2014. augusztus 11., hétfő

14. Amikor még Debbie is velünk volt

Csóközöön!♥

Meghoztam a 14. fejezetet is, amelynek legnagyobb részét egy olyan flashback tölti ki, aminek egy bizonyos része a későbbiekben nagyon-nagyon fontos lesz.
Deborah (akit mindenki annyira utál) ebben a történetben, fogjuk rá, pozitív szereplő lesz, de ezt majd eldöntitek Ti!:)

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 6200+ oldalmegtekintést!^^
Továbbra is várom a véleményeket!:)
Jó olvasást mindenkinek!^^

Ó, és újabb szavazás került ki az oldalsávba!;)

Puszi,
Raina


14. Amikor még Debbie is velünk volt
Amióta csak az eszemet tudom, mindig is színésznő szerettem volna lenni, és ez az évek múlásával semmit sem változott. Még mindig ez a legnagyobb álmom, ezért adom be minden év elején a jelentkezésem a Jeanjeaquet Művészeti Iskolába, ahová rengeteg tehetséges fiatal jár… és ahonnét számtalan elutasító levelet küldtek már. Nem egyszerű oda bekerülni, nem is vesznek fel sok embert; csak a legjobbakat. Engem egyszer sem találtak megfelelőnek, de ez nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is elküldjem nekik a felvételi kérelmem, csatolva hozzá azt a rengeteg oklevelet, amelyeket tánc­- és tanulmányi versenyeken nyertem. De számukra ez édeskevés, így kezdtem lemondani arról, hogy bekerülök drámatagozatos osztályukba, ezért döntöttem úgy, hogy tagja leszek a Sweet Amoris színjátszó körének. Ez persze a közelébe sem ért azoknak a klassz óráknak, amelyeket a Jeanjeaquet-ban tartanak, de kezdetnek megfelelt.
Már tavaly is részt vettem a szakkörön, és iszonyatosan élveztem minden percét, így szomorúan vettem tudomásul, hogy Mademoiselle Amandine idén már nem a Sweet Amoris tanára, helyette egy Héloise nevű fiatal nő fogja tartani ezeket az órákat. Nos, Héloise már akkor sem volt szimpatikus, mikor belépett a terembe, de amikor megemlítette, hogy korábban a Jeanjeaquet diákja volt, egyenesen gyűlöltem. De azért ott maradtam, s próbáltam együttműködő lenni, mert nem akartam más szakkört választani.
Az első óránk ismerkedéssel telt, mindenkinek beszélnie kellett magáról – szándékosan nem említettem meg, hogy jelenleg egy újabb elutasító levelet várok a Jeanjeaquet-ból. A legfontosabb információkat mondtam el magamról, aztán visszasétáltam a helyemre, s amíg a többiek is bemutatkoztak, elővettem a telefonom, s csináltam pár selfiet.
Alig egy óra múlva már a város vége felé tartottam, hogy csatlakozzak Castielhez, Lysanderhez és a banda többi tagjához a kis raktárhelyiségben, ami évek óta üresen állt. Véletlenül fedeztük fel, még kilencedikben. Akkoriban kezdtük megismerni egymást, s úgy döntöttük, péntek este szórakozunk egy nagyot. Deborah esküdözött, hogy tud egy igazán fantasztikus helyet, ahol nem kérnek személyit, ha megkapó a külsőd, simán beengednek. Dawn eleinte nem tartotta jó ötletnek, de végül sikerült őt meggyőznünk.
Tisztán emlékszem arra a decemberi éjszakára. Életem legelső olyan buliján készültem részt venni, amelyet nem valamelyik ismerősöm házában tartottak titkokban, mikor a szülők nem tartózkodtak otthon. Izgatottság kerített hatalmába, és alig vártam, hogy egy nagyot bulizhassak. Jókedvűen dalolásztam, nem törődve azzal, hogy az amúgy is csípős szél folyamatosan az arcomba fújta a jéghideg havat a földről. Jól éreztem magam, s próbáltam Dawnt is felvidítani, aki mindvégig attól rettegett, hogy a szülei utána jönnek, s jól leszidják, amiért lelépett otthonról. Előttünk Castiel és Deborah tipegett, és igyekeztem nem tudomást venni arról a meghitt légkörről, ami körüllengte őket.
