Csóközön!♥
Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késett ez a fejezet. Az utóbbi napokban nem igazán volt időm leülni írni, folyamatos rohanásban voltam, és bár a rész el volt kezdve, arra sajnos nem értem rá, hogy be is fejezzem. Kárpótlásul most viszont egy hosszabb fejezetet hoztam nektek, és szerintem a kép is sok minden elárul!;)
Köszönöm a visszajelzéseket, a pipákat, az 5000+ oldalmegtekintést és a szavazatokat is. Igyekszem ez utóbbit szem előtt tartani, és bizonyos dolgokat kevésbé részletezni a fiatalabb korosztály miatt.
Viszont, éppen ez miatt most szeretnék kirakni egy kis figyelmeztetést a történések miatt. 13 év alatt nem igazán ajánlom, bár tekintve, hogy ti, fiatalok, milyen hamar juttok el addig, amire én konkrétan 12-13 évesen még csak gondolni se mertem... Na mindegy, szóval, én figyelmeztettelek titeket, felelősséget nem vállalok. :)
Továbbra is várom a véleményeket, akár itt, kommentben, akár a chaten, akár CsJ-n!:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^
Puszi,
Raina
Raina
12.
Érdekel, mi van veled
– Avery, megismételnéd, amit mondtam?
Mr. Faraize hangjára felkaptam a fejem,
s értetlenül néztem körbe az osztályban. Az osztálytársaim egy emberként
fordultak felém, néhányuk unottan, a többségük pedig gúnyosan méregetett, várva
a válaszomra, amely majd feldobja az egyébként igencsak nyomott hangulatot.
Ahogy oldalra néztem, Alexy és Dawn aggódó pillantásával találkoztam, a srác
még súgni is próbált, de fogalmam sem volt, mit mondhatott. Az a rengeteg,
őrülten hangos buli mind hiába volt, ha még most sem tudok szájról olvasni…
Tudatában annak, hogy a következő
egy-két perc rekordidő alatt fog végigszáguldani az iskolán, s mindenki rajtam
fog nevetni – bár próbálják csak megtenni! –, magamra öltöttem a nemtörődöm
stílusom, kihúztam magam, s egyenesen Mr. Faraize szemeibe néztem, aki diáktársaimhoz
hasonlóan a válaszom várta.
– Nem figyeltem, tanár úr…
Viszonylag csend fogadta az amúgy tőlem
szokatlan választ, Nathaniel csak a szemét forgatta, a többiek pedig
visszafordultak a jegyzeteikhez, mert tudták, hogy nem fog más történni. Mr. Faraize
nem tartozott azon tanárok közé, akik szívesen égetik le a diákjaikat, így nem
izgultam, és az osztálytársaimat se foglalkoztatta nagyon a dolog.
Egy valaki azonban jót derült rajtam, s
mikor meghallottam mély nevetését, amely csak úgy csöpögött a gúnytól, ökölbe
szorult a kezem. Még van képe kiröhögni! Ez az egész Castiel hibája volt. Egész
nap magamon éreztem a dühös, perzselő tekintetét, ami az utolsó órára már
hatalmas lyukat égetett a hátamba, s ezzel teljesen elvonta a figyelmem
mindenről. Nem tudtam figyelni, csak fészkelődtem a székemben, annyira
kényelmetlenül éreztem magam. A füzeteim ma majdnem hogy üresek maradtak, semmi
újat nem sikerült lejegyeznem, mert mindvégig a ma reggelen járt az eszem.
Utálom, hogy Castiel ilyen hatással van rám, de sajnos nem tudom befolyásolni
az érzéseimet.
– Castiel, ahogy elnézem, te nagyon jól
tudod a választ. – Mr. Faraize elnézett a fejem felett, és ezúttal a kuncogó
srácot szúrta ki magának.
