2016. augusztus 17., szerda

43. Egy igazi angyal

Csóközön!♥

Meg is jöttem a 43. fejezettel, amelyben ismét Deborah titka áll a középpontban.
Remélem elnyeri a tetszéseteket!^^
Köszönöm szépen a véleményeiteket!:)
Jó olvasást kívánok ehhez a részhez is!^^

Puszi,
Raina
43. Egy igazi angyal
Nos, azt hiszem, elég sok megdöbbentő dolog ért mostanában, de amikor meghallottam Deborah szavait, amelyeket igazából fel sem sikerült fognom, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, s úgy bámultam rá, mintha öt feje nőtt volna. Teljes csend telepedett közénk, s fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Deborah arcára minden gondolata kiült, s csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy mennyire komoly dologról is van szó. Az ajkamba haraptam. Egy tucatnyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem volt merszem bármelyikre is rákérdezni, mert bizonyára fájó pont ez Debbie-nek.
Vajon hol van most a gyerek? Egyedül neveli? Vagy lehet, hogy nem is ő vigyáz rá? Na, és ki az apa?
– Hirtelen milyen csendes lettél – sóhajt fel Debbie. – Gyerünk, látom rajtad, hogy kérdésed van. Ne kímélj!
Felpattantam, s fel-alá kezdtem járkálni. Biztosan tudni akarom a teljes igazságot? Úgy értem, persze, mindvégig ezt akartam, de ha kiderül, hogy Castieltől van a gyerek, nos, nem biztos, hogy túl tudnék lépni ezen a tényen. Sőt, abban a pillanatban szentül meg voltam győződve arról, hogy ha Deborah azt mondja, Castiel az apa, szakítok a fiúval. Borzalmasan érezném magam, ha annak a kisgyereknek miattam kellene mellőznie az egyik szülőjét. Már pedig Castiel biztosan jó apa lenne. Talán egy kicsit megkomolyodna.
– Castieltől van, igaz? – Kicsit mérgesen csúsztak ki a szavak, amelyeket rögtön meg is bántam. 
Nem akartam veszekedni, s a féltékenykedésre sem volt okom, elvégre Castiel és Deborah még együtt voltak, mikor a lány teherbe esett. De belül mégis szétfeszített a fájdalom, s úgy éreztem magam, mint akit elárultak. S fogalmam sem volt, mit tehetnék. Deborah megkért, hogy ne mondjam el a titkát senkinek, főleg Castielnek ne. De ha van egy kis emberke, aki az ő vére, joga van tudni róla. De az önző énem egy szót sem akart szólni, mert félt, hogy így elveszíti Castielt. A lényem két része harcolni kezdett egymással, s az érzés szinte darabokra szakított.
– Nem vagyok benne biztos. – Deborah lesütötte a szemét, s tördelni kezdte az ujjait.
– Mi az, hogy nem vagy benne biztos? – kérdeztem döbbenten.
Deborah nagy levegőt vett, s letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Emlékszel a menedzseremre?
Kicsit meg kellett erőltetnem magam, de végül sikerült felelevenítenem magam előtt az illetőt. Fiatal, a húszas évei közepén járó férfi volt, éles arccsontozattal és határozott tekintettel. Öltönyben pedig még a lélegzetem is elállt tőle. Határozottan nehéz lenne őt elfelejteni.
– Szerintem mindannyian emlékszünk rá. Mi van vele?
Deborah habozott, s mindenhova nézett, csak éppen rám nem, s ez nagyon nem tetszett. Úgy éreztem, egy olyan dologba készült beavatni, amelyre nem állok készen.
