2016. augusztus 9., kedd

42. Újra barátok

Csóközön!♥

Ismét itt vagyok, és meghoztam a 42. fejezetet, amelyben választ kaphattok egy kérdésre - bár szerintem még több fog felmerülni bennetek.:D 

Köszönöm mindenkinek a kommentet és ezt a rengeteg oldalmegjelenítést!^^
Továbbra is várom a véleményeiteket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!:)
Puszi,
Raina

42. Újra barátok
Talán már fél tizenegy is elmúlt, mikor elindultam hazafelé. Dawn és én nagyon sokáig beszélgettünk teljesen random dolgokról, s észre sem vettük, hogy szalad az idő. Az édesanyja jött fel a lány szobájába, hogy szóljon, jó lenne hazamennem, mert se én, sem pedig Dawn nem fogunk tudni reggel felébredni. Már pedig holnap nagy napunk lesz, s ahogy eszembe jutott a buli gondolata, egyből fellelkesültem.
Azonban amilyen gyorsan jött az izgalom, úgy el is tűnt. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy Deborah mindvégig hazudott; s nem csak nekem, hanem mindenki másnak is, leszámítva a bátyámat. Hogy nem vettem észre, hogy ők ketten együtt vannak? Persze, Elliotnak volt egy rövid időszaka, amikor állandóan csajozott, de most komolyan? A bátyám mindig is utálta az olyan lányokat, mint Debbie, messziről elkerülte őket. Mi változhatott meg akkor? Mivel csavarta Deborah az ujjai közé? Vagy van a lánynak egy olyan oldala, amelyről csak a bátyám tud?
A busz lassan befordult a mi utcánkba, én pedig eljátszadoztam a gondolattal, hogy egy megállóval később szállok le, s beugrom Castielhez. Annak ellenére, hogy fáradt voltam, az agyam továbbra is zakatolt, s válaszokat követelt. Tudtam, hogy ezeket nem Castiel fogja megadni nekem, de muszáj volt beszélnem vele. Ráadásul látni is akartam, megölelni, tudatni vele, hogy Elliottal minden rendben. Az utolsó pillanatban azonban meggondoltam magam, s még azelőtt lerohantam a buszról, hogy a sofőr becsukta volna előttem az ajtót.
Lehet, hogy mostanában Castiel az első, akinek mindent elmondok, de tényleg későre járt, s ismertem magam. Ha most átugrom hozzá, egészen biztosan ott ragadok. Amivel egyébként semmi probléma nem lett volna, hiszen volt nála ruhám, nem kellett attól tartanom, hogy ugyanígy kell holnap suliba mennem. De anya most otthon van, s mostanában ez olyan ritkán fordult elő, hogy nem akartam elszalasztani az alkalmat.
Még égett a villany a konyhában, mikor beléptem a házba. Csendben kibújtam a dzsekimből és a cipőmből, s a táskámat is a fogasra helyeztem, mielőtt besétáltam volna anyához. Már alig volt ébren, a fejét is támasztania kellett, mégis a papírok felett görnyedt abban a ruhájában, amelyet a kórházban is láttam rajta. Ásítva a pulthoz léptem és megfogtam egy üveg vizet.
– Miért nem tusolsz le és mész aludni? – kérdeztem két korty között.
Alig hallhatóan felsóhajtott, s egy újabb papírt vett maga elé vastag mappából.
– Még dolgom van.
Felvontam a szemöldököm, s leültem mellé.
– Mégis mi? Háromnegyed tizenegy van.
A tekintetem anya álmos arcáról a papírhalmazra siklott. Éppen egy orvosi szakvélemény másolatát olvasta, amelyben itt-ott aláhúzott néhány lényeges dolgot. Nem lepett meg. Anya nem véletlenül számított az egyik legjobb ügyvédnek ebben a kisvárosban, s meg van az oka, miért keresik meg őt más nagyobb településekről is; sosem veszített el még egy ügyet sem. S ez részben annak köszönhető, hogy a lehető legalaposabban felkészül, tudja, hol tud a legnagyobbat ütni. Na, meg szeret biztosra menni, s csak azokat az ügyeket vállalja, amelyekről tudja, hogy meg is fogja nyerni…
Úgy döntöttem, hagyom, hadd végezze a dolgát, elvégre későre járt, bizonyára ő is lassan menne aludni, s nekem is meg kellett még fürdenem. Azonban mielőtt felálltam volna, a szemem megakadt a tárgyalás időpontján és helyszínén. Anya észrevette, hogy hirtelen ledermedtem, s ijedten kapott a papír felé, hogy elrakja előlem. Én viszont gyorsabb voltam, s még az előtt felkaptam lapot, hogy ő hozzáérhetett volna.
– Visszamész Párizsba? – kérdeztem tőle döbbenten és mérgesen. – Ráadásul már holnap?
Anya keményen állta a tekintetem.
– Muszáj dolgoznom, Avery!
– Igen, de Elliot…
– Elliot meg fogja érteni! – vágott a szavaimba. – Nézd, nem akarok veled veszekedni. Tudom, mit érzel most, és hidd el, én is legszívesebben mellette lennék. De nem hagyhatom félbe a munkámat, és ha Párizsba kell mennem tárgyalásra, akkor oda is fogok menni. Este meglátogatom Elliotot, addig pedig úgyis ott leszel vele.
Már majdnem megszólaltam, hogy közöljem, nem fogok tudni annyi időt Elliot mellett lenni, elvégre készülődnöm kell az esti bulira. Aztán rádöbbentem, hogy semmi jogom sincs megszólni anyát, amiért már holnap munkába áll, elvégre én is eléggé elfoglalt leszek, valószínűleg pár percnél tovább nem is maradok Elliotnál. Bűntudatom támadt, s inkább lesütöttem a szemem.
– Megyek, megfürdök – mondtam halkan, s elindultam az ajtó felé.
Elgondolkodva néztem, ahogy a kád szép lassan megtelik vízzel. Vajon van esély arra, hogy egyszer tényleg egy család legyünk? Én komolyan azt hittem, hogy ez a délután megváltoztatott valamit közöttünk, de úgy látszik, anya és én még mindig nem bírjuk ki egymás mellett veszekedés nélkül. Vajon rendbe hozhatjuk még a kapcsolatunkat?