Castiel azonnal elhallgatott, én pedig
kíváncsian fordultam hátra, az ajkaim pedig gúnyos vigyorra húzódtak. A vörös
elkapta a tekintetét a tanárról, s egyenesen rám nézett. Szürke szemeiben
furcsa fény villant, de nem tudtam volna megmondani, mire is gondolt. Hanyagul
hátradőlt, a széke halk koppanással ütődött neki a falnak, kezeit pedig
összefonta maga előtt, s pontosan úgy válaszolt, mint azt vártam. A
megnyilvánulása tipikus volt, s egy cseppet sem okozott meglepetést.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy még
mindig rólunk, franciákról van szó, valamint sokadik Lajosunk is szóba került,
de hogy őszinte legyek, Mr. F, én sem igazán figyeltem, mással foglalkoztam.
A tanárról rám nézett, s kacsintott.
Lenézően néztem végig rajta, majd visszafordultam a füzetemhez. Mr. Faraize úgy
döntött, Castiel megjegyzését válasz nélkül hagyja, s a következő kérdése már
az egész osztálynak szólt.
– Valaki meg tudná mondani, miről volt
szó eddig, a mai órán?
Mindenki lesütötte a szemét, s lázasan
olvasta át a jegyzetét, hogy ha esetleg nem akad jelentkező, s Mr. Faraize őt
szólítja fel, ne legyen kínos, hogy nem tud semmit. Azonban az osztály
megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Melody lelkesen emelte a levegőbe kezét.
Ha valaki, ő biztosan tudja a választ, hisz az egyik legjobb tanuló volt az
osztályban, s minden órán szorgosan jegyzetelt.
– A francia forradalom előzményeit
kezdtük el, közben átismételtük a felvilágosodást, amelyet tavaly év végén
vettünk. Az uralkodó pedig, akire Castiel utalt, XVI. Lajos.
A tanár elégedetten bólintott, s
folytatta az anyagot. Melody büszkén húzta ki magát, aztán hátrafordult, s
egyenesen Nathanielre nézett, aki gondolom elmosolyodhatott, mert Melody majd’
kicsattant örömében. Alig hallhatóan felkuncogtam, s az utolsó negyed órában
próbáltam annyit leírni abból, amit Mr. Faraize mondott, amennyit csak tudtam,
bár nem volt egyszerű felfogni bármit is úgy, hogy az első fél órából szinte
semmit nem hallottam. Ne felejtsem el megköszönni Castielnek…
Amikor kicsöngettek, mindent behajítottam
a táskámba, s Dawnhoz léptem, hogy elköszönjek tőle, s szóljak, hogy később
átugrom, ahogy megígértem. Persze, egyikünk sem tudta, hogy nálam mit is fog
jelenteni a később, ugyanis Josh-sal
leszek délután.
Az elsők között hagytam el a termet,
nagyokat lépve szeltem át a folyosót, félrelökve azt, aki az utamba áll – még
Ambernek is sikerült nekirohannom, aki éppen az ajtó előtt álldogált a
barátnőivel. Amikor cifra szavak hagyták el a száját, felmutattam a középső
ujjam, s már rohantam is a kapu felé, ahol már Josh várt. Mosolyogva siettem
oda hozzá, s mikor meglátott, az ő szája is mosolyra húzódott. Ugyan egyikünk
sem érzett semmit a másik iránt, mindketten tudtuk, hogy igazán izgalmas
délutánnak nézünk elébe. Josh éppen olyan nőcsábász, mint azt először gondoltam
róla, s biztos voltam abban, hogy elég tapasztalt, noha csak két évvel volt
idősebb nálam.
Amikor mellé értem, átkarolta a derekam,
s határozott mozdulattal húzott közelebb magához.
– Szia – köszönt.
– Hali – mosolyodtam el, kivillantva
tökéletesen fehér fogsorom.
Lábujjhegyre álltam, mert egy fejjel
magasabb volt, mint én, s egy puszit nyomtam az ajkaira. Nem éreztem semmiféle
pillangókat, mikor összeért a szánk, nem futott rajtam végig a hideg, de nem is
azért álltam ott vele, mert szerelmes voltam belé. A móka kedvéért kerestük
egymás társaságát, s az lett volna furcsa, hogyha az érintése bármiféle
érzelmet kivált belőlem.
