2016. július 3., vasárnap

41. Sosem ment el

Csóközön, eprecskék! 

Már korábban fel szerettem volna rakni ezt a fejezetet, de közben sikerült munkát találnom, és teljesen elszívta minden energiám. De a műtétem előttem még szerettem volna felrakni ezt a részt, úgyhogy összekaptam magam, és már meg is hoztam!^^ 

Nem tudom, meddig leszek kórházban, de ott biztosan írni fogok írni, szóval ha hazajöttem, nem szabadultok tőlem, tényleg!^^ Egy ideig úgyis óvatosnak kell lennem, szóval tuti lesz időm ide is fejezetet hozni, illetve a KDD-re is.:) 

Köszönöm szépen a véleményeiteket!^^ Továbbra is szívesen olvasom, amit nekem írtok, szóval ne féljetek írni!^^

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Puszi,
Raina

41. Sosem ment el
Nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem, a képzeletem valami ostoba játékot űz velem. Először nem is fogtam fel igazán, mit is mondott anyám. Amikor pedig tudatosult bennem… Egek, minden megfordult körülöttem, s könnyek homályosították el a tekintetem. Gyorsan megkapaszkodtam a bordásfalban, mert féltem, hogy összecsuklok. A lábaim hirtelen kocsonyává váltak, úgy remegtem.
– T-tessék?
Anya néhány pillanatig szipogott, mielőtt válaszolt volna.
– Elliot felébredt, Avery! – sírt fel hangosan.
Éreztem, hogy az én könnyeim is végigszántják az arcomat. Könnyűnek éreztem magam, mintha egy tonnás súly került volna le a vállaimról. Hónapok óta ezt a hívást vártam, de eddig el sem tudtam képzelni, hogy ennyire felemelő érzés lesz hallani ezeket a szavakat. A bátyám, aki hosszú ideje feküdt kómában, végre kinyitotta a szemeit!
Ám hirtelen belém nyílalt a fájdalom, ahogy Elliot kezelőorvosának korábbi szavai eszembe jutottak. Mi van, ha nem emlékszik ránk? Mi van, ha fogalma sincs, ki ő? És mi van, ha soha többé nem lesz képes mozgatni a végtagjait?
– Hogy van most? – kérdeztem kétségbeesetten. – Minden rendben? Emlékszik mindenre?
– Éppen vizsgálják. – Még telefonon keresztül is hallani lehetett, mekkorát nyelt. – A nővérek és az orvosok is ki-be futkosnak, de egyikük sem mond semmit.
Azonnal oda kell menned! – súgta egy hang a fejemben. Hirtelen ez tűnt helyesnek. Elliot mellett akartam lenni, hogy megbizonyosodjak róla, nem esett baja. Nem érdekelt, hogy még van egy kis munka a tornateremmel. Minél hamarabb át akartam ölelni a bátyám, s hallani akartam, ahogy azt mondja, minden rendben lesz.
– Én… sietek, jó? Fél órán belül ott vagyok!
Miután elköszöntem anyutól, tekintetemmel rögtön Castielt kezdtem keresni. Nem volt nehéz dolgom, ő éppen felém tartott, arcán pedig aggodalom ült. Ahogy elnéztem mögötte, láttam, hogy Dawn is kíváncsian pillant felém, azonban ő nem mozdult. Kíváncsi voltam, vajon Castiel mondta-e neki, hogy ne jöjjön ide, vagy Dawn maga döntött úgy, hogy inkább Alexy és Kentin mellett marad.
– Hé, minden rendben? Olyan sápadt vagy. – Castiel azonnal megfogta a kezem, ahogy mellém ért. – Elliottal van valami?
Mosolyogva bólogattam.
– Anyu hívott. Azt mondta, felébredt. Nekem… Oda kell mennem! – A telefonomat a zsebembe csúsztattam, s nagy léptekkel indultam a kijárat felé. – Ha Dawn kérdezősködne, mondd meg neki, hogy holnap minden elmagyarázok, jó?
Castiel bólintott, majd egy rövid csókot váltottunk, mielőtt ott hagytam volna őt és a többieket a tornateremben. Kissé bűntudatom volt, amiért csak így, minden szó nélkül lelépek, elvégre ők a szabadidejüket áldozták fel azért, hogy én hamarabb megszabadulhassak Deborah társaságától. De nem tehettem mást. Alig vártam, hogy beérjek a kórházba, s a saját szememmel is lássam Elliotot. Jelen pillanatban még az sem érdekelt volna, ha az igazgatónő kicsap, csak hadd lehessek a bátyám mellett.
Azt hiszem, még sosem telt ilyen lassan az idő. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a busz elért a kórházig. Útközben idegesen rágcsáltam az ajkaimat, s egyfolytában a telefonom kijelzőjét bámultam, hátha kapok valami infót anyától, de semmi. Úgy gondoltam, ha nincs hír, akkor minden rendben lehet, bár ahogy teltek a percek, egyre bizonytalanabbá váltam, s alig vártam, hogy a kórteremhez érjek. Azonban mintha minden összefogott volna ellenem. Az utcán rengeteg ember mászkált, akik mellett csak úgy tudtam elmenni, ha egyszer-egyszer meglöktem őket, aminek persze nem örültek túlzottan. Obszcén szavakat kiáltottak utánam, amelyeket el is engedtem a fülem mellett. Ha az ő családtagjukról lenne szó, biztosan ők is tolakodnának a helyemben.
