55. Az adósod vagyok

Helló - Helló mindenki!

Tudom, ezer meg egy éve nem volt friss publikálva, amire nincs mentségem, hiszen a magánéleti gondok mellett a lustaság is közrejátszott ahhoz, hogy nem hoztam úgy részt.

Most viszont, jelentem, Raina Banforth hivatalosan is visszatért. Hozhattam volna fejezetet korábban is, de elég nehezen rázódtam vissza az íráshoz, nincs is lehetőségem arra, hogy minden nap írjak, és nem akartam, hogy megint hónapok, ne adj' isten megint két év maradjon ki. Ezért, befejeztem ezt a sztorit teljesen. Bizony, az utolsó pontig meg van írva, át van nézve, szombatonként pedig elétek tárom a friss, ropogós részeket. Ugyan néhány részecskéről van csak szó, viszont kárpótlásként nem is rövidek, és azt is ki merem jelenti, hogy izgalmasak is. Bizonyos részük, legalábbis.

Na, de nem is szeretném húzni az időt igazság szerint. Remélem, páran még itt vagytok és kíváncsiak vagytok a történet befejezésére. Nektek nagyon jó olvasást kívánok és köszönöm, hogy még mindig itt vagytok. Szuperek vagytok és hálás vagyok a támogatásotokért! ♥

Millió puszi,

Raina

Az út hátralevő részében Elliot igyekezett elterelni a figyelnem, amiért kifejezetten hálás voltam, hiszen nem akartam teljesen összezuhanni, mire odaérünk. Anyát nem szándékoztam beavatni a problémámba, már pedig biztosan kérdezősködne, ha észrevenné, bánt valami, és valószínűleg addig nem is akadna le rólam, amíg el nem mondom neki, mi van. Hazudhattam is volna akár, mert miért is ne? De rengeteg minden miatt volt már amúgy is bűntudatom, és nem akartam bővíteni a listát, még akkor sem, ha csak egy picike kis füllentésről lett volna szó. Jelen helyzetben, már ez sem fért volna vele.

Szóval a nem túl hosszú kocsiút alatt a bátyámmal énekeltünk, vagy régi, vicces emlékeket elevenítettünk fel, ami hihetetlenül jól esett, és arra az időre tényleg sikerült megfeledkeznem Charlesról, Jace-ről és a barátaim furcsa viselkedéséről is, csak élveztem, hogy eltölthetek egy kis időt Elliottal. Azt hiszem, a héten először mosolyogtam és nevettem őszintén, és úgy éreztem, ez már tényleg rám fért. Túl sok volt a rosszból, és bár nem ez lesz álmaim hétvégéje, szerettem volna jól érezni magam, már csak azért is, mert biztos voltam benne, hogy minden folytatódik majd, amint visszamegyek vasárnap délután a kollégiumba.

Amikor már elég közel voltunk a nyaralónkhoz, megengedtem magamnak egy pillantást a telefonomra, és egy csalódott sóhaj hagyta el a számat. Valamiért abban bíztam, Castiel legalább egy üzenetet ír, hogy megkérdezze, mi van velem, hogy tudunk-e egyáltalán találkozni, vagy megírja, mit tervezett a hétvégére, de senki nem keresett. Az ajkamba haraptam, és egy ideig csak bámultam a kijelzőt valamiféle csodában reménykedve, majd visszacsúsztattam a nadrágom zsebébe a mobilt és inkább előhalásztam a kis táskámból az alapozóm és a púderem, hogy valamennyire eltüntethessem a korábbi sírásom jeleit. Ha mázlim van, anya annyira el lesz foglalva azzal, hogy ő jól nézzen ki, hogy rólam teljesen megfeledkezik majd. Bár, tudva, hogy ott van a hátsó ülésen az a nagyon rövid ruha… Inkább csak imádkoztam, hogy megússzam a dolgot.

Elliot lassan leparkolt a nyaralónál, Gerard kocsija mellé, és nagyot sóhajtva hátradőlt. – Nincs kedvem ehhez.

