24. Castiellel a parkban

Csóközön!♥♥

Kis késéssel, de meghoztam a 24. fejezetet is! ^^

Köszönöm a pipákat, a visszajelzéseket és a 14600+ oldalmegtekintést! Továbbra is várom a véleményeiteket!^^

A vége miatt kérlek, ne utáljatok annyira!:$

Figyelem, a fejezetben előfordulnak obszcén szavak, szóval csak saját felelősségre!

5SOS rajongók figyelem! Megnyitottam új blogom, ahol az ausztrál srácokról olvashatsz néhány rövid történetet. Ha érdekel, katt IDE!

Jó olvasást kívánok mindenkinek a fejezethez!^^

Puszi,

Raina

24. Castiellel a parkban

Hétfő reggel elviselhetetlen fejfájással és émelygő gyomorral léptem át az iskola kapuját, közben magamban szitkozódtam, amiért ilyen nagy idióta vagyok.

Miután vasárnap délelőtt másnaposan hazaállítottam, megtaláltam anyám aprócska üzenetét, miszerint néhány napot a pasijával tölt. Apa is korán lelépett, hogy elérje a gépét, ami visszaviszi őt Olaszországba, és múlt éjjel még a nagyi is összepakolt, s hazament. Az egész ház az enyém volt egy egész napra, és semmi kedvem nem volt ezt az időt tanulással tölteni. Felhívtam néhány barátnőmet és Dawnt, hogy tartsunk egy csajos napot, ilyen már úgyis régen volt. Dawn áthozta a megmaradt italokat, s azokat ittuk, miközben körmöt festettünk, magazinokat lapozgattunk és pasikról beszéltünk. Szinte ki sem hevertük az előző éjszakát, már újra részegek lettünk. Utólag visszagondolva, nem volt túl jó ötlet a vasárnapot végiginni, ahogy az sem, hogy másnaposan (harmadnaposan?) állítottam be az iskolába.

Reggel fél órával később keltem, és szinte még le se csoszogtam a konyhába, hogy elkészítsem a napi koffeinadagom, már rohantam is vissza a fürdőbe, köszönhetően a gyomromnak, amely vagy ötször bukfencezett, aztán pedig liftezni kezdett. Épp, hogy beértem suliba, de ennek bizony meg is lett az eredménye: borzalmasan festettem, és csak úgy sütött rólam, hogy a hétvégén teljesen leittam magam.

Nem volt kedvem, se energiám a megjelenésemmel foglalkozni, a hajamat csak összekötöttem anélkül, hogy normálisan kifésültem volna, az alapozót remegő kezekkel vittem fel, és biztos voltam benne, hogy nem egyenletes. Ennél többre nem futotta, ezért egy hatalmas napszemüveggel takargattam karikás szemeimet és az aprócska bőrhibáimat.

És nem csak az arcomon, de a ruháimon is meglátszott, hogy nem vagyok teljesen jól. Csak megfogtam az első darabot, amit megláttam a szekrényemben és már magamra is kaptam, nem törődve azzal, hogy nem illenek egymáshoz. Fehér nadrágban és egy egyszerű, rózsaszín pántos felsőben – ami fölé egy szürke kapucnis felsőt vettem fel – jelentem meg suliban, ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Lassan mozogtam a folyosókon, köszönés helyett csak felmordultam, és az első utam, tőlem szokatlan módon az osztályterembe vezetett. Mármint, oda mentem volna először, ha nem megyek neki valakinek.

– Hé, Avery! – kiáltott fel vidáman az a végzős srác, aki valahogy elém keveredett.

Felszisszentem.

– Halkabban, bassza meg! Ne üvölts! – morogtam ingerülten. Csak akkor néztem fel rá, s láttam, hogy kíváncsian mér végig barna szemeivel. A nevén gondolkoztam, de annyira le voltam lassulva, hogy nem jutott eszembe. Pedig ismertem őt, nem egyszer buliztunk már együtt.

Lehajolt hozzám, és szaglászni kezdett.

– Ittál. – Ezt inkább állította, mintsem kérdezte, de én azért válaszoltam rá.

