2014. szeptember 5., péntek

22. Nem várt személy

Csóközön!♥♥

Hú, vége az első hétnek!:) Ti hogy bírtátok? Nekem elég nehéz volt, már most rengeteg felelés van meg minden. :/
Amikor megkaptam az órarendem hétfőn, örültem, mert fú, lesz időm írni, így egészen biztos, hogy nem fogok csúszni a fejezetekkel. Igen ám, de ez az órarend csütörtökön megváltozott és sokkal rosszabb lett. Szinte minden nap négyig vagyok suliban az érettségi előkészítők és egyéb órák miatt, öt óra, mire hazaérek. Az egyetlen nap, amikor le tudok ülni írni, az csütörtök, egy délután alatt pedig lehetetlen megírni egy fejezetet. Mindenesetre igyekszem betartani ezeket a pénteki dátumokat, de ha este 11-ig nem érkezne, ne aggódjatok, másnap mindenképpen felkerül kivéve, ha a péntek estéket végigtombolom.

Szeretném megköszönni a pipákat, a visszajelzéseket, valamint a 12400+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Jó olvasást kívánok a 22. fejezethez!:)

Puszi, 
Raina

22. Nem várt személy
Nem említettem meg Dawnnak a beteges aggodalmaimat, ahogyan az sms-t sem; jobbnak láttam elhallgatni előle ezeket a dolgokat. Nem akartam, hogy ő is aggódjon miattam – bőven elég volt nekem a szüleim túlzott féltése, és tényleg nem volt szükségem arra, hogy még a legjobb barátnőm is arról papoljon, mekkora felelőtlenség a részemről, hogy odakint futkosok, és esténként egyedül indulok szórakozni, miközben az a valaki, aki felgyújtotta a raktárt, még mindig szabadon mászkál, és éjjel-nappal azt lesi, mikor hova megyek.
Ráadásul annyira boldog volt Eric miatt is, nem lett volna szívem lehúzni őt a rózsaszín, habos-babos felhők közül az örömtelinek egyáltalán nem nevezhető valóságba. Milyen legjobb barát lennék, ha az amúgy sem problémamentes életét még az én idióta bajaimmal is terhelném?
Meg persze, biztos voltam benne, hogy Dawn lefújja az egész bulit a gyújtogató fenyegetőzése miatt, ezt pedig nem akartam. Úgy éreztem, hogy ha a ma estét is otthon kellene töltenem, teljesen begolyóznék. Szükségem volt a távollétre a szüleimtől és a nagyitól.
Ahogy megbeszéltük, edzés után rögtön a legközelebbi, nem túl drága étterem felé indultunk, hogy bekapjunk valamit, hogy aztán újult erővel vágjunk bele a hosszas vásárlásba. Már rettenetesen éhes voltam, a szemem előtt finomabbnál finomabb ételek lebegtek, a rántott sajttól kezdve a pizzáig, ó, és azokról a mennyei sütikről pedig már ne is beszéljünk! Persze, tisztában voltam azzal, hogy ezek csupán csak képzelgések maradnak, a sokkalóriás ételekre még csak rá sem szabadna néznem, elvégre edzés után vagyok, és egy palacsintával vagy egy krémes, epres sütivel tönkre is vágnám azt, amiért ma megizzadtam.
Útközben vihorásztunk, és unalomból pontoztunk azokat az embereket – igen, többnyire a pasikat –, akik velünk szembe jöttek. A kisugárzást és az öltözködést vettük figyelembe, a helyesebbekre rámosolyogtunk, és ha szerencsénk volt, az ő ajkuk is felfelé görbült, így a mosolyukat is beleszámíthattuk az értékelésbe. Hangosak voltunk, így sokak érdeklődését felkeltettük – amúgy is sokan bámultak meg minket, most viszont elképesztő, mennyien fordították felénk a fejüket, mikor a közelükbe értünk. Az idősebbek többsége rosszallóan nézett ránk, a középkorúak csak vigyorogtak, a velünk egyidősek, vagy pár évvel idősebbek közül pedig jó páran köszöntek ránk, ezzel növelve az egónkat. Mire az étterembe értünk, már fájt az arcunk és a hasunk a sok vihorászástól, ráadásul annyira éhesek voltunk már, hogy a gyomrunk is korgott. Egy félreeső asztalt választottunk, s kopogó szemekkel csaptunk le az étlapra, s még mindig röhögcsélve futtattuk végig rajta a tekintetünket. Annyi választék volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit válasszak. Legszívesebben a fél étlapot megettem volna, ám mire a negyvenes évei végén járó, barna hajú pincérnő megérkezett, szinte már semmit sem kívántam, s csak hagymalevest kértem és csirkemell filét grapefruit szósszal, Dawn pedig nullkalóriás salátát rendelt magának. Mindketten türelmetlenül vártuk, hogy megkapjuk az ételt, közben megbeszéltük az estét. A többség már küldött sms-t, hogy tud jönni, egy-ketten írtak csak, hogy a ma este nem jó nekik, de a visszajelzések alapján egészen biztos, hogy nem leszünk kevesen. Kissé irigykedtem, hogy Dawnnál lesz a buli, örültem volna, ha nálam várjuk a barátainkat, de nem tudtam mit tenni, ha egyszer a szüleim otthon voltak.
– Szerintem először vegyük meg a piát és a kajákat – javasoltam, miután visszagondoltam egy tavalyi esetre, amikor a ruháinkat szereztük be először, és szinte semmi másra nem maradt pénzünk, s az akkori pasijainkat kellett megkérnünk, hogy segítsenek ki minket. Ciki volt, na.
– Ó, süthetnél olyan finom kis kekszeket! Tudod, amit még Debbie-vel találtatok ki. Tuti, hogy mindenki imádná!
Sóhajtva dőltem hátra a székben, a hátamat a támlának döntöttem és összefontam magam előtt a kezeimet.
– Hát, ahhoz most nincs kedvem. – Az edzés és az út során sikerült teljesen kizárnom Castielt a gondolataimból, de Deborah említésére megint azon kezdtem rágódni, vajon most melyik csajt szédítheti a vörös, és hogy én is eszébe jutok-e, vagy teljesen megfeledkezett rólam. – Ráadásul még vásárolnunk is kell, Dawn, előkészíteni a dolgokat, felöltözni meg ilyenek. Nem lenne időm rá.
– Kár.
A pincérnő megjelent az ételeinkkel, mi pedig éhesen kezdtünk neki. Rekordidő alatt ettem meg a levesem – elképesztő, hogy az itteni szakács milyen fantasztikusan főz – a grapefruitos csirkemell filé pedig eléggé kifogott rajtam, nem bírtam megenni. Úgy éreztem, tele vagyok, és minden egyes falatot kínszenvedés volt legyűrni, aztán inkább hagytam az egészet, s rendeltem magamnak vizet. Dawn még mindig éhesen – és kissé kíváncsian – húzta maga elé a maradékomat, hogy megkóstolhassa, és szinte fél perc alatt tüntette el az egészet. Fizetés után magunkhoz vettük a táskánkat és a buszmegálló felé indultunk. Szerettem ezt a kisvárost, amit viszont utáltam, hogy a nagyobb bevásárlóközpontok mind a város szélén helyezkedtek el, és gyalog rettenetesen fárasztó volt oda eljutni.
