15. Mit keresel itt?

Csóközön!♥

Meghoztam a következő fejezetet is, aminek talán az eleje érdekesebb, mint a vége, de... Ezt döntsétek el Ti!;)

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 7100+ oldalmegtekintetést! Köszönöm, hogy itt vagytok, és feldobjátok a napjaimat!♥

A szavazás ugyan még nem zárult le, de azt hiszem, eléggé nyilvánvaló az eredmény. Jövő héttől, egészen szeptember 1-ig, egy héten háromszor jelentkezem! :) Ha elkezdődik a suli, heti 1 rész várható már csak, de ezzel még ráérünk. :)

Jó olvasást kívánok mindenkinek a részhez, és továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Puszi,

Raina

15. Mit keresel itt?

A téglát öt meggyújtott gyufa követte, amelyek ugyan nem értek el hozzám, mégis sikításra késztettek. A piros szőnyeg pillanatok alatt lángra kapott, majd az a néhány kartondoboz is, amelyek az ablak alatt sorakoztak. A hely teljesen megtelt füsttel, vészesen közeledve felém, a gyorsan terjedő tűzről pedig már ne is beszéljünk. Hisztérikusan rugdostam a nehéz ajtót, s segítségért üvöltöztem, reménykedve abban, hogy valamelyik srác már a közelben van, és meghallja segélykiáltásom.

Szorosan préselődtem neki az ajtónak, csapkodva azt. A hangszerek a szemem előtt kaptak lángra, s attól tartottam, valami robbanni fog, és én meghalok. A fejemet az ajtónak támasztottam, s a kinti zajokra koncentráltam. Először nem hallottam semmit, csak a gyorsan dobogó szívem, aztán kuncogásra lettem figyelmes. Akkorra már annyi füstöt lélegeztem be, hogy nem tudtam megállapítani, hol hallottam én már ezt a mély, dallamos nevetést, amely egyre távolabb került tőlem.

– Segítség! – üvöltöttem. – Valaki! – Könnyek szöktek ki a szememből, a hangom is elhalt, s tudtam, már senki nem fog meghallani.

A lábaim megremegtek, s az egész hely megfordult körülöttem. Lassan csúsztam le a padlóra, testemet néma zokogás rázta. Néha még beleütöttem egyet-kettőt az ajtóba, de már semmi erőm nem volt. A füst teljesen körbeölelt, nem kaptam levegőt. Köhögni kezdtem, s közben rettenetesen szédültem. A látásom kezdett elmosódni, a szemeim pedig lecsukódni. Már nem hallottam a tűz ropogását, vészesen zuhantam egy sötéten örvénylő valamibe; az édes tudatlanság egyre szorosabban ölelt magához. Az utolsó, amire emlékszem, hogy a nehéz ajtó kicsapódott. Mintha valaki a nevemet kiabálta volna, majd lebegni kezdtem. Meghaltam? – tettem fel magamban a kérdést, mielőtt lehunytam volna a szemem.

Az egész testem sajgott, a tüdőm pedig friss levegőért kiáltozott, de nem tudtam megmozdulni. Még a legalapvetőbb dolgok is, mint például a nyelés vagy a lélegzés, nehezemre estek. A sötétség még mindig ott örvénylett alattam, nem engedett. Jó ötletnek tűnt hagyni, hogy újra elnyeljen, s akkor megszabadulhattam volna ezektől az égető, szúró érzésektől, s nem szenvednék.

A sötét, viharfelhőre emlékeztető valamin keresztül hangok szűrődtek át, s halványan éreztem, ahogy a testem valami keményhez ér.

– Avery! – Még mindig a nevemet hallottam, a hang olyan ismerősen csengett. Ki akartam nyitni a szemem, hogy láthassam őt, de a nem tudtam mozogni. – Ébredj fel, hallod!

Eleget akartam tenni Castiel kérésének, az ébredés gondolata nagyon is csábító volt. De az a sötét izé kinyúlt felém, s visszahúzott, még mielőtt bármit is tehettem volna.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, melyek nehezek voltak, ráadásul a hirtelen fény miatt hunyorogni kezdtem. Először csak halvány, elmosódott alakokat láttam, fehér foltokként táncoltak előttem. Az első gondolatom az volt, hogy tényleg meghaltam, és a mennybe kerültem. Aztán idegesítő csipogás csapta meg a fülem, s rögtön rájöttem, hogy nem az égi paradicsomba kerültem; ilyen ijesztő hangokat eddig csak a földön hallottam. Tehát életben voltam.