– Sokat gondolkoztam, mielőtt aláírtam volna a szerződést. Piszkos egy szakma ez, én mondom neked, Avery! Ha a legjobbakkal akarsz együtt dolgozni, nem elég tehetségesnek lenned. Ha be akarsz futni, és az álmod az, hogy a legnagyobbak között lehess, sajnos olyan dolgokba is bele kell menned, amit önszántadból nem tennél meg.
Ugyan Deborah nem mondta ki konkrétan, mégis tudtam, mire gondolt, s ez lesokkolt. Gépies mozdulatokkal ültem vissza a lépcsőre, miközben a velem szemben lévő dobozt bámultam.
– Tehát lefeküdtél a menedzsereddel…
Deborah keserűen felnevetett.
– Ó, ha csak róla lenne szó! Rajta kívül még két emberrel, akik azt ígérték, sztárt csinálnak belőlem, ráadásul rövid időn belül. De csak a szájuk volt nagy, és amint megkapták, amit akartak, mintha meg is feledkeztek volna rólam, húzták, halasztották a dolgot.
Valahol mélyen mindig is sejtettem, hogy a popszakma nem fenékig tejfel. De ezt olyan szájából hallani, aki mindezt át is élte… Olyan érzés volt, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna rám.
– De végül is sikerült…
– A francokat sikerült! – horkantott fel. – Az első koncert után rosszul lettem. Másnap reggel tudtam meg, hogy terhes vagyok, amit persze rögtön közöltem is a céggel, mire felbontották a szerződést. Azt mondták, csak problémát jelentek nekik, és ilyen állapotban biztosan nem engednek debütálni.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Akkor… melyikük a gyerek apja?
– Nem tudom biztosan. De mindegy is. Nem akarok ezzel foglalkozni többé.
Meglepetten pislogtam Debbie-re.
– De a kicsinek szüksége lesz egy apára, aki…
– Ki mondta, hogy megszültem? – Deborah villámokat szóró szemekkel nézett rám, mire minden szó belém fagyott. – Fiatal vagyok még egy gyerekhez, Avery! A szüleim így is kikeltek magukból, mikor megtudták, hogy terhes vagyok, és közölték, hogy nem hajlandóak beszállni a költségekbe. – Nagy levegőt vett. – Látnod kellett volna a megkönnyebbülést az arcukon, mikor megmondtam nekik, hogy eszem ágában sincs megtartani.
Kezdett összeállni a kép. Deborah azon a koncerten tényleg nem nézett ki valami jól, de mindannyian azt hittük, az izgalom miatt van az egész. Másnap a reptéren gyűlt össze a csapat, hogy elbúcsúzzunk a lánytól; még Castiel is eljött, holott borzasztóan haragudott Debbie-re, amiért elárulta, s szakított vele azért, hogy híres legyen. De Deborah végül nem bukkant fel, később pedig azt írta egy üzenetében, hogy korábbi géppel kellett mennie. Senki nem gyanított semmit. Pedig ezek szerint végig a városban volt, és őrlődött. Egy kissé hibásnak éreztem magam. Észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel. Lehet, hogy nem tudtam volna sok mindenben segíteni, de azt hiszem, Deborah-nak abban az időszakban nagy szüksége lett volna egy lelki támaszra.
– És a bátyám? – kérdeztem rá végül, elvégre ez érdekelt a legjobban.
Deborah arcán őszinte, kedves mosoly jelent meg.
– Elliot egy igazi angyal – felelte. – Akkor futottam össze vele a kórházban, mikor a dokival az abortusz időpontját beszéltük meg. A folyosón találkoztunk, épp a haverjától jött, és észrevette, hogy valami nincs rendben. Beültünk egy kávézóba, én pedig elmondtam neki mindent.
