Holaaaa!♥
Szégyenlem magam rendesen, hogy nem került fel előbb ez a rész, noha mára ígértem. A mai napom, nos, nem gondoltam volna, hogy ennyire zsúfolt és eseménydús lesz, hogy csak este lesz annyi időm, hogy felrakjam ezt a fejezetet. A címe ne tévesszen meg senkit - főhőseink nem most készülnek bevallani egymásnak mélyebb érzéseiket (van egyáltalán nekik olyan?).
A részt, bár többször átolvastam, azért ne akadjatok ki nagyon, ha észrevesztek valami hibát, ha kijózanodom, úgyis átfutok rajta még egyszer. :-) *nem, nem vagyok részek, csak többet ittam, mint kellett volna, na, de hát, egyszer üünepli csak az ember a tizennyolcadik szülinapját* Na, mindegy, ez már nem is ide tartozik. :D
Köszönöm szépen mindenkinek a pipát és a véleményeket, valamint a 1100+ oldalmegtekintést!
Jó olvasást kívánok a fejezethez!^^
Raina
5.
Szeretlek
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor
az utolsó óráról is kicsöngettek, s miután mindenemet elpakoltam, megragadtam a
táskám, s elindultam az ajtó felé, hogy csatlakozhassak az odakint álldogáló
Dawnhoz és Alexyhez. Ugyan ez még csak az első nap volt, de olyan hosszúnak
tűnt, hogy úgy éreztem, minden energiámat – még a tartalékomat is – teljesen
elszívta. Fáradtság lett úrrá rajtam, s nehezemre esett visszafojtanom az
ásításaimat. Különösebben nem voltam meglepődve az álmosság miatt, hisz alig aludtam
valamit az éjjel, köszönhetően az órákig tartó fejfájásnak, amely még két
fájdalomcsillapító után sem akart elmúlni. Kénytelen voltam szenvedni, és mire
elaludtam, már csörgött is az óra – fél órával később, mint kellett volna. Nem
akartam elkésni, így nem volt más választásom, fel kellett hívnom valakit, hogy
dobjon el suliba – az illető Jace lett, mivel ő a hozzám legközelebb élő személy,
akinek van kocsija. Nem állt rendelkezésemre elég idő, hogy kávét készítsek
magamnak, és egy ilyen unalmas, eseménytelen nap után ölni tudtam volna egy kis
koffeinért, szóval örültem, mint majom a farkának, mikor 45 perccel ezelőtt
Alexy felvetette az ötletet, hogy ezúttal vásárlás és ruhapróbálgatás helyett
üljünk be egy csendes kis kávézóba beszélgetni.
– Hé, Avery! – Meglepően gyorsan
fordultam meg, mikor meghallottam a nevem. Castiel sietett oda hozzám, még
mielőtt kiléphettem volna a teremből, arcán furcsa mosoly ült, kezében pedig
azt a papírdarabot szorongatta, amire felírtam neki a két telefonszámot. – Kösz
a számokat.
Összefontam magam előtt a kezem.
Ismertem Castielt, jobban, mint akartam, és nagyon jól tudtam, hogy nem szokása
csak úgy megköszönni bármit is. Főleg nem egy ilyen dolgot.
– De azért állítottál meg, mert…?
A srác nekidőlt az egyik padnak, és lusta
mosollyal nézett le rám. Nem voltam egy alacsony lány, sőt, kifejezetten
magasnak számítottam, Castiel azonban bőven felém tornyosult a maga 180
centijével. Mellette valahogy nem érzem annyira magabiztosnak magam.
– Ezúttal nincs semmiféle hátsó szándékom.
Felnevettem.
– És ezt higgyem is el?
Castiel ugyanazt a testtartást vette
fel, mint én – kezét összefonta maga előtt –, a mosoly pedig azonnal lehervadt
az arcáról, mérgesen meredt rám. Ó, egek, még nekem sincsenek ilyen
hangulatváltozásaim, pedig lány vagyok!
– Tök mindegy – mondta, majd kiviharzott
a teremből, ezzel majdnem fellökve Dawnt.