A látásom lassan kezdett csak tisztulni, s akkor már láttam, hogy a fehéren táncoló alakok nem angyalok voltak, hanem fehér ruhás emberek (egy férfi és két nő), ők futkostak előttem. Az egyik nő (aki magasságával, karcsúságával, porcelán bőrével és világosszőke hajával tényleg angyalnak hatott), felém nézett, és elmosolyodott. A száját mozgatta, de nem értettem, mit mondott. Pislogtam egyet, ami nehezebben ment, mint gondoltam, s oldalra fordítottam a fejem. A vörös hajkorona láttán ledöbbentem. Az ágyam mellett Castiel ült, görnyedten, az arca nyúzott volt és beesett. Amikor a szemembe nézett, kifújta a bent tartott levegőt, s megkönnyebbülten rogyott előre, a kezem felé nyúlva. Elrántottam azt, még mielőtt hozzám érhetett volna, de ez a gyors mozdulat rettenetesen fájt. Felszisszentem.

A fehér köpenyes férfi mellém lépett, és fölöttem matatott.

– Óvatosan azokkal a hirtelen mozdulatokkal! – mosolygott le rám. – Hogy érzi magát?

Nyeltem egyet. Vagy legalábbis megpróbáltam, de teljesen ki voltam száradva.

– Mint akin ötször áthajtott egy öt tonnás kamion – feleltem rekedten. – Hol vagyok?

Négy aggódó szempár meredt rám. Fáradtan felsóhajtottam. Hát az ember már nem is kérdezhet?

– Kórházban, kisasszony, már három órája. – Micsoda?! – Szerencséje volt, hogy a fiatalember idejében odaért, különben nagyon csúnya égési sérüléseket szenvedett volna.

Lefagytam Most már mindenre emlékeztem; a tűzre, a rémült sikolyaimra. Minden tisztán lebegett előttem, s ez félelemmel töltött el. Lehunytam a szemem, mielőtt elsírhattam volna magam. Ó, Istenem, valaki megpróbált megölni!

A csipogó hang egyre idegesítőbbé vált, mire az orvos gyengéden megfogta a kezem. Castiel ijedten ugrott fel, s egy pillanat alatt ott tornyosult felettem, de az egyik nővér megkérte, hogy üljön vissza. Rájöttem, hogy a csipogó hangot a félelemtől egyre gyorsabban verő szívem okozta. Felpillantottam az idősödő orvosra, aki kedvesen rám mosolygott.

– Ne aggódjon, Mademoiselle, most már jó kezekben van. Néhány vizsgálat még szükséges, de szerintem holnap reggel, de legkésőbb délben hazamehet. – Valamit megigazított az orromnál. – Ön, kisasszony, nagyon szerencsés, hogy ilyen barátja van. Az életét kockáztatta, hogy megmentse az Önét.

– Nem a barátom – jegyeztem meg csak úgy, mellékesen, talán kicsit barátságtalanul.

Az orvos még utoljára rám mosolygott, majd intett a két nővérnek, és kisétáltak a kórteremből, magamra hagyva Castiellel, aki az utolsó megjegyzésem óta engem bámul, arcára teljesen kiültek a gondolatai; fájt neki, amit mondtam, amit nem értek, mert mi tényleg nem jártunk.

Az orromhoz nyúltam, hisz kíváncsi voltam, mit igazított meg az ősz hajú, ötvenes évei végén járó orvos. Az ujjaimmal egy vékony csövet tapintottam ki, és felsóhajtottam. Elég sok Dr. House és Grace klinika részt láttam ahhoz, hogy tudjam, mi történik körülöttem. Túl sok szén-monoxidot lélegeztem be, amíg az égő raktárhelyiségben voltam – akár meg is halhattam volna, és igen, valószínűleg ezt még fel sem fogtam igazán –, és most szükségem volt az oxigénre, hogy a vérem kitisztuljon.

– Izé… Kösz, hogy megmentettél – megpróbáltam felülni, ami elég nehéz volt így, gépekhez kötve. Castiel odalépett hozzám és visszanyomott az ágyra. Csúnyán néztem rá. – Mióta vagyok itt?

– Te süket vagy? Az előbb mondta a doki, hogy három órája.

Normális esetben valami ütőset szóltam volna vissza, de nem jutott eszembe semmi. Nem voltam formában.

– És te… Te azóta itt vagy?

Arra számítottam, hogy elmosolyodik, és azt mondja: Csak szeretnéd, szöszi. Legalábbis, régen biztosan ezt mondta. De csak akkor döbbentem rá, hogy Castiel már egy ideje egész… normálisan viselkedik velem, nem olyan szarkasztikus, mikor mellettem van, mint a többiekkel. Kíváncsi voltam, mi az oka ennek.