Elliot mindig is szeretett másokon segíteni, szóval egyáltalán nem lepett meg, hogy Deborah mellett állt. Valóban egy igazi angyal…
– Segített átvészelni azt az időszakot – folytatta. – A külvárosban bérelt lakást nekem, így esély sem volt arra, hogy összefussak veled vagy Castiellel. Vagy akárki mással. Szinte minden nap feljött, segített főzni és felzárkózni a tantárgyakból. – Így már világos, miért kérdezte Elliot állandóan, mi a lecke. – Sosem éreztem még csak hasonlót sem senki iránt, Avery. Nagyon szerettem a bátyádat, sőt, még mindig szeretem. De aztán egyszer csak nem jött, és a hívásaimra sem válaszolt. Egy pletykás vénasszonytól kellett megtudnom, hogy felvették egy külföldi egyetemre! – Mérgesen szorította ökölbe a kezét. – Dühös voltam, amiért egy szót sem szólt, és csak úgy lelépett, mindenféle búcsú nélkül. Teljesen összetörtem, de muszáj volt munkát találnom, hogy fizetni tudjam a bérleti díjat és a rezsit. Közben eldöntöttem, hogy visszajövök, és rajtad állok bosszút. – Igen, ez a része elég elevenen élt bennem. – El akartam tőled venni Castielt, mert zavart, hogy te boldog vagy, míg én szenvedek a bátyád miatt. – Deborah tekintete hirtelen ellágyult, s a szemei újra megteltek könnyekkel. – Egyik nap viszont követtelek titeket a kórházba, és amikor megláttam Elliotot… Annyira fájt, érted? Bűntudatom volt… egész idő alatt átkoztam őt, amiért magamra hagyott, holott nem is ez volt a helyzet.
Deborah elhallgatott, én pedig még mindig a szavait elemezgettem magamban. Úgy éreztem, túl sok információ zúdult a nyakamba, de legalább tisztult előttem a kép. Már tudtam, miért maradt ki Elliot állandóan. Ezek szerint Debbie-hez menekült, mikor a szüleink veszekedtek, és valószínűleg mindent el is mondott neki. Nekem sosem panaszkodott, előttem mindig erősnek mutatta magát, a tökéletes bátynak. Persze, tudtam, hogy ő is nehezen viseli, és kicsit rosszul esett, hogy Deborah-nak öntötte ki a lelkét és nem nekem. De mindegy is, a múlton már nem lehet változtatni.
– Még ezek után is a barátom akarsz lenni? – kérdezte halkan, szipogva.
– Én… Egy kis időre van szükségem, Deborah. – Felálltam és leporoltam magam. – De mit szólnál, ha együtt mennénk be Elliothoz a délelőtti programok után?
Debbie szemei felcsillantak.
– A-az jó lenne! Köszö…
Debbie-t a fentről jövő zajok szakították félbe, s még pont időben fordultam az ajtó felé, hogy lássam, amint egy nagyon feldúlt Castiel viharzik le a lépcsőn, s csikorogva fékez le előttem. Aggódva mérte végig az arcom, majd miután megbizonyosodott valamiről, kifújta a levegőt, s szorosan magához ölelt.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem döbbenten, s átkaroltam a nyakát.
– Nathaniel mondta, hogy erre látott futni – vallotta be. – Azt is megemlítette, hogy szerinte megint rohamod volt, szóval gondoltam jobb, ha rád nézek. Jól vagy?
Castiel válla felett Deborah-ra néztem, aki kétségbeesetten kezdte rázni a fejét, így jelezve, hogy ne szóljak egy szót se Castielnek a gyerekről. Mély levegőt vettem, s hátrébb léptem.
