Csóközön!♥
Mint mondtam, nyár végéig szerdán is jelentkezem, így már meg is hoztam a 17. fejezetet.^^
Remélem tetszeni fog!;)
Köszönöm szépen mindenkinek, aki valamilyen módon írt az előző fejezettel kapcsolatban. Valamint köszönöm a pipákat is és a 8500+ oldalmegtekintést!:3
A negatív kommentelőnek üzenem: tiszteletben tartom a véleményed, tudom, hogy nem tetszhet minden mindenkinek. Azt azonban nem tudom, hogy te mit olvastál, mert őszintén kételkedem abban, hogy az én blogomat. Enyhe túlzás, hogy tele lenne a történet helyesírási hibával, nem gondolod? Biztosra veszem, hogy van benne, nem is egy, hisz sokszor éjjel írok, fáradtan olvasom át a fejezeteket (igaz, többször is), de kétlem, hogy olyan sok lenne benne. Unalmas? Meglehet. Én kérek elnézést, hogy nem hozom össze a főszereplőimet már a prológusban. Semmi érdekes nem történik? Még. Nem történhet meg minden már a történet elején. Mindennek megvan a maga helye a sztoriban, minden történéshez kell egy kis bevezető. Később rájöttök, hogy rengeteg információt rejtek el a fejezetekben, és hogy még a leglényegtelenebb dolgoknak is fontos szerepe lehet a végkimenetelben. Zárjam be? Semmi értelme nincs? Ember, ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak?! Amíg legalább egy embert érdekel ez a történet, addig bizony ez a blog itt marad, és ezt te nem igen tudod befolyásolni. Ha nem tetszik, ne olvasd!;)
És most elmondhat mindenki egy egocentrikus *sípszó*-nak (bár aki ismer, az tudja, hogy egyáltalán nem vagyok az), én akkor is kiállok a történetem mellett, elvégre nem kis munkám van benne, és ha 100%-ig nem is vagyok vele megelégedve, élvezem, hogy írhatom.
Szóval, ha még nem riasztottam el mindenkit:
Jó olvasást kívánok, és továbbra is várom a véleményeket!:3 Lehet tippelni, ki gyújtotta fel a raktárt, kíváncsi vagyok, mennyire okozok majd meglepetést a végén. ^^
Puszi,
Raina
17. Szerintetek ez
nevelés?
Aznap ki sem
mozdultam a kis birodalmamból. Anyám és apám rengeteg alkalommal próbált
beszélni velem, az ajtómon dörömböltek, de én minden egyes alkalommal elküldtem
őket. Teljesen belemerültem az önsajnálatba, csak arra a sok elvesztegetett
időre tudtam gondolni, amelyet itthon fogok tölteni, mint valami rab, és
hallani sem akartam arról, hogy a szüleim ezzel csak engem próbálnak védeni,
hisz aggódnak, hogy valami nagyobb baj fog történni. Csak a negatív dolgokra
tudtam koncentrálni, így mikor anyámék kitartóan álldogáltak az ajtóm előtt,
vagy a zenét hangosítottam fel – ezzel tompítva hangos zokogásom is –, vagy
magamhoz vettem a fülesem, s sorozatot néztem.
Valamikor
kilenc, fél tíz körül elaludtam, de ismét nyugtalanság és rémálom gyötört az
éjszaka folyamán, többször is megébredtem. Néha sikítva szakadtam ki abból az
álomvilágból, amelyben újra átéltem azokat a szörnyű perceket, ezúttal azonban
nem akadt megmentőm. Zihálva ültem fel az ágyamban, a hajam az izzadtságtól
nedves testemre tapadt. Kalapáló szívvel néztem körbe, hol is vagyok, s
fellélegeztem, mikor tudatosult bennem, hogy minden rendben van, nem fenyeget
veszély. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, s némán zokogva feküdtem
vissza. Néhány perc alatt sikerült lenyugodnom, de egy kis szorongás továbbra
is ott maradt bennem – egy ideig nem is fogok tudni szabadulni tőle. Korgó
gyomorral merültem ismét álomba, hogy újra kapálózva ébredjek, a saját
izzadságomban fürödve. Hajnali három körül döntöttem úgy, hogy ez nem mehet így
tovább.
