Csóközön eprecskék!♥
Tudom, hogy szombatra ígértem a részt, de sajnos közbe jött néhány dolog, ami miatt ez nem valósulhatott meg. De most itt is van a 48. fejezet!:) A szünetben pedig igyekszem kárpótolni titeket a csúszás miatt, de most már semmit sem merek biztosra ígérni, mert mindig történik valami váratlan esemény.><
Szóval, a történetben ugrottunk egy hónapot, így előtérbe került egy igencsak fontos momentum. Eredeti terveim szerint Avery és Castiel itt szakított volna véglegesen, de úgy gondoltam, szerencsétlenek eleget szenvedtek már, és ha ennyi mindent megoldottak már, nincs olyan dolog, amit ne tudnának. Legalábbis én így gondolom. Aztán kiderül, mi lesz majd, elvégre már nem is én irányítom a karaktereket, hanem ők engem. xd
Na, nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok mindenkinek!^^
Puszi,
Raina
Egy hónap telt el
azóta, hogy Castiellel rendeztünk magunk között a dolgokat, s azt kell, hogy
mondjam, kellett ez a kis vita ahhoz, hogy mindketten ráébredjünk, mit is
jelentünk egymásnak tulajdonképpen. Egyikünk sem akarta elveszíteni a másikat,
bár Castielből valószínűleg csak az alkohol beszélt, mikor azt mondta, egyszer
megkéri majd a kezem, hiszen másnap már tagadott mindent, s akárhányszor
felhoztam a témát – főleg társaságban –, mordult egyet, s elsétált. Hogy
haragudtam-e rá? Egyáltalán nem, elvégre tudtam, hogy mennyire ittas volt aznap,
s úgy éreztem, bármennyire is fontos nekem ő, és hiába szeretem jobban még
saját magamnál is, határozottan nemet mondanék, ha megkérné a kezem. Túl fiatal
voltam ehhez, és nem akartam ennyire elköteleződni egyelőre senki mellett sem.
Csak szerettem volna sodródni az árral, tanulni és karriert építeni. Ha mindez
megvan, akkor esetleg gondolkodok már családalapításon. De kár is lenne ennyire
előre szaladni, nem? Hisz’ ki tudja, mit tartogat számunkra a sors, hogy meddig
fogjuk bírni egymás mellett.
De elég jól
állunk, legalábbis szerintem. Már kevésbé tűnünk analfabétáknak, ha
kapcsolatról van szó, s megtanultuk, hogy ne keressük állandóan a másik
társaságát, elvégre van saját baráti körünk, akikkel szintén jól elvagyunk. A
suliban sem töltünk minden időt együtt, én rendszerint Dawnnal, Rosával és
Alexyvel csacsogok és pletykálok, Castiel pedig éli tovább a nagymenők életét,
s továbbra is beleköt a gólyákba, akik egyre inkább kezdenek hozzászokni ehhez.
Minden visszatért a régi kerékvágásba, annyi változott csupán, hogy
akárhányszor elhaladunk egymás mellett a folyosón a vörössel, öleléssel
üdvözöljük egymást, s már megyünk is tovább. Az igazgatónő eléggé rajtunk
tartja a szemét, így inkább kerüljük az iskolában való kapcsolatteremtést, s
mindent délutánra hagyunk… Vagyis, azokra a délutánokra, amikor összefutunk.
Rengeteg időmet
töltöm Dawnnal, de úgy érzem, szükségünk is volt némi egyedüllétre. Amióta
Castiellel vagyok, eléggé eltávolodtam a legjobb barátnőmtől, ám mostanában
gyakrabban futunk össze suli után is egy kis vásárlásra, vagy csak beülünk
valahova kávézgatni, hétvégén pedig együtt vetjük bele magunkat az éjszakába.
Úgy érzem, nagy szükségem is volt ezekre a csajos programokra, hiszen mióta
újra Dawnnal mászkálgatok, az életkedvem is visszatért. A pánikroham, amely a
tűz óta folyamatosan felütötte a fejét, azóta eltűnt, legnagyobb örömömre.