Ám nem csak az emberek idegesítettek fel. A kórházi lift egyszerűen nem akart engedelmeskedni, hiába nyomkodtam a gombot, az ajtó nem nyílt ki. Hisztisen toporzékoltam, de hamar meguntam a várakozást, s inkább a lépcsőt választottam, hogy minél hamarabb felérhessek arra az emeletre, ahol Elliot is feküdt. Több orvosnak és látogatónak is nekimentem, de nem pocsékoltam az időmet bocsánatkérésekkel. Úgy éreztem, az összeomlás szélén állok, s semmit sem akartam jobban, mint végre látni a bátyám kék szemeit, s hallani a hangját.
Már messziről kiszúrtam anyu fel-le sétáló alakját Elliot kórterme előtt. A cipője orrát bámulta, így csak akkor vett észre, mikor közvetlenül mellé értem. Az arca beesett volt; úgy nézett ki, mintha pár óra alatt éveket öregedett volna, teljesen megviselte őt a várakozás. Szemei fáradtan csillogtak, homlokán pedig tucatnyi, aggodalom okozta ránc ült. A sminkje teljesen elfolyt a sok sírástól. Életemben nem láttam még őt ennyire szétcsúszva, de valahol mélyen hálát adtam neki, hogy most, ebben a pillanatban nem a tökéletességre törekszik, s nem törődik azzal, mit gondolnak róla mások. Most az egyszer tényleg úgy viselkedett, mint ahogy már akkor is kellett volna, mikor Elliot kórházba került.
– Na, van valami hír? – kérdezem reménykedve, hátha tud már valamit.
Anya megrázta a fejét.
– Még semmi. Biztosan valami komoly baj van. Istenem, biztos vagyok benne, hogy nem emlékszik semmire!
Kissé mérges lettem, amiért ennyire negatívan gondolkozik, s egyből a rosszra gondol, de valahol meg is értettem a kétségbeesését. A fia fél év után végre felébred, és az orvosok semmit sem akarnak mondani. Nos, ha az én gyerekem feküdne odabent, már biztosan rájuk törtem volna az ajtót, s válaszokat követeltem volna.
– Ne vonzzad be! – szóltam rá halkan. – Lehet, hogy nincs is semmi baj, csak szeretnék alaposan kivizsgálni. Minden rendben lesz.
Talán tíz percet várakozhattunk. Anya továbbra is rótta a köröket a kórterem ajtaja előtt, én pedig hol a széken üldögéltem, hol pedig a falnak támaszkodva rágtam a körmöm idegességemben. Anya feszültsége hamar átragadt rám, s ismét kezdtem elveszíteni a reményt. Ha Elliottal minden rendben lenne, már biztosan adtak volna valami információt az állapotáról, de amióta itt vagyok a kórházban, egy orvost sem láttam ki vagy bemenni abba a szobába. Most már tényleg nem tudtam, mire számítsak. A torkomban hatalmas gombóc volt, s úgy éreztem, levegőt sem kapok. Rettenetesen izgultam.
Amikor pedig végre kinyílt Elliot kórtermének ajtaja, anyával egyszerre ugrottunk az orvos elé, s minden kérdésünket rázúdítottuk. Ő csak kapkodta a fejét, azt sem tudta, mire válaszoljon először, majd arrébb tolt minket, s szép lassan elmondott mindent, amit tudnunk kellett a bátyám állapotáról.
– Őszinte leszek Önökkel – kezdett bele –, nem számítottam rá, hogy Elliot fel fog ébredni, főleg azok után, mennyit romlott az állapota az elmúlt időszakban. Ami pedig még hihetetlenebb, hogy most úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van. – Hatalmas kő esett le a szívemről. – Jól reagál mindenre, önmagára is remekül emlékszik. Egyedül a balesetről nincs fogalma, de azt hiszem, ez talán nem is baj.
Legszívesebben elsírtam volna magam örömömben, de képtelen voltam rá. Még nem fogtam fel igazán az orvos szavait. Annyira szürreálisnak tűnt ez az egész helyzet. Alig pár órája még biztos voltam benne, hogy soha többé nem lehetek együtt Elliottal, most pedig minden a legnagyobb rendben van. Végre nem a mozdulatlan bátyámat kell figyelnem, hanem beszélhetek is vele!
– És mikor jöhet haza? – kérdeztem izgatottan, mire az orvos homloka ráncokba szaladt.
– Egy ideig még biztosan nem – mondta. – Talán a jövő hét végén, bár ezt sem ígérem biztosra.
Kissé csalódott lettem, de azért egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. A szomorúság ellenére örültem, hogy inkább bent tartják, hogy biztosra menjenek, semmilyen károsodást nem szenvedett.
– És mikor mehetünk be hozzá? – Anya már lépett is az ajtó felé, s szerintem egyáltalán nem érdekelte volna, ha az orvos azt mondja, most még nem látogathatjuk meg, ő akkor is odament volna a bátyámhoz.