Ahogy arra számítottam, kora reggel már egyedül voltam a házban. Az elmúlt időszakban boldoggá tett, mikor nem találtam itthon anyát, mert így annyi időt tölthettem Castiellel, amennyit csak akartam. Most viszont elmondhatatlan fájdalmat és szomorúságot éreztem, és szörnyen vágytam mindkét szülőmre. Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy amint Elliot hazajön, megtelik élettel a lakás minden zuga, ám ez is csak egy időre villanyozott fel. Egyfolytában Debbie-n kattogott az agyam, próbáltam rájönni, mit csinálhatott abban az időszakban, amikor állítólag az ország különböző szegleteiben adott koncertet. De egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Próbáltam az ő fejével gondolkodni, de volt egy olyan érzésem, hogy sosem ismertem őt igazán, s így nehéz volt. Ki is Deborah valójában?
Éppen a még érintetlen reggelim felett ültem, s Debbie-n agyaltam, mikor kopogás csapta meg a fülem. Azonnal az ajtóhoz siettem, hogy kinyissam, s egy mosoly terült el az arcomon, mikor megláttam Castielt, s azonnal lábujjhegyre álltam, hogy egy csókkal üdvözöljem.
– Korán jöttél! – jegyzetem meg, miközben besétáltunk a konyhába.
Castiel felsóhajtott.
– Egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira aggódtam – vallotta be idegesen. – Hajnali egykor már öltöztem, hogy átugrom, de aztán meggondoltam magam. Mi történt?
Elhúztam a szám.
– Ó, sok minden, azt sem tudom, hol kezdjem! – A müzlis doboz felé böktem. – Reggelit?
Castiel hevesen rázta a fejét.
– Már ettem. Elliot hogy van?
Leültem az asztalhoz, és szorosan megragadtam a kanalamat.
– Jól, de nem róla akartam beszélni – mondtam a reggelimet bámulva. – Debbie-ről van szó…
Castiel tekintete egy pillanat alatt elsötétült, s ökölbe szorította a kezét. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, de ismertem, s sejtettem, mi járhat a fejében. A lány annyit ártott már nekünk, hogy Castiel valószínűleg a háta közepére sem kívánta, s biztosra vettem, hogy a legkevésbé sem szeretett volna róla beszélni. Azonban az Elliottól megtudott információ fontos volt, s lehet, hogy nagyon sok mindent meg fog változtatni az életünkben, ha kiderül az igazság. Őszintén, fogalmam sem volt, mire számítsak, s ez megrémített. Az életemet hirtelen rettegésben kellett élnem egy elmebeteg gyújtogató és a barátom exe miatt.
– Avery, azt hittem, hogy ezt egyszer már megbeszéltük! – motyogta. – Nem foglalkozunk Debbie-vel, soha többé!
– Igen, tudom! És hidd el, nem is hoznám fel, ha nem lenne fontos, de…
Fogalmam sem volt, hogy kezdhetnék bele; ez nem egy olyan dolog volt, amit könnyen közöl az ember azzal, aki egykor nagyon is közel állt a szóban forgó személyhez. Tartottam Castiel reagálásától. De muszáj volt tudnia arról, hogy volt szerelme átverte.
– A bátyám balesete előtt Elliot és Deborah között történt… egy-két dolog – kezdtem halkan, végig kerülve Castiel tekintetét, azt azonban halványan érzékeltem, hogy teljesen lefagy.
– De hát… – hallottam meg döbbent hangját. – De hiszen akkor Deborah turnén volt! Hogyan…?
Lesütöttem a szemem.
– Elliot szerint Debbie végig a városban volt és sosem ment el.
Castiel hirtelen felpattant, s hitetlenkedve bámult rám.
