2016. október 31., hétfő

48. Próbáljuk meg!

Csóközön eprecskék!♥

Tudom, hogy szombatra ígértem a részt, de sajnos közbe jött néhány dolog, ami miatt ez nem valósulhatott meg. De most itt is van a 48. fejezet!:) A szünetben pedig igyekszem kárpótolni titeket a csúszás miatt, de most már semmit sem merek biztosra ígérni, mert mindig történik valami váratlan esemény.><

Szóval, a történetben ugrottunk egy hónapot, így előtérbe került egy igencsak fontos momentum. Eredeti terveim szerint Avery és Castiel itt szakított volna véglegesen, de úgy gondoltam, szerencsétlenek eleget szenvedtek már, és ha ennyi mindent megoldottak már, nincs olyan dolog, amit ne tudnának. Legalábbis én így gondolom. Aztán kiderül, mi lesz majd, elvégre már nem is én irányítom a karaktereket, hanem ők engem. xd
Na, nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

Egy hónap telt el azóta, hogy Castiellel rendeztünk magunk között a dolgokat, s azt kell, hogy mondjam, kellett ez a kis vita ahhoz, hogy mindketten ráébredjünk, mit is jelentünk egymásnak tulajdonképpen. Egyikünk sem akarta elveszíteni a másikat, bár Castielből valószínűleg csak az alkohol beszélt, mikor azt mondta, egyszer megkéri majd a kezem, hiszen másnap már tagadott mindent, s akárhányszor felhoztam a témát – főleg társaságban –, mordult egyet, s elsétált. Hogy haragudtam-e rá? Egyáltalán nem, elvégre tudtam, hogy mennyire ittas volt aznap, s úgy éreztem, bármennyire is fontos nekem ő, és hiába szeretem jobban még saját magamnál is, határozottan nemet mondanék, ha megkérné a kezem. Túl fiatal voltam ehhez, és nem akartam ennyire elköteleződni egyelőre senki mellett sem. Csak szerettem volna sodródni az árral, tanulni és karriert építeni. Ha mindez megvan, akkor esetleg gondolkodok már családalapításon. De kár is lenne ennyire előre szaladni, nem? Hisz’ ki tudja, mit tartogat számunkra a sors, hogy meddig fogjuk bírni egymás mellett.
De elég jól állunk, legalábbis szerintem. Már kevésbé tűnünk analfabétáknak, ha kapcsolatról van szó, s megtanultuk, hogy ne keressük állandóan a másik társaságát, elvégre van saját baráti körünk, akikkel szintén jól elvagyunk. A suliban sem töltünk minden időt együtt, én rendszerint Dawnnal, Rosával és Alexyvel csacsogok és pletykálok, Castiel pedig éli tovább a nagymenők életét, s továbbra is beleköt a gólyákba, akik egyre inkább kezdenek hozzászokni ehhez. Minden visszatért a régi kerékvágásba, annyi változott csupán, hogy akárhányszor elhaladunk egymás mellett a folyosón a vörössel, öleléssel üdvözöljük egymást, s már megyünk is tovább. Az igazgatónő eléggé rajtunk tartja a szemét, így inkább kerüljük az iskolában való kapcsolatteremtést, s mindent délutánra hagyunk… Vagyis, azokra a délutánokra, amikor összefutunk.
Rengeteg időmet töltöm Dawnnal, de úgy érzem, szükségünk is volt némi egyedüllétre. Amióta Castiellel vagyok, eléggé eltávolodtam a legjobb barátnőmtől, ám mostanában gyakrabban futunk össze suli után is egy kis vásárlásra, vagy csak beülünk valahova kávézgatni, hétvégén pedig együtt vetjük bele magunkat az éjszakába. Úgy érzem, nagy szükségem is volt ezekre a csajos programokra, hiszen mióta újra Dawnnal mászkálgatok, az életkedvem is visszatért. A pánikroham, amely a tűz óta folyamatosan felütötte a fejét, azóta eltűnt, legnagyobb örömömre. Egyszer említettem meg anyáéknak, s rögtön pszichológushoz akartak vinni. Megértem megértetni velük, hogy most már minden rendben velem, nem kell aggódniuk.
