2014. július 7., hétfő

06. Kit viszel magaddal?

Csóközön!♥

Megérkeztem az újabb fejezettel, ami szám szerint a hatodik. Hű, nagyon régen jutottam már el eddig, és most kicsit büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel két fejezet után. 
Ne aggódjatok, ezúttal türelmes leszek, és végigviszem a blogot. :) Ez lenne az első - pedig már négy éve blogolok! 

Na, megint kezdek eltérni a témától. Szóval, újabb fejezetet hoztam, amit még mindig bevezetőnek mondanék, hisz még nem indul be a cselekmény. Ebben a részben kicsit többet tudunk meg Avery családjáról, és persze azt is megtudhatjátok, kicsoda Elliot. :)

Köszönöm a pipákat és az 1500+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a visszajelzéseket, akár itt kommentben, chaten, vagy CsJ-n. :)

Jó olvasást, nyuszkók!♥

U.i.: Ne gondoljatok őrültnek, tudom, hogy az Andrea nálunk női név. Az olaszoknál viszont férfi (és magyarra lefordítva András). :)


6. Kit viszel magaddal?
Az Elliotnál tett látogatás után zaklatottan szálltam fel a kertvárosba tartó buszra, s hátul kerestem magamnak helyet, háttal a többi utasnak. Furdalt a lelkiismeret, amiért ott hagytam őt, egyedül, noha nem igazán tudtam volna mást csinálni. Szeretem őt, jobban, mint bárki mást, de volt egy életem, amit nem tehettem félre azért, hogy ott üljek a nap huszonnégy órájában mellette, s csodában reménykedjek. A barátaim és azok az emberek, akik ismernek, nem tudják, milyen démonokkal kell megküzdenem, s ez pont jó így. Nem akartam, hogy mindenki tudja, mennyire nem vagyok tökéletes; ahogy a körülöttem élők sem.
Elhúztam a szám. Remek, már pont úgy gondolkozom, mint anyám, aki a legkisebb tökéletlenséget sem tudja elviselni.
Előkotortam a táskámból a telefonom és a fülesem, hogy lefoglaljam magam a negyed órás út alatt, s meglepődtem, mikor megláttam a nem fogadott hívások számát. Dawn vagy tízszer keresett, s miután nem ért el, kétségbeesett üzenetet küldött – fél órával ezelőtt.
Jace itt ül a kávézóban, és NAGYON feldúlt. Mi történt? ÉS MIÉRT NEM VESZED FEL, AMIKOR HÍVLAK?
Magam elé képzeltem az ideges Dawnt, s csak a fejemet ráztam, halvány mosollyal az arcomon. Nem gondolkoztam sokáig azon, mit írjak, már pötyögtem is a választ; bocsánatot kértem tőle, s megígértem, hogy este felhívom, és mindent elmesélek. Nos, majdnem mindent.
Miután hazaértem, első dolgom volt lerúgni a lábamról a szandálom, majd felrohantam a szobámba, magamhoz vettem a laptopom, amit rögtön bekapcsoltam, mikor a konyhába értem, s leraktam a pultra. A hűtőhöz siettem, s bár ma még nem ettem semmit, úgy éreztem, egy falat se csúszna most le a torkomon, ráadásul anyám csapnivaló szakács volt, így a lasagne helyett egy doboz jégkrémet ragadtam meg, néhány szem epret és tejszínhabot. Ebédnek pocsék, és egy cseppet sem egészséges, de ezúttal nem foglalkoztam vele. Dawn jutott eszembe, s tudtam, ha most látna, kiverné a hisztit, hogy ezt nem ehetem meg, túl sok benne a kalória, el fogok hízni. Elmosolyodtam és leültem az egyik székre, s magam elé húztam a bekapcsolt laptopot. Megnyitottam a Skype-ot, remélve, hogy tudok beszélni Deborah-val – Debbie nagyon jó barátnőm a gimnázium kezdete óta, ám tavaly otthagyta a sulit, mivel énekesi karrierje kezdett beindulni. Nem mellesleg Deborah Castiel volt barátnője.
Deborah éppen egy kisebb turnén vett részt Franciaország déli részén, s nagyon ritkán tudtam vele beszélni. Imádtam azokat a sztorikat, amiket mesélt, és alig vártam, hogy többet tudjak meg az utazásról, a fellépésekről, az emberekről, akiket megismert, s kissé csalódott lettem, mikor megláttam, ezúttal sem elérhető. Andrea viszont igen, aki apám jelenlegi barátnőjének a velem egyidős fia. Akkor ismertem meg, mikor Olaszországban voltam. Andrea nagyon kedves srác, jól kijöttem vele, amíg náluk laktam, rengeteg szórakozóhelyet mutatott meg. Kicsit olyan, mint én, csak fiúsabb kiadásban. Ó, és említettem már, hogy meleg? Alexyhez hasonlóan neki is hatalmas érzéke volt a divathoz, élmény volt vele a vásárlás.
Elmosolyodtam, mikor elindítottam a videó hívást, s vadul integetni kezdtem, mikor megláttam Andrea napbarnított pofiját a képernyőn. Szája vidám mosolyra húzódott, s beletúrt sötétbarna, dús hajába, hogy hátratűrje a szemébe lógó tincseket.
– Ciao bella – köszöntött. – Mi újság?
Andrea egész életében Olaszországban élt, s még csak most ismerkedik a francia nyelv szépségeivel. Ugyan a két nyelv hasonló, s a fiú egész gyorsan tanul, továbbra is angolul csevegünk egymással – így mindkettőnknek egyszerűbb.
– Á, nem fogod elhinni, mi történt ma!
És elkezdtem mesélni, kiadtam magamból a bennem tomboló dühöt. Jace-ről tudott, hisz elég gyakran beszéltünk, úgyhogy onnan kezdtem, hogy megjelent a suli előtt, és később elmondott minden rossznak, aztán szakítottunk. Andrea türelmesen hallgatott végig, csak néha fűzött hozzá megjegyzést. Amikor mondandóm végére értem, a fiú nagy, barna szemei elkerekedtek.
– És erre te mit csináltál?
Felnyitottam a jégkrémes doboz tetejét, és nekiálltam enni.
– Felszálltam egy buszra és egyenesen a kórházba mentem. – Szomorúan sóhajtottam fel. – Elliot állapota továbbra sem javul…
Andrea együtt érzőn meredt rám.
– Még ez is jobb, mintha valami rossz történne. Ne aggódj, Avery, Elliot rendbe fog jönni. Csak adj neki egy kis időt.