– Micsoda? Azt akarod mondani, hogy Deborah végig hazudott nekem?! – Fájdalmasan dobbant a szívem. Neki? Hiszen Deborah mindnyájunknak hazudott!
Nagy levegőt vettem.
– Biztos meg volt rá az oka…
– És most még véded is?! – kiabált rám, mire kissé összerezzentem.
Lecsaptam a kanalamat az asztalra, és én is felálltam, s egyenesen a szemeibe néztem.
– Nem védem, egyszerűen csak próbálok rájönni, mi az isten folyik a hátam mögött, Castiel! – üvöltöttem vissza. – Szerinted nekem nem fáj ez az egész? Akkoriban meg voltam győződve arról, hogy a legjobb barátnőm, és átvágott, érted?! Szerinted nekem milyen érzés?!
– És nekem? – meredt rám mérgesen. – Tudod te, hogy éreztem magam, mikor kidobott, hogy egyedül turnézhasson? Az isten szerelmére, hiszen szerettem, és együtt terveztük a karrierünket!
Újabb fájdalmas dobbanás. Hirtelen csend telepedett közénk, s csak néztük egymást. Castiel arcán megbánást láttam, én pedig belül darabokra törtem. Tudom, hogy szerette, hiszen végig mellettük voltam, végig néztem, ahogy összejönnek. Mégis, borzasztóan rossz érzés volt ezt Castiel szájából hallani.
– Avery! – kezét felém nyújtva lépett közelebb, ám mielőtt hozzám érhetett volna, egy lépést hátráltam.
– Megyek, felöltözöm – mondtam halkan, a földet bámulva.
Próbáltam nem sírni, annak ellenére, hogy fájtak Castiel szavai. De tisztában voltam azzal is, hogy gyerekesen viselkedem, és feleslegesen féltékenykedem. Lehet, hogy egykor szoros volt a kapcsolatuk, de annak már vége. Castiel most velem van, és ha csak nem hazudott – amit erősen kétlek –, szeret engem. S ezt meg kellene becsülnöm, ahelyett, hogy a múlton veszekedek vele.
Ezer évnek tűnt, míg elkészültem. Öltözködés közben a gondolataim elkalandoztak, s sokszor azon kaptam magam, hogy dermedten bámulok a sarokba, s Debbie-n jár az eszem. A kis titka egyszer az őrületbe fog kergetni…
A sminkelés is hosszabb időt vett most igénybe, noha semmivel sem kentem többet magamra, mint egy átlagos napon. Le voltam lassulva, s minden egyes mozdulatom élettelen volt. Egészen eddig izgatott voltam a mai nap miatt, most viszont se kedvem és energiám nem volt a többiekhez.
– Avery, élsz még? – Castiel megállt a szobám ajtaja előtt, s a folyosóról kiabált be.
Mély levegőt véve vettem magamhoz a táskám, s miután ellenőriztem, hogy minden szükséges dolog nálam van-e, csatlakoztam Castielhez.
– Indulhatunk! – Úgy sétáltam el mellette, hogy még csak rá se néztem.
Castiel azonban nem viselte el, hogy ilyen hűvösen viselkedem, és még az előtt visszarántott, hogy elindultam volna a lépcsőn. Szorosan tartotta a kezem, hogy ne szabadulhassak ki, s szomorúan nézett rám.
– Nem akarok veled veszekedni, és nem akarok veled haragba lenni – fújta ki a levegőt. – Sajnálom, amit mondtam. De meg kell értened, hogy Deborah korábban az életem része volt, és fáj, hogy hazudott, amikor szakítottunk.
– Ne haragudj, hülyén viselkedem… – öleltem át gyorsan. – Én csak… Annyira felzaklatott ez a hír, úgy érzem, nem tudok tisztán gondolkodni addig, amíg nem derítem ki, mi folyik a háttérben.
Castiel lassan kezdte simogatni a hátam, amitől kezdtem megnyugodni egy kicsit.
– Mit fogsz csinálni?
– Beszélek Deborah-val, és reménykedem, hogy az igazat fogja mondani…