Ami pedig Castielt illeti, eléggé beindult a szekere a pubban való fellépés óta. Ő és Lysander nagyon sok időt töltenek a bandával, sorra írják a jobbnál jobb számokat, s most már egyre több helyen lépnek fel hétvégenként. Igaz, hogy nem túl nagy rajongói táborral rendelkeznek, de ez a szám egyre csak bővül, s elképesztően izgalmas végignézni, ahogy az általam legjobban szeretett személy álma végre valóra válik. Az azonban aggaszt, hogy a fanok többsége lány, s amikor csak tehetik, le is csapnak a vörösre néhány szó erejéig. Természetesen Castiel rettentően élvezi a dolgok, s imád ezzel cukkolni, mert tudja, mennyire féltékeny vagyok. De szerencsére még nem jutottunk el addig, hogy ez miatt össze is vesszünk. Amíg látom, hogy boldog és nem csal meg, semmi ellenvetésem sincs az őt körül rajongó lányok iránt.
De nem csak a kapcsolatunk jött helyre az elmúlt négy hónap alatt. Elliot végre hazajött a kórházból, ezzel pedig zajosabb lett a házunk is, hál’ istennek. Kiváló egészségnek örvend, bár azért rendszeresen jár kontrollra, biztos, ami biztos. De már kiveszi a részét a házimunkából, és beiratkozott esti oktatásra, hogy leérettségizhessen – mert igen, a balesete pont az előtt következett be, hogy ő elballaghatott volna középiskolából, és hihetetlen, hogy ez senkinek sem tűnt fel, miközben anya hazugságait hallgatta. Általában együtt tanulunk, s mióta Elliot is besegít a leckémbe, jobbnál jobb jegyekkel jövök haza, s minden tárgyból sikerült javítanom, még félév vége előtt. S ami a legjobb, úgy láttam, hogy anya is büszke rám, ez pedig mérhetetlen örömmel töltött el. Ilyenre még úgy sem volt példa az elmúlt majdnem tizenhét év során.
Közben a bátyám és Deborah újra összejöttek, s bár eleinte nagyon furcsa és bizarr volt őket együtt látni, és főleg azt, hogy a lány úgy járkál fel-alá a házunkban, mintha csak ő is itt lakna, idővel megbarátkoztam a helyzettel, s Debbie-vel is sikerült rendeznem a viszonyom. Láttam, hogy Elliot mennyire boldog mellette, és úgy vettem észre, Deborah is sokat változott, köszönhetően a kapcsolatuknak. Amikor anyu sokáig dolgozik, besegít nekem a főzésben – jobban mondva, inkább megtanít néhány étel elkészítésére –, Elliot pedig rettentően élvezi a helyzetet. Gyakran megesett, főként szombatonként, hogy Debbie és én a konyhában foglaltuk el magunkat, miközben Elliot és Castiel a nappaliban videó játékoztak. Előfordult néhány dupla randi is, de Castiellel még mindig furcsán éreztük magunkat Debbie közelében, s amikor csak lehetett, kibújtunk az ilyen közös találkák alól, magunktól pedig eszünkbe se jutott volna felhozni a dolgot. Ráadásul bizarr volt a bátyámmal megbeszélni mindent. Amikor kómában volt, ezt nem találtam problémának, hiszen nem tudott rá reagálni, nem tudott vele szívatni. Most viszont, egek, annyiszor hoz kellemetlen helyzetbe, hogy már nem is merek sehova sem elmenni vele! De azért szeretem ám, s örülök, hogy újra velünk lehet.
