29. Bowling est

Csóközööön!♥

Sajnálom, hogy megint késett a fejezet, nem nagyon volt időm leülni írni. >< Most viszont itt van, és igyekeztem hosszabbra írni. :) A történetben ugrottunk egy hónapot, de nem kell aggódni, ez nem jelenti azt, hogy hamarabb vége lenne a sztorinak. ;)

Köszönöm szépen a rengeteg pipát, visszajelzést és a 23500+ oldalmegtekintést!:) Továbbra is várom a véleményeiteket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!:)

Puszi,

Raina

29. Bowling est

Bár nem egy sráccal volt már dolgom, rendes kapcsolatom még sosem volt. Soha, senki mellett nem éreztem boldognak magam, a pasik csak azért voltak, hogy lekössem magam, hogy egy pillanatra kiszakadjak az amúgy eléggé stresszes, nem mindig felhőtlen hétköznapokból, s legalább néhány óráig olyasvalaki lehessek, akinek az égvilágon semmi gondja nem akad. De mióta Castiellel összejöttünk, teljesen megváltozott körülöttem minden; vagy csak én változtam, ki tudja, nem is ez a lényeg.

Furcsa úgy felkelni reggelente, hogy valaki az iskola előtt vagy a buszmegállóban vár, mosollyal az arcán, s köszönés helyett csókkal üdvözöl. S bár már egy hónap eltelt, még mindig szokatlan kézen fogva sétálni Castiellel az utcán, vagy odabújni hozzá úgy, hogy körülöttünk több tucatnyi ember mászkál fel-alá. Ahhoz sem sikerült hozzászoknom, hogy a barátaim sorra jönnek oda hozzánk, hogy gratuláljanak, s sok boldogságot kívánjanak.

Persze, akadtak olyanok is, akik fejben számtalanszor megfojtottak már azért, mert Castiellel járok.

Amber majd’ felrobbant a dühtől, mikor először látott minket együtt a suliban. Castiel pont lehajolt, hogy megcsókoljon, mikor a szőkeség elsétált mellettünk, méregtől vörös fejjel. Aznap számtalan pletykát hallottam arról, hogy Amber a mosdóban sír, s hogy előbb hazament. Fogalmam sincs, mennyi igaz ebből, ugyanis a lány egy évvel fiatalabb nálam, nem egy osztályba járunk, szünetben pedig nem azt lesem, hogy mikor mit csinál – sokkal jobb elfoglaltságom is akad, ha értitek, mire gondolok.

Dawn viszont egy pillanatig sem leplezte, mennyire örül nekünk. Miután eljöttem Castieltől, felhívtam, hogy elmondjam neki a történteket, így túl nagy meglepetés nem érte, mikor másnap meglátott minket nevetgélve, egymáshoz bújva az aulában. Szinte azonnal a nyakunkba ugrott, s folyamatosan azt ismételgette: újra együtt a csapat. Ami igaz is volt, ugyanis még aznap este Deborah átjött hozzám, hogy közölje, a turnéja végével újra a Sweet Amoris diákja lesz. Őszinte leszek, csak egy kis részem örült annak, hogy Debbie visszatér, hisz’ tartottam attól, hogy újra rányomul Castielre. Akárhányszor velünk volt, minden egyes mozdulatát figyeltem, készen arra, hogy kikaparjam a szemét, ha túl közel lép Castielhez. Aztán rájöttem, hogy Debbie-t már egyáltalán nem érdekli, mi van Castiellel, ráadásul valami egyetemista pasival kezdett találkozgatni, szóval megnyugodtam, hogy Castiel az enyém marad.

Az eltelt egy hónapban szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, s bármennyire is hihetetlen, még nem untuk meg a másikat. Van, hogy együtt tanulunk – vagy legalábbis én próbálok tanulni, amíg ő a gitárjával vagy a kutyájával szórakozik –, edzeni is együtt járunk, s ha már úgy döntünk, a szombat estét valami szórakozóhelyen akarjuk tölteni, egy pillanatig sem fordul meg egyikünk fejében sem, hogy a másik nélkül induljunk el. Számtalan próbájukra mentem már el, amelyet a dobos, Shane garázsában tartanak, mióta a raktár leégett. Mindezek mellett pedig teljesen rákaptunk a filmnézésre, szinte nincs olyan hétvége, amikor ne néznénk meg valamit vagy nálunk, a kanapén elnyúlva, vagy az ő szobájában fekve. Nem egy éjszakát töltöttünk már a másiknál, és bármennyire is meglepő, tényleg tartjuk magunkat ahhoz, amit legelőször megbeszéltünk; nem sietjük el a dolgot. Ennek köszönhető, hogy egy hónap alatt egyszer sem feküdtünk még le egymással. Néha nagy a kísértés, hisz’ ez az egész kapcsolat-dolog új még mindkettőnket, de azért örülök, hogy nem tettük még meg.

Az eltelt egy hónap azonban nem csak a szerelmi életemet tekintve volt eseménydús. Sikerült meggyőznöm az osztályt, hogy egy Halloween-i parti megszervezése hatalmas buli, ráadásul még a közösséget is jobban összehozza, szóval belevágtunk a szervezésbe. Mindenki mindenben segített, órák után tovább bent maradtunk ötletelni, és tényleg, remekül szórakoztunk. Attól féltem, hogy lesznek, akik kihúzzák magukat a munka alól – nyílt titok, hogy Armintól tartottam a legjobban –, de kellemesen csalódtam az osztálytársaimban. Nem mindenki volt lelkes, de legalább elmondhatjuk, hogy egy egész osztály akarta, hogy ez a buli a lehető legszuperebb legyen. Különféle programokat találtunk ki, nem csak estére, hanem délelőttre is, elvégre Halloween pont péntekre esik. A DJ már el volt rendezve, a fickó viszonylag olcsón elvállalta a dolgot, és a díszlet is nagyjából rendben volt, noha egy hét még volt a buliig.

Hála Rosának és a tehetségének, a ruhával is egész jól álltam, bár eszem ágában sem volt megmutatni senkinek sem, azt akartam, hogy meglepetés legyen. Rosa remekül tudott titkot tartani, és segített megnyugtatni Dawnt is, aki hiszti rohamot kapott, mikor közöltem vele, nem vagyok hajlandó semmit sem elárulni a jelmezemről. Később kiderült, hogy attól tartott, ugyanannak fogunk beöltözni, és rettenetesen megkönnyebbült, mikor megtudta, még csak meg sem fordult a fejemben a Kleopátra-jelmez.

Viszont főszervezőnek lenni, mint rájöttem, nem egyszerű munka, és hamar ki tudja készíteni az embert. A szervezés teljesen elszívta minden energiámat, s péntek estére teljesen kidőltem, noha remek programom lett volna.

– Nem akarom – nyavalyogtam, végigdőlve az ágyamon, a szememet le sem véve Castielről, aki éppen a pólóját kapta le magáról.

Értetlenül meredt rám.

– Mi? Ne szórakozz Avery, egész nap azt hajtogattad, hogy már alig várod!

Felsóhajtottam, s magamra húztam a virágos huzatú takarót.

– Tudom, de most nincs hozzá kedvem. Bocsi.

Egy ideig pislogott rám, aztán leült az ágyam szélére és megfogta a kezem. Óvatosan masszírozni kezdte, hüvelykujjával különböző mintákat rajzolva a kézfejemre.

– Mi a baj? – kérdezte halkan, de hangjából kiéreztem egy kis ingerültséget.

– Megjött – adtam rövid választ, mire csak felvonta a szemöldökét. – Nyűgös vagyok, nincs kedvem semmihez, lefárasztott ez az egész szervezés és… Aludni akarok! És csokit is ennék. Mogyorósat.

Castiel frusztráltan felsóhajtott.

– Avery, már múlt héten lefoglaltam a helyet, ami nekem nem volt olcsó, szóval…

– Menj egyedül! – szakítottam félbe. – Debbie biztosan örülni fog neked.

