkos, világos ing viszont borzalmas volt, arról nem is beszélve, hogy a mellkasa közepéig ki volt gombolva, itt-ott pedig kikandikált néhány szőrszál. Ha a pofija nem lenne olyan helyes, tuti hazaküldtem volna, de mivel nem terveztem vele hosszútávra, úgy döntöttem, maradhat. Egyelőre.
– Milyen kedves… – horkantott fel. – Akár el is mehetek…
– Jaj, ne, ne, ne, ne! – kaptam a keze után, mikor elindult kifelé. – Én… Izé, ne haragudj, nem úgy értettem! Csak nem számítottam, hogy ma te is és… ő is itt lesztek. Hogy találtál meg?
A srác alaposan végigmért, és mielőtt újra a szemembe nézett volna, megnyalta az száját.
– Nem nehéz megtalálni olyasvalakit ebben a kisvárosban, akit mindenki ismer.
Felnevettem, s berángattam a házba, ezúttal azonban becsuktam az ajtót is. Kínos csend telepedett közünk, s csak álltunk a másikkal szemben. Oké, elég sok pasival volt már dolgom, de olyan, hogy ne beszélgettünk volna… Nem emlékszem, hogy ilyen bármikor is előfordult.
– Gyere, bemutatlak a többieknek!
Igazából annyira kellemetlenül éreztem magam a társaságában, hogy le akartam passzolni valakinek, aki majd beszélget vele. A két gólyát már akkor elbűvölte a srác, mikor belépett a konyhába, s már csak azt vettem észre, hogy a nyakában lógnak. Vicces, de a két csaj magamra emlékeztetett, viszont egészen biztos voltam benne, hogy egy-két év múlva még nálam is botrányosabban fognak majd viselkedni – lehetséges ez egyáltalán?
Ők hárman rettentően unalmas csevegésbe kezdtek, amit mi kénytelen voltunk végighallgatni Dawnnal és Castiellel, viszont megtudtam, hogy a srác neve Damien, huszonnégy éves, van egy tizennyolc éves öccse (igen, erre már én is felkaptam a fejem), ő is a Sweet Amorisba járt (az öccse nem, ő Párizsban gimnazista). Utána cukrásznak tanult, de valójában még nem sikerült elhelyezkednie, a Starbucks csak amolyan ideiglenes állás, amíg nem talál jobbat.
Tíz perc után kénytelen voltam felbontani az egyik whiskys üveget, s mindhármunknak töltöttem az italból, később pedig a nappaliban ültünk és csendben hallgattuk a zenét, amíg a két gólya és Damien marhaságokról beszélgettek a konyhában.
Fél óra múlva kezdtek özönleni a vendégek, s rettenetesen rövid idő alatt megtelt a lakás a barátainkkal. Többen jöttek, mint amennyire számítottam, féltem, hogy nem lesz elég a pia (amit egyébként én is csak úgy döntöttem magamba). Aztán szerencsére megérkezett a felmentő sereg Rosa, Leigh és Alexy képében, akik bőven hoztak magukkal mindenféle finomságot, amit a vendégsereg iszogathat az éjszaka folyamán. A kis csapattal együtt a konyhában kötöttem ki, később pedig két évfolyamtársunk, Lola és Anastasia is csatlakozott hozzánk, rengeteget nevettünk, beszélgettünk, közben pedig ittunk – főleg én. Alexy idióta vicceket mesélt, amin szétröhögtük a fejünket, de ha józanok lettünk volna, egészen biztos, hogy nem tartanánk őket viccesnek. És valószínűleg Alexy sem mesélne nekünk ilyeneket.
– Tudod, rohadtul nem fair Alexy, hogy a pasikhoz vonzódsz! – mondtam lassan és hangosan ejtve ki minden egyes szót. Néha bele-belesültem némelyik kimondásába, a sok alkoholtól ugyanis képtelen voltam normálisan beszélni, a nyelvem folyamatosan összeakadt. – Jó fej vagy, helyes, meg minden, és…
– Hogy jöttél rá, hogy meleg vagy? – kérdezte Lola, belém fojtva a szavakat. Csúnyán néztem rá, de ő ezt nem láthatta, mivel pont belekortyolt az italába.
Alexy rövid ideig gondolkozott.
– Nem tudom elmagyarázni.
