58. A gyújtogató

Helló~

Itt is lennék az újabb résszel. Hát, el sem hiszem, hogy végre ennél a résznél tartunk. Korábban rengeteg tipp jött, hogy vajon ki is lehet az a bizonyos személy, aki Avery-re gyújtotta a raktárt. A személy kiléte mit sem változott az évek alatt, ezen az egyen nem variálgattam, és ha jól emlékszem, egyetlen személy tippelte csak meg őt. Nem árulom el, ki az, legyen meglepetés még, de ebben a részben úgyis megtudjátok majd. 

Ha van kedvetek, örülnék, ha megírnátok, hogy ti gondoltatok-e rá, vagy egyáltalán az indokra, miért is tette. Kíváncsi vagyok, hogy mik fordultak meg a fejetekben a dologgal kapcsolatban. 

Jó olvasást kívánok mindenkinek! ^^

Puszi, 

Raina

Mérhetetlen fájdalom hasított a fejembe, mikor kezdtem magamhoz térni, és egy alig hallható, fojtott nyögés hagyta el az ajkaimat. Az első gondolatom az volt, hogy másnapos vagyok – mármint, nagyon másnapos. Egy pillanatra talán még dühös is voltam, amiért a barátaim hagyták, hogy ennyit igyak. Oké, hogy születésnapot ünnepeltünk, de Rosával és Dawnnal mindig odafigyeltünk egymásra, sosem engedtük, hogy valamelyikünk ennyire leigya magát. Persze, előfordultak alkalmak, amikor mégis sikerült párszor a pohár aljára néznünk, de ez a másnaposság nem olyan volt, mint máskor. Ez milliószor rosszabb volt.

A fogaskerekek lassan indultak be a fejemben, de minél több időt töltöttem ébren, annál tisztábban láttam magam előtt a tegnap este eseményeit. Beletelt jó pár percbe ugyan, de egyre több pillanat rémlett a buliból. A hangulat, a rengeteg ember, aki odajött felköszönteni és beszélgetni, Dawn és Nathaniel, a szóváltásom Charlesszal, az, hogy Castiel után rohantam, és… Ó, magasságos ég!

A felismerés egyfajta hideg zuhany volt, és azonnal ki is pattantak a szemeim, hogy körbe nézhessek. Mégis hol vagyok? Valaki leütött, ebben teljesen biztos vagyok. De kicsoda, és mégis hova hozott? Rémülten kapkodtam a fejem, de minden, amit láttam és éreztem, csak lassan jutott el a tudatomig. Le voltam lassulva, és kétségem sem volt afelől, hogy ez a fejemet ért ütés miatt volt – vagyis, inkább csak reménykedtem, hogy erről volt szó és nem adtak be semmit, ami így kiütött volna. Az érzékszerveim csak másodpercekkel később kapcsoltak, de minél éberebb voltam, annál jobban fogtam fel magam körül mindent. Egy üres helyiségben voltam, de nem tudtam eldönteni, hogy egy szoba lehetett, egy pince, vagy valami más. Sötét is volt, ablakot sem láttam. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy kiléptem a klubból; egyedül csak a benti lámpa adott némi fényt, és ez sem segített abban, hogy megfejthessem, milyen napszak is volt tulajdonképpen. Hol vagyok?

Meg akartam szólalni, sikítani akartam, hátha valaki meghallja a hangomat, de képtelen voltam rá. Akárki is ütött le és hozott ide, gondoskodott arról, hogy ne okozzak bajt és ne tudjam magamra felhívni a figyelmet, ha esetleg olyan helyen lennék, ahol más, gyanútlan emberek is megfordulnak. A szám be volt tapasztva, és ahogy mocorogni kezdtem, érzékeltem, hogy a kezem is hátra van kötve, de még a lábaimra is tettek valamit, ami teljesen lehetetlenné tette még azt is, hogy felálljak. Egy kényelmetlen székhez voltam láncolva egy idegen helyen, valószínűleg idegen emberekkel, és borzasztóan féltem. Minden egyes porcikám remegett, és a szívem olyan hevesen vert, hogy attól tartottam, el fogok ájulni. Bár azt egy cseppet sem bántam volna, ha nem vagyok magamnál, legalább nem leszek tanúja semmilyen kellemetlen, fájó dolognak, amit terveznek velem. Mert aki elrabolt, annak volt valami terve velem, nem igaz? Talán a gyújtogató az?

Ettől a gondolattól még rémültebb lettem és némán sírni kezdtem, noha legszívesebben zokogtam volna, de nem mertem túl hangos lenni, hiszen ki tudja, mit kapnék miatta. Istenem, ki akartam szabadulni innen! Újra és újra rángatni kezdtem a karom, hátha ki tudom szabadítani, de veszett ügy volt. Az illető, aki kikötözött, valószínűleg cserkész volt, vagy nem ez az első alkalom, hogy ilyet tesz. Ó, istenem, egy sorozatgyilkos szemelt ki magának?

Egy pillanatra lefagytam, mikor valamiféle hangot hallottam magam mögött. A szék, amin ültem, a szoba közepén helyezkedhetett el nagyjából, így a közvetlenül mögöttem lévő dolgokról fogalmam sem volt, de egészen addig nem is szenteltem neki túl nagy figyelmet, el voltam foglalva a kétségbeesett gondolataimmal és azzal, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg. A felcsendülő halk, nyöszörgésszerű hang miatt azonban abbahagytam, amit eddig csináltam, még csak levegőt sem mertem venni. Nem voltam egyedül. És ez még jobban kikészített.

Füleltem, hátha ki tudok venni valami szót, vagy valamit abból, amit hallok, de értelmetlen motyogás volt az egész, a hang viszont egyre ismerősebben csengett. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy ki volt az: Dawn! Újabb pillanatok következtek, amikor elfelejtettem, hogyan is kell lélegezni. Nem értettem, mi folyik itt, mit keresett ő itt? A fájdalmasnak hangzó hangok alapján úgy tippeltem, őt is hasonlóan leüthették, mint engem, és csak most ébredezett. De miért tették ezt vele? Egyre inkább összezavarodtam.

Vajon ő tudta, hogy én is itt vagyok, vagy még nem állt össze neki a kép? Lehet, hogy Dawnnak is olyan lassan megy a gondolkodás, mint nekem, az ébredést követően, de szinte biztos voltam benne, hogy neki még annyira sincs sejtése arról, hogy mi történhetett, mint nekem. Elvégre, én voltam az, aki állandóan rettegett, mikor fognak újra lecsapni rá, Dawnnak ehhez semmi köze nem volt. Ott sem volt, amikor valaki meggyújtotta azt a raktárt, sőt, eltelt pár nap, mire egyáltalán személyesen találkoztam volna vele. Mégis miért hozták őt ide akkor? Ez csak valami véletlen, vagy szándékos, kitervelt dolog van az egész mögött?

Belefájdult a fejem a gondolkodásba, és úgy éreztem, ha nem jutok minél hamarabb fájdalomcsillapítóhoz, meghalok. Mégis, tovább agyaltam, most már azon is, hogyan adhatnám valahogy Dawn tudtára, hogy itt vagyok, mikor megszólalni sem tudtam, elérni őt pedig még annyira sem. Valamennyire biztosan megnyugtatta volna a tudat, hogy én is itt vagyok, és akármi is lesz, legalább nem egyedül kell átvészelnie.

Azonban nem hogy cselekedni nem volt időm, még addig sem jutottam el, hogy egyáltalán kitaláljak valamit. Az ajtó felől zajongást hallottam, amiből rájöttem, hogy egészen biztosan nem egy ember van itt, hanem legalább kettő, de azt sem tartottam kizártnak, hogy ennél jóval többen tartózkodtak ezen a helyen, ami rossz hír volt, hiszen ez azt jelentette, hogy szinte lehetetlen kijutni innen anélkül, hogy észrevennének. Ráadásul még csak nem is békés csevegés volt, amit az ajtón keresztül hallottam; veszekedésnek tűnt, és egek! Még jobban rettegni kezdtem, hiszen az illető, aki jelenleg beszélt, már-már kiabált, és még így is, hogy nem egy térben voltunk abban a pillanatban, tudtam, hogy mérges. Nagyon mérges.

Amikor kicsapódott az ajtó, összerezzentem, mögöttem Dawn pedig hangos zokogásba kezdett – már amennyire tudott betapasztott szájjal. Hangjából kihallottam a félelmet és a kétségbeesést, amit jobban talán nem is érezhettem volna át. Minden bizonnyal az én arcomra is ugyanezek az érzelmek ültek ki, amikor megláttam őket. A fickó, aki először lépett be a szobába, nagydarab volt, és gyanítottam, akkor is ijesztőnek találtam volna, ha nem dühös, de nos, így egyenesen rettegtem tőle. Szemei összeszűkültek, úgy méregetett mindkettőnket, majd rajtam állapodott meg a tekintete, amitől még az ütő is megáll bennem. Kérlek, kérlek, ne bánts! – imádkoztam magamban, nem mintha hatásos lett volna, hiszen ő ezt nem hallhatta. Bár kételkedtem abban, hogy érdekelte volna. Ha bántani akart, megtette volna, a könyörgésem ellenére is.

A fickó hirtelen egy pisztolyt rántott elő, mire legszívesebben felsikítottam volna, de mivel nem tudtam, csak a szemeimet hunytam le szorosan. Nem voltam vallásos ember, de abban a pillanatban nagyon sok imát elmormoltam magamban, hogy ha már meg kell halnom, legalább ne érezzem a fájdalmat. Vagy ha mégis érezném, akár egy másodpercre is, találjon el jó helyen a golyó, és ne tartson sokáig a szenvedés. Nem vágytam arra, hogy lassan vérezzek el, és a szenvedésem közepette halljam a gúnyos nevetéseket, amiért végre sikerült eltenniük láb alól.

Azonban, amikor fél perc múlva sem történt semmi, lassan kinyitottam a szemeimet és az idegenek irányába pillantott. A férfi egyáltalán nem rám szegezte a fegyverét, és hál’ isten, Dawnt sem szándékozta lelőni. A pisztolyt a társa fejéhez szegezte, akinek az arcát ugyan nem láttam, de a testének egy részét igen, és a remegéséből ítélve ő is félhetett.

– Ti idióták! – morogta mély hangján, amitől még a hideg is kirázott, nem jó értelemben természetesen. A fegyvert hirtelen a mögötte lévőre szegezte, akit viszont egyáltalán nem láttam. – Két feladatotok volt, és mindkét alkalommal elcseszitek! Hát nincs szemetek? – Csak úgy fröcsögte a szavakat, majd megragadta annak a karját, akire eddig nem volt rálátásom, amikor azonban megláttam az arcát, teljesen elsápadtam. – Mondd csak, fiam, tényleg annyira nehéz megkülönböztetni őket? – Odavezette hozzánk, és kényszerítette, hogy alaposan megnézzen minket. Én még mindig nem jutottam szóhoz. – Válaszolj, ha kérdezlek! Nehéz megkülönböztetni őket? – A férfi szinte teljesen Matt arcába mászott, úgy üvöltözött vele meglehetősen ingerülten.

Nem akartam hinni a szememnek, egy pillanatra úgy éreztem, ez csak egy rossz álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek. De már kezdett összeállni a kép. A nevetés, amit akkor hallottam, mikor az eszméletvesztés határán voltam a lángoló raktárban, Matthez tartozott. Matthez, akivel bár túl sokáig nem voltunk együtt, a barátságunk végig megmaradt, és akkor is gyakran találkoztunk, amikor már nem egy iskolába jártunk. Könyörgöm, együtt buliztunk, még az incidens után is, és azt mondta, a húgaként tekint rám! Akkor mégis mi a francért akart megölni?

– Nem, uram – válaszolta halkan, a tekintetét le sem véve rólam. Bűnbánóan nézett rám, én pedig egyszerre voltam dühös és mérhetetlen csalódott. – Sajnálom, uram.

– Sokra megyek a sajnálatoddal! – horkantott fel a férfi, és ellépett tőle. – Szerinted most mégis mit kezdjek vele? A hülye kis gyújtogatásotok miatt amúgy is figyelnek rá, szerinted mennyi időnk van, míg ránk rontanak a zsaruk? – Matt szóra nyitotta a száját, de a pasas nem engedte, hogy megszólaljon. – Ne válaszolj, felesleges! – legyintette le.

Annyira sokkolt, hogy Matt itt van, és ezek szerint köze van a gyújtogatáshoz, hogy csak később kezdtem el agyalni azon, amit hallottam, de hát, nyilván csak jobban összezavartak, és nem értettem, hogy miről van szó. Mi az, hogy nehéz megkülönböztetni minket? Matt ismert, tudta, ki vagyok, hiszen jártunk! Ráadásul Dawnt is nagyon jól ismerte, nem egyszer mentünk el együtt valamelyik bulijába. Meg tudott különböztetni minket, hiszen nem voltunk testvérek, annyira nem hasonlítottunk, csak a hajunk színe egyezett meg, és ez a hajszín még csak nem is volt ritka. Mégis mi folyik itt?

Matt továbbra sem vette le rólam a tekintetét, majd végül inkább mégis csak elfordult, és az ajtó felé indult, de a férfi természetesen nem engedte elmenni. Valamit mondott neki, de nem értettem mit, annyira halkan beszéltek, de hirtelen nem is érdekelt, el voltam foglalva azzal, hogy kitaláljam, hogyan is szökhetnénk meg innen. Azonban, a férfi valami olyasmit mondott, amiből sejtettem, hogy nem ússzuk meg a dolgot egy szimpla kikötözéssel.

– Csak a Lévesque lányra van szükségünk, a másikat tüntessétek el innen! – Szavait a másik pasashoz intézte, de Matt is egyből visszafordult.

– Úgy érti, engedjük el? – Meglepett pillantást váltottak, mielőtt visszanéztek volna a főnökükre, aki a kérdés hallatán megint csak kikelt magából.

– Nem, ti idióták! Ha elengeditek, feljelent minket és részletes személyleírást ad mindnyájunkról. Gondolom nem akartok rácsok mögött megpusztulni. Vigyétek innen és gondoskodjatok róla, hogy egy szót se szólhasson erről az egészről! Soha.

Ettől még jobban kezdtem rángatni a kezemet, hogy kiszabadíthassam a kötelek fogságából, és éreztem, ahogy a könnyeim is megerednek, teljesen eláztatva az arcomat. Nem voltam otthon az ilyenekben, de ezeknél a pasasoknál ez biztosan azt jelenti, hogy öljenek meg. Ó, istenem, mégis mibe keveredtem?

– Majd én elintéztem – sóhajtott fel Matt, mire nagy szemekkel néztem rá. Egyre jobban imádkoztam azért, hogy ez csak valami rossz álom legyen.

– Legyen. De ha még mindig itt lesz, mire visszaérek… – Nem fejezte be a fenyegetőzést, inkább a másik, eddig teljesen csendben lévő férfire pillantott. – Te pedig vigyázz a másikra! Ha túl hangos lenne, odacsaphatsz, de megölni ne öld meg. Még szükségünk van rá.

Dawnnal szinte egyszerre visítottunk fel, már amennyire képesek voltunk rá. Újra megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet, miközben figyeltem, ahogy a fickó lelép, Matt pedig közelebb sétál hozzám. Szinte könyörögve néztem rá; nem gondoltam volna, hogy tényleg bántani fog, látva a szemeiben csillogó bűntudatot, de nos… Már eljutottam arra a pontra, hogy bármit kinéztem, még belőle is. Szerettem volna azt hinni, hogy megkegyelmez, már csak azért is, mert régóta barátok voltunk, de amikor egy zsákot húzott a fejemre, már tudtam, hogy nem bízhatok meg benne. Szívem szerint üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tovább sírtam. Éreztem, hogy a vállára dob, és én abban a pillanatban kezdtem kapálózni a lábammal, próbáltam megrúgni, abban a reményben, hogy sikerül olyan helyen eltalálnom, hogy a fájdalom miatt letegyen. Bár akkor sem tudtam volna elszabadulni, de talán a földön találtam volna valamit, amivel szét tudtam volna vágni a lábamon és a kezemen lévő kötelet és elmenekülhetek. De Mattnek esze ágában sem volt letenni, bármekkora fájdalmat is okoztam neki.