Egyszer említettem meg anyáéknak, s rögtön pszichológushoz akartak vinni.
Megértem megértetni velük, hogy most már minden rendben velem, nem kell
aggódniuk.
Ami pedig Castielt
illeti, eléggé beindult a szekere a pubban való fellépés óta. Ő és Lysander
nagyon sok időt töltenek a bandával, sorra írják a jobbnál jobb számokat, s
most már egyre több helyen lépnek fel hétvégenként. Igaz, hogy nem túl nagy
rajongói táborral rendelkeznek, de ez a szám egyre csak bővül, s elképesztően
izgalmas végignézni, ahogy az általam legjobban szeretett személy álma végre
valóra válik. Az azonban aggaszt, hogy a fanok többsége lány, s amikor csak
tehetik, le is csapnak a vörösre néhány szó erejéig. Természetesen Castiel
rettentően élvezi a dolgok, s imád ezzel cukkolni, mert tudja, mennyire féltékeny
vagyok. De szerencsére még nem jutottunk el addig, hogy ez miatt össze is
vesszünk. Amíg látom, hogy boldog és nem csal meg, semmi ellenvetésem sincs az
őt körül rajongó lányok iránt.
De nem csak a
kapcsolatunk jött helyre az elmúlt négy hónap alatt. Elliot végre hazajött a
kórházból, ezzel pedig zajosabb lett a házunk is, hál’ istennek. Kiváló
egészségnek örvend, bár azért rendszeresen jár kontrollra, biztos, ami biztos.
De már kiveszi a részét a házimunkából, és beiratkozott esti oktatásra, hogy leérettségizhessen
– mert igen, a balesete pont az előtt következett be, hogy ő elballaghatott
volna középiskolából, és hihetetlen, hogy ez senkinek sem tűnt fel, miközben
anya hazugságait hallgatta. Általában együtt tanulunk, s mióta Elliot is
besegít a leckémbe, jobbnál jobb jegyekkel jövök haza, s minden tárgyból
sikerült javítanom, még félév vége előtt. S ami a legjobb, úgy láttam, hogy
anya is büszke rám, ez pedig mérhetetlen örömmel töltött el. Ilyenre még úgy
sem volt példa az elmúlt majdnem tizenhét év során.
Közben a bátyám és
Deborah újra összejöttek, s bár eleinte nagyon furcsa és bizarr volt őket együtt
látni, és főleg azt, hogy a lány úgy járkál fel-alá a házunkban, mintha csak ő
is itt lakna, idővel megbarátkoztam a helyzettel, s Debbie-vel is sikerült
rendeznem a viszonyom. Láttam, hogy Elliot mennyire boldog mellette, és úgy
vettem észre, Deborah is sokat változott, köszönhetően a kapcsolatuknak. Amikor
anyu sokáig dolgozik, besegít nekem a főzésben – jobban mondva, inkább megtanít
néhány étel elkészítésére –, Elliot pedig rettentően élvezi a helyzetet.
Gyakran megesett, főként szombatonként, hogy Debbie és én a konyhában foglaltuk
el magunkat, miközben Elliot és Castiel a nappaliban videó játékoztak. Előfordult
néhány dupla randi is, de Castiellel még mindig furcsán éreztük magunkat Debbie
közelében, s amikor csak lehetett, kibújtunk az ilyen közös találkák alól,
magunktól pedig eszünkbe se jutott volna felhozni a dolgot. Ráadásul bizarr
volt a bátyámmal megbeszélni mindent. Amikor kómában volt, ezt nem találtam
problémának, hiszen nem tudott rá reagálni, nem tudott vele szívatni. Most
viszont, egek, annyiszor hoz kellemetlen helyzetbe, hogy már nem is merek
sehova sem elmenni vele! De azért szeretem ám, s örülök, hogy újra velünk lehet.
Anya hál’ istennek
megbékélt azzal, hogy apa új családot talált magának, s maximálisan a
munkájára, ránk és Gerardra koncentrált. A férfi egyre többször vacsorázott és
aludt nálunk, Elliottal pedig eléggé hozzászoktunk már a jelenlétéhez, s már
egy cseppet sem zavar minket, hogy anyát mással látjuk. Bár nekem ehhez kicsit
több időm volt hozzászokni, mint a bátyámnak, de egészen jól fogadta a dolgot.