A szemem sarkából rápillantottam, és egy egészen halvány mosollyal az ajkaimon megpaskoltam a combját.

– Ha ez megnyugtat, nekem sincs. De ha már eljöttünk idáig, érezzük jól magunkat. Gondolj arra, hogy legalább vacsorázunk egy jót. – Gyorsan kicsatoltam az övem, és kipattantam a kocsiból.

Elliot kelletlenül, de követett, s míg én a ma esti ruhámat szedtem ki hátulról, addig ő a csomagtartóhoz lépett, hogy kiemelje onnan a bőröndömet. Végig figyeltem őt, így nem kerülte el a figyelmem, milyen gondterhes arccal mered előre, és hogy milyen gépiesek a mozdulatai. Sikerült elkapnom azt a pillanatot is, amikor szemeit a házra vezette, majd szinte azonnal el is kapta róla. Már szóra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi van vele, mikor hirtelen eszembe jutott, és jobbnak láttam, ha inkább befogom a számat.

Amikor ő utoljára itt járt, anyáék még együtt voltak, és mondhatni minden rendben volt a családdal. Én azóta leutaztam már ide, nem a szüleimmel ugyan, de legalább voltak más emlékeim is erről a helyről, nem úgy, mint Elliotnak, aki csak akkor jött, ha családi nyaraláson voltunk. Ráadásul a kómája miatt nekem kicsit több időm volt feldolgozni a válást és azt, hogy apa már nem része a mindennapjainknak, de neki hirtelen zúdult minden a nyakába.

Elszégyellve hajtottam le kissé a fejem; egy önző dögnek éreztem magam. Csak az én problémáimra koncentráltam, belevontam a bátyámat is, és közben egy pillanatig sem jutott eszembe, neki milyen lehet most. Meglehet, hogy erősnek próbált tűnni, nem kimutatni, ha fáj neki valami, de nos… Biztosan sok minden bántja, amiről nem mesél, valószínűleg pont azért, hogy ne kelljen még miatta is aggódnunk. Nagyot sóhajtva tettem vissza a ruhát az ülésre és Elliot mellé léptem, hogy szorosan megöleljem, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Ő értetlenül nézett rám egy darabig, de aztán elmosolyodott és megsimította a fejem. Csak utána bontakozott ki az ölelésemből és indult befelé, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, én pedig majd’ megvesztem, hogy megtudjam, mi járhat a fejében. Végül ismét magamhoz vettem a ma esti göncöt, és utána siettem, miután bezártam a kocsit. Szinte be sem tettem magam mögött a nyaraló ajtaját, anyám máris előttem termett a semmiből, a szívbajt hozva rám.

– Mi a… – A nyelvemre haraptam, mielőtt valami csúnya szaladt volna a ki a számon, és magamhoz szorítottam a ruhám. – Az isten szerelmére, anya, majdnem szívrohamot kaptam miattad! – sóhajtva próbáltam kikerülni, de ismét az utamat állta, és olyan szélesen mosolygott rám, mint még talán soha. Összeszűkült szemekkel méregettem. – Mit csináltál?

– Semmit – rázta meg a fejét, még mindig azzal az idegesítő vigyorral az arcán, amitől hirtelen olyan ideges lettem, hogy kedvem támadt volna visszamenekülni a kollégiumba.

– Naná, azért nézel rám ilyen ijesztően. – Még mindig gyanakodva figyeltem őt. – Köze van ahhoz, amiért ezt a ruhát kell ma este felvennem? – Félig megemelt szemöldökkel meredtem rá, majd felsóhajtottam. – Tudod mit? Inkább ne mondd el. Csak szeretném jól érezni magam, amíg lehet…

Ezzel ki is kerültem őt, hogy Elliot keresésére induljak, ugyanis a bőröndöm még mindig nála volt, és be akartam dobni az első adagot a mosógépbe, mielőtt elkezdenék készülődni. Azonban pár lépés után megtorpantam és vissza is fordultam, mert nem tudtam nem meghallani anyám következő szavait, amikről valószínűleg sejtése sem volt, hogy eljutottak az én fülemig is.