Szeptember elején mi négyen igencsak közel kerültünk egymáshoz, szinte mindent együtt csináltunk. Castiel egyedüli fiúként igazán menőnek érezte magát, s nem győzött dicsekedni azzal, hogy milyen szép lányok veszik körül minden nap. Akkoriban kezdtem Mattel randizni, de furcsán éreztem magam, mikor Debbie bevallotta, hogy nagyon megkedvelte Castielt.
– Tudod, nekem pont az ilyen pasik jönnek be – mondta egy szerda délután, a kedvenc kávézónkban üldögélve.
Én forró csokit szürcsölgettem lassan, mert égette a nyelvem. Deborah pedig már akkor, tizenöt évesen is manipulálta az embereket, így Isten tudja csak, hogyan, de sikerült egy gyönyörű koktélra szert tennie; természetesen alkoholos volt. Nem panaszkodhattam, mivel rengeteg ember vett körül nap, mint nap, és mindenki szívesen tartózkodott a közelemben, ezáltal – na meg a nagy számnak köszönhetően – hamar népszerű lettem, és nem csak az osztályban; szép lassan az egész iskola kezdett megismerni. Debbie-t azonban tényleg mindenki szerette, s hogyha elmentünk valahova, az emberek először őt bámulták meg. Magas volt, vékony, és olyan felmenőkkel rendelkezett, hogy igazi különlegességnek számított Franciaországban. Enyhén kreolos bőre miatt sokan felfigyeltek rá – ebben a kisvárosban nem volt mindennapi látvány –, és irigyeltem őt az alakja és az idomai miatt. Én mindig is azt hittem, hogy a velem egykorúakhoz képest nekem nagy melleim vannak, de Deborah mellett deszkának hatottam. Minden srác őt akarta, és ő ezt nem is félt kihasználni. Az, hogy most Castielre vetett szemet, valamiért nagyon zavart.
– Szerintem jó páros lennénk – folytatta, és újra belekortyolt a sokszínű koktéljába. – Ő is népszerű, én is az vagyok. Mindketten jól nézünk ki, és gondolj csak bele, mekkora karriert tudnánk csinálni. Az én fantasztikus hangom, és az ő gitártehetsége.
– Biztosan sok rajongótok lenne – értettem egyet.
Deborah felkönyökölt az asztalra és elgondolkozva kevergette a fekete szívószállal a szivárványszínű italt.
– Össze kellene jönnöm vele, nem gondolod?
Deborah ezt követően folyamatosan flörtölt Castiellel, aki ezt vagy nagyon élvezte, vagy pedig teljesen lepergett róla. Sosem beszélt a magánéletéről, így nem tudtam, hogy azért tetteti magát sokszor süketnek, mert van valakije, akiről mi nem tudunk, vagy csak Deborah nem érdekelte úgy; elvégre barátok voltak.
De aznap este úgy tűnt, Castiel sem tud ellenállni Debbie-nek, és beadta a derekát. A lány közelebb húzódott Castielhez, aki átkarolta Debbie derekát, s halkan beszélgetve mutatták nekünk az utat. Dawnnal kissé lemaradtunk, de én még így is láttam, milyen jól el vannak azok ketten elől, s legnagyobb döbbenetemre a zöld szemű szörny kezdett éledezni bennem. Debbie és Castiel remekül mutattak együtt, és tényleg jó párost alkottak, de a tudat, hogy ők összejönnek, és előttünk smárolnak, rettenetesen dühített. De persze ezt nem mutattam ki.
– Hé, Debbie! – Dawn hangjára felkaptam a fejem. – Sokára érünk még oda? Nagyon fázom.