Felhorkantottam.
– Ne már! – közelebb léptem hozzá. – Csak tudod, hogy mikor történt és hogyan. Csókolóztál már lánnyal, nem igaz? – Alexy bólintott. – És? Milyen volt?
Újabb hallgatás, ami ezúttal sem tartott pár másodpercnél tovább.
– Semmilyen, Avery! Nem éreztem semmit.
A számhoz emeltem a poharam.
– Biztosan rossz lánnyal próbálkoztál. – Beleittam a boros kólámba (ami inkább bor volt, kólát alig öntöttem bele), majd leraktam a pultra az italt. – Csókolj meg! – Öt döbbent szempár meredt rám, aztán Alexy megrázta a fejét. – Jaj, ne vedd már annyira komolyan! Csak kíváncsi vagyok, milyen. Na, gyerünk!
A srác felsóhajtott és közelebb lépett hozzám. Ha nem ittam volna ennyit, fel sem hoztam volna ezt a témát, elvégre úgy szerettem Alexyt, ahogy volt, de nem tudtam normálisan gondolkozni. Az alkohol teljesen átvette az agyam és a testem felett az irányítást.
Néhány centi választotta csak el az ajkainkat, amikor hirtelen visszarántotta a fejét.
– Ne haragudj, Avery, képtelen vagyok rá! – megvonta a vállát. – Nem vonzódok a lányokhoz.
Tettetett sértődöttséggel vettem magamhoz újra a poharam, odaléptem Alexyhez, és szomorú arcot vágva kezdtem el böködni a mellkasát, kicsit nagyobb mozdulatokkal, mint szerettem volna.
– Most törted le elég csúnyán az egómat! – mondtam neki, mire felnevetett és átölelt. Én sem tudtam elfojtani a mosolyom.
Egy húzásra megittam az italomat, majd a kiürült poharat egy laza csuklómozdulattal a hátam mögé dobtam. Halk koppanással ért földet, a hangját a dübörgő zene is tompította. Felemeltem az egyik kezem, s dülöngélve indultam a nappali felé.
– Csá, lúzerek, mentem bulizni! – vetettem oda a nevető társaságnak a vállam felett.
A nappaliban csatlakoztam két sráchoz, akiket általános óta ismerek, elvégre nyolc évig osztálytársaim voltak. Velük táncoltam majd’ egy órán keresztül, mikor az egyikük felvetette a karaoke ötletét. Én persze annyira részeg voltam már, hogy egyből belegyeztem, pedig annyira jó hangom azért nincsen. De kit érdekel, bulizunk vagy nem? Nem az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat?
Rajtam kívül még négyen álltak be énekelni, három fiú, Nick, Dorian és Kevin, és egy lány, Juliette. Egyikünk sem vette komolyan a dolgot, a srácok azonban nagyobb poénként fogták fel, mint Juliette és én. Nick egy Justin Bieber számot választott, mire a fél vendégsereg hurrogni kezdett, de ő azért végigénekelte. Dorian a pop királyát akarta utánozni, több-kevesebb sikerrel, Kevin pedig még az asztalról is leesett, miközben Lady Gagát parodizálta. Mindenki nevetett rajtuk, páran pedig annyira élvezték a műsort, hogy ráadást követeltek a fiúktól, akik kacagva meghajoltak, s félreálltak, átadva ezzel az ideiglenes színpadot nekünk, lányoknak. Juliette kezdett, a választása Miley Cyrustól a Can’t be tamed volt, amivel hatalmas sikert aratott pasi vendégeink körében. Amikor én következtem, magabiztosan álltam fel az asztalra, ám kissé meginogtam. Veszélyes volt magas sarkú cipőben, részegen egy aprócska asztalon mutatványozni, ezért a cipellőimet le is rúgtam magamról, s ezért kaptam is néhány „ez az bébi, vetkőzz csak” típusú beszólást néhány sráctól. Úgy döntöttem, egy kevésbé népszerű, viszont annál jobb számot választok, így amikor a zene felcsendült, vidáman vágtam bele az egyik kedvenc Leighton Meester számomba, a Somebody to love-ba. Éneklés közben vadul táncoltam az asztalon, a ruhám alja néha fel-felcsúszott, na, nem mintha zavart volna. Rettenetesen élveztem azt a három percet, s mikor a zene véget ért, kelletlenül álltam le én is. A nappaliban álldogálók mind ujjongni kezdtek, én pedig, mint aki jól végezte a dolgát, hatalmas vigyorral az arcomon meghajoltam.