Halványan elmosolyodtam, majd a bejárati ajtó felé fordultam, mikor kulcs zörgését hallottam. Anya dugta be a fejét a konyhába, s mikor meglátta, kivel beszélgetek, elsötétült a tekintete. Anya nehezen tette túl magát a váláson, s mire nagy nehezen sikerült neki, apám hazatelefonált Párizsból, hogy már egy ideje együtt van egy nővel, és úgy döntöttek, összeköltöznek. Az Olaszországban készült képek alapján anya rögtön felismerte Andreát, akit legalább annyira utál, mint az anyját – természetesen úgy, hogy egyiküket sem ismeri.
A laptop felé néztem, s gyorsan elköszöntem az olasz fiútól, s lecsuktam a készülék tetejét. Anyára néztem, aki kerülte a tekintetem, miközben kipakolta a zöldségeket a táskából.
– Anya… – kezdtem, de ő rögtön félbeszakított.
– Ne szólj hozzám – sziszegte idegesen, továbbra is háttal állva nekem.
Szerettem anyámat, de az utóbbi időben annyira megváltozott, hogy már rá sem ismertem. Sóhajtva álltam fel, és megindultam a lépcső felé. Mielőtt azonban kiléptem volna a konyhából, visszafordultam, hogy rajta vezessem le a felgyülemlett feszültséget. Persze, nem akartam megbántani, de sokszor előbb cselekszem, mint gondolkodom.
– Képzeld, ma meglátogattam Elliotot. – Anya dermedten fogadta a szavaimat. Mellé léptem. – Azt mondják a nővérek, hogy rég nem járt nála senki. Azon gondolkoztam, vajon merre lehetnek a szülei.
– Menj fel a szobádba! – morogta.
– Anya, fél éve van kómában, hányszor látogattad meg?!
– Avery, mondtam valamit! – kiabált rám, mire összerezzentem.
Abba kellett volna hagynom, de nem tettem. Azt akartam, hogy észhez térjen.
– Voltál már nála egyáltalán? Tudsz bármit is az állapotáról? – Fájdalmas tekintettel nézett rám. Összeszorult a torkom, s higgadtabban folytattam. – A fiadról van szó. Nem gondolod, hogy néha be kellene menned hozzá?
Könny csillant a szemeimben, de nem mondott semmit. Folytatta a pakolást, én pedig rájöttem, hogy sikerült megbántanom, noha nem így akartam. Erőtlen hangon kért meg újra, hogy menjek fel a szobámba, és én így is tettem. A laptopommal együtt menekültem fel az én kis birodalmamba, s aznap már nem is akartam elhagyni a hálóm. Befeküdtem az ágyamba, s bekapcsoltam a tévét. Ellioton gondolkoztam, s azon, mire vihette volna, ha nincs az-az ostoba baleset.
A bátyám másfél évvel idősebb nálam, s minden szempontból tökéletes volt – és anya imádta ezért. Remekül tanult, segített a házimunkában, és mindig lehetett rá számítani. A lányok odáig voltak érte, ő azonban sosem használt ki senkit, az összes barátnőjét nagyon szerette. Amikor viszont megtudtuk, hogy a szüleink vállnak, Elliot megváltozott. Állandóan csavargott és bulizott, részegen jött haza, és nem járt be iskolába. Aznap éjjel is ittasan pattant fel a motorra – akkor tudta meg, hogy apám Olaszországba költözik az nőjéhez. Balesetet szenvedett, s azóta nem ébredt fel.
Anyát annyira megviselte, hogy napokig ki sem mozdult a lakásból, majd azt kezdte terjeszteni, hogy Elliot külföldön tanul. Nem akarta, hogy a bátyám hülyesége miatt másnak gondoljanak minket az emberek. Anya a tökéletességre törekedett, ami a válásig sikerült is neki. Utána a szomszédok és a barátaink összesúgtak a hátunk mögött, és nyilvánosan megbámultak minket. Ostobaságokat pletykáltak, mert nem tudták a válás igazi okát. Anya úgy gondolta, a baleset csak még nagyobb foltot fog ejteni családunk hírnevén, így inkább hazudott, csakhogy az igazság ne tudódjon ki.
Jobban belegondolva, én ugyanezt tettem volna a helyében. Ha bármi történne, kamuznék, csakhogy mentsem a menthetőt. Nem tudnám elviselni, ha a suliban mindenki arról beszélne, mennyire nem vagyunk tökéletesek, és biztosra veszem, hogy rengetegen fordulnának el tőlem, amit nem engedhettem meg magamnak.
Úgy döntöttem, nem várok estig, felhívtam Dawnt, és majd’ egy órán keresztül dumáltunk. Elhadartam neki a Jace dolgot, hogy megnyugodjon, Elliotról azonban hallgattam, s másra tereltem a szót. Dawn boldogan újságolta, hogy Leo, a srác, aki már hosszú ideje tetszik neki, ma délután felhívta, s fél óra múlva találkozni is fognak. Vele együtt örültem, de önző módon csak arra a rengeteg partira tudtam gondolni, amelyekre bejuthatok, köszönhetően Dawn új pasijának. Hagytam, hogy legjobb barátnőm tovább készülődjön, s inkább elköszöntem tőle. Amikor leraktam a telefont, kinyílt az ajtó, és anya lépett be a szobába. Rögtön felültem.
– Én… – Bocsánatot akartam kérni, de valahogy nem találtam a szavakat.
Anya leült az ágyamra.
– Gyakran látogatod őt?
Aprót bólintottam. – Nagyjából minden nap.
Alsó ajkába harapott.
– Hogy van?
Megráztam a fejem.
– Nem jó ez így, anya. Nem nekem kellene felvilágosítanom téged a fiad állapotáról.
És itt törött el a mécses. Anya sírva fakadt, én pedig habozás nélkül megöleltem. A hasonló személyiségünk miatt nehezen jöttünk ki egymással, de szerettem őt.
– Ó, ennyire rossz anya lennék?
– Nem vagy az – válaszoltam. – Lenne még hova fejlődnöd, de rossznak semmiképp sem mondanálak.
Halványan elmosolyodott, majd adott egy puszit, s kisétált a szobából. Reméltem, hogy Elliotot látogatja meg, de erre nem sok esélyt láttam. Egyelőre.
Sóhajtva nyúltam a rezgő telefonom felé, és elmosolyodtam, mikor megláttam az üzenet feladóját.
Hé, Avery, szombaton újabb buli lesz nálam. Eljössz, ugye?
Matt-et általános óta ismerem, az egyik legjobb házigazda, akinél valaha is buliztam. Az utóbbi néhány összejövetelre azonban nem mentem el, inkább a szórakozóhelyeket választottam a házibulik helyett. Jól esett, hogy Matt még mindig számít rám.
Hááát, nem is tudom…
Pillanatokon belül jött is a válasz.
Ugyan, Delacroix, nélküled nagy szar az összes bulim. Ha kell, térden állva könyörgök, csak gyere el.
Felnevettem a gondolatra, hogy Matt a majdnem két méterével előttem térdepel.
Ott leszek, ne aggódj!
***