– Persze. Szerencsére Debbie pont itt volt és segített. – Nem akartam Castielnek hazudni, de hirtelen nem jutott eszembe más. Nem szerettem volna vele Deborah titkáról beszélni. Legalábbis egyelőre.
– Segített? – Castiel felvont szemöldökkel fordult Debbie felé.
Deborah bólintott.
– Anya pszichológus, úgyhogy tudtam, mit kell ilyenkor tenni. – Castielre mosolygott. – Nem kell aggódnod, Avery tényleg jól van.
Castiel motyogott valamit az orra alatt, majd felém fordult, s közölte, hogy késésben vagyok, és már rég el kellett volna mondanom a beszédem. Körülbelül tíz perces csúszásban voltunk, s az igazgatónőt majd szétvetette az ideg, s kis híján rám förmedt, mikor meglátott. Szerencsére Nathaniel idejében elráncigált az ingerült nő elől, s fellökdösött a színpadra. Rengeteg szempár kapta felém a tekintetét, én pedig azonnal belekezdtem a nyitóbeszédbe, ám a gondolataim folyton elkalandoztak. Debbie-n járt az eszem, s hirtelen nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi van, ha tévedett? Mi van, ha a gyerek mégis csak Castieltől volt, és a fiú még csak nem is tud róla? Persze, nem sok esély volt rá, de mi van, ha mégis? S ha ez Castiel tudomására jut, vajon mennyire fogja megváltoztatni a kapcsolatunk?
Mikor a beszéd végére értem, próbáltam feleleveníteni magamba mindent, ami az imént elhangzott, de csak remélni tudtam, hogy az összes fontos információt elmondtam. Amint a diákok izgatottan megindultak az első vetélkedő helyszínére, előkaptam a farzsebemben lévő kis cetlit, s Nathanielhez fordultam. A srác végül biztosított, hogy egyedül azt hagytam ki, hogy a délelőtt folyamán összegyűlt összeg egy iskolai program keretén belül kerül felhasználásra, de szerencsére ő kiegészítette a beszédet.
– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – Nem is tudom, mit tennék, ha te nem lennél.
– Valószínűleg tönkre tennéd az egész napot – viccelődött. – Nézd, semmi közöm hozzá, de látom, hogy nem vagy jól. Pihenj le az orvosiban, Melody és én majd lebonyolítjuk a vetélkedőt.
Normális esetben sértődötten vonultam volna el. De Nathanielnek igaza volt, tényleg nem éreztem jól magam, s bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült mindenre maximálisan összpontosítanom. Szóval örömmel adtam át a két DÖK-ösnek a vezető szerepet, ám ahelyett, hogy az orvosiba mentem volna pihenni, megkerestem Dawnt. Éppen a sütis pultnál ácsorgott, és két muffint adott el két gólyának.
– Egek, rosszabbul festesz, mint fél órával ezelőtt! – jegyezte meg, miközben a kis dobozba helyezte a pénzt. Megvárta, amíg a két lány elsiet, majd felém fordult. – Sikerült beszélned vele, igaz?
Fáradtan rogytam le a Dawn mögött lévő aprócska székre, s a falnak döntöttem a fejem.
– Aha – sóhajtottam fel. – A programok után együtt megyünk be Elliothoz.
Dawn sértődötten húzta fel az orrát.
– Szuper, szóval már öribarik is vagytok?
Mérgesen néztem Dawnra.
– Ha jól emlékszem, régen te is állandóan a nyakában lihegtél.
Dawn összefonta maga előtt a kezét.
– Az régen volt! De tudomásom szerint utálod. Mit mondott, amitől megváltozott a véleményed?