A következő, amit érzékeltem, hogy beültet valahova; a fejemen lévő zsák miatt ugyan nem tudtam tisztán kivenni az illatot, de sejtettem, hogy egy autóban lehetek. Erről meg is bizonyosodtam abban a pillanatban, amikor Matt elindította a motort, majd pedig el is indultunk. Nem láttam semmit, és nehezen ment a mozgás, ráadásul kiugrani sem akartam egy mozgó járműből, ezért továbbra is azzal voltam elfoglalva, hogy valahogyan leszedjem magamról a köteleket, nem túl feltűnően, így talán lett volna esélyem megszökni akkor, amikor megállunk. Igaz, Matt gyorsabb volt nálam, de bíztam abban, hogy a túlélési ösztöneim a menekülés pillanatában bekapcsolnak majd, és sikerül lehagynom őt.

Matt időközben bekapcsolta a rádiót, ami miatt hirtelen még dühösebb lettem. Most komolyan? Ez nem egy kicseszett kirándulás volt, ahol jókedvűen hallgathatunk zenét és beszélgethetünk mindenféléről! Hiszen elrabolt, és épp arra készült, hogy megöljön! Ennyire nem érdekli ez, hogy nyugiban képes zenét hallgatni?

Azonban, ahogy jobban figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy Matt nem feltétlenül szórakozásból kapcsolt zenét, ennyire hangosan. Mintha beszélt volna valakivel, de mivel a választ nem hallottam, gondolom, telefonálhatott, és azért csinált némi zajt, hogy én biztosan ne értsem, miről is van szó. De persze, nem is én lennék, ha nem kezdtem volna túlagyalni az egészet. Szentül meg voltam győződve arról, hogy azzal a fickóval beszél, a részletek miatt, hogy hogyan is végezzen velem. Szörnyű képek jelentek meg a fejemben, a kínzástól elkezdve az eszméletlen testem folyóba dobásáig egyszerűen minden eszembe jutott, amitől ideges lettem és még jobban remegtem a félelemtől, mint eddig.

Hát ennyi volt? Nem láthatom többé a családomat, a barátaimat? Végül is, én panaszkodtam annyit mostanában, hogy mennyire szar az életem, és hogy csak a baj van mindennel… De hát a fene sem gondolta, hogy a sors majd így próbál minden rosszat elsimítani, bár jobban belegondolva, ez könnyebb volt, mint helyre hozni a hibákat. Már nem kellett amiatt aggódnom, hogy Castiel dühös rám, amiért szakítani akartam vele részben Charles miatt, és a szőke fiúnak sem okozok majd több fejtörést, nem kell foglalkoznia azzal, hogyan is szedjen fel. Már mindegy volt, hiszen soha többé nem fogom látni őket.

Borzasztóan fájt ez a gondolat, és nem akartam belegondolni abba, hogy Elliot és anyáék hogy fognak érezni, ha meg tudják, már nem vagyok. Elliot és apa biztosan megsiratnának, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, és talán anya is hullatna értem néhány könnycseppet, mielőtt elkezdene azon agyalni, hogy érje el, hogy a szomszédok ne arról pletykáljanak, mi történt velem.

Aztán eszembe jutott Dawn is, és az addig patakokban folyó könnyeim még jobban eleredtek, már amennyiben az lehetséges volt. Aggódtam érte, már hogyne tettem volna. Nem én voltam az egyetlen, aki ilyen helyzetbe került. Ki tudja, miért volt rá szükségük azoknak az embereknek, és féltem, hogy talán már bántották is. Bele sem mertem gondolni, mit kell átélnie, de bíztam benne, hogy erős, és nem fog teljesen összeomlani. Talán időben megtalálják majd, ellátják minden sérülését, kap orvosi segítséget és túlteszi magát mindenen. Nem érdekelt, velem mi történik, de szerettem volna, ha a legjobb barátnőm biztonságban lenne.

Vajon Matt megengedi, hogy még egyszer, utoljára telefonáljak? Hogy elbúcsúzzak a fontos emberektől, és valahogy tudassam velük, hogy Dawn kikkel van? Akkor lenne egy kevés esély arra, hogy megtalálják, noha fogalmam sem volt, merre vagyunk éppen. Egyáltalán a városban voltunk még, vagy teljesen máshova vittek? Azt sem tudtam, mennyi idő telt el az eltűnésünk óta. Napok? Órák? Semmiben sem voltam már biztos…

Nem sokkal később éreztem, hogy lassul az autó, majd pedig meg is álltunk, ezt követően azonban néma csend telepedett az utastérre. Már nem szólt a zene, Matt sem telefonált, és azt sem hallottam, hogy kiszállt volna az autóból. Mit csinálhat vajon? Egyszerűen megőrjített, hogy nem láttam, noha valahol mélyen örültem annak, hogy nem fogom tudni, honnan jön a támadás és milyen formában fogja kioltani az életem. Még mindig reméltem, hogy nem fogok szenvedni, ha már ennek meg kellett történnie. Egy kis szúrásban reménykedtem, pillanatnyi fájdalomban csak, mielőtt az örök sötétség magába szippantana. Talán ez nem túl nagy kérés, és Matt sem fog megkínozni itt… akárhol is volt az az itt.

Kezdett úgy tűnni, mintha hosszú órák óta ülnénk már ott, pedig meglehet, hogy csak néhány perc telt el. Egy embernek, aki a halálát várja, rá kellett jönnöm, hogy egy perc is több órának tűnik. Rosszul voltam; a fejfájásom ez idő alatt csak rosszabb lett, és hányingerem támadt hirtelen. Lehunyva a szemeimet próbáltam mély levegőket venni, hogy megnyugtassam magam. Nem akartam kiadni semmit magamból, amíg be van kötve a szám, mert abból soha el nem múló rosszullét lenne, az egyszer biztos. Mégis meddig akarja még húzni az időt?

Kis idő múlva halk zajokat hallottam, mintha egy másik autó lett volna az. A szívem a torkomban dobogott, és fogalmam sem volt, mire számítsak. Ismét őrült gondolatok lepték el az elmém, és úgy éreztem, ha eddig nem őrültem meg teljesen, akkor majd most fogok. Végül azonban kattanást hallottam, majd még egyet. Matt kinyitotta a kocsi ajtaját, majd az egyik hátsót is, és kiszedett onnan. Sokkal óvatosabban tette, nem úgy, mint akkor, amikor arról a helyről hozott ki, és ezt nem tudtam mire vélni. Kicsit elfintorodtam, amikor a talpam valami nedveshez és hideghez ért, de legalább álltam végre, még ha csak úgy sikerült így maradnom, hogy Matt fogott közben. Aztán ismerős hang csapta meg a fülem, mély, mérges kiabálás, amitől még jobban sírtam; ezúttal a megnyugvástól, hogy végre biztonságban lehetek. Matt hirtelen eltűnt mellőlem, de ugyanabban a pillanatban lekerült rólam a zsák, és Charles aggódó, és rettenetesen fáradt tekintetével találtam szemben magam. A fiú azonnal levágta rólam a köteleket, és a számról is levette a tapaszt, ami kicsit fájt ugyan, de a francba is! Végre szabad voltam! Zokogva karoltam át Charles nyakát és szorosan húztam magamhoz, ő pedig ugyanezt tette. Védelmezően fonta körém a karjait és olyan közel vont magához, amennyire csak tudott.

– Jól van, nyugalom – súgta halkan, próbálva megnyugtatni. – Nincs semmi baj. Most már minden rendben.

Igen! Pontosan ezeket a szavakat akartam hallani. Soha életemben nem éreztem akkora biztonságban magam, mint akkor, a karjaiban, a történtek után. El sem akartam őt engedni, csak úgy bújtam hozzá, a könnyeimmel teljesen átitatva a kabátját, de ez sem érdekelt. Örültem, hogy olyan ember közelében lehetek végre, aki biztosan nem fog bántani.

Aztán lassan mégis elhúzódtam tőle, hiszen eszembe jutott, hogy nem az ő hangja volt az első, amit hallottam, hanem Castielé. És ami azt illeti, ő még mindig nem halkult el, nem is olyan messze tőlem szitkozódott, és verekedés zajait is fel véltem fedezni. Amikor pedig kicsit oldalra fordítottam a fejem, már láttam is mindent. Castiel az egyik fának szorította Mattet és kiabált vele, dühösen, néha be is húzva neki egyet. Általában utáltam, amikor csak úgy püföl valakit, de most én is ezt tettem volna a helyében. Matt mindent megérdemelt, a fájdalmat, a vérző orrot és a hamarosan megjelenő monoklit is. Hirtelen viszketni kezdett a tenyerem, annyira szerettem volna felképelni, de még mindig remegtem, és gyengének is éreztem magam, és szinte biztos voltam benne, hogy elvéteném az ütést, vagy csak nagyon erőtlenül sikerülne megpofoznom, azt pedig sajnálnám, hiszen nagyon szerettem volna levezetni rajta azt a fájdalmat, amit a raktár felgyújtásával okozott. Mert sokszor a lelki fájdalom sokkal, de sokkal elviselhetetlenebb volt, mint a fizikai.

– Várj, várj! – Matt hangja kétségbeesetten csendült fel, de a tekintetében azt láttam, egy cseppet sem lepi meg, hogy Castiel egyből nekiesett. – Hadd magyarázzam meg, kérlek!

– Majd a rendőröknek magyarázkodhatsz, addig viszont…

– Castiel! – A hangom halkan csendült fel, remegve, de ez is elég volt ahhoz, hogy Castiel elhallgasson és a válla felett rám nézzen. Egy pillanatra láttam rajta, hogy rosszul esik neki, hogy még mindig Charlesba kapaszkodok, de aztán gyorsan rendezte is a vonásait. – Hadd beszéljen! Szeretném tudni, mi ez az egész, és nem a rendőröktől akarom később megtudni.

Nem túl meglepő módon Castiel nem mozdult azonnal, és a szorításából sem engedett. Arcán tucatnyi érzelem váltakozott folyamatosan; vágy arra, hogy addig verje a fának szorított srácot, amíg az eszméletét nem veszti; csalódottság, amiért nem ő az, aki a karjaiba zárhat; és együttérzés. Egy nagyobbat sóhajtott, majd habozva, de visszanézett Mattre.

– Ha megpróbálkozol a szökéssel, vagy bármi mással, én isten bizony… – Az egyik öklét ütésre emelte, ami miatt Matt összerezzent és lehunyta a szemeit.

– Nem megyek sehova innen, ígérem. Csak engedjétek, hogy elmagyarázzak mindent, kérlek! – Mindannak ellenére, hogy utáltam Mattet jelen pillanatban, a szívem majd’ megszakadt, hogy ilyen helyzetben látom őt. Ez a kétségbeesés, a könyörgés… Ez nem ő volt. Nem ilyennek ismertem meg. Mégis mibe keveredtél, Matt?

Castiel végül nagyon lassan engedte el a fiút és szinte odalökdöste elém. Charles közben kivett a saját kocsijából egy vastagabb pokrócot, amit rám terített. Hálás voltam ezért, mert borzasztóan fáztam már: még mindig azt a ruhát viseltem, amit a bulin, a cipőm pedig isten tudja csak, hol volt éppen. A szél is lengedezett, a levegő csípős volt és egyenesen vacogtam abban a vékony anyagban. Jobban magam köré tekertem a pokrócot, és kinyitva az autó ajtaját le is ültem a vezető ülésre, onnan néztem körbe, most először, mióta a zsák lekerült a fejemről. Egy erdőben voltunk, nagyjából sejtettem merre. Volt egy időszak, amikor apával és Elliottal eljöttünk kirándulni erre. Ez jó hír volt, legalább nem voltunk annyira messze a várostól, bár azt nem tudtam volna megmondani, Matt honnan hozott ide.

Az időt sem tudtam megállapítani. Nappal volt, de ennél többre nem futotta tőlem. Bármennyi lehetett az idő, de reméltem, hogy csak órák teltek el az elrablásom óta és nem esett ki egy-két nap. Egy kisebb sóhaj hagyta el a számat, és felváltva néztem Castielre és Charlesra, akik mindketten megviseltnek tűntek, de láttam rajtuk a megkönnyebbülést is. Örültek, hogy épségben látnak újra.

– Én… én… azt sem tudom, hol kezdjem. – Matt az tenyerébe temette az arcát, majd gondterhelten a hajába túrt, mindvégig kerülve a szemkontaktust. Castiel mellette szóra nyitotta a száját, de megelőztem őt.

– Talán a legelejétől? Kik ezek az emberek, Matt? Mégis… el sem tudom, képzelni, mégis mit akartok Dawntól és tőlem? Ha ez valami beteg vicc akart lenni…

– Tőled senki nem akar semmit, Avery – szakított félbe, a fejét ingatva. Láttam, hogy egy nagyot nyel, és végül rám emelte a tekintetét. – Ezek az emberek… nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mit csinálnak. – Tényleg láttam rajta, hogy nehezen találja a szavakat, én viszont egyre türelmetlenebb voltam. Minél tovább húzza az időt, annál később tudjuk Dawnt kihozni arról a helyről. – Ez a csoport, nos, illegálisan működik, titokban csinálnak mindent. A rendőrség régóta rájuk van állva, de sosem találják meg őket. Jók a rejtőzködésben, és tudják, hogyan hallgattassanak el embereket.

– A lényeget – mordult fel mellette Castiel, ugyanazzal a türelmetlenséggel, amit én is éreztem.

– Lopnak és csalnak. Mocskos eszközökkel jutnak pénzhez. Segítenek ugyan embereknek, olyanoknak, akik tudnak a szervezet létezéséről, és tudják is, hol keressék a tagokat, de ha nem fizetik vissza a megbeszélt határidőig a kölcsönkapott összeget, behajtják rajtuk. Kamatostul.

– Szóval izé… ez valami maffia cucc? – Nem igazán értettem ilyen dolgokhoz. – Nem értem, mégis mi közöd neked ehhez az egészhez? És én hogy kerültem fel ezeknek az embereknek a radarjára? Nem csináltam semmit…

– Mondtam, hogy neked ehhez semmi közöd. – Castiel megint mérgesen nézett rá, mire Matt felcsattant. – Bassza meg, ha állandóan félbe szakítotok, sosem érek a végére! Megtennétek, hogy egy kicsit befogjátok, hogy elmondhassam végre, mi van?

Castiel hirtelen megragadta Matt pulcsiját és közelebb rántotta magához, mérgesen mászva a srác arcába. – Neked jelenleg semmi…

– Castiel! – Charles most először szólalt meg, mióta Matt beszélni kezdett, és hálás voltam, amiért Castiel szavába vágott. – Hagyd, hadd fejezze be. Ebben a tempóban estig itt leszünk.

Castielnek nem igazán tetszett, hogy Charles mondja meg neki, mit csináljon. Barátságtalanul méregette a mellettem álló, a kocsinak támaszkodó srácot, majd valamit morgott az orra alatt, ahogy újra elengedte Mattet.

Matt egy aprót biccentett Charles felé köszönetképpen, majd vett egy mély levegőt, és folytatta.