Másnap reggel a szekrényemnél vártam Dawnt, aki részletes leírást adott a randiról. Legjobb barátnőm már most halálosan beleszeretett Leóba, s sóhajtozva, álmodozó tekintettel mesélt arról, milyen esküvőt szeretne a fiúval. Csak mosolyogtam rajta; nem is Dawn lenne, ha nem zúgott volna bele már most a srácba.
Aztán Dawn hirtelen témát váltott.
– Szombaton elvisz Matt bulijába.
Erre rögtön felkaptam a fejem.
– Ne már! Én akartak elhívni!
Dawn felnevetett.
– Avery, mindketten tudjuk, hogy szombatig összeszedsz valami pasit, akit elviszel Matthez, és egész estét végigsmároljátok. Semmi értelme így elmennem.
Igaza volt, ennek ellenére duzzogni kezdtem.
– Úgy terveztem, ott jövök össze valakivel. Tudod te, mennyi helyes srácot ismer Matt?
Dawn csak nevetett, mire becsaptam a szekrényajtóm. Komoly tekintettel vizslatta az arcom.
– Akkor… kit viszel magaddal?
Megrántottam a vállam.
– Alexyt, vele már beszéltem. Nehéz volt rávenni, de sikerült. Nathanielre gondoltam még, de…
– Hogy mi? Nathaniel? – Dawn homlokráncolva meredt rám. – Miért pont ő?
– Te akartad, hogy keressek neki valami csajt! Több esély van rá, hogy találok neki valakit, ha ő is ott van.
Dawn össze-visszabeszélt, de később rám hagyta a dolgot. Amikor megjelent Leo, anélkül sikerült lelépnem, hogy legjobb barátnőm észrevette volna, s Nathaniel keresésére indultam. Az osztályban találtam rá, szokás szerint megint a papírokat bújta. Amikor odaértem mellé, kíváncsian fordult felém.
– Szia! – köszöntem neki mosolyogva. – Van valami terved szombatra?