Tiszta felsőt és
fehérneműt vettem magamhoz, s a fürdő felé indultam. Miután megszabadultam a
nedves textiltől, beálltam a zuhany alá. Jóleső sóhaj szakadt ki belőlem, mikor
a bőrömön végigfolyt a forró víz, bizsergő hatást hagyva maga után. Csak akkor
vettem észre, mennyire merev vagyok, mikor a tusfürdőért nyúltam, így a
szokásosnál tovább folyattam magamra a vizet, ezzel ellazítva izmaimat. Aztán
addig dörzsöltem magam a rózsa illatú tusfürdővel, amíg mindenem piros nem lett;
így akartam megszabadulni a kísértő emlékektől.
Pár perccel
később valamivel jobb állapotba kerültem. Még mindig borzalmasan festettem, s
nyúzott voltam, de a közérzetem javult most, hogy már tiszta voltam. A
köntösömbe bújva botorkáltam le a konyhába úgy, hogy ne csapjak nagy zajt. Még
mindig dühös voltam a szüleimre, és nem szándékoztam velük beszélni.
Úgy terveztem,
hogy halkan összedobok magamnak egy szendvicset, amit a szobámban majd
elmajszolhatok, de amikor kinyitottam a hűtőt, teljesen elképedtem. Egy nagyon
finomnak kinéző tortán akadt meg a szemem, melyet eper darabkák díszítettek, és
fantasztikusan nézett ki. Éhesen nyúltam a kis csoda felé, és vágtam magamnak
egy nagyobb szeletet. Az édességgel együtt szaladtam vissza a szobámba, s újra
magamra zártam az ajtót. Miközben ettem, a telefonomat lestem, válaszoltam
néhány üzenetre, s már elsüllyeszteni készültem a párnám alá, mikor
rádöbbentem, hogy egy személy felől még semmit nem hallottam.
Bekaptam egy
újabb falatot a nagyi sütijéből – csak ő tudott ilyen isteni desszertet sütni
–, majd az asztalra tettem, s újra a telefonomra koncentráltam, hátha elkerülte
valami a figyelmem. Kicsit csalódott lettem, mikor megbizonyosodtam róla, hogy
Castiel tényleg nem érdeklődött felőlem. Egy kis hezitálás után végül én írtam
neki, abban a reményben, hogy reggel talán reagál rá.
Köszönöm, hogy megmentettél! Tegnap hazaengedtek,
szerencsére minden rendben.
Az ajkamba haraptam.
Az utolsó pillanatban még kiegészítettem az üzenetet.
Dawn mondta, hogy nem voltál suliban. Jól vagy?
Megettem a sütim
maradékát és ismét ágyba bújtam. Nem tudtam visszaaludni, zakatolt az agyam.
Elgondolkoztam azon, amit anyáék mondtak – vajon tényleg valamelyik exem akart
nekem ártani? És ha igen, ki? És mi oka lett volna rá?
Ijedten ültem
fel, ezzel leverve a telefonom a földre. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, s
a félelem újra maga alá gyűrt. Jace!
Ó, miért nem jutott eszembe hamarabb? Elég csúnyán ért véget a kapcsolatunk, s
rettentő dühös volt. De ő képes lett volna ilyet tenni?
Lenyúltam a
telefonomért. Nem, biztosan nem ő volt. Újra
felidéztem magamban Jace nevetését, ami egy cseppet sem hasonlított arra a
kacagásra, amit a raktárnál hallottam. De akkor ki lehetett az?
A telefonom
bejövő üzenetet jelzett, mire összeráncoltam a homlokom. Castiel?
Mi az, Szöszi, nem tudsz aludni? És mi ez az
érdeklődés irántam? Csak nem megpiszkáltam a fantáziád?;)
Vártam egy
kicsit, mielőtt válaszoltam volna. Nem akartam, hogy azt higgye, azt vártam,
hogy írjon.