– Ja, még tegnap. Most csak másnapos vagyok. – A fejemhez kaptam. – Hallod, nincs fájdalomcsillapítód? Szétmegy a fejem.

A srác megrázta a fejét.

– Nincs, de igyál vizet, az jót tesz!

Majdnem kiröhögtem, de tekintettel arra, mennyire lüktet a buksim, inkább nem tettem. Elköszöntem tőle, s tényleg bementem az osztályba, s leültem anélkül, hogy bárkihez is szóltam volna. Rádőltem a padra, s lehunytam a szemem. Borzalmasan voltam, úgy éreztem, menten elhányom magam, de összeszorítottam a szám és próbáltam másra gondolni. Cuki rózsaszín pónilovak jelentek meg a fejemben, amelyek boldogan vágtattak a tarka virágokkal teli réten, némelyik még repülni is tudott. Ezektől a gondolatoktól ugyan a fejfájásom nem múlt el, de legalább a közérzetem javult, hála a röhejes képeknek. De felkelni nem volt kedvem.

Már majdnem elaludtam, mikor valaki a karomat kezdte bökdösni. Álmosan nyöszörögtem, remélve, hogy az illető abbahagyja a piszkálásom, de egy perc után meguntam és teljes erőmből – már amennyi volt –, a kezére csaptam, mire ő felszisszent. Egy pillanatra ledermedtem, mikor felismertem őt a hangja alapján, de különösebben nem foglalkoztam vele. Még mindig bántott a szombat este, azonban ezt eszem ágában sem volt elmondani neki.

– Ébresztő, Csipkerózsika! – Egész közelről hallottam Castiel hangját.

Félig felemeltem a fejem, és akkor már láttam, hogy nem tévedtem. Castiel mellettem guggolt, s idióta mosollyal az arcán nézett rám.

– Hagyjá’ – mondtam halkan, kissé rekedtes hangon és visszafeküdtem a padra.

Vagyis visszafeküdtem volna, ha Castiel nem veszi le rólam a napszemüveget. Hunyorognom kellett a hirtelen fény miatt, ugyanis odakint be volt borulva, s az osztályban valaki felkapcsolta a villanyt, hogy lehessen látni valamit. A napszemüvegem után nyúltam.

– Te hülye, kiégett a retinám! Add vissza! – morogtam rá, mire felnevetett.

– Ha szeretnéd, kapd el! – A feje fölé emelte a szemüveget.

Azonnal kitört belőlem a hétvégén elfojtott feszültség.

– Castiel, ha nem adod ide most rögtön, esküszöm, hogy megverlek! – üvöltöttem rá, mire többen felénk kapták a fejüket.

Castiel arcáról lehervadt a vigyor és kissé sértődötten dobta le az asztalra a sötétített lencséjű szemüveget. Savanyú képet vágva ült le mögém, s a következő, amit hallottam, az a rockzene volt, amit olyan hangosan hallgatott, hogy még én is tisztán kivettem minden szót és hörgést, pedig használta a fülesét. Néha csodálkozom, hogy még mindig rendesen hall.

Az első két órát végigaludtam, vagy szenvedtem, de nem emlékeztem, hogy bármelyik tanár rám szólt volna, szóval nagy baj talán nem lesz belőle. Még szünetekben is a padon fekve nyöszörögtem, és csak halványan érzékeltem, hogy Dawn, Rosa és Alexy mindvégig a padom mellett ácsorognak és rólam beszélnek. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy rájuk szóljak, legyenek egy kicsit halkabban.

Dawn harmadik óra után unta meg, hogy nem lehet velem kommunikálni, ezért mindenféle figyelmeztetés nélkül megragadta a csuklóm és kirángatott a teremből, végighúzott a folyosón, s félrelökött mindenkit, aki az útjában állt. A mosdó ajtaját gyorsan lökte be, és első dolga volt, hogy megbizonyosodjon arról, senki nincs itt rajtunk kívül. Amíg ő körbenézett a helyiségben, addig én leültem a padlóra, lehunytam a szemem és a fejemet a hideg, csempézett falhoz nyomtam. Jól esett a hűvös érzés az arcomnak, és nem is akartam felállni.

– Mennyit ittál tegnap? – Dawn hangja vádlón csengett.