– Thank you! – kiabáltam bele a mikrofonba erős francia akcentussal, s lepattantam az asztalról.
Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ha ez egy verseny lett volna, egész biztosan én nyertem volna. Mert ha valaki, akkor Avery Delacroix aztán tudja, hogyan adjon elő valamit borzalmas hanggal és remek tánctudással úgy, hogy azt a közönség is élvezze. A kis előadásom után rengetegen jöttek oda hozzám, az este hátralévő részében velük beszélgettem, táncoltam és ittam, utóbbit talán már kissé túlzásba is vittem, hisz nem is emlékeztem arra, miket beszélek, vagy éppenséggel melyik srácnak ráztam a fenekem. Azt viszont pontosan tudtam, hogy remekül éreztem magam.
Fogalmam sincs hány óra telhetett el, mikor a cipőimet a kezemben szorongatva levágódtam a kanapéra Dawn és Eric mellé, akiket az éjszaka folyamán nem láttam még táncolni, csak egy félreeső sarokban beszélgetni. Figyeltem őket és még csak egy csók sem csattant el közöttünk! Részegen számomra ez felháborító volt, amit meg is jegyeztem, mire Eric is és Dawn is teljesen elpirult.
– Nem azért vagytok itt, hogy szórakozzatok? – mondtam nekik, túlüvöltve a zenét. – Órák óta csak ültök, az italok sem fogynak. Hahó, ez egy buli. Legalább táncoljatok!
Dawn mérgesen húzta össze a szemöldökét.
– Részegen elviselhetetlen vagy!
Megrántottam a vállam és a számhoz emeltem a poharam, de Dawn kikapta a kezemből és rám szólt, hogy ne igyak többet.
– Ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak?! – mordultam rá. – Ha inni akarok, inni fogok!
– Ugyanezt én is mondhatnám, Avery! – Arca kipirult dühében. – Ha beszélgetni akarok valakivel, akkor beszélgetni is fogok! És ebbe neked rohadtul nincs beleszólásod!
Meglepetten meredtünk egymásra, és csak akkor döbbentünk rá, hogy veszekszünk. Régebben ez nem volt túl ritka közöttünk, amikor Dawn és a családja ideköltözött, sokat rivalizáltunk egymással, elvégre mindketten népszerűek akartunk lenni, és úgy gondoltuk, ez csak akkor lehetséges, ha a másik eltűnik a képből. Aztán fél év után rájöttünk, hogy elég sok közös van bennünk és legjobb barátnők lettünk. Azóta ritkán veszekedtünk csak, de mindig is bűntudatom volt utána. Ahogyan most is.
Felsóhajtottam és megöleltem Dawnt.
– Ne haragudj, drágám! – mondtam neki. – Igazad van, részegen bunkó vagyok.
Felnevetett.
– Én nem így fogalmaztam, de örülök, hogy rájöttél! Szent a béke?
Mosolyogva bólintottam, aztán elnéztem a konyha irányába, amit rögtön megbántam. Castiel az ajtóban álldogált egy vörös hajú lánnyal, és innen nézve remekül érezték magukat. A csaj Castiel fürtjeivel játszadozott, a fiú pedig valamit a lány fülébe súgott, aki erre vihogni kezdett. Elkaptam róluk a tekintetem, kivettem a poharam Dawn kezéből és gyorsan megittam. Hirtelen pattantam fel, nem foglalkozva azzal, hogy szédelgek, s a még mindig vadul táncoló tömeg felé vetettem magam, hogy megkeressem Damient. Hallottam, hogy Dawn utánam kiabál, de ez egy cseppet sem érdekelt.
– Hé, szia! – köszöntem Damiennek bájos hangon, mosollyal az arcomon. – Fent hagytam valamit Dawn szobájába, segítenél lehozni?
Damien tekintetéből ítélve egészen biztos, hogy rájött, mi az eredeti célom vele, mindenesetre felajánlotta a segítségét. Belé karoltam, s a lépcső felé húztam. Amikor elhaladtunk Castiel mellett, szorosabban simultam hozzá Damienhez, és átdobtam a hajam a vállam felett. Az emeletről még visszapillantottam, s elégedetten vettem tudomásul, hogy Castiel majd’ megpukkadt, hogy mással lát.
