10. Miattam

Csóközön!♥

Meghoztam is hoztam a 10. fejezetet, amelynek itt, az elején szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy csúnya beszéd sajnos előfordul, szóval csak óvatosan. :)

Mint láthatjátok, az oldalra felkerült egy szavazás is, ami a korotokra kérdez rá. Hogy ez miért fontos? A történet folytatása miatt szeretném tudni, hogy körülbelül hány évesek vagytok. Nem fogok az ötleteimen változtatni igazából semmit, csak jó lenne tudni, hogy mennyire részletezhetek dolgokat. Szóval, szavazzatok, és ha lehet, legyetek őszinték! :)

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat és a 3700+ oldalmegtekintést!:)

Továbbra is várom a véleményeket!^^

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

Puszi,
Raina

10. Miattam

Mély csend telepedett közénk, s éreztem, ahogy egész testemben lemerevedek. A szemem sarkából halványan észleltem, hogy anya villámokat szór rám a pillantásával, de a tekintetemet nem tudtam levenni Gerard arcáról, ami néhány másodperc alatt torzult el a fájdalomtól. Eleinte talán fel sem fogtam, mit tettem, aztán amikor végre megvilágosodtam, rögtön elszégyelltem magam. Szóra nyitottam a szám, de valahogy nem jöttek a szavak a döbbenettől és a sokktól. Lesütöttem a szemeimet, a villát újra a kezembe fogtam és zavartan kezdtem vele turkálni az ételt. A bűntudat a torkomat fojtogatta, és egy aprócska hang az agyam egy hátsó zugában csak úgy üvöltözött, hogy kérjek bocsánatot. Vicces, hogy a hatalmas szám miatt kerülök folyton ilyen helyzetbe, de amikor bocsánatkérésre kerül sor, én és az a hatalmas szám teljesen elnémulunk. Gerardra néztem.

– Én… Nagyon sajnálom – mondtam végül.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Semmi baj, nem…

A fejemet ráztam, belé fojtva a szót.

– De, de nagyon is baj. Nem szabadott volna ezt az egészet felhoznom. Vagy legalábbis nem így.

Anya döbbent arckifejezését igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Az oké, hogy nem szokásom így bocsánatot kérni, de azért nem kellene ennyire nyíltan kimutatni a meglepettségét.

– Nem tudhattad – mosolygott rám halványan Gerard. – Avery, nem haragszom. Most pedig, folytassuk az evést, mielőtt teljesen kihűl anyukád remekműve.

Az ajkamba haraptam, nehogy elnevessem magam, majd egy bólintás után újabb falatot vettem a számba. Közben tovább beszélgettünk, próbáltunk úgy tenni, mintha az előbbi meg sem történt volna, de kis társaságunk hangulata már korántsem volt felhőtlen, a gyász, a fájdalom, a bánat továbbra is fel-felütötte a fejét, s ez teljesen tönkre vágta az ebédet, amit egyikünk sem mondott ki, de mindnyájan tisztában voltunk a másik gondolatával.

Ebéd után hagytam, hogy anya és újnak korántsem nevezhető pasija elmosogasson, s felsétáltam a szobámba. A fejfájásom kissé alábbhagyott, de néha még megéreztem, és akkor pocsékul éreztem magam. Az ebédből nem sokat ettem, de örültem, hogy legalább ennyit le tudtam erőltetni a torkomon, és még bennem is maradt. Nálam ez hatalmas dolognak számított, rendszerint olyan másnapos vagyok, hogy el sem tudok szabadulni a mosdóból – nem, mintha büszke lennék rá.

