11. Kerülsz engem?

Csóközööön!♥

Raina újra jelentkezik, a 11. fejezettel. ^^ Még mindig hihetetlen, hogy már itt tartok, ilyen rövid idő alatt. *-* Be kell valljam, én személy szerint imádom ezt a blogom, bár lehet, hogy ezzel egyedül vagyok. ^^"

Na, mindegy.

Szeretném megköszönni a pipákat, a szavazatokat és a majdnem 4300 oldalmegtekintést!^^ Köszönöm!^^

Továbbra is várom a véleményeiteket, akár itt, akár CsJ-n, a chatben, és.. :D

Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

11. Kerülsz engem?

Dawn néhány percig döbbenten nézett rám, és minél hosszabbra nyúlt közöttünk a csend, annál kellemetlenebbül éreztem magam. Az ajkamba haraptam. Oké, ezt nem így akartam elmondani neki; sőt, meg sem szerettem volna említeni, gondoltam, ez az én kis titkom marad – és Castielé. Sürgősen meg kell tanulnom befogni a számat, és akkor elkerülhetném ezeket a rohadt kínos helyzeteket. Felsóhajtottam, s Dawnra néztem, aki egy kis túljátszással meglepetten tátogott, majd lehuppant a földre és zöld szemeivel zavartan nézett rám.

– Te meg miről beszélsz? – A szája elé kapta mindkét kezét, meglepettségét rögtön az izgalom váltotta fel, s elképesztően vékony hangon visított fel. – Összejöttetek Castiellel?

– Nos, nem egészen. – Így belegondolva, talán nem is miattam szakítottak. – Igazából nem is történt köztünk nagyjából… semmi.

Dawn összeráncolta a homlokát. – De az előbb azt mondtad…

Megfordult a fejemben, hogy témát váltok, de akkor napokig mardosna a bűntudat, amiért hazudtam a legjobb barátnőmnek, így inkább előálltam az igazsággal. Annyira össze voltam zavarodva, hogy egy épkézláb mondatot sem tudtam összehozni, pedig az évek során tökélyre fejlesztettem a beszélőkém. Csak remélni tudtam, hogy Dawn megérti, mert nem volt kedvem újra elmondani mindent.

– Na, ácsi, most akkor megcsókolt vagy nem? – kérdezte, miután mondandóm végére értem.

Mielőtt válaszolhattam volna, Audrey dugta be a fejét lánya szobájába, kezében egy tálcát tartott, amelyen ízletesnek tűnő citromos süti és friss, gőzölgő kávé volt. Letette őket Dawn íróasztalára, s miután megbizonyosodott arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, és Dawn sem kesereg már annyira, halvány mosollyal az arcán kisietett a szobából. Rögtön az egyik citromos süti után kaptam, de Dawn rácsapott a kezemre.

– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztetett. – Tudod te, mennyi kalória van egy ilyenben? És ha egyet megeszel, azt követi még egy, majd még egy, és a végén elhízol.

Felnevettem, és mégis csak elvettem azt a sütit.

– Egybe nem halok bele. Majd lemozgom az edzőteremben.

Dawn a szemét forgatta és belekortyolt a kávéjába. – Szóval, Castielnél tartottunk.

– Nem, nem csókolóztunk – mondtam elgondolkodva. – Majdnem, de nem. Lehet, hogy egy kicsit ittas voltam, de annyi eszem volt, hogy elmeneküljek. Nem hinném, hogy miattam dobta Shai-t. – Tiszta ellentmondásos vagyok. – Ki tudja? Lehet, hogy Castiel közben talált mást. Ismered őt, tudod milyen.

– Nos, én ezt akkor sem hiszem el – összefonta maga előtt a kezét. – Szerintem bejössz neki, Avery. Láttam, hogy néz rád. Fogadni mernék, hogy hamarosan hívni fog, mert többet szeretne egy majdnem csóknál. – Dawn minden bizonnyal láthatott valamit az arcomon, mert azonnal felvisított. – Istenkém, már fel is hívott?