Nem Dawn szobájának az ajtaját nyitottam ki, hanem a vendégszobáét, ami szerencsére üres volt. Damien zsebre vágott kézzel, vigyorral az arcán lépett be a nem túl nagy helyiségbe, én pedig követtem őt. Elfordítottam a zárban a kulcsot, s rávetettem magam a srácra. Ezúttal tényleg megcsókoltam őt, nem úgy, mint a Starbucksban. A kezei pillanatok alatt megtalálták a ruhám szegélyét és egy pillanat alatt lerántotta rólam a sötétlila csodát, s a sarokba hajította. Ügyesen gomboltam ki az ingét, majd meg is szabadítottam tőle, s az ágyra löktem Damient, ott folytattuk a csókolózást, miközben egymás testét simogattuk. Nem éreztem jól magam, egyfolytában Castielen kattogott az agyam, s mikor Damien kicsatolta a fekete csipkés melltartómat, megszólalt bennem a vészjelző, s rögtön felpattantam. A gyors mozdulattól megfordult körülöttem a szoba, s a gyomrom is émelyegni kezdett.
– Ne haragudj, Damien, nekem ez nem megy…
Visszadőltem az ágyra, de ügyeltem arra, hogy pár centi azért elválasszon a sráctól. Ilyen még sosem történt velem. Részeg vagyok, az isten szerelmére, nem szabadna gondolkoznom!
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Damien halkan, néhány pernyi csönd után.
A hasamra fordultam és a párnába fúrtam az arcom, úgy motyogtam el egy nemet.
– Köze van a vöröshöz? – erőltette tovább a témát, mire felmordultam.
– Mondom, hogy nem akarok róla beszélni!
Damien felsóhajtott, s már csak azt éreztem, hogy megemelkedik alattam az ágy. Kíváncsian emeltem meg a fejem, s ijedten néztem, ahogy visszaveszi magára az inget. Gyorsan felültem.
– Ne menj ki! – szóltam rá. – Kérlek, ha most lemész, mindenki tudni fogja, hogy mi történt. Várj még egy kicsit, oké?
Habozott. Nem túl sokáig, de habozott, és ez valamiért nagyon nem tetszett. Begombolta a felsőjét és leült a földre, a lehető legtávolabb tőlem. Amikor végignéztem magamon, csak akkor jöttem rá, miért a hideg parkettára telepedett le. Még mindig csak fehérneműben voltam, ráadásul a melltartóm eléggé lecsúszott, túl sokat mutatott belőlem. Megigazítottam, s be is csatoltam.
– Ideadod a ruhám?
Úgy dobta felém, hogy közben rám sem nézett, de láttam rajta, mennyire zavarban van, és ez megmosolyogtatott.
– Az exed? – kérdezte váratlanul.
Értetlenül néztem rá.
– Ki? Castiel? – Vadul ráztam a fejem. – Istenem, dehogy! Az egyik haverom, csak… Eléggé bonyolult a kapcsolatunk egy… ideje.
Damien bólintott, jelezve, hogy érti.
– Szerintem bejössz neki, és ahogy elnézlek, számodra sem közömbös a srác. – Nem tagadom, eléggé meglepett, amit mondott.
Lehajtottam a fejem.
– Te ezt nem érted, Damien. Castiel nem olyan pasi, akivel csak úgy összejöhetek. Ez… komplikált.
Felsóhajtott.
– Igen, már rájöttem, hogy semmi sem olyan egyszerű, ha rólad van szó.
Damien jobb emberismerő, mint azt először gondoltam. Legalábbis, ez jött le a beszélgetésünk során. Amíg odafent dekkoltunk a vendégszobában, rengeteg mindenről csevegtünk, és eléggé megkedveltem a srácot. Persze, barát volt, semmi több. Valószínűleg, ha újra megpróbáltuk volna, ugyanúgy leállítottam volna.
Mire leértünk, a vendégsereg már szépen feloszlott. Olyan jól éreztem magam az éjjel, hogy észre sem vettem az idő múlását, pedig az óra szerint már hajlani fél négy volt. Már csak néhány ember maradt odalent, akik Dawnnak és Ericnek segítettek pakolni. Kikísértem Damient, miután számot cseréltünk, s a nappaliba siettem, hogy beszéljek a legjobb barátnőmmel.