Castiel és Deborah abbahagyta a nevetést és hátrafordultak.
– Jaj, Dawn drágám, mondtam, hogy ne miniszoknyát vegyél fel!
– De hisz’ rajtad is az van! – mutattam a fekete szoknyájára.
Bár Deborah és én nagyon jó barátnők voltunk, erős személyiségeink miatt azonban sokszor vitatkoztunk össze.
– Én, Dawnnal ellentétben, bírom a hideget – megragadta Castiel kezét, s újra elindultak.
Csak a szememet forgattam, majd a kabátom zsebébe csúsztattam a kezem. A lányokkal ellentétben nekem volt egy kis eszem, és bár először megfordult a fejemben, hogy én is szoknyában indulok útnak, végül egy kényelmes, de elegáns nadrágba bújtam. Így legalább nem fagyott meg a fenekem. Dawn fogai azonban össze-összekoccantak, annyira fázott.
– Debbie, biztos, hogy tudod, merre van ez a szórakozóhely? – Már vagy fél órája gyalogoltunk, és minden olyan általam ismert helytől távol voltunk, ahol négy fiatal nyugodtan bulizhatna. A bátyám rengetegről beszélt, s tudtam, hogy mind a városközpontban van. Mi pedig vészesen közeledtünk a városhatár felé, ahol semmi nem volt.
– Már hogy ne lenne biztos, Avery! – csattant fel Deborah.– Bízz már bennem egy kicsit.
– Jól van, na! Én csak megjegyeztem valamit. Nem kell rögtön leharapni a fejem.
Castiel megtorpant.
– Szerintem eltévedtünk.
Mindannyian körbenéztünk; és valóban, a hely egyáltalán nem volt ismerős. A város fényeit rég magunk mögött hagytuk, és ott, ahol álltunk, csak néhány utcai lámpa világított tompán, sárgás színre festve a szűz havat. Órák óta nem járhatott erre senki… vagy talán évek óta, tekintve, mennyi lepukkant ház sorakozott az utca túl oldalán. A mi oldalunkon csak a befagyott folyó volt. Felsóhajtottam.
– Senki sem figyelte merre jövünk?! – Bár a kérdés mindnyájunknak szólt, Deborah mégis rám nézett.
Védekezően emeltem fel a kezem.
– Hé, fogalmam sincs, hova kellene mennünk, szóval…
– Pisilni kell. – Mindannyian egyszerre fordultunk Dawn felé, aki össze-visszaugrált.
Felsóhajtottam.
– Akkor most mit csináljunk?
Már semmi kedvem nem volt bulizni, és ahogy elnéztem a többieket, ők is szívesebben lennének most otthon. Belerúgtam egy hókupacba, de rögtön megbántam, mert az egyre erősödő szél miatt mind az arcomba csapódott. Castiel felkacagott, én meg csak morogtam, aztán felnevettem, mert tényleg röhejes volt.
– Itt nincs térerő – sóhajtott fel Deborah. – Forduljunk vissza!
Bólogatni kezdtem, s már meg is indultam a belváros felé, mikor Castiel felkiáltott.
– Hé, ott van valami!
Arra néztünk, amerre a fiú mutatott, és tényleg! Néhány méterre tőlünk, egészen közel a folyóhoz, egy kisebb ház körvonala rajzódott ki. A városrész e része elhagyatott volt, s biztos voltam benne, hogy ott sem lakik senki. Remek ötletnek tűnt bemenni oda felmelegedni és pihenni egy kicsit, és Dawn is elvégezhette a dolgát, amivel már kezdett az agyunkra menni. A szembe szél miatt lassan haladtunk, és amikor odaértünk, csalódottan sóhajtottunk fel. A messziről háznak kinéző valami valójában egy raktárhelyiség volt.
– Legközelebb ne hagyjuk, hogy Deborah vezessen minket. – Castiel nekidőlt a falnak, s elővett a dobozából egy szál cigit.
– Mi lenne, ha inkább segítenél kinyitni az ajtót? Beragadt!