Ó, ha te az tudnád! De nem akartam beszélni róla, egyrészt a saját érzéseim, másrészt pedig a Debbie-nek tett ígéretem miatt. Ráadásul biztos voltam benne, hogy ez a dolog előbb-utóbb ki fog derülni, és beláthatatlan következményei lesznek, amitől rettenetesen tartottam.
– A lényeg, hogy szereti a bátyám – közöltem Dawnnal. – És ha igaz, amit mondott, Debbie is fontos Elliot számára.
Dawn felhorkantott.
– És mégis mióta hisszük el azt, amit Deborah mond?
Jogos; Deborah annyiszor hazudott már nekünk, hogy nem lehettem tökéletesen biztos abban, hogy az igazat mondta.
– Ha Elliot is ugyanezzel a történettel áll elő, akkor kénytelen leszek hinni neki. – Komolyan néztem Dawnra. – És mindketten tudjuk, hogy Elliot rosszul hazudik, szóval észre fogom venni, ha valami kamu szöveget mond.
Dawn elhelyezkedett a mellettem lévő széken.
– Azért csak légy óvatos, oké? Nem bízom Debbie-ben. Castiel tudja?
Hevesen ráztam a fejem.
– Még nem volt időm beszélni vele.
Dawn úgy nézett rám, mintha gondolatolvasó lenne.
– Deborah titka befolyásolhatja a kapcsolatotokat?
És abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy Dawn rendelkezik a gondolatolvasás képességével. Vagy csak jó emberismerő volt, ki tudja. Mindenesetre eléggé rátapintott a lényegre.
– Igen. Vagy is… nem tudom biztosra. Meglehet. Éppen ezért vacillálok. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek, de úgy érzem, Castielnek joga van tudni. De nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla, mert lehet, hogy a végén szakít velem.  
Dawn óvatosan megszorította a kézfejem.
– Tudod, ha együtt kell lennetek, úgyis együtt lesztek – mondta. – De lehet, hogy nem ő az igazi. Hagynod kellene, hogy minden úgy történjen, ahogy annak lennie kell. Üljetek le hárman, és beszéljétek meg.
Döbbenten néztem Dawnra. Régóta a legjobb barátnőm már, de azt hiszem, az évek során soha nem adott még ennyire bölcs tanácsot. Rávigyorogtam.
– Nocsak, drágám, kezdesz felnőni! – nevettem fel. – Az a Dawn, akit én ismerek, sosem mondott volna ilyet.
A lány hátradobta szőke tincseit, és vidáman nézett rám.
– Hát, lehet, hogy csak féltékenység mondatja velem. Amióta együtt vagy Castiellel, rám szinte alig szakítasz időt. Tudod, mennyire hiányzik a vásárlás, a kávézás és a bulizás? Nélküled egyik sem jó móka!
A bűntudat ismét kezdte felütni a fejét. Én is tudom, mennyire elhanyagoltam mindenkit Castiel miatt, de valahogy sosem sikerült elszakadnom a fiútól. Lehet, hogy egy csajos kiruccanás kicsit elvonná a figyelmem a problémákról.
– Bepótoljuk, ígérem!
Dawn rám mosolygott, majd a pulthoz lépett, hogy kiszolgáljon pár évfolyamtársunkat. Szomorúan figyeltem, ahogy tesz-vesz maga körül, s nem tehettem róla, de eléggé féltékeny voltam rá ez miatt. Annyira vártam ezt a mai napot, mégis itt ülök, s semmit sem teszek. Újra és újra megkérdőjeleztem az életem, s fájt beismernem, de már csak halvány árnyéka voltam a régi önmagamnak. A történések elindítottak bennem valamit, s úgy éreztem, jó úton haladok az őrület felé. Ez lenne a sorsom? A depresszió, a félelem? Ráadásul ilyen fiatalon?