– Hé, Dawn! Nem láttad Castielt?
Dawn rám nézett, a homloka ráncokba szaladt.
– Körülbelül öt perce lépett le három csajjal. – A szavai felértek egy pofonnal. – Miért?
Dawn arcát látva egészen biztos, hogy nem sikerült lepleznem a csalódottságom.
– Beszélni akartam vele, de most már mindegy – felsóhajtottam. – Várj, segítek!
Megfogtam a kezében lévő szemeteszsákot, s belesöpörtem az asztalon heverő szemetet. Közben végig magamon éreztem a tekintetét, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
Annyira hülye vagyok, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy megbeszélem Castiellel a dolgokat. Hogy hihettem, hogy bármi is lehet köztünk? Még ha én érzek is valamit Castiel iránt, egészen biztos, hogy a srácnak nem kellenék.
Elmorzsoltam néhány könnycseppet, de úgy éreztem, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy erősnek mutassam magam. A régi sebeim újra felszakadtak, s a szívem millió darabra törött szét. Megint.

2014. szeptember 5., péntek

22. Nem várt személy

Csóközön!♥♥

Hú, vége az első hétnek!:) Ti hogy bírtátok? Nekem elég nehéz volt, már most rengeteg felelés van meg minden. :/
Amikor megkaptam az órarendem hétfőn, örültem, mert fú, lesz időm írni, így egészen biztos, hogy nem fogok csúszni a fejezetekkel. Igen ám, de ez az órarend csütörtökön megváltozott és sokkal rosszabb lett. Szinte minden nap négyig vagyok suliban az érettségi előkészítők és egyéb órák miatt, öt óra, mire hazaérek. Az egyetlen nap, amikor le tudok ülni írni, az csütörtök, egy délután alatt pedig lehetetlen megírni egy fejezetet. Mindenesetre igyekszem betartani ezeket a pénteki dátumokat, de ha este 11-ig nem érkezne, ne aggódjatok, másnap mindenképpen felkerül kivéve, ha a péntek estéket végigtombolom.

Szeretném megköszönni a pipákat, a visszajelzéseket, valamint a 12400+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Jó olvasást kívánok a 22. fejezethez!:)

Puszi, 
Raina

22. Nem várt személy
Nem említettem meg Dawnnak a beteges aggodalmaimat, ahogyan az sms-t sem; jobbnak láttam elhallgatni előle ezeket a dolgokat. Nem akartam, hogy ő is aggódjon miattam – bőven elég volt nekem a szüleim túlzott féltése, és tényleg nem volt szükségem arra, hogy még a legjobb barátnőm is arról papoljon, mekkora felelőtlenség a részemről, hogy odakint futkosok, és esténként egyedül indulok szórakozni, miközben az a valaki, aki felgyújtotta a raktárt, még mindig szabadon mászkál, és éjjel-nappal azt lesi, mikor hova megyek.
Ráadásul annyira boldog volt Eric miatt is, nem lett volna szívem lehúzni őt a rózsaszín, habos-babos felhők közül az örömtelinek egyáltalán nem nevezhető valóságba. Milyen legjobb barát lennék, ha az amúgy sem problémamentes életét még az én idióta bajaimmal is terhelném?
Meg persze, biztos voltam benne, hogy Dawn lefújja az egész bulit a gyújtogató fenyegetőzése miatt, ezt pedig nem akartam. Úgy éreztem, hogy ha a ma estét is otthon kellene töltenem, teljesen begolyóznék. Szükségem volt a távollétre a szüleimtől és a nagyitól.
Ahogy megbeszéltük, edzés után rögtön a legközelebbi, nem túl drága étterem felé indultunk, hogy bekapjunk valamit, hogy aztán újult erővel vágjunk bele a hosszas vásárlásba. Már rettenetesen éhes voltam, a szemem előtt finomabbnál finomabb ételek lebegtek, a rántott sajttól kezdve a pizzáig, ó, és azokról a mennyei sütikről pedig már ne is beszéljünk! Persze, tisztában voltam azzal, hogy ezek csupán csak képzelgések maradnak, a sokkalóriás ételekre még csak rá sem szabadna néznem, elvégre edzés után vagyok, és egy palacsintával vagy egy krémes, epres sütivel tönkre is vágnám azt, amiért ma megizzadtam.
