Csóközön!^^
Meghoztam a 44. fejezetet is, ezúttal viszonylag hamar. Remélem tetszeni fog!^^ Jó olvasást kívánok hozzá!^^
Puszi,
Raina
44.
Szent a béke?
A félelem pillanatok alatt lett úrrá
rajtam, s sikítani akartam, segítségért kiáltani, de az a kéz olyan szorosan
tapasztotta be a számat, hogy még én is alig hallottam magam. A könnyeim folyni
kezdtek, és azért imádkoztam, hogy valaki, aki tanúja volt az elrablásomnak,
utánam jöjjön, s megmentsen. Bár valahol mélyen sejtettem, hogy ez nem fog
megtörténni.
Elrablóm egy pillanatra elengedett, mire
azonnal az ajtóhoz csúsztam, s rángatni kezdtem, de az meg sem moccant. Már az
ablakot is püföltem, miközben teli torokból üvöltöttem, de mindhiába. Egy
kórház parkolójában vagyunk, nem hiszem el, hogy senki sincs a közelben! Aztán
eszembe jutott a telefonom, amely akkor esett ki a kezemből, mikor a fekete
ruhás fazon bevágott ebbe az átkozott kocsiba. Ha elég gyors vagyok, talán egy
pillanatra fel tudom hívni Castielt, hogy segítsen. Hirtelen nyúltam a készülék
után, de a férfi gyorsabbnak bizonyult nálam, s még az előtt felkapta a
földről, minthogy hozzá érhettem volna.
– Nem akarlak bántani, Avery! – szólt rám,
mikor mocskos dolgokat kezdtem a fejéhez vágni. – Nem az vagyok, akinek
gondolsz!
Nos, nem tűnt olyan embernek, akiben bízni
lehetett, s egy szavát sem hittem el. Soha életemben nem láttam még, s mivel
csak úgy megfogott, és elrabolt, biztos voltam benne, hogy azzal az emberrel
állok szemben, aki rám gyújtotta a raktárt. Egy pillanatra azonban
elgondolkodtam. Miért pont fényes nappal támadt volna rám, ráadásul egy olyan
helyen, ahol tucatnyian fordulnak meg nap, mint nap?
– Akkor mit akar tőlem? – üvöltöttem rá.
A félelem továbbra is ott cikázott bennem,
s semmit sem akartam jobban, mint a barátnőimmel lenni, s elfelejteni ezt az
egészet. Miért mindig velem történnek ilyen dolgok? Miért nem élhetem
normálisan az életem, mint a többi velem egykorú? A tanulásra és a barátaimra
kellene koncentrálnom, nem pedig arra, hogy valakinek szándékában áll eltenni
láb alól!
– Édesanyád bérelt fel, hogy figyeljek
rád, és próbáljam kideríteni, ki próbált megölni.
Na, jó. Tucatnyi lehetőség fordult meg a
fejemben, de erre aztán tényleg nem számítottam. Emlékszem, korábban már
összevesztem anyával a pasas miatt, de meg voltam győződve arról, hogy azóta
nincs senki a nyomomban. Sosem tűnt fel, hogy követne valaki… Az addig bent
tartott levegőt lassan kifújtam, s most először mértem végig alaposan, mióta a kocsiban
ülök. Körülbelül harmincötnek tippeltem, s körülbelül százkilencven centinek.
És nagyon izmos volt; ezt még a fekete kabáton keresztül is látni lehetett.
Tekintete éber volt, sötét haját pedig katonásra vágták. Kíváncsi voltam, vajon
van-e családja, aki most miattam mellőzi őt.
– Izé, és miért kellett ilyen durván
bevágnia ide? Úgy értem, ha nem akar elrabolni, meg ilyesmi…
– Nem akarom, hogy bárki is meghalljon
minket – szakított félbe. – Híreim vannak, és úgy gondoltam, előbb veled osztom
meg, aztán majd anyukáddal.
Oké, most már eléggé felkeltette az
érdeklődésem. Csak nem…?
– Megtalálta a gyújtogatót? – kérdeztem
izgatottan.
A férfi csalódottan rázta a fejét.
– Még nem, de közel vagyok hozzá! – Kérdőn
meredtem rá. – Amíg a bátyáddal beszélgettél, váltottam pár szót a barátnőddel.
Érdekes információt tudtam meg tőle.
Döbbenten pislogtam rá.
– Deborah tudja, ki tette?
A férfi aprót bólintott.
– Azt mondta, gyakran szokott a raktárba
menni, és aznap is odaindult, mikor látta elfutni a fiút. – Követőm egy
pillanatnyi szünetet tartott, gondterheltnek tűnt. Mély levegőt vett. – Azt
állítja, másnap fenyegető üzenetet kapott, így érthető, miért nem beszél.