Felnyögtem. Nagyon, nagyon nem akartam erről beszélni, de az agyam képtelen volt a normális működésre, és nem jutott eszembe semmi, amivel elterelhetném Dawn figyelmét rólam és Castielről.

– Keresett párszor, de később vettem észre. És nem terveztem, hogy visszahívom – elfintorodtam.

– Hát, pedig nagyon is fel kéne hívnod.

– Azt már nem! Hé, nem tudod, hogy Leo ismeri-e Josht? Tudod, a srácot, akivel tegnap éjjel csókolóztam.

Dawn gyors sms-t küldött a barátjának, hogy elkérje nekem Josh számát; bár nem igazán örült, hogy terelem a témát, és hogy még midig rövid kapcsolatokat keresek, és még csak meg sem próbálom a dolgot Castiellel. Mindezt elengedtem a fülem mellett, és Dawn és rájött, hogy hiába beszél nekem, tudja, milyen makacs vagyok, és már csak a büszkeségem miatt sem fogok Castiellel kavarni.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd fél óra múlva felpattantam, hogy hazainduljak – Josh számával együtt. Anya ki fog nyírni, amiért kések, mert bőven túl léptem azt az egy órát, ami mondott, de ez nem különösebben zavart. Hazafelé menet felhívtam Josht, s megbeszéltük, hogy holnap suli után találkozunk. Ennek tudatában boldogan írtam meg a házim, s izgatottan vártam a hétfőt.

Korán léptem át az iskola kapuját, az udvar szinte teljesen üres volt, itt-ott sétálgatott csak egy-egy ember. Ásítva és kissé nyúzottan igyekeztem a bejárat felé, magamban szitkozódva az időjárás miatt. Útközben elkezdett csöpögni, nálam pedig nem volt esernyő, a hajam nedvesen tapadt az arcomra, a ruháim kissé átáztak (pechemre pont fehér felső volt rajtam, és a fekete melltartóm rettenetesen átütött), és a szandálom is csupa víz és sár volt. A szekrényem felé futottam, ahonnét kikaptam a szükséges dolgokat, majd jó alaposan körbenéztem (nagyszerű, már paranoiás is lettem), s gyors lépésekkel mentem be a legközelebbi mosdóba.

Félve néztem a tükörbe és csalódottan vettem tudomásul, hogy bizony rengeteg korrigálásra van szükségem. Az arcom sápadt volt, a szemem alatt pedig sötét karikák húzódtak, amelyeket egyrészt az elfojt szempillaspirálnak köszönhettem, másrészt pedig annak, hogy egész éjjel nyugtalanul aludtam, amikor pedig végre elbóbiskoltam, Castiellel álmodtam. Az óracsörgés előtt másfél órával keltem, de visszaaludni már nem tudtam, csak forgolódtam, majd úgy döntöttem, előbb elindulok otthonról.

Tíz percet töltöttem a mosdóban, ez alatt az idő alatt pedig rendbe hoztam a sminkem, kifésültem a hajam, amit reggel gondosan kivasaltam, most mégis hullámos és kócos volt az eső és a pára miatt, s összekötöttem a szénaboglyára emlékeztető hajzuhatagot. Egy utolsó pillantást vettem a tükörképemre; még mindig borzalmasan festettem, de ennél többre nem voltam képes. Sóhajtva léptem ki a folyosóra, s mielőtt a szekrényemhez mentem volna, megint körbenéztem, remélve, hogy Castiel sehol sincs. Útközben még párszor ezt megtettem, majd visszapakoltam a szekrényembe.