Hamar szereztünk be mindent, a kasszánál azonban kicsit trükköznünk kellett, hogy megkapjuk az italokat. Egyikünk sem töltötte még be a tizennyolcat, de szerencsére ismertük az eladót, akinél kikötöttünk – ilyenkor örültem, hogy anyámnak rengeteg kapcsolata van –, szóval rövid könyörgés után szinte gond nélkül távozhattunk. Négy szatyorral szálltunk fel a buszra, és úgy döntöttük, lerakjuk a cuccokat, aztán megyünk ruhát venni. Fél négy-négy körül indultunk plázázni, szóval ügyesen osztottuk be az időnket, így ha másfél óra alatt letudjuk a vásárlást, még elkészülni is lesz időnk. A buli fél kilenckor kezdődik, és ez miatt egyre izgatottabb voltam.
Az első boltban nem jártunk sikerrel, borzalmas ruhákat árultak, tíz perc alatt le is tudtuk a nézelődést, és már rohantuk is át a kedvenc boltunkba, hátha ott találunk valamit. Elképzelésem volt, s eszerint jártam körbe az üzletet, magamhoz kapva az összes olyan mini ruhát, ami tetszett, és a próbafülke felé vettem az irányt. Hamar rájöttem, hogy az én sápadt bőrömhöz a fehér nagyon rossz választás, úgyhogy a visszafogottabb, világosabb ruhákat szépen félre is raktam, helyette a sötétebb, vadítóbb ruhákat próbálgattam, s hosszas agyalás után egy gyönyörű, sötétlila, pánt nélküli ruhát választottam, amely épp, hogy takarta, amit kellett. Talán túl kihívó volt, de pont ez volt a célom. Fekete tűsarkú és kicsit finomabb, nem túl erős smink, és tökéletesen fogok kinézni.
Dawn mélyen kivágott, rózsaszín ruhát választott magának, ami csodásan állt rajta, de nem volt annyira vad, mint az enyém, s gyanítottam, Eric ennek az oka. Dawn tudta, kinek akar tetszeni, s nem akarta, hogy más is ott legyeskedjen körülötte. A cipőboltban testszínű magas sarkút vett magának, én pedig egy fekete, szegecsekkel díszített magas sarkút emeltem le a polcról – mondhatni, szerelem volt első látásra.
– Aggódnom kellene? – kérdezte Dawn, mikor már a házat készítettük elő a partihoz. A gyors témaváltás meglepett, egészen eddig a szüleinkről beszéltünk.
Félrehúztam a kanapét, s miután kiegyenesedtem, egyenesen a szemeibe néztem. Homloka ráncokba szaladt, s komoly arccal vizslatott.
– Miről beszélsz?
Dawn mellém lépett.
– Tíz éves korom óta ismerlek, Avery, és tudom, nem a visszafogottságodról vagy híres, de nem gondolod, hogy ez azért mégiscsak túlzás? Úgy értem, a ruha, amit választottál, semmit se takar.
Elkaptam róla a tekintetem.
– Mióta zavar ez téged? Nem egyszer fordult már elő, hogy ilyen ruhákba bújok.
Néhány másodpercnyi csönd telepedett közénk, majd Dawn visszasétált a konyhába, én pedig folytattam a rendezkedést. Hatalmas helyet akartam a táncoló embereknek, és fogalmam sem volt, hogy rendezzem el a dolgokat ahhoz, hogy hely is legyen, de ha kell, félre is lehessen vonulni pihenni egy kicsit.
– Nem zavar – hallottam meg Dawn hangját a másik helyiségből. – Csak tisztában vagyok az okokkal. Avery, tudom, hogy megviselt ez az egész, de legalább addig félretehetnéd ezt a beteges szórakozási vágyadat, amíg a rendőrség meg nem találja a gyújtogatót. Ki tudja? Lehet, hogy jól ismerjük az illetőt, és ezekkel a partikkal és ruhákkal magára vonod a figyelmét. Veszélyes, amit teszel.
Alaposan meggondoltam a válaszom, s mikor befejeztem a rendezést – büszke voltam magamra, szerintem sikerült a lehető legjobbat kihoznom a nappaliból –, átmentem a konyhába, hogy segítsek Dawnnak. Még mindig rendezkedett, fogalma sem volt, hol kezdje és mivel – a gondolatai teljesen máshol járnak.
– Rohadtul nem tud érdekelni. Dawn, nem élhetek rettegésben, nem ülhetek folyamatosan a szobámban, arra várva, hogy a zsaruk felbukkanjanak és közöljék velem, megvan a tettes. Mi van, ha sosem derül ki? Akkor soha többé nem szórakozhatok? Ismersz már annyira, hogy tudd rólam, nem bírom sokáig társaság nélkül.
Dawn felsóhajtott.
– Tudom. Csak azt mondom, hogy mindennek van egy határa, és ezt a vonalat te már átlépted. Az életeddel játszol!
Elővettem a műanyag poharakat és a pultra raktam.
– Mi lenne, ha másról beszélnénk és teljesen megfeledkeznénk erről a dologról? – Egy műanyag tálat vettem magamhoz és a teli szatyrokhoz léptem. Felsóhajtottam. – Szerintem kezdjünk el készülődni, aztán majd utána kiöntjük a kajákat. Mit szólsz hozzá?
Dawn kelletlenül sóhajtott, aztán elindult az emelet felé. Én kicsit tovább maradtam lenn a konyhában, igyekeztem lenyugtatni magam. Erősnek mutattam magam, és egy külső szemlélő valóban azt láthatta csak rajtam, mennyire nem érdekel ez az egész dolog, valójában viszont a gyújtogatás emlékétől még mindig összeszorult a torkom, s a szívem is hevesebben dobogott a kelleténél a félelem miatt. Az sms-re gondoltam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy az illető nem jelenik meg ma. Vagy ha mégis, akkor nem derül ki, hogy ő tette, és nem is támad rám. Csak egy nyugodt estét akartam, amit a barátaimmal tölthetek.
Dawn után mentem, aki már neki is állt előkészíteni a szükséges eszközöket. Az íróasztalán rengeteg sminkcucc hevert szanaszét, a hajvasaló pedig az ágyon pihent, várva arra, hogy bekapcsoljuk. Megosztottuk egymással az elképzeléseinket, aztán nekiláttunk a készülődésnek. A szobában kisebb feszültség uralkodott a korábbi veszekedés miatt, de se én, se Dawn nem törődtünk vele; elvégre fél órában belül megbeszéljük a dolgot és belátjuk, hogy a másiknak igaza volt.