– Na, hova menjünk? – kérdezte, s
beszálltunk a kocsijába, ami elképesztően drágának tűnt.
Még mielőtt becsatoltuk volna magunkat,
Josh közelebb hajolt hozzám, s megcsókolt. Őszinte leszek, nem ájultam el tőle,
kicsit több volt a nyál, mint emlékeztem, de ahogy a keze végigsiklott a
csupasz karomon, majd a hátamon… Hű! Az már biztos, hogy a srác érti a dolgát.
– Hozzám – suttogtam, miután
megszakítottam a csókot. – Holnap délutánig enyém a ház.
– Klassz – mondta, s beindította a
motort.
Útközben egy szót sem szóltunk; egyikünk
sem akart komolyabb beszélgetésbe elegyedni, ugyanis a ma délutánnal véget is
ér a „kapcsolatunk”. A keze végig a combomon pihent, csak néha vette el onnét,
hogy sebességet váltson. A rádió felé nyúltam, s gyorsan bekapcsoltam azt.
Elmosolyodtam, mikor a kedvenc számom töltötte be az utasteret, s énekelni
kezdtem. Josh is csatlakozott hozzám, és meglepődve vettem észre, hogy egész jó
hangja van, bár az angol kiejtése borzalmas, és még csak nem is pontos. Ez
sokat rontott az előadásán, de egy szót sem szóltam.
A házunk előtt álltunk meg, s szinte
egyszerre pattantunk ki az autóból. Megkerültem a kocsit, s mellé léptem,
megfogtam az egyik kezét, és a bejárat felé húztam. Az ajtó előtt még bájosan
rá mosolyogtam, s miután beléptünk a lakásba, rögtön egymásnak estünk.
Pontosabban ő esett nekem. Vadul, szenvedélyesen csókolt, miközben nekilökött
az ajtónak, kezei pedig végigjárták testem minden egyes négyzetcentijét. Alig
kaptam levegőt, és kicsit gáz volt a helyzet, de egye fene, túlélem. Jobb
kezemmel beletúrtam sötét hajába, s az egyik lábammal átkaroltam a derekát, s
közelebb húztam magamhoz. A testünk teljesen összeért, s még ruhán keresztül is
éreztem, mennyire ég a vágytól, s ez mosolyt csalt az arcomra. Kezemet lassan
végighúztam a hátán, s megragadtam szürke pólója szegélyét. Csak addig váltunk
el egymástól, amíg lehúztam róla a ruhadarabot, ez alatt a rövid idő alatt
pedig megértem levegőért kapkodni.
Fellélegeztem, amikor az ajkai nem a
számra tapadtak, hanem a nyakamat kezdte csókolgatni. A fejemet nekidöntöttem
az ajtónak, s lehunytam a szemem. Josh egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, a
hasamat simogatta, majd egyre feljebb indult, egészen a melltartómig. Ott
azonban meggondolta magát, a kezét visszahúzta, s ajkaival ezúttal a számra
koncentrált. A körmeimmel végigszántottam a hátát, elég erősen ahhoz, hogy még
holnap is látszódjon a nyoma. Josh a számba nyögött, mire elégedetten
elmosolyodtam, s nekinyomtam a csípőmet az övéhez. Josh újra lenyúlt, s
megszabadított a felsőmtől, kicsit gyorsabban és durvábban, mint azt kellett
volna, s egy pillanatra elfogott a szédülés, amikor meghallottam a finom anyag
reccsenését. Josh-t azonban annyira elvakította a vágy, hogy ezt észre sem
vette.
A folyosó végéről köhécselés csapta meg
a fülem, s mindketten lefagytunk. A szemeim kipattantak, s ellöktem magamtól az
értetlen Josh-t, akinek szemeiben még mindig ott csillogott a kielégítetlenség.
A hang irányába néztem, s éreztem, hogy
az egész arcom lángol. A nagymamámmal néztem farkasszemet; rettentően dühös
volt, de egyben kíváncsi is.
– Szia, nagyi – köszöntem bizonytalanul.