Anya hál’ istennek megbékélt azzal, hogy apa új családot talált magának, s maximálisan a munkájára, ránk és Gerardra koncentrált. A férfi egyre többször vacsorázott és aludt nálunk, Elliottal pedig eléggé hozzászoktunk már a jelenlétéhez, s már egy cseppet sem zavar minket, hogy anyát mással látjuk. Bár nekem ehhez kicsit több időm volt hozzászokni, mint a bátyámnak, de egészen jól fogadta a dolgot. Főleg, hogy apa is a közelbe költözött az élettársával, s akkor találkozunk velük, amikor csak akarunk. Szinte el sem akartam hinni, hogy ennyire egyenesbe jött az életem.
Ami pedig Charlest illeti, azóta egyszer sem láttam. Gerard hívott minket, hogy vacsorázzunk a családdal, de legnagyobb meglepetésemre pont anya volt az, aki kibúvót keresett alóla. Időközben valahogy sikerült elfogadnia, hogy Castielt szeretem, s egy ideig nem is fogok lemondani róla. Ugyan a fiút még mindig nem kedvelte, de próbált vele megbarátkozni, beszélgetést kezdeményezett, s érdeklődött felőle. Nekem pedig ez melengette a szívem, mert láttam rajta az igyekezetet, s szerintem lassan ő is belátja, hogy Castiel rettentő jó fej, a maga sajátos, néha ijesztően vad módján.
Matt, akiről egy ideje már nem hallottam semmit, ismét jelentkezett, s egyre több buliba hívott meg, mi pedig Castiellel örömmel mentünk el néha, már csak azért is, mert a fiú háza nosztalgikus érzéseket keltett bennünk. Elvégre, akkor kezdtünk ismét egymásra találni Castiellel, a majdnem csók után szinte elkerülhetetlen volt, hogy belé is szeressek. Jó volt azt az éjszakát kicsit feleleveníteni és jót röhögni az akkori viselkedésünkön. Mondjuk az kissé zavaró volt, hogy Mattet le sem tudtuk rázni magunkról. Fogalmam sincs, mi baja lehetett.
Nos, az elmúlt időszak nem csak a személyiségemen és a kapcsolatomon hagyta ott a nyomát, hanem az időjáráson is. December eleje révén rettenetesen sokat hűlt a levegő, meleg kabát, sapka, sál és kesztyű nélkül már el sem mertem hagyni a lakást reggelente, s pár új, igazán divatos csizmát is beszereztem, bár abban biztos voltam, hogy amint leesik az első hó, csúszkálni fogok a jeges utakon, mert nem a kényelmet és a praktikusságát néztem, hanem azt, hogy mennyire szép és mennyire illik a stílusomhoz. Úgy tűnik, még mindig nem nőttem fel teljesen, s van hova fejlődnöm.
Megkönnyebbülve léptem be az iskolába, s vacogva bár, de elkezdtem lehámozni magamról az orromig tekert sálat, és a sapka alatt összekócolódott tincseimet is megigazítottam, miközben a szekrényem felé siettem. Ma korábban keltem, hogy legyen időm még átnézni Nathaniellel a matekdolgozat anyagát; még hét elején felajánlotta, hogy óra előtt elmagyarázza, amit nem értek, feltéve, ha a napokban tényleg foglalkozni is fogok a feladatokkal. Minden nap, órák után a kezembe nyomott pár papírt, amelyen szerepelt néhány példa, és megoldatlan házi. Esténként sokáig ültem a lapok felett, csakhogy másnap készen adhassam vissza Nathanielnek. Úgy éreztem, már ez is sokat segített, de volt néhány dolog, amit még dolgozat előtt szerettem volna átvenni a fiúval, csakhogy biztosan ötöst írhassak. A matek volt a mumusom, és kellett a jó jegy, hogy ebből is esélyem legyen a négyesre. Nem akartam a félévi bizonyítványom elrontani egy hármassal.
A szekrényembe gyömöszöltem a táskám, miután kivettem belőle a Nathanieltől kapott papírokat és tolltartómat, majd megindultam a megbeszélt osztályterem felé. Nathaniel pont akkor lépett ki a DÖK teremből, mikor elhaladtam mellette.