Szinte be sem fejeztem a mondatot, már megéreztem a derekamon izmos karjait, s mire észbe kaptam, már a vállára is kapott. Ijedtemben felsikítottam, mire óvatosan a fenekemre csapott, s nevetve elindult velem a fürdőszoba felé. Még szerencse, hogy anya nem tartózkodott itthon, biztosan kiakadt volna a látvány miatt, elvégre egy szál tangában és egy vékony, combközépig érő fekete, You complete me(ss) feliratú pólóban (ami természetesen Castielé volt) lógtam barátom hátán, ráadásul rajta sem volt felső. Sikítozva csapkodtam őt, de a végén már csak kuncogtam, amikor pedig végre letett a földre, lábujjhegyre álltam, s megcsókoltam.

– Mindenképpen el akarsz menni? Úgy értem, biztosan találunk jobb programot is!

Ajkait a homlokomra nyomta.

– Megígértük a többieknek, hogy elmegyünk bowlingozni, a hely ki van fizetve, Dawn pedig elevenen megnyúz, ha megint elrabollak tőle. Mostanában eléggé elhanyagolod őt, nem?

Megpöckölte az orrom, majd visszasétált a szobámba, hogy átöltözzön. Valóban, Castiel és én rengeteg időt töltünk együtt, de nem hanyagoljuk el a barátainkat sem. Dawnnal ugyanúgy eljárunk vásárolni, beülünk kávézni, természetesen pasik nélkül (ő közben összejött Eric-kel, bár már nem találkozgatnak annyit, mint a „kapcsolatuk” elején).

A fürdőben magamra zártam az ajtót, majd beugrottam a zuhany alá. Tényleg nem volt túl sok kedvem elmenni itthonról, szívesebben töltöttem volna Castiellel az éjszakát, filmeket nézve. De nem akartam azt a rengeteg embert sem cserbenhagyni, szóval figyelmen kívül hagyva a duzzogó kislányt, nekiálltam készülődni.

Egy óra múlva mondhatni indulásra készen álltam, noha Castiel még veszekedett velem egy sort, mert szerinte nem megfelelő az öltözékem. Egy mély bordó, egyszerű, háromnegyedes ujjú, teljesen testre simuló felsőt kaptam magamra egy fekete combközépig érő szoknyával, alá pedig egy fekete harisnyát húztam, s azt terveztem, hogy a – változatosság kedvéért szintén fekete – bakancsomba bújok, ami persze neki nem tetszett. Az ajtó előtt vitatkoztunk, mindketten makacsok voltunk, s egyikük sem akart engedni.

– De nekem ez így tetszik! – dobbantottam hisztisen és a dzsekimért nyúltam.

Castiel megragadta a karom, s magához húzott. Az ajkainkat csak néhány centi választotta el egymástól, éreztem magamon a leheletét.

– Beismerem, elképesztően szexi vagy ebben a cuccban, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Csak bowlingozni megyünk.

Hátrébb léptem, s megrántottam a vállam, majd a lépcső felé indultam. Mielőtt felértem volna az emeletre, visszaszóltam neki a vállam felett.

– Hát jó, akkor pucéran megyek!

Hallottam, ahogy Castiel élesen beszívja a levegőt, de mondani már nem mondott semmit. A szobámba mentem, ahol viszonylag gyorsan kiválasztottam pár egyszerűbb ruhadarabot, s már készültem átöltözni, mikor megéreztem Castiel leheletét a nyakamon. Hideg futott végig a testemen, a hátamat a mellkasának döntöttem, s sóhajtva hagytam, hogy Castiel tenyere a combomra csusszanjon.

– Szándékosan csinálod ezt, ugye? – suttogta a nyakamba mély, rekedt hangon. – Tudod, hogy alig bírok magammal, mikor a közeledben vagyok.

Éreztem, ahogy a szám mosolyra húzódik, majd elléptem Castieltől, s kifelé lökdöstem.

– Csak, hogy emlékeztesselek: te akartál várni. És most kifelé! Szeretnék átöltözni!

Becsuktam mögötte az ajtót, majd gyorsan magamra kaptam a farmeromat és Castiel egyik pólóját, amit még a múlt héten hagyott nálam, összekötöttem a hajam, s lefutottam a nappaliba, hogy felvegyek valami cipőt és dzsekit, s kézen fogva indultunk a város egyetlen bowlingterme felé.

Előbb hallottam meg Dawn hangját, minthogy megláttam volna az épület előtt álló hat fős csoportot – Deborah pár perce küldött egy sms-t, hogy mégsem tud jönni, ezért voltak csak hatan. Legjobb barátnőm szokás szerint becsiccsentve várt ránk, énekelve ugrált fel-alá, s hangosan nevetgélt, mikor Eric a fülébe súgott valamit. Rosa, Leigh, Lysander és Alexy távolabbról figyelte Dawnt és Ericet, akik úgy viselkedtek, mint valami ötévesek, s mikor megláttak minket Castiellel, látszólag teljesen megkönnyebbültek. Rosa odakiabált valamit Dawnnak, aki szinte azonnal felkapta a fejét, s megindult felénk, néhány másodperc múlva pedig kis híján elterültem földön, ugyanis teljes erőből ugrott nekem. Még szerencse, hogy Castiel ott állt mögöttem, és megtartott.

– Te ittál? – kérdeztem a még mindig kuncogó Dawntól.

Castiel közben előre sietett, s csatlakozott Lysanderhez.

– Csak egy csöppet – mutatta fel vidáman a hüvelyk-és mutatóujját, jelezve az elfogyasztott mennyiséget. – Elvégre bulizunk, nem?

– Bulizni pia nélkül is lehet.

Még én sem hittem el, amit mondtam, hát még Dawn. Nem létezik, hogy ennyire megváltoztam volna az utóbbi hetekben, ugye? Nem mondom, hogy az elmúlt egy hónapban semmit sem ittam, mert akkor hazudnék, de nem emlékszem, hogy mióta együtt vagyok Castiellel, bármikor is részeg lettem volna. Azt viszont tudom, hogy minden egyes alkalommal jól éreztem magam, és ennek nem feltétlenül az ital volt az oka.

Mielőtt bementünk volna bowlingozni, belekaroltam Alexybe, ugyanis nem tudtam nem észrevenni, mennyire szomorú. Persze szokás szerint csak mosolygott – bár megjegyezném, egyáltalán nem sikerült vele meggyőznie –, s azt mondta, semmi olyan nem történt, amivel ne tudna megbirkózni, ne aggódjak, s már tovább is állt, hogy cipőt kérjen magának.

– Ne ráncold a homlokod! – lépett mellém Castiel és átkarolta a vállam.

– Segíteni szeretnék neki, de nem tudom, mit csinálhatnék, ha nem mondja el, mi baja.

Castiel felsóhajtott.

– Ha szüksége lenne segítségre, biztos vagyok benne, hogy te lennél az első, akihez fordulna. Ő is megmondta, nem kell feleslegesen aggódnod! Inkább szórakozzunk!

Megfogadtam Castiel tanácsát, és tényleg megpróbáltam elengedni magam, de azért Alexyre is figyeltem, s minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felviduljon.

Castiel egy félreeső pályát foglalt le, az épület végében, ahol nem nyüzsgött annyi ember, így a kicsinek nem igen mondható csapatunk nyugodtan szórakozhatott. A társaságot két kisebb csoportra osztottuk, lányok és Alexy a fiúk ellen, s mielőtt belekezdtünk volna a játékba, megbeszéltük, hogy két óra múlva átmegyünk a Vörös Sárkányba, ami csak néhány saroknyira volt innét. A vesztes csapat fizeti az összes piát, szóval mindent bele kellett adnunk, hogy nyerhessünk, ami kezdetben teljesen esélytelennek tűnt. A fiúk profik voltak, látszott, hogy nem egyszer játszottak már, mi pedig… nos, Dawn és Rosa még csak azt sem tudta, hogyan kell megfogni a bowling golyót, Alexy hangulata a teljesítményére is kihatott, nekem pedig… Hát, még az elején letört az egyik körmöm, ami teljesen elvette a kedvem az egész játéktól. Vagy csak valami ürügy kellett, hogy végig Castiel mellett ülhessek?

– Ez így annyira nem fair! Ti mind profik vagytok. Nem volt igazságos az elosztás! – hisztizett Dawn, miután két bábut sikerült csak ledöntenie. Duzzogva dobta le magát mellém az ülőalkalmatosságra, mire ijedten húzódtam el Castieltől.

– Nem értem miért idegeskedsz ez miatt – mondtam neki. – Csak törődj bele, hogy veszíteni fogsz. Én is azt tettem.

Visszafordultam Castielhez.

