2014. július 3., csütörtök

05. Szeretlek

Holaaaa!♥

Szégyenlem magam rendesen, hogy nem került fel előbb ez a rész, noha mára ígértem. A mai napom, nos, nem gondoltam volna, hogy ennyire zsúfolt és eseménydús lesz, hogy csak este lesz annyi időm, hogy felrakjam ezt a fejezetet. A címe ne tévesszen meg senkit - főhőseink nem most készülnek bevallani egymásnak mélyebb érzéseiket (van egyáltalán nekik olyan?).

A részt, bár többször átolvastam, azért ne akadjatok ki nagyon, ha észrevesztek valami hibát, ha kijózanodom, úgyis átfutok rajta még egyszer. :-) *nem, nem vagyok részek, csak többet ittam, mint kellett volna, na, de hát, egyszer üünepli csak az ember a tizennyolcadik szülinapját*  Na, mindegy, ez már nem is ide tartozik. :D

Köszönöm szépen mindenkinek a pipát és a véleményeket, valamint a 1100+ oldalmegtekintést!

Jó olvasást kívánok a fejezethez!^^

Raina


5. Szeretlek
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor az utolsó óráról is kicsöngettek, s miután mindenemet elpakoltam, megragadtam a táskám, s elindultam az ajtó felé, hogy csatlakozhassak az odakint álldogáló Dawnhoz és Alexyhez. Ugyan ez még csak az első nap volt, de olyan hosszúnak tűnt, hogy úgy éreztem, minden energiámat – még a tartalékomat is – teljesen elszívta. Fáradtság lett úrrá rajtam, s nehezemre esett visszafojtanom az ásításaimat. Különösebben nem voltam meglepődve az álmosság miatt, hisz alig aludtam valamit az éjjel, köszönhetően az órákig tartó fejfájásnak, amely még két fájdalomcsillapító után sem akart elmúlni. Kénytelen voltam szenvedni, és mire elaludtam, már csörgött is az óra – fél órával később, mint kellett volna. Nem akartam elkésni, így nem volt más választásom, fel kellett hívnom valakit, hogy dobjon el suliba – az illető Jace lett, mivel ő a hozzám legközelebb élő személy, akinek van kocsija. Nem állt rendelkezésemre elég idő, hogy kávét készítsek magamnak, és egy ilyen unalmas, eseménytelen nap után ölni tudtam volna egy kis koffeinért, szóval örültem, mint majom a farkának, mikor 45 perccel ezelőtt Alexy felvetette az ötletet, hogy ezúttal vásárlás és ruhapróbálgatás helyett üljünk be egy csendes kis kávézóba beszélgetni.
– Hé, Avery! – Meglepően gyorsan fordultam meg, mikor meghallottam a nevem. Castiel sietett oda hozzám, még mielőtt kiléphettem volna a teremből, arcán furcsa mosoly ült, kezében pedig azt a papírdarabot szorongatta, amire felírtam neki a két telefonszámot. – Kösz a számokat.
Összefontam magam előtt a kezem. Ismertem Castielt, jobban, mint akartam, és nagyon jól tudtam, hogy nem szokása csak úgy megköszönni bármit is. Főleg nem egy ilyen dolgot.
– De azért állítottál meg, mert…?
A srác nekidőlt az egyik padnak, és lusta mosollyal nézett le rám. Nem voltam egy alacsony lány, sőt, kifejezetten magasnak számítottam, Castiel azonban bőven felém tornyosult a maga 180 centijével. Mellette valahogy nem érzem annyira magabiztosnak magam.
– Ezúttal nincs semmiféle hátsó szándékom.
Felnevettem.
– És ezt higgyem is el?
Castiel ugyanazt a testtartást vette fel, mint én – kezét összefonta maga előtt –, a mosoly pedig azonnal lehervadt az arcáról, mérgesen meredt rám. Ó, egek, még nekem sincsenek ilyen hangulatváltozásaim, pedig lány vagyok!
– Tök mindegy – mondta, majd kiviharzott a teremből, ezzel majdnem fellökve Dawnt.
