58. A gyújtogató

Helló~

Itt is lennék az újabb résszel. Hát, el sem hiszem, hogy végre ennél a résznél tartunk. Korábban rengeteg tipp jött, hogy vajon ki is lehet az a bizonyos személy, aki Avery-re gyújtotta a raktárt. A személy kiléte mit sem változott az évek alatt, ezen az egyen nem variálgattam, és ha jól emlékszem, egyetlen személy tippelte csak meg őt. Nem árulom el, ki az, legyen meglepetés még, de ebben a részben úgyis megtudjátok majd. 

Ha van kedvetek, örülnék, ha megírnátok, hogy ti gondoltatok-e rá, vagy egyáltalán az indokra, miért is tette. Kíváncsi vagyok, hogy mik fordultak meg a fejetekben a dologgal kapcsolatban. 

Jó olvasást kívánok mindenkinek! ^^

Puszi, 

Raina

Mérhetetlen fájdalom hasított a fejembe, mikor kezdtem magamhoz térni, és egy alig hallható, fojtott nyögés hagyta el az ajkaimat. Az első gondolatom az volt, hogy másnapos vagyok – mármint, nagyon másnapos. Egy pillanatra talán még dühös is voltam, amiért a barátaim hagyták, hogy ennyit igyak. Oké, hogy születésnapot ünnepeltünk, de Rosával és Dawnnal mindig odafigyeltünk egymásra, sosem engedtük, hogy valamelyikünk ennyire leigya magát. Persze, előfordultak alkalmak, amikor mégis sikerült párszor a pohár aljára néznünk, de ez a másnaposság nem olyan volt, mint máskor. Ez milliószor rosszabb volt.

A fogaskerekek lassan indultak be a fejemben, de minél több időt töltöttem ébren, annál tisztábban láttam magam előtt a tegnap este eseményeit. Beletelt jó pár percbe ugyan, de egyre több pillanat rémlett a buliból. A hangulat, a rengeteg ember, aki odajött felköszönteni és beszélgetni, Dawn és Nathaniel, a szóváltásom Charlesszal, az, hogy Castiel után rohantam, és… Ó, magasságos ég!

A felismerés egyfajta hideg zuhany volt, és azonnal ki is pattantak a szemeim, hogy körbe nézhessek. Mégis hol vagyok? Valaki leütött, ebben teljesen biztos vagyok. De kicsoda, és mégis hova hozott? Rémülten kapkodtam a fejem, de minden, amit láttam és éreztem, csak lassan jutott el a tudatomig. Le voltam lassulva, és kétségem sem volt afelől, hogy ez a fejemet ért ütés miatt volt – vagyis, inkább csak reménykedtem, hogy erről volt szó és nem adtak be semmit, ami így kiütött volna. Az érzékszerveim csak másodpercekkel később kapcsoltak, de minél éberebb voltam, annál jobban fogtam fel magam körül mindent. Egy üres helyiségben voltam, de nem tudtam eldönteni, hogy egy szoba lehetett, egy pince, vagy valami más. Sötét is volt, ablakot sem láttam. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy kiléptem a klubból; egyedül csak a benti lámpa adott némi fényt, és ez sem segített abban, hogy megfejthessem, milyen napszak is volt tulajdonképpen. Hol vagyok?

Meg akartam szólalni, sikítani akartam, hátha valaki meghallja a hangomat, de képtelen voltam rá. Akárki is ütött le és hozott ide, gondoskodott arról, hogy ne okozzak bajt és ne tudjam magamra felhívni a figyelmet, ha esetleg olyan helyen lennék, ahol más, gyanútlan emberek is megfordulnak. A szám be volt tapasztva, és ahogy mocorogni kezdtem, érzékeltem, hogy a kezem is hátra van kötve, de még a lábaimra is tettek valamit, ami teljesen lehetetlenné tette még azt is, hogy felálljak. Egy kényelmetlen székhez voltam láncolva egy idegen helyen, valószínűleg idegen emberekkel, és borzasztóan féltem. Minden egyes porcikám remegett, és a szívem olyan hevesen vert, hogy attól tartottam, el fogok ájulni. Bár azt egy cseppet sem bántam volna, ha nem vagyok magamnál, legalább nem leszek tanúja semmilyen kellemetlen, fájó dolognak, amit terveznek velem. Mert aki elrabolt, annak volt valami terve velem, nem igaz? Talán a gyújtogató az?

Ettől a gondolattól még rémültebb lettem és némán sírni kezdtem, noha legszívesebben zokogtam volna, de nem mertem túl hangos lenni, hiszen ki tudja, mit kapnék miatta. Istenem, ki akartam szabadulni innen! Újra és újra rángatni kezdtem a karom, hátha ki tudom szabadítani, de veszett ügy volt. Az illető, aki kikötözött, valószínűleg cserkész volt, vagy nem ez az első alkalom, hogy ilyet tesz. Ó, istenem, egy sorozatgyilkos szemelt ki magának?

Egy pillanatra lefagytam, mikor valamiféle hangot hallottam magam mögött. A szék, amin ültem, a szoba közepén helyezkedhetett el nagyjából, így a közvetlenül mögöttem lévő dolgokról fogalmam sem volt, de egészen addig nem is szenteltem neki túl nagy figyelmet, el voltam foglalva a kétségbeesett gondolataimmal és azzal, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg. A felcsendülő halk, nyöszörgésszerű hang miatt azonban abbahagytam, amit eddig csináltam, még csak levegőt sem mertem venni. Nem voltam egyedül. És ez még jobban kikészített.

Füleltem, hátha ki tudok venni valami szót, vagy valamit abból, amit hallok, de értelmetlen motyogás volt az egész, a hang viszont egyre ismerősebben csengett. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy ki volt az: Dawn! Újabb pillanatok következtek, amikor elfelejtettem, hogyan is kell lélegezni. Nem értettem, mi folyik itt, mit keresett ő itt? A fájdalmasnak hangzó hangok alapján úgy tippeltem, őt is hasonlóan leüthették, mint engem, és csak most ébredezett. De miért tették ezt vele? Egyre inkább összezavarodtam.

Vajon ő tudta, hogy én is itt vagyok, vagy még nem állt össze neki a kép? Lehet, hogy Dawnnak is olyan lassan megy a gondolkodás, mint nekem, az ébredést követően, de szinte biztos voltam benne, hogy neki még annyira sincs sejtése arról, hogy mi történhetett, mint nekem. Elvégre, én voltam az, aki állandóan rettegett, mikor fognak újra lecsapni rá, Dawnnak ehhez semmi köze nem volt. Ott sem volt, amikor valaki meggyújtotta azt a raktárt, sőt, eltelt pár nap, mire egyáltalán személyesen találkoztam volna vele. Mégis miért hozták őt ide akkor? Ez csak valami véletlen, vagy szándékos, kitervelt dolog van az egész mögött?

Belefájdult a fejem a gondolkodásba, és úgy éreztem, ha nem jutok minél hamarabb fájdalomcsillapítóhoz, meghalok. Mégis, tovább agyaltam, most már azon is, hogyan adhatnám valahogy Dawn tudtára, hogy itt vagyok, mikor megszólalni sem tudtam, elérni őt pedig még annyira sem. Valamennyire biztosan megnyugtatta volna a tudat, hogy én is itt vagyok, és akármi is lesz, legalább nem egyedül kell átvészelnie.

Azonban nem hogy cselekedni nem volt időm, még addig sem jutottam el, hogy egyáltalán kitaláljak valamit. Az ajtó felől zajongást hallottam, amiből rájöttem, hogy egészen biztosan nem egy ember van itt, hanem legalább kettő, de azt sem tartottam kizártnak, hogy ennél jóval többen tartózkodtak ezen a helyen, ami rossz hír volt, hiszen ez azt jelentette, hogy szinte lehetetlen kijutni innen anélkül, hogy észrevennének. Ráadásul még csak nem is békés csevegés volt, amit az ajtón keresztül hallottam; veszekedésnek tűnt, és egek! Még jobban rettegni kezdtem, hiszen az illető, aki jelenleg beszélt, már-már kiabált, és még így is, hogy nem egy térben voltunk abban a pillanatban, tudtam, hogy mérges. Nagyon mérges.