– Jó reggelt! – mosolyogtam rá, de a vigyor azonnal az arcomra fagyott, amikor megláttam a gondterhelt arcát. – Te jó ég! Mi történt?
Nathaniel a tarkóját vakarta, s körbenézett a folyosón. Nem tudom, mitől félt, hiszen rajtunk kívül alig tartózkodott az iskolában más, annyira kora volt még. Ráadásul az utóbbi időben számtalanszor láttak minket a diákok együtt, hiszen a fiúnak annyi dolga akadt, hogy Dawn és én néha besegítettünk neki – ha könnyebb munkáról van szó.
– Bejönnél egy kicsit? Beszélnünk kell!
Nem fogok hazudni, Nathaniel a frászt hozta rám, s alig néhány perc alatt sikerült belém vernie az ideget. Feszülten követtem őt a terembe, s az ájulás kerülgetett, amikor becsukta mögöttünk az ajtót. Mégis mi az isten történhetett, ami miatt ennyire óvatos, s nem akarja, hogy más is halljon minket?
– Nathaniel, remélem, tudod, hogy nagyon kezdesz megijeszteni! – próbáltam higgadt maradni, s felültem az egyik asztalra, amelyen éppen nem hevert egy mappa sem. – Miért nem mondod inkább, mi van?
Nathaniel nagyot sóhajtott, s az egyik papírkupachoz lépett. Egy vaskos borítékot emelt le a tetejéről, s habozott, mielőtt újra felém fordult volna. Maga elé emelte a küldeményt, s néhányszor rábökött a mutatóujjával. Kérdőn meredtem rá.
– Tudod, Avery, a három év alatt számtalan ilyennel találkoztam már – kezdte. – És ha néhány héttel korábban érkezik, lehet, hogy kisebb örömtáncot lejtettem volna. Most viszont baromira aggódom, főleg Castiel miatt.
Rémülten pattantam fel a padról és a szám elé kaptam a kezem.
– Kicsapják Castielt? – Még a vér is kifutott az arcomból. – D-de, az meg mégis hogy lehet? Az utóbbi időben eléggé visszafogta magát, nem balhézott annyit, mint korábban. Istenem, történt valami, amiről nem tudok?
Nathaniel megragadta a karom, mikor elkezdtem fel-alá járkálni előtte. Tekintete aggodalmat tükrözött, az én pulzusom pedig már valahol az egekben járt. Fogalmam sem volt pontosan, mi történik körülöttem, és miért történik az, ami.
– Nem Castielé ez a levél, Avery! Hanem a tiéd – mondta halkan.
Döbbenten pislogtam rá.
– Micsoda?
Azonnal kikaptam Nathaniel kezéből a levelet. Engem akarnak kicsapni? Pont most, mikor kezdem kivenni a részem az iskolai programokból? Sokat javultak a jegyeim, bejárok órára, és amikor csak tehetem, kerülöm a konfliktusokat. Még az igazgatónőnek is segítettem, mikor megkért rá, eszembe se jutott nemet mondani neki. Miért akarnának elküldeni az iskolából? És hogy fogom mindezt megmagyarázni otthon? Istenem, mondd, miért csinálod ezt velem? Pont most, amikor végre egyenesbe jött minden?
Remegő kezekkel bontottam fel a borítékot, anélkül, hogy megnéztem volna, ki a feladó – valószínűleg itt követtem el hibát. Ha ezzel kezdem, valószínűleg nem ijedtem volna meg attól, hogy ki akarnak csapni. Mert egyébként szó sem volt erről. Ó, egészen más állt a levélben, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől kellene-e sírnom, vagy a szomorúságtól. És most már Nathaniel szavai is értelmet nyertek. Ha néhány héttel korábban érkezik ez a levél, fel-le ugrált volna a boldogságtól, hogy itt hagyom az iskolát. Most viszont aggódott, hogy az a változás, ami elindult Castielnél, a visszájára fog elsülni, ha én csapot-papot itt hagyva, más városba megyek.