– Ne csináld, bébi! – mosolygott rám. – Nem nyerni jöttél, hanem hogy jól érezd magad.

– Azért jobban érezném magam, ha csak egy kicsi esélyem is lenne! – horkantottam.

Castiel csak nevetett, s arcát a nyakamba fúrta.

– Majd legközelebb.

Nem lesz legközelebb – gondoltam mérgesen, majd kicsit arrébb csúsztam, hogy Dawnnal beszélgessek. Elmondta, hogy szakítani szeretne Eric-kel, mert már egy kicsit sem érzi jól magát vele, és mert elkezdett egy másik sráccal is találkozni. Azt remélte, támogatni fogom őt ebben, de csak a fejemet ráztam. Ismertem Eric-et, elég régóta már, és lehetetlen megunni, annyira egyedi a srác, ráadásul a humora sem semmi. Hiába vannak már együtt egy ideje Dawnnal, tudom, hogy ritkán találkoznak, mert Dawn folyamatosan más programot talál ki magának. Mielőtt nekiálltunk volna veszekedni, megmondtam neki, hogy azt csinál, amit akar, én nem akarok beleszólni más szerelmi életébe, mire a fejemhez vágta, hogy nekem persze könnyű, hisz’ Castielt évek óta ismerem, majd sértődötten felállt, s Erichez sétált. Castiel felé fordultam.

– Valami olyat mondtam, amit nem kellett volna? Tényleg ennyire bunkó lennék? – Castiel mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélek, mereven bámult valamit. – Hahó! – lengettem meg előtte a kezem, mire végre felém kapta a fejét. – Mi a baj?

Újra elnézett jobbra, aztán sóhajtva visszafordult felém.

– Semmi.

Próbáltam rájönni, mit bámult annyira, de a hely teljesen megtelt már emberekkel, lehetetlen próbálkozásnak tűnt megtalálni azt a valakit, aki ennyire felkeltette Castiel figyelmét.

– Legalább te jól érzed magad? – kérdeztem, megtörve a csendet, ami beállt közénk.

– Nem – válaszolta rögtön. – Arra számítottam, többször állsz majd nekem háttal, de egész este csak itt ültél.

Felnevettem.

– Látod, ha otthon maradtunk volna, több lehetőséged lett volna a fenekemet bámulni! Vagy akármi mást – kacsintottam rá.

Castiel szája lusta, féloldalas mosolyra húzódott, majd a tarkómra csúsztatta a tenyerét, s közelebb húzott magához, hogy megcsókoljon. Volt valami furcsa, valami zavaró a csókban, ami nem hagyott nyugodni, s rossz érzésem lett tőle. Amikor felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat, Castiel újra arra a pontra kezdett fókuszálni, bennem pedig kezdett éledezni egy kis féltékenység. Mi van, ha valami csajt bámul?

– Kimegyek a mosdóba – mondtam neki, majd az említett helyiség felé böktem.

Egy lépést tettem előre, de Castiel megragadta a karom, s ő is felállt. Másik kezét a derekamra csúsztatta.

– Megyek veled! – jelentette ki harciasan.

Éreztem, hogy a homlokom ráncokba szalad.

– Nem, nem jössz. Egyedül is tudok pisilni, nem kell hozzá segítség.

Castiel zavartan állt egyik lábáról a másikra, s egy pillanatig sem vette le rólam a szemét. Vagy a kezét. Egy örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva viszont – hál’ Istennek – hátrébb lépett.

– Vigyázz magadra!

Nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt hallottam-e, amit.

– Vigyázzak magamra? Castiel, mi bajom lehetne a mosdóban? Nem fogok beleesni a WC-be, ne aggódj!

Lefejtettem a derekamról a kezét, majd átvágva a hatalmas tömegen indultam meg a mosdó felé. Nem tagadom, eléggé zavart Castiel ma esti viselkedése, s meg is rémített. Ok nélkül nem mondana ilyet, valami biztosan történt. Valami olyan, ami elkerülte a figyelmem.

A mosdóba érve vetettem egy pillantást a tükörképemre. A hajam kissé szétjött, de egyébként minden más rendben volt. Bementem az egyik fülkébe, s magamra zártam az ajtót. A táskámból kihalásztam a telefonom, s sóhajtva bámultam a kijelzőjét. Anyám négyszer keresett, majd gondolom feladta, s inkább sms-t írt.

Gerardnál alszom, valószínű, csak vasárnap érek haza.

Keserűen elmosolyodtam. Eddig sem találkoztam túl gyakran anyámmal, folyamatosan három város között ingázott a munkája miatt, viszont amióta együtt van ezzel a faszival, sosincs itthon. Na, nem mintha zavarna, de néha ezért jól esne egy anya-lánya beszélgetés, vásárlás vagy akármi. Szinte már csak üzenetekben kommunikálunk egymással.

Visszacsúsztattam a telefont a táskámba, majd lehúztam a WC-t. Nézzük a jó oldalát annak, hogy anyám nincs otthon: Castiel nyugodtan ott aludhat nálam. Ne értsetek félre, szeretek nála lenni, de az én ágyam azért nagyobb, kényelmesen elférünk benne ketten.

Kis híján felsikítottam, mikor kinyitottam az ajtót. Egy huszonéves pasi állt a mosdókagylónak támaszkodva, s mosolyogva nézett rám. Zavartan meredtem rá.

– Ö… Ez a női mosdó – mondtam neki, mire szélesebb lett a vigyor az arcán. – Megtennéd, hogy kimész?

A fickó megrázta a fejét, s tett egy lépést felém. A mosdó elég kicsi volt, s alig volt köztünk egy méternyi távolság. Éreztem a belőle áradó alkohol és cigaretta tömény, gyomorforgató szagát. Valószínűnek tartom, hogy füvezett is, ugyanis a szeme véreres volt.

– Játszunk egy kicsit – nevetett fel, s kinyújtotta felém a kezét.

Addig hátráltam, amíg a hátam a hideg csempének nem ütközött. A szívem hevesen kezdett verni, a félelem néhány pillanat alatt végigfutott a testemen.

– Menj innen! – sikítottam fel, mikor megragadta a karom. – Hagyj békén!

Testével teljesen nekinyomott a falnak, fejét pedig a nyakamba fúrta. Kapálózni kezdtem a kezeimmel, de nem tudtam ellökni magamtól. Túlságosan is nagydarab volt.

– Rengeteg pénzt fizetek neked, ha megteszed, amire kérlek! – suttogta a fülembe.

Amikor megéreztem magamon az ajkait, még őrültebben mozgattam a végtagjaimat, remélve, hogy sikerül eltaszítanom magamtól, de teljesen reménytelen volt a helyzet, gyenge voltam, a srác pedig túl kövér. Csapkodtam, amennyire csak tudtam, közben pedig segítségért kiabáltam, bár nem hiszem, hogy bárki is meghallotta volna.

Könyörögni kezdtem, hogy hagyja abba, amikor pedig benyúlt a pólóm alá, s ki akarta csatolni a melltartómat, könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon. Ez biztosan csak egy rossz álom. Nem létezik, hogy ez megtörténik velem.

Pont abban a pillanatban emeltem meg a térdem, s rúgtam tökön a pasit, amikor kivágódott a mosdó ajtaja, s Castiel dühösen rohant hozzám, hogy leszedje rólam a srácot. A fickó meglepődött, nem számított rá, hogy bárki is ránk nyit, s szerintem addig fel sem fogta, mi történik körülötte, amíg Castiel be nem húzott neki egyet. Ismerem Castielt, tudom, hogy elég nagyot tud ütni, a pasi azonban nem terült el, csak megtántorodott, s a vérző orrához kapott.

– Te megvesztél? – mordult rá Castielre.

– Érj hozzá még egyszer a csajomhoz, és akkor megtudod, te pöcs! – Volt valami Castiel hangjában, ami megrémített. – Tűnj el innen!

– Eltörted az orrom, te faszfej! – üvöltött a srác, s Castiel felé lendült.

Felsikítottam, mikor a pasi ökle Castiel arcába csapódott, de a sokktól képtelen voltam mozdulni. Úgy álltam a falnak dőlve, mint valami idióta, s úgy figyeltem, ahogy a két srác verekedik, hogy fel sem fogtam igazán, mi történik. A szavak, amelyeket egymásnak üvöltöztek, nem jutottak el hozzám, csak azt láttam, hogy a szájuk mozog, miközben hol az egyik, hol a másik ökle talál célba. Csak akkor tértem magamhoz, mikor két biztonsági őr és Lysander jelent meg a mosdóban, s szétválasztották Castielt és az idegen pasast.