Hirtelen bűntudatom támadt. Egy kis részem
valahol Deborah-ra gyanakodott, s most rosszul éreztem magam, hiszen az
egészhez köze sem volt, sőt. Ő is bajba került, mert rosszkor volt rossz
helyen.
– Van még valami. – Ijedten kaptam a tekintetem
újra a pasasra. Még lehet ennél rosszabb?
– Azt üzeni: vigyázz kit nevezel a legjobb barátnődnek.
– T-tessék?
Sokkos állapotban szálltam ki az autóból,
s fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Még
mindig nehezemre esett megbízni Debbie-ben, de erősen kételkedtem benne, hogy
az egész csak kitaláció lenne. Miért hazudna ilyet? Főleg azok után, hogy
fogjuk rá, kibékültünk. Ráadásul Dawn a légynek sem tudna ártani. Évek óta a
legjobb barátnőm, jobban ismertem, mint ő saját magát, s valahogy nem tudtam
elképzelni, hogy ezt tegye velem. S utána sem utalt semmi arra, hogy ő lenne az
elkövető. Márpedig, ha ő tette volna, a későbbiekben is bepróbálkozott volna.
Vagy nem?
A lábaim lassan, de biztosan vittek Rosáék
házához, a kapu előtt azonban megtorpantam. Nem tehettem róla, de a hallottak
bogarat ültettek a fülembe, s nem voltam benne biztos, hogy ezek után
kényelmesen éreztem volna magam Dawn társaságában. Tudom, rá kellene kérdeznem
nála, de nem volt hozzá merszem. Ha valóban ő gyújtotta a tüzet, biztosan nem
vallaná be, tagadná a dolgot. Ha viszont nem ő volt – márpedig ebben majdnem
teljesen biztos voltam –, biztosan kiakad, hogy gyanúsítgatom. Nem akartam őt
elveszíteni, hiszen mindig mellettem volt, még akkor is, ha egy kicsit
elhanyagoltam mostanság. Nagyot sóhajtottam. Nem szabadott volna meghallanom
ezt az egész szart.
Hosszas hezitálás után végül becsöngetem,
fél pillanat múlva pedig már ki is nyílt az ajtó, s Rosa vidáman rángatott be a
házba, s egyenesen a szobájáig húzott.
– Már azt hittük, sosem érsz ide! –
nevetett fel. – Deborah hol van? Tudod mit? Nem is érdekes. Most lettem kész
Dawn sminkjével. Meg kell nézned!
Kissé félve pillantottam át legjobb
barátnőmre, tartottam attól, hogy hirtelen fog belőlem kirobbanni minden. Egy
mosolyt erőltettem az arcomra, mikor megláttam széles vigyorát. Ami azt illeti,
Rosa remek munkát végzett, bár ezen egy cseppet sem lepődtem meg. Dawn ezzel a
sminkkel kiköpött Kleopátra volt, s tudtam, hogy a színek remekül fognak
mutatni az arany ruhájával, amelyet eddig csak képen láttam. De nem tudtam most
ezzel foglalkozni. Muszáj volt beszélnem a legjobb barátnőmmel, úgy éreztem,
tudnia kell arról, amit Debbie mondott. Úgyhogy leültem vele szemben, és
komolyan néztem rá.
– Ennyire szörnyű? – kérdezte aggódva, s
rögtön az arcához kapott.
Hevesen kezdtem rázni a fejem.
– N-nem, szuperül nézel ki. Én csak…
mondanom kell valamit.
Lassan elmeséltem a lányoknak az egész
parkolós ügyet, ők pedig döbbenten hallgattak végig, amikor pedig mondandóm
végére értem, Dawn feldúltan pattant fel Rosa gondosan bevetett ágyáról és
egyenesen rám meredt.
– És gondolom, Te el is hiszed Deborah
szavait! – fújtatott dühösen. – Elvégre annyira jó barátnők lettetek hirtelen!
A szemem sarkából észrevettem, hogy Rosa
kíváncsian kapja felém a fejét. Ő még nem tudott az Elliot és Deborah
kapcsolatról, ahogy arról sem, hogy a bátyám egészen a tegnapi napig kómában
feküdt. S ezt nem is most akartam neki elmondani.
– Szerintem nem kezdtelek el
gyanúsítgatni! – morogtam. – Én csak elmondtam, amit hallottam.
Dawn összefonta maga előtt a karjait.
– Láttam az arckifejezésed, mikor bejöttél
a szobába. Biztos vagyok benne, hogy magadban már elkönyvelted, hogy én
próbáltalak megölni. És remélem te is tisztában vagy azzal, hogy mennyire
nevetségesen hangzik!