– Egy pillanatra sem hagytalak egyedül – suttogta, majd közelebb hajolt hozzám, csak pár centire volt egymástól az arcunk. Éreztem, ahogy elpirulok. Nem tudom, hogy Castiel ezt látta-e. Szürke szemeivel mindvégig az enyémbe nézett. – Annyira megijedtem, mikor megláttalak odabent, alig volt benned élet. Én… Én azt hiszem…

Más srác esetben biztosan aranyosnak találtam volna a vallomását, de Castielről volt szó, és ez megrémített. Nem akartam kötődni senkihez, ezért is kerestem olyan fiúk társaságát, akivel semmi közös nem volt bennünk. Azt viszont tudtam, hogy ha Castiellel elkezdenénk kavarni, akkor részemről nem csak a testi szükségletekről lenne szó – ismertem őt, és biztos voltam benne, hogy hamar belé szeretnék. És tekintve, mekkora szoknyapecér, nem akartam kockáztatni. Nem akartam, hogy összetörje a szívem.

Castiel nagyot nyelt, azon töprengett, hogy mondhatná el, amit gondolt. Hosszas szünet után (amely csak pár másodpercig tartott, mégis perceknek tűnt), újra szóra nyitotta a száját. Ekkor az ajtó hirtelen kivágódott, s a fiú két métert ugrott hátrébb ijedtében, feldöntve a széket. Vörös arccal pillantottam az ajtó felé, ahonnét anya nézett hol rám, hol Castielre, kérdő tekintettel. Majd megköszörülte a torkát és jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra. Castiel megnyalta az alsó ajkát, megigazította a dzsekijét és gépiesen megindult az ajtó felé. Mielőtt elhagyta volna a szobát, visszanézett rám.

– Később még visszajövök!

Anya becsukta az ajtót, és beljebb lépett. A táskáját az ágy szélére rakta, ő maga pedig a kis székért nyúlt, felállította azt, s leült. Kerülte a tekintetem.

– Nem tudtam, hogy te és Castiel kibékültetek.

– Nem tudom, ki mondta neked azt, hogy összevesztem vele. Amikor Debbie lelépett, nem kerestük egymás társaságát, ennyi. Nincs mit tudnod. – A takaró szélét babráltam idegesen.

– Az anyád vagyok, úgyhogy én a helyedben vigyáznék a számra.

– Ja, most már az vagy, mi? – horkantottam fel. – Nem úgy volt, hogy csak holnap után jössz haza? Mit keresel itt?

Annyira hasonlítottunk mind külsőleg, mind belső tulajdonságainkat tekintve, mégis hűvösen társalogtunk, már ha ezt társalgásnak lehetett nevezni. Irigyeltem azokat a lányokat, akik úgy tekintenek az anyjukra, mint a legjobb barátnőjükre.

– Nagyanyád volt oly’ kedves és felhívott. Mit kerestél te abban a raktárhelyiségben? Kik gyújtották fel?

– Anya, fogd már be, kérlek! Nem akarok arról beszélni.

– Hát, ha nekem nem is mondod el, a rendőrök kérdéseire muszáj válaszolnod.

Megdermedtem. Micsoda?

– Hogy mi?

– Jól hallottad – felállt és megigazította a ruháját. Csak akkor tűnt fel, hogy kosztümöt visel, s a haját tökéletes kontyba fogta. Biztosan tárgyaláson vett részt, mielőtt iderohant volna. – Ha összefutnék Castiellel, szólok neki, hogy ne jöjjön vissza. Pihenned kell, neki meg otthon lenne a helye, hogy tanuljon.

Csak a szememet forgattam, de mondani nem mondtam semmit; felesleges lett volna. Egyedül maradtam a gondolataimmal, s sírtam egy sort, mikor tudatosult bennem, mi is történt ma. Castiel már nem jött vissza, aminek rettenetesen örültem, annak viszont már kevésbé, hogy anyám mondta meg neki, hogy menjen haza. Bár az is lehet, hogy azokban az órákban osont be, amikor éppen aludtam; de lehet, hogy akkor már nem is engedték volna be.

Anyának igaza volt, még aznap meglátogatott két rendőr, hogy kihallgasson. Viccesen mutattak egymás mellett, és az amerikai filmeket juttatták eszembe, amiben a zsaruk kettesével járkálnak, az egyikük magas és vékony, a másik pedig alacsony és kövér, és folyamatosan fánkot eszik. A duci rendőrnél nem volt fánk, de egyébként minden más stimmelt.

