2014. augusztus 18., hétfő

16. Elment az eszetek?

Csóközön!♥

Meg is hoztam a 16. fejezetet!^^ Olyan hihetetlen, hogy már itt tartunk. :O

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 7900+ oldalmegtekintést! Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ennyire tetszik nektek a blogom!^^

A héten három rész várható, és egészen biztos, hogy nem lesz csúszás, hisz sikerült előre megírnom pár fejezetet, de azért figyeljétek az oldalsávban a Chapters menüpontot, oda kiírom, ha esetleg később jönne egy fejezet!:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek, és továbbra is várom a visszajelzéseket!^^

Puszi, 
Raina


16. Elment az eszetek?
Kérdésemet figyelmen kívül hagyva egy hirtelen mozdulattal magához húzott, és szorosan megölelt. Egy pillanatig döbbenten álltam a folyosó közepén, aztán én is átkaroltam apát. Az orrom szúrt, a torkomat sírás fojtogatta. Látásomat könnyek homályosították el, a lábam megremegett, és kitört belőlem a zokogás. Apa szorosan tartott, a hátamat simogatta, úgy próbált lenyugtatni. Percekig állhattunk így, egymást ölelve, de szülőm közelsége nyugtatóként hatott zaklatott idegeimre, s már csak szipogtam. Elhúzódtam tőle, s elmorzsoltam az utolsó könnycseppem. Felnéztem apámra – a magasságom kétségkívül tőle örököltem. Majdnem 190 centi volt, s bőven fölém tornyosult. Szeretett sportolni (még egy közös tulajdonságunk), ez meg is látszott rajta, és amikor csak ideje engedte, Andreával kosarazott, focizott, vagy éppen az edzőteremben izzasztotta meg magát. Olaszországban szépen lebarnult, és irigyeltem a napbarnított bőre miatt (én hiába töltöttem az egész nyaram a szabadban, olyan Hófehérke maradtam, hogy csak na). Szőkésbarna haja kissé megfakult, és ebben a sápadt fényben már-már szőkének tűnt, olvadt csokoládészín szemei fáradtan csillogtak.
– Amint az anyám felhívott, már jöttem is vissza Franciaországba. Mi történt, kicsim?
Felsóhajtottam.
– Nos, szerintem már tudod.
– De én tőled szeretném hallani!
A makacsság az egész családunkra jellemző volt.
– Castiel még a suliban megkért, hogy menjek el a próbájukra, én meg beleegyeztem. – A könnyek újra szúrni kezdték a szemem, de nem hagytam, hogy az érzelmeim maguk alá gyűrjenek. – Elsőként értem oda, aztán valaki bezárta az ajtót, egy téglával betörte az ablakot, felgyújtotta a raktárt és elfutott. Ennél többet én sem tudok. A rendőrség már nyomoz, az este ki is hallgattak, de… Nem hiszem, hogy megtalálják a tettest, ugyanis én semmi használhatóval nem szolgáltam nekik, szemtanú meg még nem került elő.
– Esküszöm, ha összefutok ezzel a Castiellel, megfojtom! Már akkor sem volt szimpatikus, mikor kilencedikben elkezdtetek barátkozni…
– Ugyan miért fojtanád meg? – vágtam a szavába. – Apa, ő mentett ki! Ha Castiel nincs, akkor én most…
Elharaptam a mondat végét, s mély levegőt vettem. Végig apát néztem, figyeltem, ahogy arca kisimul. Örültem, hogy sikerült egy kicsit lenyugodnia. Én azonban még mindig zaklatott voltam, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Néhány hét alatt biztosan kiheverem ezt a traumát.
– És akkor… te és ez a Castiel gyerek… együtt vagytok?
Kezdtem belefáradni abba, hogy mindenki ezt hiszi.
– Nem, apa. Ne aggódj!
– Oké, jó, nem aggódom. – Hirtelen komoly lett az arca. Ajaj, gyors hangulatváltás, nem sok jót sejtet. – Szerintem ideje lenne leülnünk beszélgetni… bizonyos dolgokról.
Éreztem, ahogy az összes vér az arcomba tolul, és a fülem hegyéig elvörösödöm. Lesütöttem a szemem.
– Izé… szerintem ezzel elkéstél egy kicsit.
Apának ugyanolyan kínos volt ez a téma, mint nekem, ezt tisztán láttam. Zavartan állt egyik lábáról a másikra, aztán, mikor tudatosult benne a válaszom, és ténylegesen felfogta, amit mondtam, ledermedt. A tekintete elsötétült.
– Úgy érted, hogy te már…?
Összefontam magam előtt a karjaimat.
– Te komolyan egy kórházi folyosó kellős közepén szeretnéd megbeszélni, hogy kivel, mikor és hol veszítettem el a szüzességem? Üljünk be egy kávézóba, aztán ha nagyon tudni akarod, akkor elmesélem. Ha szeretnéd, még listát is kapsz, amire felírom az összes olyan srác nevét, akivel dolgom volt.