– Akár most is – felelte a férfi, mire felcsillant a szemem. – De egyszerre csak egy ember tartózkodhat bent nála.
Ezzel magunkra is hagyott minket, én pedig azonnal anyára néztem. Láttam rajta az őrlődést; tudtam, hogy elsőként akar bemenni Elliothoz, de tisztában volt azzal, hogy én is minél hamarabb akartam őt látni. Végül felsóhajtott, s rám mosolygott.
– Menj csak. Te többet voltál mellette, mit én.
Egy pillanatig sem haboztam, gyorsan megöleltem anyát, s pár lépéssel átszeltem azt a távolságot, ami a bátyámtól választott el. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Hirtelen ijedség futott végig rajtam. Ugyan a doki azt mondta, Elliot mindenre emlékszik, a balesetet leszámítva, de mi van, ha engem elfelejtett? Mi van, ha bemegyek hozzá, s megijed tőlem? Fogalmam sincs, hogyan birkóznék meg ezzel.
Egy mély levegőt vettem, s összeszedtem magam. Nem omolhatok össze, főleg nem most.
Az ajkamba harapva nyomtam le a kilincset, s félve kukkantottam be a szobába. Amikor a tekintetem találkozott Elliot hatalmas kék szemeivel, a szívem még gyorsabban kezdett verni, s hatalmas mosoly jelent meg az ajkaimon, miközben hatalmas könnycseppek folytak végig az arcomon. Fél pillanat múlva már a bátyámat öleltem, s hangosan zokogtam a megkönnyebbüléstől. Olyan jól esett magamba szívni az illatát. Annyira hiányzott már!
Elliot teste is megrázkódott a sírástól, ami kissé megdöbbentett. Sosem láttam őt elérzékenyülni, előttem legalábbis próbálta erősnek mutatni magát, bármi is történt. Most azonban sebezhetőnek tűnt. Lehet, hogy nem emlékszik a balesetre, de biztos vagyok benne, hogy a fél év, amelyet kómában töltött, rajt hagyta a nyomát a lelkén.
– Azt hittem, soha nem jön el ez a pillanat – suttogtam. – Istenem, Elliot, annyira hiányoztál!
Elliot kicsit eltolt magától, nem messzire, épp csak annyira, hogy jól szemügyre vehesse az arcom. Csak bámult rám, szomorú, mégis boldog tekintettel, s a hüvelykujjával elkezdte letörölni a sós nedvességet az arcomról.
– Nézzenek oda! – mosolyodott el. – Kész nő lett belőled! Az én kis húgocskám felnőtt, amíg aludtam.
Felkacagtam, s az ágy mellé húztam azt a széket, amelyen olyan sokat ültem az elmúlt hónapokban. Elliot kezéért nyúltam, s megszorítottam azt.
– Ugyan, semmit sem változtam!
Elliot arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott; hirtelen semmit sem tudtam leolvasni róla.
– De igen. Megkomolyodtál. – Elhúzta a száját. – Barátod van?
Éreztem, ahogy a pír elönti az arcom. Ennyit a meghitt pillanatról. Lassan bólintottam.
– Tudod, amíg te itt szédítetted a nővéreket, én elég sok sráccal keveredtem össze. – Elliot tudott a viselkedésemről, talán ezért sem döbbentette meg, amit mondtam. – Némelyiket borzasztóan megbántam, de akadtak olyanok is, akik mellett elég jó volt. De ismersz, egyik mellett sem tudtam huzamosabb ideig megmaradni…
Elliot kíváncsian húzta fel a szemöldökét.
– De találtál valakit, igaz?
Felsóhajtottam.
– Remélem, nem vagy fáradt, mert egy hosszú történet következik…
És akkor elmeséltem neki mindent, egészen Matt bulijától, hiszen így utólag visszagondolva, akkor kezdtem Castiel iránt érezni valamit. Aztán folytattam a tornatermi csókkal, s azzal, hogy meghívott a próbájukra. A tűzesetet sem hagytam ki, bár rögtön megbántam, hogy megemlítettem. Elliot borzasztóan dühös lett, amit nem akartam. Utáltam, hogy így felhergeltem, de rosszul éreztem volna magam, ha mástól tudja meg. Mindig őt avattam be mindenbe, s ő volt az, akinek sosem hazudtam. Egyszerűen úgy éreztem, mindent el kell neki mondanom. Bár lehet, hogy az időzítés nem volt megfelelő. Elterelésképp inkább folytattam a kis történetet rólam és Castielről, bár amikor Deborah is szóba került, Elliot értetlenül meredt rám.
– Hogy érted, hogy amikor Deborah visszatért? – kérdezte zavartan.
– Hát, tudod, ő és Castiel azért szakítottak, mert Debbie-t valami lemezcég leszerződtette. Mielőtt turnéra indult, Deborah dobta Castielt. De hé, ezt te is tudod! Az első koncerten ott voltál!
Elliot továbbra is homlokráncolva nézett rám, és hirtelen rossz érzésem támadt.
– Azt hittem, tudod – sóhajtott fel.
– Mármint mit tudok?
– Hogy Deborah még az utazás előtt összebalhézott a menedzserével. Avery, Deborah sosem hagyta el a várost.