Még csak azt sem tudom, Dawn és Rosa hogyan keveredett mellém. Mindketten a kezemet szorongatták, s beszéltek hozzám, azonban én végig Castielt figyeltem, és azt a rengeteg vért az arcán, a kezén és a ruháján. Időközben a hely tulajdonosa is megérkezett két rendőr kíséretében, akik azonnal kikérdeztek minket a történésekről. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, még csak visszaemlékezni sem tudok, miket mondtunk. Már csak az rémlik, hogy Castiel rám teríti a dzsekimet.

– Hazamegyünk – jelentette ki, s összekulcsolta a kezünket.

Időm sem volt elköszönni a barátainktól, Castiel gyorsan kihúzott a bowling teremből, s a buszmegálló felé kísért. Egész út alatt egy szót sem szólt, a buszon elgondolkodva ült mellettem, még csak rám sem nézett. Hibásnak éreztem magam és mocskosnak, s legszívesebben sírva fakadtam volna, de próbáltam erős lenni, és nem arra gondolni, hogy ezek után Castiel majd szakítani akar velem.

A házunk előtt Castiel kikapta a kezemből a táskám, s elővette a lakáskulcsot. Csendben sétáltam el mellette, s a folyosón gyorsan lekaptam magamról a dzsekim és a cipőm, majd barátom felé fordultam.

– Castiel, én annyira…

Esélyem sem volt végigmondani, amit akartam. Castiel olyan szorosan ölelt magához, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, s mindketten a földre rogytunk.

– Jól vagy, ugye? – kérdezte halkan.

Az ajkamba haraptam, tartva attól, hogy elsírom magam, majd lehunytam a szemem, még jobban hozzá bújtam, s magamba szívtam fűszeres parfümjének illatát, amely még épp, hogy érezhető volt.

– Igen – bólintottam, s kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Köszönöm. Ha te nem vagy ott…

Nem engedte befejezni a mondatot, szinte azonnal megcsókolt. Úgy tűnt, mintha így akarna megfeledkezni az este történéseiről, s ami azt illeti, én is ezt szerettem volna. Egyik kezemet az arcára simítottam, mire felszisszent.

– Ez nem néz ki valami jól – mondtam, miután szemügyre vettem a szeme alatt húzódó sebet. – Gyere!

Megfogtam a kezét, s magam után húztam a fürdőszobába, ahol kérés nélkül leült a kád szélére. Benedvesítettem egy kisebb rongyot, majd beálltam a lábai közé, s óvatosan elkezdtem letörölni az alvadt vért az arcáról. Néha-néha megrándult a szeme alatt egy-egy izom, de csendben tűrte, hogy végezzem a dolgom.

– Már akkor szét kellett volna vernem azt a faszkalapot, amikor először rád nézett – szólalt meg váratlanul.

Értetlenül pislogtam rá.

– Hogy érted, hogy először?

– Egész este téged bámult. – Körém fonta a karjait, s közelebb húzott magához, fejét a mellkasomba fúrta. – Szinte felfalt a szemeivel. Meg tudtam volna ölni.

Átkaroltam a nyakát.

– Honnan tudtad, hogy segítségre van szükségem?

Élesen szívta be a levegőt.

– Túl sokáig voltál odabent. Először azt gondoltam, megigazítod a sminked, vagy fene tudja, mit csináltok ti lányok ilyenkor. De amikor megláttam, hogy a pasas nincs a haverjaival, megijedtem.

– Ezért utánam jöttél, hogy megnézd, minden rendben van-e – fejeztem be helyette, mire ő bólintott. – Köszönöm.

– Legközelebb nem engedlek egyedül sehova.

Halványan elmosolyodtam, majd kerestem egy ragtapaszt, amit Castiel sebére raktam. Szerencsére nem volt nagy, nem is ez, hanem a monokli miatt aggódtam, ami már most sem volt valami szép. Elképzelni sem tudtam, milyen lesz holnapra.

Csendben öltöztünk át, s úgy döntöttünk, elég volt a mai napból, s filmnézés helyett inkább a szobámba mentünk. Egy darabig még beszélgettünk, de amikor a mellkasára fektetett, s a vállamat kezdte simogatni, azonnal elálmosodtam. Ha nem lett volna ott velem, nem biztos, hogy el tudtam volna aludni, de a karjai között biztonságban éreztem magam, s a mai este után biztos voltam benne, hogy bármi történik is, ő biztosan megvéd. Jó érzés volt ezekkel a gondolatokkal álomba merülni.

_______________________________________________

További blogjaim:

Saving Carrie [CsJ Nathaniel]

Save me [5SOS Fanfiction]

28. Vallomások

Csóközön!♥♥

Meglepetééééés. :D Ugyan azt ígértem, hogy szerdán, legkésőbb csütörtökön felkerül a rész, de az a helyzet, hogy már vasárnap kora délutánra megírtam, és a történések miatt nem bírtam magammal, muszáj volt felraknom. Na, meg mert azért is, mert olyan szépen kértétek!^^

A történet szempontjából azt hiszem, fontos ez a fejezet, viszont kicsit csöpögősebbre sikerült, mint szerettem volna, ezért előre is elnézést. ^^" Na, de mielőtt tényleg eljárna a szám.... Jó olvasást kívánok hozzá, és továbbra is várom a véleményeiteket!^^ 

Köszönöm a pipákat, a rengeteg visszajelzést és a 20600+ oldalmegtekintést, hihetetlenek vagytok! *-* Imádlak titeket, ti vagytok a legjobbak!! ♥

Puszi,

Raina

28. Vallomások

Castiel azonnal felegyenesedett, s fekete, mélyvörös színnel díszített táskájában kezdett matatni, majd hangosan zörögve vette elő a kulcsait. Amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az ajtót, s visszafordult hozzám. Éppen felállni készültem, mikor hatalmas tenyerét megéreztem a hátamon, a másik kezét pedig a térdhajlatomnál, a következő pillanatban pedig már Castiel karjaiban voltam. Határozott léptekkel sétált be a lakásba, úgy tűnt, mintha meg se kottyant volna neki a súlyom. Kíváncsi voltam, vajon szokott-e gyúrni.

A szobájába mentünk, ott óvatosan lerakott az ágyára, majd miután megbizonyosodott arról, hogy nem futok el – nem vicc, komolyan ezt láttam a szemeiben, mintha tényleg tartana attól, hogy elmenekülök –, kisietett az aprócska zugból, hogy bezárja a bejárati ajtót, majd kezében egy pohár vízzel tért vissza, amelyet rögtön átnyújtott nekem. Halványan felmosolyogtam rá. Mikor lett ennyire gondoskodó?

Zavarban voltam, Castiel le sem vette rólam a szemét, minden egyes megmozdulásomat figyelte, tekintete szinte már perzselő volt. Képtelen voltam ránézni, végig a poharat bámultam, s azon járt az agyam, hogy tulajdonképpen én mit is keresek itt. Miért pont hozzá jöttem? Annyi más lehetőségem lett volna, miért pont Castielnél kötöttem ki? Felsóhajtottam.

– Annyira hülye vagyok – suttogtam. – Szólhattam volna, mielőtt idejövök. Nincs programod délután, ugye? Mert ha van, akkor elmehetek, nem akarok…

– Próbám lenne, de majd később felhívom Lysandert, hogy közbejött valami.

Nem tudtam leplezni a döbbenetem. Ez a Castiel számomra annyira idegen volt, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyire félreismertem őt ez alatt a három év alatt. Mi történt vele?

Leült mellém, s a szemeimbe nézett.

– Mi a baj, Avery?

A könnyek égetni kezdték a szemem. Arcomat kezeim közé temettem, s újra kitört belőlem minden.

– Annyi minden történt az utóbbi napokban, hogy azt sem tudom, hol kezdjem!

Castiel átkarolta a derekam és közelebb húzott magához. Ráhajtottam a vállára a fejem. Hihetetlenül jól esett a közelsége, nyugtató hatással volt zaklatott idegrendszeremre, és már egy cseppet sem bántam, hogy hozzá jöttem.