– Ó, de még milyen jól fogod érezni magad! – Kérdőn néztem, ahogy a konyha felé indul, és nagyon nem tetszett, amit láttam.

Gyakorlatilag szökdécselt a másik helyiségig, szinte már csoda volt, hogy nem repül, és mintha énekelni is hallottam volna. Éreztem, ahogy az állam valahol a padlón koppant, de aztán elhessegettem minden gondolatot a fejemből, és elindultam az emelet felé, mert gyanítottam, Elliot valahol ott lehet. Amikor megtaláltam, éppen az egyik szobában álldogált az ablak előtt, és kétségem sem volt afelől, hogy a kis tavacskát nézi, ahol számtalanszor mártóztunk már meg mindannyian. Kopogás nélkül sétáltam be, hiszen tudtam, hogy nem zavarom, és elterültem az ágyán.

– Nem tudom, anya mit szívott, de igazán adhatna belőle nekem is. Szükségem van egy kis jókedvre – mondtam, a szemeimet le sem véve a plafonról, így csak érzékelni érzékeltem, hogy Elliot leült mellém. – Tervez valamit, nem igaz? – kérdeztem egy fokkal halkabban, és átfordultam az oldalamra, hogy rá tudjak nézni.

Elliot egy ideig nem szólt semmit, majd lassan rám emelte a tekintetét és halványan elmosolyodott.

– Biztos lehetsz a benne. Én a helyedben menekülnék, amíg van rá lehetőségem.

Egy fojtott nyögés kíséretében vágtam hozzá a párnát, és szenvedve fordultam a hasamra, arcomat a matracba nyomva, noha számítottam rá, hogy valami hasonló választ fogok kapni. Anyám készült valamire; valami olyanra, aminek hozzám is köze volt, és őt annyira boldoggá tette, hogy képes lenne táncra perdülni. Tekintve, hogy nem nagyon akar beavatni, és Elliot sem tud a dologról, olyasmit tett, aminek én viszont egyáltalán nem fogok örülni, bármennyire is hiszi azt, és ez eléggé idegessé tett. Mármint, amúgy is feszült voltam, nem akartam Gerard szülei előtt jó pofizni, és valahogy egyáltalán nem hiányzott az, hogy erre a gyomorgörcsre anya is rátegyen egy lapáttal.

Nagyot sóhajtva ültem fel végül, kisöpörve az arcomba hullott tincseket, és az ágy szélére csúsztam, fejemet Elliot vállának döntve.

– Nem szeretnél elmondani valamit a szeretett hugicádnak? – kérdeztem a tőlem telhető legaranyosabb hangon, amire csak egy horkantás volt a válasz a bátyámtól.

Utálta, amikor ezt csináltam, mert így olyanokat is ki tudtam húzni belőle, amiket egyébként nem szándékozott megosztani velem. Vagy legalábbis nem akkor, amikor éppen feltettem neki a kérdést.

– Fogalmam sincs, mit szervezkedett anya. Nem sokat beszéltem vele a héten.

– Nem egészen erre gondoltam, de megnyugtató, hogy nem titkolsz előlem ilyeneket – sóhajtottam fel, majd rápillantottam. – Minden rendben veled? Te állandóan a bajaimat hallgatod, viszont arról sosem beszélsz, hogy veled mi van…

Elliot állkapcsa egy pillanatra megfeszült, ahogy összeszorította a fogait, de ahogy az tőle várható volt, hamar rendezte a vonásait, hogy még véletlenül se tudjak semmit leolvasni az arcáról, és lágyan rám mosolygott.

– Ez azért van, mert az időm nagy részét Deborah-val töltöm, és erősen kétlem, hogy arról szeretnél hallani, mit csinálok a barátnőmmel – vonta meg a vállait. – Nincsenek problémáim, húgi. Menj készülődni, mielőtt anya átmegy házisárkányba. Nem tudom, te hogy vagy vele, de a fura, vidám énjét könnyebb elviselni. – Ezzel felállt, egy puszit nyomott a hajamba, és zsebre vágott kezekkel kisétált a szobából.