A délelőtt további része eseménytelenül telik – legalábbis számomra. Míg a többiek remekül szórakoztak, s mindenki azt hangoztatta, mennyire tetszenek nekik a programok, én fel-alá járkáltam, s kerestem a helyem, ám úgy tűnt, mindannyian megvoltak nélkülem, s sehol sincs szükség az én segítségemre. Nathaniel néha próbált bevonni, s hagyta, hogy egy-egy feladat után kihirdessem a nyertest, de nem elégedtem meg ennyivel. Úgy volt, hogy a vetélkedő lebonyolítása az én feladatom, mégsem voltam képes odaállni az emberek elé. Ráadásul akárhányszor megpillantottam Deborah-t vagy Castielt, rögtön a lány titka jutott eszembe, amitől összerándult a gyomrom, s hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Alexy és Rosa néha megkeresett, s próbált felvidítani, de a kis akciójuk sem járt sikerrel. S ha a kedvtelenségem még nem lenne elég, az igazgatónő is szúrós pillantásokkal méregetett az idő nagy részében, amiért nem teszem a dolgom, s biztos voltam benne, hogy jövő héten első dolga lesz, hogy behívjon az irodájába.
– Na, indulhatunk?
Annyira elmerültem a gondolataimban és az önsajnálatban, hogy kis híján fél métert ugrottam hátrébb, mikor Deborah megérintette a vállam. A kapu előtt vártam rá, miután elköszöntem Castieltől, s szóltam a lányoknak, hogy egy óra múlva csatlakozom hozzájuk. Úgy beszéltük meg, hogy Rosánál gyűlünk össze, így segíthetünk egymásnak elkészülni az esti halloween partira, majd onnan megyünk vissza a suliba. Debbie-nek persze még nem szóltam, pedig eszembe volt, ám se Rosa, sem pedig Dawn nem repdesett az örömtől, mikor közöltem velük, hogy szeretném, ha Deborah is csatlakozna hozzánk. Némi unszolás után végül beleegyeztek.
– Busszal vagy gyalog akarsz menni? – kérdeztem, de a lábaim automatikusan a buszmegálló felé vették az irányt. Amikor azonban feltűnt, hogy Debbie nem jön utánam, kíváncsian fordultam hátra. – Valami baj van?
Deborah tanácstalanul nézett rám, miközben idegesen helyezte a súlyt egyik lábáról a másikra. Egy pillanatra annyira elsápadt, hogy attól féltem, menten összeesik az utcán.
– Én csak… Legszívesebben azonnal odamennék, de… Annyira izgulok! És úgy érzem, nem állok készen a találkozásra.
Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen megértettem Debbie érzéseit, mert nem így van. A helyében én rohantam volna a kórházba, hogy találkozhassak Elliottal. Nem értettem ezt az egész időhúzást.
– Akkor gyalog?
Debbie némi habozás után bólintott, s megindultunk a kórház felé. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, sőt, próbáltam tartani közöttünk egy kis távolságot. Kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, s szerintem ezt ő is érezte, ezért sem erőltetett társalgást. Amikor azonban beléptünk a kórházba, felé fordultam. Nem akartam bunkó lenni, ezért felajánlottam neki, hogy ha itt végeztük, jöjjön el velem Rosához, hogy aztán együtt bulizzunk. Legnagyobb meglepetésemre azonban Deborah rázni kezdte a fejét.
– Köszönöm a meghívást, de nem szándékoztam elmenni a partira. – Nagy levegőt vett. – Mehetek én előbb?
Az ajkamba haraptam. Még Debbie előtt akartam beszélni Elliottal, megtudni, hogy a lány valóban igazat mondott-e. Tartottam attól, hogy ha ő megy be előbb, rászedi Elliotot, hogy hazudjon, s így sosem tudom meg, hogy igaz-e, amit Debbie-től hallottam korábban.
– Ami azt illeti, nekem sietnem kell, szóval nem baj, ha én mennék előbb?
Debbie látszólag nem örült a ténynek, hogy utánam kell mennie, de nem vitatkozott, inkább leült a folyosón egy székre, én pedig azonnal az ajtóhoz léptem, s bekopogtam. Amikor nem érkezett válasz, halkan benyitottam. Elliot éppen ébredezett, s álmosan kukucskált ki a takaró alól, amikor pedig felismert, felcsillantak a szemei. Mosolyogva ültem le az ágy szélére, s magamhoz öleltem.
– Jó reggelt, álomszuszék! – kuncogtam. – Az elmúlt pár hónap nem volt elég?
Elliot elhúzta a száját és lassan ülőhelyzetbe tornászta magát.