Elliot szavai sokkoltak, s csak nehezen jutottak el a tudatomig. Mi az, hogy sosem hagyta el a várost? De hisz’ annyit beszéltem vele, s állandóan képeget küldözgetett azokról a helyekről, ahol éppen járt. Az egész csak egy átverés lett volna? És mégis mit csinált addig, amíg mindenki azt hitte, turnén van?
A bátyám nem adott választ a kérdéseimre, szerinte ez nem olyan dolog, amit neki kellene nekem elmondania. Belül dühös voltam rá, de valahol meg is értettem. Nem lett volna szép dolog kibeszélni Debbie-t a háta mögött, még akkor sem, ha egy álszent ribanc.
– Van még valami – mondta halkan, mielőtt anyuval váltottuk volna egymást. – A balesetem előtt Debbie és én… Együtt voltunk.
Úgy éreztem, ennél többet már nem tudok elviselni. Abban a pillanatban hálás voltam anyának, amiért félbeszakított minket. Sokkos állapotban hagytam el a kórházat, s egyenesen Dawnhoz buszoztam. Útközben írtam egy üzenetet Castielnek, hogy holnap suli előtt jöjjön a házunkhoz, mert még tanítás előtt meg szeretnék beszélni vele valamit.
S hogy miért Dawnhoz rohantam Castiel helyett? Az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól, s már fele annyit sem osztottam meg vele, mint korábban. Dawn nem tudott semmit, emiatt pedig bűntudat gyötört. Rendbe akartam hozni, s el akartam neki mondani mindent, mielőtt valaki mástól tudja meg. Ha rájön, hogy hónapok óta titkolózom, egészen biztosan megromlik a kapcsolatunk.
Alig tűnt néhány másodpercnek, míg Dawn családjának házához értem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy megérkeztem, s már csak arra eszméltem fel, hogy Dawn döbbenten nyit ajtót nekem.
– Hát te? – kérdezte. – Minden rendben? Olyan sápadt vagy!
Az ajkamba haraptam.
– A kórházból jövök – feleltem. – Ráérsz, ugye? Valamit mondanom kell.
Mint arra számítottam, Dawn dühös volt. Mármint nagyon dühös. Sosem láttam még ilyennek, teljesen kikelt magából. Mérges volt, amiért nem bíztam benne, s hagytam, hogy abban a tudatban éljen, hogy Elliot valami neves külföldi egyetemen tanul. A haragját később azonban szomorúság vette át, s még el is sírta magát, miközben arról meséltem, milyen érzés volt a bátyám mozdulatlan teste mellett ülni ennyi időn keresztül. Hozzám hasonlóan ő is megkönnyebbült, mikor elmondtam, most már minden rendben, hiszen ébren van. Azonban az aggodalom továbbra is ott volt bennem. Elliot borzasztóan vékonynak tűnt, s csak remélni tudtam, hogy innentől kezdve hamar felszed pár kilót. Sosem volt egy nagydarab fiú, bármennyire is próbálkozott, képtelen volt a hízásra. Mindig is sportos testalkata volt, s rengeteget edzett, hogy formában tartsa magát. Emlékszem, régen állandóan azzal cukkoltam, hogy ilyen kinézettel tutira sikeres modell válna belőle. Most azonban az izmai eltűntek, s csont sovány volt, arca pedig beesett, s sápadt.
– Valamit mondott ma – sóhajtottam fel. – Elliot azt mondta, hogy Debbie sose hagyta el a várost.
Dawn szemei a háromszorosára nyíltak.
– Micsoda? Úgy érted, mindvégig itt volt?
Aprót bólintottam.
– Fogalmam sem volt róla, érted? – Végigdőltem Dawn ágyán, s a plafont kezdtem bámulni. – Annyira hihetően adta elő, hogy éppen Párizsban, Bordeaux-ban meg isten tudja hol járt. De vajon hol rejtőzködhetett ennyi ideig?