Néhány másodpercig csak néztem utána, nem tudtam, mire vélni ezt az egészet. Aztán megrántottam a vállam, és csatlakoztam Dawnhoz és Alexyhez. Miközben kifelé sétáltunk az iskolából, belekaroltam Dawnba, és nevetve beszélgettünk a második órai szünetben történt aprócska balesetről. A folyosón társalogtunk az egyik végzős osztály előtt, amikor egy gólya sétált el mellettünk a szekrénye felé. Kezében egy citromos ízesítésű ásványvizet szorongatott, s amikor fel akarta azt nyitni, a szénsavas ital fele kifutott. Dawnból rögtön kitört a nevetés, s később a folyosón mászkáló diákok is csatlakoztak hozzá. Én halkan kuncogtam, majd folytattam a flörtölést egy Chris nevű sráccal, s nem törődtem tovább a lánnyal. Persze, még pár óra elteltével is röhejes volt a kiscsaj bénázása.
Alexy, bár nagyon jó barátunk, sok dologban nem értett egyet velünk. Nem szerette, ha gúnyolódunk valakin, így ezekből rendszerint kimaradt, próbálta elengedni a füle mellett. Eleinte még próbált meggyőzni minket, hogy ez mennyire szemét dolog, de később rájött, hogy fölöslegesen jártatja a száját, nem tud megváltoztatni minket, bármennyire is szeretné.
– Szegénynek sikerült teljesen lejáratnia magát már az első napon! – nevetett Dawn. – Ó, de nem lennék a helyében!
– Mit is mondtál, hogy hívják? – kérdeztem, mikor kiléptünk az udvarra.
– Kit érdekel?
Szóra nyitottam a szám, de Alexy elénk lépett; ingerültnek tűnt. Dawnnal egymásra néztünk.
– Ha Amber csinálná ezt, akkor még azt mondanám, oké, tőle nem is várok többet. De lányok, ti annyival jobbak vagytok ennél! Miért kell így kigúnyolni valakit, akinek valószínűleg amúgy is elég rossz napja van?
Felsóhajtottam, s megöleltem Alexyt.
– Sajnálom – mondtam. – Legközelebb majd nem előtted beszélünk ilyenekről!
Alexy arcára csalódottság ült ki; ő nem így értette, azt szerette volna, ha végképp felhagyunk rossz szokásunkkal, de látszólag beletörődött, hogy ennél többet úgysem érhet el nálunk. Enyhe bűntudat mardosott belül a dolog miatt, de amikor elnéztem Alexy válla felett, s megláttam az iskola előtt parkoló kocsit, az érzés egy pillanat alatt semmivé lett, helyét értetlenség és egy kis ijedtség vette át. Dawn követte a tekintetem, s amikor meglátta, mit bámulok ennyire kétségbeesetten, a homlokát kezdte ráncolni.
– Ő meg mit keres itt?
A fejemet ráztam, s kikerülve az értetlenül álló Alexyt indultam meg az ezüst színben pompázó autó felé. Majd megtorpantam, és visszanéztem a barátaimra
– Nem baj, ha kihagyom a ma délutánt? Ezt muszáj elintéznem…
Dawn halványan elmosolyodott.
– Menj csak!
Intettem nekik, s gyors lépésekkel igyekeztem kettészelni a köztem és Jace autója közötti távolságot. A fiú a kocsinak dőlve várt, szőkésbarna, dús hajába lágyan kapott bele a szél, teljesen összekócolva amúgy is százfelé álló tincseit. Csak akkor vett észre, mikor odaléptem mellé, látszólag teljesen elmerült a gondolataiban. Amikor rám emelte csokoládészín szemeit, féloldalas, korántsem vidám mosolyra húzódott a szája, majd kinyitotta az anyósülés felöli ajtót, én pedig habozás nélkül szálltam be, s rögtön az öv felé nyúltam. Semmi kedvem nem volt Jace-szel tölteni a délutánt, de nem láttam más választási lehetőséget.
Amikor Jace is elfoglalta a helyét, felém hajolt, hogy megcsókolhasson, én azonban félrerántottam a fejem, így nem kis meglepetésére az ajkai a fülcimpámat érték. Szemöldökét ráncolva húzódott el, az arcomat vizslatta, amit nem láthatott teljesen, én ugyanis kifele bámultam, egyenesen a semmibe. Hallottam, ahogy felsóhajt, majd miután bekötötte magát, elindultunk.