– Akit a pincében láttál és hallottál kiabálni, a nagybátyám. Ő a főnök, vagy micsoda, bár szerintem ez lejött már akkor is. Apám tartozik neki, de nem keres annyit, hogy vissza tudja neki fizetni az adósságot, de a saját testvére ellensége sem akart lenni, ezért megegyeztek, hogy pénz helyett elfogadja azt is, ha én besegítek nekik pár alkalommal. Néha jó mókának tűnt, de ez nem olyan dolog, amivel szívesen foglalkoznék.

Egy kisebb fintor jelent meg az arcomon, ahogy Mattet figyeltem. Egyszerűen undorítónak találtam, hogy ezek az emberek képesek voltak egy kiskorút is belerángatni ebbe az egészbe, ráadásul még rokona is volt a főnöknek. Hogy lehet valaki ennyire romlott, hogy a saját családjától visszaköveteli a pénzt? Nem tettem inkább szóvá a gondolataimat, de Matt közben folytatta, és jobbnak láttam nem megszólalni. Szerettem volna tudni, hogy Dawn és én miért lettünk belerángatva ebbe az egészbe.

– Dawn apja is egy ilyen szervezetnek a feje, csak ő a város másik felén tartja rettegésben az embereket. – Oké, erre viszont nem számítottam. Tudtam, hogy Dawn apja valami sötét és titkos, valószínűleg illegális dologgal foglalkozik, amibe még a családját sem akarta beavatni, de sosem gondoltam volna, hogy valami ilyesmiről van szó. – Jó pár éve ő és a nagybátyám kötöttek egy szerződést. Nem igazán tetszett egyiküknek sem, hogy egymás mellett kell élniük, de megegyeztek, hogy csak a saját területükön csinálják azt, amit… Dawn apja viszont megszegte a szerződést, vagy mi, egy nagyobb összeghez jutott hozzá olyan embertől, aki a nagybátyámnak tartozik, mindezt persze a mi területünkön. Dawn apjának tehát adóssága van felénk, amit nem akar megadni, úgy egy-két éve. Nálunk meg betelt a pohár és úgy gondoltuk… mármint ők gondolták, hogy ha máshogy nem megy, majd a lányáért cserébe fizet.

Hirtelen megszólalni sem tudtam, a hallottak lesokkoltak és kételkedtem abban, hogy rendesen sikerült felfognom Matt minden egyes szavát. Nem akartam elhinni ezt az egészet, mégis hogy folyamodhatnak emberek ilyenhez? Hiszen… kiskorút veszélyeztetnek!

– Ennél elcseszettebb dolgot még életemben nem hallottam – horkantott fel Castiel.

– Folytasd! – szóltam rá Mattre, egyre mérgesebben. – Hogy jöttem én a képbe?

Matt sokáig nem szólalt meg, csak járatta a tekintetét hármunk között.

– Az egy véletlen volt. Egyáltalán nem te voltál a célpont, hanem Dawn. – Matt lehajtotta a fejét és újra a hajába túrt, még jobban összekócolva azt. – Az volt a terv, hogy követjük őt, és amikor nem számít rá és nincs körülötte senki, lecsapunk rá. Először csak meg akartuk ijeszteni és átadni neki egy üzenetet, amit el kellett volna juttatni az apjának. De az egyik emberünk elnézett valamit, és összekevert titeket. Később értem oda a raktárhoz, mint ők, így nem tudtam biztosan, ki van bent. Állították, hogy Dawn az, nekem pedig eszembe sem jutott megkérdőjelezni a dolgot. Úgysem akartunk semmi durvát csinálni, a tűzzel is csak az volt a célunk, hogy megijesszük. Ki akartuk engedni, de akkor megjelent Castiel és nem mertünk kockáztatni, mert féltünk, hogy lebukunk mindannyian. Csak később tudtam meg, hogy valójában te voltál benn, ezért sem kerestelek jó ideig, Avery. Nem tudtam, hogy nézhettem volna a szemedbe utána.

– Mert ha a legjobb barátnőmet bántod, a szemembe tudtál volna nézni? Beteg vagy, Matt, tudod, mit kellett a hülye kis szórakozásotok miatt átélnem? – Mérgesen álltam fel, és kicsi választott el attól, hogy Mattre vessem magam és egyesével tépkedjem ki a hajszálait. Mielőtt azonban cselekedhettem volna, Charles a derekam köré fonta a karját és kicsit közelebb vont magához, ezzel megakadályozva, hogy valami meggondolatlant tegyek.

– Sajnálom, Avery – sóhajtott fel halkan.

– Sokra megyek a sajnálatoddal… – fintorodtam el, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Szóval erre akart utalni Debbie, amikor azt mondta, vigyázzak, kivel barátkozom. Nem arra célzott, hogy Dawn gyújtotta rám a raktárt, hanem arra, hogy miatta történt, de ő is csak egy áldozat ebben az egészben! – Nagyra nyílt a szemem a felismeréstől, és Mattre meredtem. – Megfenyegetted Deborah-t! Matt, akármi is ez a dolog, amibe belecsöppentél, átléptél egy határt. Ez már nem valami gyerekcsíny, hanem komoly dolog. Meg is halhattam volna miattad!

Matt bűnbánóan nézett rám, és láttam rajta, hogy újra bocsánatot akart kérni, de inkább nem tette, csak lehajtotta a fejét, hogy továbbra is kerülje a szemkontaktust.

– Oké, szóval Dawn a célpont. Miért kellett most nektek Avery?

Bár a kérdés nekem is eszemben volt, annyira össze voltam zavarodva a sztori miatt, hogy eszembe sem jutott feltenni. Még szerencse, hogy itt volt Charles, és a kimerültsége ellenére összeszedett tudott maradni.

– Nem kellett, eszünkbe sem jutott, hogy őt is elhozzuk. Csak hibáztunk megint, és elnéztük a célpontot. Amikor láttam Dawnt kimenni a szőke sráccal, utánuk mentem, meg is feledkeztem a többiekről. Mire a házhoz értem, ahol a találkozót beszéltük meg, Avery már ott volt.

Nem akartam elhinni. Ez egyszerűen… a fejem belefájdult ebbe a történetbe. Akárki is volt a célpontjuk, ez nem volt helyes. Fiatalok voltunk, még a tizennyolcat sem töltöttük be, mégis hogy csöppenhettünk bele a felnőttek ellenségeskedésébe? Azt kívántam, bár egy álom lenne az egész, egy olyan álom, amiből még nem sikerült felébrednem. Nem akartam, hogy ez a valóság legyen.

– Pechedre Nathaniel látott, mielőtt leütötted volna – szólalt meg Charles halkan. – Csak fáj egy kicsit a feje, de mindenre emlékszik és reggel első dolga volt mindent elmondani rendőröknek. Valószínűleg már keresnek téged.

– Inkább kerüljek rács mögé a történtek miatt, minthogy a nagybátyám tegyen velem valamit, ha megtudja, kiadtam nektek Averyt. – Matt arcán egy szomorú mosoly jelent meg. Nem önszántából csinálta, nem volt más választása. Próbáltam erre gondolni, ahogy őt figyeltem, mert valahol mélyen hittem abban, hogy a történtek ellenére Matt ugyanolyan ember még mindig, mint akkor, amikor megismertem. – Ha a srác nem is tette volna meg, egy idő után valószínűleg feladtam volna magam.

Egy apró sóhaj hagyta el a számat és lassan felálltam. A hideg, havas talajon borzasztóan fázott a lábam, de nem foglalkoztam ezzel, amikor odasétáltam Matthez.

– Nem mondom, hogy valaha meg fogom ezt neked bocsátani, Matt, mert biztosan nem lesz egyszerű. De szeretném azt érezni, hogy nem változtál annyit, és nem kell ennél is jobban csalódnom benned. Kérlek, mielőtt Dawnnak baja esne, add meg a címet, ahová vittétek! Ki kell őt hoznunk onnan valahogyan.

Matt egy darabig nézett rám, majd elkapta rólam a pillantását.

– Akármennyire is könyörögsz, nem fogom engedni, hogy visszamenj oda. Megsérülhetsz – ingatta meg a fejét. – Viszont, már elküldtem a címet a rendőrségnek. Idő kérdése, hogy kihozzák őt onnan. Nektek pedig mennetek kellene. Gyanús lesz nekik, hogy még nem jelentkeztem, és utánam fog valaki jönni. Ha nem tűntök el addig, komoly bajba fogunk mindannyian kerülni.

– Persze, majd hagyom, hogy meglógj…

– Castiel, fejezd már be! – csattantam fel a szavait hallva, majd lehunyva a szemeimet egy mély levegőt vettem. Nem haragudhatok rá, sőt, inkább hálásnak kell lennem, amiért legalább segíteni akar. – Köszönöm, Matt, hogy kihoztál onnan, és Dawnnak is segítesz – mosolyogtam rá, majd a másik két fiúra néztem. – Menjünk!

Ezzel be is szálltam Charles kocsijának hátsó ülésére, ők pedig beültek előre. Még láttam, hogy Matt figyeli, ahogy elhajtunk, majd fáradtan dőltem neki az ablaküvegnek és kifelé nézelődtem. Castiel és Charles is néha hátra pillantottak, hogy meggyőződjenek róla, nincs bajom, de nem szóltak hozzám, aminek örültem. A fejem zsongott attól a sok információtól, ami hirtelen lett rám zúdítva, a gondolataim pedig folyton Dawn felé kalandoztak. Vajon megérkezett már a segítség, vagy még ki van kötve ahhoz a rozoga székhez? Csak remélni tudtam, hogy annak ellenére sem bántotta senki, hogy engedélyt kaptak rá. Nem ezt érdemelné. Senki sem érdemli meg ezt.

Elszakítottam a tekintetem a mellettünk elsuhanó fákról, mikor Castiel hátra nyújtotta a telefonomat. Megkönnyebbülten, hogy ez is megvan, nyúltam felé, hogy elvegyem tőle és halványan elmosolyodtam.

– Köszönöm. Féltem, hogy nem lesz meg – néztem rá hálásan, majd alaposan megnéztem a készüléket, karcolásokat vagy egyéb sérüléseket keresve rajta.

– Charles utánad ment, de csak a táskádat találta, téged nem. – Castiel hangja most sokkal halkabb és nyugodtabb volt, mint akkor, amikor Mattel beszélt. – Rögtön hívott, azóta kerestünk mindenhol.

– Először csak mi, illetve Elliotnak szóltunk, hátha haza mentél – vette át a szót Charles, a visszapillantóból rám nézve. – Aztán amikor megtaláltuk Nathanielt az épület melletti sikátorban és sikerült felkeltenünk, hogy elmondja, mi történt, azonnal hívtuk a rendőröket. Nem hagytak túl sok nyomot, Matt személyleírásán kívül semmi nem állt rendelkezésükre. Egész éjjel vártunk, majd reggel is. Aztán Matt bejelentkezett és már jöttünk is érted.

Nagyot sóhajtva dőltem hátra, szinte teljesen belesüppedve az ülésbe.

– Hálás vagyok nektek. Ha ti most nem lettetek volna velem, biztosan begolyóztam volna. Egyszerűen hihetetlen ez az egész. Mint valami elcseszett akciófilm. Azt hittem, ilyen nem létezik a valóságban – húztam el a számat.

– De létezik, csak mi, kisemberek nem tudunk róla. De talán addig jobb. – Charles alig láthatóan megvonta a vállait. – Hívd fel a bátyádékat. Nagyon aggódnak miattad.

Nem kellett kétszer mondania, hiszen amúgy is szerettem volna beszélni velük, minél hamarabb, hogy a tudtukra adhassam, élek és minden rendben velem. A kezeim ugyan remegtek, de még így is sikerült feloldanom a telefont, és már hívtam is anyát. Az alsó ajkamat rágcsáltam idegesen, amíg vártam, hogy felvegye, de szerencsére a második csörgés után fogadta a hívást, nálam pedig újra eltört a mécses, ahogy meghallottam az aggódó, kétségbeesett hangját a vonal túloldalán; tudni akarta, én vagyok-e az, nem pedig a fiúk. Nagyon nehezen tudtam csak megszólalni, pedig annyi mondani valóm lett volna, egyszerűen mégsem találtam a szavakat. Annyira féltem, hogy többé nem lesz alkalmam beszélni vele, és akkora kő esett le a szívemről, hogy most mégis hallhatom a hangját és nem búcsúzkodnom kell, hogy hirtelen fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Sőt, igazából nem is akartam beszélni. Csak arra vágytam, hogy szorosan megölelhessem őt és Elliotot, és jó darabig el sem engedném őket.

– Jól vagyok, anya. Tényleg – válaszoltam neki nehezen a közben már százszor feltett kérdésre, és szipogva megtöröltem a szemeimet a kézfejemmel. – Castiel és Charles eljött elém, éppen hazafelé tartunk. – Az erdő nem volt messze a várostól, így gyanítottam, hogy tényleg csak percek kérdése, hogy otthon a nyakukba vethessem magam.

– Jobb lenne, ha a kórházba mennétek. Megsérültél? – kérdezte, de végül még szóhoz jutni sem hagyott. – Örülnék, ha megvizsgálnának. Egyáltalán hol voltál eddig? Dawn is veled van? Az anyja halálra aggódta magát miatta.

Az ajkamba haraptam, nem tudtam, mit is mondhatnék. Hogy közölhetném velük telefonon keresztül ezt az egészet? Különben is, Dawn apja valószínűleg tud mindenről már, és nem véletlenül nem avatta be még a feleségét a történtekbe. Ráadásul kórházba sem akartam menni, másra sem vágytam, minthogy hazamenjek és eltűnhessek mindenki elől egy kis időre. Nem akartam emberek között lenni. Fel kellett dolgoznom ezt az egész, szinte már hihetetlen történetet.

– Majd otthon elmesélek mindent, anya. Hosszú lenne – sóhajtottam fel. – De nem sérültem meg – tettem hozzá gyorsan, mert tudtam, hogy ez lenne a következő kérdése. – A fejem fáj egy kicsit, egy-két nem túl mély seb van a csuklómon, de ennyi.

Ezzel tényleg nem hazudtam. A kötelek kissé belevágtak a csuklómba, ahogy próbáltam kiszabadítani magam, de szerencsére nem véreztek ki, inkább csak vörösek és pár helyen lehúzták a bőrt. Lehet, jobb lenne lekezelni, mielőtt baj lenne, de azt otthon is meg tudom csinálni, nem igaz? Anya viszont nem így gondolta.

– Jobb, ha szakember látja el, na, meg jó lenne, ha megnéznék, nincs-e agyrázkódásod. Charles vezet, ugye? Mondd meg neki, hogy a kórházba vigyen, ott találkozunk.

Szóra nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, anya bontotta a vonalat. Esélyem sem volt beszélni Elliottal, pedig szerettem volna, nem csak a háttérből hallani a hangját. Egy nagyot sóhajtottam, majd leengedtem a kezem, hosszú ideig figyelve a telefont. Majd felemeltem a fejem és Charlesra néztem.

– Anya azt kéri, menjünk a kórházba. Oda jön majd ő is.

A vita elkerülése végett inkább oda vitettem magam, végül is, nem árthat meg egy-két vizsgálat, remélhetőleg hamar túl is leszek rajta. És ha már ott vagyunk, legalább meg tudom nézni, hogy van Nathaniel és beszélhetek is vele. Talán közben kapunk valami hírt Dawnról is. Nem reménykedtem abban, hogy máris kihozták, hiszen az anyja akkor nem lenne annyira kibukva, de ha Matt tényleg cselekedett, ahogy mondta, akkor valószínűleg hamarosan meg fogják találni őt. Bűntudatom volt kissé, amiért nem tudtam máshogy segíteni neki, de bíztam abban, hogy Dawn emiatt nem mérges rám, és ez nem lesz rossz hatással a barátságunkra. Ezek után nem tudom, hogyan tudnám túltenni magam rajta, ha Dawn szóba sem állna velem.

