Csóközön!♥
Meg is hoztam a 16. fejezetet!^^ Olyan hihetetlen, hogy már itt tartunk. :O
Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 7900+ oldalmegtekintést! Hihetetlenül boldog vagyok, hogy ennyire tetszik nektek a blogom!^^
A héten három rész várható, és egészen biztos, hogy nem lesz csúszás, hisz sikerült előre megírnom pár fejezetet, de azért figyeljétek az oldalsávban a Chapters menüpontot, oda kiírom, ha esetleg később jönne egy fejezet!:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek, és továbbra is várom a visszajelzéseket!^^
Puszi,
Raina
16.
Elment az eszetek?
Kérdésemet
figyelmen kívül hagyva egy hirtelen mozdulattal magához húzott, és szorosan
megölelt. Egy pillanatig döbbenten álltam a folyosó közepén, aztán én is
átkaroltam apát. Az orrom szúrt, a torkomat sírás fojtogatta. Látásomat könnyek
homályosították el, a lábam megremegett, és kitört belőlem a zokogás. Apa
szorosan tartott, a hátamat simogatta, úgy próbált lenyugtatni. Percekig
állhattunk így, egymást ölelve, de szülőm közelsége nyugtatóként hatott
zaklatott idegeimre, s már csak szipogtam. Elhúzódtam tőle, s elmorzsoltam az
utolsó könnycseppem. Felnéztem apámra – a magasságom kétségkívül tőle
örököltem. Majdnem 190 centi volt, s bőven fölém tornyosult. Szeretett
sportolni (még egy közös tulajdonságunk), ez meg is látszott rajta, és amikor
csak ideje engedte, Andreával kosarazott, focizott, vagy éppen az edzőteremben
izzasztotta meg magát. Olaszországban szépen lebarnult, és irigyeltem a
napbarnított bőre miatt (én hiába töltöttem az egész nyaram a szabadban, olyan
Hófehérke maradtam, hogy csak na). Szőkésbarna haja kissé megfakult, és ebben a
sápadt fényben már-már szőkének tűnt, olvadt csokoládészín szemei fáradtan
csillogtak.
– Amint az anyám
felhívott, már jöttem is vissza Franciaországba. Mi történt, kicsim?
Felsóhajtottam.
– Nos, szerintem
már tudod.
– De én tőled
szeretném hallani!
A makacsság az
egész családunkra jellemző volt.
– Castiel még a
suliban megkért, hogy menjek el a próbájukra, én meg beleegyeztem. – A könnyek
újra szúrni kezdték a szemem, de nem hagytam, hogy az érzelmeim maguk alá
gyűrjenek. – Elsőként értem oda, aztán valaki bezárta az ajtót, egy téglával betörte
az ablakot, felgyújtotta a raktárt és elfutott. Ennél többet én sem tudok. A
rendőrség már nyomoz, az este ki is hallgattak, de… Nem hiszem, hogy
megtalálják a tettest, ugyanis én semmi használhatóval nem szolgáltam nekik, szemtanú
meg még nem került elő.
– Esküszöm, ha
összefutok ezzel a Castiellel, megfojtom! Már akkor sem volt szimpatikus, mikor
kilencedikben elkezdtetek barátkozni…
– Ugyan miért
fojtanád meg? – vágtam a szavába. – Apa, ő mentett ki! Ha Castiel nincs, akkor
én most…
Elharaptam a
mondat végét, s mély levegőt vettem. Végig apát néztem, figyeltem, ahogy arca
kisimul. Örültem, hogy sikerült egy kicsit lenyugodnia. Én azonban még mindig
zaklatott voltam, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Néhány hét alatt biztosan
kiheverem ezt a traumát.
– És akkor… te
és ez a Castiel gyerek… együtt vagytok?
Kezdtem
belefáradni abba, hogy mindenki ezt hiszi.
– Nem, apa. Ne
aggódj!
– Oké, jó, nem
aggódom. – Hirtelen komoly lett az arca. Ajaj,
gyors hangulatváltás, nem sok jót sejtet. – Szerintem ideje lenne leülnünk
beszélgetni… bizonyos dolgokról.
Éreztem, ahogy
az összes vér az arcomba tolul, és a fülem hegyéig elvörösödöm. Lesütöttem a
szemem.
– Izé… szerintem
ezzel elkéstél egy kicsit.
Apának
ugyanolyan kínos volt ez a téma, mint nekem, ezt tisztán láttam. Zavartan állt
egyik lábáról a másikra, aztán, mikor tudatosult benne a válaszom, és
ténylegesen felfogta, amit mondtam, ledermedt. A tekintete elsötétült.
– Úgy érted,
hogy te már…?
Összefontam
magam előtt a karjaimat.
– Te komolyan
egy kórházi folyosó kellős közepén szeretnéd megbeszélni, hogy kivel, mikor és
hol veszítettem el a szüzességem? Üljünk be egy kávézóba, aztán ha nagyon tudni
akarod, akkor elmesélem. Ha szeretnéd, még listát is kapsz, amire felírom az
összes olyan srác nevét, akivel dolgom volt.