Nagyi elkapta rólam a pillantását, s
Josh-t méregette. A fiú pillanatok alatt kapta magára a felsőjét, s egészen
biztos voltam benne, hogy legszívesebben elmenekülne. A mi kis találkánknak
ezennel vége.
– Ki a barátod, Avery? – Nagyi
összefonta maga előtt a kezét.
– Nem a barátom – feleltem higgadtan. –
Josh éppen menni készült, nem igaz? – A szemem sarkából a fiúra néztem; a kezei
már a kilincset szorongatták.
Magamban nevettem. Ennyit a
magabiztosságáról.
– I-igen, már itt sem vagyok. Örülök,
izé, hogy megismerhettem. – Mielőtt kilépett volna a házból, még visszanézett
rám. – Később felhívsz?
– Nem valószínű.
Josh arca elkomorult, s becsapta maga
mögött az ajtót. Én visszanéztem nagyira, aki elítélően pillantott végig
rajtam. Még mindig melltartóban álltam az ajtó előtt, de nem igazán
foglalkoztam vele.
– Mit keresel itt? – kérdeztem, s felvettem
a földről a felsőm, s alaposan végignéztem rajta.
Egy apró lyuk volt a varrás mentén,
éppen akkora, hogy a kisujjam átférjen rajta. Majd megkérdeztem Rosát, hogy meg
tudja-e varrni, én ugyanis nem értek hozzá.
– Az ember már meg sem látogathatja az
unokáját?
Összefontam magam előtt a kezem.
– Nagyi!
A szüleim válása óta a nagyi egyszer sem
jött el hozzánk, és még az is ritkán fordult elő, hogy idetelefonáljon
megkérdezni, mi van velünk. Anyát okolta azért, hogy a fia elhagyta
Franciaországot, és nem szívesen tartózkodott a közelében; és rám sem volt túl
büszke, mindig is Elliotért rajongott – mint mindenki más is. Ezért volt
furcsa, hogy most itt van, ráadásul a legrosszabb alkalmat választotta a
látogatásra.
– Öltözz fel, a konyhában várlak.
Megtanítalak főzni.
Nos, anyához hasonlóan én sem voltam egy
konyhatündér, de a legalapvetőbb dolgokat egész finoman meg tudtam csinálni. Az
omlettem és a pudingom isteni volt, és általában a sütijeim is elég jól
sikerülnek, szóval teljesen feleslegesnek tartottam, hogy nagyi azt akarja,
főzzek vele, de ha valakivel, hát vele valahogy nem akartam vitatkozni.
Felszaladtam a szobámba, a szakadt ruhát a székem háttámlájára terítettem, s
felkaptam magamra egy kényelmes felsőt, ami a combom közepéig ért. A fürdőben
összekötöttem a hajam, s mielőtt visszamentem volna a konyhába, a tekintetem a
nyakamra siklott. Egy kisebb lila folt éktelenkedett rajta, hála Josh-nak.
Felsóhajtottam, s kibontottam a copfom, s inkább befontam úgy, hogy a fonat
pont úgy essen, hogy eltakarja a kis foltot, majd csatlakoztam a nagyihoz.
Rengeteg zöldség és egy kisebb tálnyi
csirkemell hevert a pulton a fűszernövények között, s azonnal rájöttem, hogy
nagyi mit akar főzni; az egyik kedvencem volt a zöldséges csirkemell, bár nem
túl gyakran ettem, elvégre anyám nem tudott főzni. Lelkesen kaptam magamra a
kötényem, s megmostam a húst.
– Anyád felhívott reggel, hogy egész
héten Párizsban lesz. Aggódott, szóval megkért, hogy figyeljek rád, amíg távol
van – felsóhajtott. – Most már értem, miért fél egyedül hagyni téged. Sokszor
fordult ez elő?
Elgondolkodtam. Többször, mint amennyit
be mertem volna vallani, noha soha nem kapott még rajta senki.
– Csak egyszer-kétszer. – Nagyi
megemelte az egyik szemöldökét. – Jó, talán kicsit többször.
Megrázta a fejét.
– Ha ezt így folytatod, teljesen
tönkreteszed az életed. Az iskolával kellene foglalkoznod, nem pedig a
pasizással.