Ugyanis életem legnagyobb álmát szorongattam a kezem között, de mégsem tudtam rá felhőtlenül tekinteni. A Jeanjeaquet igazgatóságáról jött a levél; végre elbírálták a felvételi kérelmem, s bekerültem az iskolába. Tudtam, hogy a jelentkezésemet már rég félretették, s nem vettek volna fel, ha nem találkozom újra Charlesszal. Valószínűleg a srác meg sem hallotta, mikor azt mondtam neki, tökéletesen megvagyok a Sweet Amorisban is. Biztos vagyok benne, hogy mégis csak szólt az érdekemben, s ezért lehet, hogy most küldték ezt a levelet. De egek, nem is lehetne rosszabb az időzítésük!
Úgy éreztem, minden forog körülöttem, ezért gyorsan leültem valahova, nem foglalkozva azzal, mit döntök le. Meredten bámultam a fekete szöveget, s értelmeztem a szavakat. Fogalmam sem volt, mi fog történni ezeket után.
– Ez nagy lehetőség, Avery! – guggolt le elém Nathaniel. – Én a helyedben biztos, hogy azonnal ugranék, de…
– De nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom magára hagyni, Castielt – fejeztem be a mondatát. – Ezt akartad mondani, nem igaz?
Nathaniel aprót bólintott.
– Jó hatással vagy rá, és sokkal nyugodtabb minden, mióta együtt vagytok. Leszámítva, amikor épp veszekedtek. – Szomorúan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy szerencsétlen Nathanielt majdnem agyonverték miattam. – Mielőtt döntesz, beszélj vele!
Fáradtan emeltem a tekintetem a fiúra.
– Még csak az sem tudja, hogy jelentkeztem. – Arcomat a kezeim közé temetem. – Miért állít ennyi akadály elé minket a Sors? Miért nem élhetnénk az életünket nyugodtan?
Nathaniel együtt érzőn mosolygott rám.
– Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak egy kicsit?
Azonnal megráztam a fejem.
– Nem, szükségem van a segítségedre. – Gyorsan felé nyújtottam a feladatokat, amelyeket tegnap este megoldottam, csakhogy eltereljem a témát. – Az utolsó háromban Elliot segített, de ő sem biztos abban, hogy jól csináltuk. Elmagyaráznád?
Nathaniellel végül fél órán keresztül gyakoroltunk, s minden erőmre szükségem volt, hogy rá koncentrálhassak, de a tekintetem állandóan a borítékra tévedt, s akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi lenne a legmegfelelőbb döntés, de egyszerűen képtelen voltam rájönni. Nathaniel türelmesebb volt velem, mint amire számítottam, aminek most kifejezetten hálás voltam. Nem szidott le, mikor rosszul álltam neki a feladatnak, inkább újra és újra elmagyarázta. Én sem adtam fel, de jóval nehezebben értettem meg, mint általában. Hálásan köszöntem el tőle végül, hogy órára menjek. Ugyan a dolgozatra nem voltam felkészülve, de túl akartam esni rajta, hogy utána Castiellel és a levéllel foglalkozhassak.
A borítékot szorongatva lépdeltem a folyosón, egy bizonyos alakot keresve, s fájdalmasan dobbant a szívem, mikor megláttam őt a terem előtt beszélgetni. Lassan indultam meg felé, a Nathanieltől kapott lapokkal takarva a vaskos küldeményt, hogy még véletlenül se vegye észre. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, mikor mögé értem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az ideg majd’ szétfeszített belül.
– Castiel – szólítottam meg őt halkan. Csoda, hogy egyáltalán meghallotta. Lysander csak biccentett felém, majd szó nélkül magunkra is hagyott minket.
Castiel vigyorogva nézett le rám, s szorosan magához ölelt. Ahogy megcsapott parfümjének az illata, kis híján elsírtam magam, hiszen magamban párszor már lejátszottam ezt a beszélgetést közöttünk, s egyik sem végződött jól. Féltem, hogy ezúttal végleg elveszítem őt, a döntésem és a távolság miatt.