Útközben vihorásztunk, és unalomból pontoztunk azokat az embereket – igen, többnyire a pasikat –, akik velünk szembe jöttek. A kisugárzást és az öltözködést vettük figyelembe, a helyesebbekre rámosolyogtunk, és ha szerencsénk volt, az ő ajkuk is felfelé görbült, így a mosolyukat is beleszámíthattuk az értékelésbe. Hangosak voltunk, így sokak érdeklődését felkeltettük – amúgy is sokan bámultak meg minket, most viszont elképesztő, mennyien fordították felénk a fejüket, mikor a közelükbe értünk. Az idősebbek többsége rosszallóan nézett ránk, a középkorúak csak vigyorogtak, a velünk egyidősek, vagy pár évvel idősebbek közül pedig jó páran köszöntek ránk, ezzel növelve az egónkat. Mire az étterembe értünk, már fájt az arcunk és a hasunk a sok vihorászástól, ráadásul annyira éhesek voltunk már, hogy a gyomrunk is korgott. Egy félreeső asztalt választottunk, s kopogó szemekkel csaptunk le az étlapra, s még mindig röhögcsélve futtattuk végig rajta a tekintetünket. Annyi választék volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit válasszak. Legszívesebben a fél étlapot megettem volna, ám mire a negyvenes évei végén járó, barna hajú pincérnő megérkezett, szinte már semmit sem kívántam, s csak hagymalevest kértem és csirkemell filét grapefruit szósszal, Dawn pedig nullkalóriás salátát rendelt magának. Mindketten türelmetlenül vártuk, hogy megkapjuk az ételt, közben megbeszéltük az estét. A többség már küldött sms-t, hogy tud jönni, egy-ketten írtak csak, hogy a ma este nem jó nekik, de a visszajelzések alapján egészen biztos, hogy nem leszünk kevesen. Kissé irigykedtem, hogy Dawnnál lesz a buli, örültem volna, ha nálam várjuk a barátainkat, de nem tudtam mit tenni, ha egyszer a szüleim otthon voltak.
– Szerintem először vegyük meg a piát és a kajákat – javasoltam, miután visszagondoltam egy tavalyi esetre, amikor a ruháinkat szereztük be először, és szinte semmi másra nem maradt pénzünk, s az akkori pasijainkat kellett megkérnünk, hogy segítsenek ki minket. Ciki volt, na.
– Ó, süthetnél olyan finom kis kekszeket! Tudod, amit még Debbie-vel találtatok ki. Tuti, hogy mindenki imádná!
Sóhajtva dőltem hátra a székben, a hátamat a támlának döntöttem és összefontam magam előtt a kezeimet.
– Hát, ahhoz most nincs kedvem. – Az edzés és az út során sikerült teljesen kizárnom Castielt a gondolataimból, de Deborah említésére megint azon kezdtem rágódni, vajon most melyik csajt szédítheti a vörös, és hogy én is eszébe jutok-e, vagy teljesen megfeledkezett rólam. – Ráadásul még vásárolnunk is kell, Dawn, előkészíteni a dolgokat, felöltözni meg ilyenek. Nem lenne időm rá.
– Kár.
A pincérnő megjelent az ételeinkkel, mi pedig éhesen kezdtünk neki. Rekordidő alatt ettem meg a levesem – elképesztő, hogy az itteni szakács milyen fantasztikusan főz – a grapefruitos csirkemell filé pedig eléggé kifogott rajtam, nem bírtam megenni. Úgy éreztem, tele vagyok, és minden egyes falatot kínszenvedés volt legyűrni, aztán inkább hagytam az egészet, s rendeltem magamnak vizet. Dawn még mindig éhesen – és kissé kíváncsian – húzta maga elé a maradékomat, hogy megkóstolhassa, és szinte fél perc alatt tüntette el az egészet. Fizetés után magunkhoz vettük a táskánkat és a buszmegálló felé indultunk. Szerettem ezt a kisvárost, amit viszont utáltam, hogy a nagyobb bevásárlóközpontok mind a város szélén helyezkedtek el, és gyalog rettenetesen fárasztó volt oda eljutni.
