2016. november 5., szombat

49. Habfürdő és egy pohár bor

Csóközön!♥

Meg is érkeztem a 49. fejezettel. El sem hiszem, hogy már csak egy (EGY!) választ el az 50 fejezettől. Ez annyira hihetetlen számomra! Még sosem jutottam el eddig, s ezt mind nektek köszönhetem! Elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért itt vagytok, s fejezetről fejezetre kommenteltek, erőt adva nekem a folytatáshoz!^^

Lehet, hogy ebben a részben kicsit gonosz voltam, mármint a vége miatt... Gondolkoztam, hogy kellene-e korhatárt írnom, de úgy gondolom, ide még felesleges, semmi olyan nem történik. És én most be is fogom szépen a számat, mielőtt kikotyogok valamit, amit nem szeretnék!^^"
Nem is húzom az időtöket, inkább jó olvasást kívánok mindenkinek!^^
Puszi,
Raina

Hűvös, decemberi este volt, karácsony előtt néhány nappal. Odakint szállingózott a hó, ez pedig a mi hangulatunkat is meghozta némi szórakozáshoz. Melegen öltözve siettünk le a folyópartra, hogy együtt tölthessünk némi időt, mielőtt mindenki elhagyja a várost. A karácsonyi szünet egyikünk számára sem úgy alakult, ahogy azt terveztük. Azt gondoltunk, majd mindennap bulizunk egy nagyot, hogy minél több élményt szerezhessünk, míg a Sweet Amoris diákja vagyok. Azonban egyikünk sem számolt azzal, hogy az ünnep miatt mindenkinek a családjával kell tartania, hogy meglátogathassa a rég látott, távol élő rokonokat. Dawn már holnap reggel utazik az ország másik végébe, s Rosa is vidékre készülődött Leigh és Lysander szüleihez. Ráadásul Castiel is repülőre száll, hogy csatlakozzon a Miamiban pihenő nevelőihez. Mindnyájuknak volt programja; én azonban Debbie-vel és Elliottal ragadtam a három napos ünnepre, hiszen anyu éppen távol van a munkája miatt. Tudtam, hogy át fogunk ugrani apáékhoz is, de azért máris hiányzott, hogy napokig nem láthatom a barátaimat, s nem ihatok velük. Márpedig annyi időt szerettem volna velük tölteni, amennyit csak lehetséges, hiszen januárban már kollégista leszek, s nem biztos, hogy minden hétvégén össze fogok velük futni. Ilyenkor éreztem azt, hogy kár volt beadnom a jelentkezésem egy másik iskolába, de mellette izgatott is voltam, mert tudtam, hogy ez hatalmas lehetőség a számomra, amit kár lett volna elszalasztani.
Jókora adag sült gesztenyével siettünk végig a lányokkal a karácsonyi égőkkel kivilágított kirakatok előtt, néha meg-megállva, hogy szemügyre vegyünk néhány elegánsabb ruhát, amelyet szilveszter alkalmából árultak. Hatalmas leárazások voltak mindenütt, csak éppen a megfelelő ruhadarabokra nem bukkantunk még rá, pedig napok óta jártuk a butikokat. Már a programunk is megvolt; Gerard valami jótékonysági estre viszi anyát, amely alól hál’ istennek Elliottal kimenőt kaptunk, így meg is beszéltük, hogy szervezünk egy partit magunknak, s a legközelebbi barátainkat. Persze, ebbe anyu is be lett avatva, mert nem akartuk, hogy később majd ez miatt háborogjon. Dawnnal izgatottan vártuk azt az estét, bár biztosak voltunk benne, hogy mindketten sírni fogunk, elvégre másnap már csomagolnom kell, hogy biztosan mindent magammal vigyek a kollégiumba.
Kilenc körül lehetett, mikor végre elértük az úti célunkat. Egy aprócska, elhagyatott épület előtt találkoztunk a srácokkal, akik minden bizonnyal régóta vártak már ránk; kicsit megcsúsztunk a nézelődés miatt, na. Könnyen megesik az ilyen, nem? Leigh vacogva emelte intésre a kezét, majd elvette Rosa kezéből a sült gesztenyét. Én egyből Castiel mellé ugrottam, s egy csókkal üdvözöltem őt, ám rögtön el is hajoltam, ahogy megéreztem a whisky ízét.
– Te máris ittál? – kérdezem tettetett döbbenettel. – És engem nem vártál meg?
Castiel felnevetett, s visszahúzott magához.