Debbie-nek nem kellett sokáig könyörögnie, Castiel visszacsúsztatta a dobozt a zsebébe, s cigivel a szájában próbálta letörni a rozsdás lakatot. Öt perc múlva még mindig odakint ácsorogtunk, a szél feltámadt, összekócolva a hajunkat – mert se én, se Debbie, se Dawn nem volt hajlandó sapkát felvenni –, s rettenetesen fáztam.
– Castiel, siess már! – szóltam rá, kicsit hisztisebben, mint szerettem volna.
– Igyekszem! – morogta. – Van nálatok olyan izé? – Kérdőn meredtünk rá. – Tudjátok, az a vékony szar. Hullámcsat, vagy mi a fasz.
Debbie és Dawn a fejét rázta, én pedig hátranyúltam, és kihúztam egyet a hajamból.
– Nem fog menni – figyelmeztettem, miközben néztem, ahogy a lakatba csúsztatja a csatot.
– Má’ mér’ ne menne? Próbáltad már?
– Aha, Elliot egyszer bezárt a fürdőbe. Semmi más nem volt kéznél, csak a hullámcsat, és higgy nekem, nem fogod tudni azzal kinyitni.
És végszóra, az ajtó kinyílt. Castiel arcán diadalittas mosoly terült el, én pedig döbbenten bámultam befelé.
– Mit is mondtál? – kérdezte, s befelé terelt minket.
A hely tele volt dobozokkal, egy dohos szőnyeggel, és egy pislákoló lámpával. A falakon néhány nyolcvanas-kilencvenes évekbeli konzervplakát lógott, amelyeket belepett a por, az pedig, amelyik az aprócska ablakkal szemben volt, elvesztette a színeit, teljesen kifakult. A raktár hátuljában találtunk néhány széket, amelyeket elhelyeztünk egymással szembe, s leültünk. Kicsit melegebb volt odabent a levegő, mint kint – nem kellett ahhoz időjósnak lennünk, hogy megállapítsuk, odakinn tombol a hóvihar –, de a kabátomtól semmiképpen sem szabadultam volna meg. Castiel lekapta magáról kötött sapkáját és beletúrt fekete hajába.
– Kajás vagyok – jelentette ki, s hátradőlt a székében.
– Tele van a hely konzervekkel, szolgáld ki magad! – Debbie Castiel felé dobott egyet.
– Ezek ezer éve lejártak.
– Nálam van pár müzli szelet – mondtam, és a táskámban kezdtem matatni. Hamar meg is találtam őket, és átnyújtottam a többieknek.
Akkoriban pont egy fontos versenyre készültem, és szerettem volna fantasztikusan kinézni, így lecsökkentettem a napi kalória bevitelem. Éhesen figyeltem, ahogy a többiek elmajszolják a csokis müzliket, aztán elfordítottam a fejem, s alaposan körbenéztem.
– Tetszik ez a hely.
Castiel lenyelte a szájában lévő falatot és gúnyosan elvigyorodott.
– Ja, tényleg, nagyon klassz. Csupa por minden, a bűzről pedig ne is beszéljünk.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését.
– Ha ki lenne takarítva, és kicsit otthonosabbá tennénk, akár a mi titkos helyünk is lehetne. Mekkorákat lehetne bulizni itt. Nem kellene a szomszédok miatt aggódni, akik folyton panaszkodnak a zene miatt.
– Jobb ötletem van! – Deborah felpattant. – Emlékszel, Castiel, amikor azt mondtam, szeretnék egy együttesben énekelni? – A fiú bólintott. – Alapítsunk egy bandát! Én éneklek, neked ott van a basszusgitárod. A hely megvan – mutatott körbe. –, már csak egy dobost és egy gitárost kellene keresnünk. Na? Benne vagy?
Castiel bekapta az utolsó falatot a müzli szeletéből, és amíg megrágta azt, elgondolkozott Deborah ötletén. Néha rám pillantott, s mosolyogva biztattam, hogy mondjon igent. Ugyan csak pár hónapja ismertem őket, de pontosan tudtam, hogy iszonyatosan tehetségesek.
– Csináljuk! – egyezett bele vigyorogva. – Alapítsunk bandát!