Felsóhajtottam.

– Ott voltál, láttad.

Fél szemmel néztem fel rá, és egy pillanatig féltékenységet éreztem a mellkasomban, amiért ő csak úgy sugárzik, én meg olyan vagyok, mint a mosott szar. Szőke haját gondosan kivasalta, arcát finoman kifestette, lenge felsőjén pedig egy gyűrődés sem volt. Rajta nem látszott meg a másnaposság, és ezért rettenetesen irigyeltem őt.

– Nem, Avery, négy körül leléptem, nem emlékszel?

Végiggondoltam a tegnapi napot, és rádöbbentem, hogy rengeteg dolog kiesett. Valami rémlett arról, hogy Dawn sietni akart haza, de hogy előbb elment, mint a többiek, nos, ez nem rémlett.

– Ezek szerint mégiscsak többet ittam, mint azt gondoltam.

Dawn letérdelt elém, a homloka ráncokba szaladt, tekintetéből pedig csak úgy sütött az aggodalom.

– Avery… – kezdte, de azonnal közbevágtam.

– Ne! Nincs szükségem a sajnálatodra, Dawn! Jól vagyok!

Dawn segített feltápászkodni a földről és az egyik mosdókagylóhoz vezetett, s megnyitotta a csapot. Mutatóujját a víz alá helyezte, addig pedig lekapta rólam a napszemüveget, amit egy pillanatra sem voltam hajlandó levenni a nap folyamán. Szóra nyitottam a szám, de akkor valami hideg csapódott az arcomnak, és pechemre még a számba is belement. Felvisítottam.

– Elment az eszed?! Dawn, hagyd abba!

Magam elé tartottam a kezem, így védve az arcom a jéghideg víz ellen, amit legjobb barátnőm fröcskölt rám.

– Valahogy muszáj felébresztenem téged! Olyan vagy, mint egy zombi!

– Ébren vagyok, csak fejezd már be! – szóltam rá, s csukott szemmel próbáltam kitapogatni a csapot és elzártam azt.

Dawn a kezembe nyomott néhány kéztörlőt és azzal kezdtem törölgetni a vizes arcom. Az alapozó pillanatok alatt tűnt el a bőrömről. Félve pillantottam a tükörképemre és csalódottan állapítottam meg, mennyire borzalmasan festek.

– Ülj le! – utasított Dawn, én pedig ezek után nem mertem nemet mondani neki. Engedelmesen leültem, s hagytam, hogy kezelésbe vegyen.

Örültem, hogy ilyen barátnőm van, mint ő, mert tudtam, hogy ha valakire, hát akkor rá biztosan számíthatok. Ahogy ott guggolt előttem, és próbálta eltüntetni sminkkel a másnaposságom jeleit, rájöttem, hogy az utóbbi időben nem voltam túl jó barát.

A szünet pont elég volt arra, hogy ha más nem is, de legalább az arcom rendben legyen. Közben Dawn próbált felvidítani, elmesélte, hogy Ericcel tegnap is beszéltek, és már alig várja a következő találkozást. Úgy éreztem, tíz perc alatt sikerült felélénkülnöm annyira, hogy ne zombiként mászkáljak a folyosókon, és ezért rettenetesen hálás voltam Dawnnak.

Viszont arról teljesen megfeledkeztünk, hogy testnevelés óránk lenne, ezért becsengetés előtt egy-két perccel villámgyors tempóban vettük magunkhoz a felszerelésünket és már rohantunk és az öltözőbe. Késve értünk a tornaterembe, ezért fókázással indítottunk. Látszott, hogy nem vagyok formában, még Dawn is leelőzött, és a futást sem bírtam annyira, mint máskor, de mire röplabdázni kezdtünk, teljesen visszajött az életkedvem. Jelentkeztem csapatkapitánynak, és a lehető legjobb csapatot állítottam össze, aminek meg is lett az eredménye: nyertünk.