Csak szeretnéd, te perverz! Hé, nem válaszoltál a
kérdésemre!
Ezúttal hamarabb
reagált.
Jól vagyok.
Másnap korán
keltem, két óra nyugtalan alvás után. Nehezen tudtam csak kinyitni a szemem,
annyira be volt dagadva a rengeteg sírástól, ráadásul olyan kifacsart pózban
aludtam, hogy a karom sajgott, mikor megpróbáltam megmozdítani. Nyöszörögve
ültem fel, s álmosan léptem bele a kis rózsaszín mamuszomba, ami már két éve
megvolt, és bár kicsit gyerekes, semmi pénzért nem szabadultam volna meg tőle.
Ásítozva baktattam le a konyhába, de legszívesebben visszafordultam volna,
mikor megláttam odabent a szüleimet és a nagyit. Aggódva néztek rám, de én
erről nem akartam tudomást venni. A bögrémért nyúltam, hogy kávét csináljak
magamnak, közben próbáltam megtartani az öt lépés távolságot. Többször is
előfordult már, hogy a stressz miatt alig szóltunk egymáshoz, most viszont
szokatlanul rideg volt a légkör.
Elővettem egy
kisebb tálat, amelybe egy kis corn flakest és tejet öntöttem, megfogtam egy
kanalat, és a kávémmal együtt készültem visszasétálni a szobámba, azonban anya
megállított.
– Kicsim, Avery…
Ugye megérted, hogy nincs más választásom? Szeretnélek biztonságban tudni.
Nevetve ráztam a
fejem.
– Nem akarok
erről beszélni. Úgysem tudod rám erőltetni az akaratod. Azt csinálok, amit
akarok.
Tovább indultam,
de amikor apa az asztalra csapott, megtorpantam.
– Elég legyen
ebből a viselkedésből, Avery! Mi nem így neveltünk téged!
Dühösen kaptam feléjük
a fejem.
– Sehogy sem
neveltetek! Mindannyian Elliottal voltatok elfoglalva! – Újabb sírógörcs
határán álltam. – Alig foglalkoztatok velem, kiskoromban is folyamatosan
játékokat vetettek, hogy lekössem magam, később pedig elhalmoztatok pénzzel.
Szerintetek ez nevelés? Miért pont most akartok a szüleim lenni? – Nem tudtam
kontrollálni magam, a hangomat felemeltem, szinte az egész ház tőlem zengett. A
könnyek patakokban folytak végig az arcomon. – Hol voltatok az elmúlt tizenhét
évben? Hol voltatok, amikor szükségem lett volna rátok?
Ismét
bezárkóztam a szobámba, amit egy pillanatra sem hagytam el. Rettentően kellett
már pisilnem, és szomjas is voltam, de inkább szenvedtem, hisz nem akartam
újabb vitába keveredni anyával és apával. Néha hallottam, ahogy a szüleim
hangosan veszekednek, ami azokra az időkre emlékeztetett, amikor még együtt
voltak, de a kapcsolatuk megromlott. Egek,
ez annyira nem hiányzott.
A nap további
részét is odabent töltöttem a besötétített szobában, sorozatokat és filmeket
nézve. Rettenetesen unatkoztam, és már semmi sem tudott lekötni. Társaságban
akartam lenni, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok, de
hiányzott a suli. Szívesebben lennék ott, mint itthon, a négy fal között. Az
sem sokat lendített a hangulatomon, hogy Dawn folyamatosan értesített mindenről
– és akadtak dolgok, amik nagyon nem tetszettek.
Castiel
tipikusan az a fajta pasi, aki nem bírja sokáig egyedül. Hamar túltette magát
az elutasításomon, és más lányok társaságát kereste. Dawn szerint még rosszabb,
mint korábban volt; a nap folyamán vagy hét lánnyal flörtölt és kettővel
csókolózott a folyosón. Nem szabadott volna zavarnia, mégis elkeseredtem, hogy
nem is érdeklem őt annyira, mint amennyire ő érdekel engem.