Charles és Castiel az egész út alatt nem szóltak hozzám, de egymáshoz sem. Akármi is történt, még mindig vágni lehetett köztük a feszültséget, és ezt egy cseppet sem csodáltam. A tegnap este után meglepő, hogy egyáltalán hajlandóak voltak egymás közelében lenni, ráadásul ennyire kis helyen. Viszont, valahol jól is esett, hogy mégis megteszik ezt, mert legalább tudtam, hogy fontos vagyok nekik. Pedig ezt egyáltalán nem érdemeltem meg, nem volt szép, ahogy viselkedtem velük, és pontosan emiatt kötelességük sem lett volna értem jönni, vagy pedig a kedvemért elviselni egymást ennyi időn keresztül.

Néhány perc múlva Charles leparkolt a kórház melletti parkolóban, én pedig azonnal kiszálltam, még mindig magam körül tartva a pokrócot. Anélkül biztosan csak fáztam volna. Egy lépést tettem csak, de máris Castiel karjaiban találtam magam, és ösztönösen karoltam át a nyakát. Egy hálás mosolyt küldtem felé; alapjáraton nem várnám el, hogy cipelgessen, de cipő hiányában jól esett a figyelmessége és az, hogy nem hagyja, hogy a hideg, néhol havas járdán sétáljak el a kórházig. A sürgősségi felé indult, és szinte még be sem léptünk a váróba, a pultnál ülő idősödő hölgy rémülten ugrott fel a székéből, amikor meglátott és odasietett hozzánk. Azonnal kérdezősködni kezdett, de Castiel higgadtan válaszolt minden kérdésére, majd röviden összefoglalta, mit is keresünk ott. Kaptam egy karszalagot a kezemre, ami miatt elfintorodtam, majd hátraengedtek a rendelőkhöz, ahova Castiel nem jöhetett már velem.

Egy nagyot sóhajtottam, ahogy körül néztem, és megláttam, mennyien várnak még arra, hogy orvos lássa őket. Elhúztam a számat, hiszen látva a sérüléseket, így biztosan nem fogok hamar végezni, és lehet, hogy órákat kell itt ülnöm, amíg sorra kerülök, hogy ellássák ezeket az aprócska sebeket. Egy kicsit bántam, hogy hallgattam anyára, de már nem volt visszaút.

Ha már anyánál tartunk, minden bizonnyal még őt is meg kellett várnom, hiszen nem voltam még tizennyolc, és ki tudja, nekem odaadják-e a papírokat, ha netalántán kész lennék még az előtt, hogy ő ideérne. Azonban, még le sem ültem, anya máris berontott, és a szemével engem kezdett keresni. Mivel olyan széket sikerült választanom, ami közel volt a bejárathoz, hamar megtalált és le is vetette magát mellém, és – legnagyobb meglepetésemre – magához ölelt, olyan szorosan, hogy a döbbenettől hirtelen reagálni sem tudtam. Nem emlékeztem, volt-e rá példa bármikor, amikor ilyen kétségbeesetten ölelt és el sem akart engedni, de hát… miért is hazudnék? Pokolian jól esett. Könnyeim ugyan már nem voltak, így nem mondanám, hogy könnyes volt a viszontlátás, de az biztos, hogy sokáig öleltem őt én is, örültem, hogy újra láttam őt.

Anya húzódott el hamarabb, de csak azért, hogy alaposan megnézzen magának. Az arcomat és a kezeimet is megfogta, forgatta, amennyire csak tudta, hogy szemügyre vegye a sérüléseimet, de azt ő is belátta, hogy szerencsére nem súlyosak.

– De azért örülök, hogy egy orvos is látja majd – sóhajtott fel, és ezzel hátra is dőlt. – Szívem szerint lecsesznélek, remélem, tudod. Nem is értem, hogy jutott eszetekbe felnőtt felügyelete nélkül bulizni. Vagy, hogy egyáltalán hogyan adhatták ki csupa tizennyolc év alattinak a helyet. De inkább nem kezdek bele, mert tudom, hogy kisebb bajod is nagyobb ennél.

– Pontosan, szóval kérlek, engedd el a dolgot. Különben is, ha nem most, akkor később történt volna meg. Ez… nem a buli miatt volt – mondtam egy fokkal halkabban, és felé fordultam. – Agyament sztori, kicsit hihetetlen is, de a lényeg, hogy ígérd meg, hogy nem adod tovább senkinek. Tegyél úgy, mintha nem tudnál róla, jó?

Féltem, hogy anya is bajba kerülhet, ha tud erről az egészről, de hát mégis csak az anyám volt, tudnia kellett, miért raboltak el és hogy hónapokkal ezelőtt miért gyújtották rám a raktárt. A lehető leghalkabban meséltem el neki mindent, remélve, hogy a közelünkben ülők egy szót sem értenek belőle. Anya arcára megvetés, undor, düh és egy kis értetlenség is kiült, ami tökéletes tükörképe volt az én érzelmeimnek. Le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk.

– És akkor mi lesz Dawnnal? – kérdezte suttogva, közelebb hajolva hozzám.

– Nem tudom, anya. Őszintén nem tudom – ingattam meg a fejem, majd frusztráltan a hajamba túrtam. – Matt azt mondta, a rendőrség tudja, hova menjen, hol keresse, de aggaszt, hogy még mindig nincs hír felőle. Annyira remélem, hogy nem esett baja! Ha mégis, anya, én abba belebolondulok. Valahogy ki kellett volna hoznom őt onnan – zokogtam fel, és a vállára hajtottam a fejem. A hajam szerencsére előre hullott annyira, hogy más ne láthassa, hogy sírok, de a rázkódó testem valószínűleg mindent elárult. Nem mintha akkor érdekelt volna, mit gondolnak az emberek. Nekik fogalmuk sem volt, mit kellett átélnem az elmúlt órákban.

– Avery Delacroix?

Meglepetten kaptam fel a fejem a nevemre, és az egyik rendelő ajtaja előtt álló fehér köpenyes, húszas évei végén járó nőre néztem, aki tekintetével az említett személyt kereste. Nem igazán számítottam rá, hogy ennyire hamar fognak hívni, de egy kissé megkönnyebbültem, hogy nem kell órákon keresztül itt ülnöm.

A fejemet lehajtva és a szemeimet törölgetve álltam fel és elindultam felé, halványan érzékelve csak, hogy anya is követ. Nagyot nyeltem, amikor megláttam, hogy négyen vannak a szobában, de kettő közülük túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy orvos vagy ápoló legyen. Úgy tippeltem, gyakornokok lehetnek, nagyjából annyi idősek, mint én, és nem igazán tetszett, hogy ők is hallhatnak mindent.

Felültettek a bent lévő igencsak kényelmetlen ágyra, majd azonnal kérdezgetni kezdtek. Anyára pillantottam, aki halványan mosolyogva állta a tekintetem, és némán biztatott, hogy elmondjam, amire ezeknek az embereknek szüksége lehetett annak érdekében, hogy a lehető legjobb ellátást kaphassam. Egy nagy levegőt vettem; utáltam ismételni magam, de nagyjából elhadartam, mi történt, a Mattől kapott infókat gondosan elhallgatva, hiszen az már nem tartozott rájuk. Őket csak az esetleges sérüléseim érdekelték.

Meglepődtek, talán el sem akarták hinni a szavaimat, de amikor a doktor odalépett hozzám, hogy megnézze a csuklómon és a bokámon lévő sebet, felfogta, hogy nem hazudok. Szerencsére ők is úgy látták, hogy ezek nem komoly sérülések, de azért lefertőtlenítették a sebeket. Egy mélyebb vágás volt a bokámon, arra kötést is tettek, de szerencsére megúsztam ennyivel. Nem tartottak bent megfigyelésre sem, mert nem sérült annyira a fejem, hogy fennálljon az agyrázkódás veszélye, így néhány perc múlva ki is engedtek, mondván, hogy a papírokat is ki fogják adni, csak egy kis türelmet kérnek.

– Elliottal hoztunk be neked ruhát, ha szeretnél átöltözni – mondta anya, ahogy újra helyet foglaltunk a váróban. – Charles pedig vett neked egy vizet és szendvicset, ha végeztünk, biztosan odaadja majd.

– Köszönöm – bólintottam aprót, hálás voltam mindezekért, bár éhesnek nem igazán éreztem magam abban a pillanatban. – Ha itt végeztünk, felmegyek Nathanielhez, megnézem, hogy van. Majd utána eszek – ígértem meg, mert tudtam, hogy máskülönben hisztit csapna. – Charles és Elliot is ott van már – tettem hozzá, miután ránéztem a telefonomra, ami szerencsére nálam volt, és megláttam Elliot üzenetét.

Castiel is minden bizonnyal velük lehet – gondoltam magamban, de aztán ezt a gondolatot el is vetettem. Castiel nem bírta sem Charlest, sem pedig Nathanielt, így kétlem, hogy ő is ott lenne most. Lehet haza ment. Vagy kiment cigizni egyet. Nem voltam benne biztos, hogy meg akar várni, jelenleg fogalmam sincs, milyen is a kapcsolatunk egymással.

– Mostanában sok időt töltesz Charlesszal – jegyezte meg halkan, a szeme sarkából rám pillantva. – Elliot mesélte, nem én kérdezősködtem, mielőtt kiakadnál.

– Semmi gond. Úgysem jelent ez semmit. Charles és én csak barátok vagyunk, már megbeszéltük. Nem lesz köztünk soha semmi. De, hogy jó hírem is legyen veled, Castiellel is vége. Vele ugyan még nem tudtam beszélni, de ő is tudja, hogy ennyi volt ez a kapcsolat.

Anya sokáig nem szólt, majd csak egy nagy levegőt vett.

– Nem jó hír ez nekem sem, mert nem akarom, hogy boldogtalan legyél – vonta meg a vállait. – Bár tény, hogy Castielt nehezen tudtam volna továbbra is elfogadni. Jobbat érdemelnél nála.

– Ebbe inkább ne most menjünk bele – ingattam meg a fejem, tényleg nem akartam erről beszélni. Most már nem kellett őt elfogadnia, hiszen ennyi volt. Örülhetek, ha egyáltalán a barátságomra igényt fog tartani.

Nem sok tapasztalatom volt a kórházakkal szerencsére, de hallottam pár embertől, hogy unja, hogy órákat kell egy-egy vizsgálatra várni, arról nem is beszélve, hogy egy év, mire a papírjait megkapja. Nekem úgy tűnik, szerencsém volt, hamar kifutott az egyik fehér köpenyes a leletemmel, és távozhattam is. Anya elrakta a papírt, én pedig kicsoszogtam, próbálva nem tudomást venni arról, mennyire koszos lehet már a talpam cipő nélkül.

– Kész is vagy?

Meglepettem kaptam a fejemet a hang irányába. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Castiel még itt lesz, hogy rám várjon. Nagy szemekkel fordultam felé, majd egy aprót bólintottam.

– Szerencsére nem sérültem meg annyira, hogy sokáig bent tartsanak. Te hogy-hogy nem mentél fel Nathanielhez? – Idegesen piszkálgattam a pokrócot, ahogy előtte álltam és kerültem a tekintetét.

– Gondoltam, jó, ha valaki itt marad és szól majd, hova mentek a többiek – vont vállat hanyagul, a falnak támaszkodva.

– Ó! – Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni, és inkább elnyomtam magamban a késztetést, hogy elmondjam neki, Charles már értesített arról, hol vannak. – Anya, veszel nekem a büféből normális kávét? Castiellel addig felmegyünk Nathanielhez. Majd megírom a szobaszámot.

– Menjetek csak – bólintott egyet, és bár láttam rajta, hogy nem akar menni, azért magunkra hagyott minket.

Castiellel úgy álltunk ott még néhány percig ott, hogy egymásra sem néztünk, és egy szót sem szóltunk. Végül ő indult el előbb, zsebre tett kezekkel én pedig lassan követtem őt.

– Köszönöm – mondtam halkan, a lépcsőn tipegtem lábujjhegyen és nagyon vigyáztam minden lépésre. Nem akartam semmibe belépni. – Ha te és Charles nem jöttök elém, ki tudja, mi történt volna.

– Nem kell ezt megköszönnöd, Avery – nézett rám hátra a válla felett, majd újra előre figyelt. – Természetes, hogy ott vagyok, amikor segítségre van szükséged. Jobb lett volna, ha az a seggfej nincs ott, és én kapom azt az ölelést, de most már mindegy.

– Castiel…

– Nem, Avery, nem fojthatod el bennem, amit mondani akarok. Utálom őt, érted? Utálom, hogy elvett tőlem, és többet kap, mint én. Én, aki a pasid vagyok. Voltam.

Felsóhajtva vettem gyorsabbra a lépteimet, hogy mellé kerüljek, majd meg is előztem, és az osztályra vezető ajtó előtt megálltam, hogy rá nézhessek, a lehető legkomolyabban.

– Charles nem vett el tőled, oké? Az én döntésem volt, hogy szakítsak veled. Az enyém – mutogattam magamra. – Neki ehhez semmi köze, szóval hagyd abba ezt és ne itt és ne most akarj jelenetet rendezni! Ha kicsit lenyugodtak dolgok, majd akkor beszéljük ezt meg, jó? Most nincs ehhez türelmem.

Nem vártam meg a reakcióját, csak sarkon fordultam és elindultam a Charles által elküldött kórteremig. Nem volt nehéz megtalálni, a folyosó végén volt egy kisebb, három ágyas szoba, ahol egyelőre csak Nathaniel tartózkodott. Csodáltam, hogy a szülei nem intézkedtek máris, hogy magánkórházba vigyék át, de gondolom, amíg nem rakják össze másokkal és figyelnek rá, mindegy volt, hogy hol lábadozik. Halkan kopogtam be, de hangosan ahhoz, hogy a beszélgetés ellenére is meghallják, és a három fiú szinte egyszerre kapta rám a tekintetét. Halványan elmosolyodtam és beljebb sétáltam. Kíváncsi voltam, Castiel még mindig mögöttem van-e, de nem fordultam meg ellenőrizni, csak átöleltem Elliotot, amikor odaértem hozzá.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem az ágyban fekvő fiútól, de elengedni nem engedtem el közben Elliotot. Úgy fordultam a karjaiban, hogy lássam Nathanielt, aki szerencsére nem nézett ki annyira rosszul, mint azt gondoltam.

– Voltam már jobban is – biccentett aprót. – Na és te?

– Voltam már jobban is – ismételtem meg, halványan elmosolyodva. – Gondolom, Charles beavatott már titeket mindenbe – néztem felváltva rájuk.

Elliot egy aprót biccentett.

– Ha minden igaz, valaki ki is fog jönni, hogy téged is kihallgasson. Ha nem kell bent maradnod, akkor azt remélhetőleg intézheted otthon is, vagy behívnak felvenni a jegyzőkönyvet.

– Lelkiekben felkészültem rá – húztam el a számat. – Csak a fejed sérült? – pillantottam újra Nathanielre.

Lassan leültem az ágy végébe, de néha az ajtó felé néztem, hogy lássam, ha jön egy nővér és felpattanhassak. Az hiányzik, hogy kirakjanak, amiért piszkos ruhában a kórházi ágyon ücsörgök.

– Szerencsére igen. Ha minden igaz, ki is engednek, amint elkészültek a papírjaim. Kicsit hosszabb folyamat lesz, tekintve, hogy az estét itt bent töltöttem. Nem mindenki olyan mázlista, mint te – küldött felém egy halvány mosolyt. Nem akartam mondani, hogy szívesebben töltöttem volna itt az éjszakát, mint azon a helyen. – Dawnról továbbra sincs hír? – Aggódást hallottam ki a hangjából, amitől ismét rosszul kezdtem érezni magam.