Elhúztam a számat, ahogy az ajtót figyeltem, majd felsóhajtva ismét eldőltem az ágyon. Őszintén? Nem nyugodtam meg. Nem úgy tűnt, mint akivel minden rendben volt, és bosszantott, hogy pont velem nem osztja meg a gondjait. Lehet, hogy segíteni nem tudtam volna neki, de hát az is valami, ha meghallgatom, és hagyom, hogy kiöntse nekem a lelkét, nem? Ismét önzőnek éreztem magam, amiért nem vettem észre korábban, hogy Elliotnak valószínűleg problémái vannak.

Nagy nehezen végül rászántam magam arra, hogy elkezdjek készülődni. Egy gyors, de alapos zuhannyal és hajmosással kezdtem, amire nagyobb szükségem volt, mint azt gondoltam volna. Máris jobb kedvem lett, ahogy elzártam a vizet és kiléptem a kabinból, egy törölközőt csavarva magamra, majd még egyet nedves tincseim köré. Odalent nagy volt a nyüzsgés, anya nem bírt magával, és kezdtem azt hinni, hogy nem is teljesen józan. Bizonyára még az érkezésem előtt elfogyasztott fél üveg bort. Az megmagyarázná a viselkedését, és engem is megnyugtatna, hogy valójában nincs semmi terve velem. Vagy ha van is, nincs akkora jelentősége, mint ahogy azt először gondoltam.

Ezzel próbáltam nyugtatni magam, míg fogmosás közben bepakoltam a sötét ruháimat a mosógépbe, majd gondosan megszárítottam a hajam és kivasaltam. Nem volt kedvem annyira kicsípni magam, és mivel anya tett arról, hogy mindenki engem bámuljon majd, jobbnak láttam, ha a sminkemmel nem hívom fel annyira a figyelmet, szóval „a kevesebb néha több” címszóval csak egy vékony réteg alapozót vittem fel a már korábban letisztított helyére, a szemhéjpúderem is épp, hogy csak látható volt, és a rúzsomnak is kellemes árnyalata volt. Az egyedüli, amit nem sajnáltam, a szempillaspirál volt, és elégedett voltam a végeredménnyel.

Mosolyogva túrtam bele a hajamba, kicsit igazgattam még, majd a törölközővel magam körül sétáltam át a szobába, ahova a cuccaimat lepakoltam, és magamra zártam az ajtót. Kissé félve vettem ki a zsákból a ruhát, hogy most már én is megnézhessem magamnak. Egészen eddig halogattam, mert megijedtem attól, hogy Elliot is szörnyűnek találja a rövidsége miatt, és szentséges isten, igaza volt! Egy pillanatra minden megfordult körülöttem, ahogy a fekete rongyot néztem. Ha ezt veszem fel, tuti, hogy be sem engednek abba az étterembe.

– Mégis mi a fenét gondoltál? – morogtam, a fekete mini alját méregetve. Azt reméltem, hogy a tekintetemmel kicsit meg tudom hosszabbítani, de hamar rájöttem, hogy a lehetetlennel próbálkozom.

Az órára pillantottam, és kisebb sokkot kaptam. Nem sok időm volt elkészülni, amit nem sokkal később anya is megerősített; szinte az egész nyaraló belerengett a hangjába, mikor felkiabált, hogy kapjam össze magam. Nem volt más választásom, muszáj voltam azt a ruhát felvenni, mert ha most áttúrom a bőröndöm, tuti elkések. Vagy kitalálhatnám, hogy rosszul vagyok… Akkor túlélném az estét kelletlen pillantások nélkül.

– Avery!