Odaadtam neki a húst, és elkezdte
rászórni a fűszereket, én pedig a zöldségeknek álltam neki. Megfogtam a
paradicsomot, s szép, vékony szeletekre vágtam.
– A kettő nem zárja ki egymást. Annak
ellenére, hogy több pasival volt dolgom eddig, mint bárki másnak a suliból, még
jól tanulok. Az évfolyamon a legjobbak közé tartozom.
– Valóban?
Utálom, hogy mindenki egy szőke libának
néz, aki csak a pasizáshoz ért. Ennél jóval több vagyok, és fáj, hogy ezt a családom
sem látja.
– Igen, nagyi. Tavaly majdnem mindenből
ötös lettem, kivéve matekból, abból négyes, bioszból meg kettes. És szerintem
ez elég jó átlag.
– Bioszból kettes?! Az meg hogy lehet?
Az a világ legkönnyebb tantárgya!
Elszámoltam magamban tízig, miközben a
paprikáért nyúltam.
– Lehet, hogy az, de ha kifogod a suli
legrosszabb tanárát, akkor már nem tűnik annak.
– Érdekes, hogy te és Elliot ugyanabban
a gimnáziumban tanultatok, de ő egyszer sem panaszkodott egyik tanárára sem. Ha
hibázott, azt elismerte, és nem fogta másra.
Visszanyeltem pár könnycseppet, s
egyenesen nagyi világoskék szemeibe néztem.
– Sajnálom, hogy nem vagyok olyan, mint
ő!
Pár percig mindketten hallgattunk. Én
azért, mert gondolatban Elliottal voltam a kórházban, s eldöntöttem, hogy
holnap suli után első dolgom lesz meglátogatni őt. Hogy nagyi miért volt
csöndben, azt nem tudtam, de végül ő szólalt meg előbb.
– Ha összekapnád magad, te is ugyanott
lehetnél, mint ő, és akkor rád is büszke lennék. Nem olyan könnyű bekerülni egy
külföldi egyetemre.
Kis híján elvágtam az ujjam, és csak
remélni tudtam, hogy rosszul hallottam. A kezdeti döbbenetet szánalom váltotta
fel, s elnevettem magam.
– Nem hiszem el, hogy még neked is
hazudott.
Nagyi mellém lépett.
– Tessék?
Letettem a kést a pultra és
lehalkítottam a hangom.
– Elliot nem tanul külföldön. Fél éve
fekszik kómában.
Nagyi szeme megtelt könnyekkel.
– Mit mondnak az orvosok?
– Már lemondtak arról, hogy valaha
felébred. De én még reménykedem.
Nagyi még aznap fogta magát, és
meglátogatta Elliotot. Én nem mentem, mert tudtam, hogy nagyinak arra van
szüksége, hogy egyedül lehessen az unokájával. Inkább otthon maradtam,
befejeztem az ebédet, ami finomabbra sikerült, mint azt először remélni mertem,
de a jázminrizst túl sokáig hagytam vízben, és egy kicsit megszívta magát,
ráadásul a só is megborult, de ahhoz képest, hogy először csináltam ilyet, nem
lett annyira borzalmas.
Délután négy körül küldtem egy sms-t
Dawnnak, hogy ne várjon, mert nem megyek át, viszont reggel mehetünk együtt, ha
gondolja. A szobámban tanultam meg, a kedvenc zenéimet hallgatva, amit csak
akkor kapcsoltam ki, mikor nagyi kisírt szemekkel hazaért. Nem beszéltünk
arról, mi történt a kórházban, inkább felajánlottam neki, hogy nézzünk meg egy
filmet este. Egy Audrey Hepburn film mellett döntöttünk, amelynek a végén
sikerült bealudnom…
Másnap reggel korán keltem, a konyhából
jövő illatok ébresztettek fel, amelyeket nem éreztem volna, ha a szobámban
alszom. Még mindig a kanapén feküdtem, s csak akkor döbbentem rá, hogy nem volt
túl jó ötlet tőlem ott elaludni, mikor felültem. A nyakam és a hátam sajgott, a
karjaimat pedig alig bírtam mozgatni. Ásítozva sétáltam a konyhába, ahol nagyi
éppen palacsintát készített. Nagyon jó illata volt.