– Egyelőre semmi – hajtottam le kicsit a fejem, mire Elliot alig érezhetően, de megszorította a vállamat.

Anya pont ekkor lépett be, egy pohár kávéval a kezében, amit lassan átnyújtott nekem, majd Nathaniel felé fordult. Ismerte a fiú szüleit, és Nathaniellel is találkozott párszor, ezért aggódva kérdezgette a hogyléte felől, míg én csendesen iszogattam a kávémat. Majd kihasználva, hogy végre nem én vagyok a középpontban, elkértem a tiszta ruhákat Elliottól és elvonultam a szobához tartozó fürdőbe, ahol gyorsan át is öltöztem. Sajgott a lelkem ezért a drága ruháért, ahogy végignéztem rajta, jó pár szakadást észrevettem, amiket lehetetlenség volt megvarrni. Bocsánatot kell majd kérnem Charlestól, amiért ki kell dobnom ezt a csodát, de nem tarthattam meg. Sem az állapota, sem pedig az emlékek miatt.

Visszadugtam a ruhát a táskába, majd megmostam az arcomat is, letöröltem a tegnap esti elfojt sminket, már amennyire sima vízzel képes voltam rá, majd valamivel frissebben léptem ki az ajtón és csatlakoztam a többiekhez. Visszavettem a maradék kávémat és csendben kortyolgattam, a többieket hallgatva, majd szinte egyszerre kaptuk az ajtó felé a fejünket, mikor Castiel berontott. Egy pillanatig csak figyelt minket, majd kimondta azt, amire lassan egy órája mindannyian vártunk.

– Most hozták be Dawnt!

57. Meglepetés!

Hello-hello~

Újabb szombat, én pedig újra itt vagyok a következő résszel. Jó olvasást kívánok hozzá. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket! ^^

Puszi,
Raina

Kezdtem úgy érezni, hogy így áll rajtam bosszút az univerzum a nem megfelelő, néha botrányos viselkedésem miatt. Hiszen lássuk be, az utóbbi időben kizárólag olyan dolgok történtek velem, amelyek cseppet sem voltak jótékony hatással sem a hangulatomra, sem az idegrendszeremre. Olyan hosszú volt a lista a problémáimról, hogy már én sem igazán tudtam számon tartani a bajaimat, ez pedig nem hangzott túl biztatóan.

Rengeteg minden miatt aggódtam: a szabadlábon lévő gyújtogató, akinek a kilétéről még mindig fogalmam sem volt; a barátaim, akik azóta alig keresnek, hogy kiiratkoztam a suliból és átjöttem ide; Castiel, aki szintén nem volt rám kíváncsi és kezdtem kételkedni a kapcsolatunk szilárdságában. És persze, ott volt Charles, aki mindent megtett annak érdekében, hogy megnehezítse az életemet és olyan döntések elé állítson, amelyeket egyértelműen nem akartam meghozni. A konyhai találkozásunk óta próbáltam kerülni, amennyire csak tudtam, de a srác szinte mindenhol felbukkant, és úgy nézett rám, hogy az egyre inkább összezavart. Már nem voltam biztos semmiben, csak abban, hogy ha sokáig agyalok még a szőke fiún, el fogom veszíteni azokat az embereket, akikre mindennél jobban szükségem volt.

Borzasztó volt a hiányuk, és ez óráról órára rosszabbá vált. Lucy nem pótolta Dawnt, vele nem tudtam kibeszélni magamból a problémáimat, mert tudtam, hogy nem lenne képes tartani a száját és fél napon belül mindenki rólam pletykálna miatta. Ráadásul ezeket a bajaimat csak a legjobb barátnőmmel akartam megosztani; a legjobb barátnőmmel, aki nem válaszolt se a hívásaimra, sem az üzeneteimre. De még Rosát sem tudtam felhívni, hogy tőle érdeklődjek, mi van Dawnnal, vagy hogy kissé felszínesen, de kiöntsem neki a lelkem, hiszen ő sem reagált, ha kerestem. Olyan egyedül éreztem, mint még soha, és ezen az érzésen nem sokat segített az sem, hogy egyszerűen képtelen voltam beilleszkedni az új iskolába.

Castielt egyszer sikerült elérnem, még hétfő este, ennek pedig már két napja; lassan a szerdának is vége. Meg akartam vele beszélni a hétvégét, hogy mikor találkozunk és hol, de mintha meg sem hallotta volna a kérdésem. Azonnal témát váltott és arról kezdett beszélni, milyen jó, hogy a banda ennyit gyakorol mostanában, Lys mennyi dallal látta el őket, és hogy lassan tényleg kezd beindulni a csapat szekere. És én erről mind lemaradtam. Nem voltam ott, hogy támogassam őt, hogy segítsek nekik, és a telefonon keresztül úgy hangzott, mintha emiatt neheztelne is rám egy kicsit. Már megbántam, hogy ide jöttem, és hallgattam azokra, akik azt mondták, attól még, hogy másik iskolába kerülök, semmi sem fog változni. Mert alig két hét alatt minden teljesen megváltozott, és úgy éreztem, a barátságok, amelyekről azt hittem, szorosabbak nem is lehetnének, valójában felszínes voltak, és ők egy cseppet sem gondoltak rám úgy, mint én rájuk.

Szerda este volt, én pedig ahelyett, hogy a tanulószoba után a szobámba mentem volna, hogy tanuljak még egy kicsit a holnapi dolgozatra, a kollégium előtti lépcsőn ültem és mereven bámultam a telefonomat. Már vagy ötvenszer olvastam el az elküldött üzeneteket és néztem át a híváslistát, de csak kimenő hívásaim voltak, bejövő egy sem. És a kimenők közül egyikre sem reagált senki. El voltam keseredve és nem tudtam, mit tegyek. Haza merjek menni egyáltalán így? Ha még csak beszélni sem akarnak velem, kétlem, hogy szívesen látnának, egyedül pedig nem akartam lenni. Az menne itt is.

– Meg fogsz fázni.

Amikor meghallottam mellettem felcsendülni Charles hangját, elszakítottam a telefonomról a tekintetem és felpillantottam rá. Még mindig az egyenruhája volt rajta, és úgy tűnt, mintha éppen most jött volna vissza a kollégiumba; nem láttam őt a tanulószobán, de akkor úgy gondoltam, egyszerűen csak nem volt kedve lejönni. De gondolom, ma kivételesen nem ezért hiányzott, valószínűleg a szüleivel töltötte a délutánt, ami egyes pletykák szerint nem is olyan ritka alkalom. Egy kicsit irigyeltem emiatt; a hétvégi balhé ellenére szívesen beszélgettem volna anyával, és apa is kezdett borzasztóan hiányozni.

– Ha a hétvégén nem betegedtem le abban a falatnyi ruhában, kétlem, hogy most lefogok – vontam meg a vállaimat.

Ami azt illeti, egy kicsit tényleg fáztam, annak ellenére, hogy farmer és egy meleg pulcsi volt rajtam, alatta egy vékonyabb, hosszú ujjú felsővel. De a kabátomat fent hagytam, mert csak egy gyors beszélgetést terveztem a bátyámmal, annyi idő alatt meg gondoltam, biztosan nem fázom meg. De őt végül nem hívtam fel, és már lassan egy órája ültem ott, elkeseredetten bámulva a telefonomat. Még vacogtam is, amit Charles is észre vett. Kibújt a kabátjából és a hátamra terítette, majd letelepedett mellém és előre nézett, szótlanul.

Akkor azért örültem annak, hogy ott maradt velem és nem hagyott magamra. Lehet, hogy általában a hátam közepére sem kívántam, de lássuk be, ő mellettem maradt akkor is, amikor azok felém sem néztek, akikről egykor azt hittem, bármikor számíthatok rájuk. Hirtelen nem is tűnt annyira rossz ötletnek az sem, hogy vele legyek pénteken; ez legalább biztos program és egyedül sem lennék, a barátaimmal való találkozás azonban továbbra is egy hatalmas kérdőjel volt.

– Azt hiszem, jobb is, hogy lesz ez a rendezvény pénteken – jegyeztem meg végül hangosan is. – Szerinted pénteken lesz időm elmenni ruhát venni, vagy menjek inkább holnap?

Charles arcán egy kisebb mosoly suhant át, amitől nekem is mosolyognom kellett. Jól esett, hogy van még valaki ezen a bolygón, aki szívesen tölti velem az idejét.

– Emiatt nem kell aggódnod, már intézkedtem. Apám egyik sofőrje érted jön holnap órák után és elvisz valahova. Ne kérdezősködj, majd meglátod, hova. Csak szólj majd, hogy a ruhát az én számlámra írják, szeretném én állni. Te csak koncentrálj arra, hogy a lehető legjobban nézz ki. Bár azt hiszem, ha egy zsákot húznál magadra, akkor is te lennél ott a legszebb lány.

Nagy szemekkel néztem a fiúra, és hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék. Legszívesebben azonnal elsírtam volna magam, ez a gesztus mélyen megérintett és fogalmam sem volt, hogyan viszonozhatnám. Nem voltam benne biztos ugyan, hogy megérdemlem ezt a kedvességet tőle, de tényleg pokolian jól estek a szavai, melengették a lelkemet és végre úgy éreztem, tényleg számítok valamit. De ettől függetlenül azt is gondoltam, hogy Charles kezd átesni a ló túloldalára.

– A barátnődet kellene öltöztetned, nem engem. Ez túl nagy dolog, Charles, és nem engedhetem, hogy te fizess a ruhámért. Hidd el, hogy én is meg tudom ezt oldani – ingattam meg a fejemet, ahogy ránéztem.

Charles csak lazán megvonta a vállát és felállt mellőlem, kezeit a zsebébe csúsztatta.

– Fogd fel születésnapi ajándékként, Avery és csak köszönd meg. Nem akkora dolog ez, mint hiszed – mosolygott le rám. – Ne maradj kint túl sokáig, hideg van. Nem lenne jó, ha megfáznál.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Charles elindult befelé. Ahogy kinyitotta a kollégium ajtaját, egy pillanatra megcsapott a benti a meleg, és utána egy kicsit jobban is fáztam. Talán fáradt is voltam már, lefárasztott a sok gondolkodás, na meg nem is tudtam sokat aludni a napokban, emiatt is vacoghattam jobban. Tényleg nem akartam lebetegedni, főleg nem most, az első olyan hétvége előtt, amikor haza is mehetek, ezért Charles távozása után nem sokkal én is felmentem a szobába. Priya csak egy pillanatra nézett fel a könyvéből, mikor beléptem, Lucy pedig kivételesen észre sem vett, csacsogott tovább a telefonba. Bár ha éppen nem ezt csinálta volna, valószínűleg akkor sem szentelt volna túl sok figyelmet nekem, még mindig haragudott rám a hétvégi viselkedésem miatt, amiért egyébként nem hibáztattam. Fordított esetben én sem örültem volna, ha valaki ennyire elutasító velem, mikor próbálom jobb kedvre deríteni.

Csendben letettem Charles kabátját a székemre, hogy még véletlenül se feledkezzek meg róla, és holnap reggel visszaadhassam neki, majd összeszedtem a cuccaimat és elsétáltam a folyosó végén lévő közös fürdő felé. Sok időt töltöttem bent, csak folyattam magamra a vizet a leghátsó zuhanyfülkében, miközben hallgattam az érkező, majd pedig távozó kollégiumtársaim beszélgetését; úgy tűnik, ezen a helyen én voltam az egyetlen, aki nem vágyott társaságra fürdés közben. Még ha nem is egy fülkében zuhanyoztak, akkor sem értettem, miért kettesével jár ide mindenki. Hát még ilyenkor sem tudnak elszakadni egymástól?

Ettől a gondolattól sírhatnékom támadt, amit nagyon nehezen, de próbáltam elfojtani magamban. Biztos voltam benne, hogy ha Dawn és Rosa itt lennének, mi is egyszerre rohamoznánk meg a helyet, kihasználva, hogy pont három zuhanyzó van, amit használhatunk. Szinte hallottam a fejemben a jókedvű beszélgetésünket, ami nem segített sokat a hangulatomon. Éppen ezért választottam ezt a pillanatot, hogy elzárjam a vizet és megtörölközzek, majd még odabent fel is öltöztem. A fogmosást most rövidre fogtam, és utána vissza is csoszogtam a szobámba, ahol a helyzet változatlan volt, mintha megállt volna odabent az idő. Priya még mindig ugyanúgy, fekve olvasott, Lucy lábai pedig még mindig a falon voltak, miközben a haját piszkálgatva telefonált az egyik barátnőjével. Az istenért sem akartam őket megzavarni, úgyhogy inkább én is elfoglaltam magam. Előkaptam a könyvet, felcsaptam annál az anyagnál, amiből holnap írunk, és elkezdtem átolvasni, bár már számtalanszor megtettem ezt a tanulószobán is. De hát, nem árthatok azzal, ha átismétlem párszor, ráadásul, ha már barátaim nincsenek, akik elvonhatnák a figyelmem, miért is ne tanulhatnék jól? A tanulás nem szégyen, és én tényleg vinni akartam valamire, ezért is jöttem át ebbe a suliba, nem igaz? Nem hagyhatom, hogy a bajaim miatt ne tudjak teljesíteni. Muszáj valamit jól csinálnom, amire én is büszke lehetek.

– Az Charles kabátja?

Lucy kérdésére csak felsóhajtottam és felnéztem rá. Már abbahagyta a beszélgetést és ott állt előttem, pontosabban az íróasztalomnál és a székem háttámláján pihenő ruhadarabot méregette. Kicsit ijesztőnek találtam, hogy felismerte, hiszen még én sem tudtam, milyen kabátja van Charlesnak. Gyanítom, több is lapult a szekrényében, nem csak ez az egy.

– Hát… úgy tűnik, miért? – pislogtam a lányra értetlenül. Nem értettem, miért olyan fontos ez. Nem tök mindegy, hogy kinek a kabátja?

– Miért van nálad? – Lucy hangja halk és szomorú volt, ami miatt elhúztam a számat. Miért kell neki a fiú ennyire, amikor Charles látszólag tudomást sem vesz róla?

– Összefutottam vele lent, és aggódott, hogy megfázok. Amikor bejött, elfelejtettem neki visszaadni, de ha zavar, hogy itt van, most rögtön visszaviszem neki – sóhajtottam egy nagyot, majd összecsuktam a könyvet és felálltam.

– Hagyd csak. Engem annyira nem zavar.

Tudtam, hogy nem mond igazat, egyszerűen az arcára volt írva, mit gondol. Lucy nyitott könyv, és képtelen volt elnyomni az érzéseit, így egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy most még jobban neheztel rám, amiért továbbra is ennyit találkozok és beszélek azzal a fiúval, akiért ő odáig van. Vajon hányszor kell még a tudtára adnom, hogy miattam egyáltalán nem kell aggódnia, mert nem akarok Charlestól semmit? Bármennyire is kedves és aranyos velem az elmúlt napokban, ez nem fog eltántorítani attól, amit a hétvégén eldöntöttem: csak a barátja akarok lenni.

– Persze, hogy nem – motyogtam az orrom alatt, és inkább megragadtam a kabátot és kisiettem a szobából.