Hamar szereztünk be mindent, a kasszánál azonban kicsit trükköznünk kellett, hogy megkapjuk az italokat. Egyikünk sem töltötte még be a tizennyolcat, de szerencsére ismertük az eladót, akinél kikötöttünk – ilyenkor örültem, hogy anyámnak rengeteg kapcsolata van –, szóval rövid könyörgés után szinte gond nélkül távozhattunk. Négy szatyorral szálltunk fel a buszra, és úgy döntöttük, lerakjuk a cuccokat, aztán megyünk ruhát venni. Fél négy-négy körül indultunk plázázni, szóval ügyesen osztottuk be az időnket, így ha másfél óra alatt letudjuk a vásárlást, még elkészülni is lesz időnk. A buli fél kilenckor kezdődik, és ez miatt egyre izgatottabb voltam.
Az első boltban nem jártunk sikerrel, borzalmas ruhákat árultak, tíz perc alatt le is tudtuk a nézelődést, és már rohantuk is át a kedvenc boltunkba, hátha ott találunk valamit. Elképzelésem volt, s eszerint jártam körbe az üzletet, magamhoz kapva az összes olyan mini ruhát, ami tetszett, és a próbafülke felé vettem az irányt. Hamar rájöttem, hogy az én sápadt bőrömhöz a fehér nagyon rossz választás, úgyhogy a visszafogottabb, világosabb ruhákat szépen félre is raktam, helyette a sötétebb, vadítóbb ruhákat próbálgattam, s hosszas agyalás után egy gyönyörű, sötétlila, pánt nélküli ruhát választottam, amely épp, hogy takarta, amit kellett. Talán túl kihívó volt, de pont ez volt a célom. Fekete tűsarkú és kicsit finomabb, nem túl erős smink, és tökéletesen fogok kinézni.
Dawn mélyen kivágott, rózsaszín ruhát választott magának, ami csodásan állt rajta, de nem volt annyira vad, mint az enyém, s gyanítottam, Eric ennek az oka. Dawn tudta, kinek akar tetszeni, s nem akarta, hogy más is ott legyeskedjen körülötte. A cipőboltban testszínű magas sarkút vett magának, én pedig egy fekete, szegecsekkel díszített magas sarkút emeltem le a polcról – mondhatni, szerelem volt első látásra.
– Aggódnom kellene? – kérdezte Dawn, mikor már a házat készítettük elő a partihoz. A gyors témaváltás meglepett, egészen eddig a szüleinkről beszéltünk.
Félrehúztam a kanapét, s miután kiegyenesedtem, egyenesen a szemeibe néztem. Homloka ráncokba szaladt, s komoly arccal vizslatott.
– Miről beszélsz?
Dawn mellém lépett.
– Tíz éves korom óta ismerlek, Avery, és tudom, nem a visszafogottságodról vagy híres, de nem gondolod, hogy ez azért mégiscsak túlzás? Úgy értem, a ruha, amit választottál, semmit se takar.
Elkaptam róla a tekintetem.
– Mióta zavar ez téged? Nem egyszer fordult már elő, hogy ilyen ruhákba bújok.
Néhány másodpercnyi csönd telepedett közénk, majd Dawn visszasétált a konyhába, én pedig folytattam a rendezkedést. Hatalmas helyet akartam a táncoló embereknek, és fogalmam sem volt, hogy rendezzem el a dolgokat ahhoz, hogy hely is legyen, de ha kell, félre is lehessen vonulni pihenni egy kicsit.
– Nem zavar – hallottam meg Dawn hangját a másik helyiségből. – Csak tisztában vagyok az okokkal. Avery, tudom, hogy megviselt ez az egész, de legalább addig félretehetnéd ezt a beteges szórakozási vágyadat, amíg a rendőrség meg nem találja a gyújtogatót. Ki tudja? Lehet, hogy jól ismerjük az illetőt, és ezekkel a partikkal és ruhákkal magára vonod a figyelmét. Veszélyes, amit teszel.
Alaposan meggondoltam a válaszom, s mikor befejeztem a rendezést – büszke voltam magamra, szerintem sikerült a lehető legjobbat kihoznom a nappaliból –, átmentem a konyhába, hogy segítsek Dawnnak. Még mindig rendezkedett, fogalma sem volt, hol kezdje és mivel – a gondolatai teljesen máshol járnak.