Egyáltalán nem tetszett azaz irány, amit a
beszélgetés vett, s már bántam, hogy felhoztam a témát. Miért nem tudtam egyszerűen
csak csendben maradni? Miért kell nekem mindig mindenkit megsérteni?
– Tudom, de értsd meg…
Dawn nem engedte, hogy bármit is mondjak,
azonnal közbe szólt.
– Nem érdekelsz! A buliban találkozunk.
Sziasztok!
Azzal megfogta a táskáját és a kabátját, s
mérgesen viharzott ki a szobából, becsapva maga mögött a bejárati ajtót.
Szomorúan néztem magam elé; nem akartam, hogy így végződjön ez a beszélgetés.
Teljesen megértettem Dawnt, valószínűleg én is így reagáltam volna a helyében.
Tényleg nem szabadna elhinnem Debbie szavait, hiszen állandóan csak a bajt
hozzák rám. Előbb Castiellel veszek össze a hazugságok miatt, most pedig a
legjobb barátnőmmel. Ráadásul ez egy elég komoly ügy; meggyanúsítani valakit,
hogy megpróbált eltenni láb alól, enyhén szólva is csúnya dolog, főleg, ha az
illető jóban-rosszban mellettem áll. Kételkedtem abban, hogy Dawn valaha is
megbocsájt nekem, s rohadtul kezdtem utálni magam. Az lenne a legjobb, ha
elmennék ebből a városból, akkor legalább mindenki boldogan élhetne.
– Ezt most elcsesztem, igaz? – sóhajtottam
fel.
Rosa elém lépett.
– Nem is kicsit, drágám. Nem is értem,
hogy fordult meg a fejedben, hogy Dawn… – összeráncolta a homlokát. – Ugye
tudod, hogy arról a Dawnról beszélünk, aki még egy muslincától is sikítva
menekül el?
Lesütöttem a szemem. Rosa elítélő
pillantásaitól csak még rosszabbul éreztem magam, s egyszerűen képtelen voltam
ránézni.
– Kár volt felhoznom a témát…
Rosa felsóhajtott.
– Inkább folytassuk a készülődést, mert a
végén még elkésünk.
Alig váltottunk pár szót a következő
másfél-két órában. Engem még mindig gyötört a bűntudat Dawn miatt, Rosa pedig
jobbnak látta, ha nem szól hozzám. Csendben festettük ki egymást, bár nekem
kétszer is újra kellett kezdenem, hiszen annyira nem tudtam a feladatomra
koncentrálni, hogy egyszerűen sehogy sem sikerült normális tusvonalat húznom a
lánynak. Végül sikerült megoldani, akkor pedig rettentően büszke voltam
magamra. A végeredmény fantasztikus lett, Rosa igazi jéghercegnőnek tűnt a
fagyos sminkkel, a szürke kontaktlencsével és a hosszú, világos hajával.
Őrülten kíváncsi voltam a ruhájára is, de akárhányszor rákérdeztem, ő annyit
felelt, várnom kell még.
Az én sminkem kevésbé volt vidám vagy
visszafogott. Bukott angyalnak terveztem beöltözni, ezért szinte mindenem
fekete lett – kivéve az ajkaimat. Rosa ragaszkodott ahhoz, hogy az is sötét
legyen, de azt már túlzásnak találtam, úgyhogy egy egyszerű vörös szájfény
mellett döntöttem. A tekintetem így is ijesztően sötét volt, nem illett volna
hozzá a fekete rúzs.
– Ideje felvenni a ruhádat! – tapsikolt
izgatottan Rosa. – Jobban izgulok miattad, ez nem fair!
Felnevettem, s leakasztottam a fogasról a
ruhát. Rengeteg munkánk van benne, és ha nincs Rosa, biztosan kölcsönöznöm
kellett volna. De így egyedi textilbe bújhattam, ami még izgalmasabbá tette az
estét. Ha nem szervező lettem volna, biztosan benevezek a jelmezversenyre;
szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy megnyerném, ha indulnék.
Remekül éreztem magam abban a ruhában, s
még a lélegzetem is elakadt, mikor a tükörbe néztem. Ugyan elég sokat mutatott
meg belőlem, s kissé lenge is volt, imádtam. Az apró flitterek minden egyes
mozdulatomnál csillogtak. Egyszerűen varázslatosan nézett ki.
– Annyira hálás vagyok neked, Rosa! –
öleltem át a lányt. – Fantasztikus ez a ruha!
A lány felnevetett.
– Örülök, hogy tetszik. Be kell, hogy
valljam, én is imádom, jobban, mint az enyémet. Ó, valamit elfelejtettem!