Nem is értem, miért kell egy egyszerű kabát miatt így viselkedni. Biztos vagyok benne, hogy ha Lucy ült volna ott kint, valaki ráterített volna valamit, hogy ne fázzon meg. Charles részéről ez csak egy kedves gesztus volt, nem pedig romantikus, legalábbis, próbáltam így felfogni a dolgot. Bár ha Lucy-nak ezt mondtam volna, biztosan nem hisz nekem, vagy ha mégis, később úgy is talált volna valamit, ami miatt azt képzeli majd, hogy kezd alakulni valami köztem és Charles között.

Felérve Charles emeletére, rögtön meg is bántam, hogy nem kaptam magamra a köntösöm, hiszen a rózsaszín pizsamám miatt a folyosón beszélgető két srác alaposan megbámult és össze is súgott, azt gondolva, hogy úgysem hallom, mit mondanak. Pech azonban, hogy túl hangosan pusmogtak, így minden szavukat tisztán értettem, de persze nem foglalkoztam velük, már eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólam. És az sem, hogy mit fognak pletykálni másnap az iskolában, ha kiderül, ilyenkor kopogtattam be Charleshoz, de hát a lényeg az volt, hogy én tudtam, mi az igazság, nem? A többi már nem számított.

Éppen ezért türelmesen vártam, hogy Charles ajtót nyisson és közben úgy csináltam, mintha nem is látnám a két srácot, akik feltűnően bámultak az irányomba, majd elhallgattak, mikor Charles kidugta fejét az ajtót.

– Hát te? – kérdezte meglepetten, kissé jobban kinyitva szobája bejáratát.

– Csak visszahoztam a kabátod – nyújtottam felé az említett darabot. – Lucy elég nagy ügyet csinált belőle, hogy nálam maradt és nem akarok balhét a szobatársaimmal. Csak vedd el és itt sem vagyok. Gondolom, te is pihennél már – erőltettem egy kis mosolyt az arcomra.

Charles csak egy kicsit habozott, de végül elvette a kabátot.

– Fura az a lány… – sóhajtott fel, mire én csak egyetértően bólintottam párat.

– Mindannyian azok vagyunk – jegyeztem meg halkan, majd egy nagy levegőt vettem. – Jó éjt, Charles!

Egyből elfordultam, és elindultam a lépcső irányába, nem is nézve hátra és a még mindig beszélgető két srácra sem. Esküszöm, rosszabbak voltak, mint a kislányok.

– Avery? – A nevem hallatára azonban mégis csak megtorpantam, és kíváncsian néztem vissza Charlesra. Sokáig meg sem szólalt, csak az arcomat vizslatta, de végül mégis megtette, azonban biztos vagyok abban, hogy nem ezt akarta először mondani. – Jó éjszakát!

Mosolyogva csukta be a szobája ajtaját, én pedig néhány pillanatig még álltam a lépcső tetején, azon gondolkodva, ez mégis mi volt, de végül csak rántottam egyet a vállaimon és visszamentem a szobába. Még egy darabig tanultam, hogy eltereljem a figyelmem, majd lekapcsoltam az ágyamnál lévő kis lámpát, hogy ne zavarjam tovább a már alvó lányokat, és lassan én is álomba merültem.

Másnap még az ébresztőm megszólalása előtt keltem, és kihasználva, hogy a kollégium nagy része még alszik, és esély sincs rá, hogy összefussak bárkivel, gyorsan felöltöztem és el is hagytam az épületet. Az elmúlt napokban kicsit felfedeztem a környéket, sikerült nagyjából megismernem az utcákat, ezért be mertem vállalni egy kisebb kerülőutat, hogy azért mégse érjek túl hamar az iskolába. Még egy közeli kávézóba is beugrottam, ahol nyugiban megkávézhattam, és csak ezután indultam meg a gimi felé.

Mint arra számítottam, reggelre már mindenki a Charlesnál tett látogatásomról beszélt, így nem is lepett meg túlzottan, hogy ahogy átléptem a küszöböt, minden szem rám szegeződött és elítélően méregettek. Gyanítottam, hogy eléggé elferdítették időközben a valóságot, ezért sem vettem magamra sem a pillantásokat, sem pedig a fülemet megütő szavakat. Tudtam magamról, hogy nem vagyok ribanc és nem feküdtem le tegnap este a fiúval, így nyugodtan sétáltam fel a teremig, ahol az első órám volt és helyet is foglaltam legelöl. A folyamatos sugdolózást meglepően könnyű volt kizárni és koncentrálhattam a jegyzeteimre, egészen addig, amíg meg nem érkezett a tanárnő. Azt hittem, az elkövetkezendő negyvenöt percben mindenki lenyugszik majd és a saját dolgával törődik, de szinte egész végig éreztem magamon a tekinteteket, és bár nem akartam róluk tudomást venni, egy idő után zavaróak voltak a kéretlen pillantások, amelyek nap végére csak rosszabb lettek.

Megváltás volt, amikor az utolsó angol óráról is kicsengettek. Szélsebesen dobáltam bele a cuccaimat a táskámba és dobtam azt a vállamra. Hallottam, hogy Lucy utánam szól valamit, de nem álltam meg beszélgetni vele, minél hamarabb ki akartam érni az épületből, és távol lenni a rosszindulatú megjegyzésektől és kellemetlen pillantásokról. A friss levegőre érve végre fellélegezhettem, de nem álltam meg, nagy léptekkel indultam a kapu felé, és ott vártam a kocsit, ami majd elvisz vásárolni. Reméltem, hogy senki nem lesz a tanúja, ahogy beszállok Charles szüleinek kocsijába, mert abból még nagyobb pletyka lenne, azt pedig nem akartam. Nem szeretnék állandó téma lenni mindenkinél, márpedig ha folyamatosan ilyen helyzetekbe kerülök Charles miatt, biztosan nem akadnak le az emberek rólam.

– Mademoiselle Delacroix? – Az ismeretlen öltönyös fickóra néztem, aki mellém lépett és némi habozás után, de bólintottam egy aprót. – Üdvözlöm, Richard vagyok, a sofőrje. Indulhatunk?

Paranoiásan pillantottam szét, de szerencsére még nem jött ki senki, aki mégis, ő meg nem ide figyelt, és valószínűleg nem is láthatta, hogy beszélgetek valakivel. Elmosolyodtam és követtem a férfit a kocsiig. Nem értettem ugyan az autókhoz, de azt könnyen meg tudtam állapítani, hogy új volt, és a család rettenetesen vigyázott a járgányra. Beültem hátra, a táskámat az ölembe rakva, mert nem mertem az ülésre tenni, nehogy összepiszkoljam vele, de még én sem szívesen ültem rajta, pedig egyáltalán nem voltam koszos. Richard azonnal el is indult, ahogy bekötöttem magam, de hiába kérdeztem, nem árulta el, merre is megyünk pontosan, így kénytelen voltam kivárni, hogy megérkezzünk. Mivel annyira nem ismertem ezt a kisvárost, fogalmam sem volt, milyen üzletek lehetnek itt, de nem is akartam elrontani a meglepetést magamnak azzal, hogy elkezdek utána nézni, meg hát azt sem tudtam, hogy álljak neki a keresésnek. Mire megtalálnám, valószínűleg meg is érkeznénk.

Az út tényleg nem volt hosszú, és forgalom sem volt még annyira. Körülbelül tíz percet autózhattunk, mikor Richard megállt a ruhabolt előtt, ahol vásárolnom kellett. Nem jött be velem, de ezt nem is bántam. Ha láttam volna, hogy ott van, valószínűleg elkapkodom a dolgot és nem azt a ruhát veszem meg, amit tényleg imádnék hordani.

Először kívülről néztem meg alaposan a helyet, de nem tűnt túl extrának, leszámítva a kirakatban lévő ruhákat, amik azt a benyomást keltették, hogy ez egy drága hely, és mikor beléptem az üzletbe, meg is bizonyosodtam erről. Még a lélegzetem is elállt, pedig a ruhák egy részét láttam csak, de tudtam, hogy egyáltalán nem lesz könnyű döntenem. Kapásból öt darabot láttam, amiket szívesen felvettem volna, de mielőtt oda is siettem volna a hozzám legközelebb lévőhöz, elgondolkodtam. Túl jó minőségűnek tűntek és ordított róluk, hogy ezeket nem kaphatom meg akárhol. Még az én pénztárcámnak is drágák lehettek, pedig mi annyira nem szűkölködtünk szerencsére. Mégis hogy gondolta Charles, hogy hagyni fogom, hogy ilyen ajándékot adjon születésnapomra? Ez tényleg túl sok volt és nem fogadhattam el. De még az idejutásomról is gondoskodott, biztosan megbántanám, ha ezt visszautasítanám.

Vajon hány lánynak vehetett már itt ruhát, ha az mondta, a számlájára írassam? Biztos nem én vagyok az egyetlen, akit ide hozatott.

Ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, mert nem volt szükségem arra, hogy ilyeneken agyaljak, meg amúgy sem kellene ilyesminek zavarnia, hiszen nem sok közöm volt Charleshoz. Nagyot nyelve léptem beljebb, egy apró mosolyt küldve az eladó felé, aki meglepően fiatalnak tűnt és szinte azonnal mellettem is termett.

– Segíthetek? – kérdezte udvariasan, széles mosollyal ajkain.

– Nem, köszönöm, egyelőre csak nézelődöm. De szólok, ha szükségem lenne segítségre – mondtam, viszonozva a mosolyát és el is indultam a gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhák között.

Sokat segített volna, ha Charles legalább annyit elárul, milyen rendezvény is ez tulajdonképpen, mert akkor könnyebben választottam volna ruhát. Így viszont tartottam attól, hogy magamra fogom vonni mindenki figyelmét azzal, hogy nem alkalomhoz illően öltözök fel, és egyértelműen nem vágytam arra, hogy még abban a társaságban is kívülállónak nézzenek.

Megfordult egy pillanatra a fejemben, hogy felhívom Charlest kérdezősködni egy kicsit, de aztán el is vetettem az ötletet és inkább úgy döntöttem, olyan ruhát választok, ami tetszik, nem túl feltűnő és senki nem mondja majd rá, hogy botrányos. A koktélruhák között keresgéltem, miközben arra gondoltam, egy bézs színű ruha tökéletes választás lenne, mikor az ujjaim megálltak egy mélyvörös csodánál. Szerelem volt első látásra – mert igen, egy lány érezhet ilyet ruha esetében is. Szinte azonnal levettem az állványról és a kinti tükör elé állva mértem magamhoz a darabot. Egyszerű volt, nem mutatott túl sokat, csak épp annyit, amennyi még illendő volt. Hosszú ujjú volt, de a vállam szabadon maradt volna benne, és imádtam a kis szív alakú kivágást is. Már el is képzeltem magamon, a kedvenc magas sarkúmmal és gondolatban nagyon tetszett, amit láttam. Nekem kellett ez a ruha. De egek! Borzasztóan drága volt. Ha ezt most elviszem és hagyom, hogy Charles fizessen érte, úgy fogom érezni, egy életre az adósa leszek, mert tényleg nem kis összegről volt szó. Már-már pofátlanságnak tartottam ennyit elkérni a ruháért; mégsem akartam ott hagyni. Ez a ruha az enyém, és nem engedhettem, hogy valaki más vegye meg, még akkor sem, ha talán életemben egyszer fogom csak viselni, néhány órán keresztül.

Nagyot sóhajtva szakítottam el a tekintetem az árcéduláról és megindultam a hátul lévő öltöző felé. Nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se tegyek kárt ebben a csodában, a nagy igyekezetben pedig majdnem el is estem, de végül sikerült talpon maradnom és felvennem a ruhát. Nagyon kényelmes volt, és tudtam, hogy jól érezném magam benne, ha ezt venném meg és viselném azon a rendezvényen. Annak a kritériumomnak, hogy ne legyen feltűnő, ugyan nem felelt meg, mert a színe miatt biztos, hogy azonnal észre fognak venni, de ez most nem különösebben érdekelt. Minél tovább voltam benne, annál inkább éreztem, hogy ez a tökéletes ruha számomra, amit a tükörképem is igazolt. Mindenféle nagyképűség nélkül, de nagyon jól festettem, és tudtam, hogy Charlesnak is tetszene, ha meglátná rajtam. Igaz, ennek nem kellett volna számítania, de mégis csak figyelnem kellett erre is, ha már az ő partnere leszek.

Visszavettem a saját ruháimat, az újat pedig visszahelyeztem a vállfára és kisétáltam a próbafülkéből. Míg a kassza felé igyekeztem, az árcédulát bámultam, de végül úgy döntöttem, megveszem, legfeljebb megbeszélem Charlesszal, hogy a felét visszafizetem. Tudtam, hogy nem fog könnyen belemenni, de bíztam a meggyőző képességemben.

Sokkal jobb kedvvel adtam oda az eladónak a ruhát, és közöltem vele, hogy Charles fizeti. A lány ugyan meglepődött egy kicsit, ezt láttam az arcán, de nem mondott semmit. Gondosan becsomagolta a ruhámat és a hatalmas táskát átnyújtotta nekem, én pedig gondolkodva távoztam. Fura, hogy nem kérdezett semmit vagy nem kérte, hogy beszélhessen Charlesszal. Ennyi erővel bárki bejöhet ide és állíthatja ezt, olyan is, akinek a fiú nem ígért ilyet és simán ellophatja a ruhát. Újra megfordult a fejemben, hogy talán nem ez az első alkalom, hogy Charles valakinek itt vesz ruhát, és fogalmam sincs, miért, de hirtelen zavarni kezdett a tudat, hogy semmivel sem vagyok különb azoknál a lányoknál, akiknek eddig csapta a szelet. De persze, miért is érdekelt ez, amikor nem akartam semmit tőle? Egyszerűen utáltam magam az ilyen gondolatok miatt.

Amikor beértem a kollégiumba, szerencsére nem futottam össze senkivel, még mindig a tanulószobában voltak. Nekem ez most kimaradt így, hogy vásárolgattam, ami miatt lehet, hogy sokan jobban utálnak majd, de mit számított ez már, mikor amúgy sem fogadnak el?

Egyenesen a szobámba mentem és a kis szekrénybe rejtettem a szerzeményem úgy, hogy véletlenül se találja meg senki, nem mintha bárkinek is lenne kulcsa hozzá rajtam kívül. Átöltöztem valami kényelmesebbe, majd küldtem egy üzenetet Charlesnak, hogy tudassam vele, megvettem a ruhát, de szeretnék majd beszélni vele, ezt követően pedig nekiálltam tanulni, hogy legalább a tanároknál ne húzzam ki a gyufát, ha már a többieknél sikerült.

Végül Charlest nem láttam másnap a suliban, így megbeszélni sem tudtam vele, mi legyen a ruha árával, de úgy gondoltam, ezzel ráérek akkor is, amikor úton leszünk arra a rendezvényre. Pénteken órák után egyből a szobába mentem, kicsit pakolgattam, addig is vártam a pillanatra, hogy szobatársaim lelépjenek. Elég pletyka keringett rólam, nem akartam rátenni még egy lapáttal és inkább nem mutatkoztam senki előtt az új ruhámban. Lucy végül kicsit tovább maradt, mint reméltem, de még bőven volt időm indulásig, szóval nem aggódtam túlságosan. Nyugodtan megmostam a hajam, megszárítottam és szoros kontyba fogtam nem sokkal a tarkóm felett, elől pedig hagytam egy-egy tincset mindkét oldalon, amit kissé begöndörítettem. Mire eljutottam a sminkelésig, már egyedül voltam, de szerintem Lucy sejthette, hogy megyek valahova; tekintetbe véve, mennyire rá volt kattanva Charlesra és rám, biztos voltam benne, hogy azt is kitalálta, a fiúval találkozok. Arra is mérget vettem volna, hogy azt hiszi, mi ketten randizni fogunk, ezért csípem ki magam ennyire. Úgy érzem, a hétfő reggelt is a pletykák hallgatásával fogom kezdeni…

Mikor legközelebb az órára pillantottam, elsápadtam, hiszen mégsem volt olyan sok időm, mint azt gondoltam. Az utolsó simításoknál már kapkodtam, de szerencsére a sminkem tökéletesebb nem is lehetett volna, és hál’ istennek nem lett vörös a fogam a rúzstól, pedig ezt valahogy sosem sikerült normálisan felvinnem az ajkaimra. A ruhámba óvatosan bújtam bele, és már a cipőmet vettem, mikor valaki kopogott. Mivel hamarosan fél hét, nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy ki lehet az, csak Charlest vártam. Beleléptem a másik cipőmbe is, és a fülbevalómat igazgatva tipegtem az ajtóhoz, hogy kinyithassam.