Amire egyébként nem sok esély volt. Deborah szerette úgy alakítani a szálakat, hogy neki kedvezzen; és ha egy igazán sötét titokról volt szó… Hát, nem biztos, hogy megosztotta volna velem. Mindenesetre bíztam abban, hogy hamar kiderítem, miért hazudott. Azonban nem bukkant fel órák előtt a tornateremben, ahol az osztállyal a vetélkedők előtti megbeszélést tartottuk, s ez teljesen elvonta a figyelmem. Újra végig kellett volna mennünk azon, ki milyen feladatot lát el a délelőtti vetélkedők során, azonban én állandóan az ajtót néztem, remélve, hogy Deborah végül csak befut. Ám Debbie továbbra sem került elő, bennem pedig semmi sem ragadt meg a megbeszélésből. Halványan emlékszem, hogy Nathaniel és Melody böködtek, hogy válaszoljak a többiek kérdéseire, de őszintén, arra sem emlékszem, hogy egyáltalán megszólaltam-e az elmúlt negyed óra alatt.
Mielőtt elhagytam volna a tornatermet, Dawn rohant mellém, s belém karolt.
– Pocsékul nézel ki – jegyezte meg, amint kiértünk az udvarra.
– Köszönöm, Dawn, igazán rendes vagy! – horkantottam fel, mire Dawn csak megrázta a fejét.
– Csak közöltem veled az igazságot. – Gyorsan körbenézett, s mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs hallótávolságon belül, megállított. – Azon agyalsz, amit a bátyád mondott, ugye?
Felsóhajtottam. Dawn valóban a legjobb barátnőm volt, s nem kellett egy szót sem szólnom ahhoz, hogy kitalálja, mi is jár a fejemben tulajdonképpen. Tagadhattam és kitalálhattam volna valamit, de mostanában annyi hazugság hagyta el a szám, hogy nem igazán akartam többel előállni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Dawn azonnal rájött volna a füllentésemre.
– Még álmomban is üldöz – vallottam be, kifújva a bent tartott levegőt. – Egyszerűen megőrjít, hogy nem tudom, hol volt és mit csinált.
Dawn átkarolta a vállam, s mutatóujjával a bejárat előtt társalgó Alexy és Rosa felé bökött. Azok ketten úgy elmerültek a beszélgetésben, hogy még azt sem vették észre, több diák útját elállják.
– Mondom, mit fogunk csinálni! – kezdett bele Dawn. – Szépen odamegyünk hozzájuk, beszélgetni fogunk és jól érezzük magunkat. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg nem Debbie-n agyalni.
Halványan elmosolyodtam.
– Aranyos vagy, de azt hiszem, belefáradtam a jókedvem megjátszásába. Inkább megyek és megkeresem Debbie-t. Nyolckor találkozunk a sütis pultnál, jó?
Nem vártam meg Dawn válaszát, inkább gyors léptekkel elsétáltam. Közben mindvégig az udvart pásztáztam az ismerős alakot keresve, de leszámítva néhány gólyát, nem igazán láttam senkit a levegőn. A kapuhoz érve Rosa aggódva nézett rám, s szóra nyitotta a száját, ám mielőtt egy hang is kijött volna a torkán, intettem neki és Alexynek, majd berontottam az aulába. Odabent már nagyobb volt a tömeg; mindenki érdeklődve figyelte a felállított bódékat. Izgatottság lengte be a légkört, ami még jobban sajdította a szívem. Azt hittem, életem egyik legszuperebb napja lesz a mai, és végre megcsillogtathatom a szervezői képességeimet, de amilyen állapotban voltam, biztosra vettem, hogy valamit nagyon el fogok szúrni.
