2014. augusztus 20., szerda

17. Szerintetek ez nevelés?

Csóközön!♥

Mint mondtam, nyár végéig szerdán is jelentkezem, így már meg is hoztam a 17. fejezetet.^^
Remélem tetszeni fog!;)

Köszönöm szépen mindenkinek, aki valamilyen módon írt az előző fejezettel kapcsolatban. Valamint köszönöm a pipákat is és a 8500+ oldalmegtekintést!:3

A negatív kommentelőnek üzenem: tiszteletben tartom a véleményed, tudom, hogy nem tetszhet minden mindenkinek. Azt azonban nem tudom, hogy te mit olvastál, mert őszintén kételkedem abban, hogy az én blogomat. Enyhe túlzás, hogy tele lenne a történet helyesírási hibával, nem gondolod? Biztosra veszem, hogy van benne, nem is egy, hisz sokszor éjjel írok, fáradtan olvasom át a fejezeteket (igaz, többször is), de kétlem, hogy olyan sok lenne benne. Unalmas? Meglehet. Én kérek elnézést, hogy nem hozom össze a főszereplőimet már a prológusban. Semmi érdekes nem történik? Még. Nem történhet meg minden már a történet elején. Mindennek megvan a maga helye a sztoriban, minden történéshez kell egy kis bevezető. Később rájöttök, hogy rengeteg információt rejtek el a fejezetekben, és hogy még a leglényegtelenebb dolgoknak is fontos szerepe lehet a végkimenetelben. Zárjam be? Semmi értelme nincs? Ember, ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak?! Amíg legalább egy embert érdekel ez a történet, addig bizony ez a blog itt marad, és ezt te nem igen tudod befolyásolni. Ha nem tetszik, ne olvasd!;)
És most elmondhat mindenki egy egocentrikus *sípszó*-nak (bár aki ismer, az tudja, hogy egyáltalán nem vagyok az), én akkor is kiállok a történetem mellett, elvégre nem kis munkám van benne, és ha 100%-ig nem is vagyok vele megelégedve, élvezem, hogy írhatom.

Szóval, ha még nem riasztottam el mindenkit:
Jó olvasást kívánok, és továbbra is várom a véleményeket!:3 Lehet tippelni, ki gyújtotta fel a raktárt, kíváncsi vagyok, mennyire okozok majd meglepetést a végén. ^^