Közben odajött hozzám pár évfolyamtársam, akik azzal akartak maguknak egy kis hírnevet szerezni, hogy a közelemben tartózkodnak, noha mindenki tudta, hogy elég gáz a személyiségük. Mind a négyen feltűnő ruhákba bújtak és egy kiló sminket kentek az arcukra, amitől csak röhejesebben néztek ki. Mindenesetre, kedvesen viselkedtem velük, meghallgattam őket, nevettem a poénjaikon, de valójában nem is rájuk figyeltem, hanem Dawnt néztem, aki a folyosó túloldalán hisztizett. Két barátnőjével beszélgetett, és legjobb barátnőm hangja pillanatokon belül elért hozzánk, és azonnal tudtam, hogy valami nagy gáz van. A négy lány is megfordult, az egyikük a szemét forgatva nézte, ahogy Dawn ingerülten csapkod. Bizonyára rajtam kívül egyikük sem vette észre, hogy nem sok kell neki ahhoz, hogy elsírja magát.

– Na, Drama Dawn megérkezett. – Csúnyán néztem a fekete hajú lányra, aki ezt nem láthatta, mert nekem háttal állt.

Dawn és én nagyon jól tudtuk, hogy a többiek Drama Dawnnak hívják őt a háta mögött, de nem foglalkoztunk túlságosan vele. Igen, Dawn ért a hisztihez és a drámázáshoz, de ő több volt ennél, noha ezt csak én tudtam. Amikor Dawn könnyekkel a szemében megindult felém, a négy lány elsietett.

– Mi történt? – néztem rá kíváncsian.

– Az életemnek hivatalosan is vége! – A fejét nekidöntötte az egyik szomszédos szekrénynek. – Leo szakított velem.

Nos, különösen nem lepett meg, amit hallottam, számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb ez bekövetkezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy ilyen hamar. Elhúztam a szám. Lőttek a buliknak.

– De hisz szombaton még jól megvoltatok!

Dawn könnyei kicsordultak, én pedig a kezébe nyomtam pár papír zsepit. Az iskola közben kezdett megtelni diákokkal, és többen kíváncsian néztek felénk, próbálva kitalálni, mi történik. Két óra múlva már az egész iskola tudni fogja, hogy Dawn sírt, és ostobábbnál ostobább pletykák fognak szárnya kelni. Amelyeknek többségét a hangosan vihorászó Amber fogja terjeszteni. Olyan csúnyán néztem rá, amilyen csúnyán csak tudtam, de túl érdekesnek találta Dawn problémáját ahhoz, hogy foglalkozzon velem. Említettem már, mennyire utálom azt a ribancot?

– Igen, és… – szipogott. – Pont ezért vetettem fel az ötletet, hogy bemutathatnánk egymást a szüleinknek. Erre Leo kiakadt, elkezdett üvöltözni, és szakított velem.

Felnyögtem. Ó, istenkém, megértem, hogy Leo lelépett.

– Dawn, nem mondhatod azt egy olyan srácnak, mint Leo, hogy be szeretnéd mutatni a szüleidnek! Főleg nem alig egy hét után.

– Miért, akkor mikor kellene bemutatnom nekik egy pasit? – kérdezte ingerülten.

Haboztam, és becsuktam a szekrényem ajtaját.

– Hát, nem tudom.

Lassan elindultunk az aula felé, hogy leüljünk az egyik padra, távol a kíváncsiskodó, hallgatózó emberektől.

– Te mikor vitted haza a pasijaidat? – Amikor mosolyogva szóra nyitottam a számat, Dawn még hozzátette: – Úgy, hogy találkozhassanak a szüleiddel.

Elgondolkodtam. Nem emlékszem, hogy ilyen túl sokszor történt volna.

– Anya csak Mattel találkozott, utána még csak meg sem említettem neki, hogy van valakim. Mármint, sejtette, hogy van, csak… nem volt annyira komoly, hogy be is számoljak neki, érted. Apa meg még mindig azt hiszi, hogy szűz vagyok, szóval nem hiszem, hogy túl sok okosságot tudnék neked mondani ezzel kapcsolatban.

Dawn felsóhajtott, majd megindult egy üres pad felé, távol a többiektől. Én követtem őt, de megtorpantam, amikor megláttam az iskolába belépő Castielt, aki éppen a legjobb haverjával, Lysanderrel beszélgetett. Mintha csak tudná, hogy figyelem, Castiel felénk pillantott, s mikor meglátott, a mosoly eltűnt az arcáról, helyét frusztráció vette át. Valamit odasúgott Lysandernek, majd megindult abba az irányba, ahol én is álltam. Páni félelemmel néztem Dawnra, aki csak kuncogott, és – az áruló! – csatlakozott néhány végzős sráchoz. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de tudtam, hogy Castielt ez nem akadályozná meg abban, hogy odajöjjön hozzám. Kétségbeesetten pillantottam körbe, menekülési terven agyalva, s mikor megláttam Nathanielt, megkönnyebbültem fújtam ki a visszatartott levegőt, és megindultam a DÖK elnök felé. Castiel úgysem szeret a szőke srác közelében lenni, így egészen biztos, hogy megúszom a vele való beszélgetést.

– Hahó, Nathaniel! – köszöntem neki, és belékaroltam.

Dühösen meredt rám és kirántotta a kezét. Arrébb lépett.

– Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul.

– Én… – Ez az! Castiel megállt. – Csak meg akartam kérdezni, hogy érezted magad szombaton.

Nathaniel összefonta maga előtt a kezét.

– Szerintem nyilvánvaló. És ha most megbocsátasz…

Ezzel kikerült és elindult a tantermek felé. Dawn nevetve sétált oda hozzám.

– Hűha, ilyet se láttam még! Avery megijedt egy sráctól, egy helyes sráctól, és elszaladt. Egek, le kellett volna fényképezni az arcod!

– Fogd be! – mordultam rá.

Ez nagyon nem hiányzott. Dawn a kis mutatványomból arra következtetett, hogy belezúgtam Castielbe, és le sem lehetett lőni. Egészen a jelzőcsengőig mondogatta, hogy milyen szép pár lennék – mintha ezt a kis monológot már hallottam volna tőle –, majd amikor Rosa csatlakozott hozzánk, témát váltottunk és ruhákról kezdtünk beszélgetni, egészen az osztályteremig. Castiel éppen a terem előtt álldogált és azzal a fekete hajú lánnyal beszélgetett, aki korábban a szekrényemnél idegesített a jelenlétével. Amikor a srác kiszúrt, elküldte a lányt, de nem mozdult az ajtóból. Úgy tettem, mintha nem látnám őt, és a barátnőimmel társalogva próbáltam bemenni a terembe, Castiel azonban megragadott a kezemnél fogva, és félrehúzott. Közben pont becsöngettek.

– Elment az eszed?! – morogtam. – Engedj el, Castiel!

– Kerülsz engem? – kérdezte ingerülten.

A lehető legközömbösebb arcomat öltöttem magamra, de majd’ kiugrott a szívem a helyéről.

– Már miért tenném?

Lazán nekidőlt a falnak.

– Mondjuk a bulin történtek miatt?

Felnevettem, és csak remélni tudtam, hogy ő nem hallja a hangomban az idegességet.

– Nem emlékszem, hogy közöttünk bármi is történt volna, de ha mégis, hát bocsánat. Részeg voltam, sokat ittam, valószínűleg elment az eszem, hogy pont veled álltam le, de hát, mindenki hibázik, nem?

Castiel megütközött arcát látva bűntudatot éreztem a miatt, amit mondtam, de ha ez kell ahhoz, hogy leszálljon rólam, és a kapcsolatunk ugyanolyan semmilyen legyen, mint a buli előtt, hát akkor többször fogom ezt a fejéhez vágni.

Néhány pillanatig néztem rá, majd sarkon fordultam, és otthagytam őt, pontosan úgy, mint szombaton…