Folyamatosan kérdéseket tettek fel, ugyanazt többször is, és egyszerűen nem fogták fel, hogy nem tudok semmit. Arra voltak kíváncsiak, láttam-e valakit, vagy felismertem-e a nevető embert, voltak-e rosszakaróim, mit kerestem ott, stb. A kihallgatás közepe fele már ott tartottunk, hogy Castiel próbált megölni, mire csak nevettem és elmagyaráztam a két rendőrnek, hogy akkor nem mentett volna ki. Háromnegyed óra múlva a magasabbik fáradtan csukta be a jegyzetfüzetét. Nem jutottunk sehova, és minden egyes kérdés után úgy tűnt, egy helyben topogunk. Hacsak nem volt a helyszínen kamera (amit erősen kétlek), sosem derül ki, ki gyújtott fel.

Másnap, ahogy az orvos is megmondta, túlestem még pár vizsgálaton, de szerencsére minden rendben volt, így, miután minden leletet megkaptam, elhagyhattam a kórházat. Suliba ma még nem kellett mennem, úgyhogy kihasználtam az alkalmat, s azokba a ruhákba bújva, melyeket anya tegnap behozott, átballagtam a távolabbi épületszárnyba, hogy meglátogassam Elliotot. Amikor beléptem az előcsarnokba, Maria felpattant a székéből, felém rohant, hogy szorosan megölelhessen. A cselekedete váratlanul ért.

– Jaj, kisasszony, annyira örülök, hogy nem történt nagy baj! Úgy megijedtem, mikor behozták Önt. Az a tűz… borzalmas volt!

– És borzalmas volt ezt az egészet átélni.

– Elhiszem én, elhiszem! – A recepció felé terelt. – Képzelje, még a hírekben is bent volt! – Hogy hol?! – A kisasszony nagyon szerencsés, ha a barátja nincs ott… És ha már itt tartunk! Hadd jegyezzem meg, hogy milyen jóképű fiatalembert talált magának. Igazán szépek együtt.

Lesütöttem a szemem.

– Castiel csak az osztálytársam, semmi több – felsóhajtottam. – Anya kiakad, ha nem érek haza ebédre, szóval én most bemennék Elliothoz, ha nem bánja.

– Ó, csak nyugodtan. De jelenleg tartózkodnak nála, szóval várnia kell a kisasszonynak. Esetleg megihatnánk addig egy teát, mit szól hozzá? Olyan régen beszélgettünk.

Kedvesen megköszöntem, majd visszautasítottam őt, de megígértem, hogy ha legközelebb meglátogatom a bátyám, teázok egyet Mariával. Majd megindultam a kórterem felé, s leültem az egyik székre. Az egyik napilapot elvettem a kisasztalról, azt olvasgattam, miközben vártam. Elhúztam a szám a szalagcím láttán; a tűzesetről volt szó. Elolvastam a cikket, amelyben a nevemet is megemlítették. Keserűen elmosolyodtam. Annyiszor álmodtam már arról, hogy a nevemet megemlítik az újságokban, de hát… hát, nem pont így képzeltem ezt az egészet el. Ráadásul biztosra vettem, hogy az iskolában már mindenki tud tűzről, s arról pletykálnak. Örültem, hogy ma nem kellett bemennem, de előbb-utóbb szembe kellett néznem velük.

Visszaraktam az újságot az asztalra, inkább a telefonomat vettem kézbe. Rengeteg nem fogadott hívásom volt, sokan írtak sms-t vagy egy üzenetet Facebookon, hogy megkérdezzék, hogy vagyok. Mindenkinek visszaírtam, kezdve Dawnnal, aki rettenetesen aggódott, s annak ellenére, hogy órája volt, azonnal reagált.

Hál’ Istennek, jól vagy! Úgy örülök, hogy nem esett bajod! Castiel ott van? Hallottam, hogy ő volt a hős. Úgy terveztem, hogy megölelem, amiért megmentett, de ő se jött ma. Egyébként Alexy és Rosa puszil, és Leigh is jobbulást kíván.

Leigh Lysander bátyja volt és Rosa pasija. Nem sokszor beszéltünk, az öccséhez hasonlóan ő is eléggé hallgatag, így eléggé meglepett, hogy ő is aggódott értem. És… ó, álljunk csak meg egy kicsit!

Castiel nincs suliban?

Dawn ismét azonnal válaszolt.

Nincs, azt hittem, ott van veled.

Felsóhajtottam és beletúrtam a hajamba. Az első gondolatom az volt, hogy otthon alszik, vagy úton van ide, de az első valahogy valósabbnak tűnt. Úgy döntöttem, hogy felhívom, és már kerestem is a számát, mikor Elliot kórtermének ajtaja lassan kinyílt. Felpattantam, és arra számítottam, hogy a nagyi sétál ki, így eléggé meglepődtem, mikor felnéztem.

– Apa? Te meg mit keresel itt?