Dawn hirtelen elcsendesült. Láttam az arcán, hogy valamit mondani akar, de habozott; nem volt benne biztos, hogy ki kellene mondania. Végül nagy levegőt vett, s kibökte.
– Gondolod, hogy köze volt a tűzhöz?
Idefele jövet az én fejemben is megfordult, hogy talán Deborah zárt be a raktárhelyiségbe, s gyújtotta rám azt. Aztán, ahogy tovább gondolkoztam, rájöttem, hogy biztosan nem ő volt. Talán indítéka lett volna rá, hisz’ mindig sejtette, hogy több van köztünk Castiellel, még ha mi ezt nem is ismertük be. Mégis, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem Debbie próbált megölni.
– Nem ő volt – válaszoltam Dawnnak.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – vonta fel a szemöldökét. – Megtaláltad a tettest?
Felsóhajtottam.
– Ugyan, dehogy. Már egy ideje nem is keresem.
– Akkor?
Átfordultam az oldalamra.
– Emlékszel, amikor mondtam, hogy nevetést hallottam? – Dawn aprót bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy fiú volt az elkövető. Ráadásul valaki, akit jól ismerek.
Dawn hirtelen felpattant, s kétségbeesetten nézett le rám.
– Castiel?
Nagyot sóhajtottam. Volt időszak, amikor gyanakodtam Castielre, noha ezt senkinek sem említettem. Ő hívott meg aznap a próbájukra, s ő is mentett ki a raktárból. És mint később megtudtam, egyik bandatársa sem volt jelen akkor. Egy ideig biztos voltam benne, hogy így akart megleckéztetni, elvégre előtte pont veszekedtünk, és eléggé beszívattam azzal a tornatermi csókkal. Mindennek ellenére magabiztosan jelenthetem ki, hogy Castielnek semmi köze nem volt a tűzhöz. Épp elégszer nevettettem meg, mióta együtt vagyunk, s mély kacagása egyáltalán nem hasonlít ahhoz a rosszindulatú röhögéshez, amelyet aznap hallottam a raktárnál.
– Nem, biztosan nem Castiel volt. Tény, hogy nem képes gondolkodni, ha valaki felhúzza, de ezt még ő sem tenné meg. – Egy pillanatra elgondolkoztam. – Az a helyzet, hogy egyik ismerősömből sem nézem ki, hogy valakire csak úgy rágyújtana bármit is. – Újabb szünetet tartottam. – Egyébként Jace az első számú gyanúsítottam.
Legjobb barátnőm kérdőn meredt rám.
– A srác, akivel nyár végén randiztál?
– Igen – bólintottam. – Rettentően dühös volt, mikor szakítottunk. És utána néha még láttam a városban. Azonban a tűz óta egyszer sem botlottam belé. Véletlen lenne?
Dawn úgy rogyott le mellém, mint akinek az agyát teljesen leszívták, s ezt teljes mértékig meg is értettem. Túl sok információt zúdítottam egyszerre a nyakába, s tudtam, hogy időre van szüksége, míg feldolgozza.
– Lehet, hogy csak elfoglalt. De hé, mi van, ha Debbie bérelt fel valakit, csakhogy ne gyanakodj rá?
Felnevettem.
– Ugyan kérlek, Deborah nem ilyen okos.
– Ó, ne becsüld alá Deborah képességeit! – mondta vészjósló hangon.
Csak a szemeimet forgattam.
– Dawn, ha Deborah el akarna tenni láb alól, nos… Már rég megtette volna. De mindegy, ne beszéljünk erről. Szeretném elfelejteni ezt az egészet.
– Nem hiszem el, hogy csak így feladod, Avery!
Ami azt illeti, nem adtam fel, egyszerűen csak vártam. Tudtam, hogy ha valaki ártani akarna nekem, az nem fog megelégedni egy sikertelen akcióval. Újra és újra meg fogja próbálni, addig, amíg el nem végzi azt, amit már először is akart. Ettől pedig rettenetesen féltem. Mert ki tudja, lehet, hogy a következő alkalommal sikerrel jár…