– Adj még pár percet, kérlek, és indulhatunk is! – mondtam sietve, miközben visszasétáltam a bőröndömhöz, hogy belerakjam a fülesem és még pár dolgot, majd visszapillantottam a fiúra, aki továbbra is az ajtóban állt mozdulatlanul és egy szót sem szólt. – Minden rendben?

Charles mintha lefagyott volna, mintha még levegőt sem vett volna, de ezt biztosan beképzeltem. A szemeit többször végig futtatta rajtam, és úgy láttam, nyelt egy nagyot, mielőtt a tekintete megállapodott volna az arcomon.

– Persze. Nagyon jól nézel ki! – jegyezte meg elmosolyodva.

Kicsit furcsálltam, hogy rajta csak egy ing volt, ráadásul a felső néhány gomb kigombolva, és a nadrágja sem tűnt túl elegánsnak, de nem kérdeztem rá, biztosan később vesz fel majd zakót, vagy ki tudja. Még mindig nem tudtam, milyen rendezvényről is van szó pontosan.

– Hát, te sem panaszkodhatsz – vigyorogtam rá és összecipzáraztam a bőröndöm. – Mit gondolsz, ez előtt az izé előtt le tudok pakolni otthon, vagy nem zavar, ha pár órán keresztül a kocsidban lesznek a cuccaim? – néztem rá kíváncsian, és elindultam kifelé az utazótáskámmal együtt, amit Charles el is vett tőlem, hogy bezárhassam a szobaajtót.

– Szerintem lesz rá idő, de majd meglátjuk, mekkora a forgalom ilyenkor. Tényleg nagyon csinos vagy!

Kissé elmosolyodtam az újabb bóktól, és belebújtam a kabátomba, miközben elindultunk lefelé a lépcsőn. A kollégium ilyenkor kihalt volt, mindenki haza ment, nem kellett amiatt aggódnom, hogy összefutunk valakivel. Nem mintha nem lenne mindegy, már így is mindenki azt hiszi, hogy mi ketten együtt vagyunk.

– Köszönöm, de ha nem vagy ennyire nagylelkű, biztosan nem találom meg ezt a ruhát. – Nem cipzáraztam össze a kabátom, így egyszerűen be tudtam nyúlna alá, hogy végigsimítsak a vörös anyagon. – Ha már témánál vagyunk… Engedd meg kérlek, hogy legalább a felét visszafizessem. Nagyon kedves tőled, hogy ezzel ajándékoztál meg, de ez túl drága és nem engedem, hogy ennyit költs rám.

Charles rám nézett, mikor már a földszinten voltunk, és hevesen megrázta a fejét. Hallani sem akart arról, hogy én ezt visszafizessem neki.

– Ajándék, Avery. Felejtsd el, mennyibe került és inkább élvezd az estét. Rád fér egy kis kikapcsolódás.

Nem akartam vitatkozni, de annyiban hagyni sem a dolgot, de egyelőre befogtam a számat a témával kapcsolatban és majd akkor fogom felhozni, amikor nem lesz annyira friss a dolog. Az is lehet, hogy összegyűjtöm a ruha árát és ebben az értékben veszek neki születésnapi ajándékot majd, hiszen mégsem hagyhatom viszonzás nélkül ezt. De most tényleg nem erőltettem tovább, inkább követtem őt kifelé a kocsihoz. Nem ugyanaz volt, amivel tegnap vásárolni vittek, és majdnem rákérdeztem, mégis mennyi autójuk van, de még időben elengedtem ezt is. Udvariasan köszöntem Richardnak, majd bemásztam hátra és izgatottan nézegettem kifelé, amikor elindultunk.

– A szüleid is ott lesznek? – kérdeztem rá végül erre, mert régóta foglalkoztatott már, de a szememet le sem vettem a városról.

– Nem, ez… hogy is mondjam. Kicsit más társaság lesz, mint amihez hozzá vagyok szokva, és akiket a legutóbb együtt láttál, de szerintem tetszeni fog – mondta mosolyogva.

Az egyedüllétnél tényleg csak jobb lehet, innentől kezdve pedig annyira nem foglalkoztatott a társaság, valószínűleg Charleson kívül úgysem fogok senkivel sem beszélgetni, mert nem fogok tudni mit hozzáfűzni a társalgáshoz. Annyira nem vagyok otthon a gazdagok témáival, de nem is baj. Beszélgetni nem fogok, de ha hallgatom őket, már az el fogja terelni a figyelmem arról, hogy én elvileg ma a barátaimmal találkoztam volna.

– Szóval kevésbé lesznek beképzeltek és nem a pénz és a munka lesz a téma? Akkor igazad van, tényleg élvezni fogom – nevettem fel halkan.

– Megnyugodhatsz, senki nem fog ilyenről beszélni, a beképzeltséget pedig majd te eldöntöd, én nem tudok erről nyilatkozni.

– Miért, hiszen te ismered őket. Csak el tudod dönteni, mennyire vannak elszállva maguktól – néztem rá kíváncsian, majd felsóhajtottam. – De mindegy is, a te véleményed valószínűleg nem számítana. Más körökben mozgunk, és mindkettőnknek más számít beképzeltnek – vontam meg a vállaimat lassan.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – bólintott egyetértően, egy apró mosollyal a szája sarkában.

– Ne is vitatkozz velem, nem éri meg – kacsintottam rá, majd visszafordultam az ablakhoz és folytattam a bámészkodást.

Valamivel jobb lett a kedvem, de nem tudnám megmondani, miért. Talán Charles miatt, talán csak a ruha dobott valamit a hangulatomon, valószínűleg ezt sosem fogom megtudni. Mindenesetre, már nem találtam annyira szörnyűnek, hogy a fiúval kellett töltenem az estét, és arra is egyre kevesebbet gondoltam, hogy a barátaim ma sem kerestek, hogy megkérdezzék, haza megyek egyáltalán, vagy maradok a hétvégén. Már nem érdekelt, hogy foglalkoznak-e velem, az volt a célom, hogy jól érezzem magam legalább egy kicsit, hiszen mióta sulit váltottam, csak rossz kedvem volt, kevés volt az olyan pillanat, amikor jó hangulatban találtak.

Kissé felegyenesedtem, amikor a kocsi lassított úgy egy óra múlva, majd meg is állt az egyik nem túl nagy, de elég népszerű szórakozóhely előtt. Értetlenül pislogtam párat; néhányszor már megfordultam ezen a helyen, mert nem igazán nézegették az ember személyijét, és tudtam, hogy nem éppen elegáns rendezvényeket szoktak itt tartani, sokkal inkább vad bulikat, ahol mindenki részegre issza magát.

– Itt veszünk fel még valakit, vagy mi? – kérdeztem kissé zavartan Charlestól, a neon világítást figyelve.

– Nem, ide jövünk. – Nem néztem rá, de hanglejtéséből hamar lejött, hogy mosolyog.

Rá kaptam a pillantásom, majd újra a szórakozóhely nevét nézegettem.

– De hát… ilyenkor ez még nem szokott nyitva lenni és rendezvényeket sem szoktak rendezni. Mit keresünk itt?

Charles kiszállt a kocsiból, gyorsan megkerülte azt, és mielőtt Richard cselekedhetett volna, kinyitotta azt az ajtót, aminél én ültem és szélesen lemosolygott rám. Nagyon is élvezte, hogy ennyire tudatlan vagyok, nekem viszont egyáltalán nem tetszett ez a nagy titkolózás.

– Majd meglátod, amint bementünk. Gyerünk, még a végén elkésünk – nyújtotta felém a kezét, amit én el is fogadtam, és kiszálltam az autóból.

A lábamat nem fedte semmi, és egyből megcsapott a csípős hideg, amitől vacogni kezdtem egy kicsit. Charles átkarolta a vállamat és a bejárat felé terelt, hogy minél hamarabb bemehessünk, amit nem is bántam, mert aznap este tényleg hűvös volt. Az ott álló biztonsági őr, mintha csak ismerné a fiút, kezdett vele csevegni, de Charles hamar lerázta, és anélkül, hogy elkérték volna a személyimet, beléptem az amúgy kétes hírnevű klubba. Meglepetésemre azonban egész normálisan nézett ki, nem vakítottak meg a villódzó fények, a zene is kellemes volt, nem szakította be az ember dobhártyáját, és… üres volt. Charles kibújtatott a kabátomból és átadta azt valakinek, akit nem ismertem, de nem is figyeltem nagyon, el voltam foglalva a nézelődéssel.

– Hé, miért csak ketten vagyunk? Nem azt mondtad, hogy…

Esélyem sem volt befejezni a mondatot, ahogy valami olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. A semmiből – de tényleg a semmiből – bukkantak fel hirtelen emberek, egyszerre kiabálva, hogy „Meglepetés!”, én pedig csak kapkodtam a fejem, és azt sem tudtam, mi történik körülöttem. Mindenki engem nézett, vigyorogva, ráadásul mindannyian ismerős arcok voltak: a legközelebbi barátaim és azok a volt iskolatársaim, akikhez kicsit közelebb álltam. Egy pillanatra sokkot kapva álltam és bámultam rájuk, egy hang sem jött ki a torkomon, majd könnyezve indultam meg a hozzám legközelebb lévő személy felé. Gondolkodás nélkül ugrottam Dawn nyakába, szorosan ölelve magamhoz, és úgy éreztem, nagyon kevés választ el attól, hogy ott helyben, mindenki előtt elkezdjek bőgni. Szerencsére Dawn is viszonozta az ölelést, ami hihetetlenül jól esett, de teljesen össze voltam zavarodva. Nem értettem, mi történik, bár minél tovább gondolkodtam ezen, annál jobban sejtettem, de biztos nem voltam benne.

– Boldog születésnapot, Avery! – ölelgetett tovább, a szuszt is kinyomva belőlem, majd lassan elengedett. – Nahát, csak nem azt hitted, hogy megfeledkeztünk rólad? Butus! Hé, nehogy nekem itt elkezdj sírni! Elkenődik a sminked!

Dawn nevetve kezdte törölgetni az arcomat, de fogalmam sincs, mikor kezdtem el mégis csak sírni. Újra és újra körül néztem, majd Castielre mosolyogtam, aki pont odalépett mellém, és most ő zárt a karjaiba, egy apró puszit is nyomott a hajamba, miután ő is felköszöntött.

– Mi ez az egész, hm? – kérdeztem halkabban, de elég hangosan ahhoz, hogy a zene mellett is hallják a hangom. A tekintetemet közben le sem vettem Castielről: most még helyesebbnek tűnt, mint valaha, és ez még jobban megdobogtatta az amúgy is hevesen verő szívemet. – Két hete alig hallok felőletek, most meg mindannyian itt vagytok… Mi folyik itt? – Kíváncsian járattam a szemeimet a barátaim között, várva arra, hogy valaki végre mondjon valamit.

– Castiel ötlete volt – szólalt meg végül Rosa, miután senki nem kezdett bele. – Emlékezetessé akarta tenni a születésnapod, de tartott is attól, hogy valaki kifecsegi majd neked a bulit és annyi a meglepetésnek. Szóval, hogy ezt elkerüljük, megbeszéltük, hogy a minimálisra csökkentjük a veled való beszélgetést.

Szóhoz sem jutottam. Még egy ekkora hülyeséget! De mégis, imádtam őket ezért.

– Bolondok vagytok, mindannyian! Tudjátok, mennyire szét voltam csúszva amiatt, hogy máris elfelejtettek? – Felszabadultan nevettem fel, most már sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, hogy tudtam, egyáltalán nem utálnak, sőt! Végig gondoltak rám, csak kicsit rosszul intézték a dolgokat.

– Te vagy bolond, Avery, ha azt hiszed, képesek lennénk elfelejteni. Itt mindenkinek fontos vagy, különben nem lennénk itt – mondta Dawn, szélesen rám mosolyogva.

– De innentől kezdve annyit panaszkodhatsz arról, mekkora sznobok járnak az új sulidba, amennyit csak szeretnél. Szívesen meghallgatunk – kacsintott rám Rosa, miközben a kezembe nyomott egy poharat, amiben isten tudja csak milyen ital volt.

– Hé, nem is vagyunk sznobok! – Charles egészen idáig egy szót sem szólt, de most felháborodottan kiáltott fel.

– Ne védd őket, te is tudod, hogy azok – mosolyogtam a fiúra, majd visszafordultam Castiel felé. – Köszönöm. El sem tudod képzelni, mennyire örülök! Ennél jobb születésnapi ajándékot nem is kaphattam volna – ingattam meg a fejem és egy apró puszit nyomtam az arcára.

Castiel úgy fordította a fejét, hogy végül az ajkaink találkoztak. Nem fogok hazudni, piszkosul hiányzott már, hogy megcsókolhassam, de nehezen vettem rá magam a csók viszonzására, mert tudtam, hogy el fog bizonytalanítani, és képtelen leszek szakítani vele. És hirtelen az is zavart, hogy Charles mindennek a tanúja volt.

– Ne csak nekem köszönd. Ha Charles nincs, akkor valami kis helyen nyomorognánk most. Gyere, egy csomó ajándékot meg kell nézned!

Időm sem volt rákérdezni, hogy ezzel mégis mit akart mondani, mert húzni kezdett a terem másik felébe. Még egy utolsó pillantást vetettem Charlesra, aki le sem vette rólam a tekintetét, majd eltűnt a látókörömből, a sok beszélgető ember eltakarta őket előlem. Egy nagyot sóhajtottam és Castielre figyeltem inkább, hiszen rég nem láttam őt és szerettem volna beszélgetni vele egy kicsit. Az ajándékok egy cseppet sem érdekeltek, a barátaim viszont annál inkább.

– Ugye tudod, hogy néha azért beszélgethettünk volna? Tényleg nagyon magányosnak éreztem magam és rosszul esett, hogy még te sem válaszoltál az üzeneteimre sem. Ott azért nehezebben kotyogja ki az ember a meglepetéseket, át tudod olvasni, mielőtt átküldenéd – mondtam, az asztalnak dőlve, miközben a vörös hajú fiút figyeltem.

– Tudom. De azt gondoltam, így nagyobb lesz a meglepetés és jobban örülsz majd nekünk – vonta meg a vállait és újra magához húzott. – Jól áll ez a ruha – súgta mosolyogva, és egy puszit nyomott a vállamra.

Nem akartam vele veszekedni, ezért nem löktem el magamtól. Sokat készült valószínűleg erre a bulira, amit mellesleg egy héttel korábbra szervezett, valószínűleg azért, mert jövő héten nem tudnék hazajönni, úgyhogy úgy döntöttem, várok még a szakítással egy darabig és inkább élvezem az estét, hiszen megkaptam végre azt, amire egész héten a legjobban vágytam: a barátaim társaságát.

– Kivételesen én is imádom magamon – jegyeztem meg mosolyogva. – Bár ha tudom, hogy nem valami elit rendezvényre vagyok hivatalos, hanem egy születésnapi bulira, akkor valószínűleg nem ezt vettem volna le az állványról, hanem kerestem volna valami alkalomhoz illőt.