Néhány másodpercig csak néztem utána,
nem tudtam, mire vélni ezt az egészet. Aztán megrántottam a vállam, és
csatlakoztam Dawnhoz és Alexyhez. Miközben kifelé sétáltunk az iskolából,
belekaroltam Dawnba, és nevetve beszélgettünk a második órai szünetben történt
aprócska balesetről. A folyosón társalogtunk az egyik végzős osztály előtt,
amikor egy gólya sétált el mellettünk a szekrénye felé. Kezében egy citromos
ízesítésű ásványvizet szorongatott, s amikor fel akarta azt nyitni, a szénsavas
ital fele kifutott. Dawnból rögtön kitört a nevetés, s később a folyosón
mászkáló diákok is csatlakoztak hozzá. Én halkan kuncogtam, majd folytattam a
flörtölést egy Chris nevű sráccal, s nem törődtem tovább a lánnyal. Persze, még
pár óra elteltével is röhejes volt a kiscsaj bénázása.
Alexy, bár nagyon jó barátunk, sok
dologban nem értett egyet velünk. Nem szerette, ha gúnyolódunk valakin, így
ezekből rendszerint kimaradt, próbálta elengedni a füle mellett. Eleinte még
próbált meggyőzni minket, hogy ez mennyire szemét dolog, de később rájött, hogy
fölöslegesen jártatja a száját, nem tud megváltoztatni minket, bármennyire is
szeretné.
– Szegénynek sikerült teljesen lejáratnia
magát már az első napon! – nevetett Dawn. – Ó, de nem lennék a helyében!
– Mit is mondtál, hogy hívják? –
kérdeztem, mikor kiléptünk az udvarra.
– Kit érdekel?
Szóra nyitottam a szám, de Alexy elénk
lépett; ingerültnek tűnt. Dawnnal egymásra néztünk.
– Ha Amber csinálná ezt, akkor még azt
mondanám, oké, tőle nem is várok többet. De lányok, ti annyival jobbak vagytok
ennél! Miért kell így kigúnyolni valakit, akinek valószínűleg amúgy is elég
rossz napja van?
Felsóhajtottam, s megöleltem Alexyt.
– Sajnálom – mondtam. – Legközelebb majd
nem előtted beszélünk ilyenekről!
Alexy arcára csalódottság ült ki; ő nem
így értette, azt szerette volna, ha végképp felhagyunk rossz szokásunkkal, de
látszólag beletörődött, hogy ennél többet úgysem érhet el nálunk. Enyhe
bűntudat mardosott belül a dolog miatt, de amikor elnéztem Alexy válla felett,
s megláttam az iskola előtt parkoló kocsit, az érzés egy pillanat alatt semmivé
lett, helyét értetlenség és egy kis ijedtség vette át. Dawn követte a
tekintetem, s amikor meglátta, mit bámulok ennyire kétségbeesetten, a homlokát
kezdte ráncolni.
– Ő meg mit keres itt?
A fejemet ráztam, s kikerülve az
értetlenül álló Alexyt indultam meg az ezüst színben pompázó autó felé. Majd
megtorpantam, és visszanéztem a barátaimra
– Nem baj, ha kihagyom a ma délutánt? Ezt
muszáj elintéznem…
Dawn halványan elmosolyodott.
– Menj csak!
Intettem nekik, s gyors lépésekkel
igyekeztem kettészelni a köztem és Jace autója közötti távolságot. A fiú a
kocsinak dőlve várt, szőkésbarna, dús hajába lágyan kapott bele a szél, teljesen
összekócolva amúgy is százfelé álló tincseit. Csak akkor vett észre, mikor
odaléptem mellé, látszólag teljesen elmerült a gondolataiban. Amikor rám emelte
csokoládészín szemeit, féloldalas, korántsem vidám mosolyra húzódott a szája,
majd kinyitotta az anyósülés felöli ajtót, én pedig habozás nélkül szálltam be,
s rögtön az öv felé nyúltam. Semmi kedvem nem volt Jace-szel tölteni a
délutánt, de nem láttam más választási lehetőséget.
Amikor Jace is elfoglalta a helyét, felém
hajolt, hogy megcsókolhasson, én azonban félrerántottam a fejem, így nem kis
meglepetésére az ajkai a fülcimpámat érték. Szemöldökét ráncolva húzódott el,
az arcomat vizslatta, amit nem láthatott teljesen, én ugyanis kifele bámultam,
egyenesen a semmibe. Hallottam, ahogy felsóhajt, majd miután bekötötte magát,
elindultunk.