– Csak pár kortyot, indulás előtt! – szabadkozott rögtön, de persze nem hittem neki. Jobban ismertem őt ennél.
Elliotot és Nathanielt csak akkor vettem észre, mikor közvetlenül mellénk léptek. Egyáltalán nem számítottam rájuk, azt hittem, hogy csak heten leszünk; Dawn, Rosa, Castiel, Leigh, Lysander, én és Dawn jelenlegi fiúja. De most, hogy körbenéztem, rájöttem, hogy a srácnak nyoma sincs. Vajon hol lehet? Dawn elfelejtette volna meghívni őt? Mondjuk, nem különösebben érdekelt; amúgy se bírtuk őt annyira. Még csak a nevét sem sikerült megjegyeznem.
– Hát a barátnődet hol hagytad? – Tekintetem a bátyámra siklott, s kibújtam Castiel öleléséből.
Elliot zavartan vakarta a tarkóját.
– Otthon maradt, nem érzi jól magát.
Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy az otthon alatt a mi házunkat érti, vagy pedig a saját kis lakásukat, ahol mostanában elég sok időt töltenek. Az elmúlt egy-két hétben alig láttam őt a szobájában aludni, s sokszor csak a szennyest hozta haza, hogy anya vagy én kimossuk. Nagyobb figyelmet szentelt Debbie-nek, mint nekem, ami persze, normális volt, de most, hogy ilyen sok idő után végre visszakaptam a bátyám, eléggé éheztem a törődésére. Mondjuk, egy szavam sem lehetett, hiszen azonnal ugrott, ha szükségem volt valamire; a kis drága még tamponért is elment nekem a boltba, pedig csak egyszer említettem meg otthon félhangosan, hogy el fog fogyni, nekem meg éppen megjött.
– És te itt vagy, ahelyett, hogy ápolnád? – Dawn felháborodottan lépett Elliot elé. – Tudod, ha az én barátom lennél, már repültél volna!
A szememet forgattam Dawn megjegyzésére.
– Deborah nem az a fajta, akit babusgatni kellene – sóhajtok fel. – Sőt, tuti, hogy Debbie győzködje, hogy eljöjjön!
Elliot hevesen bólogatott, s mint valami kisgyerek, kiöltötte a nyelvét a legjobb barátnőmre. Ezek ketten állandóan civakodtak mostanában, s már is mertem kettesben hagyni őket.
– Én tudjátok mit nem értek? – Egy emberként fordultunk Rosa felé. – Te miért vagy itt? – szegezte a kérdést Nathanielnek.
Semmi rosszindulat nem volt a lány hangjában, Nathaniel mégis szomorúan kapta el a tekintetét. A többiek nehezen tudtak megbékélni a ténnyel, hogy mostanában sokat lógunk együtt, s bizony, most már a kis stréber is a csapatunkhoz tartozik. Már Castiellel sem veszekedtek annyit, hál’ istennek, bár azért előfordult néhány hevesebb vita, amikor külön helyiségbe kellett őket vinni, nehogy tragédiába torkolljon az este. Tudtam, hogy Castiel is kedveli a srácot, ám szerintem ezt még magának sem vallotta be.
– Én hívtam meg – vallotta be Elliot. – Nem kellett volna?
A többiek idegesen álltak egyik lábukról a másikra, én azonban nem haboztam. Nathaniel mellé léptem, s mosolyogva álltam lábujjhegyre, hogy át tudjam karolni a vállát.
– Én, személy szerint örülök, hogy itt vagy – borzoltam össze a haját. – Mindig szívesen látom az újoncokat.
– Ajaj, Nathaniel, vigyázz! – nevetett fel Dawn. – Még a végén túl kell esned a beavatási rituálén.
A fiú arcán rettegés futott végig a rituálé szó hallatán, s kíváncsi voltam, vajon mi járhat most a fejében. Biztos vagyok benne, hogy a fél élete lepörgött előtte, s azt hitte, valami illegális dolgot kell majd tennie – mert lássuk be, a filmekben, könyvekben sokszor lopásról, vagy valami hasonlóról van szó. Ő azonban túl ártatlan volt ahhoz, hogy elcsenjen bármit is; bár azt hiszem, erre egyikünk sem lett volna képes.
A társaság jóízűen kacagott egyet Nathaniel rémült arckifejezésén.
– Dawn csak viccel, nincs semmiféle rituálé – közöltem az ijedt sráccal.
– Kár, hogy nem volt a kezemben a telefonom – nevetett fel Elliot is mellettem. – Ezt az arcot meg kellett volna örökíteni.