Főleg, hogy apa is a közelbe költözött az élettársával, s akkor találkozunk
velük, amikor csak akarunk. Szinte el sem akartam hinni, hogy ennyire egyenesbe
jött az életem.
Ami pedig Charlest
illeti, azóta egyszer sem láttam. Gerard hívott minket, hogy vacsorázzunk a
családdal, de legnagyobb meglepetésemre pont anya volt az, aki kibúvót keresett
alóla. Időközben valahogy sikerült elfogadnia, hogy Castielt szeretem, s egy
ideig nem is fogok lemondani róla. Ugyan a fiút még mindig nem kedvelte, de
próbált vele megbarátkozni, beszélgetést kezdeményezett, s érdeklődött felőle.
Nekem pedig ez melengette a szívem, mert láttam rajta az igyekezetet, s
szerintem lassan ő is belátja, hogy Castiel rettentő jó fej, a maga sajátos,
néha ijesztően vad módján.
Matt, akiről egy
ideje már nem hallottam semmit, ismét jelentkezett, s egyre több buliba hívott
meg, mi pedig Castiellel örömmel mentünk el néha, már csak azért is, mert a fiú
háza nosztalgikus érzéseket keltett bennünk. Elvégre, akkor kezdtünk ismét
egymásra találni Castiellel, a majdnem csók után szinte elkerülhetetlen volt,
hogy belé is szeressek. Jó volt azt az éjszakát kicsit feleleveníteni és jót
röhögni az akkori viselkedésünkön. Mondjuk az kissé zavaró volt, hogy Mattet le
sem tudtuk rázni magunkról. Fogalmam sincs, mi baja lehetett.
Nos, az elmúlt
időszak nem csak a személyiségemen és a kapcsolatomon hagyta ott a nyomát,
hanem az időjáráson is. December eleje révén rettenetesen sokat hűlt a levegő,
meleg kabát, sapka, sál és kesztyű nélkül már el sem mertem hagyni a lakást
reggelente, s pár új, igazán divatos csizmát is beszereztem, bár abban biztos
voltam, hogy amint leesik az első hó, csúszkálni fogok a jeges utakon, mert nem
a kényelmet és a praktikusságát néztem, hanem azt, hogy mennyire szép és
mennyire illik a stílusomhoz. Úgy tűnik, még mindig nem nőttem fel teljesen, s
van hova fejlődnöm.
Megkönnyebbülve
léptem be az iskolába, s vacogva bár, de elkezdtem lehámozni magamról az
orromig tekert sálat, és a sapka alatt összekócolódott tincseimet is
megigazítottam, miközben a szekrényem felé siettem. Ma korábban keltem, hogy
legyen időm még átnézni Nathaniellel a matekdolgozat anyagát; még hét elején
felajánlotta, hogy óra előtt elmagyarázza, amit nem értek, feltéve, ha a
napokban tényleg foglalkozni is fogok a feladatokkal. Minden nap, órák után a
kezembe nyomott pár papírt, amelyen szerepelt néhány példa, és megoldatlan
házi. Esténként sokáig ültem a lapok felett, csakhogy másnap készen adhassam
vissza Nathanielnek. Úgy éreztem, már ez is sokat segített, de volt néhány
dolog, amit még dolgozat előtt szerettem volna átvenni a fiúval, csakhogy
biztosan ötöst írhassak. A matek volt a mumusom, és kellett a jó jegy, hogy
ebből is esélyem legyen a négyesre. Nem akartam a félévi bizonyítványom
elrontani egy hármassal.
A szekrényembe
gyömöszöltem a táskám, miután kivettem belőle a Nathanieltől kapott papírokat
és tolltartómat, majd megindultam a megbeszélt osztályterem felé. Nathaniel
pont akkor lépett ki a DÖK teremből, mikor elhaladtam mellette.