_______________________________________

18 megjegyzés:

  1. Szia. Én pár napja találtam rá a blogodra.Tetszik is! Nagyon jól írsz,mindent aprólékosan kidolgozol,így jobban átlehet élni az olvasott szöveget. Ügyes vagy ! Minnél hamarabb hozd a következő részt és ne hagy sokáig kétségek közt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a történet a tetszésed!:) Igyekszem a napokban hozni!^^

      Törlés
  2. Hali :)
    Fuuu hát ez rettentően jó volt ^^
    Örülök, hogy Eliot végre felébredt, és nem lett semmi komolyabb károsodása, a vékonyságot leszámítva, de szerintem az normális ha valaki sokáig van komában...
    Annak is, hogy anyuci végre tényleg anyuciként viselkedik :D legalábbis mikor a helyzet úgy hozza...aztán még lehet, hogy vissza változtatod...bár örülnék, ha ilyen maradna :D
    Hm kíváncsi vagyok, mit találtál ki, hol rejtőzködött Debbi, és miért mondta, hogy nincs a városban.
    Jó volt ez a kis barátnős pletyizés a végén :) olyan kedves volt ^^
    Hmm, nem tudom, hogy a gyújtogatónál kire gondoltam ki lehet, de szerintem sose tippeltem Debbire, az túl klisés lenne, egyszerű... jobban örülnék, ha bonyolítanád, és valaki olyan lenne akire sose gondolnék...az már adott, hogy fiú és nem Castiel...*pedig mekkora poén lenne, ha a végére kiderülne, hogy mégis Castiel volt, mert sose szerette Averyt csak Debbit, vagy még jobb lenne ha Dawnt xD vagy igazából homokos, és csak Eliotra fájt a foga* na jó komolyra fordítva a szót...arra Jace-re már nem is emlékszem...újra kéne olvasnom a fejezeteket o.O de ha már így feldobta Avery, mint ötlet, hogy rá gyanakszik, már nem lenne olyan áll leejtős az egész :( de amúgy úgy is tetszene, ne érts félre ^^ csak szeretem az olyan titkokat, aminek a kiderülése után össze kell kaparjam magam :D
    Huh, elfáradtam, meg égnek az ujjaim, szóval gyorsan lezárom :D
    Köszönöm ezt a kis aranyos fejezetet :) meg a még egy plusz titkot :D
    Alig várom a folytatást ^^
    pusz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Köszönöm!^^
      Jace még nagyon a történet elején szerepelt, lehet, hogy ezért nem emlékeztek rá.:)
      Bízom benne, hogy sikerül titeket meglepnem a gyújtogató kilétével!:)
      Sietek a következővel!^^
      Puszi:*