– Időnk az van bőven, szóval mi lenne, ha az elejétől kezdenéd?

Egy másodpercig sem hezitáltam, mikor Elliotról kezdtem el beszélni neki. Castielben tökéletesen megbíztam, tudtam, hogy ő nem ad tovább senkinek semmit. Amit én most elmondok neki, az kettőnk között fog maradni. Anyám félrelépésével kezdtem, s mindent részletesen elmeséltem neki. Azt, hogy mennyire megváltozott a bátyám a szüleink válását követően, a balesetet, hogy hogyan éreztem magam utána, hogy mennyi időt töltöttem Elliotnál, és hogy anyát tulajdonképpen mennyire nem érdekli, hogy a fia kómában fekszik. Hatalmas súlytól szabadultam meg azáltal, hogy kiöntöttem a lelkem Castielnek, könnyebbnek éreztem magam, de teljesen jól még nem voltam. Rengeteg egyéb dolog kavargott még bennem, némelyiknek hozzá is köze volt. De ezekkel még várni akartam.

– Ma reggel felhívtak a kórházból – folytattam egy aprócska szünet után, míg megittam a vizet. Castiel csendben hallgatott, csak az arcizmai rándulásából következtettem arra, mit gondolhatott. – Rutinvizsgálat közben Elliot megmozdította a karját. Annyira boldog voltam, amikor megtudtam, Castiel! Azt hittem, hamarosan véget ér ez az egész szörnyűség, és én újra együtt lehetek a bátyámmal. Aztán a kezelőorvos közölte velünk, hogy még mindig kevés az esély arra, hogy Elliot valaha is felébred. Ha pedig mégis sor kerülne erre, annak komoly következményei lehetnek…

Szinte szóról szóra azt mondtam el, amit az orvos is, majd szóba került az anyámmal való veszekedés. Keserűen felnevettem, mikor ahhoz a részhez értem, mikor leribancozott. Rettenetesen fájt, amit mondott, de utána beláttam, hogy igaza volt. Kész csődtömeg vagyok, ha pasikról van szó, és nem lepődnék meg, ha ezek után mindenki csak kihasználna. Hallgatnom kellett volna azokra a figyelmeztetésekre, amelyeket kezdetben kaptam. Akkor lehet, hogy nem siklott volna ki ennyire az életem. És még csak a tizenhetet sem töltöttem be!

Időközben végigfeküdtünk Castiel bevetett ágyán. A hátamon feküdtem, Castiel pedig az oldalán, fejét támasztva, s úgy nézett le rám. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, és tényleg láttam rajta, hogy figyel rám, s egy cseppet sem zavarja, hogy már lassan fél órája mást sem csinálok, csak beszélek, hisztizek és panaszkodok. Néha-néha letörölt pár könnycseppet az arcomról a hüvelykujjával, s ahol hozzám ért, a bőröm felforrósodott, égni kezdett.

Szóba került a tűzeset, mire Castiel szemei elsötétültek. Megemlítettem neki, hogy anyám felbérelt valakit, hogy kövessen, hogy biztonságban tudhasson, mire legnagyobb meglepetésemre helyeslően bólogatni kezdett.

– Rettenetesen megijedtem, mikor megláttam, hogy ég a raktár – mondta váratlanul, mikor nem szólaltam meg. A szemeibe néztem, amelyek ködösek voltak. Homlokát ráncolva meredt a semmibe, úgy tűnt, mintha újra átélné mindazt, amit akkor látott. – Amikor meghallottam odabentről a hangod, egyszerre voltam dühös, és… féltem. Féltem, hogy valami bajod esett.

– Castiel…

– Amúgy is bűntudatom volt amiatt, ami aznap történt… amiért olyan bunkó voltam veled. Ha akkor történik veled valami… – Nehezen beszélt, a szavakat kereste, de láttam rajta, mennyire nehezére esik megfogalmaznia, mit érez. – Amikor kihoztalak a raktárból, alig volt benned élet. Kibaszottul megijedtem, hogy elveszítelek, Avery! El akartam mondani neked, hogy mit érzek, de képtelen voltam rá…

– Mert nem voltál biztos abban, hogy én ugyanazt érzem-e… – fejeztem be helyette a mondatot, mire ő aprót bólintott.

Létezik, hogy mi ketten ennyire egyformák lennénk? Mindenkivel bunkók vagyunk, kihasználjuk az embereket, viszont ha valaki iránt komolyak az érzéseik, megijedünk, s úgy viselkedünk, mint egy idióta…

Nagyot nyelt, majd felült, háttal nekem. Én továbbra is feküdtem, nem volt elég erőm ahhoz, hogy felegyenesedjek.

– Amikor megcsókoltalak a tornateremben, az-az este jutott eszembe, mikor lefeküdtünk.

Szaggatottan szívtam be a levegőt.

– Deborah azt mondta, ha akkor nem menekülök el, szakítottál volna vele miattam.

Megfordult, s egyenesen a szemembe nézett.

– Azt terveztem. Aztán elzárkóztál, és már semmit sem értettem. Rohadtul dühös voltam rád akkor Delacroix. Úgy éreztem magam, mint akit kihasználtak.

Elfordítottam a fejem.

– Sajnálom.

Castiel kis habozás után visszafeküdt mellém, s szorosan magához ölelt. A mellkasára hajtottam a fejem. Éreztem, milyen hevesen ver a szíve, s ez meglepetett. Azt hittem, csak az enyém akar kiugrani a helyéről.

– Tudod, hülye voltam, mert még utána is vártam rád – folytatta. – Hiába voltam együtt Deborah-val, egyfolytában azon az estén járt az eszem. Aztán már egyre kevesebbet találkoztunk, te mindig más pasikkal voltál, és rájöttem, hogy ezt elbasztam, nem voltam elég kitartó. Ne érts félre, szerettem Debbie-t. Egy ideig. Aztán elhagyott.

Mutatóujjammal apró köröket kezdtem el rajzolni a kézfejére.

– Megijedtem. Nem akartalak elveszíteni se téged, se Deborah-t, elvégre barátok voltunk. Úgy éreztem, hogy neked semmit sem jelentett, ami akkor történt. Összetörted a szívem, Castiel!

– Te is az enyémet.

Kínos csend állt be közénk, csak a kinti zajokat lehetett hallani, néhány autót, és a távolból egy fűnyírót, valamint a konyha felől a hűtő zúgását. Már nem tudtam mit mondani. Ez a beszélgetés nem úgy alakult, ahogy terveztem, olyan dolgokat tudtam meg, amelyekre még álmomban sem számítottam, és ez még jobban összezavart. Nem hogy mondani nem tudtam semmit, de tenni sem.

– El akartalak felejteni – feleltem végül. – Olyan srácokat kerestem, akik egy cseppet sem hasonlítanak rád, akikről tudtam, hogy elterelik rólad a figyelmem. Nem élveztem az együttlétet velük, de legalább kikapcsoltak.

Keserűen felnevetett, mély, karcos hangjában semmiféle vidámság nem volt.

– Én ugyanezt tettem, miután Deborah lelépett. Ott voltál a közelemben, de mégis… annyira távolinak éreztelek. Hülye libákat szedtem fel, akik szinte kérés nélkül az ágyamba ugrottak. Aztán a múltkori csók után már képtelen voltam bárkivel is együtt lenni. Nem tudom, mit tettél velem, Delacroix, de már egy ideje nem vagyok önmagam.

Az alkaromra támaszkodtam, s feljebb csúsztam az ágyon, így a tekintetünk nagyjából egy vonalban volt. Az arcunk néhány centire volt csak egymástól, éreztem magamon meleg leheletét, amely jóleső bizsergést váltott ki belőlem.

– Nem tudom távol tartani magam tőled, Avery – suttogta.

Tekintetem az ajkaira siklott, majd újra a szemébe néztem.

– Akkor ne tedd! – leheltem, majd közelebb hajoltam hozzá.

Mindketten haboztunk, egy újabb csalódástól tartottunk, de végül rájöttünk, hogy ez hülyeség. Ugyanannyira akartuk egymást, minden egyes porcikám Castiel iránt sóvárgott, és a tudat, hogy ezúttal valóban szabad, hogy nincs senki, aki az utunkba állhat, eléggé felbátorított ahhoz, hogy én tegyem meg az első lépést, amelytől mindketten féltünk.