Puszi,
Raina 
17. Szerintetek ez nevelés?
Aznap ki sem mozdultam a kis birodalmamból. Anyám és apám rengeteg alkalommal próbált beszélni velem, az ajtómon dörömböltek, de én minden egyes alkalommal elküldtem őket. Teljesen belemerültem az önsajnálatba, csak arra a sok elvesztegetett időre tudtam gondolni, amelyet itthon fogok tölteni, mint valami rab, és hallani sem akartam arról, hogy a szüleim ezzel csak engem próbálnak védeni, hisz aggódnak, hogy valami nagyobb baj fog történni. Csak a negatív dolgokra tudtam koncentrálni, így mikor anyámék kitartóan álldogáltak az ajtóm előtt, vagy a zenét hangosítottam fel – ezzel tompítva hangos zokogásom is –, vagy magamhoz vettem a fülesem, s sorozatot néztem.
Valamikor kilenc, fél tíz körül elaludtam, de ismét nyugtalanság és rémálom gyötört az éjszaka folyamán, többször is megébredtem. Néha sikítva szakadtam ki abból az álomvilágból, amelyben újra átéltem azokat a szörnyű perceket, ezúttal azonban nem akadt megmentőm. Zihálva ültem fel az ágyamban, a hajam az izzadtságtól nedves testemre tapadt. Kalapáló szívvel néztem körbe, hol is vagyok, s fellélegeztem, mikor tudatosult bennem, hogy minden rendben van, nem fenyeget veszély. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, s némán zokogva feküdtem vissza. Néhány perc alatt sikerült lenyugodnom, de egy kis szorongás továbbra is ott maradt bennem – egy ideig nem is fogok tudni szabadulni tőle. Korgó gyomorral merültem ismét álomba, hogy újra kapálózva ébredjek, a saját izzadságomban fürödve. Hajnali három körül döntöttem úgy, hogy ez nem mehet így tovább.
Tiszta felsőt és fehérneműt vettem magamhoz, s a fürdő felé indultam. Miután megszabadultam a nedves textiltől, beálltam a zuhany alá. Jóleső sóhaj szakadt ki belőlem, mikor a bőrömön végigfolyt a forró víz, bizsergő hatást hagyva maga után. Csak akkor vettem észre, mennyire merev vagyok, mikor a tusfürdőért nyúltam, így a szokásosnál tovább folyattam magamra a vizet, ezzel ellazítva izmaimat. Aztán addig dörzsöltem magam a rózsa illatú tusfürdővel, amíg mindenem piros nem lett; így akartam megszabadulni a kísértő emlékektől.
Pár perccel később valamivel jobb állapotba kerültem. Még mindig borzalmasan festettem, s nyúzott voltam, de a közérzetem javult most, hogy már tiszta voltam. A köntösömbe bújva botorkáltam le a konyhába úgy, hogy ne csapjak nagy zajt. Még mindig dühös voltam a szüleimre, és nem szándékoztam velük beszélni.
Úgy terveztem, hogy halkan összedobok magamnak egy szendvicset, amit a szobámban majd elmajszolhatok, de amikor kinyitottam a hűtőt, teljesen elképedtem. Egy nagyon finomnak kinéző tortán akadt meg a szemem, melyet eper darabkák díszítettek, és fantasztikusan nézett ki. Éhesen nyúltam a kis csoda felé, és vágtam magamnak egy nagyobb szeletet. Az édességgel együtt szaladtam vissza a szobámba, s újra magamra zártam az ajtót. Miközben ettem, a telefonomat lestem, válaszoltam néhány üzenetre, s már elsüllyeszteni készültem a párnám alá, mikor rádöbbentem, hogy egy személy felől még semmit nem hallottam.
Bekaptam egy újabb falatot a nagyi sütijéből – csak ő tudott ilyen isteni desszertet sütni –, majd az asztalra tettem, s újra a telefonomra koncentráltam, hátha elkerülte valami a figyelmem. Kicsit csalódott lettem, mikor megbizonyosodtam róla, hogy Castiel tényleg nem érdeklődött felőlem. Egy kis hezitálás után végül én írtam neki, abban a reményben, hogy reggel talán reagál rá.
Köszönöm, hogy megmentettél! Tegnap hazaengedtek, szerencsére minden rendben.
Az ajkamba haraptam. Az utolsó pillanatban még kiegészítettem az üzenetet.
Dawn mondta, hogy nem voltál suliban. Jól vagy?
Megettem a sütim maradékát és ismét ágyba bújtam. Nem tudtam visszaaludni, zakatolt az agyam. Elgondolkoztam azon, amit anyáék mondtak – vajon tényleg valamelyik exem akart nekem ártani? És ha igen, ki? És mi oka lett volna rá?
Ijedten ültem fel, ezzel leverve a telefonom a földre. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, s a félelem újra maga alá gyűrt. Jace! Ó, miért nem jutott eszembe hamarabb? Elég csúnyán ért véget a kapcsolatunk, s rettentő dühös volt. De ő képes lett volna ilyet tenni?
Lenyúltam a telefonomért. Nem, biztosan nem ő volt. Újra felidéztem magamban Jace nevetését, ami egy cseppet sem hasonlított arra a kacagásra, amit a raktárnál hallottam. De akkor ki lehetett az?
A telefonom bejövő üzenetet jelzett, mire összeráncoltam a homlokom. Castiel?
Mi az, Szöszi, nem tudsz aludni? És mi ez az érdeklődés irántam? Csak nem megpiszkáltam a fantáziád?;)
Vártam egy kicsit, mielőtt válaszoltam volna. Nem akartam, hogy azt higgye, azt vártam, hogy írjon.
Csak szeretnéd, te perverz! Hé, nem válaszoltál a kérdésemre!
Ezúttal hamarabb reagált.
Jól vagyok.