Összerezzentem, ahogy anyám hangja ismét felcsendült, majd csak sóhajtva felöltöztem. Talán ha meglátják, mi van rajtam, nem engednek be az étterembe. Akkor visszajöhetek, és nem is kell eljátszanom, hogy milyen „tökéletes” család vagyunk.

Bele sem mertem nézni a tükörbe, nem akartam látni, hogy nézek ki, egyszerűen csak belebújtam a magammal hozott magas sarkúba, és a borítéktáskámat felkapva lesiettem a lépcsőn. Anya természetesen csak vigyorgott, mint a tejbe tök, mikor meglátott, Gerard homlok ráncolva méregetett, Elliot pedig a fejét ingatva álldogált az ajtónál, indulásra készen.

– Ezt mégis hogy az istenbe gondoltad? – Felháborodottan mutattam végig magamon, mérgesen bámulva szülőmre, akinek a kedvét még ez sem tudta elrontani. Az eszem megáll, komolyan!

– Nagyon csinos vagy, drágám! – legyintett le még mindig mosolyogva, majd belebújt a kabátjába. Rajta persze egy csodaszép, alkalomhoz illő ruha volt, csak engem öltöztetett egy ribancnak. – Induljunk! – bökött fejével az ajtó felé, tudomást sem véve arról, hogy még mindig dühösen méregetem.

Ismét szóra nyitottam a szám, és készen voltam arra, hogy nekiálljak veszekedni, amikor elkaptam Elliot pillantását, amivel mintha azt üzente volna, hagyjam az egészet, ne húzzam fel magam még jobban. Vettem egy mély levegőt és inkább elengedtem a dolgot, hagytam, hogy anya és Gerard kilépjenek a házból, majd én is magamra vettem a kabátomat. Kár, hogy az sem volt olyan hosszú, így a pár perces séta alatt biztosan meg fogok fagyni.

– Nem értem, miért csinálja ezt – súgtam oda Elliotnak, úgy, hogy anya még csak véletlenül se hallja, mit mondok. – Mindig annyira figyel arra, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, hogy senkinek ne lehessen egy rossz szava sem a családunkra. Most akkor mégis mi ütött belé?

– Csak hagyd, és törődj bele! Most már úgysem tudsz mást csinálni. – Elliot átkarolta a vállamat és finoman megszorította. – Ha leülünk, Gerard szülei úgysem látják, mennyire rövid ez a ruha. Ha pedig megismernek, később már nem néznek rád elítélően.

– Ezt most csak azért mondod, hogy megnyugtass – fújtattam, és mint egy hisztis kisgyerek, összefontam magam előtt a karjaimat. – Mi lenne, ha véletlenül kibicsaklana a bokám? Szerinted akkor is részt kellene vennem ezen a vacsorán?

Elliot tekintete élesen villant rám, mire elkaptam róla a pillantásom, és megvontam a vállam. – Csak egy ötlet volt, nem kell így nézni… – tettem hozzá halkan, a szám belsejét harapdálva.

Félve léptem át az étterem küszöbét, és addig nem is voltam hajlandó levenni a kabátom, míg a lefoglalt asztalunkhoz nem értünk. Mindenkit megelőzve választottam ki azt a széket, ami a legkevésbé volt látható a többi vendég számára, és körül sem nézve ültem le. Lassan bújtam ki a meleg darabból és terítettem a háttámlára, kerülve mindenki tekintetét. Biztos voltam benne, hogy csak beképzeltem, de akkor úgy tűnt, mintha mindenki engem bámulna.

– Szerintem rossz asztalt kaptunk.

Elliot hangjára felkaptam a fejem. Már csak ő nem ült le, értetlenül járt ide-oda a szeme, mintha számolgatott volna valamit. Automatikusan néztem körbe kicsit alaposabban, és kezdtem azt hinni, hogy itt tényleg nem stimmel valami.

– Nem csak hatan leszünk? – pislogtam anyára, miután végeztem egy gyors fejszámolást.