Aznap este sok minden történt; találtunk egy helyet, ahová bármikor elvonulhatunk, alapítottunk egy bandát, amelynek két tagja még hiányzott, és amelynek még neve sem volt, és… Deborah és Castiel is aznap éjjel jöttek össze. És igazából akkor kezdődött el minden…
Gondolatban újra átéltem azt a pár órát, így észre sem vettem, hogy a raktárhelyiséghez értem. Utoljára akkor voltam itt, mikor Deborah közölte velünk, hogy felfedezték, és saját karriert csinál – egyedül. Aznap Castiel teljesen kikelt magából, és az akkori dobosuk, Raphaël székét a falnak dobta – igen, a srác nagyon szeretett dobálózni.
Másfél éve jártam itt utoljára, és rossz volt úgy erre az épületre nézni, hogy tudtam, a körülmények nem ugyanazok, mint akkor, amikor még Debbie is velünk volt. Ennek ellenére az ajtóhoz léptem, s kinyitottam. Elsőként érkeztem, a fiúk még nem értek ide. A jó idő miatt nyitva hagytam a nehéz ajtót, s besétáltam a helyiségbe.
A falakon még mindig ugyanazok a poszterek lógtak, mint másfél évvel ezelőtt, s pontosan úgy volt eligazítva minden, mint mikor Dawnnal berendezkedtünk. Ott volt minden: az erősítők, a dobfelszerelés, a gitártartó és a mikrofonállvány. A raktár hátuljába egy kisebb asztalt raktunk, köré székeket helyeztünk, hogy valahova le lehessen ülni, beszélgetni, inni, enni vagy éppen kártyázni.
Közeledő lépteket hallottam, mire elmosolyodtam. Egyszer hallottam Lysandert énekelni, és higgyetek nekem, fantasztikus hangja van. Mély, kissé rekedtes, és alig vártam, hogy újra hallhassam. Na, meg az új bandatagokra is kíváncsi voltam. Még sosem hallottam őket így együtt. Izgatott lettem.
Azonban, mikor a raktár ajtaja becsukódott, összeráncoltam a homlokom. Mi történik? Odarohantam, hogy kinyissam, de az nem mozdult.
– Castiel? – kiabáltam. – Castiel, te vagy az? – Senki sem válaszolt. – Nyissátok ki, fiúk, ez rohadtul nem vicces!
Tényleg nem volt az. Kezdtem kételkedni abban, hogy Castiel zárta be az ajtót, s pillanatokon belül eluralkodott rajtam a félelem. Adrenalin száguldott végig az ereimben, s őrültek módjára vertem az ajtót. A szívem a torkomban dobogott, és úgy kiabáltam, ahogy csak tudtam, hogy valaki engedjen ki.
Akkor döbbentem rá, hogy az ajtó csak a kezdet volt, mikor az aprócska ablak darabokra törött szét, a tégla pedig, amivel szétzúzták azt, pár centire tőlem ért földet.

12 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jó lett!!!!:)Iszonyat izgalmas!Mikor lesz folytatás??

    VálaszTörlés
  2. Ha valaki bántani meri Averyt, hát én kitépem a karját és azzal szúrom szíven! Juj, ez a rész olyan izgalmaaas.:3

    VálaszTörlés
  3. Te jó ég!!Castiel megőrült!Muszáj folytatnod!!Annyira kíváncsi vagyooook!:3

    VálaszTörlés
  4. Kíváncsi vagyok hogy ki az aki Averynek ártani akart.......Nagyon izgi!Alig várom a pénteket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még egy kicsit várni kell arra, hogy kiderüljön!;) ^^

      Törlés
  5. Álmos vagyok,nem is kicsit,de azért sem alszom :D Amúgy nagyon tetszik eddig a történet!

    VálaszTörlés
  6. Woah, azt a mindenit! Romantikus múltidézésből átmentünk krimi/thrillerbe. Bennem is felpezsdült az adrenalin és így hoppon hagyni igazán nem szép dolog az olvasót! :D
    lapozzunk is akkor tovább...

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, valahogy fenn kellett tartani az érdeklődést... :D

      Törlés