A belváros felé haladtunk – a Sweet
Amoris a két városrész között volt –, s egy szót sem szóltunk. Halk zene szólt,
olyan, amit ki nem állhatok, de ezúttal nem kapcsoltam ki a rádiót. A járdán
mászkáló embereket bámultam, s egy szőke tincsemmel játszottam, Jace perzselő
tekintetét azonban végig magamon éreztem, szinte már lyukat fúrt az arcomba. A
fiú újabb kísérletet tett, hogy felhívja magára a figyelmem, de amikor a keze
megtalálta az enyémet, úgy rántottam el a tenyerem az övétől, mintha megégette
volna. Jace dühösen fújtatott.
– Az isten szerelmére Avery, mi a franc
bajod van?!
Felkaptam a fejem, a tekintetét azonban
kerültem.
– Semmi – feleltem.
Jace idegesen felnevetett.
– Aha, veszem észre. Velem van a bajod?
Mert…
A fiú láthatott valamit az arcomon, mert
hirtelen elhallgatott. Amikor felé néztem, észrevettem, hogy görcsösen markolja
a kormányt, szemeivel az útra koncentrál, de mintha nehezére esne.
Gondolkozott, jöttem rá. Szinte láttam, ahogy helyére kerül a fejében a kirakós
utolsó darabja is. Újabb nevetést hallatott, ezúttal sem örömében, sokkal
inkább a frusztráció válthatta ki belőle.
– Gondolhattam volna! Én hülye! –
Megállás nélkül szitkozódott, s ezzel csak azt érte el, hogy én is dühös
lettem. – Sejtenem kellett volna, hogy pont tőled ne várjak semmi komolyat! Az
olyan rib…
Elharapta a mondat végét, amikor mérgesen
pillantottam fel rá.
– Igen, Jace, mit akartál mondani? – mordultam
rá.
Néhány másodpercig gondolkozott, majd
nyugodtabban folytatta, a testtartása azonban árulkodó volt; még mindig forrt
benne a düh.
– Tudtam, már reggel éreztem, hogy
valami nem jó. Láttam az arcodon. Basszus, hogy mekkora marha vagyok! Nem
tudom, hogy hihettem azt, hogy bonbonnal ki lehet engesztelni téged. Hisz te
már eldöntötted, hogy dobni fogsz. Két hét után, Delacroix, két hét!
– Állj meg! – üvöltöttem, s miután nem
tette meg, még hangosabban szóltam rá. – Jace, a rohadt életbe, állj meg!
Kiszállok!
Félrehúzódott, hogy egyik sofőrt se
zavarja meg, majd megállt egy buszmegálló előtt. Gyorsan kikapcsoltam az övem,
s kipattantam a kocsiból, olyan erővel vágva be magam mögött az ajtót, hogy
féltem, kiesik a helyéről. Szerencsére azonban semmi baja nem esett. Jace a
lehúzott ablakon keresztül kiáltott irántam.
– Ennyi? Te így intézed el ezt a dolgot?
Kiszállsz a kocsiból?
Ingerülten fordultam felé.
– Nem, úgy terveztem, hogy többet nem
kereslek. Az ilyen férgek, mint te, nem érdemelnek többet!
– Á, most már féreg vagyok, mi? Amikor
megcsókoltalak, meg virágot vittem, nem ezt mondtad!
– Menj a francba, Jace!
Néhány pillanat telt csak el, Jace már
sehol sem volt, rajtam pedig megkönnyebbülés lett úrrá, noha pont az ilyen
szakításoktól féltem a legjobban. Meglepő módon azonban örültem, hogy véget ért
ez a kapcsolat, és nem húztam tovább. Szabadnak éreztem magam, és késznek egy
újabb flörtölésre – nem mintha a Jace-szel való járás megakadályozott volna
abban, hogy más pasikkal ismerkedjek.
Amikor megfordultam, tucatnyi szempár
kapta el rólam a tekintetét, de nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz,
hogy tudjam, ők is ugyanolyan olcsó libának gondolnak, mint Jace.