– Jó reggelt! –
mosolyogtam rá, de a vigyor azonnal az arcomra fagyott, amikor megláttam a
gondterhelt arcát. – Te jó ég! Mi történt?
Nathaniel a
tarkóját vakarta, s körbenézett a folyosón. Nem tudom, mitől félt, hiszen
rajtunk kívül alig tartózkodott az iskolában más, annyira kora volt még.
Ráadásul az utóbbi időben számtalanszor láttak minket a diákok együtt, hiszen a
fiúnak annyi dolga akadt, hogy Dawn és én néha besegítettünk neki – ha könnyebb
munkáról van szó.
– Bejönnél egy
kicsit? Beszélnünk kell!
Nem fogok hazudni,
Nathaniel a frászt hozta rám, s alig néhány perc alatt sikerült belém vernie az
ideget. Feszülten követtem őt a terembe, s az ájulás kerülgetett, amikor
becsukta mögöttünk az ajtót. Mégis mi az isten történhetett, ami miatt ennyire
óvatos, s nem akarja, hogy más is halljon minket?
– Nathaniel,
remélem, tudod, hogy nagyon kezdesz
megijeszteni! – próbáltam higgadt maradni, s felültem az egyik asztalra,
amelyen éppen nem hevert egy mappa sem. – Miért nem mondod inkább, mi van?
Nathaniel nagyot
sóhajtott, s az egyik papírkupachoz lépett. Egy vaskos borítékot emelt le a tetejéről,
s habozott, mielőtt újra felém fordult volna. Maga elé emelte a küldeményt, s
néhányszor rábökött a mutatóujjával. Kérdőn meredtem rá.
– Tudod, Avery, a
három év alatt számtalan ilyennel találkoztam már – kezdte. – És ha néhány
héttel korábban érkezik, lehet, hogy kisebb örömtáncot lejtettem volna. Most
viszont baromira aggódom, főleg Castiel miatt.
Rémülten pattantam
fel a padról és a szám elé kaptam a kezem.
– Kicsapják
Castielt? – Még a vér is kifutott az arcomból. – D-de, az meg mégis hogy lehet?
Az utóbbi időben eléggé visszafogta magát, nem balhézott annyit, mint korábban.
Istenem, történt valami, amiről nem tudok?
Nathaniel
megragadta a karom, mikor elkezdtem fel-alá járkálni előtte. Tekintete
aggodalmat tükrözött, az én pulzusom pedig már valahol az egekben járt.
Fogalmam sem volt pontosan, mi történik körülöttem, és miért történik az, ami.
– Nem Castielé ez
a levél, Avery! Hanem a tiéd – mondta halkan.
Döbbenten
pislogtam rá.
– Micsoda?
Azonnal kikaptam
Nathaniel kezéből a levelet. Engem akarnak kicsapni? Pont most, mikor kezdem
kivenni a részem az iskolai programokból? Sokat javultak a jegyeim, bejárok
órára, és amikor csak tehetem, kerülöm a konfliktusokat. Még az igazgatónőnek
is segítettem, mikor megkért rá, eszembe se jutott nemet mondani neki. Miért
akarnának elküldeni az iskolából? És hogy fogom mindezt megmagyarázni otthon?
Istenem, mondd, miért csinálod ezt velem? Pont most, amikor végre egyenesbe
jött minden?
Remegő kezekkel
bontottam fel a borítékot, anélkül, hogy megnéztem volna, ki a feladó –
valószínűleg itt követtem el hibát. Ha ezzel kezdem, valószínűleg nem ijedtem
volna meg attól, hogy ki akarnak csapni. Mert egyébként szó sem volt erről. Ó,
egészen más állt a levélben, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől
kellene-e sírnom, vagy a szomorúságtól. És most már Nathaniel szavai is
értelmet nyertek. Ha néhány héttel korábban érkezik ez a levél, fel-le ugrált
volna a boldogságtól, hogy itt hagyom az iskolát. Most viszont aggódott, hogy
az a változás, ami elindult Castielnél, a visszájára fog elsülni, ha én
csapot-papot itt hagyva, más városba megyek.