Amikor kicsapódott az ajtó, összerezzentem, mögöttem Dawn pedig hangos zokogásba kezdett – már amennyire tudott betapasztott szájjal. Hangjából kihallottam a félelmet és a kétségbeesést, amit jobban talán nem is érezhettem volna át. Minden bizonnyal az én arcomra is ugyanezek az érzelmek ültek ki, amikor megláttam őket. A fickó, aki először lépett be a szobába, nagydarab volt, és gyanítottam, akkor is ijesztőnek találtam volna, ha nem dühös, de nos, így egyenesen rettegtem tőle. Szemei összeszűkültek, úgy méregetett mindkettőnket, majd rajtam állapodott meg a tekintete, amitől még az ütő is megáll bennem. Kérlek, kérlek, ne bánts! – imádkoztam magamban, nem mintha hatásos lett volna, hiszen ő ezt nem hallhatta. Bár kételkedtem abban, hogy érdekelte volna. Ha bántani akart, megtette volna, a könyörgésem ellenére is.

A fickó hirtelen egy pisztolyt rántott elő, mire legszívesebben felsikítottam volna, de mivel nem tudtam, csak a szemeimet hunytam le szorosan. Nem voltam vallásos ember, de abban a pillanatban nagyon sok imát elmormoltam magamban, hogy ha már meg kell halnom, legalább ne érezzem a fájdalmat. Vagy ha mégis érezném, akár egy másodpercre is, találjon el jó helyen a golyó, és ne tartson sokáig a szenvedés. Nem vágytam arra, hogy lassan vérezzek el, és a szenvedésem közepette halljam a gúnyos nevetéseket, amiért végre sikerült eltenniük láb alól.

Azonban, amikor fél perc múlva sem történt semmi, lassan kinyitottam a szemeimet és az idegenek irányába pillantott. A férfi egyáltalán nem rám szegezte a fegyverét, és hál’ isten, Dawnt sem szándékozta lelőni. A pisztolyt a társa fejéhez szegezte, akinek az arcát ugyan nem láttam, de a testének egy részét igen, és a remegéséből ítélve ő is félhetett.

– Ti idióták! – morogta mély hangján, amitől még a hideg is kirázott, nem jó értelemben természetesen. A fegyvert hirtelen a mögötte lévőre szegezte, akit viszont egyáltalán nem láttam. – Két feladatotok volt, és mindkét alkalommal elcseszitek! Hát nincs szemetek? – Csak úgy fröcsögte a szavakat, majd megragadta annak a karját, akire eddig nem volt rálátásom, amikor azonban megláttam az arcát, teljesen elsápadtam. – Mondd csak, fiam, tényleg annyira nehéz megkülönböztetni őket? – Odavezette hozzánk, és kényszerítette, hogy alaposan megnézzen minket. Én még mindig nem jutottam szóhoz. – Válaszolj, ha kérdezlek! Nehéz megkülönböztetni őket? – A férfi szinte teljesen Matt arcába mászott, úgy üvöltözött vele meglehetősen ingerülten.

Nem akartam hinni a szememnek, egy pillanatra úgy éreztem, ez csak egy rossz álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek. De már kezdett összeállni a kép. A nevetés, amit akkor hallottam, mikor az eszméletvesztés határán voltam a lángoló raktárban, Matthez tartozott. Matthez, akivel bár túl sokáig nem voltunk együtt, a barátságunk végig megmaradt, és akkor is gyakran találkoztunk, amikor már nem egy iskolába jártunk. Könyörgöm, együtt buliztunk, még az incidens után is, és azt mondta, a húgaként tekint rám! Akkor mégis mi a francért akart megölni?

– Nem, uram – válaszolta halkan, a tekintetét le sem véve rólam. Bűnbánóan nézett rám, én pedig egyszerre voltam dühös és mérhetetlen csalódott. – Sajnálom, uram.

– Sokra megyek a sajnálatoddal! – horkantott fel a férfi, és ellépett tőle. – Szerinted most mégis mit kezdjek vele? A hülye kis gyújtogatásotok miatt amúgy is figyelnek rá, szerinted mennyi időnk van, míg ránk rontanak a zsaruk? – Matt szóra nyitotta a száját, de a pasas nem engedte, hogy megszólaljon. – Ne válaszolj, felesleges! – legyintette le.

Annyira sokkolt, hogy Matt itt van, és ezek szerint köze van a gyújtogatáshoz, hogy csak később kezdtem el agyalni azon, amit hallottam, de hát, nyilván csak jobban összezavartak, és nem értettem, hogy miről van szó. Mi az, hogy nehéz megkülönböztetni minket? Matt ismert, tudta, ki vagyok, hiszen jártunk! Ráadásul Dawnt is nagyon jól ismerte, nem egyszer mentünk el együtt valamelyik bulijába. Meg tudott különböztetni minket, hiszen nem voltunk testvérek, annyira nem hasonlítottunk, csak a hajunk színe egyezett meg, és ez a hajszín még csak nem is volt ritka. Mégis mi folyik itt?

Matt továbbra sem vette le rólam a tekintetét, majd végül inkább mégis csak elfordult, és az ajtó felé indult, de a férfi természetesen nem engedte elmenni. Valamit mondott neki, de nem értettem mit, annyira halkan beszéltek, de hirtelen nem is érdekelt, el voltam foglalva azzal, hogy kitaláljam, hogyan is szökhetnénk meg innen. Azonban, a férfi valami olyasmit mondott, amiből sejtettem, hogy nem ússzuk meg a dolgot egy szimpla kikötözéssel.

– Csak a Lévesque lányra van szükségünk, a másikat tüntessétek el innen! – Szavait a másik pasashoz intézte, de Matt is egyből visszafordult.

– Úgy érti, engedjük el? – Meglepett pillantást váltottak, mielőtt visszanéztek volna a főnökükre, aki a kérdés hallatán megint csak kikelt magából.

– Nem, ti idióták! Ha elengeditek, feljelent minket és részletes személyleírást ad mindnyájunkról. Gondolom nem akartok rácsok mögött megpusztulni. Vigyétek innen és gondoskodjatok róla, hogy egy szót se szólhasson erről az egészről! Soha.

Ettől még jobban kezdtem rángatni a kezemet, hogy kiszabadíthassam a kötelek fogságából, és éreztem, ahogy a könnyeim is megerednek, teljesen eláztatva az arcomat. Nem voltam otthon az ilyenekben, de ezeknél a pasasoknál ez biztosan azt jelenti, hogy öljenek meg. Ó, istenem, mégis mibe keveredtem?

– Majd én elintéztem – sóhajtott fel Matt, mire nagy szemekkel néztem rá. Egyre jobban imádkoztam azért, hogy ez csak valami rossz álom legyen.

– Legyen. De ha még mindig itt lesz, mire visszaérek… – Nem fejezte be a fenyegetőzést, inkább a másik, eddig teljesen csendben lévő férfire pillantott. – Te pedig vigyázz a másikra! Ha túl hangos lenne, odacsaphatsz, de megölni ne öld meg. Még szükségünk van rá.

Dawnnal szinte egyszerre visítottunk fel, már amennyire képesek voltunk rá. Újra megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet, miközben figyeltem, ahogy a fickó lelép, Matt pedig közelebb sétál hozzám. Szinte könyörögve néztem rá; nem gondoltam volna, hogy tényleg bántani fog, látva a szemeiben csillogó bűntudatot, de nos… Már eljutottam arra a pontra, hogy bármit kinéztem, még belőle is. Szerettem volna azt hinni, hogy megkegyelmez, már csak azért is, mert régóta barátok voltunk, de amikor egy zsákot húzott a fejemre, már tudtam, hogy nem bízhatok meg benne. Szívem szerint üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tovább sírtam. Éreztem, hogy a vállára dob, és én abban a pillanatban kezdtem kapálózni a lábammal, próbáltam megrúgni, abban a reményben, hogy sikerül olyan helyen eltalálnom, hogy a fájdalom miatt letegyen. Bár akkor sem tudtam volna elszabadulni, de talán a földön találtam volna valamit, amivel szét tudtam volna vágni a lábamon és a kezemen lévő kötelet és elmenekülhetek. De Mattnek esze ágában sem volt letenni, bármekkora fájdalmat is okoztam neki.

