2014. augusztus 25., hétfő

19. Válaszokat akarok

Csóközön!♥

Meg is hoztam a 19. fejezetet, remélem tetszeni fog!^^
Továbbra is lehet tippelni a gyújtogatót illetően, kíváncsi vagyok, ki fogja kitalálni. :D

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 10400+ oldalmegtekintést (utóbbiért iszonyatosan hálás vagyok Nektek!).
Továbbra is várom a véleményeket!:)

Ó, és mielőtt elfelejtem. Új blogba kezdtem, ami szintén a Csábításból Jelessel foglalkozik. A címe Saving Carrie, és már felkerült a fülszövege a történetnek, a prológus pedig pár napon belül érkezik. A hangulata kicsit más, mint a Primadonnáé, de remélem azért tetszeni fog!:) Ha el szeretnéd olvasni, kattints IDE! Előre is köszönöm, ha benéztek. :)

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek a fejezethez!:)

Puszi,
Raina
19. Válaszokat akarok
Újra a kis raktárhelyiségben találtam magam, ezúttal azonban nem voltam egyedül. A kis asztalnál ültem Castiellel, aki Deborah kezét szorongatta, s meghitten beszélgettek, csókolóztak. Most nyoma sem volt azoknak a fojtogató érzéseknek, mint korábban, s amikor oldalra pillantottam, megértettem, miért voltam annyira boldog, hogy Castielt Debbie-vel látom. Mellettem Charles ült, kalappal a fején, ami még vonzóbbá tette őt, kezében pedig egy whiskys poharat szorongatott. Lazábban volt felöltözve, a gazdag kölyöknek, akit megismertem a Vörös Sárkányban, nyoma sem volt, pontosan úgy nézett ki, mint a velem egykorúak, de talán pont ez tette őt annyira ellenállhatatlanná.
Észrevette, hogy figyelem, s mikor azokat a gyönyörű, tiszta, kék szemeit rám emelte, hatalmasat dobbant a szívem, s inkább másik irányba néztem. Éreztem, hogy ég az arcom, és nem kellett magamat látnom ahhoz, hogy tudjam, teljesen elpirultam. Valószínűleg úgy nézett ki a fejem, mint egy méretes paradicsom, és ezt a gyanúm Deborah vihogása is alátámasztotta.
– Avery, drágám, le sem tagadhatnád, hogy szerelmes vagy!
Castiel vele együtt nevetett, és arra számítottam, tesz valami csípős megjegyzést, ehelyett inkább újra megpróbálta magára vonni barátnője figyelmét, ami nem is esett nehezére. Újabb csókcsatába kezdtek, és én elkaptam róluk a pillantásom.
Csak akkor vettem észre, hogy Charles és én kéz a kézben ülünk az asztalnál, mikor a fiú hüvelykujjával köröket kezdett rajzolni a kézfejemre. Meglepetten néztem le a végtagjainkra, közben Debbie megjegyzésén rágódtam. Valóban szerelmes lennék? Hisz még csak nem is ismerem ezt a srácot!
A nyitott ajtón keresztül kuncogás és hangos nevetés szűrődött be, mire mindannyian felkaptuk a fejünket. Ismeretlen, mégis ismerős hangok ütötték meg a fülem, de ha az életem múlt volna rajt, akkor sem tudtam volna megmondani, hol hallottam én már ezt a mély, dallamos nevetést. Homlokráncolva húztam ki a székem magam alól, s nyomomban a többiekkel, megindultam a raktárajtó felé. A hangok erősödtek, de sehol sem láttam senkit. Biztosan gyerekek játszanak a közelben – gondoltam, s megfordultam. Meglepetésemben hatalmasat ugrottam. Barátaim gonoszan meredtek rám, és kezdett rossz érzésem lenni. Charles megragadta a kezem, az arcomba nevetett, majd nekilökött egy kupac doboznak. A gondosan összerakott sorok összedőltek, ahogy nekik ütköztem, néhány a fejemre esett, s elképesztő fájdalmat okoztak, hisz tele voltak. Kérdőn néztem Charles-re, de egyedül maradtam. Szédelegve indultam az ajtó felé, s dörömbölni kezdtem rajta, válaszul azonban csak egy gúnyos kacagást kaptam. A kis ablak szétrobbant, ahogy átrepült rajta két nehéz tégla, pár pillanat múlva pedig a dobozok és a poros szőnyeg is lángra kapott, köszönhetően az égő gyufaszálaknak, amelyeket barátaim dobtak be a kitört ablakon. Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, segítségért imádkoztam, de senki sem segített rajtam.
Ijedten nyitottam ki a szemeit, s kapálózva ültem fel a szokatlanul kényelmes ágyban. Hisztérikusan kaptam a mellkasomhoz; olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a bordáim mögül. Könnycseppek szántották végig az arcom, mire észbe kaptam, s a kézfejemmel próbáltam eltüntetni a sírás jeleit.