Kérdőn néztem, ahogy Rosa kifut a
szobájából, amikor pedig egy kisebb dobozzal tért vissza, kétszeresére nőtt a
szemem. Egy fekete parókát tartott elém mosolyogva.
– Ezt a héten láttam meg egy kirakatban,
és arra gondoltam, jól mutatna a ruhádhoz!
Éreztem, ahogy a szám felfelé görbül.
Nekem korábban eszembe sem jutott a paróka, de elképesztően hálás voltam,
amiért Rosának igen, hiszen így még tökéletesebb volt a jelmezem.
– Köszönöm szépen! – ugrottam a nyakába. –
Oké, most már tényleg jövök neked eggyel. Ha valamire szükséged van, azonnal
szólj!
– Ugyan, szívesen segítettem. – Rosa a
ruhájáért nyúlt, s már készült átöltözni. De még mielőtt ruhát cserélt volna,
rám nézett, arcán egy huncut vigyor jelent meg. – Aztán nehogy szétszakítsátok
a ruhát Castiellel!
Elpirultam, ahogy Rosa nevetni kezdett.
Nem, nem a szavai hoztak zavarba; csak elképzeltem magam előtt a jelenetet. Tökéletesen
láttam a lelki szemeim előtt Castiel reakcióját, s örültem, hogy nem nálunk
találkozok a fiúval, mert egészen biztos, hogy otthon maradunk. Márpedig ez egy
olyan parti volt, amit semmiképpen sem akartam kihagyni, bármennyire is
csábított a Castiellel való együttlét gondolata.
Mint kiderült, Rosa két ruhát készített
magának, s csak nehezen tudott dönteni közülük, s elég sokáig vitatkoztunk, míg
végül a hosszú, testre simuló jelmezt választotta. Így semmi sem akadályozott
meg minket abban, hogy elinduljunk a buliba. Hiába volt rajtunk kabát,
dideregve sétáltunk végig az utcákon, közben nevetgéltünk, s hangosan
felsikítottunk, mikor egy kutya nekiugrott a kerítésnek, s őrültek módjára
ugatni kezdett. Végül tíz perces késéssel értünk a suli elé, ahol Castiel már
várt ránk. Először átsiklott rajtam a tekintete, amikor azonban újra rám
nézett, teljesen ledermedt, s kíváncsian nézett rám. Amikor megálltam mellette,
azonnal magához húzott, s szenvedélyesen megcsókolt.
– Ha nem lennél késésben, most azonnal
hazarángatnálak átöltözni – súgta a fülembe, miközben megindultunk a ruhatár
felé.
– Ugyan miért tennéd? – kérdeztem
értetlenül.
– Mert alig takar valamit ez a ruha –
mutatott a lábaimra. – És gondolom fent sem jobb a helyzet. Nem akarom, hogy
mindenki téged bámuljon.
Hangosan felkacagtam.
– Csak nem féltékeny vagy, Castiel?
A fiú felmordult.
– Nem, dehogy. De ami az enyém, az az
enyém.
Jókedvűen sétáltam be a tornaterembe, s
azonnal lekaptam magamról a kabátot, odabent ugyanis sokkal jobb idő volt, mint
kint. Castiel azonban nem díjazta az ötletet, s bár láttam a szemében, hogy
imádja, amit lát – ami nem keveset dobott az önbizalmamon –, azért rám
terítette a dzsekijét. És hogy ő minek öltözött be? Saját magának…
– Nem örülök, hogy ez van rajtad – ölelt
át hátulról. – De közben meg mégis. Most akkor, hogy van ez?
– Hát, szokj hozzá a látványhoz, mert ez a
jelmez bizony marad! – Gyorsan megfordultam a karjaiban és egy puszit nyomtam
az orra hegyére. – És most gyűjtsünk össze mindenkit, és ellenőrizzük a
világítást.
Kissé tartottam attól, hogy az utolsó
pillanatban fog meghibásodni valami, ezért alaposan végigmentünk mindenen, van,
amit háromszor is ellenőriztünk, ezzel persze teljesen kiakasztottam a
többieket. De szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, így kicsit
kiengedtem a gőzt, s vidáman tipegtem az italos asztalhoz, hogy töltsek
magamnak egy kis puncsot. Természetesen minden ital alkoholmentes volt,
legnagyobb bánatomra. Még mindig nyomasztott a Dawnnal való veszekedés, és
egek, mit meg nem adtam volna egy pohár martiniért! Szükségem volt valamire,
ami elfeledteti velem a sok szörnyűséget. De talán jobb is, ha nem volt a
közelemben semmilyen alkohol tartalmú ital, mert biztos voltam benne, hogy ha
most elkezdek inni, akkor nem fogom tudni abbahagyni, s teljesen kidőlök. Bár
lehet, hogy pont arra lett volna szükségem.