A következő, amit érzékeltem, hogy beültet valahova; a fejemen lévő zsák miatt ugyan nem tudtam tisztán kivenni az illatot, de sejtettem, hogy egy autóban lehetek. Erről meg is bizonyosodtam abban a pillanatban, amikor Matt elindította a motort, majd pedig el is indultunk. Nem láttam semmit, és nehezen ment a mozgás, ráadásul kiugrani sem akartam egy mozgó járműből, ezért továbbra is azzal voltam elfoglalva, hogy valahogyan leszedjem magamról a köteleket, nem túl feltűnően, így talán lett volna esélyem megszökni akkor, amikor megállunk. Igaz, Matt gyorsabb volt nálam, de bíztam abban, hogy a túlélési ösztöneim a menekülés pillanatában bekapcsolnak majd, és sikerül lehagynom őt.

Matt időközben bekapcsolta a rádiót, ami miatt hirtelen még dühösebb lettem. Most komolyan? Ez nem egy kicseszett kirándulás volt, ahol jókedvűen hallgathatunk zenét és beszélgethetünk mindenféléről! Hiszen elrabolt, és épp arra készült, hogy megöljön! Ennyire nem érdekli ez, hogy nyugiban képes zenét hallgatni?

Azonban, ahogy jobban figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy Matt nem feltétlenül szórakozásból kapcsolt zenét, ennyire hangosan. Mintha beszélt volna valakivel, de mivel a választ nem hallottam, gondolom, telefonálhatott, és azért csinált némi zajt, hogy én biztosan ne értsem, miről is van szó. De persze, nem is én lennék, ha nem kezdtem volna túlagyalni az egészet. Szentül meg voltam győződve arról, hogy azzal a fickóval beszél, a részletek miatt, hogy hogyan is végezzen velem. Szörnyű képek jelentek meg a fejemben, a kínzástól elkezdve az eszméletlen testem folyóba dobásáig egyszerűen minden eszembe jutott, amitől ideges lettem és még jobban remegtem a félelemtől, mint eddig.

Hát ennyi volt? Nem láthatom többé a családomat, a barátaimat? Végül is, én panaszkodtam annyit mostanában, hogy mennyire szar az életem, és hogy csak a baj van mindennel… De hát a fene sem gondolta, hogy a sors majd így próbál minden rosszat elsimítani, bár jobban belegondolva, ez könnyebb volt, mint helyre hozni a hibákat. Már nem kellett amiatt aggódnom, hogy Castiel dühös rám, amiért szakítani akartam vele részben Charles miatt, és a szőke fiúnak sem okozok majd több fejtörést, nem kell foglalkoznia azzal, hogyan is szedjen fel. Már mindegy volt, hiszen soha többé nem fogom látni őket.

Borzasztóan fájt ez a gondolat, és nem akartam belegondolni abba, hogy Elliot és anyáék hogy fognak érezni, ha meg tudják, már nem vagyok. Elliot és apa biztosan megsiratnának, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, és talán anya is hullatna értem néhány könnycseppet, mielőtt elkezdene azon agyalni, hogy érje el, hogy a szomszédok ne arról pletykáljanak, mi történt velem.

Aztán eszembe jutott Dawn is, és az addig patakokban folyó könnyeim még jobban eleredtek, már amennyiben az lehetséges volt. Aggódtam érte, már hogyne tettem volna. Nem én voltam az egyetlen, aki ilyen helyzetbe került. Ki tudja, miért volt rá szükségük azoknak az embereknek, és féltem, hogy talán már bántották is. Bele sem mertem gondolni, mit kell átélnie, de bíztam benne, hogy erős, és nem fog teljesen összeomlani. Talán időben megtalálják majd, ellátják minden sérülését, kap orvosi segítséget és túlteszi magát mindenen. Nem érdekelt, velem mi történik, de szerettem volna, ha a legjobb barátnőm biztonságban lenne.

Vajon Matt megengedi, hogy még egyszer, utoljára telefonáljak? Hogy elbúcsúzzak a fontos emberektől, és valahogy tudassam velük, hogy Dawn kikkel van? Akkor lenne egy kevés esély arra, hogy megtalálják, noha fogalmam sem volt, merre vagyunk éppen. Egyáltalán a városban voltunk még, vagy teljesen máshova vittek? Azt sem tudtam, mennyi idő telt el az eltűnésünk óta. Napok? Órák? Semmiben sem voltam már biztos…

Nem sokkal később éreztem, hogy lassul az autó, majd pedig meg is álltunk, ezt követően azonban néma csend telepedett az utastérre. Már nem szólt a zene, Matt sem telefonált, és azt sem hallottam, hogy kiszállt volna az autóból. Mit csinálhat vajon? Egyszerűen megőrjített, hogy nem láttam, noha valahol mélyen örültem annak, hogy nem fogom tudni, honnan jön a támadás és milyen formában fogja kioltani az életem. Még mindig reméltem, hogy nem fogok szenvedni, ha már ennek meg kellett történnie. Egy kis szúrásban reménykedtem, pillanatnyi fájdalomban csak, mielőtt az örök sötétség magába szippantana. Talán ez nem túl nagy kérés, és Matt sem fog megkínozni itt… akárhol is volt az az itt.

Kezdett úgy tűnni, mintha hosszú órák óta ülnénk már ott, pedig meglehet, hogy csak néhány perc telt el. Egy embernek, aki a halálát várja, rá kellett jönnöm, hogy egy perc is több órának tűnik. Rosszul voltam; a fejfájásom ez idő alatt csak rosszabb lett, és hányingerem támadt hirtelen. Lehunyva a szemeimet próbáltam mély levegőket venni, hogy megnyugtassam magam. Nem akartam kiadni semmit magamból, amíg be van kötve a szám, mert abból soha el nem múló rosszullét lenne, az egyszer biztos. Mégis meddig akarja még húzni az időt?

Kis idő múlva halk zajokat hallottam, mintha egy másik autó lett volna az. A szívem a torkomban dobogott, és fogalmam sem volt, mire számítsak. Ismét őrült gondolatok lepték el az elmém, és úgy éreztem, ha eddig nem őrültem meg teljesen, akkor majd most fogok. Végül azonban kattanást hallottam, majd még egyet. Matt kinyitotta a kocsi ajtaját, majd az egyik hátsót is, és kiszedett onnan. Sokkal óvatosabban tette, nem úgy, mint akkor, amikor arról a helyről hozott ki, és ezt nem tudtam mire vélni. Kicsit elfintorodtam, amikor a talpam valami nedveshez és hideghez ért, de legalább álltam végre, még ha csak úgy sikerült így maradnom, hogy Matt fogott közben. Aztán ismerős hang csapta meg a fülem, mély, mérges kiabálás, amitől még jobban sírtam; ezúttal a megnyugvástól, hogy végre biztonságban lehetek. Matt hirtelen eltűnt mellőlem, de ugyanabban a pillanatban lekerült rólam a zsák, és Charles aggódó, és rettenetesen fáradt tekintetével találtam szemben magam. A fiú azonnal levágta rólam a köteleket, és a számról is levette a tapaszt, ami kicsit fájt ugyan, de a francba is! Végre szabad voltam! Zokogva karoltam át Charles nyakát és szorosan húztam magamhoz, ő pedig ugyanezt tette. Védelmezően fonta körém a karjait és olyan közel vont magához, amennyire csak tudott.

– Jól van, nyugalom – súgta halkan, próbálva megnyugtatni. – Nincs semmi baj. Most már minden rendben.

Igen! Pontosan ezeket a szavakat akartam hallani. Soha életemben nem éreztem akkora biztonságban magam, mint akkor, a karjaiban, a történtek után. El sem akartam őt engedni, csak úgy bújtam hozzá, a könnyeimmel teljesen átitatva a kabátját, de ez sem érdekelt. Örültem, hogy olyan ember közelében lehetek végre, aki biztosan nem fog bántani.