– Jó reggelt – köszönt.
Csak intettem, s a bögrémért nyúltam, s öntöttem
magamnak a friss, gőzölgő kávéból. Beleraktam a cukrot és egy kis tejet, majd
gyorsan megittam, hogy észhez térjek, majd a fürdő felé vettem az irányt, s
készülődni kezdtem a suliba. A rossz idő miatt ma egy fekete csőfarmert húztam
magamra és egyszerű, pántos felsőt, ami fölé egy vékony anyagú kardigánt vettem
fel, s egy gyors sminkelés után lebotorkáltam a konyhába reggelizni. Szóltam
nagyinak, hogy ne várjon, mert suli után beugrom Elliothoz, utána pedig Dawnnál
tanulok. A tányéromat a mosogatóba raktam, s a folyosóra mentem, hogy felvegyem
a cipőm, ami ma egy fekete magas sarkú volt.
Buszra szálltam, hogy időben odaérjek a
megbeszélt időpontra a parkhoz, de Dawnnak sikerült megelőznie. Vidáman üdvözölt,
s követelte, hogy részletesen meséljek el mindent, ami tegnap történt, mert
bizonyára jól éreztem magam, ha már otthon maradtam. A büntetése miatt csak
este látta az üzenetem, de ahelyett, hogy mérges lett volna rám, örült, hogy
jól éreztem magam Josh-sal. Aztán elmondtam neki, hogy mielőtt bármi is történt
volna, megjelent a nagyi, és Dawn arcáról azonnal lehervadt a mosoly.
– De jól csókol, nem? Amilyen jól néz
ki, biztosan isteni a csókja, meg azért az sem hátrány, hogy annyi tapasztalata
van.
Megráztam a fejem.
– Kicsit sokat nyáladzott, úgyhogy nem
élveztem annyira, mint a bulin. De ha gondolod, felhívhatod.
Dawn megtorpant a suli kapuja előtt.
– Mi? De hát a te pasid!
Két, tizedikes srác ment el mellettünk,
feltűnően végigmérve minket.
– Nem a pasim, szóval, ha gondolod,
nyugodtan beszélj vele. Szükséged van valakire, aki eltereli a figyelmed
Leóról.
Újra elindultunk, egyenesen az
osztályunk felé.
– Hát, lehet, hogy felhívom, ha neked
nem baj.
Megráztam a fejem.
– Csak nyugodtan.
A terembe érve mindketten megtorpantunk.
Már csak pár perc volt becsengetésig, és majdnem mindenki az osztályban volt,
de zaj a megszokottnál is nagyobb volt. Az egyik saroknál több ember állt,
izgatottan néztek valamit, és mintha Armin hangját hallottam volna, amint azt
kiabálja: gyerünk, üsd meg!
Dawnnal egymásra néztünk, majd a kis
csoportosulás felé igyekeztünk. Félrelöktem mindenkit, hogy lássam, mi
történik, s hangosan koppant az állam a padlón. Castiel éppen a falnak nyomta
Nathanielt, a két srác dühösen bámulta egymást. Mindenki várta, hogy történjen
valami, a többség pedig verekedésre buzdította őket. Egyedül Lysander állt
közvetlenül mellettük, s higgadtan próbálta őket szétválasztani; sikertelenül.
Lepisszegtem Armint, aki újra odakiáltott Castielnek valamit, majd a két
verekedésre kész srác mellé léptem, mérgesen pillantva egyikükről a másikra.
– Ti meg mi a francot csináltok? –
kiáltottam rájuk.
– Maradj ki ebből, szöszi! – sziszegte
Castiel, és bár a szavait nekem intézte, egy pillanatra se vette le a szemét a
DÖK elnökről.
A vörös srác keze Nathaniel torkára
siklott, s mikor Nathaniel arcán megrándult egy izom, ijedtemben felsikítottam.