Láttam rajta,
hogy legszívesebben számon kérne, hogy mégis hogy merészelek így viselkedni, de
rájött, hogy nyilvános helyen van, és hallgatott a józan eszére.
– A héten a
városban maradok. Otthon majd beszélünk.
Lehajolt hozzám,
s egy puszit nyomott a homlokomra. Néztem, ahogy mereven elsétál – valószínűleg
dühös volt, amiért ennyire félreismert –, aztán egy sóhaj kíséretében beléptem
Elliothoz. Rögtön megcsapott a friss virágillat, és teljesen elképedtem.
Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy egyedül csak én látogatom a bátyám, hogy
furcsa volt látni az asztalon lévő két virágcsokrot, amelyeket egészen biztos,
hogy a nagyi hozott be. Leültem az Elliot ágya mellett lévő székre, s megfogtam
a bátyám kezét. Egy ideig csak néztem őt; semmit sem változott a fél év alatt,
talán kicsit sápadtabb volt a bőre, ettől függetlenül teljesen olyan volt,
mintha csak aludna. Feltűnt, hogy baromi hosszú szempillája van, és ez miatt
rettenetesen irigyeltem. Nekem ugyan dúsak voltak, de nem valami hosszúak.
Egy ideig még
hallgattam a gépek csipogását, majd kiöntöttem a lelkem a bátyámnak, aki, bár
mindig meghallgatott, egészen biztos, hogy elzavart volna, hogy másnak bőgjek.
Visszaemlékeztem a régi szép időkre, és ez egy pillanatra mosolyt csalt az
arcomra, aztán újra elkomolyodtam.
– Jaj, Elliot,
annyira örülnék, ha végre felébrednél! Annyira hiányzol!
Nem voltam benn
sokat nála. Az éjjel rémálmok gyötörtek a tűz miatt, s nem tudtam rendesen
kipihenni magam, s rettenetesen fáradt voltam. Alig vártam, hogy végre
hazaérjek és egy jót egyek a nagyi főztjéből, a kórházi kaja ugyanis – már
amennyit meg bírtam belőle enni –, borzalmas volt.
Ezúttal busszal
mentem haza, biztos, ami biztos. Tartottam attól, hogy az illető, aki el akart
tenni láb alól, valahol itt ólálkodik a közelben, és csak arra vár, hogy újra
lecsaphasson. A busz biztosnak tűnt és gyorsnak, hamar hazaérhettem vele,
karcolások vagy komolyabb sérülések nélkül.
Mint arra
számítottam, a nagyi éppen főzött, mikor beléptem a lakásba. Ínycsiklandó
illatok szálltak felém a konyhából, így az első utam is oda vezetett. Háttal
állt nekem, valamit kevergett, az illata alapján krémleves lehetett. Halványan
derengett valami, hogy kiskoromban is folyamatosan ezt készítette, de nem
emlékeztem a leves nevére.
– Ó, ha nagyon
szépen megkérlek, sütsz nekem valami epres sütit? – Nagyi nem számított rám, és
amikor meghallotta a hangom, kiesett a kezéből a fakanál.
– Jaj, lányom,
az Isten szerelmére, de megijesztettél! – felvette a földről a kanalat és a
mosogatóba tette. Odalépett hozzám. – Gyere ide, hadd nézzelek! A frászt hoztad
rám, Avery Delacroix! El sem tudod képzelni, mennyire megijedtem, mikor a
barátod… várjál csak, mi is a neve?
– Castiel nem a
barátom, mama – mondtam.
Ajtócsapást
hallottam, majd apa dühös hangját. Ijedten néztem a nagyira, mert fogalmam sem
volt arról, mi folyik itt, miről maradtam le, de ő csak felemelte a kezét és a
tekintetével azt üzente: nem tudom, mi
történik, de nem is akarok belekeveredni. És te se akarj, Avery!
A „tiltás”
ellenére kisétáltam a folyosóra, így épp tanúja lehettem annak, ahogy anyám
füstölő fejjel trappolt le a lépcsőn, mögötte apámmal, aki cifrákat
káromkodott. Hűha, sosem láttam még őt ilyennek.
Amikor
észrevettek, megálltak előttem.
– Épp idejében,
kisasszony! – mordult fel anya. – Azt hiszem, lenne mit megbeszélnünk. Nem
gondolod?
Felsóhajtottam,
a nappaliba sétáltam és ledobtam magam a kényelmes kanapéra. A szüleim
követtek, de ők inkább állva maradtak.
– Először is,
magyarázd meg nekem, apád miért beszél arról, hogy egy listányi pasival volt
már dolgod, annak ellenére, hogy még csak tizenhét vagy. Azzal vádol, hogy
ribancot neveltem a lányából. – Itt apához fordult. – És csak úgy megjegyzem,
nem csak a te lányod, hanem az enyém is. Sőt, ha azt vesszük, hogy én szültem
meg nem kis fájdalmak árán, inkább az enyém.
A szememet
forgattam.
– Nem volt
dolgom egy listányi pasival, nyugi! – Vagy
talán mégis? – De ha nem baj, ezt nem veletek beszélném meg. Erre vannak a
barátnőim.