Láttam rajta, hogy legszívesebben számon kérne, hogy mégis hogy merészelek így viselkedni, de rájött, hogy nyilvános helyen van, és hallgatott a józan eszére.
– A héten a városban maradok. Otthon majd beszélünk.
Lehajolt hozzám, s egy puszit nyomott a homlokomra. Néztem, ahogy mereven elsétál – valószínűleg dühös volt, amiért ennyire félreismert –, aztán egy sóhaj kíséretében beléptem Elliothoz. Rögtön megcsapott a friss virágillat, és teljesen elképedtem. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy egyedül csak én látogatom a bátyám, hogy furcsa volt látni az asztalon lévő két virágcsokrot, amelyeket egészen biztos, hogy a nagyi hozott be. Leültem az Elliot ágya mellett lévő székre, s megfogtam a bátyám kezét. Egy ideig csak néztem őt; semmit sem változott a fél év alatt, talán kicsit sápadtabb volt a bőre, ettől függetlenül teljesen olyan volt, mintha csak aludna. Feltűnt, hogy baromi hosszú szempillája van, és ez miatt rettenetesen irigyeltem. Nekem ugyan dúsak voltak, de nem valami hosszúak.
Egy ideig még hallgattam a gépek csipogását, majd kiöntöttem a lelkem a bátyámnak, aki, bár mindig meghallgatott, egészen biztos, hogy elzavart volna, hogy másnak bőgjek. Visszaemlékeztem a régi szép időkre, és ez egy pillanatra mosolyt csalt az arcomra, aztán újra elkomolyodtam.
– Jaj, Elliot, annyira örülnék, ha végre felébrednél! Annyira hiányzol!
Nem voltam benn sokat nála. Az éjjel rémálmok gyötörtek a tűz miatt, s nem tudtam rendesen kipihenni magam, s rettenetesen fáradt voltam. Alig vártam, hogy végre hazaérjek és egy jót egyek a nagyi főztjéből, a kórházi kaja ugyanis – már amennyit meg bírtam belőle enni –, borzalmas volt.
Ezúttal busszal mentem haza, biztos, ami biztos. Tartottam attól, hogy az illető, aki el akart tenni láb alól, valahol itt ólálkodik a közelben, és csak arra vár, hogy újra lecsaphasson. A busz biztosnak tűnt és gyorsnak, hamar hazaérhettem vele, karcolások vagy komolyabb sérülések nélkül.
Mint arra számítottam, a nagyi éppen főzött, mikor beléptem a lakásba. Ínycsiklandó illatok szálltak felém a konyhából, így az első utam is oda vezetett. Háttal állt nekem, valamit kevergett, az illata alapján krémleves lehetett. Halványan derengett valami, hogy kiskoromban is folyamatosan ezt készítette, de nem emlékeztem a leves nevére.
– Ó, ha nagyon szépen megkérlek, sütsz nekem valami epres sütit? – Nagyi nem számított rám, és amikor meghallotta a hangom, kiesett a kezéből a fakanál.
– Jaj, lányom, az Isten szerelmére, de megijesztettél! – felvette a földről a kanalat és a mosogatóba tette. Odalépett hozzám. – Gyere ide, hadd nézzelek! A frászt hoztad rám, Avery Delacroix! El sem tudod képzelni, mennyire megijedtem, mikor a barátod… várjál csak, mi is a neve?
– Castiel nem a barátom, mama – mondtam.
Ajtócsapást hallottam, majd apa dühös hangját. Ijedten néztem a nagyira, mert fogalmam sem volt arról, mi folyik itt, miről maradtam le, de ő csak felemelte a kezét és a tekintetével azt üzente: nem tudom, mi történik, de nem is akarok belekeveredni. És te se akarj, Avery!
A „tiltás” ellenére kisétáltam a folyosóra, így épp tanúja lehettem annak, ahogy anyám füstölő fejjel trappolt le a lépcsőn, mögötte apámmal, aki cifrákat káromkodott. Hűha, sosem láttam még őt ilyennek.
Amikor észrevettek, megálltak előttem.
– Épp idejében, kisasszony! – mordult fel anya. – Azt hiszem, lenne mit megbeszélnünk. Nem gondolod?
Felsóhajtottam, a nappaliba sétáltam és ledobtam magam a kényelmes kanapéra. A szüleim követtek, de ők inkább állva maradtak.
– Először is, magyarázd meg nekem, apád miért beszél arról, hogy egy listányi pasival volt már dolgod, annak ellenére, hogy még csak tizenhét vagy. Azzal vádol, hogy ribancot neveltem a lányából. – Itt apához fordult. – És csak úgy megjegyzem, nem csak a te lányod, hanem az enyém is. Sőt, ha azt vesszük, hogy én szültem meg nem kis fájdalmak árán, inkább az enyém.
A szememet forgattam.
– Nem volt dolgom egy listányi pasival, nyugi! – Vagy talán mégis? – De ha nem baj, ezt nem veletek beszélném meg. Erre vannak a barátnőim.