Jó pár perc kellett, míg sikerült összeszednem magam, s álmosan néztem körül a szobában. A szemem lassan szokott csak hozzá a sötéthez, de amikor már láttam a bútorok körvonalát, ledermedtem. Francba! Francba! Francba!
Sosem fordult még elő velem, hogy a kis kalandom után elaludtam, de látszólag annyira ki voltam merülve, hogy elnyomott az álom. Oldalra néztem; Charles mélyen aludt, a szája résnyire nyitva volt. Pár percig figyeltem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy levegőt vesz. El sem hiszem, hogy egy ilyen fantasztikus srácnál kötöttem ki.
De basszus, miért kellett elaludnom? És Charles miért nem ébresztett fel, hogy menjek haza?
Halkan és lassan csusszantam ki az ágyból, nem akartam felébreszteni a fiút. Gyorsan kaptam magamra a bugyim és a melltartóm, aztán a táskám keresésére indultam. Az éjszaka folyamán valahogy sikerült levernünk az éjjeliszekrényről – és még csak észre se vettük –, most az ágy alatt hevert. Lehajoltam, hogy felvegyem, de megtorpantam a mozdulat közben, mikor Charles mocorogni kezdett. Ijedten figyeltem, ahogy kezével kapálózik, majd a másik oldalára fordul. Kapkodtam a levegőt, miközben vártam, hogy újra álomba merüljön, s mikor horkolni kezdett – egek, de hangos volt! Tisztára… kiábrándító –, felsóhajtottam. Kihalásztam a táskámból a telefonom, ami szerint hajnali négy múlt hét perccel, s a homlokomat kezdtem ütögetni. Én hülye!
Charles a szoba másik végébe hajította a fekete minim, mikor vetkőztetett, így lábujjhegyen osontam el oda, közben vetettem egy pillantást a városra. Még mindig lenyűgöző volt a látvány, de kissé kihaltnak tűnt az éjszaka közepén.
Felvettem a ruhám, s mielőtt megfordultam volna, ujjaimat fésűként használva végigszántottam a hajam – nem akartam azzal húzni az időt, hogy még a fürdőbe is beugrom. Aztán magamhoz vettem a cipőm, s még mindig lábujjhegyen kisiettem a szobából. Olyan halkan csuktam be az ajtót magam mögött, amennyire csak tudtam, mégis megugrottam a zár kattanására. Túl hangos volt.
A lépcső kissé nyikorgott, mikor lesétáltam rajta, és tátogva imádkoztam, hogy senki se vegyen észre; főleg ne Charles. Már így is túl messzire mentem, mikor hagytam, hogy az otthonába hozzon. Basszus, ő miért nem tudott egy szállodát vagy egy motelt választani, miért pont ide kellett kísérnie?
– Segíthetek, kisasszony?
Már majdnem kint voltam a luxusvillából, a kezem is az ajtókilincsen volt már, amikor hangot hallottam magam mögött. Kihúztam magam, és megfordultam, tartva attól, hogy esetleg Charles nagymamája vett észre, de hatalmas kő esett le a szívemről, mikor egy szobalány világosbarna szemeibe néztem.
– Én, izé… Éppen indulni készültem.
A szobalány (aki meglepően fiatal volt, talán két-három évvel lehetett több nálam) lebiggyesztette a száját.
– Az úrfi nagyon csalódott lesz, mikor reggel nem találja itt.
Meglepődtem, mikor a lány azt mondta, úrfi. Manapság már senkit sem neveznek így, és ez egyszerre volt zavaró és lenyűgöző; zavart, mert így a család nagy sznobnak tűnt, de lenyűgözött, mert bizonyára rengeteget dolgoztak azért, hogy kiérdemeljék ezt. És ahogy erre a lányra néztem, észrevettem a Charles iránti mély tiszteletet.
Vagy csak szerelmes volt a srácba.
– Tudja, nem gyakran hozza haza a barátnőit – folytatta. – A kisasszony nagyon különleges lehet neki, ha így döntött. Bizonyára megbízik Önben. Kérem, ne törje össze a szívét!
Juj! Na, hát erre aztán nem számítottam.
– Félreérted a dolgot. – Nem tudtam, hogy nekem is magáznom kellene-e őt, vagy sem. Végül maradtam a tegezésnél; elvégre majdnem egyidősek voltunk, az Isten szerelmére! – Charles és én csak most ismerkedtünk meg.
A lány zavartan pislogott.
– Ó! Valóban? – Aprót bólintottam, mire a lány szemei elkerekedtek. – Nos, nem tudom, mit csinált a kisasszony vele, de Ön az első kalandja, akit idehozott. Ez nem vall az úrfira.
És ez nagyon is aggasztott.
– Én most lelépnék, ha nem baj – tettem egy lépést az ajtó felé. – Ha Charles felébred, megmondanád neki, hogy a szüleim kerestek és kénytelen voltam hazamenni?
A lány komolyan nézett rám.
– Nem fogok hazudni neki a kisasszony kedvéért. Viszlát!
Megfordult és a lépcső felé indult, én pedig döbbenten néztem utána. Aztán eszembe jutott valami.
– Legalább a dzsekimet megkaphatom?