Megigazítottam a ruhám, mintha az apró ráncok elsimításával elfelejthetném az
előbbi veszekedést, majd odaléptem a buszmenetrendhez, hogy megnézzem, mikor
jön legközelebb busz, amely a kórházig visz. Nem gondoltam volna, hogy a mai
nap még meglátogatom Elliotot, de semmi másra nem vágytam, minthogy vele
lehessek.
***
Nem szerettem a kórházakat, a
fertőtlenítő szaga hihetetlen módon irritálta az orrom, a steril környezettől
pedig fél óra alatt migrént kaptam, mégis, az volt az egyetlen hely, ahol
nyugtom lehetett. A gyógy intézmény azon része, amelyet rendszeresen
látogattam, távol esett a zsúfoltabb területektől, nem járt annyi ember arra, s
kevesebb orvos és nővér futkosott fel-alá. A pult felé indultam, s arcomon
hatalmas mosollyal üdvözöltem a recepciós hölgyet, az ötvenéves Mariát, aki
boldogan aggatott magára mindenféle kiegészítőt, nem törődve azzal, hogy azok
nem illenek egymáshoz.
– Hogy van? – kérdeztem tőle, amikor megindult
egy félreeső kórterem felé.
– Ó, egy szavunk nem lehet, ő
legcsendesebb betegünk, igazi angyal, a maga módján. – Kedvesen Mariára
mosolyogtam, mintha viccesnek tartanám, amit mondd, noha kicsit fájt, martak a
szavai. – Fogadni mernék, ha a kisasszony nem lenne ilyen kitartó, és nem
látogatná gyakran, már feladta volna, és nem lenne közöttünk.
Az orrom szúrni kezdett, a szemeimbe
könnyek szöktek, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyelnem őket.
– Maria, nyugodtan tegezzen csak. Kissé
zavarba ejtő ez a folytonos kisasszonyozás.
Maria rám mosolygott, majd kinyitotta a
kórterem ajtaját, ahova sietve beléptem. Amikor egyedül maradtam Elliottal,
lerogytam az ágy melletti székre, s óvatosan megszorítottam a szőke hajú, húsz
éves fiú kezét, aki már fél éve feküdt kómában egy ostoba baleset miatt, amit a
saját hülyeségének köszönhetett. Mély levegőt vettem, és beszélni kezdtem
hozzá. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen látogatója, így igyekszem mindig a
lehető legtöbb információval ellátni. Elmeséltem neki az első napomat, majd
rátértem a haverjaira is, hogy milyen lányokat szedtek fel, s hogy néha
mennyire elegük van abból, hogy ott mászkálok körülöttük. Aztán szóba került
Jace is.
– Tudod, Elliot, szerintem utáltad
volna. – Végignéztem sápadt arcán, remélve, hogy reagál a szavaimra, azonban
teljesen mozdulatlan maradt.
Csak néztem őt, imádkozva, hogy
visszakapjam őt, s hirtelen mindent elfelejtettem, amit mondani akartam, csak
hallgattam a gépek egyenletes csipogását. Megőrjít a tudatlanság, s a rettegés,
hogy egyszer eljön az a nap, amikor elveszítem őt, vagy ha felébred, nem fog
emlékezni rám, s hogy maradandó károsodást fog szenvedni. Azért járok be és
beszélek hozzá, hogy tudja, én vele voltam a nehéz napokon is, s egy pillanatra
sem mondtam le róla. Az órára néztem, majd felsóhajtottam.
– Mennem kell, de hamarosan újra
visszajövök. – Felnevettem. – Próbálj meg nem kikezdeni a nővérkékkel, még a
csinosabbakkal sem. Légy jó fiú!
Újra a könnyeimmel küzdöttem, de azért
odahajoltam hozzá, hogy megpusziljam.
– Szeretlek, Elliot!
Na, ennek a résznek a vége baromira szomorú :|
VálaszTörlésEjha!
VálaszTörlésIlyesmire aztán végkép nem számítottam! Számtalan kérdés felmerül bennem, mint a ki, miért, mikor, hol, hogyan és még sorolhatnám.
Feszült a helyzet, pattan nem sokára az a húr, úgy érzem.
xoxo,
T
Örülök, hogy sikerült vele meglepnem!:D
TörlésBiztos vagyok benne, hogy a kérdésekre választ kapsz majd a történet során ;) :D