A puncsos pohárral a kezemben sétáltam
Melodyhoz és Nathanielhez, akik éppen a teendős papírt tanulmányozták át újra
és újra. Minden egyes pont mögött ott szerepelt a pipa, s örültem, hogy ők
kézben tartják a dolgokat, ha már én elhanyagoltam a feladataimat.
– Minden rendben? – kérdeztem, mikor
melléjük értem.
Nathaniel egy pillanatra elmosolyodott, de
aztán rögtön el is komolyodott.
– Dawn nincs itt. Azt hittem, együtt
jöttök.
Elkaptam a pillantásom.
– Izé, ami azt illeti, összevesztünk…
A fiú homlokán tucatnyi ránc jelent meg
hirtelen.
– De ő vezeti a jelmezversenyt! Muszáj
itt…
Nathaniel nem tudta befejezni a mondatot,
Melody ugyanis őrültek módjára kezdte ütögetni a szőke fiú vállát, s a bejárat
felé mutatott. Nathaniellel egyszerre fordultunk abba az irányba, s éreztem,
ahogy minden vér kifut az arcomból, mikor megláttam Dawnt betipegni még az
enyémnél is rövidebb ruhában, oldalán pedig egy olyan sráccal, akit még soha
életemben nem láttam. De nem is ez a legrosszabb, Dawn ugyanis még ebből a
távolságból is totál részegnek látszott. Aggódva siettem felé, de amikor
észrevett, azonnal a fiúhoz fordult, s arrébb sétáltak. Castiel lépett mellém.
– Ez meg mi az ördög volt? – kérdezte, s
közben egy pillanatra sem vette le a szemét a furcsa párosról.
Nagyot nyelve figyeltem a legjobb
barátnőmet, ahogy nevetgélve tölt magának egy kis innivalót, de kis híján a
ruhájára borítja. A bűntudatom ismét feléledt; az én hibám, hogy ennyire
részeg.
– Pár órája elég csúnyán összevesztünk.
Castiel kérdőn kapta rám a tekintetét.
– Mégis min?
Egy nagy levegőt vettem, s szép lassan
neki is elmondtam mindent. És igen, valahogy pontosan erre a reakcióra
számítottam. Először rettenetesen dühös lett, amiért nem volt mellettem, s nem
tudott megvédeni, amit irtó aranyosnak találtam. Viszont a fejmosás, amit azért
kaptam, mert megint hittem Deborah-nak, na, az nem volt cuki. De teljesen
megértettem, miért cseszett le. Debbie állandóan csak keresztbe tesz nekem, és
ha ő nincs, akkor most Dawn sem lenne ilyen állapotban.
– Keresnem kell valakit, aki lebonyolítja
a jelmezversenyt – közöltem Castiellel, amikor másodszorra kezdett bele abba,
mennyire könnyű engem átverni. Valahogy nem volt se kedvem, se energiám ezt
hallgatni, még akkor sem, ha minden egyes szava igaz. – Mert Dawn sajnos részegen
nem lesz rá képes.
– Én szívesen vállalom.
A hideg futott végig a testemen, mikor
meghallottam magam mögött Debbie hangját. Lassan fordultam meg, ő pedig
mosolyogva nézett rám. A lány egy egyszerű fekete ruhát viselt, az arcára
viszont fekete szemceruzával bajszokat rajzolt; gondolom az utolsó pillanatban
döntött úgy, hogy eljön a bulira, s csak összedobott valamit, ami egy csöppet
hasonlított egy macskához. Fogjuk rá.
– Biztos?
Deborah megrántotta a vállát.
– Legalább hasznossá teszem magam.
Castielre néztem; valamiféle tanácsot
vártam tőle, mert nem voltam benne biztos, hogy Deborah lenne-e a megfelelő
erre a feladatra. Elvégre, miatta vesztünk össze Dawnnal. Milyen lett volna, ha
ezek után Debbie-t rakom a helyére. S bár egy szót sem szóltam, Castiel
bizonyára ugyanarra gondolt, amire én, mert rázni kezdte a fejét. Nagy levegőt
vettem.
– Mi lenne, ha inkább Nathanielnek
segítenél képeket csinálni? – ajánlottam gyorsan. – Biztosan örülne, ha nem
egyedül csinálná.