Éreztem, ahogy a pánikroham kezdi felütni a fejét, s ettől borzalmasan megijedtem, tovább rontva a helyzeten. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy mély levegőket vegyek. Nem akartam itt, az egész iskola előtt rohamot kapni, ezért amilyen gyorsan csak az agyam engedte, olyan helyeken kezdtem gondolkodni, ahol elbújhatok addig, míg egy cseppet jobban nem leszek. Némi hezitálás után végül az alagsor felé vettem az irányt, abban a reményben, hogy jelenleg senki sem tartózkodik ott. Gyors léptekkel siettem végig a folyosókon, majdnem fellökve a velem szemben jövőket és az utamban álldogálókat, s szinte feltéptem a pincéhez vezető ajtót, s lesiettem a lépcsőn. Odabent rettenetesen sötét és büdös volt, alig kaptam levegőt, de amint leültem a legutolsó lépcsőfokra, éreztem, hogy a feszültségem kezd eloszlani. Ugyan még mindig remegtem, mint a kocsonya, s majd szétfeszített a mellkasom, de már egészen elviselhető volt.
– Mióta vannak rohamaid?
Kis híján felsikítottam az ijedtségtől, mikor valaki megszólalt, ráadásul egészen közel hozzám. Olyan sötét volt idelent, hogy az orrom hegyéig sem láttam el, s annyira lefoglalt, hogy lenyugtassam magam, hogy észre sem vettem más jelenlétét. S ugyan tényleg nem láttam semmit, az illető hangját felismertem, ami – tekintve a körülményeket – még ijesztőbbé tette a helyzetet. A táskámban kezdtem kotorászni, hogy elővegyem a telefonom, s bekapcsoljam rajta a zseblámpát. Rövid időn belül gyér fény árasztotta el az alagsort, Deborah pedig hunyorgott, a tenyerét a szemeihez emelte. Félhomályban rémisztően hatott, s magamban azért imádkoztam, hogy élve kerüljek ki innen.
– A frászt hoztad rám – jegyzetem meg halkan, Debbie-re meredve.
Szemtől szemben már nem találtam magam annyira bátornak. Igen, vágytam arra, hogy tudjam, mi történt, de lehet, hogy könnyebb lenne az életem, ha fogalmam sem lenne arról, mivel töltötte Debbie az idejét. Ki tudja, lehet, hogy Dawnnak igaza van, és Debbie-nek köze van a tűzhöz.
– Nem tudtam, hogy pánikbeteg vagy. – Nem vagyok benne biztos, de mintha együttérzés és aggodalom csillant volna Debbie szemében, de amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Lehet, hogy csak rosszul láttam.
– Nem dicsekszem vele – rántottam meg a vállam, s felálltam, leginkább azért, mert így talán volt esélyem a menekülésre, ha elfajulnának a dolgok.
– De… jól vagy, ugye?
Egyik kezemmel átkaroltam magam, s idegesen helyeztem a súlyt egyik lábamról a másikra.
– Voltam már jobban is – vallottam be. – Izé, Debbie… Ami azt illeti, pont téged kerestelek…
Deborah arcán döbbenet futott végig.
– Valóban? Pedig tegnap eléggé érthetően adtad a tudtomra, hogy látni sem akarsz.
Nagyot nyeltem.
– Történt azóta egy-két dolog… – Deborah egyik szemöldökét felhúzva meredt rám, én pedig nagy levegőt vettem. – Tegnap voltam a bátyámnál. Szerintem még nem tudod, de felébredt.