Mi négyen vagyunk, tudtommal Gerard részéről csak a szülei jönnek, a székek alapján azonban úgy tűnt, az étterem nyolc emberre számít. Vagy tényleg rossz asztalt kaptunk, vagy anya elfelejtette említeni, hogy időközben változott a meghívottak száma.

Hosszú ideig nem érkezett válasz, amit rossz jelnek tekintettem. Anya és Gerard pillantását látva Elliottal mindketten egyre biztosabbak voltunk abban, hogy van valami, amiről minket elfelejtettek tájékoztatni, és valószínűleg mérgesek leszünk, ha megtudjuk, miről van szó.

Végül megúszták a válaszadást. Gerard elszakította rólunk a tekintetét, majd kis mosollyal az arcán állt fel, megigazítva magán a zakóját. Mikor én is felnéztem, már láttam az asztal felé igyekvő elegánsan öltözött párt. A férfi pont úgy nézett ki, mint Gerard, csak idősebb kiadásban, így nem volt nehéz kitalálni, hogy ők lehetnek a szülei. A szemem sarkából anyára pillantottam. Megkönnyebbültnek tűnt, hiszen tudta, hogy idegenek előtt nem fogom erőltetni a témát, és így nem kell válaszolnia. Bár gyanítottam, nem is állt szándékában, gondolta, majd úgyis megtudjuk, ki az a két plusz fő, mikor ők is megérkeznek.

Miután Gerard üdvözölte a szüleit, mi is felálltunk, hogy bemutatkozhassunk. Elliot közben levette a zakóját, amit rám terített, mire hálásan mosolyogtam fel rá. Ugyan nem sokkal volt hosszabb, mint a ruha, de nagy volt, és ha belebújtam, össze tudtam húzni magamon annyira, hogy az asztalnak köszönhetően ne látszódjon, hol ér véget a fekete minim. Anya látszólag nem örült ennek, de én egy fokkal magabiztosabbnak éreztem magam így, hogy kevesebbet kell mutatnom magamból, és elmosolyodva ráztam kezet az egyébként nagyon aranyosnak látszó szülőkkel. Mindketten mosolygósnak és boldognak tűntek, és bár nem voltam benne biztos, hogy ez valóban így van-e, vagy megjátsszák magukat a kedvünkért, mindenesetre, kellemes benyomást keltettek, amitől kicsit én is felszabadultam.

– Könnyen idetaláltatok? – intézte a kérdést Gerard a szülei felé, meglepően kedves hangnemben, mikor mindannyian helyet foglaltunk.

Jocelyn – Gerard édesanyja – mosolyogva fordult a fia felé, hogy megválaszolja a kérdést, Gregory – az édesapja – azonban megelőzte őt.

– Mondhatni. Pár kilométerre innen útlezárás volt, amit a GPS nem jelzett, és egy kicsit el is tévedtünk. De szerencsére segítőkészek errefelé. – A végére egy széles mosoly jelent meg arcán, ami engem is megmosolyogtatott.

Kíváncsiságból Elliotra pillantottam, de úgy láttam, neki sem ellenszenvesek Gerard szülei. Nem mintha ez sokat számított volna, hiszen a férfit sem látjuk annyira gyakran, Jocelynnel és Greggel valószínűleg még annyit sem fogunk találkozni, mint vele, de legalább az este nem lesz annyira borzasztó, mint azt elképzeltük.

Vagy mégis? Mintha csak megéreztem volna az érkezését, pont akkor pillantottam az ajtó felé, mikor Charles belépett, az apja társaságában. Néhány másodpercig úgy éreztem, levegőt sem kapok, és ijedten kaptam Elliot keze után. Még szerencse, hogy nem kérdezősködött, valószínűleg képtelen lettem volna válaszolni neki, csak követte a tekintetem. A reakcióját ugyan nem láthattam, túlságosan lefoglalt Charles, de mintha egy kissé ő is megfeszült volna. Magamban vagy száz imát hadartam el, hogy újdonsült iskolatársam ne vegyen észre, de éreztem, hogy máris levert a víz, mikor a mi asztalunk felé indultak el. És isten engem úgy segéljen, mosolygott, ráadásul hogyan! Az a rohadék tudta, hogy találkozni fogunk, mégsem említette meg!