Úgy terveztem, hogy megpróbálkozom a tanulással, mert bár sokan nem gondolnák rólam, nem szeretek felkészületlenül suliba menni. Az íróasztalomhoz ültem, majd miután megnéztem a hétfői órarendem, előkaptam a töri-, a matek- és a franciakönyveimet, és nekiláttam a leckének. Azzal kezdtem, ami kevésbé ment; humán beállítottságú vagyok, s a reáltárgyakkal mindig is hadilábon álltunk, nehezen tudtam felkészülni rá. Bár a töri ment, és érdekes módon, még jó is voltam belőle. A matekról azonban ezt már nem mondhattam el. A tavalyi tanagyag ismétlésével kezdtünk, s ahogy a házit írtam, csalódottan vettem tudomásul, mennyit felejtettem a nyár folyamán, s jóformán újra kell kezdenem a témakört, így előkaptam a tizedikes könyveimet és füzetem, és jó alaposan átnéztem mindent, ami nem ment, majd nekikezdtem a hétfőre feladott feladatoknak. Az első kettő kifogott rajtam, és csak homlok ráncolva néztem az egyenletet, azon töprengve, hogy mit is kezdjek velük, majd körülbelül egy óra agyalás után végre rájöttem, hogyan csináljam, s onnantól már gyerekjátéknak tűnt az egész. Persze, azért végig bennem volt az, hogy mi van, ha az egészet rosszul csináltam, és ezt most így bemagolom, a dolgozatom meg karó lesz nulla ponttal.

Miután végeztem, fáradtan csaptam be a füzetem, s hátradőltem a székben, az orrnyergemet masszírozva. Nem volt annyi energiám, mint általában, és már átkoztam magam, amiért nem álltam neki még tegnap a házinak. A mai napot akkor tölthettem volna pihenéssel; úgy is el voltam maradva a sorozataimmal.

Felsóhajtottam, s pihenésként a kis táskámért nyúltam, hogy elővegyem a telefonom, ami egész délután nem akadt a kezembe. Ahogy vártam, rengeteg nem fogadott hívásom volt – öt Dawntól, kettő Alexytől, egy Nathanieltől, egy Mattől, pár néhány új arctól és… nyolc Castieltől. Utóbbinál csak felvontam a szemöldököm, elképzelni sem tudtam, mit akarhat tőlem. Aztán egy vállrántás kíséretében ránéztem az üzeneteimre, és azt hittem, lefordulok a székről. Dawn nagyon elemében lehetett, mikor felkelt.

Örülök, hogy el lehet érni téged.

Hahó, alszol?

VEDD FEL!

A negyedik üzenetnél szinte fejbe csapott Dawn idegessége.

MI AZ ISTENÉRT NEM VESZED FEL?! ÉLSZ MÉG EGYÁLTALÁN? SZÜKSÉGEM LENNE RÁD, TE IDIÓTA NŐSZEMÉLY! SOS

A tankönyvekre pillantottam, majd vissza a telefonom kijelzőjére, és úgy döntöttem, a tanulás várhat, ha a legjobb barátnőmnek szüksége van rám. Felpattantam, elővettem valami olyan ruhát, ami utcai viselésre alkalmas, majd alapozó és szempillaspirál felvitele utál átöltöztem és lerobogtam a nappaliba. Amint beléptem a napfényben úszó, tágas helyiségbe, felsikítottam és a szemem elé kaptam a kezem.

– Basszus, megvárhattátok volna, amíg lelépek itthonról, vagy bemehettetek volna egy szobába! – utaltam anya hiányos öltözékére és Gerardra, aki éppen anyámról próbálta lefejteni az utolsó, valamit takaró textilt.

Elfordultam és igyekeztem kiverni a fejembe égett képeket. Ezt egyértelműen nem akartam látni.

– Átmegyek Dawnhoz, ha nem baj – mondtam gyorsan.

– Megtanultál? – kérdezte anyám, hangjában türelmetlenség bujkált, és még valami, amiről nagyon nem akartam tudomást venni. Megrázkódtam.

– Nem, anya, még nem végeztem. De ha visszajöttem, befejezem. Kérlek, nem maradok sokáig!

A könyörgésem valahogy röhejesnek hatott úgy, hogy háttal álltam neki, ennek ellenére nem akartam megfordulni.

– Egy óra múlva itthon vagy.