Aztán lassan mégis elhúzódtam tőle, hiszen eszembe jutott, hogy nem az ő hangja volt az első, amit hallottam, hanem Castielé. És ami azt illeti, ő még mindig nem halkult el, nem is olyan messze tőlem szitkozódott, és verekedés zajait is fel véltem fedezni. Amikor pedig kicsit oldalra fordítottam a fejem, már láttam is mindent. Castiel az egyik fának szorította Mattet és kiabált vele, dühösen, néha be is húzva neki egyet. Általában utáltam, amikor csak úgy püföl valakit, de most én is ezt tettem volna a helyében. Matt mindent megérdemelt, a fájdalmat, a vérző orrot és a hamarosan megjelenő monoklit is. Hirtelen viszketni kezdett a tenyerem, annyira szerettem volna felképelni, de még mindig remegtem, és gyengének is éreztem magam, és szinte biztos voltam benne, hogy elvéteném az ütést, vagy csak nagyon erőtlenül sikerülne megpofoznom, azt pedig sajnálnám, hiszen nagyon szerettem volna levezetni rajta azt a fájdalmat, amit a raktár felgyújtásával okozott. Mert sokszor a lelki fájdalom sokkal, de sokkal elviselhetetlenebb volt, mint a fizikai.

– Várj, várj! – Matt hangja kétségbeesetten csendült fel, de a tekintetében azt láttam, egy cseppet sem lepi meg, hogy Castiel egyből nekiesett. – Hadd magyarázzam meg, kérlek!

– Majd a rendőröknek magyarázkodhatsz, addig viszont…

– Castiel! – A hangom halkan csendült fel, remegve, de ez is elég volt ahhoz, hogy Castiel elhallgasson és a válla felett rám nézzen. Egy pillanatra láttam rajta, hogy rosszul esik neki, hogy még mindig Charlesba kapaszkodok, de aztán gyorsan rendezte is a vonásait. – Hadd beszéljen! Szeretném tudni, mi ez az egész, és nem a rendőröktől akarom később megtudni.

Nem túl meglepő módon Castiel nem mozdult azonnal, és a szorításából sem engedett. Arcán tucatnyi érzelem váltakozott folyamatosan; vágy arra, hogy addig verje a fának szorított srácot, amíg az eszméletét nem veszti; csalódottság, amiért nem ő az, aki a karjaiba zárhat; és együttérzés. Egy nagyobbat sóhajtott, majd habozva, de visszanézett Mattre.

– Ha megpróbálkozol a szökéssel, vagy bármi mással, én isten bizony… – Az egyik öklét ütésre emelte, ami miatt Matt összerezzent és lehunyta a szemeit.

– Nem megyek sehova innen, ígérem. Csak engedjétek, hogy elmagyarázzak mindent, kérlek! – Mindannak ellenére, hogy utáltam Mattet jelen pillanatban, a szívem majd’ megszakadt, hogy ilyen helyzetben látom őt. Ez a kétségbeesés, a könyörgés… Ez nem ő volt. Nem ilyennek ismertem meg. Mégis mibe keveredtél, Matt?

Castiel végül nagyon lassan engedte el a fiút és szinte odalökdöste elém. Charles közben kivett a saját kocsijából egy vastagabb pokrócot, amit rám terített. Hálás voltam ezért, mert borzasztóan fáztam már: még mindig azt a ruhát viseltem, amit a bulin, a cipőm pedig isten tudja csak, hol volt éppen. A szél is lengedezett, a levegő csípős volt és egyenesen vacogtam abban a vékony anyagban. Jobban magam köré tekertem a pokrócot, és kinyitva az autó ajtaját le is ültem a vezető ülésre, onnan néztem körbe, most először, mióta a zsák lekerült a fejemről. Egy erdőben voltunk, nagyjából sejtettem merre. Volt egy időszak, amikor apával és Elliottal eljöttünk kirándulni erre. Ez jó hír volt, legalább nem voltunk annyira messze a várostól, bár azt nem tudtam volna megmondani, Matt honnan hozott ide.

Az időt sem tudtam megállapítani. Nappal volt, de ennél többre nem futotta tőlem. Bármennyi lehetett az idő, de reméltem, hogy csak órák teltek el az elrablásom óta és nem esett ki egy-két nap. Egy kisebb sóhaj hagyta el a számat, és felváltva néztem Castielre és Charlesra, akik mindketten megviseltnek tűntek, de láttam rajtuk a megkönnyebbülést is. Örültek, hogy épségben látnak újra.

– Én… én… azt sem tudom, hol kezdjem. – Matt az tenyerébe temette az arcát, majd gondterhelten a hajába túrt, mindvégig kerülve a szemkontaktust. Castiel mellette szóra nyitotta a száját, de megelőztem őt.

– Talán a legelejétől? Kik ezek az emberek, Matt? Mégis… el sem tudom, képzelni, mégis mit akartok Dawntól és tőlem? Ha ez valami beteg vicc akart lenni…

– Tőled senki nem akar semmit, Avery – szakított félbe, a fejét ingatva. Láttam, hogy egy nagyot nyel, és végül rám emelte a tekintetét. – Ezek az emberek… nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mit csinálnak. – Tényleg láttam rajta, hogy nehezen találja a szavakat, én viszont egyre türelmetlenebb voltam. Minél tovább húzza az időt, annál később tudjuk Dawnt kihozni arról a helyről. – Ez a csoport, nos, illegálisan működik, titokban csinálnak mindent. A rendőrség régóta rájuk van állva, de sosem találják meg őket. Jók a rejtőzködésben, és tudják, hogyan hallgattassanak el embereket.

– A lényeget – mordult fel mellette Castiel, ugyanazzal a türelmetlenséggel, amit én is éreztem.

– Lopnak és csalnak. Mocskos eszközökkel jutnak pénzhez. Segítenek ugyan embereknek, olyanoknak, akik tudnak a szervezet létezéséről, és tudják is, hol keressék a tagokat, de ha nem fizetik vissza a megbeszélt határidőig a kölcsönkapott összeget, behajtják rajtuk. Kamatostul.

– Szóval izé… ez valami maffia cucc? – Nem igazán értettem ilyen dolgokhoz. – Nem értem, mégis mi közöd neked ehhez az egészhez? És én hogy kerültem fel ezeknek az embereknek a radarjára? Nem csináltam semmit…

– Mondtam, hogy neked ehhez semmi közöd. – Castiel megint mérgesen nézett rá, mire Matt felcsattant. – Bassza meg, ha állandóan félbe szakítotok, sosem érek a végére! Megtennétek, hogy egy kicsit befogjátok, hogy elmondhassam végre, mi van?

Castiel hirtelen megragadta Matt pulcsiját és közelebb rántotta magához, mérgesen mászva a srác arcába. – Neked jelenleg semmi…

– Castiel! – Charles most először szólalt meg, mióta Matt beszélni kezdett, és hálás voltam, amiért Castiel szavába vágott. – Hagyd, hadd fejezze be. Ebben a tempóban estig itt leszünk.

Castielnek nem igazán tetszett, hogy Charles mondja meg neki, mit csináljon. Barátságtalanul méregette a mellettem álló, a kocsinak támaszkodó srácot, majd valamit morgott az orra alatt, ahogy újra elengedte Mattet.

Matt egy aprót biccentett Charles felé köszönetképpen, majd vett egy mély levegőt, és folytatta.

– Akit a pincében láttál és hallottál kiabálni, a nagybátyám. Ő a főnök, vagy micsoda, bár szerintem ez lejött már akkor is. Apám tartozik neki, de nem keres annyit, hogy vissza tudja neki fizetni az adósságot, de a saját testvére ellensége sem akart lenni, ezért megegyeztek, hogy pénz helyett elfogadja azt is, ha én besegítek nekik pár alkalommal. Néha jó mókának tűnt, de ez nem olyan dolog, amivel szívesen foglalkoznék.

Egy kisebb fintor jelent meg az arcomon, ahogy Mattet figyeltem. Egyszerűen undorítónak találtam, hogy ezek az emberek képesek voltak egy kiskorút is belerángatni ebbe az egészbe, ráadásul még rokona is volt a főnöknek. Hogy lehet valaki ennyire romlott, hogy a saját családjától visszaköveteli a pénzt? Nem tettem inkább szóvá a gondolataimat, de Matt közben folytatta, és jobbnak láttam nem megszólalni. Szerettem volna tudni, hogy Dawn és én miért lettünk belerángatva ebbe az egészbe.

– Dawn apja is egy ilyen szervezetnek a feje, csak ő a város másik felén tartja rettegésben az embereket. – Oké, erre viszont nem számítottam. Tudtam, hogy Dawn apja valami sötét és titkos, valószínűleg illegális dologgal foglalkozik, amibe még a családját sem akarta beavatni, de sosem gondoltam volna, hogy valami ilyesmiről van szó. – Jó pár éve ő és a nagybátyám kötöttek egy szerződést. Nem igazán tetszett egyiküknek sem, hogy egymás mellett kell élniük, de megegyeztek, hogy csak a saját területükön csinálják azt, amit… Dawn apja viszont megszegte a szerződést, vagy mi, egy nagyobb összeghez jutott hozzá olyan embertől, aki a nagybátyámnak tartozik, mindezt persze a mi területünkön. Dawn apjának tehát adóssága van felénk, amit nem akar megadni, úgy egy-két éve. Nálunk meg betelt a pohár és úgy gondoltuk… mármint ők gondolták, hogy ha máshogy nem megy, majd a lányáért cserébe fizet.

Hirtelen megszólalni sem tudtam, a hallottak lesokkoltak és kételkedtem abban, hogy rendesen sikerült felfognom Matt minden egyes szavát. Nem akartam elhinni ezt az egészet, mégis hogy folyamodhatnak emberek ilyenhez? Hiszen… kiskorút veszélyeztetnek!

– Ennél elcseszettebb dolgot még életemben nem hallottam – horkantott fel Castiel.

– Folytasd! – szóltam rá Mattre, egyre mérgesebben. – Hogy jöttem én a képbe?

Matt sokáig nem szólalt meg, csak járatta a tekintetét hármunk között.

– Az egy véletlen volt. Egyáltalán nem te voltál a célpont, hanem Dawn. – Matt lehajtotta a fejét és újra a hajába túrt, még jobban összekócolva azt. – Az volt a terv, hogy követjük őt, és amikor nem számít rá és nincs körülötte senki, lecsapunk rá. Először csak meg akartuk ijeszteni és átadni neki egy üzenetet, amit el kellett volna juttatni az apjának. De az egyik emberünk elnézett valamit, és összekevert titeket. Később értem oda a raktárhoz, mint ők, így nem tudtam biztosan, ki van bent. Állították, hogy Dawn az, nekem pedig eszembe sem jutott megkérdőjelezni a dolgot. Úgysem akartunk semmi durvát csinálni, a tűzzel is csak az volt a célunk, hogy megijesszük. Ki akartuk engedni, de akkor megjelent Castiel és nem mertünk kockáztatni, mert féltünk, hogy lebukunk mindannyian. Csak később tudtam meg, hogy valójában te voltál benn, ezért sem kerestelek jó ideig, Avery. Nem tudtam, hogy nézhettem volna a szemedbe utána.

– Mert ha a legjobb barátnőmet bántod, a szemembe tudtál volna nézni? Beteg vagy, Matt, tudod, mit kellett a hülye kis szórakozásotok miatt átélnem? – Mérgesen álltam fel, és kicsi választott el attól, hogy Mattre vessem magam és egyesével tépkedjem ki a hajszálait. Mielőtt azonban cselekedhettem volna, Charles a derekam köré fonta a karját és kicsit közelebb vont magához, ezzel megakadályozva, hogy valami meggondolatlant tegyek.

– Sajnálom, Avery – sóhajtott fel halkan.

– Sokra megyek a sajnálatoddal… – fintorodtam el, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Szóval erre akart utalni Debbie, amikor azt mondta, vigyázzak, kivel barátkozom. Nem arra célzott, hogy Dawn gyújtotta rám a raktárt, hanem arra, hogy miatta történt, de ő is csak egy áldozat ebben az egészben! – Nagyra nyílt a szemem a felismeréstől, és Mattre meredtem. – Megfenyegetted Deborah-t! Matt, akármi is ez a dolog, amibe belecsöppentél, átléptél egy határt. Ez már nem valami gyerekcsíny, hanem komoly dolog. Meg is halhattam volna miattad!

Matt bűnbánóan nézett rám, és láttam rajta, hogy újra bocsánatot akart kérni, de inkább nem tette, csak lehajtotta a fejét, hogy továbbra is kerülje a szemkontaktust.

– Oké, szóval Dawn a célpont. Miért kellett most nektek Avery?

Bár a kérdés nekem is eszemben volt, annyira össze voltam zavarodva a sztori miatt, hogy eszembe sem jutott feltenni. Még szerencse, hogy itt volt Charles, és a kimerültsége ellenére összeszedett tudott maradni.

– Nem kellett, eszünkbe sem jutott, hogy őt is elhozzuk. Csak hibáztunk megint, és elnéztük a célpontot. Amikor láttam Dawnt kimenni a szőke sráccal, utánuk mentem, meg is feledkeztem a többiekről. Mire a házhoz értem, ahol a találkozót beszéltük meg, Avery már ott volt.

Nem akartam elhinni. Ez egyszerűen… a fejem belefájdult ebbe a történetbe. Akárki is volt a célpontjuk, ez nem volt helyes. Fiatalok voltunk, még a tizennyolcat sem töltöttük be, mégis hogy csöppenhettünk bele a felnőttek ellenségeskedésébe? Azt kívántam, bár egy álom lenne az egész, egy olyan álom, amiből még nem sikerült felébrednem. Nem akartam, hogy ez a valóság legyen.

– Pechedre Nathaniel látott, mielőtt leütötted volna – szólalt meg Charles halkan. – Csak fáj egy kicsit a feje, de mindenre emlékszik és reggel első dolga volt mindent elmondani rendőröknek. Valószínűleg már keresnek téged.

– Inkább kerüljek rács mögé a történtek miatt, minthogy a nagybátyám tegyen velem valamit, ha megtudja, kiadtam nektek Averyt. – Matt arcán egy szomorú mosoly jelent meg. Nem önszántából csinálta, nem volt más választása. Próbáltam erre gondolni, ahogy őt figyeltem, mert valahol mélyen hittem abban, hogy a történtek ellenére Matt ugyanolyan ember még mindig, mint akkor, amikor megismertem. – Ha a srác nem is tette volna meg, egy idő után valószínűleg feladtam volna magam.

Egy apró sóhaj hagyta el a számat és lassan felálltam. A hideg, havas talajon borzasztóan fázott a lábam, de nem foglalkoztam ezzel, amikor odasétáltam Matthez.

– Nem mondom, hogy valaha meg fogom ezt neked bocsátani, Matt, mert biztosan nem lesz egyszerű. De szeretném azt érezni, hogy nem változtál annyit, és nem kell ennél is jobban csalódnom benned. Kérlek, mielőtt Dawnnak baja esne, add meg a címet, ahová vittétek! Ki kell őt hoznunk onnan valahogyan.

Matt egy darabig nézett rám, majd elkapta rólam a pillantását.

– Akármennyire is könyörögsz, nem fogom engedni, hogy visszamenj oda. Megsérülhetsz – ingatta meg a fejét. – Viszont, már elküldtem a címet a rendőrségnek. Idő kérdése, hogy kihozzák őt onnan. Nektek pedig mennetek kellene. Gyanús lesz nekik, hogy még nem jelentkeztem, és utánam fog valaki jönni. Ha nem tűntök el addig, komoly bajba fogunk mindannyian kerülni.

– Persze, majd hagyom, hogy meglógj…

– Castiel, fejezd már be! – csattantam fel a szavait hallva, majd lehunyva a szemeimet egy mély levegőt vettem. Nem haragudhatok rá, sőt, inkább hálásnak kell lennem, amiért legalább segíteni akar. – Köszönöm, Matt, hogy kihoztál onnan, és Dawnnak is segítesz – mosolyogtam rá, majd a másik két fiúra néztem. – Menjünk!

Ezzel be is szálltam Charles kocsijának hátsó ülésére, ők pedig beültek előre. Még láttam, hogy Matt figyeli, ahogy elhajtunk, majd fáradtan dőltem neki az ablaküvegnek és kifelé nézelődtem. Castiel és Charles is néha hátra pillantottak, hogy meggyőződjenek róla, nincs bajom, de nem szóltak hozzám, aminek örültem. A fejem zsongott attól a sok információtól, ami hirtelen lett rám zúdítva, a gondolataim pedig folyton Dawn felé kalandoztak. Vajon megérkezett már a segítség, vagy még ki van kötve ahhoz a rozoga székhez? Csak remélni tudtam, hogy annak ellenére sem bántotta senki, hogy engedélyt kaptak rá. Nem ezt érdemelné. Senki sem érdemli meg ezt.

Elszakítottam a tekintetem a mellettünk elsuhanó fákról, mikor Castiel hátra nyújtotta a telefonomat. Megkönnyebbülten, hogy ez is megvan, nyúltam felé, hogy elvegyem tőle és halványan elmosolyodtam.

– Köszönöm. Féltem, hogy nem lesz meg – néztem rá hálásan, majd alaposan megnéztem a készüléket, karcolásokat vagy egyéb sérüléseket keresve rajta.

– Charles utánad ment, de csak a táskádat találta, téged nem. – Castiel hangja most sokkal halkabb és nyugodtabb volt, mint akkor, amikor Mattel beszélt. – Rögtön hívott, azóta kerestünk mindenhol.

– Először csak mi, illetve Elliotnak szóltunk, hátha haza mentél – vette át a szót Charles, a visszapillantóból rám nézve. – Aztán amikor megtaláltuk Nathanielt az épület melletti sikátorban és sikerült felkeltenünk, hogy elmondja, mi történt, azonnal hívtuk a rendőröket. Nem hagytak túl sok nyomot, Matt személyleírásán kívül semmi nem állt rendelkezésükre. Egész éjjel vártunk, majd reggel is. Aztán Matt bejelentkezett és már jöttünk is érted.

Nagyot sóhajtva dőltem hátra, szinte teljesen belesüppedve az ülésbe.

– Hálás vagyok nektek. Ha ti most nem lettetek volna velem, biztosan begolyóztam volna. Egyszerűen hihetetlen ez az egész. Mint valami elcseszett akciófilm. Azt hittem, ilyen nem létezik a valóságban – húztam el a számat.

– De létezik, csak mi, kisemberek nem tudunk róla. De talán addig jobb. – Charles alig láthatóan megvonta a vállait. – Hívd fel a bátyádékat. Nagyon aggódnak miattad.

Nem kellett kétszer mondania, hiszen amúgy is szerettem volna beszélni velük, minél hamarabb, hogy a tudtukra adhassam, élek és minden rendben velem. A kezeim ugyan remegtek, de még így is sikerült feloldanom a telefont, és már hívtam is anyát. Az alsó ajkamat rágcsáltam idegesen, amíg vártam, hogy felvegye, de szerencsére a második csörgés után fogadta a hívást, nálam pedig újra eltört a mécses, ahogy meghallottam az aggódó, kétségbeesett hangját a vonal túloldalán; tudni akarta, én vagyok-e az, nem pedig a fiúk. Nagyon nehezen tudtam csak megszólalni, pedig annyi mondani valóm lett volna, egyszerűen mégsem találtam a szavakat. Annyira féltem, hogy többé nem lesz alkalmam beszélni vele, és akkora kő esett le a szívemről, hogy most mégis hallhatom a hangját és nem búcsúzkodnom kell, hogy hirtelen fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Sőt, igazából nem is akartam beszélni. Csak arra vágytam, hogy szorosan megölelhessem őt és Elliotot, és jó darabig el sem engedném őket.

– Jól vagyok, anya. Tényleg – válaszoltam neki nehezen a közben már százszor feltett kérdésre, és szipogva megtöröltem a szemeimet a kézfejemmel. – Castiel és Charles eljött elém, éppen hazafelé tartunk. – Az erdő nem volt messze a várostól, így gyanítottam, hogy tényleg csak percek kérdése, hogy otthon a nyakukba vethessem magam.

– Jobb lenne, ha a kórházba mennétek. Megsérültél? – kérdezte, de végül még szóhoz jutni sem hagyott. – Örülnék, ha megvizsgálnának. Egyáltalán hol voltál eddig? Dawn is veled van? Az anyja halálra aggódta magát miatta.

Az ajkamba haraptam, nem tudtam, mit is mondhatnék. Hogy közölhetném velük telefonon keresztül ezt az egészet? Különben is, Dawn apja valószínűleg tud mindenről már, és nem véletlenül nem avatta be még a feleségét a történtekbe. Ráadásul kórházba sem akartam menni, másra sem vágytam, minthogy hazamenjek és eltűnhessek mindenki elől egy kis időre. Nem akartam emberek között lenni. Fel kellett dolgoznom ezt az egész, szinte már hihetetlen történetet.

– Majd otthon elmesélek mindent, anya. Hosszú lenne – sóhajtottam fel. – De nem sérültem meg – tettem hozzá gyorsan, mert tudtam, hogy ez lenne a következő kérdése. – A fejem fáj egy kicsit, egy-két nem túl mély seb van a csuklómon, de ennyi.

Ezzel tényleg nem hazudtam. A kötelek kissé belevágtak a csuklómba, ahogy próbáltam kiszabadítani magam, de szerencsére nem véreztek ki, inkább csak vörösek és pár helyen lehúzták a bőrt. Lehet, jobb lenne lekezelni, mielőtt baj lenne, de azt otthon is meg tudom csinálni, nem igaz? Anya viszont nem így gondolta.

– Jobb, ha szakember látja el, na, meg jó lenne, ha megnéznék, nincs-e agyrázkódásod. Charles vezet, ugye? Mondd meg neki, hogy a kórházba vigyen, ott találkozunk.

Szóra nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, anya bontotta a vonalat. Esélyem sem volt beszélni Elliottal, pedig szerettem volna, nem csak a háttérből hallani a hangját. Egy nagyot sóhajtottam, majd leengedtem a kezem, hosszú ideig figyelve a telefont. Majd felemeltem a fejem és Charlesra néztem.

– Anya azt kéri, menjünk a kórházba. Oda jön majd ő is.

A vita elkerülése végett inkább oda vitettem magam, végül is, nem árthat meg egy-két vizsgálat, remélhetőleg hamar túl is leszek rajta. És ha már ott vagyunk, legalább meg tudom nézni, hogy van Nathaniel és beszélhetek is vele. Talán közben kapunk valami hírt Dawnról is. Nem reménykedtem abban, hogy máris kihozták, hiszen az anyja akkor nem lenne annyira kibukva, de ha Matt tényleg cselekedett, ahogy mondta, akkor valószínűleg hamarosan meg fogják találni őt. Bűntudatom volt kissé, amiért nem tudtam máshogy segíteni neki, de bíztam abban, hogy Dawn emiatt nem mérges rám, és ez nem lesz rossz hatással a barátságunkra. Ezek után nem tudom, hogyan tudnám túltenni magam rajta, ha Dawn szóba sem állna velem.

Charles és Castiel az egész út alatt nem szóltak hozzám, de egymáshoz sem. Akármi is történt, még mindig vágni lehetett köztük a feszültséget, és ezt egy cseppet sem csodáltam. A tegnap este után meglepő, hogy egyáltalán hajlandóak voltak egymás közelében lenni, ráadásul ennyire kis helyen. Viszont, valahol jól is esett, hogy mégis megteszik ezt, mert legalább tudtam, hogy fontos vagyok nekik. Pedig ezt egyáltalán nem érdemeltem meg, nem volt szép, ahogy viselkedtem velük, és pontosan emiatt kötelességük sem lett volna értem jönni, vagy pedig a kedvemért elviselni egymást ennyi időn keresztül.

Néhány perc múlva Charles leparkolt a kórház melletti parkolóban, én pedig azonnal kiszálltam, még mindig magam körül tartva a pokrócot. Anélkül biztosan csak fáztam volna. Egy lépést tettem csak, de máris Castiel karjaiban találtam magam, és ösztönösen karoltam át a nyakát. Egy hálás mosolyt küldtem felé; alapjáraton nem várnám el, hogy cipelgessen, de cipő hiányában jól esett a figyelmessége és az, hogy nem hagyja, hogy a hideg, néhol havas járdán sétáljak el a kórházig. A sürgősségi felé indult, és szinte még be sem léptünk a váróba, a pultnál ülő idősödő hölgy rémülten ugrott fel a székéből, amikor meglátott és odasietett hozzánk. Azonnal kérdezősködni kezdett, de Castiel higgadtan válaszolt minden kérdésére, majd röviden összefoglalta, mit is keresünk ott. Kaptam egy karszalagot a kezemre, ami miatt elfintorodtam, majd hátraengedtek a rendelőkhöz, ahova Castiel nem jöhetett már velem.

Egy nagyot sóhajtottam, ahogy körül néztem, és megláttam, mennyien várnak még arra, hogy orvos lássa őket. Elhúztam a számat, hiszen látva a sérüléseket, így biztosan nem fogok hamar végezni, és lehet, hogy órákat kell itt ülnöm, amíg sorra kerülök, hogy ellássák ezeket az aprócska sebeket. Egy kicsit bántam, hogy hallgattam anyára, de már nem volt visszaút.

Ha már anyánál tartunk, minden bizonnyal még őt is meg kellett várnom, hiszen nem voltam még tizennyolc, és ki tudja, nekem odaadják-e a papírokat, ha netalántán kész lennék még az előtt, hogy ő ideérne. Azonban, még le sem ültem, anya máris berontott, és a szemével engem kezdett keresni. Mivel olyan széket sikerült választanom, ami közel volt a bejárathoz, hamar megtalált és le is vetette magát mellém, és – legnagyobb meglepetésemre – magához ölelt, olyan szorosan, hogy a döbbenettől hirtelen reagálni sem tudtam. Nem emlékeztem, volt-e rá példa bármikor, amikor ilyen kétségbeesetten ölelt és el sem akart engedni, de hát… miért is hazudnék? Pokolian jól esett. Könnyeim ugyan már nem voltak, így nem mondanám, hogy könnyes volt a viszontlátás, de az biztos, hogy sokáig öleltem őt én is, örültem, hogy újra láttam őt.

Anya húzódott el hamarabb, de csak azért, hogy alaposan megnézzen magának. Az arcomat és a kezeimet is megfogta, forgatta, amennyire csak tudta, hogy szemügyre vegye a sérüléseimet, de azt ő is belátta, hogy szerencsére nem súlyosak.

– De azért örülök, hogy egy orvos is látja majd – sóhajtott fel, és ezzel hátra is dőlt. – Szívem szerint lecsesznélek, remélem, tudod. Nem is értem, hogy jutott eszetekbe felnőtt felügyelete nélkül bulizni. Vagy, hogy egyáltalán hogyan adhatták ki csupa tizennyolc év alattinak a helyet. De inkább nem kezdek bele, mert tudom, hogy kisebb bajod is nagyobb ennél.

– Pontosan, szóval kérlek, engedd el a dolgot. Különben is, ha nem most, akkor később történt volna meg. Ez… nem a buli miatt volt – mondtam egy fokkal halkabban, és felé fordultam. – Agyament sztori, kicsit hihetetlen is, de a lényeg, hogy ígérd meg, hogy nem adod tovább senkinek. Tegyél úgy, mintha nem tudnál róla, jó?

Féltem, hogy anya is bajba kerülhet, ha tud erről az egészről, de hát mégis csak az anyám volt, tudnia kellett, miért raboltak el és hogy hónapokkal ezelőtt miért gyújtották rám a raktárt. A lehető leghalkabban meséltem el neki mindent, remélve, hogy a közelünkben ülők egy szót sem értenek belőle. Anya arcára megvetés, undor, düh és egy kis értetlenség is kiült, ami tökéletes tükörképe volt az én érzelmeimnek. Le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk.

– És akkor mi lesz Dawnnal? – kérdezte suttogva, közelebb hajolva hozzám.

– Nem tudom, anya. Őszintén nem tudom – ingattam meg a fejem, majd frusztráltan a hajamba túrtam. – Matt azt mondta, a rendőrség tudja, hova menjen, hol keresse, de aggaszt, hogy még mindig nincs hír felőle. Annyira remélem, hogy nem esett baja! Ha mégis, anya, én abba belebolondulok. Valahogy ki kellett volna hoznom őt onnan – zokogtam fel, és a vállára hajtottam a fejem. A hajam szerencsére előre hullott annyira, hogy más ne láthassa, hogy sírok, de a rázkódó testem valószínűleg mindent elárult. Nem mintha akkor érdekelt volna, mit gondolnak az emberek. Nekik fogalmuk sem volt, mit kellett átélnem az elmúlt órákban.

– Avery Delacroix?

Meglepetten kaptam fel a fejem a nevemre, és az egyik rendelő ajtaja előtt álló fehér köpenyes, húszas évei végén járó nőre néztem, aki tekintetével az említett személyt kereste. Nem igazán számítottam rá, hogy ennyire hamar fognak hívni, de egy kissé megkönnyebbültem, hogy nem kell órákon keresztül itt ülnöm.

A fejemet lehajtva és a szemeimet törölgetve álltam fel és elindultam felé, halványan érzékelve csak, hogy anya is követ. Nagyot nyeltem, amikor megláttam, hogy négyen vannak a szobában, de kettő közülük túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy orvos vagy ápoló legyen. Úgy tippeltem, gyakornokok lehetnek, nagyjából annyi idősek, mint én, és nem igazán tetszett, hogy ők is hallhatnak mindent.

Felültettek a bent lévő igencsak kényelmetlen ágyra, majd azonnal kérdezgetni kezdtek. Anyára pillantottam, aki halványan mosolyogva állta a tekintetem, és némán biztatott, hogy elmondjam, amire ezeknek az embereknek szüksége lehetett annak érdekében, hogy a lehető legjobb ellátást kaphassam. Egy nagy levegőt vettem; utáltam ismételni magam, de nagyjából elhadartam, mi történt, a Mattől kapott infókat gondosan elhallgatva, hiszen az már nem tartozott rájuk. Őket csak az esetleges sérüléseim érdekelték.

Meglepődtek, talán el sem akarták hinni a szavaimat, de amikor a doktor odalépett hozzám, hogy megnézze a csuklómon és a bokámon lévő sebet, felfogta, hogy nem hazudok. Szerencsére ők is úgy látták, hogy ezek nem komoly sérülések, de azért lefertőtlenítették a sebeket. Egy mélyebb vágás volt a bokámon, arra kötést is tettek, de szerencsére megúsztam ennyivel. Nem tartottak bent megfigyelésre sem, mert nem sérült annyira a fejem, hogy fennálljon az agyrázkódás veszélye, így néhány perc múlva ki is engedtek, mondván, hogy a papírokat is ki fogják adni, csak egy kis türelmet kérnek.

– Elliottal hoztunk be neked ruhát, ha szeretnél átöltözni – mondta anya, ahogy újra helyet foglaltunk a váróban. – Charles pedig vett neked egy vizet és szendvicset, ha végeztünk, biztosan odaadja majd.

– Köszönöm – bólintottam aprót, hálás voltam mindezekért, bár éhesnek nem igazán éreztem magam abban a pillanatban. – Ha itt végeztünk, felmegyek Nathanielhez, megnézem, hogy van. Majd utána eszek – ígértem meg, mert tudtam, hogy máskülönben hisztit csapna. – Charles és Elliot is ott van már – tettem hozzá, miután ránéztem a telefonomra, ami szerencsére nálam volt, és megláttam Elliot üzenetét.

Castiel is minden bizonnyal velük lehet – gondoltam magamban, de aztán ezt a gondolatot el is vetettem. Castiel nem bírta sem Charlest, sem pedig Nathanielt, így kétlem, hogy ő is ott lenne most. Lehet haza ment. Vagy kiment cigizni egyet. Nem voltam benne biztos, hogy meg akar várni, jelenleg fogalmam sincs, milyen is a kapcsolatunk egymással.

– Mostanában sok időt töltesz Charlesszal – jegyezte meg halkan, a szeme sarkából rám pillantva. – Elliot mesélte, nem én kérdezősködtem, mielőtt kiakadnál.

– Semmi gond. Úgysem jelent ez semmit. Charles és én csak barátok vagyunk, már megbeszéltük. Nem lesz köztünk soha semmi. De, hogy jó hírem is legyen veled, Castiellel is vége. Vele ugyan még nem tudtam beszélni, de ő is tudja, hogy ennyi volt ez a kapcsolat.

Anya sokáig nem szólt, majd csak egy nagy levegőt vett.

– Nem jó hír ez nekem sem, mert nem akarom, hogy boldogtalan legyél – vonta meg a vállait. – Bár tény, hogy Castielt nehezen tudtam volna továbbra is elfogadni. Jobbat érdemelnél nála.

– Ebbe inkább ne most menjünk bele – ingattam meg a fejem, tényleg nem akartam erről beszélni. Most már nem kellett őt elfogadnia, hiszen ennyi volt. Örülhetek, ha egyáltalán a barátságomra igényt fog tartani.

Nem sok tapasztalatom volt a kórházakkal szerencsére, de hallottam pár embertől, hogy unja, hogy órákat kell egy-egy vizsgálatra várni, arról nem is beszélve, hogy egy év, mire a papírjait megkapja. Nekem úgy tűnik, szerencsém volt, hamar kifutott az egyik fehér köpenyes a leletemmel, és távozhattam is. Anya elrakta a papírt, én pedig kicsoszogtam, próbálva nem tudomást venni arról, mennyire koszos lehet már a talpam cipő nélkül.

– Kész is vagy?

Meglepettem kaptam a fejemet a hang irányába. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Castiel még itt lesz, hogy rám várjon. Nagy szemekkel fordultam felé, majd egy aprót bólintottam.

– Szerencsére nem sérültem meg annyira, hogy sokáig bent tartsanak. Te hogy-hogy nem mentél fel Nathanielhez? – Idegesen piszkálgattam a pokrócot, ahogy előtte álltam és kerültem a tekintetét.

– Gondoltam, jó, ha valaki itt marad és szól majd, hova mentek a többiek – vont vállat hanyagul, a falnak támaszkodva.

– Ó! – Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni, és inkább elnyomtam magamban a késztetést, hogy elmondjam neki, Charles már értesített arról, hol vannak. – Anya, veszel nekem a büféből normális kávét? Castiellel addig felmegyünk Nathanielhez. Majd megírom a szobaszámot.

– Menjetek csak – bólintott egyet, és bár láttam rajta, hogy nem akar menni, azért magunkra hagyott minket.

Castiellel úgy álltunk ott még néhány percig ott, hogy egymásra sem néztünk, és egy szót sem szóltunk. Végül ő indult el előbb, zsebre tett kezekkel én pedig lassan követtem őt.

– Köszönöm – mondtam halkan, a lépcsőn tipegtem lábujjhegyen és nagyon vigyáztam minden lépésre. Nem akartam semmibe belépni. – Ha te és Charles nem jöttök elém, ki tudja, mi történt volna.

– Nem kell ezt megköszönnöd, Avery – nézett rám hátra a válla felett, majd újra előre figyelt. – Természetes, hogy ott vagyok, amikor segítségre van szükséged. Jobb lett volna, ha az a seggfej nincs ott, és én kapom azt az ölelést, de most már mindegy.

– Castiel…

– Nem, Avery, nem fojthatod el bennem, amit mondani akarok. Utálom őt, érted? Utálom, hogy elvett tőlem, és többet kap, mint én. Én, aki a pasid vagyok. Voltam.

Felsóhajtva vettem gyorsabbra a lépteimet, hogy mellé kerüljek, majd meg is előztem, és az osztályra vezető ajtó előtt megálltam, hogy rá nézhessek, a lehető legkomolyabban.

– Charles nem vett el tőled, oké? Az én döntésem volt, hogy szakítsak veled. Az enyém – mutogattam magamra. – Neki ehhez semmi köze, szóval hagyd abba ezt és ne itt és ne most akarj jelenetet rendezni! Ha kicsit lenyugodtak dolgok, majd akkor beszéljük ezt meg, jó? Most nincs ehhez türelmem.

Nem vártam meg a reakcióját, csak sarkon fordultam és elindultam a Charles által elküldött kórteremig. Nem volt nehéz megtalálni, a folyosó végén volt egy kisebb, három ágyas szoba, ahol egyelőre csak Nathaniel tartózkodott. Csodáltam, hogy a szülei nem intézkedtek máris, hogy magánkórházba vigyék át, de gondolom, amíg nem rakják össze másokkal és figyelnek rá, mindegy volt, hogy hol lábadozik. Halkan kopogtam be, de hangosan ahhoz, hogy a beszélgetés ellenére is meghallják, és a három fiú szinte egyszerre kapta rám a tekintetét. Halványan elmosolyodtam és beljebb sétáltam. Kíváncsi voltam, Castiel még mindig mögöttem van-e, de nem fordultam meg ellenőrizni, csak átöleltem Elliotot, amikor odaértem hozzá.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem az ágyban fekvő fiútól, de elengedni nem engedtem el közben Elliotot. Úgy fordultam a karjaiban, hogy lássam Nathanielt, aki szerencsére nem nézett ki annyira rosszul, mint azt gondoltam.

– Voltam már jobban is – biccentett aprót. – Na és te?

– Voltam már jobban is – ismételtem meg, halványan elmosolyodva. – Gondolom, Charles beavatott már titeket mindenbe – néztem felváltva rájuk.

Elliot egy aprót biccentett.

– Ha minden igaz, valaki ki is fog jönni, hogy téged is kihallgasson. Ha nem kell bent maradnod, akkor azt remélhetőleg intézheted otthon is, vagy behívnak felvenni a jegyzőkönyvet.

– Lelkiekben felkészültem rá – húztam el a számat. – Csak a fejed sérült? – pillantottam újra Nathanielre.

Lassan leültem az ágy végébe, de néha az ajtó felé néztem, hogy lássam, ha jön egy nővér és felpattanhassak. Az hiányzik, hogy kirakjanak, amiért piszkos ruhában a kórházi ágyon ücsörgök.

– Szerencsére igen. Ha minden igaz, ki is engednek, amint elkészültek a papírjaim. Kicsit hosszabb folyamat lesz, tekintve, hogy az estét itt bent töltöttem. Nem mindenki olyan mázlista, mint te – küldött felém egy halvány mosolyt. Nem akartam mondani, hogy szívesebben töltöttem volna itt az éjszakát, mint azon a helyen. – Dawnról továbbra sincs hír? – Aggódást hallottam ki a hangjából, amitől ismét rosszul kezdtem érezni magam.

– Egyelőre semmi – hajtottam le kicsit a fejem, mire Elliot alig érezhetően, de megszorította a vállamat.

Anya pont ekkor lépett be, egy pohár kávéval a kezében, amit lassan átnyújtott nekem, majd Nathaniel felé fordult. Ismerte a fiú szüleit, és Nathaniellel is találkozott párszor, ezért aggódva kérdezgette a hogyléte felől, míg én csendesen iszogattam a kávémat. Majd kihasználva, hogy végre nem én vagyok a középpontban, elkértem a tiszta ruhákat Elliottól és elvonultam a szobához tartozó fürdőbe, ahol gyorsan át is öltöztem. Sajgott a lelkem ezért a drága ruháért, ahogy végignéztem rajta, jó pár szakadást észrevettem, amiket lehetetlenség volt megvarrni. Bocsánatot kell majd kérnem Charlestól, amiért ki kell dobnom ezt a csodát, de nem tarthattam meg. Sem az állapota, sem pedig az emlékek miatt.

Visszadugtam a ruhát a táskába, majd megmostam az arcomat is, letöröltem a tegnap esti elfojt sminket, már amennyire sima vízzel képes voltam rá, majd valamivel frissebben léptem ki az ajtón és csatlakoztam a többiekhez. Visszavettem a maradék kávémat és csendben kortyolgattam, a többieket hallgatva, majd szinte egyszerre kaptuk az ajtó felé a fejünket, mikor Castiel berontott. Egy pillanatig csak figyelt minket, majd kimondta azt, amire lassan egy órája mindannyian vártunk.

– Most hozták be Dawnt!