Fél tízkor ébredtem meg, már a saját ágyamban feküdtem a kedvenc szürke pólómban. Hunyorogva ültem fel, mert zavart a kintről beáramló fény – annyira fáradt voltam, mikor hazaértem, hogy még ahhoz sem volt erőm, hogy a redőnyt lehúzzam. Nagyokat ásítva rúgtam le magamról a takarót és a mamuszom keresésére indultam, amit hamar meg is találtam az ágy aprócska lábánál. Belecsúsztattam a lábam a szőrős lábbelibe, s egy gyors – túl gyors – mozdulattal kipattantam a rendetlen ágyból. Kissé megszédültem és majdnem visszahuppantam a matracra, de szerencsére meg tudtam tartani az egyensúlyom.
Hatalmas fejfájás közepette csoszogtam le a konyhába, közben próbáltam nem tudomást venni az émelygő gyomromról.
Szokatlanul csendes volt a ház ahhoz képest, hogy négyen tartózkodtunk idebenn. Általában anya ilyenkor a konyhában üldögél és egy csésze kávé fölött lapozgatja ügyfelei aktáit; nagyszerű ügyvéd volt és törődött azokkal, akik hozzá fordultak segítségért. Most nem hallottam semmit, ami azt sugallta volna, most is ezt teszi, és valamiért ez nagyon zavart. Arra utalt, hogy valami megváltozott, és nem jó irányba.
Apa úgy döntött, nem költ hotelszobára, hisz vasárnap úgyis visszamegy Olaszországba. Lefoglalta a nappaliban lévő kanapét, és ez a régi időkre emlékeztetett. És most nem a kellemes emlékekre gondolok; a rendetlen helyiség a válás előtti időszakot juttatta eszembe, s erre összeszorult a szívem. Még mindig aludt, ahogy gondolom mindenki más is, hisz tényleg semmi zaj nem volt az egész házban, de egy cseppet sem bántam, hogy senki sincs ébren. Se a fejfájásomnak, se a hányingeremnek nem tett volna jót egy veszekedés.
Úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon, így ahelyett, hogy reggelit készítettem volna, kávét főztem, miután bevettem egy fájdalomcsillapítót. Amíg vártam, hogy az ébresztő italom elkészüljön, küldtem egy sms-t Dawnnak, hogy találkozhatnánk ma. Jó ideje nem beszéltünk már úgy igazán, és már rettenetesen hiányzott egy igazi, csajos csevegés a legjobb barátnőmmel.
Cukor helyett édesítővel ittam meg a kávém, és ezúttal a tejet is hanyagoltam. A pultnál ülve fogyasztottam el, közben a tegnapi újságot olvasgattam. Még ebben is megemlítették a raktárhelyiségnél történteket, de úgy tűnt, mintha mindenki továbblépett volna; a családon és a rendőrségen kívül senki mást nem érdekelt, ki tette. Az emberek szerint csak néhány idióta kamasz szórakozott, és nem kell ezt komolyan venni. Kíváncsi voltam, ha velük történt volna ilyesmi, akkor is így gondolkoznának-e.
– Jó reggelt, kisasszony! – Nagyi hangjára összerezzentem. Teljesen elmerültem a gondolataimban, és egyáltalán nem tűnt fel, hogy kijött a vendégszobából. – Mikor jöttél haza?
Letettem a majdnem üres bögrét a pultra.