Ugyanis életem
legnagyobb álmát szorongattam a kezem között, de mégsem tudtam rá felhőtlenül
tekinteni. A Jeanjeaquet igazgatóságáról jött a levél; végre
elbírálták a felvételi kérelmem, s bekerültem az iskolába. Tudtam, hogy a
jelentkezésemet már rég félretették, s nem vettek volna fel, ha nem találkozom
újra Charlesszal. Valószínűleg a srác meg sem hallotta, mikor azt mondtam neki,
tökéletesen megvagyok a Sweet Amorisban is. Biztos vagyok benne, hogy mégis
csak szólt az érdekemben, s ezért lehet, hogy most küldték ezt a levelet. De
egek, nem is lehetne rosszabb az időzítésük!
Úgy éreztem, minden forog körülöttem,
ezért gyorsan leültem valahova, nem foglalkozva azzal, mit döntök le. Meredten
bámultam a fekete szöveget, s értelmeztem a szavakat. Fogalmam sem volt, mi fog
történni ezeket után.
– Ez nagy lehetőség, Avery! – guggolt le
elém Nathaniel. – Én a helyedben biztos, hogy azonnal ugranék, de…
– De nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb
alkalom magára hagyni, Castielt – fejeztem be a mondatát. – Ezt akartad
mondani, nem igaz?
Nathaniel aprót bólintott.
– Jó hatással vagy rá, és sokkal
nyugodtabb minden, mióta együtt vagytok. Leszámítva, amikor épp veszekedtek. –
Szomorúan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy szerencsétlen Nathanielt
majdnem agyonverték miattam. – Mielőtt döntesz, beszélj vele!
Fáradtan emeltem a tekintetem a fiúra.
– Még csak az sem tudja, hogy
jelentkeztem. – Arcomat a kezeim közé temetem. – Miért állít ennyi akadály elé
minket a Sors? Miért nem élhetnénk az életünket nyugodtan?
Nathaniel együtt érzőn mosolygott rám.
– Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak egy
kicsit?
Azonnal megráztam a fejem.
– Nem, szükségem van a segítségedre. –
Gyorsan felé nyújtottam a feladatokat, amelyeket tegnap este megoldottam,
csakhogy eltereljem a témát. – Az utolsó háromban Elliot segített, de ő sem
biztos abban, hogy jól csináltuk. Elmagyaráznád?
Nathaniellel végül fél órán keresztül
gyakoroltunk, s minden erőmre szükségem volt, hogy rá koncentrálhassak, de a
tekintetem állandóan a borítékra tévedt, s akaratlanul is azon kattogott az
agyam, mi lenne a legmegfelelőbb döntés, de egyszerűen képtelen voltam rájönni.
Nathaniel türelmesebb volt velem, mint amire számítottam, aminek most kifejezetten
hálás voltam. Nem szidott le, mikor rosszul álltam neki a feladatnak, inkább
újra és újra elmagyarázta. Én sem adtam fel, de jóval nehezebben értettem meg,
mint általában. Hálásan köszöntem el tőle végül, hogy órára menjek. Ugyan a
dolgozatra nem voltam felkészülve, de túl akartam esni rajta, hogy utána
Castiellel és a levéllel foglalkozhassak.
A borítékot szorongatva lépdeltem a
folyosón, egy bizonyos alakot keresve, s fájdalmasan dobbant a szívem, mikor
megláttam őt a terem előtt beszélgetni. Lassan indultam meg felé, a
Nathanieltől kapott lapokkal takarva a vaskos küldeményt, hogy még véletlenül
se vegye észre. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, mikor mögé értem, de
egyszerűen képtelen voltam rá. Az ideg majd’ szétfeszített belül.
– Castiel – szólítottam meg őt halkan.
Csoda, hogy egyáltalán meghallotta. Lysander csak biccentett felém, majd szó
nélkül magunkra is hagyott minket.
Castiel vigyorogva nézett le rám, s
szorosan magához ölelt. Ahogy megcsapott parfümjének az illata, kis híján
elsírtam magam, hiszen magamban párszor már lejátszottam ezt a beszélgetést
közöttünk, s egyik sem végződött jól. Féltem, hogy ezúttal végleg elveszítem
őt, a döntésem és a távolság miatt.