Másnap korán keltem, két óra nyugtalan alvás után. Nehezen tudtam csak kinyitni a szemem, annyira be volt dagadva a rengeteg sírástól, ráadásul olyan kifacsart pózban aludtam, hogy a karom sajgott, mikor megpróbáltam megmozdítani. Nyöszörögve ültem fel, s álmosan léptem bele a kis rózsaszín mamuszomba, ami már két éve megvolt, és bár kicsit gyerekes, semmi pénzért nem szabadultam volna meg tőle. Ásítozva baktattam le a konyhába, de legszívesebben visszafordultam volna, mikor megláttam odabent a szüleimet és a nagyit. Aggódva néztek rám, de én erről nem akartam tudomást venni. A bögrémért nyúltam, hogy kávét csináljak magamnak, közben próbáltam megtartani az öt lépés távolságot. Többször is előfordult már, hogy a stressz miatt alig szóltunk egymáshoz, most viszont szokatlanul rideg volt a légkör.
Elővettem egy kisebb tálat, amelybe egy kis corn flakest és tejet öntöttem, megfogtam egy kanalat, és a kávémmal együtt készültem visszasétálni a szobámba, azonban anya megállított.
– Kicsim, Avery… Ugye megérted, hogy nincs más választásom? Szeretnélek biztonságban tudni.
Nevetve ráztam a fejem.
– Nem akarok erről beszélni. Úgysem tudod rám erőltetni az akaratod. Azt csinálok, amit akarok.
Tovább indultam, de amikor apa az asztalra csapott, megtorpantam.
– Elég legyen ebből a viselkedésből, Avery! Mi nem így neveltünk téged!
Dühösen kaptam feléjük a fejem.
– Sehogy sem neveltetek! Mindannyian Elliottal voltatok elfoglalva! – Újabb sírógörcs határán álltam. – Alig foglalkoztatok velem, kiskoromban is folyamatosan játékokat vetettek, hogy lekössem magam, később pedig elhalmoztatok pénzzel. Szerintetek ez nevelés? Miért pont most akartok a szüleim lenni? – Nem tudtam kontrollálni magam, a hangomat felemeltem, szinte az egész ház tőlem zengett. A könnyek patakokban folytak végig az arcomon. – Hol voltatok az elmúlt tizenhét évben? Hol voltatok, amikor szükségem lett volna rátok?
Ismét bezárkóztam a szobámba, amit egy pillanatra sem hagytam el. Rettentően kellett már pisilnem, és szomjas is voltam, de inkább szenvedtem, hisz nem akartam újabb vitába keveredni anyával és apával. Néha hallottam, ahogy a szüleim hangosan veszekednek, ami azokra az időkre emlékeztetett, amikor még együtt voltak, de a kapcsolatuk megromlott. Egek, ez annyira nem hiányzott.