Kifulladva öltöztünk vissza az óra után, de viszonylag hamar végeztünk, Dawnnal és Rosával a szekrényem mellett ácsorogva vártuk, hogy elkezdődjön a matekóra. Próbáltam a barátnőimre figyelni, de a folyosó túlsó végén álló Castiel folyamatosan elvonta a figyelmem. Azzal a fekete hajú lánnyal flörtölt, aki nem egyszer lógott a közelemben, csakhogy egy kis hírnevet szerezzen magának, és nem repdestem túlságosan az örömtől, hogy öltözködésével engem akar utánozni. És az sem tetszett, hogy éppen Castiellel társalog.

– Mit szólsz hozzá, Avery?

Rosára kaptam a tekintetem. Annyira bámultam Castielt, hogy egy ideje nem is figyeltem, miről van szó, teljesen elvesztettem a fonalat.

– Mihez mit szólok?

– Rosa az előbb vetette fel az ötletet, hogy suli után készülhetnénk együtt a holnapi biológia dolgozatra – tájékoztatott Dawn.

– Ó, benne vagyok.

Megbeszéltük, hogy Rosánál tanulunk, aztán a szombati buliról kezdtünk társalogni. Most már én is bekapcsolódtam a csevegésbe, és nem gondolva a kellemetlenebb történésekre, velük együtt nevettem.

Kiabálásra lettünk figyelmesek, s szinte egyszerre fordultunk a hang irányába. Arról, hogy mi történt, már lemaradtunk, de az elénk táruló képből elég hamar kitaláltuk. Castielhez és a fekete hajú lányhoz csatlakozott a két szőke, akiket a buliba is magával hozott, és mindhárman dühösen néztek a fiúra, akinek sötét ruháján hatalmas folt éktelenkedett, előtte pedig egy műanyag kávés pohár hevert. Castiel hangosan szitkozódott, és ingerülten mordult rá az egyik szőkére, aki dühösen gesztikulálva, hangosan adta a vörös tudtára, hogy mit gondol róla.

Nem bírtam megállni, akaratlanul is kárörvendő vigyorra húzódott a szám, ahogy őket néztem. Dawn mellettem nevetett, Rosa pedig csak a fejét ingatta.

– Ideje volt, hogy valaki helyre tegye Castielt.

Dawn kacarászva bólintott, majd csengőszóra mindketten elindultak az osztályba. Én tovább maradtam, mert meg akartam igazítani a sminkem, amit előző órán leizzadtam, majd magamhoz vettem a matekfelszerelésem és becsuktam a szekrényem ajtaját. Körbenéztem a folyosón, és egy pillanatra meg is torpantam. A diákok már mind a termekben várakoztak, egyedül én maradtam odakint és Castiel, aki kifejezéstelen arccal méregetett. Egy utolsó, gúnyos pillantást vetettem rá, aztán gyors léptekkel indultam meg az osztály felé. Amikor elhaladtam mellette, megragadta a karom.

– Becsöngettek, Castiel – tájékoztattam és próbáltam ellökni őt magamtól. – És matekóra következik. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem akarok dolgozatot írni a késés miatt.

Egy lépést tettem előre, de Castiel visszahúzott.

– Ugyan már, Delacroix, tudom, hogy semmi kedved nincs órán ülni!

Felé fordultam és komolyan néztem a szemébe.

– Ahhoz sincs kedvem, hogy veled beszéljek. És ha már választanom kell, inkább a matek mellett döntök.

Erősebben szorította a karom.

– Na, ne csináld már! Lógjuk el ezt a három órát!

A szememet forgattam.

– Nem. – Egyszerű válaszomra felvonta az egyik szemöldökét.

– Régen nem kellett ennyit győzködni.

Hatalmasat dobbant a szívem. Régen, amíg Debbie is a Sweet Amoris diákja volt, rengeteg alkalommal lógtunk egy-egy óráról, s a parkban üldögéltünk, beszélgettünk. Ha Castiel nem hozza szóba, talán már el is felejtettem volna, mennyire hiányzik, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen.

Végül hagytam, hogy Castiel kivezessen a suliból. Időközben kisütött a nap, s rettenetesen meleg, fülledt idő lett. Lekaptam magamról a szürke pulcsit, s a derekam köré tekertem. Élveztem, ahogy a napsugarak a bőrömhöz érnek, és már egy cseppet sem bántam, hogy eljöttem a suliból. A fejfájásom elmúlt, a gyomrom is rendben volt már, s remekül éreztem magam, bár Castiel jelenléte kissé zavaró volt.