– Nathaniel megint új feladatokat adott? – kérdezte, mikor hátrébb lépett.
Görcsösen kezdtem szorítani a lapokat. Még a víz is levert, annyira tartottam attól, hogy észreveszi a borítékot.
– Nem, ezek még a tegnapiak. Most néztük át – mondtam idegesen. – Castiel, én… Szeretném, ha beszélnénk!
Castiel szemöldökét felvonva nézett le rá sem, s összefonta maga előtt a karját. Nem tetszett ez a beállás.
– Rendben, beszéljünk!
Megráztam a fejem.
– Ne itt. Suli után menjünk el sétálni valahova.
Castiel nagyot sóhajtott, majd felém nyúlt, hogy hátrasimítson egy arcomba lógó tincset.
– Avery, mondtam, hogy órák után próbám van. Nem fog menni, sajnálom!
Le kellett hajtanom a fejem, mert úgy éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe, s nem akartam, hogy ezt ő is lássa.
– Csak egy kis időt szánj rám, kérlek! Nagyon fontos dologról akarok beszélni!
Váratlanul ért, mikor megéreztem Castiel karjait magam körül, de egy pillanatig sem haboztam, olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak tudtam, tartva attól, hogy már nem sokáig ölelhetem így meg. Nem tudtam, mit fog hozni a jövő, s azt sem tudtam, hogy a döntésem mennyiben fogja befolyásolni majd a kapcsolatunkat. De borzasztóan féltem, hogy mindez negatív hatással lesz ránk, s romba fog dönteni mindent, amit egy hónap alatt felépítettünk.
– A frászt hozod rám! – suttogta a fülembe. – Órák után elmegyünk a parkba és beszélünk. Az megfelel?
Lassan bólintottam, s lábujjhegyre álltam, hogy egy puszit nyomhassak az ajkára.
– Nagyon szeretlek, ugye tudod?
Nem vártam meg a válaszát, csak elindultam befelé, ám mielőtt átléphettem volna a küszöböt, Castiel a kezem után kapott, s maga felé fordított. Szürke szeme csillogott az aggodalomtól.
– Nem vagy beteg, ugye?
Nem értettem, hogy jutott pont ez az eszébe. Ha kiderülne, hogy valami komoly nyavalyám van, valószínűleg be sem jöttem volna a suliba, hanem otthon sírnék az elsötétített szobában. Megráztam a fejem, s láttam rajta a megkönnyebbülést. Most, hogy felhozta ezt a dolgot, ez az egész iskolaváltásos dolog semmiségnek tűnt. Hiszen, rosszabb is történhetne. A Jeanjeaquet nincs annyira messze, körülbelül egy órányi buszútról van szó. Haza tudok jönni minden hétvégén, s akkor találkozhatok majd vele. A kérdés csak az volt, ő ennek mennyire fog örülni? Hiszen most minden nap látjuk egymást, minden nap találunk pár percet, amit a másikra fordíthatunk. Mi lesz, ha én máshol leszek? Ha csak hétvégenként futunk össze, nem fog kihűlni a kapcsolatunk, ugye? Nem fog az miatt tönkre menni, hogy nem érintjük meg egymást napi szinten, igaz? Ha Deborah áskálódásait kibírtuk, akkor ezt is át kell, hogy vészeljük. Nem akarom őt ez miatt elveszíteni.