– Nathaniel megint új feladatokat adott? –
kérdezte, mikor hátrébb lépett.
Görcsösen kezdtem szorítani a lapokat. Még
a víz is levert, annyira tartottam attól, hogy észreveszi a borítékot.
– Nem, ezek még a tegnapiak. Most néztük
át – mondtam idegesen. – Castiel, én… Szeretném, ha beszélnénk!
Castiel szemöldökét felvonva nézett le rá
sem, s összefonta maga előtt a karját. Nem tetszett ez a beállás.
– Rendben, beszéljünk!
Megráztam a fejem.
– Ne itt. Suli után menjünk el sétálni
valahova.
Castiel nagyot sóhajtott, majd felém
nyúlt, hogy hátrasimítson egy arcomba lógó tincset.
– Avery, mondtam, hogy órák után próbám
van. Nem fog menni, sajnálom!
Le kellett hajtanom a fejem, mert úgy
éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe, s nem akartam, hogy ezt ő is lássa.
– Csak egy kis időt szánj rám, kérlek!
Nagyon fontos dologról akarok beszélni!
Váratlanul ért, mikor megéreztem Castiel
karjait magam körül, de egy pillanatig sem haboztam, olyan szorosan simultam
hozzá, amennyire csak tudtam, tartva attól, hogy már nem sokáig ölelhetem így
meg. Nem tudtam, mit fog hozni a jövő, s azt sem tudtam, hogy a döntésem
mennyiben fogja befolyásolni majd a kapcsolatunkat. De borzasztóan féltem, hogy
mindez negatív hatással lesz ránk, s romba fog dönteni mindent, amit egy hónap
alatt felépítettünk.
– A frászt hozod rám! – suttogta a
fülembe. – Órák után elmegyünk a parkba és beszélünk. Az megfelel?
Lassan bólintottam, s lábujjhegyre álltam,
hogy egy puszit nyomhassak az ajkára.
– Nagyon szeretlek, ugye tudod?
Nem vártam meg a válaszát, csak elindultam
befelé, ám mielőtt átléphettem volna a küszöböt, Castiel a kezem után kapott, s
maga felé fordított. Szürke szeme csillogott az aggodalomtól.
– Nem vagy beteg, ugye?
Nem értettem, hogy jutott pont ez az
eszébe. Ha kiderülne, hogy valami komoly nyavalyám van, valószínűleg be sem
jöttem volna a suliba, hanem otthon sírnék az elsötétített szobában. Megráztam
a fejem, s láttam rajta a megkönnyebbülést. Most, hogy felhozta ezt a dolgot,
ez az egész iskolaváltásos dolog semmiségnek tűnt. Hiszen, rosszabb is
történhetne. A Jeanjeaquet nincs annyira messze, körülbelül egy órányi buszútról
van szó. Haza tudok jönni minden hétvégén, s akkor találkozhatok majd vele. A
kérdés csak az volt, ő ennek mennyire fog örülni? Hiszen most minden nap látjuk
egymást, minden nap találunk pár percet, amit a másikra fordíthatunk. Mi lesz,
ha én máshol leszek? Ha csak hétvégenként futunk össze, nem fog kihűlni a
kapcsolatunk, ugye? Nem fog az miatt tönkre menni, hogy nem érintjük meg
egymást napi szinten, igaz? Ha Deborah áskálódásait kibírtuk, akkor ezt is át
kell, hogy vészeljük. Nem akarom őt ez miatt elveszíteni.