Apa elhadart
néhány olasz szót, amik nagyon királyul hangzottak, és biztos voltam benne,
hogy káromkodott.
– Avery! Az apád
vagyok, és tudni szeretném, mégis hány sráccal feküdtél össze, és hogy most
van-e valakid!
– És ne próbálj
meg hazudni, tudunk Josh-ról! – tette hozzá anya, csak úgy mellékesen, miközben
a körmeit bámulta. Biztos voltam benne, hogy őt annyira nem izgatta a dolog.
Elgondolkoztam.
Konkrétan nem tudnám megmondani nekik, hány pasim volt eddig. Ajaj, akkora
veszekedés lesz itt!
– Volt pár srác,
de miért csináltok belőle ekkora ügyet? Ha elvonná a figyelmem a tanulásról, és
bukásra állnék, akkor azt mondanám, oké, megértelek titeket, de így?
A szüleim gyors
pillantást váltottak, majd anya leült mellém, apa pedig az előttem lévő
kisasztalon foglalt helyett. Összeszűkült szemmel méregettem őket.
– Nem gondolod,
hogy a fiúk közül valaki mérges lett, amiért nem őt választottad, hanem mást? –
Nagyon nem tetszett az, amire apa próbált célozni. – Nem lehet, hogy valakit
ezzel annyira felidegesítettél, hogy képes volt eddig elmenni? Hogy
felgyújtson?
Egy pillanatig
néztem csak őket, próbáltam megállapítani, hogy ezt most komolyan gondolják-e,
és miután megbizonyosodtam róla, hogy igen, elszörnyedtem. Felugrottam és a
fejemhez kaptam.
– Nektek
teljesen elment az eszetek? Már miért tett volna bármelyikük is ilyet? Egyikük
sem akar börtönbe kerülni! Jézusom!
– Nyugodj meg,
Avery! – szólt rám halkan anya. – Mi csak próbálunk gondolkozni. Tudni
szeretnénk, ki tette. Ez nem olyan dolog, amin csak úgy túllépünk. Gondoskodunk
kell a biztonságodról, elvégre ezért vagyunk.
Kínomban
felnevettem.
– És
gondoljátok, hogy tizenhét, húsz éves srácok csak úgy hobbiból felgyújtanak egy
lányt, akivel egyébként semmi komolyabb céljuk nem volt?
– Kegyetlen
világot élünk, még ez is előfordulhat – felelte apa.
Sóhajtva rogytam
le a kanapéra. Úgy éreztem, hogy alig öt perc alatt vagy nyolc évet öregedtem.
– Akkor is
kétlem, hogy bármelyikük ilyet tenne… Az nem rájuk vall…
Lehunytam a
szemem. Egy ideig néma csönd volt az egész házban, esküszöm, hogy még azt is
meghallottuk volna, ha egy tű leesik. Azt hittem, a szüleim kimentek a
nappaliból, de amikor anya megszólalt, világossá vált számomra, hogy még mindig
itt vannak. És nagyon nem tetszett, amit mondtak.
– Mindenesetre,
szeretném, ha holnap is itthon maradnál. És ragaszkodom hozzá, hogy ezentúl
minden nap elvigyelek suliba, utána pedig megkéred Dawn barátnődet, hogy
kísérjen be az irodámba. A pasizásról, bulizásról és az ehhez hasonló dolgokról
akár le is mondhatsz, mert nem engedlek sehova!
Felháborodottan
pattantam fel.
– Tessék? És ezt
mind egy pszichopata miatt? Te megőrültél? Nekem szükségem van a társaságra,
különben megőrülök!
– Nem vitatkozom
veled, Avery! Részemről a dolog meg van beszélve és le is van zárva.
– De részemről
nincs! – üvöltöttem. – Mégis meddig akarod ezt csinálni?
Anya komolyan
nézett a szemembe.
– Amíg elő nem
kerül a tettes.
A kezembe
temettem az arcom.
– És mi van, ha
sose kerül elő? Akkor életem végéig itthon kell ülnöm? – Legnagyobb
döbbenetemre anyám bólintott. Idegesen túrtam a hajamba. A szüleimre néztem,
éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyekkel. Hisztisen dobbantottam egyet a
lábammal. – Utállak titeket!
Nem foglalkoztam
anyáék döbbent pillantásával, csak kirohantam a nappaliból. Sírva kaptam
magamhoz a táskám, s kettesével szedve a lépcsőfokokat, berontottam a szobámba,
hangosan becsapva magam mögött az ajtót, csakhogy a szüleim tudtára adjam, mennyire
nincs ínyemre ez a szigorítás. Az életem kezdett a feje tetejére állni.
De izgi, várom, már a kövit :3
VálaszTörlésNo igen, a tiltás mindig felforgatja az ember életét, nem egyszerű... Azonban teljesen logikus lépésnek tűnik és a hoppon maradt pasi história is teljesen levezethető és érthető lenne.
VálaszTörlésKíváncsian várom a következőt.
xoxo,
T
Ki tudja, lehet, hogy igaza van a szülőknek. Ahány embert Avery a múltjában megsértett..:D
Törlés