– Castiel, engedd el! Megfojtod! – De
mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Lysanderre néztem. – Állítsd le
őket!
Lysander megragadta Castielt, s próbálta
elhúzni a levegőért kapkodó Nathanieltől, azonban Castiel erősebb volt, és
szinte meg sem mozdult. Egyre jobban maga alá terített a félelem, s megfogtam
Castiel arcát, s magam felé fordítottam. A tekintete sötét volt, s ijesztő.
– Castiel, kérlek! Engedd el! Nem éri
meg!
Néhány pillanatig csak nézett rám, majd
elengedte Nathanielt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy sikerült
megállítanom azelőtt, mielőtt valami őrültséget tett volna. Nathaniel levegőért
kapkodott, s a nyakát dörzsölte, amelyen vörös folt éktelenkedett.
Abban a tudatban léptem egyet hátrébb,
hogy most már semmi baj nem történhet, de ekkor Castiel keze meglendült, s az
öklével vágott bele Nathaniel arcába, aki az ütést követően nekiesett az egyik
padnak. Én és még pár lány ijedten sikítottunk fel.
Mr. Faraize pont ezt a pillanatot választotta
arra, hogy belépjen az osztályba, s mikor mindenki félreállt, csak akkor
döbbentem rá, hogy Viola és Melody értesítette a tanárt. Mr. Faraize,
felismerve, hogy valami szörnyűség történt, azonnal ott termett közvetlenül
mellettem. Dühösen nézett Castielre, majd Nathanielre, akinek az orrából ömlött
a vér. Annak ellenére, hogy rettenetesen mérges volt – láttam az arcán –,
higgadtan szólalt meg.
– Melody, kérlek, kísérd Nathanielt az
iskolaorvoshoz! – Melody azonnal átkarolta Nathanielt, s kisietett vele az
osztályból. A csoportosulás kezdett feloszlani, már csak én maradtam ott,
Castiel, Lysander, Rosa én Dawn. A tanár Castielre nézett, a szemei villámokat
szórtak. – Castiel, az igazgatóiba, most! A második emeleten találod, jobb
oldalon a 21…
– Mintha nem tudnám, merre van…
Castiel mérgesen viharzott ki a
teremből, becsapva maga mögött az ajtót. Néhányan megugrottak ijedtükben, de
egyébként teljesen normális volt a légkör az osztályban. Mintha az előbbi meg
sem történt volna; csak egy-két ember beszélt a történtekről. Castiel után
akartam indulni, de Lysander megragadta a karom.
– Jobb lenne, ha most békén hagynád!
Lysandernek igaza volt, Castiellel ilyenkor
lehetetlenség beszélni, így inkább leültem a helyemre, s előpakoltam. Irodalom
volt, a kedvenc tantárgyam, de nem igazán tudtam figyelni. Úgy jegyzeteltem,
hogy fogalmam sem volt, mit írok, lélekben teljesen máshol jártam. Én nem
tudtam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mert valami felhúzta
Castielt, ami mondjuk nem volt nehéz, de… Istenem, majdnem megfojtotta
Nathanielt!
Nathaniel fél óra múlva, Melodyval az
oldalán visszatért, látszólag komolyabb baja nem esett. Az orra nem törött el,
de Castiel ökle nyomott hagyott az arcán, teljesen elcsúfítva azt. Sajnálva
néztem rá, de ő csak elfintorodott, mikor észrevette, hogy figyelem.
Vártam, hogy Castiel is visszajöjjön
órára, de erre nem került sor. Miután kicsöngettek, felpattantam, s kisiettem a
teremből. Biztos voltam benne, hogy nem küldték őt haza, s pontosan tudtam, hol
keressem. Zuhogó esőben siettem át az udvaron, s egy határozott mozdulattal
belöktem a nehéz tornatermi ajtót. Ahogy gondoltam, Castiel ott volt az üres
helyiségben, éppen kosarazott. Castiel jó sportoló volt, de annyira elvakította
a düh, hogy egy labdát se sikerült kosárra dobnia, mind visszapattant. Közelebb
érve hallottam, ahogy hangosan szitkozódik, de rögtön elhallgatott, amikor
felfigyelt a magas sarkúm kopogására. Elnézett a válla felett, s keserűen
elmosolyodott.