A nap további részét is odabent töltöttem a besötétített szobában, sorozatokat és filmeket nézve. Rettenetesen unatkoztam, és már semmi sem tudott lekötni. Társaságban akartam lenni, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok, de hiányzott a suli. Szívesebben lennék ott, mint itthon, a négy fal között. Az sem sokat lendített a hangulatomon, hogy Dawn folyamatosan értesített mindenről – és akadtak dolgok, amik nagyon nem tetszettek.
Castiel tipikusan az a fajta pasi, aki nem bírja sokáig egyedül. Hamar túltette magát az elutasításomon, és más lányok társaságát kereste. Dawn szerint még rosszabb, mint korábban volt; a nap folyamán vagy hét lánnyal flörtölt és kettővel csókolózott a folyosón. Nem szabadott volna zavarnia, mégis elkeseredtem, hogy nem is érdeklem őt annyira, mint amennyire ő érdekel engem.
Délután annyira beleuntam a filmezésbe, hogy leállítottam a Levelek Júliának című filmet, aminek már számtalanszor kezdtem neki, de sosem tudtam befejezni. Félretettem a laptopom, s gondolkodva végigfeküdtem az ágyamon. Castielen agyaltam, s azon, vajon mit akart mondani a kórházban? Számtalan őrültség fordult meg a fejemben, és minden egyes új gondolat egyre nevetségesebb volt.
Aztán gondolatban újra a raktárhelyiségnél találtam magam, szinte éreztem, ahogy a levegő felmelegszik körülöttem, s ahogy a tűz égeti a kezem. Szaporán kezdtem venni a levegőt, a légszomj, ami kínzott, elviselhetetlen volt. A szívem őrült iramban dobogott, félő volt, hogy kiszakad a helyéről, s úgy éreztem, az egész mellkasom lángol belülről. Egész testemben remegtem a félelemtől, ujjaimmal görcsösen markoltam a takarómat. Ijedten ültem fel az ágyamban. Nem kaptam levegőt, és attól féltem, megfulladok. Kiabálni szerettem volna anyáéknak, de egy hang sem jött ki a torkomon. Próbáltam lenyugtatni magam, de minél jobban koncentráltam, annál rosszabb lett ez az egész.  Igyekeztem szép dolgokra gondolni, olyanokra, amik boldoggá tesznek, s szép lassan kezdtem lenyugodni. Még mindig pihegtem, de már kaptam levegőt. A pulzusom is kezdett normális lenni, a testem sem remegett annyira.
Lassan dőltem vissza az ágyra, arcomat a kezeim közé temettem. Életemben egyszer volt csak pánikrohamom, akkor, amikor megtudtam, mi történt a bátyámmal. Akkoriban túl sok stressz ért, az váltotta ki belőlem. Ahogy most is. Felsóhajtottam.
Annyira szánalmas voltam, hogy kezdtem gyűlölni magam, amiért ilyen nevetségesen viselkedem. Két nappal ezelőtt megpróbáltak felgyújtani, és ez rádöbbentett, milyen rövid is az élet. Nem vesztegethetem el az időmet azzal, hogy elmerülök az önsajnálat sötét bugyraiban, és a szüleimet utálom azért, amit velem tettek. Ha eddig sem foglalkoztak azzal, mi történik velem, most miért teszik?
Úgy döntöttem, magasról teszek arra, mit mondanak anyámék, én akkor is a saját fejem után fogok menni. Igen, néha koppanni fogok, és rengeteg csalódás ér majd, de hát az embert ezek teszik erősebbé, nem igaz?
Felpattantam és a szekrényemhez léptem. Olyan ruhát kerestem, ami egészen biztosan kiveri a biztosítékot anyáéknál, és mikor megtaláltam, a fürdőbe siettem. Néhány óra készülődés után elégedetten néztem tükörbe. Nyoma sem volt annak a bőgőmasinának, aki ebben a két napban voltam. A tükörből egy gyönyörű, érett fiatal nő nézett vissza rám, akinek szemében tűz csillogott. Ez voltam én; az igazi Avery Delacroix, aki már alig várta, hogy meghódítsa a várost.
Magas sarkú cipőben topogtam le a nappaliba, hogy magamra vegyem a dzsekim. Amikor a nagyi meglátott, kiejtette a kezéből a szerencsére üres tepsit, és felháborodva kapott a szájához. A hangzavarra apa és anya is megjelent, meglepetten és dühösen néztek rám.
– Te meg mit csinálsz? – förmedt rám anya.
A szemeibe néztem.
– Szórakozok egy kicsit.
– Na, de ilyen ruhában?!
Egy nagyon szűk, nagyon rövid fekete miniben álltam előttük, ami remekül kihangsúlyozta a csípőm, a dekoltázsom, és a hosszú combjaimat is megmutatta. Szerintem fantasztikusan néztem ki, és nem igazán érdekelt, hogy a szüleim mit gondolnak.
– Avery, nem léphetsz ki így ebből a lakásból! – Apám majd felrobbant, olyan dühös volt. – Sőt, sehova nem mehetsz, és ezt már megbeszéltük!
– Ti beszéltetek, én meg hallgattam, de semmibe sem egyeztem bele. És nem is fogok! – lenyomtam a kilincset. – Elmentem!
Bevágtam magam mögött az ajtót, s nem foglalkoztam azzal, hogy a szüleim utánam kiabálnak. Nem akartam többé úgy viselkedni, ahogy azt elvárják tőlem. Rossz akartam lenni, minden értelemben. És már alig vártam, hogy bulizhassak és flörtölhessek egy nagyot.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha az egész világ a lábaim előtt heverne. Felemelő volt, és teljesen megrészegített ez az érzés.