A belváros felé haladtunk – a Sweet Amoris a két városrész között volt –, s egy szót sem szóltunk. Halk zene szólt, olyan, amit ki nem állhatok, de ezúttal nem kapcsoltam ki a rádiót. A járdán mászkáló embereket bámultam, s egy szőke tincsemmel játszottam, Jace perzselő tekintetét azonban végig magamon éreztem, szinte már lyukat fúrt az arcomba. A fiú újabb kísérletet tett, hogy felhívja magára a figyelmem, de amikor a keze megtalálta az enyémet, úgy rántottam el a tenyerem az övétől, mintha megégette volna. Jace dühösen fújtatott.
– Az isten szerelmére Avery, mi a franc bajod van?!
Felkaptam a fejem, a tekintetét azonban kerültem.
– Semmi – feleltem.
Jace idegesen felnevetett.
– Aha, veszem észre. Velem van a bajod? Mert…
A fiú láthatott valamit az arcomon, mert hirtelen elhallgatott. Amikor felé néztem, észrevettem, hogy görcsösen markolja a kormányt, szemeivel az útra koncentrál, de mintha nehezére esne. Gondolkozott, jöttem rá. Szinte láttam, ahogy helyére kerül a fejében a kirakós utolsó darabja is. Újabb nevetést hallatott, ezúttal sem örömében, sokkal inkább a frusztráció válthatta ki belőle.
– Gondolhattam volna! Én hülye! – Megállás nélkül szitkozódott, s ezzel csak azt érte el, hogy én is dühös lettem. – Sejtenem kellett volna, hogy pont tőled ne várjak semmi komolyat! Az olyan rib…
Elharapta a mondat végét, amikor mérgesen pillantottam fel rá.
– Igen, Jace, mit akartál mondani? – mordultam rá.
Néhány másodpercig gondolkozott, majd nyugodtabban folytatta, a testtartása azonban árulkodó volt; még mindig forrt benne a düh.
– Tudtam, már reggel éreztem, hogy valami nem jó. Láttam az arcodon. Basszus, hogy mekkora marha vagyok! Nem tudom, hogy hihettem azt, hogy bonbonnal ki lehet engesztelni téged. Hisz te már eldöntötted, hogy dobni fogsz. Két hét után, Delacroix, két hét!
– Állj meg! – üvöltöttem, s miután nem tette meg, még hangosabban szóltam rá. – Jace, a rohadt életbe, állj meg! Kiszállok!
Félrehúzódott, hogy egyik sofőrt se zavarja meg, majd megállt egy buszmegálló előtt. Gyorsan kikapcsoltam az övem, s kipattantam a kocsiból, olyan erővel vágva be magam mögött az ajtót, hogy féltem, kiesik a helyéről. Szerencsére azonban semmi baja nem esett. Jace a lehúzott ablakon keresztül kiáltott irántam.
– Ennyi? Te így intézed el ezt a dolgot? Kiszállsz a kocsiból?
Ingerülten fordultam felé.
– Nem, úgy terveztem, hogy többet nem kereslek. Az ilyen férgek, mint te, nem érdemelnek többet!
– Á, most már féreg vagyok, mi? Amikor megcsókoltalak, meg virágot vittem, nem ezt mondtad!
– Menj a francba, Jace!
Néhány pillanat telt csak el, Jace már sehol sem volt, rajtam pedig megkönnyebbülés lett úrrá, noha pont az ilyen szakításoktól féltem a legjobban. Meglepő módon azonban örültem, hogy véget ért ez a kapcsolat, és nem húztam tovább. Szabadnak éreztem magam, és késznek egy újabb flörtölésre – nem mintha a Jace-szel való járás megakadályozott volna abban, hogy más pasikkal ismerkedjek.
Amikor megfordultam, tucatnyi szempár kapta el rólam a tekintetét, de nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, ők is ugyanolyan olcsó libának gondolnak, mint Jace. Megigazítottam a ruhám, mintha az apró ráncok elsimításával elfelejthetném az előbbi veszekedést, majd odaléptem a buszmenetrendhez, hogy megnézzem, mikor jön legközelebb busz, amely a kórházig visz. Nem gondoltam volna, hogy a mai nap még meglátogatom Elliotot, de semmi másra nem vágytam, minthogy vele lehessek.