Castiel csak megrázta a fejét és végigsimított a derekamon.

– Tökéletes ez is, hidd el. Már el is képzeltem, hogy fog mutatni majd később a szobám padlóján. – Hatalmas vigyor jelent meg az ajkain, amitől én egyből zavarba is jöttem és inkább belekortyoltam a kapott italomba, mielőtt kicsúszott volna a számon, hogy ilyenre biztosan nem fog sor kerülni. Nem csak azért, mert véget akartam vetni ennek a kapcsolatnak, hanem azért sem, mert egy ilyen drága ruha egyszerűen nem kerülhet a földre.

– Mit szólnál hozzá, ha később táncolnánk egyet? Beszélgetek kicsit a többiekkel is, nem akarok senkit megsérteni, ha már mindenki miattam van itt. – Halványan rámosolyogtam, majd az arcára pusziltam, mert nem akartam, hogy sejtsen bármit is és tönkre tegyem az estéjét.

Szerencsére nem úgy tűnt, mintha gyanakodna bármire is, így nyugodtan hagytam ott és indultam Dawn keresésére, bár a szememmel közben Charlest figyeltem, hátha észreveszem a szőke tincseit valahol a tömegben, de egyelőre nem láttam sehol, és csak remélni tudtam, hogy nem döntött úgy, hogy lelép, anélkül, hogy elköszönt volna tőlem.

– Nocsak, azt hittük, hogy egész este Castiel ajkain fogsz majd lógni. – Rosa nevetve fogta meg a karom és húzott oda magukhoz, mielőtt elsétálhattam volna mellettük. – Meglep, hogy még sincs így, mi történt?

– Nem ő itt az egyetlen személy, akit ismerek, és nem akarok senkit megsérteni azzal, hogy nem beszélgetek velük. Istenkém, úgy hiányoztatok! – Mosolyogva tártam ki a karjaimat és egyszerre húztam magamhoz Dawnt és Rosát is egy csoportos ölelésre.

– Nem úgy tűnt, de hidd el, hogy nekünk is. Olyan üres a suli nélküled – sóhajtott fel Dawn. – Amber teljesen kikészít mindenkit, és próbálja átvenni a helyed, de persze nem igazán sikerül neki. Őt nem sokan szeretik – mosolygott rám szélesen.

Csak a fejemet ingattam és elengedtem őket.

– Nem mintha engem olyan sokan… hé, szia! – Meglepetten tapasztaltam, hogy Nathaniel is itt van. Eddig észre sem vettem a fiút, pedig úgy tűnt, a buli kezdete óta ott volt.

– Meg kellene sértődnöm az arckifejezésed miatt. Úgy tűnik, mintha nem számítottál volna a megjelenésemre – húzta fel sértődötten az orrát, majd a kezében lévő két pohár közül az egyiket Dawnnak nyújtotta.

Így is volt, tényleg nem gondoltam volna, hogy ő is itt van, pedig nem szabadott volna ennyire meglepnie. Ugyan akkora nagy barátok nem voltunk, de nem fújtunk egymásra, mint korábban. Ami azt illeti, még örültem is, hogy látom. Fura, de ő is eléggé hiányzott, és jól esik, hogy a barátjaként tekint rám, máskülönben nem jött volna el.

Bár ahogy tovább figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy nem miattam – vagy legalábbis nem csak miattam – volt jelen ezen a bulin. Már korábban is észrevettem, még a távozásom előtt, hogy Nathaniel talán jobban törődött Dawnnal, mint azt egy egyszerű barát tette volna, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy legjobb barátnőm is néha a fiú felé pillantgatott akkor, amikor azt hitte, nem figyelek. De egek, sosem gondoltam volna, hogy ezek ketten össze fognak jönni! Annyira más körökben mozogtak, és annyira más volt az érdeklődési körük, hogy kizártnak tartottam, hogy jól kijönnének egymással. És mégis, most boldogan néztek egymásra, Dawn szeme szinte csillogott, majd egy kis mosollyal az ajkain fordult vissza felém.

– Na, most vagyok megsértődve! – kiáltottam fel kissé hangosabban, mint szerettem volna, és a körülöttünk lévők mind egyszerre kapták felénk a fejüket. Egy ideig figyeltek is minket, de aztán újra táncolni kezdtek, vagy folytatták a beszélgetést, én pedig még mindig hitetlenkedve járattam a tekintetem Dawn és Nathaniel között. – Értem én, hogy titokban akartátok tartani ezt a bulit, és ezért nem beszéltetek velem, na, de Dawn! Azt legalább elárulhattad volna, hogy bepasiztál!

Nem volt annyira sötét, így majdnem tökéletesen láttam, hogy Dawn teljesen elvörösödik, és le is hajtotta a fejét, ami még árulkodóbb volt, és tudtam, hogy zavarban van. Ami megint csak meglepett, mert ha pasikról volt szó, ő nem nagyon szokott pirulgatni, szívesen fecsegett ki mindent, nem foglalkozva azzal sem, hogy az esetleg csak rá és a partnerére vonatkozott. Most viszont mérget vettem volna rá, hogy egyre jobban hasonlít egy paradicsomra, de ezt persze már nem említettem meg, hiszen nem akartam rontani a helyzeten.

– Hát, ezt mindenképpen személyesen szerettem volna elmondani, nem telefonon keresztül. De hidd el, pokoli nehéz volt megállni, hogy ne írjam meg üzenetben – sóhajtotta. – De egyébként hivatalosan még nem vagyunk együtt.

– Úgy döntöttünk, nem kapkodunk el semmit, meglátjuk, hogy érezzük magunkat egymás társaságában. Egyelőre csak randizgatunk, aztán meglátjuk mi lesz – vette át a lánytól a szót Nathaniel, és bár a szavait nekem intézte, végig Dawnt figyelte, olyan aranyos pillantással, hogy attól nekem is kedvem lett volna elolvadni.

– Ez igazán érett döntés – mondtam elismerően. – De ha összejöttök hivatalosan, és nekem nem szóltok róla időben, esküszöm, hogy leveszlek titeket a barát-listámról, és feketelistára teszlek mindkettőtöket! – mondtam fenyegetően, ám egy cseppet sem gondoltam komolyan, ezt pedig a többiek is tudták. Néhány pillanatig ugyan pislogtak rám, de végül mindannyian hangos nevetésben törtek ki.

– Ne aggódj, te leszel az első, aki tudni fog róla – biztosított róla Dawn, majd hirtelen felcsillantak a szemei, mikor a DJ számot váltott. – Menjünk táncolni!

A lány meg sem várta Nathaniel válaszát, már húzta is a táncparkett felé. Nevetve figyeltem őket, hiszen meglehetősen vicces látványt nyújtottak. Dawn sok bulin volt már, tudta, hogy engedje el magát, és nem is táncolt rosszul. Nathaniellel ellentétben, aki eddig nem sok partin vett részt és valószínűleg annyit tanult, hogy a táncolásra már nem is volt ideje. Nem mintha olyan srácnak tűnt volna, aki szeretné az ilyesmit, de ha sokáig együtt lesznek Dawnnal, hozzá kell szoknia.

Rosával még váltottunk pár szót, mielőtt ő is magamra hagyott volna, hogy megkeresse Leigh-t. Újra végigpillantottam azokon az embereken, akik megjelentek, és mosolyogva intettem oda Mattnek, de mivel éppen beszélgetett valakivel, nem zavartam meg. Elindultam, hogy újra csatlakozzak Castielhez a megígért tánc miatt, de aztán észrevettem Charlest, egyedül ülni a pultnál. Egy pillanatra rosszul éreztem magam, hogy magára hagytam, hiszen ő itt nem ismert senkit, ráadásul számtalan olyan ember volt itt, aki nem találta szimpatikusnak amiatt, hogy megpróbált minket szétszedni Castiellel. Felsóhajtottam és végül inkább odasétáltam hozzá, és csendben helyet foglaltam mellette. Nem vett észre, vagy csak nem akart észrevenni, ezért egy darabig csak ültünk egymás mellett, egészen addig, amíg ki nem vettem a kezéből a poharat és bele nem kortyoltam.

– Hé, az…

Nem volt szükséges befejeznie a mondatot, rájöttem, mit iszik, abban a pillanatban, hogy az ital végigmartra a torkom. Fintorogva adtam vissza neki a poharat és inkább kértem magamnak egy koktélt, ami remélhetőleg elveszi majd a whisky ízét a számból.

– Legközelebb előbb szólj, kérlek – sóhajtottam fel. – Hogy értette Castiel azt, hogy nélküled nem itt buliznánk? – Voltak ugyan sejtéseim, de tőle akartam hallani.

Charles viszont csak megvonta a vállát.

– Kicsit sokat kérdezel, Avery – mosolyodott el. – Ahelyett, hogy ilyeneken agyalsz, megpróbálhatnád élvezni kicsit a bulidat.

Ó, élveztem én! De attól még szerettem volna választ kapni a kérdéseimre.

– És mondd csak, Charles, olyannak ismersz, aki ennyitől le is akad a témáról? – döntöttem oldalra a fejem, ahogy rá néztem.

Charles ezen gondolkodott egy kicsit, de végül csak megrázta a fejét és felsóhajtva itta meg a poharában lévő maradékot.

– Nem és pont ezt szeretem benned annyira. Illetve, ezt is – mondta rám pillantva. – Castiel megkeresett, elmondta a terveit és megkért, hogy szálljak be én is egy kisebb összeggel, hogy ki tudjuk bérelni a helyet. Mindenki adott bele valamennyit, de végül úgy döntöttem, kifizetem az egészet, mert miért is ne?

Döbbenet! A ruha és még ez is… Mégis hogy gondolta, hogy hagyni fogom, hogy ennyit költsön rám? Ha arra számít, ettől majd a nyakába ugrom és adok neki egy esélyt, hát, nagyon is tévedett! Nem fog tudni megvenni ezzel magának.

– Oké, akkor most mondom el, utoljára. Ne költs rám, felesleges. Biztos vagyok abban, hogy az a pénz jól jött volna még máskor is, és nem akarom, hogy csak úgy elszórd miattam. Nem érdekel, mennyire vagy gazdag, nem emiatt fogok összejönni veled – szögeztem le, de azonnal megbántam, hogy így fogalmaztam, mert Charles egyből kiforgatta a szavaimat.

– Mert más miatt igen? – kérdezte vigyorogva.

Felsóhajtottam és egy nagyot kortyoltam az időközben megkapott koktélomból. Hirtelen deja vu-m támadt; amikor legutoljára egy bárnál iszogattunk kettesben, végül az ágyában kötöttünk ki, de nyilván nem akartam, hogy ez megismétlődjön.

– Nem. Mi ketten sosem leszünk egy pár – mondtam komolyan. – Nézd, Charles, nagyon bírlak, és lehet, jól éreznénk magunkat, ha adnánk egy esélyt a dolognak, de rosszul is végződhet a dolog. Nem akarom, hogy a barátságunk rovására menjen és az nekem mindennél többet jelentene.

Charles egy darabig hallgatott, az arca hirtelen gondterheltnek tűnt, és már intett is a pultosnak, hogy újabb italt kérjen.

– Ez úgy hangzott, mintha sokat gondolkodtál volna azon, mi lenne, ha mi ketten összejönnénk. – Egy egészen kicsit elmosolyodott, de aztán az hamar le is hervadt az arcáról.

– Mert így volt – vallottam be. Most már kár volt hazudnom, előbb-utóbb úgyis elmondtam volna neki. Ha már témánál voltunk, miért halogattam volna még napokig a dolgokat?

– Ha annyira szeretnéd a pasid, mint amennyire állítod, meg sem fordulna a fejedben egy pillanatra sem, milyen lenne egy másik sráccal…

Igaza volt, de egek, milyen mérges lettem hirtelen! Elegem volt, hogy állandóan ezzel jön, és legszívesebben felképeltem volna, de elszámoltam magamban húszig, és csak az kezem szorult ökölbe.

– Megmondtam, hogy semmi közöd ehhez és akadj le a dologról! Mégis mit nem értesz ezen, hm? – csattantam fel. – Különben is, nem csak rajtad, de Castielen is agyaltam, épp eleget. Ha ettől jobban érzed magad, szakítani fogok vele, mert tényleg nem fair, hogy másra is gondolok, miközben ő van nekem.

– Tessék?

Castiel hangját hallva még a vér is megfagyott bennem és mozdulni sem mertem. Én hülye! Mégis hogy beszélgethetek ilyenről valakivel egy olyan helyen, ahol ő is ott van? Nem akartam, hogy megtudja, legalábbis nem így. Elmondtam volna neki, esküszöm, de ahhoz kettesben akartam maradni vele, na, meg a bulit sem akartam elrontani, hiszen mindenki készült rá. Igazán megtanulhatnám végre, mikor kell hagyni egy témát és befogni a számat.

– Castiel, én… – kezdtem bele, de azonnal félbe is szakított.

– Hagyd csak, hallottam mindent. Felesleges magyarázkodnod. – Olyan ridegen nézett rám, ami felért egy pofonnal. Én tényleg nem így akartam, hogy megtudja!

És ezt szerettem is volna elmondani neki, de esélyt sem adott rá. Mielőtt szóra nyithattam volna a számat, ő már sarkon is fordult és megindult kifelé. Azonnal lepattantam a székről, hogy utána menjek, de Charles elkapta a karomat és kissé rá is szorított.

– Hagyd, most biztosan nem fogsz tudni beszélni vele. Holnapra lenyugszik majd.

– Te most ebbe tényleg ne szólj bele, jó? Én tudom, mikor akarok vele beszélni – sziszegtem a fogaim között és kitéptem magam az ujjai fogságából.

Castiel minden bizonnyal a lehető leghamarabb szeretett volna kiérni a helyről, ami miatt nem hibáztatom, a helyében biztosan én is ezt tettem volna. De így nagyon megnehezítette azt, hogy megtaláljam. Mire körülnéztem, már nyoma sem volt a vörös hajzuhatagnak, pedig amiatt egész könnyen észre lehetett volna venni. Sietve indultam meg a kijárat felé, egy-két embert félretolva az útból, hogy elmehessek mellettük. Minél hamarabb meg akartam találni, csak erre koncentráltam, a figyelmetlenségemet pedig a cipőm és a bokám bánta. Egy rossz lépés következtében letört a cipőm talpa és szerintem a bokám is kibicsaklott, vagy meghúzódott. Ki tudja, mi történt, nem vagyok orvos, hogy meg tudjam állapítani, és nem is álltam meg ellenőrözni. Mivel azonban a sérült cipőm hátráltatott, lerúgtam a lábamról és mezítláb léptem ki a klubból. Borzasztó hideg volt már, kabát nélkül főleg, de valamiért reménykedtem abban, hogy Castiel ennek ellenére sem ment haza, csak kijött, hogy elszívjon egy szál cigit, hiszen az mindig le szokta nyugtatni. De hiába néztem jobbra-balra, a fiúnak hűlt helye sem volt, és akkor sem reagált, amikor a nevét kiabáltam. Mégis hogy kerülhetett ennyire messzire, ilyen rövid idő alatt?

Szerencsére a kistáskám kéznél volt egész este, és ez alól ez a pillanat sem volt kivétel. Remegtem a hideg és a történtek miatt is, de végül csak sikerült kiszenvednem belőle a telefonomat. Ám mielőtt tárcsázhattam volna a fiút, hogy megtudjam, merre jár, valami keményet éreztem a tarkómnak csapódni. Még érzékeltem, hogy a földre kerülök, de mielőtt rájöhettem volna, mi is történik körülöttem, minden elsötétült előttem és a világ is megszűnt létezni.