Csókunk kezdetben óvatos volt, még bennünk volt egy kis bátortalanság, egy kis félelem, hogy mi van, ha a másik meggondolja magát. Ám amikor rádöbbentünk, hogy erre nem kerül sor, már sokkal bátrabban ízlelgettük egymást. Résnyire nyitottam a szám, mire nyelveink ritmusos táncot kezdtek járni, először lassan, kiélvezve minden egyes másodpercet. A szívem csak úgy dübörgött, az ereimben adrenalin száguldozott, a kis hangnak a fejemben, amelyik múltkor annyira akaratos volt, most nyoma sem volt. Minden egyes porcikám élvezte a csókot Castiellel.

Kezeit lassan végigcsúsztatta a csípőm vonalán, felfelé, majd tenyerét az arcomra fektette, hüvelykujjával lassan simított végig a bőrömön. Vörös hajába túrtam, s még közelebb húztam magamhoz, mire ő teljesen felém gördült, testével rám nehezedett, de ez egy cseppet sem zavart, csak még jobban felkorbácsolta a vágyamat iránta.

Levegőért kapkodva váltunk el egymástól pár perc után, s homlokát az enyémnek támasztotta. Lassan nyitottam ki a szemem, a szám rögtön felfelé görbült, mikor megláttam, hogy Castiel is mosolyog.

– Fogalmad sincs róla, mióta várok már erre – mondta komolyan, a szemembe nézve.

Újra magamhoz akartam húzni őt, hogy megcsókolhassam. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki hosszú ideje nem jutott már anyaghoz, és képtelen leállni egyetlen adag után. Castiel mellett boldognak éreztem magam, és bár nem akartam belátni, de Debbie-nek teljesen igaza volt: a fiú pusztán a jelenlétével képes megváltoztatni, természetesen jó irányba.

Castiel telefonja rezegni kezdett a zsebében, mire ő ingerülten felmordult, majd leszállt rólam, s az ablakához sétált. Mérgesen szólt bele a kis készülékbe, s rövid beszélgetést folytatott le Lysanderrel – csak onnét tudtam, hogy a felemás szemű srác hívta, mert Castiel megemlítette a nevét. Gyorsan megtárgyalták a próba következő időpontját, ugyanis  Castiel nem volt hajlandó most lelépni.

Miután megbontotta a vonalat, a telefont az íróasztalára dobta, majd éhesen csapott le az ajkaimra. Bele-belemosolyogtunk a csókba, ám amikor megragadtam a pólója szegélyét, s elkezdtem felfelé húzni, megfogta a csuklóm, s eltolt magától. Értetlenül és kissé sértődötten néztem rá. Ez meg mi az ördög volt?

– Castiel?

Sötétszürke szemekkel nézett végig rajtam, a tekintete elidőzött a combomon, majd a melleimnél, aztán megrázta a fejét, felállt, s a lehető legtávolabbra sétált tőlem.

– Castiel, kérlek…

– Avery, nézd, én tényleg komolyan gondoltam mindent, amit mondtam. Fogalmad sincs róla, mit érzek irántad, és… Nem akarom elrontani a kapcsolatunkat azzal, hogy most megfektetlek.

Elmosolyodtam, s odasétáltam hozzá, hogy megöleljem. Izmos karjaival magához szorított, majd lehajolt, s egy rövid csókolt lehelt a fejem búbjára.

– Tudod, Castiel, nem számítottam arra, hogy pont a te szádból fogom ezt hallani. Lenyűgöztél! Tényleg. – Lassan végigsimított az arcomon. – Szóval, akkor várjunk? – Aprót bólintott. – Hát, jól van! – sóhajtva lépdeltem a táskámhoz, s magamhoz vettem. – Úgyis te törsz meg előbb! – kacsintottam rá, majd az ajtó felé indultam. – Holnap találkozunk!

27. Szükségem van rád

Csóközön!♥♥

Meg is hoztam az új fejezetet, ami szerintem elég hosszúra sikerült, bár megint nem tudtam azt beleírni, amit szerettem volna, mert akkor egy 8 oldalas részt kellett volna feltennem. Na, mindegy, szerintem így is van benne elég történés hát még a következőbe jajjj :))

Szeretném megköszönni a hozzászólásokat, a pipákat, valamint a 19500+ oldalmegtekintést!:)

Továbbra is várom a véleményeket!^^

Puszi,

Raina

27. Szükségem van rád

Hosszú, idegtépő negyedóra volt, míg a kertvárosból bejutottam a belvárosba busszal, a legnagyobb forgalom idején. Borzalmasan éreztem magam, érzelmek vihara tombolt bennem, össze voltam zavarodva, és ha az egész Castiel és Deborah ügy nem lenne elég, még Elliot miatt is izgulhattam. Maria nem volt bőbeszédű, semmit sem árult el a bátyám állapotáról, csak annyit mondott, amint tudok, menjek be a kórházba. Nos, nekem fontos a családom, tényleg, főleg Elliot, mert ha valaki, hát akkor ő biztosan mellettem volt mindig, szóval abban a pillanatban rohadtul nem érdekelt, hogy iskolába kellene mennem.

A buszon első dolgom volt felhívni anyát, hogy értesítsem, s ideges hangját hallva csak még jobban megugrott a vérnyomásom. Rettenetesen ideges voltam, és rettegtem, hogy elveszítek egy számomra fontos embert. Azt már tényleg nem bírtam volna ki.

Mivel apámnak is joga van ahhoz, hogy tisztában legyen a fia állapotával, gyorsan írtam neki egy e-mailt, mert tudtam, hogy a munkája miatt azt rendszeresen nézi, de gyors válaszra nem számítottam. Sőt, ha látja is, valószínűleg ma nem tudna Franciaországba jönni. Legalábbis repülővel egészen biztosan nem, hiszen ebben a hónapban már költött rá, azt meg nagyon nem szerettem volna, ha idegesen ül volán mögé. Nem hiányzott még egy baleset…

Szinte feltéptem a kórház ajtaját, s kis híján fellöktem két fiatalabb nővért, akik szerintem nem megfelelően voltak felöltözve. Mélyen dekoltált felsőrész, túl rövid szoknya, amihez az-az eszméletlenül béna fehér papucs nem is illett, vörös és fekete hajuk pedig tökéletesen be volt lőve, az arcukon tíz kiló vakolatot, az ujjaikon pedig már-már undorító műkörmöt viseltek. Nem értettem, hogy engedhetik meg nekik, hogy egyáltalán bejárjanak dolgozni…

Miután lenézően végigpillantottam a két nőn – akik szintén barátságtalanul méregettek –, a recepcióhoz rohantam, ahol már Maria várt. Háttal állt nekem, de amikor meghallotta kétségbeesett, ideges hangomat, rögtön megfordult. Az arcán vidám, őszinte mosoly ült, s nevetve ölelt meg. Én csak dermedten álltam és vártam, közben a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ha mosolyog, akkor nem lehet nagy baj, nem igaz?

– Jaj, kisasszony! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideér! Magának nem iskolában kellene lennie?

– Megijesztett, Maria, és erősen kétlem, hogy ilyen idegállapotban képes lennék végigülni bármilyen órát is.

Maria hátrébb lépett, alaposan végigmért, majd’ mint aki hatalmas titkot készülne átadni, suttogni kezdett:

– Az egyik nővér ma reggel bent járt a bátyjánál. Rutin vizsgálatokat végzett, semmi komoly. Éppen a főorvos úrral beszélgettem, amikor Ella kirohant a kórteremből, hogy Elliot megmozdult.

Hatalmasat dobbant a szívem, és annyira megkönnyebbültem, hogy ha tehettem volna, egészen biztosan sírva fakadtam volna. Megköszöntem Mariának, hogy értesített, s Elliot kórterme felé vettem az irányt, ahol rajta kívül még két ember volt; egy nővér, gyanítom, Ella, és a bátyám kezelőorvosa. Nem voltam biztos benne, hogy bemehetek, azért óvatosan kopogtam, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Szinte egy emberként fordultak felém. Mindketten a harmincas éveik végén járhattak már, és egy kis hasonlóságot véltem felfedezni kettejük között. Úgy sejtettem, valamilyen rokoni kapcsolatban állhatnak egymással, de hogy őszinte legyek, abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

– Elnézést, öö… Bejöhetek? – Nem tudom, mit kellene ilyenkor mondani vagy tenni, ezért bizonytalanul álldogáltam az ajtóban, táskámat magam mögött tartva, nagy szemekkel nézve a kezelőorvosra.