Deborah remek színésznő volt, most azonban nem tudta leplezni az érzéseit. Arcán tucatnyi érzelem futott végig néhány pillanat alatt, én pedig csak ekkor jöttem rá, hogy talán, ami közte és a bátyám között volt, komoly lehetett. Még mindig nem tudtam, hogy jutott tudomására, mi történt Elliottal, hiszen nem régóta látogatja. De azt hiszem, nem is ez volt a lényeg; ahogy őt figyeltem, rá kellett eszmélnem, hogy a lány érzései valóban mélyek.
– Tegnap beszélgettem vele egy kicsit – folytattam. – Elmondta, hogy a balesete előtt együtt voltatok.
Deborah egy pillanatig habozott, majd hátradobta a haját.
– Hát, tudod, két koncert között néha találkozgattunk.
Halványan elmosolyodottam. Valahogy nem lepett meg, hogy tartja magát a hazugságához. Bár gőzöm sem volt arról, mit titkol, abban azonban biztos voltam, hogy a helyében én is ezt csináltam volna. De mivel Elliot elszólta magát, nem akartam továbbra is Debbie hülyeségeit hallgatni.
– Azt is elmondta, hogy mindvégig a városban voltál.
Deborah szemei elkerekedtek, s olyan ijedtség suhant át az arcán, amit tőle igencsak furcsának találtam. Hirtelen pánik lett úrrá rajta, rémülten kapkodta a fejét, s esküszöm, mintha néhány pillanatig levegőt is elfelejtett volna venni. Lehet, hogy kár volt felhoznom ezt a témát?
– Megígérte, hogy nem mondja el senkinek – lehelte maga elé, s élettelenül leült a lépcsőre.
Úgy éreztem, mintha bűntudat motoszkált volna bennem. Sajnáltam Debbie-t, mindannak ellenére, amit tett ellenem. S ha segítségre szorul… Nos, lehet, hogy segítettem volna rajta.
– Nem is mondott konkrétumot – ültem le mellé. – Tudod, azért elég rosszul esett, mikor megtudtam. Akkoriban azt hittem, barátnők vagyunk és nincsenek titkaink egymás előtt.
Deborah elfordította a fejét.
– Ha nem futok össze a bátyáddal a kórházban, ő sem tudott volna róla.
Döbbenten néztem rá. A kórházban?
– Meg kell ígérned, Avery, hogy nem mondod el senkinek! – Kétségbeesetten kapta rám a tekintetét. – Főleg nem Castielnek! Istenem, ha megtudja, csak jobban fog utálni.
Még magam sem hittem el, amit akkor tettem, de gondolkodás nélkül megfogtam Debbie kezét, s óvatosan megszorítottam, amikor pedig meglepetten rám nézett, kedvesen elmosolyodtam.
– Castiel, nem utál. Mérges rád, de ennyi. – Kis szünetet tartottam. – Nézd, én nem akarom örökké ezt csinálni. Hagyjunk fel a veszekedéssel, inkább… Legyünk újra barátok, jó? Olyanok, akik mindent megbeszélnek egymással. Mint régen.
Debbie szemei megteltek könnyekkel, néhány másodperc múlva pedig hangosan sírni kezdett, mire teljesen ledermedtem. Annyira szívszaggató volt a zokogása, s egyszerűen muszáj volt átölelnem, mikor egész testében remegni kezdett. Deborah kétségbeesetten kapaszkodott belém, s a vállamra hajtotta a fejét.
– Nem mertem a szemetekbe nézni, Avery! Én… annyira szégyelltem magam!
– Biztosan meg tudtuk volna oldani. El kellett volna mondanod, bármiről is volt szó!
Deborah egy pillanatra felemelte a fejét, s a szemembe nézett. A táskámból gyorsan elővettem egy zsebkendőt, s felé nyújtottam. Ő azonban csak nézte egy ideig, majd olyasmit mondott, amire aztán tényleg nem számítottam.
– Én… terhes voltam…