– Honnét tudtad, hogy itt vagyok? –
kérdezte, s újra eldobta a labdát. Még csak el sem érte a palánkot.
– Nem volt nehéz kitalálni – mondtam. –
Castiel, mi történt odabent?
Újabb labda pattant vissza, ezt azonban
most én kaptam el. Castiel felvonta a szemöldökét, s felvett a földről egy
másik kosárlabdát.
– Megérdemelte, amit kapott! Egyáltalán
mi a francot keresel itt? – Gúnnyal teli hanggal folytatta. – Nem a legújabb
leárazásokról kellene beszélgetned éppen az idióta barátaiddal?
Dühösen csikorgattam a fogaimat.
– De, azt kellene tennem.
– Akkor meg miért vagy itt?
– Azért, mert fontos vagy, te idióta, és
érdekel, mi van veled!
Castiel a mozdulat közepén állt meg, és
én is teljesen lefagytam. Most… komolyan azt mondtam, amit hallottam? Te jó ég,
és hangosan mondtam ki?
Castiel kezéből kiesett a labda, s
egyenesen rám nézett.
– Mit mondtál?
Az ajkamba haraptam. Ezt most szépen
megcsináltam!
– Semmit, én csak…
Annyira váratlanul ért a dolog, hogy fel
sem fogtam azonnal, mi történik. Castiel egy pillanat alatt ott termett
előttem, s csak nézett rám. Nagyot nyeltem, a szívem csak úgy zakatolt, amikor
kinyújtotta felém a kezét, s óvatosan az arcomra fektette a kezét. Bizsergett a
bőröm, ahol hozzám ért, s jóleső sóhaj szakadt ki belőlem. Castiel ettől
felbátorodott, lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Először óvatos volt, mintha
attól tartana, hogy én nem akarom, ó, pedig mennyire akartam! Az ajkai édesek
voltak, s puhák, és annyira jól esett az érintése. A labdát elejtettem, s átkulcsoltam
a nyakát, ő pedig a szabad kezét a derekam köré fonta. Egy kis részem
tiltakozott Castiel ellen, de amikor a csók elmélyült, az idegesítő hangocska
teljesen elhalt. Abban az egy percben mindent elfelejtettem; csak mi voltunk az
egész világon, Castiel és én, s csak ez számított…
Te Atyaisten!!Hogy én mióta várok erre!Kérlek folytasd nagyon jól írsz!!*-*
VálaszTörlés:D Pénteken jön a folytatás!:)
TörlésKöszönöm :)
Huhh... szinte faltam ezt a részt... nagyon jó!!!!!
VálaszTörlésViszont múltkor megkértelek, hogy rakd ki a blogomat, és most ha nem kavarok nagy port, akkor ha szabadna kérnem, frissítenéd erre: http://az-en-torteneteim.blogspot.hu/
Címet változtattam, és jobb szeretném, ha inkább: "Az ezerarcú démon" néven szerepelne
Előre is köszi...és nagyon várom a folytatást!!!!
Örülök, hogy tetszett!:)
TörlésÁtírtam;)
Holnap hozom a folytatást :)
Azt a... ez igen! Az ilyen mindjárt megtörténik helyzetek mindig magukkal hozzák a kínos leleplezést, aztán a gyors szétrebbenést:D Ettől függetlenül tetszett, remélem lesz 18+ is valamelyik fejezetben. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznál ki belőle.
VálaszTörlésAmi a nagyinak való hazudást jelenti... elég gerinctelennek tartom, még akkor is, ha az anyósa... Szívejoga tudni róla.
Hmmm, micsoda fejlemények alakulnak itt a végén. Kezd érdekesség válni a történet - nem mintha eddig unalmas lett volna.
xoxo,
T
A 18+ jelenetek nem annyira az én asztalom, és úgy érzem, nagyon ide sem illene. De lightosabb verzióban azért lesz :D
Törlés