Elmosolyodtam, s rohantam, hogy felvegyem a szandálom. A kis táskámmal és a telefonommal együtt léptem ki a házból, s mikor becsukódott mögöttem az ajtó, mély levegőt vettem. Örültem, hogy Dawnnak szüksége van rám, így elszakadhatok ebből a környezetből

A ritkán közlekedő buszok miatt gyalog indultam útnak, mondván, egy kis mozgás nem árt, hisz az utóbbi napokban eléggé ellustultam, és ami nagyon nem hiányzott még az életembe, az pár plusz kiló volt. Útközben írtam egy üzenetet Dawnnak, hogy ne aggódjon, mindjárt ott vagyok, majd visszahívtam néhány embert, persze akadtak olyanok is, akikkel nem szívesen beszéltem. Nathaniel és Castiel pontosan ebbe a csoportba tartozott, mert ha valakik, akkor ők tuti szétcseszik az egész napom, és úgy döntöttem, nem érdemes rájuk időt vesztegetni. Shailene-nél egy kicsit hezitáltam, nem tudtam, miért kereshetett. Vajon csak beszélgetni szeretett volna? Elég jó barátok voltunk, szóval nem lepődtem volna meg, de tekintve, hogy a múlt éjjel majdnem lesmároltam a pasiját, nem tartottam jó ötletnek a társalgást. Basszus, ha Castiel elmondta neki, szétzúzom a golyóit!

Úgy döntöttem, inkább később beszélek Shailene-nel, egyszerre csak egy problémával szerettem volna foglalkozni, és ahogy elnéztem Dawn segélykérő üzeneteit, egy ideig biztosan el leszek foglalva. Mosolyogva csöngettem be a hatalmas, tengerparti házra emlékeztető lakhelyére, amelyről csak úgy üvöltött, hogy gazdag család tengeti odabenn a napjait. A mosoly azonban lehervadt az arcomról, mikor Dawn anyukája nyitott ajtót gondterhelt arccal. Csinos vonásai kimerültségről árulkodtak, gyönyörű barna haja pedig kócosnak tűnt. Szokatlan volt őt így látni, elvégre életvidám nőnek ismertem meg, aki sosem mutatta ki, ha valami aggasztotta. Halkan köszöntött, majd beinvitált.

– Történt valami, Audrey? – Dawn anyukája ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem, legjobb barátnőm apját azonban akkor sem merném Louis-nak szólítani, ha megkérne rá.

Elég hátborzongató figura, folyton feketében jár, és ha nem tudnám róla, hogy mivel keresi a pénzt, még akkor is sejteném, hogy nem tisztességes ember. Na, jó, konkrétan fogalmam sincs, hogy honnan van ennyi pénzük, ugyanis a férfi még a saját lányát se avatja be a piszkos dolgokba, de hát, azért vannak elképzeléseim, amelyek közül egyik sem legális. Ő az a személy, akitől még én is rettegek.

Nem mintha bármikor is bántott volna, sőt, velem és Dawn barátainak többségével elég kedves, de a szemében mindig ott van a furcsa, veszélyes villanás, amitől teljesen kiráz a hideg.

– Dawn majd úgyis elmond mindent – mosolygott rám kedvesen Audrey, majd a konyha felé sietett. – Kérsz valamit inni?

– Ó, egy kis vizet elfogadnék, köszönöm.

– Szénsavmentes, ugye? – nézett rám a válla felett. Bólintottam, s megálltam az ajtóban. – Később viszek fel egy kis sütit. Remélem, te meg tudod nyugtatni Dawn.

Kivettem a kezéből a felém nyújtott poharat, s halványan elmosolyodtam.

– Megpróbálom, de nem ígérek semmit.

Még váltottunk pár szót, majd lassan felsétáltam az emeletre. Dawn szobájából hangos zene szűrődött ki, így kopogás helyett csak benyitottam.

Dawn rendszerető ember, nem szereti, ha zűrzavar van körülötte, így eléggé sokkolt a szobája látványa, ahol teljes káosz uralkodott. Ruhák, könyvek és táskák hevertek a földön, az ágyneműje pedig hatalmas kupacban állt az ágyán. Dawn a földön kuporgott, térdeit felhúzva sírt, s mikor megpillantott az ajtóban, rögtön lejjebb vette a zene hangerejét.

– Szia – köszönt szipogva.

Becsuktam magam mögött az ajtót, s leültem Dawn mellé, akinek talán nagyobb problémája volt, mint azt először gondoltam. Még mindig rajta volt a tegnap esti ruhája, a sminkje teljesen szétfojt, annyit sírhatott. Szétesettnek tűnt, és nem nyújtott valami szép látványt.

– Hé, nyuszkó, mi történt? – kérdeztem, miközben átöleltem.

Dawn olyan volt számomra, mint egy testvér, és utáltam őt így látni.