_________________________
Red Dress [CsJ Nathaniel és Dake]
Keep Dreaming, Darling [Exo HunHan - Yaoi]

21 megjegyzés:

  1. Na jól van ám xD ez meg miii? Most arra célzol, hogy ... Neee..😂 Durva

    VálaszTörlés
  2. Bummm..surprise bitch! xdd leesett az állam xdd folytatáást :3

    VálaszTörlés
  3. Castieltől vagy Elliottól??? Légyszi hozd gyorsan a folytatást!!!!!!!!!!! <3

    VálaszTörlés
  4. ÚR ISTEN RAINA
    Hát te sosem fogysz ki az ötletekből!! Nagyon jó rész volt

    VálaszTörlés
  5. Válaszok
    1. Előbb a Keep Dreaming, Darlingra viszem a részt, de utána egyből nekiállok a következő fejezetnek!:)

      Törlés
  6. Neked aztán ehhez van még rengeteg ötleted... Ki lehet venni a részek számából. :D Kíváncsi, hogy a jövőben - amiről még én sem tudok - mit tartogatsz még a számunkra.
    És most komolyan Deborah terhes???? :oooo Castiel vagy Elliot? Melyik vonhatjuk kérdőre? :D Szegény Avery, hogyha megtudja összefog törni, van egy ilyen sejtésem...
    Siess a folytatással. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még a végén tényleg összejön a kis Castiel, bár jobban örülnék, ha Avery-től lenne, de így sem olyan rossz. :D

      Törlés
    2. Ne is mondd, azt hittem, már csak pár fejezet van hátra, de úgy látszik, a szereplőim át vették a történet felett az uralmat, és ők bizony nem akarják, hogy mostanában vége legyen.:D
      Már nem terhes, de az volt! Ööö... Vagy ők vagy más :D
      Sietek.:D
      Kis Castiel XDDDD

      Törlés
  7. Jújjjj, Debbi terhes volt? o.O Istenem nagyon gyorsan hozd a kövi részt kérlek! ^^ ����

    VálaszTörlés
  8. Úr isten Raina!! Te mindig meglepetéseket szerzel. Persze jó értelemben. De most Castiel vagy Eliot?Most egész este ezen fogok agyalni.Várom a kövi részt!


    ui.:Nem tervezed hogy ki adsz egy könyvet?A legjobbnál 3000×jobb író vagy!! Le a kalappal

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, hogy Castiel, lehet, hogy Elliot, az is lehet, hogy valaki más. Ki tudja?:D Debbie élete tiszta rejtély :D

      Köszönöm szépen, aranyos vagy! Korábban gondolkoztam rajta, de még úgy érzem, van hova fejlődnöm.:) Majd a jövőben valamikor :)

      Törlés
  9. NEEEEEM
    Nem akartam hinni a szememnek hogy nincs töb rész :"(
    Magamat is meglepve alig 2 nap alatt elolvastam és waow
    Nagyon tehetséges vagy és imádlak ezért :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow, gyorsabban elolvastad, mint ahogy én megírok egy részt. :'D Köszönöm, hogy időt szántál rá!^^
      Ne aggódj amúgy, ma jön a következő rész :D

      Törlés
  10. Dawn anyja?? De hát lelépett a válás miatt, nem?

    Amikor szóba került a kórház, ugy tudtam, hogy ez lesz! Éreztem! Ettől függetlenül remélem nem lesznek barátok...

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyi kimaradás volt a részek között, hogy Dawn anyjáról meg is feledkeztem! De köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem, mert ezt még tudom korrigálni később :)

      Törlés