Debbie furcsán nézett rám, mintha sejtene
valamit, de ismét egy vállrántással válaszolt, s sarkon fordult.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, közben a tekintetemmel a megfelelő embert
kezdtem keresni. A diákok egy része már megérkezett, s néhány tanár is fel-alá
járkált, így nehezebb dolgom volt, de amint kiszúrtam a tömegben Rosát, tudtam,
hogy ő az, aki megmentheti a jelmezversenyt. Gyorsan átvágtattam a tornaterem
túlsó felébe, s győzködni kezdtem az éppen Lysanderrel társalgó lányt. Rosa
ugyanis nem akarta elvállalni ezt a versenyt, mert ő szórakozni akart. Végül sikerült
rávennem, bár az arcán azért láttam, hogy mennyire nincs kedve hozzá. Még
motyogott valamit arról, hogy nem szabadott volna hagynom, hogy Dawn ilyen
állapotba kerüljön, majd elrohant, hogy elkérje Nathanieltől azt a papírt,
amelyre a jelmezverseny résztvevőinek nevei kerülnek. Ami azt illeti, eléggé
aggódtam. Rosa nem éppen a kedvességéről volt híres, s kissé féltem attól, hogy
a nyers megjegyzéseivel elszúr valamit. Na, meg Amber is eléggé aggasztott,
elvégre ő is tagja volt a három fős zsűrinek, s nem voltam biztos, hogy vissza
tudja fogni magát. Talán mégsem gondoltam át ezt a bulit eléggé.
Mielőtt a parti ténylegesen elkezdődött
volna, még váltottam pár szót a dj-vel, hogy meggyőződjek róla, minden rendben,
majd a színpadra siettem Nathaniel mellé, hogy tájékoztassuk a diákokat a
versenyről, a fontos szabályokról, s hogy pontban tizenegykor fog elhangzani az
utolsó dal, azt követően pedig haza kell menniük. Ez kisebb elégtelenséget váltott ki belőlük,
de amint megszólalt a zene, mindenki önfeledten kezdett táncolni. Azonnal
Castiel keresésére indultam, s hamar meg is találtam őt. Az italos asztalnál
álldogált, s elítélően nézte, ahogy Dawn a falatnyi ruhájában rázza magát az
ismeretlen sráccal. Mellé léptem.
– Szerintem beszélned kellene vele –
jegyezte meg. – Addig, amíg az igazgatónő nem veszi észre, milyen állapotban
van.
Összefontam magam előtt a karjaimat. Nekem
sem tetszett, amit Dawn művelt, s pontosan tudtam, mennyire hibás vagyok. De
azzal is tisztában voltam, hogy ha elindulnék felé, abban a pillanatban
menekülőre fogná a dolgot, hogy meglátna.
– Mintha szóba állna velem… – morogtam
halkan.
– Akkor majd én beszélek vele!
Mielőtt ellenkezhettem volna, Castiel meg
is indult legjobb barátnőm felé, én pedig mozdulatlanul állva figyeltem a
történéseket. Barátom magabiztosan fordította maga felé Dawnt, aki hunyorogva
nézett fel rá, majd böködni kezdte a mellkasát, s erősen artikulálva beszélt
hozzá. A zene és a távolság miatt nem hallottam, mit mond, de volt egy olyan
sejtésem, hogy nem túl szép dolgokkal illet, mert a közelükben táncolók
értetlenül pislogtak az irányomba. A tekintetek szinte perzselték a bőröm,
ezért inkább megfordultam, s töltöttem magamnak még egy pohár puncsot, amit
néhány korttyal el is fogyasztottam. Közben Castiel is visszaért mellém, s
mérgesen bámult a tömegbe.
– Nem szabadott volna Debbie-re hallgatnod
– közölte velem. – Dawn nagyon mérges, és erősen kétlem, hogy mostanában
megbocsát.
– Nagyszerű! – Egy pillanatra lehunytam a
szemem. – Tudod mit? Inkább táncoljunk! Elvégre azért vagyunk itt, vagy mi…
Nem kellett könyörögnöm Castielnek, szinte
azonnal átkarolt, s besétáltunk a tömegbe. Pörgős számok követték egymást, mi
pedig vidáman táncoltunk, hol egymáshoz simulva, hol egy kicsit távolabb a
másik testétől. Bár a fél szememet végig rajta tartottam a legjobb barátnőmön,
ám úgy tűnt, most, hogy nem vagyok a közelében, nyugodtan bulizik. Ugyan ez egy
kicsit rosszul esett, de azért örültem, hogy nem csinál semmi őrültséget. Így
legalább én is élvezhettem ezt a bulit, bár a vidámságom továbbra sem volt
felhőtlen. Időközben teljesen leizzadtam, s úgy éreztem, viszket a fejbőröm a
paróka alatt, ezért gyorsan lekaptam, s a ruhatárba vittem a kabátom mellé.
Amikor végignéztem a táncparketten, elégedetten vettem észre, mennyire jól
szórakozik mindenki. A diákok nagy része minden energiáját beleadta az őrültebbnél
őrültebb táncmozdulatokba, s ezt öröm volt figyelni. S ahogy elnéztem, nem csak
a zene volt nyerő választás; ahogy Nathaniel és Deborah felé pillantottam,
észrevettem, milyen sokan állnak sorban, hogy megörökíthessék ezt az éjszakát.