***
Nem szerettem a kórházakat, a fertőtlenítő szaga hihetetlen módon irritálta az orrom, a steril környezettől pedig fél óra alatt migrént kaptam, mégis, az volt az egyetlen hely, ahol nyugtom lehetett. A gyógy intézmény azon része, amelyet rendszeresen látogattam, távol esett a zsúfoltabb területektől, nem járt annyi ember arra, s kevesebb orvos és nővér futkosott fel-alá. A pult felé indultam, s arcomon hatalmas mosollyal üdvözöltem a recepciós hölgyet, az ötvenéves Mariát, aki boldogan aggatott magára mindenféle kiegészítőt, nem törődve azzal, hogy azok nem illenek egymáshoz.
– Hogy van? – kérdeztem tőle, amikor megindult egy félreeső kórterem felé.
– Ó, egy szavunk nem lehet, ő legcsendesebb betegünk, igazi angyal, a maga módján. – Kedvesen Mariára mosolyogtam, mintha viccesnek tartanám, amit mondd, noha kicsit fájt, martak a szavai. – Fogadni mernék, ha a kisasszony nem lenne ilyen kitartó, és nem látogatná gyakran, már feladta volna, és nem lenne közöttünk.
Az orrom szúrni kezdett, a szemeimbe könnyek szöktek, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyelnem őket.
– Maria, nyugodtan tegezzen csak. Kissé zavarba ejtő ez a folytonos kisasszonyozás.
Maria rám mosolygott, majd kinyitotta a kórterem ajtaját, ahova sietve beléptem. Amikor egyedül maradtam Elliottal, lerogytam az ágy melletti székre, s óvatosan megszorítottam a szőke hajú, húsz éves fiú kezét, aki már fél éve feküdt kómában egy ostoba baleset miatt, amit a saját hülyeségének köszönhetett. Mély levegőt vettem, és beszélni kezdtem hozzá. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen látogatója, így igyekszem mindig a lehető legtöbb információval ellátni. Elmeséltem neki az első napomat, majd rátértem a haverjaira is, hogy milyen lányokat szedtek fel, s hogy néha mennyire elegük van abból, hogy ott mászkálok körülöttük. Aztán szóba került Jace is.
– Tudod, Elliot, szerintem utáltad volna. – Végignéztem sápadt arcán, remélve, hogy reagál a szavaimra, azonban teljesen mozdulatlan maradt.
Csak néztem őt, imádkozva, hogy visszakapjam őt, s hirtelen mindent elfelejtettem, amit mondani akartam, csak hallgattam a gépek egyenletes csipogását. Megőrjít a tudatlanság, s a rettegés, hogy egyszer eljön az a nap, amikor elveszítem őt, vagy ha felébred, nem fog emlékezni rám, s hogy maradandó károsodást fog szenvedni. Azért járok be és beszélek hozzá, hogy tudja, én vele voltam a nehéz napokon is, s egy pillanatra sem mondtam le róla. Az órára néztem, majd felsóhajtottam.
– Mennem kell, de hamarosan újra visszajövök. – Felnevettem. – Próbálj meg nem kikezdeni a nővérkékkel, még a csinosabbakkal sem. Légy jó fiú!
Újra a könnyeimmel küzdöttem, de azért odahajoltam hozzá, hogy megpusziljam.
– Szeretlek, Elliot!


3 megjegyzés:

  1. Na, ennek a résznek a vége baromira szomorú :|

    VálaszTörlés
  2. Ejha!
    Ilyesmire aztán végkép nem számítottam! Számtalan kérdés felmerül bennem, mint a ki, miért, mikor, hol, hogyan és még sorolhatnám.
    Feszült a helyzet, pattan nem sokára az a húr, úgy érzem.

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy sikerült vele meglepnem!:D
      Biztos vagyok benne, hogy a kérdésekre választ kapsz majd a történet során ;) :D

      Törlés