– Rohadtul nem tud érdekelni. Dawn, nem élhetek rettegésben, nem ülhetek folyamatosan a szobámban, arra várva, hogy a zsaruk felbukkanjanak és közöljék velem, megvan a tettes. Mi van, ha sosem derül ki? Akkor soha többé nem szórakozhatok? Ismersz már annyira, hogy tudd rólam, nem bírom sokáig társaság nélkül.
Dawn felsóhajtott.
– Tudom. Csak azt mondom, hogy mindennek van egy határa, és ezt a vonalat te már átlépted. Az életeddel játszol!
Elővettem a műanyag poharakat és a pultra raktam.
– Mi lenne, ha másról beszélnénk és teljesen megfeledkeznénk erről a dologról? – Egy műanyag tálat vettem magamhoz és a teli szatyrokhoz léptem. Felsóhajtottam. – Szerintem kezdjünk el készülődni, aztán majd utána kiöntjük a kajákat. Mit szólsz hozzá?
Dawn kelletlenül sóhajtott, aztán elindult az emelet felé. Én kicsit tovább maradtam lenn a konyhában, igyekeztem lenyugtatni magam. Erősnek mutattam magam, és egy külső szemlélő valóban azt láthatta csak rajtam, mennyire nem érdekel ez az egész dolog, valójában viszont a gyújtogatás emlékétől még mindig összeszorult a torkom, s a szívem is hevesebben dobogott a kelleténél a félelem miatt. Az sms-re gondoltam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy az illető nem jelenik meg ma. Vagy ha mégis, akkor nem derül ki, hogy ő tette, és nem is támad rám. Csak egy nyugodt estét akartam, amit a barátaimmal tölthetek.
Dawn után mentem, aki már neki is állt előkészíteni a szükséges eszközöket. Az íróasztalán rengeteg sminkcucc hevert szanaszét, a hajvasaló pedig az ágyon pihent, várva arra, hogy bekapcsoljuk. Megosztottuk egymással az elképzeléseinket, aztán nekiláttunk a készülődésnek. A szobában kisebb feszültség uralkodott a korábbi veszekedés miatt, de se én, se Dawn nem törődtünk vele; elvégre fél órában belül megbeszéljük a dolgot és belátjuk, hogy a másiknak igaza volt.

Viszonylag hamar megvoltunk a készülődéssel, és a végeredmény, mint mindig, most is fantasztikus lett. Dawn haját kivasaltam, majd kontyba tűztem, s kérésének eleget téve egy halvány sminket vittem fel az arcára, amely színeiben nagyon jól passzolt a rózsaszín ruhájához. Ragyogóan festett, és bár nem akart túl kirívó lenni, egészen biztos voltam benne, hogy rengetegen fogják őt megbámulni. Mondjuk, nekem sem lett volna okom panaszra, elég sok tekintetet fogok magamra vonzani, noha Dawn teljes ellentéte voltam. A hajamat kiengedve hagytuk és kivasaltuk, így most majdnem a derekamig ért. A vastag fekete tusvonal és a természetesnek ható műszempilla remekül kiemelte a szemeimet, de a leglátványosabb mégis a telt ajkaim voltak, amelyek mélyvörös színben pompáztak. Gyönyörű voltam.
Elpakoltuk a feleslegessé vált cuccokat, majd miután magunkra kaptuk a cipőinket, lerobogtunk a nappaliba, hogy a kis tálkákat megtöltsük kajákkal, s az innivalókat is felpakolgattuk a pultra. Minden készen állt a vendégek fogadására, mégis úgy éreztem, valami még hiányzik. Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy a zenéről teljesen megfeledkeztünk. Dawn visszasietett az emeletre, hogy keressen néhány lemezt, én pedig bekapcsoltam a lejátszót. A csengetésre felkaptam a fejem, és értetlenül bámultam az órát. Még bőven volt idő a barátaink érkezéséig
Mindenesetre vidáman ugráltam az ajtóhoz, és nyitottam ki azt. Ám amikor felismertem az előttem álló személyt, aki féloldalas vigyorral nézett le rám, megfagyott bennem a vér és a mosoly is lehervadt az arcomról. Ezt nem hiszem el!
– Hát te?
___________________________________________

Na, szerintetek ki bukkant fel váratlanul a partin?;)