Nathaniel sértődötten húzta fel az orrát.
– Aha, értem. Akkor én már itt sem vagyok!
Castiel félhangosan elejtett valami gúnyos megjegyzést, amit ugyan nem hallottam tisztán, de egy cseppet sem hangzott jól. Mérgesen villant rá a tekintetem, mire látszólag még levegőt venni is elfelejtett. Nathaniel után rohantam, aki meglepő módon már az utca végén járt. Mégis hogy lehet ilyen gyors?
– Hé, állj már meg! – Olyan nagy léptekkel ment előttem, hogy csak a kabátja kapucniját tudtam megragadni, s annál fogva húztam vissza őt. – Ne csináld már! Szórakozni jöttél, nem? Akkor ne rágj be, ha valami olyat mondanak, ami nem tetszik!
Nathaniel elkapta a tekintetét.
– Nincs kedvem a gúnyolódásotokat hallgatni.
Halványan elmosolyodtam.
– Csak furcsa nekik, hogy te is itt vagy. Adj nekik egy kis időt, meglátod, hamar hozzászoknak majd. Nem gubbaszthatsz állandóan a szobádban, Nathaniel, muszáj kimozdulnod néha!
Kérdőn nézett rám.
– Miből gondolod, hogy állandóan a szobámban vagyok? Nem is ismersz, Delacroix!
– A kismadarak csiripelték – kuncogtam fel. – Na, gyere!
Láttam Castielen, hogy nem igazán örül Nathaniel maradásának, annak meg végképp nem, hogy én vettem rá a fiút, hogy tartson velünk. Nem értettem, miért érzi rosszul magát emiatt, elvégre a folyópartig vezető úton mindvégig az ő kezét fogtam, s a többieket hátráltatva álltam meg néha, hogy megcsókolhassam. Tudhatná, hogy Nathaniel lenne az utolsó srác a kis csapatunkból, akire rámozdulnék. Oké, mondjuk ez nem teljesen igaz; még Nathanielt is előbb támadnám le, mint a bátyámat, de nem most nem ez a lényeg.
Az volt a szerencsénk, hogy indulás előtt Rosa gondolkodott, s nem csak nevetett, mint Dawn és én, hanem készített egy kis forró csokit, amit egy termoszos üvegben el is hozott, hogy ne fagyjunk halálra. Ugyan az ital égette a torkom, az elfogyasztása után kellemes melegség járta át a testem, s már egy cseppet sem fáztam.
– Ó, hullócsillag! – kiabálta Dawn, mi pedig egyszerre néztünk fel az égre, ám nem meglepő módon semmit sem láttunk.
– Mégis hogy az istenbe vetted észre ekkora ködben? – értetlenkedett Castiel, továbbra is az eget tanulmányozva.
– Szerintem csak képzelődtél. – Hunyorogva próbáltam átlátni a sűrű ködfelhőn, de még a mellettünk lévő lámpa burájának körvonalát is alig láttam.
– Nem, ott van, nézzétek! – A lány a part túloldalára bökött, mire mindannyian hangosan felnevettünk.
Megöleltem Dawnt, s a haját kezdtem simogatni.
– Drágám, az csak egy lámpa! – világosítottam fel, mire zavartan fordította oldalra a fejét.
– Ah, tényleg! – Elpirulva sütötte le a tekintetét. – Sajnálom, téves riasztás volt!
– Még csak nem is az égen volt – motyogta maga elé Nathaniel hitetlenkedve majd megrázta a fejét.
Bár borzasztóan hideg és sötét volt, ez egy pillanatig sem akadályozott meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Hangosan beszélgetve sztorizgattunk, felelevenítve néhány vicces, de kellemetlen emléket, amelyen aztán jóízűen nevettünk. Közben fel-le ugráltunk egy helyben, hogy melegen tartsuk a testünket. Néha kis híján elcsúsztam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is mocorogjak.
– Vigyázz, dobom! – kiáltott fel váratlanul Elliot, a következő pillanatban pedig hihetetlen gyorsasággal suhant el közvetlenül az orrom előtt egy nagyobb hólabda.
Sikítva ugrottam arrébb, amelynek következtében sikerült a hátsómra huppannom. A többiek csak nevettek körülöttem, míg én megértem feltápászkodni.
– Jól van, bátyus, menekülj! – néztem rá mosolyogva, majd felvettem egy marék havat, s egy nem túl szép golyót formáztam belőle.