Délután annyira
beleuntam a filmezésbe, hogy leállítottam a Levelek
Júliának című filmet, aminek már számtalanszor kezdtem neki, de sosem
tudtam befejezni. Félretettem a laptopom, s gondolkodva végigfeküdtem az
ágyamon. Castielen agyaltam, s azon, vajon mit akart mondani a kórházban?
Számtalan őrültség fordult meg a fejemben, és minden egyes új gondolat egyre
nevetségesebb volt.
Aztán
gondolatban újra a raktárhelyiségnél találtam magam, szinte éreztem, ahogy a
levegő felmelegszik körülöttem, s ahogy a tűz égeti a kezem. Szaporán kezdtem
venni a levegőt, a légszomj, ami kínzott, elviselhetetlen volt. A szívem őrült
iramban dobogott, félő volt, hogy kiszakad a helyéről, s úgy éreztem, az egész
mellkasom lángol belülről. Egész testemben remegtem a félelemtől, ujjaimmal
görcsösen markoltam a takarómat. Ijedten ültem fel az ágyamban. Nem kaptam
levegőt, és attól féltem, megfulladok. Kiabálni szerettem volna anyáéknak, de
egy hang sem jött ki a torkomon. Próbáltam lenyugtatni magam, de minél jobban
koncentráltam, annál rosszabb lett ez az egész.
Igyekeztem szép dolgokra gondolni, olyanokra, amik boldoggá tesznek, s
szép lassan kezdtem lenyugodni. Még mindig pihegtem, de már kaptam levegőt. A
pulzusom is kezdett normális lenni, a testem sem remegett annyira.
Lassan dőltem
vissza az ágyra, arcomat a kezeim közé temettem. Életemben egyszer volt csak
pánikrohamom, akkor, amikor megtudtam, mi történt a bátyámmal. Akkoriban túl
sok stressz ért, az váltotta ki belőlem. Ahogy most is. Felsóhajtottam.
Annyira
szánalmas voltam, hogy kezdtem gyűlölni magam, amiért ilyen nevetségesen
viselkedem. Két nappal ezelőtt megpróbáltak felgyújtani, és ez rádöbbentett,
milyen rövid is az élet. Nem vesztegethetem el az időmet azzal, hogy elmerülök
az önsajnálat sötét bugyraiban, és a szüleimet utálom azért, amit velem tettek.
Ha eddig sem foglalkoztak azzal, mi történik velem, most miért teszik?
Úgy döntöttem,
magasról teszek arra, mit mondanak anyámék, én akkor is a saját fejem után
fogok menni. Igen, néha koppanni fogok, és rengeteg csalódás ér majd, de hát az
embert ezek teszik erősebbé, nem igaz?
Felpattantam és
a szekrényemhez léptem. Olyan ruhát kerestem, ami egészen biztosan kiveri a
biztosítékot anyáéknál, és mikor megtaláltam, a fürdőbe siettem. Néhány óra
készülődés után elégedetten néztem tükörbe. Nyoma sem volt annak a
bőgőmasinának, aki ebben a két napban voltam. A tükörből egy gyönyörű, érett
fiatal nő nézett vissza rám, akinek szemében tűz csillogott. Ez voltam én; az
igazi Avery Delacroix, aki már alig várta, hogy meghódítsa a várost.
Magas sarkú
cipőben topogtam le a nappaliba, hogy magamra vegyem a dzsekim. Amikor a nagyi
meglátott, kiejtette a kezéből a szerencsére üres tepsit, és felháborodva
kapott a szájához. A hangzavarra apa és anya is megjelent, meglepetten és
dühösen néztek rám.
– Te meg mit
csinálsz? – förmedt rám anya.
A szemeibe
néztem.
– Szórakozok egy
kicsit.
– Na, de ilyen
ruhában?!
Egy nagyon szűk,
nagyon rövid fekete miniben álltam előttük, ami remekül kihangsúlyozta a
csípőm, a dekoltázsom, és a hosszú combjaimat is megmutatta. Szerintem
fantasztikusan néztem ki, és nem igazán érdekelt, hogy a szüleim mit gondolnak.