Kínzó lassúsággal telt el a nap, azt
hittem, sosem lesz vége. A szünetekben próbáltam elkerülni Castielt, s közben
Dawnnak és Rosának is meséltem a boríték tartalmáról. Ők persze mindenféle
lelkiismeret-furdalás nélkül elküldtek volna, mondván, több a lehetőség, mint
itt. A Castiel iránti aggodalmaimon csak nevettek. Szerintük nincs olyan dolog,
ami most már szétválaszthat minket, s persze, jól esett, hogy ezt mondják, de
úgy éreztem, csak azért teszik, hogy megnyugtassanak. Ez sikerült is nekik…
addig, amíg rá nem jöttem, mit is csinálnak éppen. Utána még zaklatottabb
lettem, mint amilyen előtte voltam. Még a matek dolgozatra sem tudtam úgy
figyelni, mint szerettem volna, s mire beadtam a lapot, már nem is emlékeztem a
válaszaimra. Teljesen kétségbeestem, s tartottam attól, hogy egy karó dogát
fogok kézhez kapni a következő órák valamelyikén.
Ráadásul a dolgozat beadása az utolsó óra
végét is jelentette, s ahogy felálltam a helyemről, összeszorult a torkom. Nem
sok beszélgetéstől féltem ennél jobban, s tartottam a következményektől is.
Lassan öltöztem fel, csakhogy tovább húzzam az időt. Castiel azonban mindvégig
mellettem álldogált, s mikor rájött, hogy szándékosan veszem fel a kabátom
lassabban, elém lépett, s ő maga adta rám a sálat és a sapkát. Időm se volt
elköszönni a többiektől, már meg is ragadta a kezem, s kifelé húzott a
teremből. A parkig egy szó sem hagyta el egyikünk száját sem, ez pedig az őrületbe
kergetett. De meg is nyugtatott, hogy nem beszélgetünk. Szerettem volna
kiélvezni vele minden egyes pillanatot, s csak arra koncentráltam, hogy
mellettem van, s a kezem fogja. A szívem őrült ütemben dobogott, majdnem
kiugrott a bordáim közül, s tudtam, hogy ezúttal nem az érintése váltott ki
belőlem ilyet, hanem az, amit mondani készülök neki.
A parkban ezúttal nem sokan tartózkodtak.
Néha elhaladt mellettünk egy-két futó ember, s a játszótéren is tartózkodott
néhány gyerek a szüleivel, de szerencsére nem voltak annyian, hogy a zajongás
zavaró legyen. A kis folyó felé sétáltunk, a híd tövében azonban megtorpantam.
Most már nem akartam tovább húzni az időt, túl akartam esni ezen az egészen.
– Emlékszel, amikor kilencedikben arról
beszéltünk, hogy sokkal jobban szerettem volna a Jeanjeaquet-be járni, mint a
Sweet Amorisba? – kezdtem bele, szorosan tartva a kezét. Nem akartam őt
elengedni.
Castiel összeráncolta a homlokát.
– Nehéz lenne elfelejteni. Hihetetlen
mennyi hisztit levágtál miatta. De… Miért hozod most fel ezt?
Nagyot sóhajtottam.
– Minden évben újra jelentkeztem, abban a
reményben, hogy most majd felvesznek – folytattam. – De nem jártam sikerrel.
Múltkor azonban megemlítettem Charlesnak, hogy nagy álmom volt bekerülni oda,
de most inkább maradnék a Sweet Amorisban. Nem gondoltam, hogy ennek lesz
következménye.
Láttam Castielen, hogy kezd elborulni az
agya, ahogy megemlítettem neki Charlest. Lehet, hogy sok mindent sikerült
rendezni magunk között, de ez még mindig egy olyan téma volt, amit kerültünk,
amikor csak lehetett.
– A lényeget, Avery! – szólt rám
erélyesen.
Mély levegőt vettem, s kivettem a táskámból
a borítékot, amit némi habozás után, de átnyújtottam neki. Rögtön le is
sütöttem a tekintetem; nem akartam látni az arcát, miközben a levelet olvassa.
– Ez hatalmas lehetőség, Castiel! –
mondtam neki suttogva. – De félek, hogy ez szét fog szakítani minket. És nem
akarlak elveszíteni!
Castiel nem szólt egy szót sem, egészen
addig, míg a levél végére nem ért.
– Nem akarok az álmaid útjában állni,
Avery. De nagyon nehezen engedlek el, ugye tudod?