– Öt óra körül, talán kicsit később. Miért?
Nagyi vizet engedett egy csészébe és berakta a mikroba, majd a teák között kezdett kutakodni.
– Talán mert betegre aggódtuk magunkat miattad? – Annak ellenére, hogy zaklatott volt – legalábbis ezt hallottam ki a hangjából –, ugyanolyan nemtörődöm stílusban beszélt, mint én. – Valaki megpróbált megölni, te meg csak fogod magad és nekivágsz az éjszakának. Mit csináltál te ennyi ideig odakinn?
– Szórakoztam, mama. És mint látod, itt vagyok, nincs rajtam egy karcolás sem.
– Hol voltál? – kért számon. – És kivel? Mert, hogy nem Dawn barátnőddel, az biztos.
Felsóhajtottam. Eddig úgy volt, hogy ő kimarad az egészből, nem akar vitát senkivel. Anyától vártam a hegyi beszédet, nem pedig tőle, ráadásul még mindig sajgott a fejem, és semmi kedvem nem volt a tegnap estéről beszélni.
– A Vörös Sárkányban. – Válaszomra a nagyi szemei elkerekedtek. – De nem sokáig! – tettem hozzá gyorsan. – Összefutottam egy ismerősömmel és felugrottam hozzá egy kicsit beszélgetni. Biztonságban voltam.
Oké, ez hazugság volt. Charles-t soha életemben nem láttam még, és nem is beszélgetéssel ütöttük el az időt. De ezt persze sem a szüleimnek, sem a nagyinak nem kellett tudnia.
– Egyéb kérdés? – kérdeztem, miután nem válaszolt.
Dühösen nézett rám.
– Avery, néha elfelejted, hogy egy felnőttel beszélsz!
– Ti meg néha elfelejtitek, hogy már nem vagyok kisgyerek, akit folyton pesztrálni kell. Tudok vigyázni magamra!
Megittam a maradék kávémat is, majd lepattantam a székről, s a szobámba siettem. Dawn üzent, hogy a Starbucksban üldögél (a városban csak egyetlen egy volt), és nem tervezi, hogy mostanában hazamegy, szóval csatlakozhatnék hozzá. Kényelmes ruhákba öltöztem, megszabadultam a tegnap esti festéktől, s a helyette egy finomabb, kevésbé feltűnő sminket készítettem. A hajamat befontam, s hagytam, hogy a jobb vállamnál lógjon, eltakarva azt a kis foltot a nyakamon, amit Charles hagyott rajtam.
Már mindenki lent volt, mire leértem a nappaliba, de anya is és apa is kimerültnek tűnt, olyannyira, hogy még a fejüket sem tudták megtartani. Amikor észrevettek, alaposan végigmértek, s láttam a megkönnyebbülést az arcukon, mikor rájöttek, épségben hazaértem. Az ajkamba haraptam. Szerettem volna bocsánatot kérni tőlük a viselkedésem miatt, de nem tudtam, mit is mondhatnék.
Megköszörültem a torkom.
– Dawn a Starbucksban vár. Elmehetek?
Apa szemében meglepetés csillant, majd anyára nézett. Pár másodpercig némán kommunikáltak (még most is pontosan tudták, mire gondol a másik, pedig már nem voltak házasok), aztán felém fordultak.
– Ne maradj sokáig, oké? – Egy könnycsepp folyt végig anya arcán. – Nagyon aggódtunk érted.
Kerültem a tekintetét.
– Sajnálom – mondtam. A folyosóra mentem és beleléptem a szandálomba. – Hamarosan jövök!