– Az apám – felelte keserűen. – Lebaszott, amiért későn értem haza, és hallod, basszus, egy órán keresztül üvöltözött velem, mert szerinte túl ribancosan öltöztem fel. És, ezt hallgasd! Még két hét szobafogságot is kaptam! Suli után haza kell jönnöm, nem találkozhatok senkivel, a laptopom elvették, a telefonomat minden délután oda kell nekik adnom, és minden kibaszott este be kell számolnom nekik arról, hogy hol voltam, mit csináltam, kivel beszéltem, és, ha ez még nem lenne elég, még a leckémet is le fogják ellenőrizni. Tiszta dedó az egész.

Vágott egy grimaszt, majd a kézfejével letörölte azt a pár könnycseppet, amit nem sikerült visszatartania.

– És a jógának is lőttek, két teljes hétig. El fogok hízni…

Dawn apja mindig is szigorú volt, de… Hát, ha az én lányom ért volna haza hajnalban, részegen, rövid ruhában, lehet, hogy én is kikeltem volna magamból. De a két hét szobafogságot igazságtalannak tartottam, és tudtam, hogy Dawn nem fogja kibírni.

– Hé, de a suliban emberek között lehetsz. És ha gondolod, átjöhetek, hogy segítsek tanulni. Társaságban lennél, tanulnál is, és nem is mennél el itthonról. Probléma megoldva – mosolyogtam rá.

Elnevette magát.

– És már meg is találtad a kiskaput… Tudod, remek ügyvéd lehetne belőled.

A fejemet ráztam.

– Eszem ágába sincs anyám nyomdokaiba lépni. Egy ügyvéd elég a háznál.

Dawn hirtelen felpattant és elkezdett rendet rakni maga körül, én pedig segítettem neki.

– Miért érzem azt, hogy valami miatt dühös vagy anyudra?

Felsóhajtottam.

– Mert ez a helyzet.

Nem tudtam, mennyit mondhatok el anyám kapcsolatáról és mennyit nem, de végül mindent elmeséltem Dawnnak, már csak azért is, mert dühített a tudat, hogy anyám egy ilyen hatalmas dolgot hallgatott el előlem. Meg persze azért is, mert Dawn a legjobb barátnőm, és nincsenek egymás előtt titkaink. Miután kidühöngtem magam, áttértünk a tegnapi parti kibeszélésére, s kiderült, hogy amíg Castiel miatt forrt a fejem az idegtől, és amíg Josh-sal voltam elfoglalva, Alexy talált egy srácot, akivel egész jól elbeszélgetett. Bűntudatom támadt, amiért úgy magára hagytam a barátaimat (és Nathanielt), mert végül is én hívtam meg őket, de eldöntöttem, hogy kiengesztelem őket valamivel.

Már egészen elmerültem a gondolkozásban, mikor Dawn visszarángatott a földre egy olyan témával, amiről a legkevésbé sem akartam beszélni, de rögtön felkeltette a figyelmem, amit mondott.

– Reggel beszéltem Shailene-nel – mondta, miközben egy fehér ruhát aggatott rá vállfára. – Egy kis időre jó volt elszakadni a saját problémáimtól.

– Mi történt? – Csak mondd, hogy nem tud rólam és Castielről!

– Castiel a buli után szakított vele.

Nem sok kellett, hogy hasra vágódjak.

– Hogy mi?

A testem olyan módon reagált a hallottakra, ahogyan nem kellett volna. A szívem hevesen dobogott és minden vér az arcomba tolult. Kis izgalmat is véltem felfedezni, és hű, mintha a vágy is felébredt volna bennem. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy így éreztem magam egy ilyen hír hallatán. Ijesztő volt.

– Ja, Shai szerint tuti összejött valakivel Mattnél. Kíváncsi vagyok, ki lehet az illető.

Dawn elgondolkodó arcot vágott, én pedig nem tudtam tovább magamban tartani, egyszerűen kirobbant belőlem.

– Én.

Dawn felém kapta a fejét.

– Hm?

Lerogytam az ágyra, és éreztem, ahogy a paradicsom vörös arcom falfehérré változik. Uram isten, tönkre vágtam az egyik barátnőm kapcsolatát!

– Én – ismételtem. – Miattam szakítottak.