– Sajnálom, kisasszony, de csak a legközelebbi hozzátartozók látogathatják a beteget – felelte a nővér barátságtalanul. – És információt sem adhatunk ki csak úgy a Delacroix család engedélye nélkül.

– A húga vagyok – feleltem határozottan és kissé ingerülten. Nem tudom, hogy mit gondolt ez a nő, ki vagyok, de basszus, ha már eljöttem idáig, nehogy elküldjön!

A nővér mintha kissé elpirult volna, és amilyen gyorsan csak tudott, lelépett, hogy végezze a dolgát. Amikor a nő halló- és látótávolságon kívülre ért, leültem az Elliot ágya mellett lévő kis székre és óvatosan összekulcsoltam az ujjainkat. Csalódott lettem, amikor a bátyám nem reagált rá, de ezt próbáltam nem kimutatni.

Ami azt illeti, Elliot nem tűnt másabbnak, mint eddig. Kevésbé volt sápadt, de ennek ellenére még mindig olyan volt, mintha csak aludt volna. Ez alatt az idő alatt rengeteget fogyott, az arca beesett volt, és ha nem tudnám, hogy ő fekszik itt, nem biztos, hogy felismertem volna. Hiába kerestem a változásokat, nem találtam, és ez megrémített. Hiszen Maria azt mondta, megmozdult!

Kétségbeesetten néztem fel az orvosra, aki rögtön válaszolt is a kimondatlan kérdéseimre.

– Az, hogy Elliot megmozdította a karját, sok mindent jelenthet, nem feltétlenül azt, hogy fel fog ébredni. Egy-két vizsgálat szükséges, hogy megállapítsuk, mi is történik. Őszinte leszek önnel, Mademoiselle, még mindig kevés esélyt látok arra, hogy a bátyja felébred, de ha mégis így történne… Nos, ez hosszadalmas folyamat, és a családjának fel kell készülnie néhány dologra.

Oké, nem pont ezt szerettem volna hallani. Nagyot nyeltem.

– Miféle dolgokra?

– Ez engem is érdekelne!

Az ismerős hangra az ajtó felé kaptam a fejem. Anyám állt ott, szokásos unalmas kosztümében, haja művészi kontyban pihent a feje tetején, a sminkje azonban ma a szokásosnál is rosszabbra sikerült, mintha kapkodott volna. Beljebb tipegett magas sarkú cipőjében, s megállt az orvos mellett, körülbelül ötlépésnyire Elliot ágyától.  Távolságtartónak tűnt, és valamiért nagyon zavart, hogy egy másodpercre sem néz rá a fiára.

– Várunk még valakit? – kérdezte az orvos, feltűnően végigmérve anyát, majd rám pillantott.

Megráztam a fejem, mert ennél többre nem voltam képes. Majd’ szétvetett az ideg a gondolattól, hogy soha többé nem kommunikálhatok normálisan a bátyámmal, és tartottam attól is, amit az orvos mondani akart, de ettől függetlenül alig vártam, hogy túl legyünk ezen az egészen, s hogy megtudhassam, miféle következményei lehetnek, ha Elliot felébred.

De persze anyám most sem tudta visszafogni magát.

– Nem, Doktor úr, az apja ugyanis magasról tesz a fiára.

A szabad kezem, ami nem volt összekulcsolva Elliotéval, ökölbe szorult.

– Az apja Olaszországban van, és nem tud két perc alatt idejönni.

– Ha nem költözött volna össze azzal a kígyóval, most itthon lehetne.

– Ha nem fekszel le a főnökével, apa sosem ismeri meg Isabelle-t.

Összeszűkült szemekkel méregettük egymást anyával, és láttam rajta, hogy ennek a beszélgetésnek még komoly következményei lesznek, ám én ezzel mit sem törődtem. Ne alázgassa apámat, mikor ő is nagy szerepet játszott abban, hogy Olaszországban kössön ki.

– Hölgyeim, kérem, ezt ne a beteg körül beszéljék meg! – szólt ránk az orvos.

– Elnézést! – Én kaptam el előbb a tekintetem, és az őszülő férfire néztem, aki zavartan állt egyik lábáról a másikra. – Szóval, hol is tartottunk?

Az orvos megköszörülte a torkát, mielőtt belekezdett volna.

– Nos, ha valami csoda folytán Elliot felébredne, előfordulhat, hogy nem fogja felismerni magukat, megijed majd Önöktől, a barátaitól, sőt, még saját maga is idegen lenne számára, és nem is biztos, hogy ezek az emlékek valaha is visszajönnek. Teljes egészében legalábbis biztosan nem. A jó hír, hogy maguk tudnak neki segíteni, feltéve, ha a fiú hagyja. A dolog hátulütője, hogy Elliotnál az ébredést követően depresszió is kialakulhat, elvégre nem ismer senkit, nem tudja, kiben bízzon meg, ráadásul már maga a baleset is rátesz minderre egy jókora lapáttal. – Kis szünetet tartott, amíg mi a szavait emésztgettük. Anya is és én is döbbenten, kissé sokkoltan meredtünk magunk elé, nem voltunk képesek felfogni, hogy mindez megtörténhet Elliottal.

– Ez még a jobbik eset – folytatta. – Mivel a fiú már fél éve fekszik kómában, ez biztosan hatással volt az agyi működésre, fontos területek sérülhettek meg súlyosan. Nem tudhatjuk még, hogy ez milyen hatással lehet a hátralévő életére, de meglehet, hogy néhány alapvető dologra képtelen lesz.

– Úgy érti, lehet, hogyha a fiam felébred, egész hátralévő életében fogyatékos lesz?

Felszisszentem anyám szavait hallva.

– Ezek csak felvetések, asszonyom. Én csak azt mondom, amit eddig láttam, hallottam. És mint azt már korábban említettem, nem sok esélyt látok arra, hogy a fia felépül.

Anya mérgesen húzta össze a szemöldökét.

– Elmehet maga a jó…

– Anya! – üvöltöttem rá, még mielőtt befejezhette volna.

Szinte vágni lehetett a feszültséget a kis kórteremben. Anya és én idegesek voltunk, és aggódtunk Elliotért, és igen, valamennyire természetes a reakciónk, de azt hiszem, most tényleg túlléptünk egy bizonyos határt. Udvariatlanok voltunk egy olyan emberrel, aki csak segíteni próbál nekünk.

Anya ingerülten sóhajtott fel, majd egy dobbantás után kisietett a teremből. Néhány másodperc múlva én is követtem, és egyáltalán nem volt nehéz utolérnem őt a balerina cipőmben.

– Ez meg mégis mi az ördög volt? – förmedtem rá. – Hogy beszélhetsz így egy orvossal? Ő csak segíteni próbált!

Amikor a szemembe nézett, megértettem, miért rohant ki a kórteremből. Néhány könnycsepp folyt végig az arcán, hosszú, fekete csíkokat hagyva maguk után.

– Te ezt nem érted, Avery, még fiatal vagy ehhez. Fogalmad sincs arról, milyen nehéz volt ezt végighallgatni! A fiamról van szó, az Isten szerelmére!

Dühösen meredtem rá.

– Szerinted nekem könnyű ez az egész szar? Elliot volt az egyetlen, akire számíthattam, mert te és apa le se szartátok, hogy mi történik velem! Engem sose szeretettek úgy, mint őt!

Már én is a könnyeimmel küzdöttem, de nem akartam elsírni magam.

– Talán ha nem úgy viselkednél, mint egy ribanc, apáddal máshogy viszonyulnánk hozzád!

Juj! Ennél még az is jobb lett volna, ha megpofoz.

– Ezt meg hogy érted?

Anyám közelebb lépett hozzám, mikor rájött, hogy túl hangosan beszélgetünk. Az emberek – főleg az idősebbek – érdeklődő pillantásokat vetettek felénk, néhányuk még közelebb is jött, hogy hallja, mi történik. Anyámat mindenki ismerte a városban, hisz amellett, hogy nagyon jó ügyvéd, rengeteg alapítványt is támogat, már csak azért is, hogy megmutassa mindenkinek, mi aztán tényleg tökéletesek és segítőkészek vagyunk. Nos, most legalább rájönnek, hogy mekkora kamu ez az egész.