Idén is lassan jön az ősz; ez volt az első gondolatom, miközben elindultam a belváros felé. Még mindig hét ágra sütött a nap, de már nem volt tikkasztó hőség, mint egy héttel korábban, és a szél is gyakran felerősödött. Már szó sem volt kellemes, meleg fuvallatról, időnként érezhető volt az őszi hideg. Egyáltalán nem volt melegem, túl lenge ruhákban jöttem el otthonról, de azt sem mondhattam, hogy fáztam. A fák még mindig csodásak voltak, de a zöld lombkoronák sűrűjében itt-ott feltűnt néhány fakó, sárgás színfolt is. Szerettem nézni, hogyan változik át a táj napról napra, ilyenkor többször mozdultam ki, olyan helyeket keresve, amelyeket az ember még nem rontott el. Kevesen tudták rólam, hogy imádok fotózni, és gyakran csenem el bátyám fényképezőgépét, hogy tájképeket készítsek. Ez az én kis titkom. Vagyis, Ellioté és az enyém.
– Ó, odanézz! – visítottam boldogan, s ugrándozva indultam a kis tó felé, közben hátrafordultam, hogy megbizonyosodjam arról, Elliot tényleg követ-e. Mosolyogva jött utánam. – Hattyú!
Tíz éves lehettem, Elliot pedig tizenhárom. Aznap délután ő vigyázott rám, és a közeli parkba vitt játszani. Már akkor komolyabb volt, mint a vele egykorúak, és ahelyett, hogy a haverjaival gördeszkázott vagy Isten tudja, mit csinált volna, szívesebben töltötte velem az idejét, és ilyenkor felfedezőútra indultunk a városban, a közeli erdőben. Számomra ez amolyan kincsvadászat volt: minél több gyönyörű, megörökíthető dologra kellett bukkannom a természetben. Aznap meg is találtam a legfenségesebb dolgot, amit életemben láttam: a kis tóban egy hófehér hattyú úszkált békésen, ezzel rengeteg ember tekintetét vonzotta magára. Úgy tűnt, a hattyú élvezi, hogy ő van a figyelem középpontjában, büszkén mutogatta magát, néha-néha megállt, aztán újabb kört tett az aprócska tóban.
Nevetve, s kislányos izgalommal lökdöstem félre a felnőtteket, hogy minél közelebb kerülhessek a hattyúhoz. Az emberek felmordultak, de én alig tudtam levenni a szemem a madárról. Teljesen elbűvölt.
– Elliot, ugye lefotózod? – Kölyökkutya szemekkel néztem fel a bátyámra. – Kérlek!
Elliot rám mosolygott, összekócolta a hajam, majd előkapta a fényképezőgépét, amelyet még a nagypapától kapott. Figyeltem, miközben képeket csinált, olyan volt, mint a profik. Csak a gép kattogását hallottam, és hatalmas mosoly kúszott az arcomra, mikor rádöbbentem, a hattyúról több képet készített aznap, mint az összes többi dologról összesen.
– Engem is! – ugrottam fel vidáman. – Engem is fényképezz le!
Elliot felém fordította a fényképezőt, s utasításokkal látott el.
– Mosolyogj! – mondta vigyorogva. – Még szélesebben!
Nevetve vágtam magam nevetségesebbnél nevetségesebb pózokba, de nem is ez volt a lényeg. Boldog voltam, hogy a bátyámmal lehettem; úgy éreztem, tőle megkapom azt a szeretet, amit a szüleinktől nem. Az a nap a parkban… örökké az emlékeimben él majd. Elvégre… nem csak a bátyámhoz kerültem közelebb abban a pár órában, hanem egy új hobbit is találtam, hála Elliotnak…