      Törlés
  3. Akkor mindent a legelejétől lenne ésszerű kezdeni és nem éppen minden marhaságot összeszedni...
    A történet elejétől kezdve rettegtem attól, hogy Elliot nem fog felébredni, de aztán mégis, aminek nagyon örültem. :D Nem hiába a fiúk közül az első számú kedvenc, annak ellenére, hogy nagyon mellékes karakter. x3
    Az anyukán nagyot néztem, de örültem annak, hogy végre igazi anyukaként volt jelen a kórházban. Remélem megmarad ilyennek a történet végéig, s nem csinálsz belőle újra idegesítő hárpiát. ^^"
    Találj ki valamit ésszerűt arra, hogy elmagyarázd az állítólagos turné alatt, hol tartózkodott...
    Háhá, én tudom ki gyújtogató, így nem tudsz meglepni vele. :D De megpróbálok kicsikét meglepődni. :P :D
    Siess a résszel Unnie, mivel tűkön ülve várom a folytatást.

    UI:. A KDD-vel is tessék sietni.^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még mindig nem értem, hogy lehet ő a kedvenced, amikor kb semmi szerepe nem volt, csak feküdt és aludt xD (Ettől függetlenül nekem is eléggé a szívem csücske, de én, mint író többet tudok, mint te xD).
      Ó, eléggé meg fogtok lepődni, ha megtudjátok Debbie tartózkodási helyét :P
      Háhá, de azt nem tudom, miért tette, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem kicsit fogsz meglepődni!:P
      Sietek!^^

      Ui.: Fent van!;)

      Törlés
  4. Aaaaaa *-* I-M-Á-D-O-M!!!
    Hozd gyorsan!! Nagyon jól írsz :) <3

    Az, hogy Elliot és Deborah jártak...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!^^ Csütörtökön hozom!^^

      Törlés
  5. Mikor jön a kövi rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még írom, de amint elkészülök vele, hozom is!:)

      Törlés
  6. Egy hete találtam rá a blogodra és függő lettem. Egyszerűen fantasztikusan írsz, ez megállná a helyét a bestseller könyvlistákon! Komolyan kiadhatnád :) Már nagyon várom a folytatást, minden nap többször megnézem hogy van-e fent új rész :)
    Légyszi még nagyon sok fejezetet írj, annyira imádom ezt a történetet :)) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, köszönöm szépen, igazán kedves vagy, de annyira azért nem olyan jó :$
      Hamarosan tényleg hozom a folytatást, bár ez a rész nagyon lassan akar összejönni.^^"
      Nem tudom megmondani, mennyi fejezet van még pontosan hátra, mert folyamatosan vannak új ötleteim, de azt hiszem, egy darabig még biztosan olvashatjátok!:)

      Törlés
  7. Sajnálom, de nem lepődtem meg....
    Igaz hogy 5 vagy 6 napja olvasom csak, de mindvégig tudtam, hogy Jace az...
    Egy k*cs*g c:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megtoldom:
      Biztosra sejtem hogy Jace vagy Castiel bújtatta el Debi-ribit.
      Még Elliotthoz is hozzákötöm, hisz együtt voltak...

      Törlés
    2. Az, hogy Avery Jace-re gyanakodik, nem jelenti azt, hogy ő is volt.:D De ki tudja... Lehet, hogy mégis.:D
      Az pedig, hogy Deborah merre járt... Majd megtudjátok a következő fejezetben :D

      Törlés
    3. Mikor jön a kövi rész?

      Törlés
  8. Végre egy kis boldogság! De az örömben ott az üröm:(( micsoda dolog ez, kixsit sem hagyd élvezkesni az olvasót:) ide meg oda kapkodom a fejem, egymást érik az események, nem tudom eldönteni, hogy boldog legyek vagy bosszús...
    Várom, hogy mi fog ebből kisülni:)

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés