Helló - Helló mindenki!
Tudom, ezer meg egy éve nem volt friss publikálva, amire nincs mentségem, hiszen a magánéleti gondok mellett a lustaság is közrejátszott ahhoz, hogy nem hoztam úgy részt.
Most viszont, jelentem, Raina Banforth hivatalosan is visszatért. Hozhattam volna fejezetet korábban is, de elég nehezen rázódtam vissza az íráshoz, nincs is lehetőségem arra, hogy minden nap írjak, és nem akartam, hogy megint hónapok, ne adj' isten megint két év maradjon ki. Ezért, befejeztem ezt a sztorit teljesen. Bizony, az utolsó pontig meg van írva, át van nézve, szombatonként pedig elétek tárom a friss, ropogós részeket. Ugyan néhány részecskéről van csak szó, viszont kárpótlásként nem is rövidek, és azt is ki merem jelenti, hogy izgalmasak is. Bizonyos részük, legalábbis.
Na, de nem is szeretném húzni az időt igazság szerint. Remélem, páran még itt vagytok és kíváncsiak vagytok a történet befejezésére. Nektek nagyon jó olvasást kívánok és köszönöm, hogy még mindig itt vagytok. Szuperek vagytok és hálás vagyok a támogatásotokért! ♥
Millió puszi,
Raina
Az út hátralevő részében
Elliot igyekezett elterelni a figyelnem, amiért kifejezetten hálás voltam,
hiszen nem akartam teljesen összezuhanni, mire odaérünk. Anyát nem szándékoztam
beavatni a problémámba, már pedig biztosan kérdezősködne, ha észrevenné, bánt
valami, és valószínűleg addig nem is akadna le rólam, amíg el nem mondom neki,
mi van. Hazudhattam is volna akár, mert miért is ne? De rengeteg minden miatt
volt már amúgy is bűntudatom, és nem akartam bővíteni a listát, még akkor sem,
ha csak egy picike kis füllentésről lett volna szó. Jelen helyzetben, már ez
sem fért volna vele.
Szóval a nem túl hosszú
kocsiút alatt a bátyámmal énekeltünk, vagy régi, vicces emlékeket
elevenítettünk fel, ami hihetetlenül jól esett, és arra az időre tényleg
sikerült megfeledkeznem Charlesról, Jace-ről és a barátaim furcsa
viselkedéséről is, csak élveztem, hogy eltölthetek egy kis időt Elliottal. Azt
hiszem, a héten először mosolyogtam és nevettem őszintén, és úgy éreztem, ez
már tényleg rám fért. Túl sok volt a rosszból, és bár nem ez lesz álmaim
hétvégéje, szerettem volna jól érezni magam, már csak azért is, mert biztos
voltam benne, hogy minden folytatódik majd, amint visszamegyek vasárnap délután
a kollégiumba.
Amikor már elég közel
voltunk a nyaralónkhoz, megengedtem magamnak egy pillantást a telefonomra, és
egy csalódott sóhaj hagyta el a számat. Valamiért abban bíztam, Castiel
legalább egy üzenetet ír, hogy megkérdezze, mi van velem, hogy tudunk-e
egyáltalán találkozni, vagy megírja, mit tervezett a hétvégére, de senki nem
keresett. Az ajkamba haraptam, és egy ideig csak bámultam a kijelzőt valamiféle
csodában reménykedve, majd visszacsúsztattam a nadrágom zsebébe a mobilt és
inkább előhalásztam a kis táskámból az alapozóm és a púderem, hogy valamennyire
eltüntethessem a korábbi sírásom jeleit. Ha mázlim van, anya annyira el lesz
foglalva azzal, hogy ő jól nézzen ki, hogy rólam teljesen megfeledkezik majd.
Bár, tudva, hogy ott van a hátsó ülésen az a nagyon rövid ruha… Inkább csak
imádkoztam, hogy megússzam a dolgot.
Elliot lassan leparkolt a
nyaralónál, Gerard kocsija mellé, és nagyot sóhajtva hátradőlt. – Nincs kedvem
ehhez.
A szemem sarkából
rápillantottam, és egy egészen halvány mosollyal az ajkaimon megpaskoltam a
combját.
– Ha ez megnyugtat, nekem
sincs. De ha már eljöttünk idáig, érezzük jól magunkat. Gondolj arra, hogy
legalább vacsorázunk egy jót. – Gyorsan kicsatoltam az övem, és kipattantam a
kocsiból.
Elliot kelletlenül, de
követett, s míg én a ma esti ruhámat szedtem ki hátulról, addig ő a
csomagtartóhoz lépett, hogy kiemelje onnan a bőröndömet. Végig figyeltem őt,
így nem kerülte el a figyelmem, milyen gondterhes arccal mered előre, és hogy
milyen gépiesek a mozdulatai. Sikerült elkapnom azt a pillanatot is, amikor
szemeit a házra vezette, majd szinte azonnal el is kapta róla. Már szóra
nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi van vele, mikor hirtelen eszembe
jutott, és jobbnak láttam, ha inkább befogom a számat.
Amikor ő utoljára itt
járt, anyáék még együtt voltak, és mondhatni minden rendben volt a családdal.
Én azóta leutaztam már ide, nem a szüleimmel ugyan, de legalább voltak más
emlékeim is erről a helyről, nem úgy, mint Elliotnak, aki csak akkor jött, ha
családi nyaraláson voltunk. Ráadásul a kómája miatt nekem kicsit több időm volt
feldolgozni a válást és azt, hogy apa már nem része a mindennapjainknak, de
neki hirtelen zúdult minden a nyakába.
Elszégyellve hajtottam le
kissé a fejem; egy önző dögnek éreztem magam. Csak az én problémáimra
koncentráltam, belevontam a bátyámat is, és közben egy pillanatig sem jutott
eszembe, neki milyen lehet most. Meglehet, hogy erősnek próbált tűnni, nem
kimutatni, ha fáj neki valami, de nos… Biztosan sok minden bántja, amiről nem
mesél, valószínűleg pont azért, hogy ne kelljen még miatta is aggódnunk. Nagyot
sóhajtva tettem vissza a ruhát az ülésre és Elliot mellé léptem, hogy szorosan
megöleljem, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Ő értetlenül nézett rám egy
darabig, de aztán elmosolyodott és megsimította a fejem. Csak utána bontakozott
ki az ölelésemből és indult befelé, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, én
pedig majd’ megvesztem, hogy megtudjam, mi járhat a fejében. Végül ismét
magamhoz vettem a ma esti göncöt, és utána siettem, miután bezártam a kocsit.
Szinte be sem tettem magam mögött a nyaraló ajtaját, anyám máris előttem
termett a semmiből, a szívbajt hozva rám.
– Mi a… – A nyelvemre
haraptam, mielőtt valami csúnya szaladt volna a ki a számon, és magamhoz
szorítottam a ruhám. – Az isten szerelmére, anya, majdnem szívrohamot kaptam
miattad! – sóhajtva próbáltam kikerülni, de ismét az utamat állta, és olyan
szélesen mosolygott rám, mint még talán soha. Összeszűkült szemekkel
méregettem. – Mit csináltál?
– Semmit – rázta meg a
fejét, még mindig azzal az idegesítő vigyorral az arcán, amitől hirtelen olyan
ideges lettem, hogy kedvem támadt volna visszamenekülni a kollégiumba.
– Naná, azért nézel rám
ilyen ijesztően. – Még mindig gyanakodva figyeltem őt. – Köze van ahhoz, amiért
ezt a ruhát kell ma este felvennem? – Félig megemelt szemöldökkel meredtem rá,
majd felsóhajtottam. – Tudod mit? Inkább ne mondd el. Csak szeretném jól érezni
magam, amíg lehet…
Ezzel ki is kerültem őt,
hogy Elliot keresésére induljak, ugyanis a bőröndöm még mindig nála volt, és be
akartam dobni az első adagot a mosógépbe, mielőtt elkezdenék készülődni.
Azonban pár lépés után megtorpantam és vissza is fordultam, mert nem tudtam nem
meghallani anyám következő szavait, amikről valószínűleg sejtése sem volt, hogy
eljutottak az én fülemig is.
– Ó, de még milyen jól
fogod érezni magad! – Kérdőn néztem, ahogy a konyha felé indul, és nagyon nem
tetszett, amit láttam.
Gyakorlatilag szökdécselt
a másik helyiségig, szinte már csoda volt, hogy nem repül, és mintha énekelni
is hallottam volna. Éreztem, ahogy az állam valahol a padlón koppant, de aztán
elhessegettem minden gondolatot a fejemből, és elindultam az emelet felé, mert
gyanítottam, Elliot valahol ott lehet. Amikor megtaláltam, éppen az egyik
szobában álldogált az ablak előtt, és kétségem sem volt afelől, hogy a kis
tavacskát nézi, ahol számtalanszor mártóztunk már meg mindannyian. Kopogás
nélkül sétáltam be, hiszen tudtam, hogy nem zavarom, és elterültem az ágyán.
– Nem tudom, anya mit
szívott, de igazán adhatna belőle nekem is. Szükségem van egy kis jókedvre –
mondtam, a szemeimet le sem véve a plafonról, így csak érzékelni érzékeltem,
hogy Elliot leült mellém. – Tervez valamit, nem igaz? – kérdeztem egy fokkal
halkabban, és átfordultam az oldalamra, hogy rá tudjak nézni.
Elliot egy ideig nem
szólt semmit, majd lassan rám emelte a tekintetét és halványan elmosolyodott.
– Biztos lehetsz a benne.
Én a helyedben menekülnék, amíg van rá lehetőségem.
Egy fojtott nyögés
kíséretében vágtam hozzá a párnát, és szenvedve fordultam a hasamra, arcomat a
matracba nyomva, noha számítottam rá, hogy valami hasonló választ fogok kapni.
Anyám készült valamire; valami olyanra, aminek hozzám is köze volt, és őt
annyira boldoggá tette, hogy képes lenne táncra perdülni. Tekintve, hogy nem
nagyon akar beavatni, és Elliot sem tud a dologról, olyasmit tett, aminek én
viszont egyáltalán nem fogok örülni, bármennyire is hiszi azt, és ez eléggé
idegessé tett. Mármint, amúgy is feszült voltam, nem akartam Gerard szülei
előtt jó pofizni, és valahogy egyáltalán nem hiányzott az, hogy erre a
gyomorgörcsre anya is rátegyen egy lapáttal.
Nagyot sóhajtva ültem fel
végül, kisöpörve az arcomba hullott tincseket, és az ágy szélére csúsztam,
fejemet Elliot vállának döntve.
– Nem szeretnél elmondani
valamit a szeretett hugicádnak? – kérdeztem a tőlem telhető legaranyosabb
hangon, amire csak egy horkantás volt a válasz a bátyámtól.
Utálta, amikor ezt
csináltam, mert így olyanokat is ki tudtam húzni belőle, amiket egyébként nem
szándékozott megosztani velem. Vagy legalábbis nem akkor, amikor éppen
feltettem neki a kérdést.
– Fogalmam sincs, mit
szervezkedett anya. Nem sokat beszéltem vele a héten.
– Nem egészen erre
gondoltam, de megnyugtató, hogy nem titkolsz előlem ilyeneket – sóhajtottam
fel, majd rápillantottam. – Minden rendben veled? Te állandóan a bajaimat hallgatod,
viszont arról sosem beszélsz, hogy veled mi van…
Elliot állkapcsa egy
pillanatra megfeszült, ahogy összeszorította a fogait, de ahogy az tőle várható
volt, hamar rendezte a vonásait, hogy még véletlenül se tudjak semmit leolvasni
az arcáról, és lágyan rám mosolygott.
– Ez azért van, mert az
időm nagy részét Deborah-val töltöm, és erősen kétlem, hogy arról szeretnél
hallani, mit csinálok a barátnőmmel – vonta meg a vállait. – Nincsenek
problémáim, húgi. Menj készülődni, mielőtt anya átmegy házisárkányba. Nem
tudom, te hogy vagy vele, de a fura, vidám énjét könnyebb elviselni. – Ezzel
felállt, egy puszit nyomott a hajamba, és zsebre vágott kezekkel kisétált a
szobából.
Elhúztam a számat, ahogy
az ajtót figyeltem, majd felsóhajtva ismét eldőltem az ágyon. Őszintén? Nem
nyugodtam meg. Nem úgy tűnt, mint akivel minden rendben volt, és bosszantott,
hogy pont velem nem osztja meg a gondjait. Lehet, hogy segíteni nem tudtam
volna neki, de hát az is valami, ha meghallgatom, és hagyom, hogy kiöntse nekem
a lelkét, nem? Ismét önzőnek éreztem magam, amiért nem vettem észre korábban,
hogy Elliotnak valószínűleg problémái vannak.
Nagy nehezen végül rászántam
magam arra, hogy elkezdjek készülődni. Egy gyors, de alapos zuhannyal és
hajmosással kezdtem, amire nagyobb szükségem volt, mint azt gondoltam volna.
Máris jobb kedvem lett, ahogy elzártam a vizet és kiléptem a kabinból, egy
törölközőt csavarva magamra, majd még egyet nedves tincseim köré. Odalent nagy
volt a nyüzsgés, anya nem bírt magával, és kezdtem azt hinni, hogy nem is
teljesen józan. Bizonyára még az érkezésem előtt elfogyasztott fél üveg bort.
Az megmagyarázná a viselkedését, és engem is megnyugtatna, hogy valójában nincs
semmi terve velem. Vagy ha van is, nincs akkora jelentősége, mint ahogy azt
először gondoltam.
Ezzel próbáltam nyugtatni
magam, míg fogmosás közben bepakoltam a sötét ruháimat a mosógépbe, majd
gondosan megszárítottam a hajam és kivasaltam. Nem volt kedvem annyira kicsípni
magam, és mivel anya tett arról, hogy mindenki engem bámuljon majd, jobbnak
láttam, ha a sminkemmel nem hívom fel annyira a figyelmet, szóval „a kevesebb
néha több” címszóval csak egy vékony réteg alapozót vittem fel a már korábban
letisztított helyére, a szemhéjpúderem is épp, hogy csak látható volt, és a
rúzsomnak is kellemes árnyalata volt. Az egyedüli, amit nem sajnáltam, a
szempillaspirál volt, és elégedett voltam a végeredménnyel.
Mosolyogva túrtam bele a
hajamba, kicsit igazgattam még, majd a törölközővel magam körül sétáltam át a
szobába, ahova a cuccaimat lepakoltam, és magamra zártam az ajtót. Kissé félve
vettem ki a zsákból a ruhát, hogy most már én is megnézhessem magamnak. Egészen
eddig halogattam, mert megijedtem attól, hogy Elliot is szörnyűnek találja a
rövidsége miatt, és szentséges isten, igaza volt! Egy pillanatra minden
megfordult körülöttem, ahogy a fekete rongyot néztem. Ha ezt veszem fel, tuti,
hogy be sem engednek abba az étterembe.
– Mégis mi a fenét
gondoltál? – morogtam, a fekete mini alját méregetve. Azt reméltem, hogy a
tekintetemmel kicsit meg tudom hosszabbítani, de hamar rájöttem, hogy a
lehetetlennel próbálkozom.
Az órára pillantottam, és
kisebb sokkot kaptam. Nem sok időm volt elkészülni, amit nem sokkal később anya
is megerősített; szinte az egész nyaraló belerengett a hangjába, mikor
felkiabált, hogy kapjam össze magam. Nem volt más választásom, muszáj voltam
azt a ruhát felvenni, mert ha most áttúrom a bőröndöm, tuti elkések. Vagy
kitalálhatnám, hogy rosszul vagyok… Akkor túlélném az estét kelletlen
pillantások nélkül.
– Avery!
Összerezzentem, ahogy anyám
hangja ismét felcsendült, majd csak sóhajtva felöltöztem. Talán ha meglátják,
mi van rajtam, nem engednek be az étterembe. Akkor visszajöhetek, és nem is
kell eljátszanom, hogy milyen „tökéletes” család vagyunk.
Bele sem mertem nézni a
tükörbe, nem akartam látni, hogy nézek ki, egyszerűen csak belebújtam a
magammal hozott magas sarkúba, és a borítéktáskámat felkapva lesiettem a
lépcsőn. Anya természetesen csak vigyorgott, mint a tejbe tök, mikor meglátott,
Gerard homlok ráncolva méregetett, Elliot pedig a fejét ingatva álldogált az
ajtónál, indulásra készen.
– Ezt mégis hogy az
istenbe gondoltad? – Felháborodottan mutattam végig magamon, mérgesen bámulva
szülőmre, akinek a kedvét még ez sem tudta elrontani. Az eszem megáll, komolyan!
– Nagyon csinos vagy,
drágám! – legyintett le még mindig mosolyogva, majd belebújt a kabátjába. Rajta
persze egy csodaszép, alkalomhoz illő ruha volt, csak engem öltöztetett egy
ribancnak. – Induljunk! – bökött fejével az ajtó felé, tudomást sem véve arról,
hogy még mindig dühösen méregetem.
Ismét szóra nyitottam a
szám, és készen voltam arra, hogy nekiálljak veszekedni, amikor elkaptam Elliot
pillantását, amivel mintha azt üzente volna, hagyjam az egészet, ne húzzam fel
magam még jobban. Vettem egy mély levegőt és inkább elengedtem a dolgot, hagytam,
hogy anya és Gerard kilépjenek a házból, majd én is magamra vettem a kabátomat.
Kár, hogy az sem volt olyan hosszú, így a pár perces séta alatt biztosan meg
fogok fagyni.
– Nem értem, miért
csinálja ezt – súgtam oda Elliotnak, úgy, hogy anya még csak véletlenül se
hallja, mit mondok. – Mindig annyira figyel arra, hogy minden a lehető
legtökéletesebb legyen, hogy senkinek ne lehessen egy rossz szava sem a
családunkra. Most akkor mégis mi ütött belé?
– Csak hagyd, és törődj
bele! Most már úgysem tudsz mást csinálni. – Elliot átkarolta a vállamat és
finoman megszorította. – Ha leülünk, Gerard szülei úgysem látják, mennyire
rövid ez a ruha. Ha pedig megismernek, később már nem néznek rád elítélően.
– Ezt most csak azért
mondod, hogy megnyugtass – fújtattam, és mint egy hisztis kisgyerek,
összefontam magam előtt a karjaimat. – Mi lenne, ha véletlenül kibicsaklana a
bokám? Szerinted akkor is részt kellene vennem ezen a vacsorán?
Elliot tekintete élesen
villant rám, mire elkaptam róla a pillantásom, és megvontam a vállam. – Csak
egy ötlet volt, nem kell így nézni… – tettem hozzá halkan, a szám belsejét
harapdálva.
Félve léptem át az
étterem küszöbét, és addig nem is voltam hajlandó levenni a kabátom, míg a
lefoglalt asztalunkhoz nem értünk. Mindenkit megelőzve választottam ki azt a
széket, ami a legkevésbé volt látható a többi vendég számára, és körül sem
nézve ültem le. Lassan bújtam ki a meleg darabból és terítettem a háttámlára,
kerülve mindenki tekintetét. Biztos voltam benne, hogy csak beképzeltem, de
akkor úgy tűnt, mintha mindenki engem bámulna.
– Szerintem rossz asztalt
kaptunk.
Elliot hangjára felkaptam
a fejem. Már csak ő nem ült le, értetlenül járt ide-oda a szeme, mintha
számolgatott volna valamit. Automatikusan néztem körbe kicsit alaposabban, és
kezdtem azt hinni, hogy itt tényleg nem stimmel valami.
– Nem csak hatan leszünk?
– pislogtam anyára, miután végeztem egy gyors fejszámolást.
Mi négyen vagyunk,
tudtommal Gerard részéről csak a szülei jönnek, a székek alapján azonban úgy
tűnt, az étterem nyolc emberre számít. Vagy tényleg rossz asztalt kaptunk, vagy
anya elfelejtette említeni, hogy időközben változott a meghívottak száma.
Hosszú ideig nem érkezett
válasz, amit rossz jelnek tekintettem. Anya és Gerard pillantását látva
Elliottal mindketten egyre biztosabbak voltunk abban, hogy van valami, amiről
minket elfelejtettek tájékoztatni, és valószínűleg mérgesek leszünk, ha megtudjuk,
miről van szó.
Végül megúszták a
válaszadást. Gerard elszakította rólunk a tekintetét, majd kis mosollyal az
arcán állt fel, megigazítva magán a zakóját. Mikor én is felnéztem, már láttam
az asztal felé igyekvő elegánsan öltözött párt. A férfi pont úgy nézett ki,
mint Gerard, csak idősebb kiadásban, így nem volt nehéz kitalálni, hogy ők
lehetnek a szülei. A szemem sarkából anyára pillantottam. Megkönnyebbültnek
tűnt, hiszen tudta, hogy idegenek előtt nem fogom erőltetni a témát, és így nem
kell válaszolnia. Bár gyanítottam, nem is állt szándékában, gondolta, majd
úgyis megtudjuk, ki az a két plusz fő, mikor ők is megérkeznek.
Miután Gerard üdvözölte a
szüleit, mi is felálltunk, hogy bemutatkozhassunk. Elliot közben levette a
zakóját, amit rám terített, mire hálásan mosolyogtam fel rá. Ugyan nem sokkal
volt hosszabb, mint a ruha, de nagy volt, és ha belebújtam, össze tudtam húzni
magamon annyira, hogy az asztalnak köszönhetően ne látszódjon, hol ér véget a
fekete minim. Anya látszólag nem örült ennek, de én egy fokkal magabiztosabbnak
éreztem magam így, hogy kevesebbet kell mutatnom magamból, és elmosolyodva
ráztam kezet az egyébként nagyon aranyosnak látszó szülőkkel. Mindketten
mosolygósnak és boldognak tűntek, és bár nem voltam benne biztos, hogy ez valóban
így van-e, vagy megjátsszák magukat a kedvünkért, mindenesetre, kellemes
benyomást keltettek, amitől kicsit én is felszabadultam.
– Könnyen idetaláltatok?
– intézte a kérdést Gerard a szülei felé, meglepően kedves hangnemben, mikor
mindannyian helyet foglaltunk.
Jocelyn – Gerard édesanyja
– mosolyogva fordult a fia felé, hogy megválaszolja a kérdést, Gregory – az édesapja
– azonban megelőzte őt.
– Mondhatni. Pár
kilométerre innen útlezárás volt, amit a GPS nem jelzett, és egy kicsit el is
tévedtünk. De szerencsére segítőkészek errefelé. – A végére egy széles mosoly
jelent meg arcán, ami engem is megmosolyogtatott.
Kíváncsiságból Elliotra
pillantottam, de úgy láttam, neki sem ellenszenvesek Gerard szülei. Nem mintha
ez sokat számított volna, hiszen a férfit sem látjuk annyira gyakran,
Jocelynnel és Greggel valószínűleg még annyit sem fogunk találkozni, mint vele,
de legalább az este nem lesz annyira borzasztó, mint azt elképzeltük.
Vagy mégis? Mintha csak
megéreztem volna az érkezését, pont akkor pillantottam az ajtó felé, mikor
Charles belépett, az apja társaságában. Néhány másodpercig úgy éreztem, levegőt
sem kapok, és ijedten kaptam Elliot keze után. Még szerencse, hogy nem
kérdezősködött, valószínűleg képtelen lettem volna válaszolni neki, csak követte
a tekintetem. A reakcióját ugyan nem láthattam, túlságosan lefoglalt Charles,
de mintha egy kissé ő is megfeszült volna. Magamban vagy száz imát hadartam el,
hogy újdonsült iskolatársam ne vegyen észre, de éreztem, hogy máris levert a
víz, mikor a mi asztalunk felé
indultak el. És isten engem úgy segéljen, mosolygott, ráadásul hogyan! Az a
rohadék tudta, hogy találkozni fogunk, mégsem említette meg!
A kezdeti döbbenetemet
hamar átvette a düh, és fogcsikorgatva néztem át anyára, aki – mily’ meglepő! –
pont úgy vigyorgott, mint délután. Most már értettem, miért volt annyira
boldog, és már nem lepett meg annyira a ruhaválasztás sem. Gerard jóban van
Charles családjával, korábban meg is beszéltek egy találkozót. Anyám gondolom
felvethette az ötletet, hogy az a találkozó pont ekkor legyen, ha már amúgy is
együtt van a család.
Elkaptam a tekintetem
Charlesról és szülőm felé fordultam.
– Nem akartál beavatni
esetleg a kis tervedbe, hogy felkészülhessek? – morogtam úgy, hogy csak ő
hallhassa, az asztalterítőt bámulva.
– Ha szólok, kitaláltál
volna valamit, és nem jöttél volna el. – Mindezt olyan széles vigyor közepette
motyogta el, hogy alig értettem, de ó, nem tévedett sokat! Tényleg nem jöttem
volna el, ha tudom, hogy Charles is itt lesz.
Egy pillanat alatt elment
az étvágyam a következő jelenettől. Mindenki arcán mosoly ült, ahogy
bemutatkoztak egymásnak, és olyan hamisnak tűnt az egész, hogy arra szavak
nincsenek. Egyedül Elliot és én nem osztozkodtunk ezen a „lelkesedésen”, nekünk
kiült az arcunkra, mit is gondolunk pontosan. Amikor Charles felém fordult,
olyan mérgesen néztem rá, amennyire csak tudtam, mire nagyot nyelt, és
megköszörülte a torkát.
– Avery, mindig nagy öröm
a találkozás – biccentett aprót felém, majd a bátyám felé is, mielőtt helyet
foglalt volna.
Kínos csend telepedett a
társaságra, gyanítom a feszültség miatt, ami szinte tapintható volt, Gerard
ide-oda járatta köztem és Charles között a tekintetét, anya még mindig készen
állt arra, hogy elszálljon, Elliot pedig barátságtalanul méregette a fiút. Istenem, bár megnyílna alattam a föld!
Jocelyn nem volt beavatva
a dolgokba, nem tudta, milyen viszony van köztem és Charles között, de érezte,
hogy valami nincs rendben, mikor rám nézett. Egy kedves mosolyt küldött felém,
majd feldobott egy témát, ami borzasztó gagyi és unalmas volt, de értékeltem a
gesztust, és megkönnyebbülten dőltem kicsit hátra, mikor mindenki csevegni
kezdett. Vagyis, majdnem mindenki. A felnőtteknek megeredt a nyelve, de hárman
– Elliot, Charles és én – egy szót sem szóltunk, és szerintem hozzám hasonlóan
a fiúk sem figyeltek a mellettünk folyó társalgásra. A mosdóba szerettem volna
menni, és ott meghúzni magam az est hátralevő részében, de nem vett rá a lélek,
hogy felálljak erről a székről. Az a nyamvadt ruha…
A pincér érkezésével
félbeszakadt a beszélgetés, de épp, csak annyi időre, míg leadtuk a rendelésünket.
Mindenki furán nézett rám, amikor pezsgőt is kértem magamnak, de csak megvontam
a vállam. Szükségem volt rá, és szerencsére a személyim sem kérték el, szóval semmi
nem akadályozhatott meg abban, hogy legalább egy pohárral elfogyasszak még az
előtt, hogy belekezdenék az evésbe.
Miután felvették a
rendelésünket, készen álltam ismét láthatatlanná válni, és ez egészen addig
sikerült is, míg Charles apja úgy nem döntött, hogy észrevesz.
– Hogy tetszik az új iskola,
Avery? – Bár éppen Elliot zakójának ujjával játszottam, éreztem, ahogy minden
tekintet rám szegeződik.
Charles apjára néztem, és
próbáltam összekapni magam, elvégre nem akartam rossz benyomást kelteni
senkiben sem, elrontani mindenki kedvét pedig még annyira sem, meg mégis csak
egy nyilvános helyen voltunk. Mielőtt megszólaltam volna, vetettem Charlesra is
egy gyors pillantást, majd felsóhajtottam.
– Egy kicsit honvágyam
van, hiányoznak a régi arcok, de egyébként szeretek ott lenni. Hálás vagyok a
lehetőség miatt. – Még én is éreztem, milyen erőltetett mosolyom, de ha ezt
észre is vették, nem mutatták ki. Anyámat leszámítva, aki nem túl finoman
rúgott a bokámba az asztal alatt.
– Biztosan beilleszkedsz
majd, nem olyannak tűnsz, akinek ne menne. Na, meg Charles is biztosan segít
majd – veregette hátba a fiát.
Nem akartam bunkó lenni,
így visszanyeltem minden kikívánkozó megjegyzést, és egy aprót bólintottam, még
mindig mosolyogva.
– Én sem tartok attól,
hogy nem sikerülne, ismerem magam, könnyen barátkozom. – Mekkora egy hazug dög vagyok. A legtöbben még csak nem is kíváncsiak
rám és őszintén, én sem igazán vágyom ott senki társaságára.
Legszívesebben
letérdeltem volna a pincér elé és megcsókoltam volna a cipőit hálám jeléül,
hiszen amikor megérkezett az italokkal, majd az ételekkel is, mindenki
elhallgatott, és a táplálkozásra koncentrált, csak néha váltottak pár szót.
Engem szerencsére senki sem kérdezett, így belemerültem a saját világomba, és
csak csendben bámultam magam elé, piszkálva a tányéromon lévő köretet, nagy
ritkán kapva csak be egy falatot. Akkora gombóc volt a torkomban és úgy
remegett a gyomrom Charles jelenléte miatt, hogy képtelen voltam enni. Ráadásul
éreztem, hogy folyamatosan engem néz. Valaki
mentsen meg!
– Legalább a felét edd
meg, ha már pezsgőzöl. Egész délután nem ettél semmit – súgta oda Elliot, mire
csak megráztam a fejem.
– Nem vagyok éhes. Csak
vissza akarok menni és bezárkózni a szobába. Nem hiszem el, hogy anya meghívta
őt is – sóhajtottam fel, csak néhány pillanatra nézve rá. Olyan halkan
beszéltem, hogy más lehetőleg ne hallja meg, és Charles most különben is
anyával társalgott.
Elliot rosszallóan
figyelte, ahogy tovább piszkálom az ételt, de nem mondott semmit, aminek kifejezetten
örültem, hiszen nem voltam olyan kedvemben, hogy társalogjak. A vacsora során
többször pillantgattam Charles felé, mint azt szabadott volna. Csak egy ing
volt rajta, a zakóját levette, mielőtt leült volna az asztalhoz, és kár is lett
volna tagadni, mennyire jól mutatott rajta. Piszkosul jól nézett ki, és nem
akartam erre gondolni. Mégsem tudtam megállni, hogy néha-néha ne nézzek rá és
mérjem végig, mikor nem figyelt.
A pezsgőmért nyúltam,
majd oldalra pillantottam, mikor mozgást érzékeltem, és teljesen lefagytam. Nem
tudom, mikor történt, vagy hogyan történt, hiszen egy ideje már kikapcsoltam az
agyam és nem figyeltem a többiek társalgására, szóval mondanom sem kell,
mennyire lesokkolt az anyám előtt térdelő Gerard látványa. Valószínűsítem,
Elliot is most vehette észre őket, mert hirtelen köhögni kezdett mellettem,
egészen úgy hangzott, mintha fulladozna. Gerard szavait nem igazán hallottam,
de nem is fogtam volna fel őket, a kezében szorongatott eljegyzési gyűrű
viszont hatalmas pofon volt. Egy dolog együtt élni a tudattal, hogy anyám
gyorsan talált mást apám helyett, de hogy máris megházasodjon? Nem, az kizárt!
– Temessetek el most
élve, kérlek! – Talán hangosabban mondtam, mint szerettem volna, de jelen
pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.
Úgy döntöttem, nem várom
meg, hogy anyám könnyes szemekkel Gerard nyakába vesse magát, ezért felálltam,
még az sem zavart különösebben, hogy a székem hangosan csikorgott a padlón. Két
nagy korttyal elfogyasztottam a maradék pezsgőm, majd nagy léptekkel indultam
meg kifelé, jobban összehúzva magamon Elliot zakóját. Ki akartam szellőztetni a
fejem, és tettem magasról arra, hogy mindenki szólongat, menjek vissza. Nem
akartam ott maradni, legfőképp azért nem, mert ahogy kiléptem az ajtón, már el
is eredtek a könnyeim, hiába próbáltam visszafojtani őket. Ahogy tudtam, a
kézfejemmel letörölgettem őket, miközben elsétáltam az étterem mellett,
egyenesen a part felé, ami szerencsére néhány méterre volt csak onnan.
Rettenetesen fáztam, de nem akartam bemenni, egyedül akartam lenni, és tudtam,
hogy ha visszamennék a nyaralóba, ott keresnének először.
Bár így is számítottam
arra, hogy valaki utánam fog jönni, de Elliotban reménykedtem. Éppen ezért is
fordultam meg, mikor lépteket hallottam magam mögött, de a várt személy helyett
olyasvalakit pillantottam meg, akit jelen pillanatban a hátam közepére sem
kívántam.
– Jól vagy? – Charles
halk hangját hallva majdnem felzokogtam, de ő volt az utolsó, akinek hagytam
volna, hogy sírni lásson.
– Menj innen! – mordultam
rá, és újra megtörölve az arcomat indultam tovább, kicsit vacogva, hiszen
mostanra eléggé lehűlt a levegő, és ez a ruha tényleg nem ért semmit.
– A francokat! – Charles
megragadta a karomat és visszarántott, így kényszerítve, hogy megálljak, és rá
figyeljek. Elég dühösnek tűnt, de arckifejezése ellágyult abban a pillanatban,
hogy rám nézett. – Tudom, hogy mérges vagy, és minden jogod meg is van rá.
Szólnom kellett volna, hogy anyukád engem is meghívott, de…
– Ó, kérlek! –
horkantottam fel, belé fojtva a szavakat. – Ez most nem rólad szól, jó? Igen,
mérges vagyok, de nem te vagy a problémám. Vagyis… nem csak te – javítottam ki
magam, és nagy levegőt vettem, mielőtt megemeltem volna a hangom. Ha kiabálok,
tuti, hogy el is bőgöm magam. – Nem akarom, hogy anya hozzámenjen ahhoz a
fickóhoz. Nem bírom őt, és részben ő az oka annak, hogy apámék szétmentek. Ha
azt hiszed, a te jelenléted nagyobb gondot okoz nekem ennél, hát… – Keserűen
felnevettem, majd megálltam az egyik fánál, és nekidőltem. Charles nem ment el,
csak megállt előttem, és türelmesen nézett rám, várva, hogy folytatom majd.
Ehelyett olyan csúszott ki a számon, amin még én is meglepődtem. – Ne haragudj,
nem rajtad kellene levezetnem az egész napos feszültséget.
Elég sötét volt már, így
nem láttam jól a fiú arcát, de a testtartásából ítélve nem éppen erre
számított. Hosszú ideig nem is mondott semmit, csak némán álltunk egymással
szemben, és én közben próbáltam nem rákoncentrálni. Arra vágytam, hogy valaki
átöleljen, hogy kisírhassam vállán a gondjaimat, és Charles karjai ilyen
szempontból egész csábítónak tűntek. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy
hozzábújok és ő a hátamra simít, szorosan magához vonva. Erre a gondolatra
élesen szívtam be a levegőt, és kis híján pofon csaptam magam, de nem akartam
még ennél is jobban leégni előtte.
– Inkább velem kiabálj,
mint anyukáddal – vonta meg végül a vállait és közelebb lépett hozzám.
– Hát, az sajnos
elkerülhetetlen lesz. Ő is kiabálni fog velem, amiért tönkre tettem a nagy
pillanatot, ami végül is, jogos lenne. Ha az én lányom csinált volna ilyet, én
biztosan kitépkedném a haját – sóhajtottam fel, majd fenyegetően néztem
Charlesra. – Ha tippeket mersz neki adni, megöllek, ezt jó, ha tudod.
Mintha egy mosoly suhant
volna át Charles arcán, bár nem volt elég fény ahhoz, hogy jól láthassam. Ledermedtem,
mikor hirtelen megemelte a kezét, hogy ujjai közé vegyen egy tincsemet, és
lassan végigsimított rajta.
– Ne aggódj, annyira
azért nem vagyok jóban anyukáddal, hogy ilyesmi tippeket adjak neki. Különben
is, nemet mondott.
Beletelt kis időbe, míg
felfogtam, mit is mondott, annyira az ujjaira koncentráltam.
– Hogy micsoda? – Szinte
már hitetlenkedve néztem fel rá. – Miért tette volna? Szereti őt, miért ne
akarna hozzá menni?
Charles hanyagul
megrántotta a vállát, és hátrébb lépett, mire nyugodtan fellélegeztem. Kezdett
zavaró lenni a közelsége.
– Nem maradtam ott, hogy
végig hallgassam. Amúgy is beszélni akartam veled négyszemközt, szóval gyorsan
utánad rohantam. – Kis szünetet tartott. – Emiatt lehet, hogy kapok majd a
bátyádtól. Úgy látom, nem igazán örül, hogy a közeledben vagyok.
Ezen majdnem felnevettem,
de aztán mégsem tettem, csak elmosolyodtam, az este folyamán először teljesen
őszintén. Nem gondoltam volna, hogy pont Charles lesz az, aki kicsit eltereli
majd a figyelmem a nap szörnyűségeiről.
– Csodálkozol? –
billentettem oldalra a fejemet. – Anyám azon van, hogy minket összehozzon,
Elliot pedig az egyedüli a családban, aki támogatja a kapcsolatomat Castiellel.
Még szép, hogy nem lát szívesen a közelemben. Tudja, hogy veszélyt jelentesz a
húga boldogságára, és melyik báty nem ugrana erre?
Talán kicsit tovább
beszélhettem a kelleténél, mert a fiú arca hirtelen elkomorult. Bűntudatosan
hajtottam le a fejemet, de mást már nem mondtam, nem akartam rontani a
helyzeten.
– Nem mintha én nem
tudnálak boldoggá tenni, de inkább ne menjünk ebbe bele – sóhajtott nagyot, és
a zsebébe csúsztatta a kezeit. – Nézd, én… Nem szoktam csak úgy szétszedni
párokat, és tudom, hogy mindenki szemében én vagyok a rossz, amiért akarlak, de
nem tehetek róla. Kedvellek, és úgy érzem, érted megéri küzdeni.
Ó, istenem. Ez a
beszélgetés kezd olyan irányt váltani, amibe tényleg nem akartam belemenni.
– Nem éri meg küzdeni
értem, egyáltalán nem. – Hevesen megráztam a fejem és ellöktem magam a fától. –
Kérlek, Charles! Így is van elég problémám, és Castiel fontos nekem. Nem akarom
őt elveszíteni… – Vagy már lehet, hogy el is veszítettem? Egész nap nem
hallottam felőle, de ezt persze eszem ágában sem volt megemlíteni, különben
Charles még elviselhetetlenebb lenne.
– Megértem – bólintott
aprót, majd az étterem irányába nézett. – Jobb lenne, ha visszamennénk, mielőtt
megfázol.
Tiltakozni akartam, hogy
nekem jó itt, hiszen nem vágytam vissza abba a társaságba, de elég volt rám
néznie ahhoz, hogy észrevegye, mennyire vacogok. Kis ideig némán álltam még,
majd elindultam, remélve, hogy követ majd. Szótlanul sétáltunk vissza egymás
mellett, az ajtóban azonban megtorpant, és kicsit félrehúzott.
– Ami pedig a kérésedet
illeti, utána néztem. Majdnem rajta kaptak, de szerencsére sikerült kidumálnom
magam, szóval megúsztam a dolgot. – Nem igazán értettem, miről beszél, de
amikor leesett, sürgetően néztem rá. – Jace nem hazudott, tényleg nem volt
akkor ott, mikor felgyújtották a raktárt. Nem hiányzott egyik óráról sem aznap,
és a tanulószobán is ott volt.
Nagy szemekkel meredtem
rá és úgy éreztem, minden forogni kezd körülöttem. Nem számítottam rá, hogy
ilyen hamar utána fog nézni Jace hiányzásainak, de most, hogy már tudtam az
igazságot, fogalmam sem volt, hogy érezzek. Megkönnyebbülést? Félelmet? Vajon kinek
állhatott még szándékában eltenni láb alól?
Nagyot nyeltem, majd egy
halvány mosollyal az ajkaimon néztem fel rá, noha biztos voltam benne, hogy
teljesen lesápadtam.
– Nem hittem volna, hogy
tényleg megteszed ezt, de köszönöm – mondtam halkan, majd bepillantottam az
ablakon. – Az adósod vagyok emiatt, de figyelmeztetlek: semmi olyat nem fogok
tenni, amivel megcsalhatom Castielt.
Olyan komolyan néztem vissza
rá, amennyire csak tudtam, majd meg sem várva a választ elindultam befelé, hogy
csatlakozzam a már cseppet sem jókedvű társasághoz.
Nem tagadom, vissza kellett olvasnom pár részt, hogy tudjam most pontosan mi is történik. :D
VálaszTörlésTermészetesen nagyon jól sikerült ez a rész is, még mindig tud érni meglepetés.
Igaz régről tudok pár dolgot, de azért így is kíváncsian várom a hátralévő részeket, még egy okkal több lesz várni a hétvégét. Örülök, hogy visszatértél. :)
Üdv, egy régi rajongód. :D
Oh, igen, sejtettem, hogy sokan lesztek így vele. Bevallom, tartottam is tőle, hogy sokan pont emiatt nem fogjátok olvasni, de hát az csak az én hibám, hiszen jó sokáig várattalak titeket ezzel a résszel. :D
TörlésÖrülök, hogy elnyerte a tetszésed és még mindig itt és olvasol. El sem tudod képzelni, milyen sokat jelent ezt nekem♥
Jajj de örülök, hogy megint jelentkeztél!!! Minden héten feljöttem a blogra, hogy megnézzem, van-e új rész ^^
VálaszTörlésKöszönöm, hogy befejezted a sztorit!!! <3
Alig várom, hogy elolvassam az új részeket, csak előtte fel kell frissítenem az emlékezetemet, már rég olvastam az előző fejezeteket és sokat felejtettem :D de ezt nem panasz képpen írom, mert jó olvasni az írásaidat ^^
Én pedig nagyon örülök, hogy itt vagy és ennyire lelkesen vártad a friss részt. Komolyan, hihetetlenül jól esik, hogy ennyi idő után is kíváncsiak vagytok a folytatásra. ^^
TörlésÉn köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok! ♥
Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, de remélem továbbra is szívesen olvastok majd és elnyeri a tetszéseteket a folytatás ^^ ♥♥