Letöröltem néhány könnycseppet a szemem sarkából. Még mindig fájt olyan emlékekre visszagondolni, amelyekben Elliot is szerepet kapott; rettenetesen hiányzott a bátyám, s féltem, hogy sosem kapom már vissza.
– Avery?
Mély levegőt vettem, kihúztam magam és megigazítottam a ruháimat. Nem akartam, hogy az emberek szétesettnek lássanak; elvégre erős fiatal lány vagyok, nem?
Az ismerős idegenre néztem és megtorpantam.
– Szia, Josh – köszöntem neki.
– Jól vagy? – Egy lépést tett felém. – Te… te sírsz?
A fejemet ráztam.
– Minden rendben, én csak… Valami belement a szemembe.
Néma csendben álltunk egymással szemben, ő egy kicsit ideges volt, én pedig a legszívesebben elmenekültem volna. Nem volt hangulatom olyan emberekhez, akiket amúgy sem látnék szívesen.
– Hallottam, mi történt. Sajnálom. – Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, a tűzről beszél.
– Nos, mint azt látod, remekül vagyok. Szóval, ha most nem haragszol… Dawnnal találkozom, és már kicsit megcsúsztam.
Josh bólogatott, majd kikerült engem. Én is folytattam tovább az utam a Starbucks felé; már csak néhány saroknyira volt. Azonban apámék beletették a bogarat a fülembe, és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.
– Hé, Josh! – szóltam utána. Kíváncsian fordult felém. – Hol voltál szerdán három és négy között?
Meglepte a kérdésem, de nem habozott túl sokáig.
– Edzésen, miért?
Csalódottan szívtam be a levegőt. Annyira szerettem volna válaszokat kapni, hogy még annak is örültem volna, ha kiderül, Josh volt a tettes. Magam mögött akartam tudni ezt az egész marhaságot, de amíg nem kerül elő a gyújtogató, addig nem lesz egy nyugodt percem sem.
– Csak kérdeztem.

6 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon tetszett!:)) *-* szerintem Avery Anyukájának az új pasija volt!!:D

    VálaszTörlés
  2. Egy gyerek egészen addig gyerek marad, amíg élnek a szülei. Ez így van és nehéz megérteni:D Hamar fel akarunk nőni és a saját döntéseinket meghozni. Aztán megbánjuk... és a saját gyerekünknél ugyanazokat a hibákat követjük el, amiket a mi szüleink nálunk... mert jót akarunk:D Jaj, igazán tetszik a szülő-gyerek konfliktus! :D

    élmény olvasni, és megmondom őszintén, nehéz tartanom magam ahhoz, hogy minden részhez írjak, mert automatikusan kattintatnék, hogy olvassam tovább... de azért igyekszem némi véleményt írni minden fejezethez, mert az úgy az igazi!:D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :D És azt is, hogy kommenteltél (majdnem ) minden részhez. :D Hajnalban, mikor megébredtem, a kommentjeidet olvasgattam, bár ahhoz nem volt erőm, hogy válaszoljak is rá. De nagyon köszönöm, tényleg, nagyon jól esik ^^

      Törlés