A parkba vezető utat csendben tettük meg, pár szót váltottunk csak, akkor is veszekedtünk, amiért ő rá akart gyújtani, és én nem engedtem. Végül sikerült meggyőznöm, hogy a dohányzás nem csak az ő bőrét, hanem az enyémet is tönkreteszi, mivel rám fújja a füstöt, így duzzogva visszacsúsztatta a cigis dobozt a zsebébe, s lekapta magáról a dzsekijét.

Egy fa tövében telepedtünk le, és továbbra is szótlanul néztük a körülöttünk lévőket. Nem sok ember mászkált odakint, pár középkorú nőt és férfit láttam csak, akik a kutyájukkal játszottak, az egyedüli zajt ők csapták, meg persze a madarak, akik a lombok között bujkáltak.

Nekidöntöttem a fejem a fa törzsének, s lehunyt szemekkel élveztem a körülöttem lévő természetet. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hiányzott már, hogy a szabadban legyek.

Pár perc telhetett el, mikor zümmögést hallottam a fülemnél, de különösebben nem foglalkoztam vele. Aztán, amikor kinyitottam a szemem, hangosan visítva kezdtem el csapkodni, s felugrottam, tettem néhány kört a fa körül, úgy próbáltam elkergetni a rám támadt méhecskét, aki nagyon ragaszkodott hozzám. Castiel csak nevetett, aztán megunta, hogy idióta módjára ugrálok és sikítozok, s a dzsekijével lecsapta a bevadult rovart. A könnyei is folytak már, annyira röhögött, s közben a hasát szorongatta. Csúnyán néztem rá.

– Nem olyan vicces ám!

Továbbra is kétrét görnyedve nevetett.

– Nem, tényleg nem vicces. Röhejes.

Mérgesen csaptam a vállára, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy semmilyen bogár nincs rajtam, visszaültem Castiel mellé. A hangulat hirtelen megváltozott körülöttünk, a vidámságát feszültség vette át, s ez engem is idegessé tett.

– Avery?

– Hm? – kíváncsian kaptam felé a fejem.

Úgy tűnt, mintha zavarban lenne, s az arckifejezése arra a délutánra emlékeztetett, amikor a tűz után bevitt a kórházba. A szívem hevesen kezdett dobogni.

– Tudnom kell! Az a csók a tornateremben…

Felsóhajtottam.

– Te még mindig itt tartasz?

Elengedte a füle mellett a megjegyzésem, s már csak azt vettem észre, hogy magához húz és az ölébe ültet. Meglepetésemben annyira ledermedtem, hogy se tiltakozni nem tudtam, de amikor elengedett, akkor sem mozdultam, csak ültem a combjain. A tekintete komoly volt, mégis volt benne valami lágyság, valami kedvesség, amit még sosem láttam az ő szürke szemeiben. Éreztem a kávé illatát, ami dezodorával és természetes illatával keveredett, s furcsa módon, ez most egy csöppet sem zavart, sőt. Még tetszett is.

– Castiel – suttogtam. – Mit akarsz tőlem?

– Én mit akarok? – Hozzám hasonlóan ő is halkan beszélt, hangjába némi fájdalom is vegyült, amitől összeszorult a gyomrom. – Te vagy az, aki szórakozol velem, Avery! Amikor megcsókoltalak, és te visszacsókoltál, azt hittem… Én… – Végig az ajkaimat nézte, pillantása pedig arról árulkodott, ő sem biztos abban, amit mondani akar, vagy, hogy amit érez, az valódi-e. – Fogalmad sincs róla, mennyire megőrjítesz!

Nagyot nyeltem, és próbáltam lecsillapítani magam. Nem tetszett ez a beszélgetés.

– Castiel, kérlek…

Lassan emelte fel a kezét, s óvatosan végigsimította az arcom, majd a tarkómra helyezte a tenyerét, s közelebb húzott magához. Lehunytam a szemeimet, mikor az ajkai az enyémet súrolták, ám mielőtt a csókunk elmélyülhetett volna, hátrarántottam a fejem, felpattantam, s minden szó nélkül elrohantam.