Kínzó lassúsággal telt el a nap, azt hittem, sosem lesz vége. A szünetekben próbáltam elkerülni Castielt, s közben Dawnnak és Rosának is meséltem a boríték tartalmáról. Ők persze mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül elküldtek volna, mondván, több a lehetőség, mint itt. A Castiel iránti aggodalmaimon csak nevettek. Szerintük nincs olyan dolog, ami most már szétválaszthat minket, s persze, jól esett, hogy ezt mondják, de úgy éreztem, csak azért teszik, hogy megnyugtassanak. Ez sikerült is nekik… addig, amíg rá nem jöttem, mit is csinálnak éppen. Utána még zaklatottabb lettem, mint amilyen előtte voltam. Még a matek dolgozatra sem tudtam úgy figyelni, mint szerettem volna, s mire beadtam a lapot, már nem is emlékeztem a válaszaimra. Teljesen kétségbeestem, s tartottam attól, hogy egy karó dogát fogok kézhez kapni a következő órák valamelyikén.
Ráadásul a dolgozat beadása az utolsó óra végét is jelentette, s ahogy felálltam a helyemről, összeszorult a torkom. Nem sok beszélgetéstől féltem ennél jobban, s tartottam a következményektől is. Lassan öltöztem fel, csakhogy tovább húzzam az időt. Castiel azonban mindvégig mellettem álldogált, s mikor rájött, hogy szándékosan veszem fel a kabátom lassabban, elém lépett, s ő maga adta rám a sálat és a sapkát. Időm se volt elköszönni a többiektől, már meg is ragadta a kezem, s kifelé húzott a teremből. A parkig egy szó sem hagyta el egyikünk száját sem, ez pedig az őrületbe kergetett. De meg is nyugtatott, hogy nem beszélgetünk. Szerettem volna kiélvezni vele minden egyes pillanatot, s csak arra koncentráltam, hogy mellettem van, s a kezem fogja. A szívem őrült ütemben dobogott, majdnem kiugrott a bordáim közül, s tudtam, hogy ezúttal nem az érintése váltott ki belőlem ilyet, hanem az, amit mondani készülök neki.
A parkban ezúttal nem sokan tartózkodtak. Néha elhaladt mellettünk egy-két futó ember, s a játszótéren is tartózkodott néhány gyerek a szüleivel, de szerencsére nem voltak annyian, hogy a zajongás zavaró legyen. A kis folyó felé sétáltunk, a híd tövében azonban megtorpantam. Most már nem akartam tovább húzni az időt, túl akartam esni ezen az egészen.
– Emlékszel, amikor kilencedikben arról beszéltünk, hogy sokkal jobban szerettem volna a Jeanjeaquet-be járni, mint a Sweet Amorisba? – kezdtem bele, szorosan tartva a kezét. Nem akartam őt elengedni.
Castiel összeráncolta a homlokát.
– Nehéz lenne elfelejteni. Hihetetlen mennyi hisztit levágtál miatta. De… Miért hozod most fel ezt?
Nagyot sóhajtottam.
– Minden évben újra jelentkeztem, abban a reményben, hogy most majd felvesznek – folytattam. – De nem jártam sikerrel. Múltkor azonban megemlítettem Charlesnak, hogy nagy álmom volt bekerülni oda, de most inkább maradnék a Sweet Amorisban. Nem gondoltam, hogy ennek lesz következménye.
Láttam Castielen, hogy kezd elborulni az agya, ahogy megemlítettem neki Charlest. Lehet, hogy sok mindent sikerült rendezni magunk között, de ez még mindig egy olyan téma volt, amit kerültünk, amikor csak lehetett.
– A lényeget, Avery! – szólt rám erélyesen.
Mély levegőt vettem, s kivettem a táskámból a borítékot, amit némi habozás után, de átnyújtottam neki. Rögtön le is sütöttem a tekintetem; nem akartam látni az arcát, miközben a levelet olvassa.
– Ez hatalmas lehetőség, Castiel! – mondtam neki suttogva. – De félek, hogy ez szét fog szakítani minket. És nem akarlak elveszíteni!
Castiel nem szólt egy szót sem, egészen addig, míg a levél végére nem ért.
– Nem akarok az álmaid útjában állni, Avery. De nagyon nehezen engedlek el, ugye tudod?