– Tudod, hugicám, az ember nem nagyon tud mást csinálni itt, mint aludni – morogja. – De most örülök, hogy végre itt vagy! Legalább nem unatkozom.
Lesütöttem a szemem.
– Ami azt illeti, nem tudok sokáig maradni a halloween buli miatt. Viszont kint vár valaki, aki egészen biztosan boldogítani fog, amíg anyu ide nem ér.
Elliot felvonta az egyik szemöldökét.
– Ki az a valaki?
Felsóhajtottam.
– Elmondom, ha te is elmondasz nekem valamit… – Elliot habozás nélkül bólintott, én pedig belekezdtem. – Beszéltem ma Debbie-vel, és elmondta, mi történt. Viszont nem haragszol meg, ha azt mondom, nem tudok benne megbízni, ugye? Annyit ártott már nekem, hogy muszáj a te szádból is hallanom, tényleg az történt-e, amit ő mondott.
Most először láttam a bátyámat tanácstalannak. Őrlődést véltem felfedezni az arcán, s biztos voltam benne, hogy nem szívesen beszél erről. De végül felsóhajtott, s elmesélte a balesete előtti időszakot. Ami a legmeglepőbb, pontosan azt mondta, amit korábban Debbie is. Végig a hazugság jeleit kerestem; ismertem Elliotot, és tudtam, hogy ha füllent, akarva-akaratlanul megnyalja a felső ajkát beszéd közben, s feltűnően sokszor túr bele a hajába. Most viszont teljesen igazat mondott, s nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kellene, hogy minden úgy volt, ahogy azt Debbie is mondta, vagy sem.
– Tudod, Deborah-nak igaza van – mosolyogtam rá. – Tényleg egy igazi angyal vagy. Kedves tőled, hogy segítettél neki.
Elliot a fülem mögé tűrt egy tincset.
– Tudod, a segítség kölcsönös volt. Ha ő nem lett volna, még rosszabbul viseltem volna apuék válását.
Felvontam a szemöldököm.
– Ennél is rosszabbul? Hiszen most is kórházban vagy! Mi lett volna, ha nincs Debbie?
Elliot arcvonásai megkeményedtek, s a takaró szélével kezdett babrálni.
– Arról inkább ne beszéljünk. Viszont anya mesélt Gerardról. Mit gondolsz róla?
– Őszintén? Gyűlölöm. És köszönöm, most, hogy megemlítetted, eszembe jutott, hogy holnap valami idióta rendezvényre kell mennem vele meg anyával.
– Részvétem.
Csak legyintettem.
– Ugyan, ha innen kiszabadulsz, te sem fogod megúszni!
Elliot és én még pár percig beszélgettünk, majd beengedtem Debbie-t is. Elliot arca azonnal felvidult, mikor meglátta a lányt, Deborah pedig sírva borult a bátyám nyakába. Rövid ideig néztem, ahogy egymást ölelik, amikor pedig Elliot szeméből is kigördült az első könnycsepp, úgy döntöttem, magukra hagyom őket, hiszen biztosan sok megbeszélni valójuk volt. Most már nyugodt voltam, mert tudtam, hogy Deborah szavai egytől egyig igazak voltak. Oké, talán mégsem voltam annyira higgadt, hiszen még mindig tartottam a következményektől. De bíztam abban, hogy Elliot és Debbie újra egymásra talál, s így nem kell attól félnem, hogy Castiel elhagy a lány miatt. Önző voltam? Meglehet.
Már éppen kiléptem a kórházból, s elővettem a telefonom, hogy írjak a lányoknak, úton vagyok, mikor egy erős kéz fonódott körém, s egy hirtelen mozdulattal bevágott az út szélén álló autóba. 

________________________________

9 megjegyzés:

  1. Neeeeee!! RAINA!!!
    Most itt fogok izgulni a kövi részig hogy mi történt
    Olyan gonosz vagy....na mindegy szeretünk,várjuk a kövi részt ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is vagyok gonosz!:D Sietek!^^

      Törlés
    2. Á neeem XD Kicsit se XD
      Amúgy ha az a profilodon te vagy akkor szèp vagy ;)

      Törlés
    3. Na, jó, talán egy kicsit.:D
      Köszönöm!:)

      Törlés
  2. imádom a sztorijaidat tetszik a red dress is ott is várom a kövi részeket de itt még jobban izgulok...
    egyébként tényleg szép vagy,különesen a mosolyod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Előbb ezt szeretném befejezni, aztán jön a Red Dress is!^^
      Köszönöm!:)

      Törlés
  3. Aranyos fejlemények bátyj fronton.
    No, talán vegre a gyújtogató?:) jaj, remélem igazi thriller lesz:)

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, nem, a gyújtogatóra még várni kell :D

      Törlés