Tekintetemmel aztán az igazgatónőt kezdtem keresni, aki egy kis sarokban álldogált
néhány tanárral. Hosszú idő óta először láttam mosolyt az arcán, s bíztam
benne, hogy a jól megszervezett bulink is hozzájárult a jó hangulatához.
Mosolyogva néztem újra körbe a teremben, s
mikor észrevettem Alexyt és Kentint beszélgetni az egyik asztalnál, megindultam
feléjük, ám a zene hirtelen váltott, a pörgős zenét egy lassú szám váltotta
fel, mire mindenki párokba rendeződött, s lassúzni kezdett. Castiel egy
szempillantás alatt mellettem termett, s vigyorogva nyújtotta felém a kezét.
– Szabad egy táncra? – kérdezte,
túlüvöltve a zenét.
– Persze! – kacagtam fel.
Ezúttal azonban megálltunk a táncparkett
szélén, lassan mozogtunk a zene ütemére. Ami azt illeti, jól esett ez a pár
pillanat… amíg tartott. Egy apró sikítás csapta meg a fülem, s mikor
hátrafordultam, Dawnt láttam, ahogy könnyekkel teli szemmel nézi az italtól
nedves ruháját. A srác, aki vele volt, magyarázott valamit, de Dawn csak
legyintett egyet, s kirohant a tornateremből. Egy szó nélkül hagytam ott
Castielt, s habozás nélkül rohantam a legjobb barátnőm után, aki az egyik
udvaron lévő padra telepedett le, s hangosan zokogott. A bűntudatom egyre csak
nőtt, már félő volt, hogy szétfeszít. Leültem mellé, bár egy kis távolságot
tartottam, mert féltem a reagálásától.
– Dawn, minden rendben?
A lány szipogott párat, majd szőke hajába
túrt, s elfordította a fejét.
– Menj innen, Avery! – mordult fel. –
Deborah bizonyára hiányolja már a társaságod.
Rosszul éreztem magam, amiért azt hiszi,
Debbie-t jobb barátnőnek tartom, mint őt. Az egész olyan nevetségesen hatott.
Elvégre, még mindig nem tudtam, mennyire bízhatok meg Deborah-ban, s mivel
majdnem sikerült tönkretennie a legjobb barátnőmmel való kapcsolatom, egészen
biztos voltam benne, hogy nem akartam Debbie-t a közelemben látni.
– Ha nem tűnt volna fel, egész este nem
beszéltem vele – közöltem Dawnnal.
Csend telepedett közénk, s tisztán
lehetett hallani, ahogy odabent a zene ismét vált, az emberek pedig vidáman
sikítottak fel. Szinte láttam magam előtt, ahogy önfeledten kezdenek ismét
ugrálni. Szörnyen irigykedtem rájuk, amiért nem kellett semmilyen problémával
foglalkozniuk. Dawn felé fordultam.
– Dawn, én nagyon sajnálom, ami történt –
mondtam halkan. – Tudom, hogy nem te tetted.
– Elég sokáig tartott, míg rájöttél –
felelte gúnyosan.
Felsóhajtottam.
– Össze voltam zavarodva – folytattam. –
És úgy éreztem, tudnod kell neked erről… Megérdemled, hogy őszinte legyek
veled, ha már Elliotot végig elhallgattam előled.
Keserűen felnevetett.
– Igen, az sem esett túl jól. De tudod,
valamilyen szinten megértem. – Rám nézett. – És nem, nem haragszom rád. Jó,
talán egy kicsit igen, de… – Nagy levegőt vett. – Mindegy. Szent a béke?
Még akkor sem sikerülne visszatartanom a
mosolyom, ha akartam volna. Vigyorogva öleltem át a legjobb barátnőmet, s
közben próbáltam nem tudomást venni arról az alkoholszagról, amit magából
árasztott.
– Szent a béke.
Dawn komolyan nézett rám.
– Remek. Akkor segíts lerázni a srácot. Rohadt
idegesítő.