Elliot kacagva araszolt arrébb, egyenesen Nathaniel háta mögé, mikor dobásra emeltem a kezem. Határozott mozdulattal hajítottam el a jeges labdát, azonban célt vétettem, s a bátyám helyett Nathaniel kabátját találtam el. Nem sokkal később hatalmas hó csata alakult ki, s csúszkálva a kitaposott, eléggé csúszós talajon dobálóztunk, egy cseppet sem kímélve egymást. Jó pár hógolyó talált el, főképp a derekamon, de az én labdáim is célba találtak – néha. Nem túl meglepő módon a lányokkal rengeteget bénáztunk, a fiúk pedig ki is használták az alkalmat. Nem telt el öt perc, máris csuromvizes volt mindenem; a ruhám, az arcom és még a hajam is.
– Ne! – kiáltottam fel, mikor Castiel megragadott a derekamnál fogva, s lenyomott a földre. Hogy még véletlenül se tudjak felkelni, egész testével rám nehezedett, s nem eresztett. – Castiel, engedj el, ez nagyon hideg! – nevettem hangosan, alig kapva levegőt.
– Kérj bocsánatot! – vigyorgott rám szemtelenül, mire csak a fejemet ráztam. – Kérj bocsánatot, amiért beleszórtad a havat a nyakamba!
– Nem! – Vidáman öltöttem rá ki a nyelvem. – Megérdemelted!
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd lehajtotta a fejét, hogy megcsókolhasson. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy majd’ megfagyok az alattam lévő hótakaró miatt, ugyanis még a vastag ruharétegen is keresztül éreztem Castiel testének melegét. Aztán az érzés váratlanul abbamaradt, s mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Elliot mérgesen rántotta fel a barátomat.
– Haver, én soha nem rángatlak le Deborah-ról! – méltatlankodott a fiú, s megigazította a fején a sapkát. – Ez most mégis miért kellett?
Elliot arcán gonosz vigyor jelent meg.
– Avery a húgom – bökött a fejével felém, majd elengedte Castielt, hogy felém nyújtsa a kezét. – Nem akarom, hogy lebetegedj, úgyhogy állj fel!
Próbáltam olyan tekintettel nézni a bátyámra, amiből könnyen rájöhetett, mennyire mérges vagyok rá, amiért elrontotta a pillanatot. De azért igaza is volt, így is csupa víz voltam, s éreztem, hogy olyan helyeken csordogál némi vízcsepp, ahol nem kellene. Dideregtem, annyira fáztam.
– Szerintem ideje lenne hazamenni. – A fogaim össze-összekoccantak, miközben beszéltem. – Megfagyok!
Nem kicsit lepődtem meg, mikor Elliot konkrétan ráparancsolt Castielre, hogy kísérjen haza. A vörössel értetlenül néztünk össze.
– Te nem jössz? – kérdeztem a bátyámat, de ő csak a fejét rázta.
– Deborah-nál alszom – közölte könnyed hangon, én pedig kissé csalódott lettem.
Szuper volt együtt lógni a bátyámmal, de borzasztóan hiányoztak azok az esték, amikor kettesben ültünk asztalhoz, hogy társasozzunk vagy kártyázzunk. Persze, megértem, hogy kezdünk kinőni ezekből, s szeretne egy kis időt tölteni a barátnőjével is, de… Hé, azért velem is foglalkozhatna, elvégre én látogattam a leggyakrabban, míg kórházban feküdt! Szomorúan sóhajtottam fel, s megfogtam Castiel kezét.
– Jól van drágáim, legyetek huncutok! – Nehezemre esett nem tudomást venni arról a pillanatról, mikor a kijelentésem után Dawn és Nathaniel összenéztek, majd elpirulva léptek távolabb egymástól. Mi a szösz? – Hamarosan találkozunk!
Rövid búcsúzkodás után el is indultunk hazafelé Castiellel, azonban én egy szót sem szóltam. Mindvégig azon kattogott az agyam, hogy mi volt az a pillantás Dawn és Nathaniel között. Történt valami, amiről nem tudok? Azt már régebben is sejtettem, hogy Nathanielnek minden bizonnyal tetszik a legjobb barátnőm, de arra nem emlékszem, hogy Dawn bármikor megemlítette volna, hogy érez valamit a szöszi srác iránt. Ráadásul most még barátja is volt, akivel úgy tűnt, jól megvannak. Jó, persze Dawnnál ezt sosem lehetett tudni, a mai napig úgy váltogatja a partnereit, mint más az alsóneműjét, és bár váltig állítja, hogy eddig mindegyik pasijába szerelmes volt, nos, ezt elég nehéz elhinni. Nem jósoltam ennek a fiúnak se sokat, néhány napon belül biztosan szakítanak majd. De egek, ezer éve ismerem Dawnt, és még sosem láttam úgy ránézni senkire se, mint most Nathanielre! Miért nem mondta eddig, hogy tetszik neki? Miért nem mert szólni róla?
– Félnem kellene? – Castiel hangja rángatott ki a gondolkozásból, s mikor körbenéztem, döbbenten vettem tudomásul, hogy lassan haza is érünk.
– Ugyan miért kellene? – ráncoltam a homlokon, miközben felnéztem rá.
Castiel fáradtan sóhajtott egyet.
– Nagyon elgondolkoztál, és sosem jelent jót. Rólam van szó?
Halványan elmosolyodtam.
– Nem, Castiel, ezúttal nem rólad fantáziálok. Azt nem akkor teszem, amikor velem vagy – kacsintottam rá. – Te is észrevetted, hogy nézett egymásra Dawn és Nathaniel?
Castiel elgondolkodva meredt maga elé.
– Nem figyelem, mit szokott csinálni a stréber.
Mérgesen csaptam a vállára.
– Ne mondd ezt! Azt hittem, kezdesz megbékélni vele!
– Elviselem, hogy néha velünk lóg, de ne kérd azt, hogy a barátja is legyek!
Időközben elértünk a házunkhoz, s óvatosan, mint akik tojáshéjon lépkednek, úgy siettünk a bejárat felé. Közben a zsebemben kutakodtam a kulcsok után, de egyáltalán nem volt könnyű megtalálni őket, főleg, ha az embernek teljesen lefagytak az ujjai. Sikerként könyveltem el, mikor végre sikerült őket előhasználom, s képzeletben vállon veregettem magam, amiért legalább ahhoz volt elég eszem, hogy behúzzam a cipzárt, nehogy kiszökjenek a kis apróságok. Hatalmas bajban lettünk volna, ha elveszítem a kulcsokat.
Odabent kellemes meleg fogadott minket, s én boldogan szabadultam meg a nedves kabátomtól és az átázott csizmámtól. Az ajtó mellé leterített törölközőre raktam a lábbelinket, majd ugrándozva megindultam a nappali felé, s kezeimet a radiátorra helyeztem. Halk nyögés hagyta el az ajkaimat, mikor a jéghideg ujjaim találkoztak a meleg fűtőtesttel.
– Egek, de fázom! – leheltem magam elé, a következő pillanatban pedig megéreztem a derekamon Castiel karjait.
– Ezen tudok segíteni! – felelte halkan, s egy puszit nyomott a nyakamra.
Egész testemmel az övének dőltem, így élvezve ki a közelségét. Mostanában több volt az olyan programunk, amire a többieket is meghívtuk, s alig jutott időnk egymással foglalkozni. Nagyon hiányzott már az érintése, s örültem, hogy most kettesben maradtunk a házban.
– Előbb megfürödnék, ha nem baj!
Gyorsan kibújtam az öleléséből, s mielőtt meggondolhattam volna magam, már rohantam is a lépcső felé. Ám amikor a lábam elérte a legelső fokot, még hátranéztem Castielre. Továbbra is a radiátornál állt, s csak meredt kifelé az ablakon. Nagyon bíztam benne, hogy nem sértettem meg, s nagy volt a kísértés, hogy visszaugráljak hozzá, hogy a nappaliban essünk egymásnak. De – nagy nehezen – legyűrtem a késztetést, s egyenesen a fürdőszobába mentem. Jó forró vizet engedtem magamnak, s majdnem fél tubus tusfürdőt nyomtam bele. Néhány pillanat múlva már a meleg vízben ültem a habok között. Már csak a gyertyák hiányoztak a kád széléről. Lehet, hogy holnap este bekészítek néhányat…
Szemeimet lehunyva élveztem, ahogy a forró cseppeknek hála felmelegszenek a végtagjaimat, s már képes voltam mozgatni a lábujjaimat is. Azonban ahhoz már semmi erőm nem volt, hogy meg is mosakodjak; csak feküdtem ott, s áztattam magam. A világ semmi pénzéért sem kászálódtam volna ki onnan.
Azonnal kipattantak a szemeim, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Rögtön magam elé kaptam a kezem, s mérgesen bámultam az ajtóban ácsorgó Castielt.
– Elment az eszed? – kiabáltam rá. – Menj ki!
De mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, beljebb lépett, a kezében lévő poharakat és egy üveg bort a mosógép tetejére tette.
– Elment az eszed? – ismételtem, hatalmas nyílt szemekkel. – Mi az istent csinálsz? Menj ki!
Gonoszul vigyorgott.
– Jaj, Avery, ne játszd a szende szüzet! – mondta, miközben kitöltött a poharakba egy kis bort. – Úgy sincs ott semmi, amit ne láttam volna már.
Mérgesen, összeszűkült szemekkel meredtem rá, s az arcába fröcsköltem a vizet.
– Ne szemtelenkedj! – szóltam rá, majd elvettem a felém nyújtott italt. – Köszönöm, most viszont kifelé!
Castiel csak mosolyogva megrázta a fejét, s elkezdte megszabadítani magát a ruháktól, s mire észbe kaptam, már előttem ült a kádba. Nagyokat pislogva meredtem rá, végül sóhajtva megadtam magam. Úgyis visszakapja… Kis szemét.
– Ennyit a nyugalomról – mondtam halkan, s nagyot kortyoltam a borból.
– Tudom, hogy élvezed, ne tagadd! – nevetett fel, majd egészen közel húzott magához, a pohárból pedig kilöttyent egy kevés, egyenesen a kezemre. – Hoppá! – hallottam meg a hangját, mielőtt a csuklómhoz hajolt volna, hogy lenyalja a cseppeket.
Egy pillanatra lefagytam, nem számítottam arra, hogy ezt fogja tenni. Ráadásul a szívem is hevesebben kezdett verni, mikor ajkait a vékony bőrömhöz érintette. Ez az idióta pontosan tudta, hogy hozzon lázba.
– Perverz! – morogtam halkan, visszacsúsztam az előbbi helyemre. – Eszedbe ne jusson még egyszer ilyet csinálni!
– Pedig nekem tetszett! – mosolyodott el, s ő ivott egy kortyot a saját italából, majd csalódottan húzta el a száját. – A kezedről finomabb volt.
Csak a szememet forgattam, s a tenyerembe vettem egy kis habot, azzal kezdtem játszadozni. Nem tagadom, tetszett, hogy Castiel a tiltakozásom ellenére beült mellém, de tartottam is attól, hogy valaki véletlenül ránk nyit. Bár Elliot éppen Debbie-vel volt elfoglalva, sosem lehetett tudni, mikor állít haza váratlanul. A bátyám igaz, kedvelte Castielt, de most látna minket… Biztosan hazáig rugdosná a barátom.
– Nagyon fognak hiányozni az ilyen esték… – jegyezte meg halkan, a pohár bámulva keserűen.
– Nem mintha gyakran esett volna meg, hogy együtt fürdünk…
Castiel mély hangon nevetett fel.
– Akkor a múlt heti közös zuhanyt csak álmodtam?
Elpirultam, ahogy eszembe jutott, mit is műveltünk akkor. Nem is tudom, mit gondoltunk, hiszen aznap anyu és Gerard is itthon volt, a szomszéd szobában videojátékozó Elliotról nem is beszélve; de talán pont a lebukás veszélye miatt élveztük annyira azt a fél órát…
– Nem fogjuk megismételni, ha erre gondolsz! – kuncogtam fel, s elfogyasztottam az italom.
– Pedig most egyedül vagyunk – simított végig a combomon, mire kis híján félrenyeltem a bort.
– Felejtsd el! – próbáltam közönyös hangot megütni, s némi habot fújtam az arcába. – Én végeztem!
Mielőtt felálltam volna, lerántottam a radiátoron pihenő törölközőmet, s gondosan magam köré tekertem. Miközben szárítkoztam és öltözködtem, Castiel is csatlakozott hozzám, s szenvedélyesen megcsókolt.
– Mi lenne, ha az ágyban folytatnánk a borozgatást? – suttogta a fülembe.
Nagy önuralomra vallott, hogy nem vetettem magam azonnal a nyakába. Csak hátrébb léptem, s vidáman mosolyogtam rá.
– Vége a gyereknapnak, Castiel! – kacsintottam rá. – Így is sokat láttál már, nem gondolod? – Hajamat hátradobva nyitottam ki az ajtót, amely a szobámhoz vezetett. – Ó, ma este a kanapén alszol, remélem nem baj! Szép álmokat!
Gonoszan nevetve hagytam ott a döbbent Castielt a fürdőszoba közepén, s azonnal az ágyamba bújtam. Mielőtt azonban elnyomott volna az álom, a kezembe vettem a telefonom, hogy egy üzenetet küldjek a még mindig odakint ácsorgó fiúnak. Szeretlek, te bolond!

21 megjegyzés:

  1. Jajj te....még hogy gonosz??? Enyhe kifejezés. Pedig már teljesen lázba jöttem.Azt hittem lesz...öm....valami.
    Zseniális vagy :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom ^^" Majd legközelebb!:D

      Törlés
    2. Ó énis XD
      Ejnye Raina de kis lusta kihagyja a végèt :D
      Remélem Castiel nem sértődött meg!! Bírom mikot Avery szivassa :D

      Törlés
    3. Nem lustaságból hagytam ki, csak a következőben amúgy is lenne. És nem akartam egy ötven árnyalatot csinálni a végére a sztoriból.:D
      Castiel nem az a fajta ;) :DD

      Törlés
  2. Jajj szia ! Nagyon jó rész lett csak így tovább !! Gyorsan hozdd a kövit !!! Puszi : Zselyke ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!^^ Köszönöm!:) Mivel kezdődik a suli, sajnos csak szombaton tudom hozni!:/

      Törlés
  3. Első kérdésem hozzád Unnie: Mikor lesz legközelebb gyerek nap? :D
    És komolyan kirakta Castielt a kanapéra?! Nem szégyenli magát Avery? :/
    A kád jelenet érdekes és cuki volt :D
    Amúgy Nathaniel és Castiel igencsak megbékélhetne végre egymással :D

    Siess folytatással :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő fejezetben :p :D
      Szerintem nem szégyenli magát :D De hé, ismered őket, nem?:D Tuti, hogy Avery éjszaka beengedte. A folytatás a fantáziátokra van bízva, a következő fejezetben már úgyis szilveszter jön :D
      Sietek ^^

      Törlés
  4. Nagyon jó rész volt😂egy percre tenyleg aut hittem lesz valami..kar.
    Varom ennek ellenere a folytit😊😊;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett ^^ Szombaton ;)

      Törlés
  5. Jajj vasárnap van mikor lesz a kövi ? Csak tudod már naygon várom 😀❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos közbejött egy utazás, zh és egy csomó beadandó, ezért nem érkezett hétvégén rész. De amint lehetőségem lesz, hozni fogom mindenképpen!

      Törlés
  6. Szia! Mikot jön új rész? Már nagyon várom, és remélem hamarosan jönni fog! 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Terveim szerint ma sikerül befejeznem, és akkor fel is rakom.:)

      Törlés
  7. Ennyire jó időzítést hova? Éjt nappallá téve olvastam, hogy behozhassam a lemaradásomat, erre pont egy ilyen habos-babos, meghitt szeretetbomba-rész az utolsó publikált bejegyzés. Most fog az a rész jönni, hogy bebújok a meleg, pihe-puha ágyamba, átölelem a vastag paplanomat, és -még mindig a fejezet hatása alatt- belekezdek egy horror animébe, már csak a szintentartás végett is, majd -még mindig a fejezet hatása alatt- kellemes, sziporkázó álomba merülök. Lehet, hogy normál embernek kegyetlen ez a befejezés, de egyszerűen olyan édesen romantikussá vált tőle a hangulatom, hogy egy belevaló eksön elrontotta volna (~de csak azért, mert egy perverz állat vagy, aki egy széken is felizgul~).
    El nem tudom mondani, mennyire vártam ezt a pillanatot! Igaz, majdnem a sztori befejezésére vettem fel a szálat, de nem akartam utólag hozzászólásokat írni... úgyhogy mostantól elárasztalak megjegyzésekkel! Először is: imádom a stílusodat, szinte... a faszt, ugyanolyan csavarokat raksz bele, mint G. R. R. Martin a Tűz és Jég dalába, és egyszerűen tátva marad a szám... mégis hogy a halál valagában jutnak eszedbe ilyen-olyan momentumok? Debbie-vel folyamatos meglepetéseket okozol, mondjuk a többiekkel is, és ahhoz képest, hányszor vágtam neki az első pár fejezetnek... őszintén szólva, az elején annyira nem bírtam. Egy átlagos, klisés Csj fanficnek tűnt, ami nagyjából húsz fejezet alatt letudja, hogyan jön össze a csaj Castiellel, s hogy ne legyen sablonos, lesz benne egy veszekedés, minek hatására úgy tűnik, szétmennek, de aztán újra egymásra találnak... és így lesz sablon az egész. De ez... ez mi? Profi fordulatok vannak benne! Esküszöm, két napig a hatása alatt vagyok egy-egy mondatnak. És ha csak mondatoknak... de nem. Egyszer írtad, hogy önkéntelenül veszed át Avery néhány szokását (jól emlékszem? Könyörgöm, javíts ki!), és én is ezen kapom magam -pedig ha valami, akkor a nőiesség távol áll tőlem. Igaz, az acélbetétes Martensemet világért nem cserélném le magassarkúra, de egyre többször kapok kedvet (ugyan hosszú, bokáig érő) szoknyához vagy nem két számmal nagyobb ruhák viseléséhez. Nem tudom, számodra az ilyen mekkora jelentékkel bír, én viszont iszonyat hálás vagyok! El sem hiszem, de egy fic miatt lettem igényesebb és rendszerezettebb. Egy kurvára letaglózó fic miatt!
    Újfent csak gratulálni tudok! Itt-ott keveredik a múlt-jelen idő, de tényleg csak itt-ott, meg egy-két rosszul írt szó, amit (mivel így is értelmes szó jön ki) még a Word se húz alá... ja, és igen. Vannak részletek, amik annyira jók, hogy muszáj volt lementem. A szóhasználatodról nem is beszélve... nem értem, milyen primitív környezetben élek, de eddig tanultnak tartottam magam... eddig. Szóval az a pillanat, mikor mellettem meg van nyitva az idegen szavak szótára, úgy olvasom a sztorit... elképesztő vagy. Lenyűgötő. Esküszöm, ennyire igényes ficet még nem láttam. Kiemelkedő teljesítmény!
    (Azosztigen... 465 szónyi (van ilyen szó?) ömlengés... szép volt!)
    Szóval fogadd őszinte gratulációmat! Esküszöm, bitang jól írsz...
    Most írjam azt, hogy csak így tovább?
    Nem fogom.
    Szóóóval...
    A penna ereje legyen veled!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Shinigamim... ilyen szarul még sosem írtam. Helyesírási hibák... pfúj. Átok hajnali egy.
      De hogy merem ilyen gyaur módon megszólítani az írás császárnőjét? Gyarló halandó vagyok... porszem Raina lábai előtt

      Törlés
    2. Ó, jaj! :D Várj, most össze kell szednem a gondolataimat. Tíz perce csak ülök a laptop előtt vigyorogva és a kommented olvasom. Esküszöm, szebbé tetted a napom! :D Köszönöm:D^^

      A Tűz és jég dalát *még* nem olvastam, de az ismerőseim annyit áradoztak róla... Azt hiszem, én még elég messze vagyok attól, hogy azon a szinten tartsak, de nagyon köszönöm a szavaidat, kicsit meg is ugrott tőle a (béka popsija alatt csücsülő) önbizalmam.:D Nagyon sok mindent egyébként nem terveztem bele, Debbie-vel kapcsolatban sem. Valahogy az egész történet nem azon az úton van, mint eleinte szerettem volna, időközben a szereplők életre keltek és ők irányítottak. Írás közben jöttek az ötletek, és sokszor még én is meglepődtem a végkifejlettől. De örülök, hogy nektek is sikerült meglepetéseket okoznom!^^ Persze, azért itt is voltak jócskán veszekedések (ajaj!), de próbáltam mást is belevenni, hogy ne legyen *annyira* sablonos.:D
      Wow! Hatalmas jelentékkel bír, higgy nekem! Az egy dolog, hogy a saját szereplőm változásokat hozott az én életembe, hiszen írás közben én úgymond az ő bőrébe bújok, viszont az, hogy a karakterem rátok, olvasókra is ilyen hatással van... Wow! Hihetetlenül jó érzés, és úgy érzem, volt értelme belekezdenem anno ebbe a történetebe. :)
      Nagyon, nagyon nagyon nagyon (x1millió) köszönöm a kommentedet, el sem tudod képzelni, mekkora örömöt okoztál nekem vele! Egy ideje teljesen el voltam bizonytalanodva írás terén, de most újra ugyanazt érzem, mint amikor elindítottam a blogot (lelkesedést, és vágyat arra, hogy egész nap csak írjak). Nagyon szépen köszönöm neked, tényleg!:) Remélem a befejező részekkel sem okozok csalódást!:)

      Ne aggódj, észre sem vettem azokat a hibákat!;)

      Törlés
  8. Mikor jön a rész!!???

    VálaszTörlés