Apa elhadart néhány olasz szót, amik nagyon királyul hangzottak, és biztos voltam benne, hogy káromkodott.
– Avery! Az apád vagyok, és tudni szeretném, mégis hány sráccal feküdtél össze, és hogy most van-e valakid!
– És ne próbálj meg hazudni, tudunk Josh-ról! – tette hozzá anya, csak úgy mellékesen, miközben a körmeit bámulta. Biztos voltam benne, hogy őt annyira nem izgatta a dolog.
Elgondolkoztam. Konkrétan nem tudnám megmondani nekik, hány pasim volt eddig. Ajaj, akkora veszekedés lesz itt!
– Volt pár srác, de miért csináltok belőle ekkora ügyet? Ha elvonná a figyelmem a tanulásról, és bukásra állnék, akkor azt mondanám, oké, megértelek titeket, de így?
A szüleim gyors pillantást váltottak, majd anya leült mellém, apa pedig az előttem lévő kisasztalon foglalt helyett. Összeszűkült szemmel méregettem őket.
– Nem gondolod, hogy a fiúk közül valaki mérges lett, amiért nem őt választottad, hanem mást? – Nagyon nem tetszett az, amire apa próbált célozni. – Nem lehet, hogy valakit ezzel annyira felidegesítettél, hogy képes volt eddig elmenni? Hogy felgyújtson?
Egy pillanatig néztem csak őket, próbáltam megállapítani, hogy ezt most komolyan gondolják-e, és miután megbizonyosodtam róla, hogy igen, elszörnyedtem. Felugrottam és a fejemhez kaptam.
– Nektek teljesen elment az eszetek? Már miért tett volna bármelyikük is ilyet? Egyikük sem akar börtönbe kerülni! Jézusom!
– Nyugodj meg, Avery! – szólt rám halkan anya. – Mi csak próbálunk gondolkozni. Tudni szeretnénk, ki tette. Ez nem olyan dolog, amin csak úgy túllépünk. Gondoskodunk kell a biztonságodról, elvégre ezért vagyunk.
Kínomban felnevettem.
– És gondoljátok, hogy tizenhét, húsz éves srácok csak úgy hobbiból felgyújtanak egy lányt, akivel egyébként semmi komolyabb céljuk nem volt?
– Kegyetlen világot élünk, még ez is előfordulhat – felelte apa.
Sóhajtva rogytam le a kanapéra. Úgy éreztem, hogy alig öt perc alatt vagy nyolc évet öregedtem.
– Akkor is kétlem, hogy bármelyikük ilyet tenne… Az nem rájuk vall…
Lehunytam a szemem. Egy ideig néma csönd volt az egész házban, esküszöm, hogy még azt is meghallottuk volna, ha egy tű leesik. Azt hittem, a szüleim kimentek a nappaliból, de amikor anya megszólalt, világossá vált számomra, hogy még mindig itt vannak. És nagyon nem tetszett, amit mondtak.
– Mindenesetre, szeretném, ha holnap is itthon maradnál. És ragaszkodom hozzá, hogy ezentúl minden nap elvigyelek suliba, utána pedig megkéred Dawn barátnődet, hogy kísérjen be az irodámba. A pasizásról, bulizásról és az ehhez hasonló dolgokról akár le is mondhatsz, mert nem engedlek sehova!
Felháborodottan pattantam fel.
– Tessék? És ezt mind egy pszichopata miatt? Te megőrültél? Nekem szükségem van a társaságra, különben megőrülök!
– Nem vitatkozom veled, Avery! Részemről a dolog meg van beszélve és le is van zárva.
– De részemről nincs! – üvöltöttem. – Mégis meddig akarod ezt csinálni?
Anya komolyan nézett a szemembe.
– Amíg elő nem kerül a tettes.
A kezembe temettem az arcom.
– És mi van, ha sose kerül elő? Akkor életem végéig itthon kell ülnöm? – Legnagyobb döbbenetemre anyám bólintott. Idegesen túrtam a hajamba. A szüleimre néztem, éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyekkel. Hisztisen dobbantottam egyet a lábammal. – Utállak titeket!
Nem foglalkoztam anyáék döbbent pillantásával, csak kirohantam a nappaliból. Sírva kaptam magamhoz a táskám, s kettesével szedve a lépcsőfokokat, berontottam a szobámba, hangosan becsapva magam mögött az ajtót, csakhogy a szüleim tudtára adjam, mennyire nincs ínyemre ez a szigorítás. Az életem kezdett a feje tetejére állni.

3 megjegyzés:

  1. De izgi, várom, már a kövit :3

    VálaszTörlés
  2. No igen, a tiltás mindig felforgatja az ember életét, nem egyszerű... Azonban teljesen logikus lépésnek tűnik és a hoppon maradt pasi história is teljesen levezethető és érthető lenne.
    Kíváncsian várom a következőt.

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ki tudja, lehet, hogy igaza van a szülőknek. Ahány embert Avery a múltjában megsértett..:D

      Törlés