– Tudod, Avery, nekem mindenhol vannak kapcsolataim, és elég sok helyről hallom vissza, hogy mit is csinálsz tulajdonképpen. Fogalmad sincs róla, hány kalandodról tudok. Az emberek elítélnek téged, és ez nem csak rád, de az egész családunkra rossz fényt vet. Tudok a kis szórakozásodról is a Vörös Sárkányban, arról nem is beszélve, hogy egy számodra is idegen fiúval mentél haza. Beszéltél azóta vele? – Nem válaszoltam a kérdésére, és ez sok mindent elárult. – Gondoltam.

– Semmi közöd nincs ahhoz, mit csinálok! – szűrtem a fogaim között.

– Dehogyis nincs, elvégre az anyád vagyok. Ó, és képzeld! Mielőtt idejöttem, hazaugrottam néhány tiszta ruháért. Legközelebb, ha iszol, tüntesd el magad után a nyomokat. És Avery, hol voltál tegnap?

Nagyokat pislogtam. Nem létezik, hogy még azt is tudja, hogy Castiellel ellógtunk néhány órát!

– Iskolában, mégis mit gondolsz?

Nevetve megrázta a fejét.

– Igen? Az utolsó három óra a parkban volt megtartva?

Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból.

– Ezt meg honnan a… – És akkor rájöttem. – Te felfogadtál valakit, hogy állandóan legyen a nyomomban?

– Nem volt más választásom! Avery, valaki meg akart ölni téged, és ez az ember még mindig szabadon mászkál! Muszáj volt tennem valamit, hogy biztonságban tudjalak!

A fejemhez kaptam. Nem hiszem el, hogy tényleg felbérelt valakit, hogy kövessen.

– Tudod, anya, most ástad el magad teljesen a szememben!

Kikerültem őt, s dühös léptekkel indultam a kijárat felé. Hallottam, hogy utánam kiabál, de nem érdekelt. Mérges voltam rá, és egy ideig biztosan nem akartam vele beszélni. Bűntudat gyötört, amiért nem köszöntem el Elliottól, de képtelen lettem volna akár egy másodpercig is egy épületben tartózkodni anyámmal. Levegőre volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem, s Dawnt is fel akartam hívni. Tegnap egész délután keresett, de egyszer sem vettem fel a telefont. Biztosan aggódik már értem.

Buszra szállhattam volna, hogy egyenesen hazamenjek, de tudtam, hogy csak percek kérdése és anyám is beállítana. A belvárosban sétálgattam, kirakatokat nézegettem, hogy elvonjam a figyelmem mindenről, ami a napokban történt. Néhány üzletbe beugrottam, ruhákat próbálgattam, de még ez sem tudott felvidítani, csak még levertebb lettem. Úgy döntöttem, beülök valami cukrászdába, útközben pedig megvettem a kedvenc magazinom legújabb számát, amit majd átlapozhatok.

Olyan helyet választottam, amely elég távol van a zajosabb főutaktól, s letelepedtem egy félreeső kis zugba. Magam mellé tettem a táskám, s végigfuttattam a tekintetem az asztalon lévő ital- és süteményes lapokon, majd leadtam a rendelésem a pincérnőnek; két epres süti és tejes kávé. Amíg vártam, felhívtam Dawnt, mert tudtam, hogy most pont szünet van. Szinte azonnal felvette a telefont, s ideges hangon szólalt meg, köszönés nélkül.

– Avery, hol vagy?

Az alsó ajkamba haraptam, nehogy elsírjam magam.

– Körülbelül két órája jöttem el a kórházból.

Apró, ijedt sikkantást hallottam a vonal túlsó feléről.

– Te jó ég! Mi történt?

Még Dawn sem tudott arról, hogy mi történt Elliottal, neki is azt mondtam, mint mindenki másnak; külföldön tanul. Nem voltam benne biztos, hogy telefonon keresztül kellene neki elmondanom, hogy hazudtam.

– S-semmi komoly. Egy ismerősömet látogattam meg.

Dawn nem válaszolt rögtön.

– Aha. És most hol vagy?

– Egy cukrászdában ülök.

– Ah, de jól meg egyeseknek! – horkantott fel. – Nos, Avery, remélem, jól érzed magad, amíg mi a… – Hirtelen elhallgatott. – Várj, Castiel beszélni akar veled… Debbie-ről?! Mégis mi a francról maradtam le?

Ingerült morgás csapta meg a fülem, aztán pedig Castiel hangját hallottam a háttérből.

– Dawn, add ide a telefont!

Kisebb veszekedés alakult ki kettejük között, amit nem bírtam végighallgatni, így egy gyors köszönés után letettem a telefont. Időközben a rendelésem is megérkezett, így lassan enni kezdtem, miközben az újságot lapozgattam, de nem tudtam odafigyelni, mit olvasok. Az agyam egyfolytában zakatolt minden hülyeségen; Castielen, anyámon, azon, amit Deborah reggel mondott. Egyszerűen túl sok volt már ez az egész.

Sok időt töltöttem a cukrászdában, remélve, hogy sikerül lenyugtatnom magam, de amikor rájöttem, hogy ez teljesen lehetetlen, fizetés után távoztam és egy közeli buszmegálló keresésére indultam. Már lassan mindenki számára véget ért az iskola, fiatalok sétálgattak az utcán, s minden egyes alkalommal összeszorult a szívem, mikor boldogan sétálgató párokat láttam egymáshoz bújva, csókolózva.

A buszon zenét hallgatva nézegettem a körülöttem lévő tájat, egészen addig, amíg a velem szemben lévő két ülésre le nem ült egy szőke, körülbelül négy éves kislány, aki hatalmas kék szemeivel kíváncsian tekintett körbe, majd az ablakra tapasztotta aprócska tenyerét. Amikor meglátott egy kutyát, nevetve fordult az anyukájához.

– Nézd, nana, kutusz!

Az anyja is odanézett, s kedvesen, gügyögve válaszolt a kislánynak, aztán pedig mosolyogva hallgatta végig azokat a rövid dalokat, amelyeket a lánya az óvodában tanult. A buszon mindenki vidáman nézte őket, egyedül az én szívem szorult össze, mikor belegondoltam, hogy anyám még csak el se jött értem délutánonként, mindig az aktuális bébiszitterem vitt haza és felügyelt rám, amíg a szüleim haza nem érnek.

Alsó ajkamat rágcsálva szálltam le a buszról, s ahelyett, hogy a házunk felé vettem volna az irányt, egy olyan hely felé kezdtem el sétálni, ahol már rég jártam. Pontosan tudtam, hogy kire van szükségem most, és csak remélni tudtam, hogy otthon lesz, vagy legalábbis hamarosan hazaér.

A lépcsőház bejárata szerencsére nyitva volt, egy idősebb hölgy ugyanis az aprócska virágágyást rendezte. Kedvesen rám mosolygott, amit szerettem is volna viszonozni, de nem sikerült a legőszintébbre. Lassan sétáltam fel a tetőtérre, s reménykedve kopogtam be az egyszerű ajtón, amelyen még csak a név sem volt kiírva, s csalódottan rogytam le a szőnyeg mellé, mikor senki sem reagált. A fejemet nekidöntöttem a falnak, s a koszos plafont bámultam. Már képtelen voltam visszafojtani a könnyeimet, hangos zokogásba törtem ki, utat adva a bennem szüntelenül tomboló érzéseknek. Az egész testem beleremegett a sírásba, a fejem pedig pillanatok alatt megfájdult, de jól esett kiengedni a feszültséget.

– Avery? – Az ismerős, mély hangra felkaptam a fejem, s egyenesen az aggódó szürke szempárba néztem.

Letöröltem néhány könnycseppet az arcomról. – Szia! – köszöntem erőtlenül, szipogva.

Castiel egy pillanat alatt mellettem termett, leguggolt elém, s komoly, érdeklődő tekintettel nézett rám.

– Mit keresel itt?

Lesütöttem a szemem, mert tartottam attól, hogy még több könny folyik ki a szememből.

– Emlékszel, hogy reggel azt mondtad, ha valami baj van, jöhetek hozzád? Hát, most szükségem van rád!