12 megjegyzés:

  1. Kedves Raina!
    Nagyon tetszik a blogod. :) Végre nem egy unalmas képes Csj történetet,amiben három mondat után összejönnek a főszereplők.Ami még tetszett,hogy választékos a szóhasználatod,valamint nagyon jól írod le a környezetet,helyzeteket,érzelmeket.
    A negatív hozzászólók pedig először tegyenek le valamit az asztalra,ezt a legkönnyebb mások munkáját leszólni...
    Raina csak így tovább,én biztos olvasni fogom a blogod.Várom a következő rész. :) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy!:)

      Törlés
  2. Imádom a blogod :) Teljes mértékben egyet értek az előttem szólóval :) A negatív kommentelő pedig keressen valami értelmes elfoglaltságot például osszon tizenkétjegyű számokkal, és ne itt rontsa a pixeleket ;) Egyébként én allergiás vagyok a helyesírási hibákra, és biztosan állítom hogy eddig nem sokkal találkoztam :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekszem odafigyelni arra, hogy igényes fejezetet rakjak fel, de sajnos még én sem veszem észre sokszor a hibákat. :) Köszönöm a kommentet, örülök, hogy tetszik a történet!:)

      Törlés
  3. Szia! Írtad, hogy várod a tippeket gyújtogatás ügyileg... Először Jacere gondoltam, De rafináltabbnak talállak ettől... Talán Debbie lehetett? :) Indítéka van: Castiel. De ez is csak egy 17 éves lány paranoiás logikája.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A poént nem lövöm le, a későbbiekben úgyis kiderül majd, ki tette.:) Köszönöm, hogy írtál!:)

      Törlés
  4. Én arra tippeltem.aki volt castielel az elején...ö..hogy is hivjàk..

    VálaszTörlés
  5. Akjor is Jace 😂
    Még nem jutottam el odáig 😀

    VálaszTörlés
  6. Negatív kritika éri az embert, legyen bármilyen helyzetben. Meg kell tanulni túllépni rajta és nem foglalkozni velük. Fantasztikus az írásod, és az eddig olvasottakban talán ha három vagy négy elütést (nem helyesírási hibát!) ha láttam... Azt meg értelmes ember ki tudja következtetni, hogy mi is akart lenni:D Szóval nem kell velük foglalkozni, nincs jobb dolguk(:

    Tetszett, igazi kis lázadó. Bár én biztos hétszentség, hogy nem mennék sehova... legalább egy hétig... aztán utána szépen lassan... viszont a szenvedés fázis nagyon tetszett! Olyan jól megírtad, nem volt elhamarkodott, szépen fel lett építve! Semmi sietség, ráérünk kérem szépen, előttünk az egész élet :D

    Csak így tovább! Tippen pedig van, de nem írom meg, szeretnék meglepődni :D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban, akkoriban szerintem nem is kezeltem jól. Hagynom kellett volna, nem foglalkozni vele.

      Köszönöm szépen :)

      Törlés