Viszonylag hamar megvoltunk a készülődéssel, és a végeredmény, mint mindig, most is fantasztikus lett. Dawn haját kivasaltam, majd kontyba tűztem, s kérésének eleget téve egy halvány sminket vittem fel az arcára, amely színeiben nagyon jól passzolt a rózsaszín ruhájához. Ragyogóan festett, és bár nem akart túl kirívó lenni, egészen biztos voltam benne, hogy rengetegen fogják őt megbámulni. Mondjuk, nekem sem lett volna okom panaszra, elég sok tekintetet fogok magamra vonzani, noha Dawn teljes ellentéte voltam. A hajamat kiengedve hagytuk és kivasaltuk, így most majdnem a derekamig ért. A vastag fekete tusvonal és a természetesnek ható műszempilla remekül kiemelte a szemeimet, de a leglátványosabb mégis a telt ajkaim voltak, amelyek mélyvörös színben pompáztak. Gyönyörű voltam.
Elpakoltuk a feleslegessé vált cuccokat, majd miután magunkra kaptuk a cipőinket, lerobogtunk a nappaliba, hogy a kis tálkákat megtöltsük kajákkal, s az innivalókat is felpakolgattuk a pultra. Minden készen állt a vendégek fogadására, mégis úgy éreztem, valami még hiányzik. Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy a zenéről teljesen megfeledkeztünk. Dawn visszasietett az emeletre, hogy keressen néhány lemezt, én pedig bekapcsoltam a lejátszót. A csengetésre felkaptam a fejem, és értetlenül bámultam az órát. Még bőven volt idő a barátaink érkezéséig
Mindenesetre vidáman ugráltam az ajtóhoz, és nyitottam ki azt. Ám amikor felismertem az előttem álló személyt, aki féloldalas vigyorral nézett le rám, megfagyott bennem a vér és a mosoly is lehervadt az arcomról. Ezt nem hiszem el!
– Hát te?
___________________________________________