– Nem az erősségem a távkapcsolat –
vallottam be, a könnyeimet visszafojtva. – Nem tudom, meddig fogom bírni úgy,
hogy nem láthatlak minden nap. Borzasztóan fog hiányozni az ölelésed, a csókod,
az érintésed… De ha kihagyom ezt…
– Örök életedben bánni fogod – fejezte be
helyettem a mondatot. – Én sem hiszem, hogy a távkapcsolat működne. De
próbáljuk meg, jó? Ne adjuk fel rögtön az elején! Ez a város nincs olyan
messze, és ha te nem is tudsz hazajönni minden hétvégén, majd én meglátogatlak,
ha éppen nincs koncertem. Csak arra tüntesd el a szobatársad. Mert nem hiszem,
hogy vissza tudom fogni magam, ha hetente, kéthetente egyszer láthatlak csak.
A rosszkedvemet és az aggodalmamat mintha
elfújta volna a szél. Felnevettem, ahogy őt hallgattam, majd átkaroltam a
nyakát.
– Akkor nem baj, ha megyek?
Castiel megrázta a fejét.
– Nem, ameddig távol tartod magad minden
sráctól, aki nem én vagyok.
Szerintem abban a pillanatban semmi sem
tudta volna letörölni a vigyort az arcomról. Borzasztóan hálás voltam, amiért
egy olyan párt tudhatok magam mellett, mint amilyen Castiel is. Rengeteget
változott a kapcsolatunk kezdete óta. Ha ez a levél akkor érkezik, lehet, hogy
nem fogadta volna ennyire jól. De így biztos voltam benne, hogy túl fogjuk ezt
vészelni. A papírmunka miatt mindenképpen csak a karácsonyi szünet után
kezdhetnék az új suliban, ez pedig talán jól is jön. Rengeteg programot kell
addig szerveznünk, hogy újabb élményekkel gazdagodhassunk, s hogy még közelebb
kerülhessünk egymáshoz. Biztos akartam lenni abban, hogy mire elmegyek a
városból, a kapcsolatunk annyira sziklaszilárd, hogy semmi sem fog tudni minket
szétszakítani.
– Köszönöm, hogy ennyire fantasztikus
vagy! – suttogtam Castiel ajkaira. – Nagyon szeretlek!
Jó látni, hogy Castiel és Avery egy hónap után is ilyen jó kapcsolatot ápolnak. :D És az most halál komoly, hogy Elliot és Deborah újra összejöttek...?
VálaszTörlésIjesztgetsz itt, hogy Avery-t kiakarják csapni a suliból...
Szeretem azt a Castielt, aki képes elfogadni a dolgokat és megérteni a helyzeteket. De miért van olyan sejtésem, hogy a távkapcsolat nem fog sokáig tartani? O.O Tudtommal megöli a párkapcsolatokat, de az nem a Primadonnában lesz :D
Siess a folytatással :D
Igen, halál komoly, és ha hiszed, hanem, rohadt édesek együtt (a fejemben legalábbis:D)
TörlésPszt, ne kételkedj bennünk! Olyan sok mindent megéltek már, ezt is meg fogják tudni oldani.:D
Sietek ^^
NAGYON aranyos rész volt ez,örülök hogy Avery és Castiel megint együttt vannak és felhőtlenül boldog mindenki a körükben...csak így tovább!!!!!:D :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett^^ Köszönöm :)
TörlésIstenem én ezen a részen sirtam kérlek ne szakadjanak el annyira szerelmesek most!
VálaszTörlésIgyekszem nem szétválasztani őket (annyira:D)
TörlésEz is nagyon jó lett! Remélem együtt átvészelik ezt a távkapcsolatot.
VálaszTörlésEgy aprócska kérdésem volna, ha nem gond.
Körübelül hány rész várható még?
Köszönöm szépen!^^
TörlésNem tudom pontosan megmondani, eddigi terveim szerint 5, plusz egy epilógus, illetve néhány részes spin-off a mellékszereplők szemszögéből. De lehet, hogy ez még változik.:)
Nagyon jó rész lett !!! Várjuk a kövit ! 😘
VálaszTörlésKöszönöm^^ Sietek ^^
Törlés