Nevetgélve sétáltunk vissza a
tornaterembe, hogy megkeressük Dawn partnerét, akiről időközben kiderült, hogy
eggyel alattunk jár, bár még sosem láttam a suliban. Örültem, hogy Dawn és én kibékültünk,
bár továbbra is rosszul éreztem magam, amiért meggyanúsítottam. S rettenetesen
mérges voltam Debbie-re, amiért továbbra is áskálódik. Ennyit arról, hogy
megváltozik…
___________________________________
Jól van Raina,most sem csalódtam :D
VálaszTörlésÜgyes vagy :*
Köszönöm :D^^
Törlésugye még a héten jön a kövi rész? :DD
VálaszTörlésIgen, szombaton :D
TörlésMost írok elôször, de csak most kezdtem a napokban olvasni! Nagyon tetszik és mielöbbi folytatást szeretnék! ♥
VálaszTörlésÖrülök, hogy elnyerte a tetszésed!:) Sietek, ahogy csak tudok.:)
TörlésSzia
VálaszTörlésazt írtad szombaton jön a kövi rész de ma már hétfő van és még nincs :(
Várom... :)
Szia! Sajnos közbe jöttek dolgok, amik miatt ez nem valósulhatott meg. Amint tudom, publikálni fogom az új részt!:)
TörlésUnnie, szombatra ígérted a részt, és sehol sem látom. -.-"
VálaszTörlésRátérve a részre...
Örülök, hogy Avery és Dawn kibékült. :3 De Debbie-t megtudnám fojtani egy kanál vízben... Mekkora egy r*banc. *rosszallóan ingatja a fejét* Ajánlom neked, hogy vedd ki a képből a lehető leghamarabb...
Ami pedig rád vonatkozik ténylegesen Unnie, kapd össze magad és rakd fel a következő részt! Amúgy nagyon jó volt!^^
Jól van na ><
TörlésDe mi lenne a sztoriból Debbie nélkül?:o
Örülök, hogy tetszett!:)
Szia ! :)
VálaszTörlésnagyon tetszik a történeted,szeretem olvasni,gyorsan végigértem rajta gratulálok! :)
viszont egy kis negatív megjegyzésem lenne :) én tudom hogy nehéz megírni egy részt meg sok munka,idő de nagyon nagyon jó lenne ha tudnál kicsit pontosabb időpontokat mondani mikor jön új rész még akkor is ha csak később tudod hozni :) csak azért mert akkor nem leszünk csalódottak ha még nincs fent :)
Szia!:)
TörlésKöszönöm szépen, örülök, hogy tetszik!:)
Tudom, ez valahogy sosem volt az erősségem, pedig régóta dolgozom már rajta. :/ Időpontokat meg már nem is merek mondani egyáltalán, mert valami váratlan mindig közbejön, ami sajnos az írástól veszi el az időt. De igyekszem ezen változtatni. :)
Szia ! 😍
VálaszTörlésIgen tudom hogy még nem hallotál rólam mert csak most irok először de nem rég találtam a blogod és nagyon tetszik !! ♥️
Remélem hogy minnél hamarabb hozod mert már nagyon várom !!! Igérted hogy lesz két héttel ezelőtt szombaton ee nem hoztad !!!
De nem baj majd hozod amikor szeretnéd, hiszen te sem ulhetsz mindig a geped előtt !!😘
Puszi : Zselyke 🌺
Sziaa!^^
TörlésMindig örülök az új olvasóknak, főleg, hogy ha még véleményt is ír!*-*
Igen, tudom, ég is miatta az arcom rendesen. >< De most már hamarosan tényleg jönni fog. :) Időpontot már nem merek biztosra mondani, de megpróbálom még ebben a hónapban hozni.:)
Szia nagyon tesztet amit írtál csak így tovább. Ja és nagyon szeretném ha valaki meg nézné a blogom . Mivel én is elkezdtem írni . És nagyon szeretném ha valaki megnézné és értékelné . Előre is köszönöm . :)
VálaszTörlésPuszi:Gina :)
Szia! Köszönöm, örülök, hogy tetszett.
TörlésNos, én meglestem a blogod, de ha nem haragszol, itt írom a véleményem (amit erősen kétlem, hogy látni fogsz, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak a hirdetés miatt kommenteltél). Őszintén, csak végigfutottam a szöveget, mert semmi érdemlegeset nem tudtál mutatni: kb. minden második csábításból jeles blog így kezdődik, és szerintem mindannyian tudjuk, mi lesz a sorsuk. Rengeteg a helyesírási hiba, országokat, neveket írsz rosszul, ami hatalmas hiba (a többi is, de ezeknél telt be nálam a pohár). A képek teljesen feleslegesek, mind ismerjük a szereplőket, hiszen fanfictionről van szó. A képeket szavakkal kell helyettesíteni. Látszik, hogy most kezdted, és rengeteget kell még gyakorolnod, fejlődnöd. Nem akarom elvenni a kedved az írástól, de nem fogok hazudni: ezzel a bloggal egy olvasót sem fogsz szerezni magadnak.
Nocsak, nocsak. Miből lesz a cserebogár:)
VálaszTörlésLapozok is tovább, azt hiszem és később írok hosszabb véleményt:)
xoxo,
T