8 megjegyzés:

  1. Kicsit Grace Divine-os a sztori.

    VálaszTörlés
  2. Köszi, Raina Banforth! Nagyon jókat írsz, igaz, még csak itt tartok, de hát ên már csak ilyen béna vagyok :) Jól fogalmazol, az alapsztorid király, ami egy 5* -t érdemel. Eddig rengeteg olyan 'tünemênnyel' futottam össze, amiben az alapkoncepcióból regényt lehetne írni, de a fogalmazása olyan gyatra, hogy az már fáj. Úgyhogy nagyon örülök, hogy rádtaláltam, Köszönöm Szépen!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy elolvastad, és elnyerte a sztori a tetszésed!:)

      Törlés
  3. Valamiért sejtettem, hogy itt családi szálak lesznek. No igen, egy válás sohasem egyszerű, és mindig, kivétel nélkül a gyerek sínyli meg... De ez már csak ilyen.
    Tetszik. Istenem, én is el akarok menni bulizni a hétvégén, csak úgy, hogy flörtöljek... szörnyű dolog felnőni... :D
    Ahogy írtad, valóban a tizenévesek problémái kerülnek előtérbe, és ennek igazán örülök. Manapság számtalan olyan írás jelenik meg, akár nyomtatott formában is, aminek köze nincs az élethez... Már nem azért, de 17 évesen kit foglalkoztat az aktuálpolitika és a világ megmentése...? Persze, ne legyünk érzéketlenek, pöppet elgondolkodik az ember, de ilyenkor élni akarunk! Nem azon gondolkodni, hogy akkor a kilenc hónap múlva megszülető gyerekemnek milyen nevet adjak.
    Szóval egy szó, mint száz, rettenetesen tetszik a témamegközelítésed :D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, igyekeztem valóságszerűen megírni, bááár, lehet, hogy nem mindenhol sikerült. Néha elfelejtem, hogy a főszereplőim még csak 16-17 évesek.^^"

      Törlés