– Avery, nem
léphetsz ki így ebből a lakásból! – Apám majd felrobbant, olyan dühös volt. –
Sőt, sehova nem mehetsz, és ezt már megbeszéltük!
– Ti
beszéltetek, én meg hallgattam, de semmibe sem egyeztem bele. És nem is fogok!
– lenyomtam a kilincset. – Elmentem!
Bevágtam magam
mögött az ajtót, s nem foglalkoztam azzal, hogy a szüleim utánam kiabálnak. Nem
akartam többé úgy viselkedni, ahogy azt elvárják tőlem. Rossz akartam lenni,
minden értelemben. És már alig vártam, hogy bulizhassak és flörtölhessek egy
nagyot.
Hirtelen úgy
éreztem magam, mintha az egész világ a lábaim előtt heverne. Felemelő volt, és
teljesen megrészegített ez az érzés.
Kedves Raina!
VálaszTörlésNagyon tetszik a blogod. :) Végre nem egy unalmas képes Csj történetet,amiben három mondat után összejönnek a főszereplők.Ami még tetszett,hogy választékos a szóhasználatod,valamint nagyon jól írod le a környezetet,helyzeteket,érzelmeket.
A negatív hozzászólók pedig először tegyenek le valamit az asztalra,ezt a legkönnyebb mások munkáját leszólni...
Raina csak így tovább,én biztos olvasni fogom a blogod.Várom a következő rész. :) :)
Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy!:)
TörlésImádom a blogod :) Teljes mértékben egyet értek az előttem szólóval :) A negatív kommentelő pedig keressen valami értelmes elfoglaltságot például osszon tizenkétjegyű számokkal, és ne itt rontsa a pixeleket ;) Egyébként én allergiás vagyok a helyesírási hibákra, és biztosan állítom hogy eddig nem sokkal találkoztam :)
VálaszTörlésIgyekszem odafigyelni arra, hogy igényes fejezetet rakjak fel, de sajnos még én sem veszem észre sokszor a hibákat. :) Köszönöm a kommentet, örülök, hogy tetszik a történet!:)
TörlésSzia! Írtad, hogy várod a tippeket gyújtogatás ügyileg... Először Jacere gondoltam, De rafináltabbnak talállak ettől... Talán Debbie lehetett? :) Indítéka van: Castiel. De ez is csak egy 17 éves lány paranoiás logikája.
VálaszTörlésA poént nem lövöm le, a későbbiekben úgyis kiderül majd, ki tette.:) Köszönöm, hogy írtál!:)
TörlésÉn arra tippeltem.aki volt castielel az elején...ö..hogy is hivjàk..
VálaszTörlésShailene? Hm... :D Majd kiderül!;)
TörlésAkjor is Jace 😂
VálaszTörlésMég nem jutottam el odáig 😀
Miért pont Jace?:D
TörlésNegatív kritika éri az embert, legyen bármilyen helyzetben. Meg kell tanulni túllépni rajta és nem foglalkozni velük. Fantasztikus az írásod, és az eddig olvasottakban talán ha három vagy négy elütést (nem helyesírási hibát!) ha láttam... Azt meg értelmes ember ki tudja következtetni, hogy mi is akart lenni:D Szóval nem kell velük foglalkozni, nincs jobb dolguk(:
VálaszTörlésTetszett, igazi kis lázadó. Bár én biztos hétszentség, hogy nem mennék sehova... legalább egy hétig... aztán utána szépen lassan... viszont a szenvedés fázis nagyon tetszett! Olyan jól megírtad, nem volt elhamarkodott, szépen fel lett építve! Semmi sietség, ráérünk kérem szépen, előttünk az egész élet :D
Csak így tovább! Tippen pedig van, de nem írom meg, szeretnék meglepődni :D
xoxo,
T
Valóban, akkoriban szerintem nem is kezeltem jól. Hagynom kellett volna, nem foglalkozni vele.
TörlésKöszönöm szépen :)