– Nem az erősségem a távkapcsolat – vallottam be, a könnyeimet visszafojtva. – Nem tudom, meddig fogom bírni úgy, hogy nem láthatlak minden nap. Borzasztóan fog hiányozni az ölelésed, a csókod, az érintésed… De ha kihagyom ezt…
– Örök életedben bánni fogod – fejezte be helyettem a mondatot. – Én sem hiszem, hogy a távkapcsolat működne. De próbáljuk meg, jó? Ne adjuk fel rögtön az elején! Ez a város nincs olyan messze, és ha te nem is tudsz hazajönni minden hétvégén, majd én meglátogatlak, ha éppen nincs koncertem. Csak arra tüntesd el a szobatársad. Mert nem hiszem, hogy vissza tudom fogni magam, ha hetente, kéthetente egyszer láthatlak csak.
A rosszkedvemet és az aggodalmamat mintha elfújta volna a szél. Felnevettem, ahogy őt hallgattam, majd átkaroltam a nyakát.
– Akkor nem baj, ha megyek?
Castiel megrázta a fejét.
– Nem, ameddig távol tartod magad minden sráctól, aki nem én vagyok.
Szerintem abban a pillanatban semmi sem tudta volna letörölni a vigyort az arcomról. Borzasztóan hálás voltam, amiért egy olyan párt tudhatok magam mellett, mint amilyen Castiel is. Rengeteget változott a kapcsolatunk kezdete óta. Ha ez a levél akkor érkezik, lehet, hogy nem fogadta volna ennyire jól. De így biztos voltam benne, hogy túl fogjuk ezt vészelni. A papírmunka miatt mindenképpen csak a karácsonyi szünet után kezdhetnék az új suliban, ez pedig talán jól is jön. Rengeteg programot kell addig szerveznünk, hogy újabb élményekkel gazdagodhassunk, s hogy még közelebb kerülhessünk egymáshoz. Biztos akartam lenni abban, hogy mire elmegyek a városból, a kapcsolatunk annyira sziklaszilárd, hogy semmi sem fog tudni minket szétszakítani.
– Köszönöm, hogy ennyire fantasztikus vagy! – suttogtam Castiel ajkaira. – Nagyon szeretlek!

10 megjegyzés:

  1. Jó látni, hogy Castiel és Avery egy hónap után is ilyen jó kapcsolatot ápolnak. :D És az most halál komoly, hogy Elliot és Deborah újra összejöttek...?
    Ijesztgetsz itt, hogy Avery-t kiakarják csapni a suliból...
    Szeretem azt a Castielt, aki képes elfogadni a dolgokat és megérteni a helyzeteket. De miért van olyan sejtésem, hogy a távkapcsolat nem fog sokáig tartani? O.O Tudtommal megöli a párkapcsolatokat, de az nem a Primadonnában lesz :D

    Siess a folytatással :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, halál komoly, és ha hiszed, hanem, rohadt édesek együtt (a fejemben legalábbis:D)
      Pszt, ne kételkedj bennünk! Olyan sok mindent megéltek már, ezt is meg fogják tudni oldani.:D
      Sietek ^^

      Törlés
  2. NAGYON aranyos rész volt ez,örülök hogy Avery és Castiel megint együttt vannak és felhőtlenül boldog mindenki a körükben...csak így tovább!!!!!:D :)

    VálaszTörlés
  3. Istenem én ezen a részen sirtam kérlek ne szakadjanak el annyira szerelmesek most!

    VálaszTörlés
  4. Ez is nagyon jó lett! Remélem együtt átvészelik ezt a távkapcsolatot.

    Egy aprócska kérdésem volna, ha nem gond.
    Körübelül hány rész várható még?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!^^
      Nem tudom pontosan megmondani, eddigi terveim szerint 5, plusz egy epilógus, illetve néhány részes spin-off a mellékszereplők szemszögéből. De lehet, hogy ez még változik.:)

      Törlés
  5. Nagyon jó rész lett !!! Várjuk a kövit ! 😘

    VálaszTörlés