Na, szerintetek ki bukkant fel váratlanul a partin?;)

11 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt, mint mindig! :)
    Ki bukkant fel? Az első gondolatom Castiel volt, a második meg Charles. A kis pultos fiú az esélyes még, talán... :"D

    VálaszTörlés
  2. Hű hát jó kérdés :DD mondjuk Josh? Jace? Cast(icica)? Vagy ki? Ajj már :DDD nemtudom

    VálaszTörlés
  3. Állítólag tegnap ki kellett volna derülnie... de ma se tudjuk...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, igyekeztem, hogy kész legyen, de a héten nem sikerült leülnöm a gép elé írni. Már készül a fejezet, talán még ma felkerül, de nem ígérem biztosra.

      Törlés
  4. Tuti castiel volt az

    VálaszTörlés
  5. Jace...
    Vagy Debbie..
    Vagy Charles :')
    Vagy az az Eric vagy ki a csíra. Nagyon ratyi a gyerek xD

    VálaszTörlés
  6. Óh, hogy mennyi lehetőség azok közül, akik megjelenhettek... az ember nem bírja ezt a stresszt, Kedves Író! :D
    Blogokon van egy díj, Függővégek királynője. Ha látom újra valahol, komolyan javasolni foglak az elnyerésére :D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Húgomnak ezt megemlítettem... Messengeren át is írta a nevem Függővégek királynőjére :D

      Törlés