A kezdeti döbbenetemet hamar átvette a düh, és fogcsikorgatva néztem át anyára, aki – mily’ meglepő! – pont úgy vigyorgott, mint délután. Most már értettem, miért volt annyira boldog, és már nem lepett meg annyira a ruhaválasztás sem. Gerard jóban van Charles családjával, korábban meg is beszéltek egy találkozót. Anyám gondolom felvethette az ötletet, hogy az a találkozó pont ekkor legyen, ha már amúgy is együtt van a család.

Elkaptam a tekintetem Charlesról és szülőm felé fordultam.

– Nem akartál beavatni esetleg a kis tervedbe, hogy felkészülhessek? – morogtam úgy, hogy csak ő hallhassa, az asztalterítőt bámulva.

– Ha szólok, kitaláltál volna valamit, és nem jöttél volna el. – Mindezt olyan széles vigyor közepette motyogta el, hogy alig értettem, de ó, nem tévedett sokat! Tényleg nem jöttem volna el, ha tudom, hogy Charles is itt lesz.

Egy pillanat alatt elment az étvágyam a következő jelenettől. Mindenki arcán mosoly ült, ahogy bemutatkoztak egymásnak, és olyan hamisnak tűnt az egész, hogy arra szavak nincsenek. Egyedül Elliot és én nem osztozkodtunk ezen a „lelkesedésen”, nekünk kiült az arcunkra, mit is gondolunk pontosan. Amikor Charles felém fordult, olyan mérgesen néztem rá, amennyire csak tudtam, mire nagyot nyelt, és megköszörülte a torkát.

– Avery, mindig nagy öröm a találkozás – biccentett aprót felém, majd a bátyám felé is, mielőtt helyet foglalt volna.

Kínos csend telepedett a társaságra, gyanítom a feszültség miatt, ami szinte tapintható volt, Gerard ide-oda járatta köztem és Charles között a tekintetét, anya még mindig készen állt arra, hogy elszálljon, Elliot pedig barátságtalanul méregette a fiút. Istenem, bár megnyílna alattam a föld!

Jocelyn nem volt beavatva a dolgokba, nem tudta, milyen viszony van köztem és Charles között, de érezte, hogy valami nincs rendben, mikor rám nézett. Egy kedves mosolyt küldött felém, majd feldobott egy témát, ami borzasztó gagyi és unalmas volt, de értékeltem a gesztust, és megkönnyebbülten dőltem kicsit hátra, mikor mindenki csevegni kezdett. Vagyis, majdnem mindenki. A felnőtteknek megeredt a nyelve, de hárman – Elliot, Charles és én – egy szót sem szóltunk, és szerintem hozzám hasonlóan a fiúk sem figyeltek a mellettünk folyó társalgásra. A mosdóba szerettem volna menni, és ott meghúzni magam az est hátralevő részében, de nem vett rá a lélek, hogy felálljak erről a székről. Az a nyamvadt ruha…

A pincér érkezésével félbeszakadt a beszélgetés, de épp, csak annyi időre, míg leadtuk a rendelésünket. Mindenki furán nézett rám, amikor pezsgőt is kértem magamnak, de csak megvontam a vállam. Szükségem volt rá, és szerencsére a személyim sem kérték el, szóval semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy legalább egy pohárral elfogyasszak még az előtt, hogy belekezdenék az evésbe.

Miután felvették a rendelésünket, készen álltam ismét láthatatlanná válni, és ez egészen addig sikerült is, míg Charles apja úgy nem döntött, hogy észrevesz.

– Hogy tetszik az új iskola, Avery? – Bár éppen Elliot zakójának ujjával játszottam, éreztem, ahogy minden tekintet rám szegeződik.

Charles apjára néztem, és próbáltam összekapni magam, elvégre nem akartam rossz benyomást kelteni senkiben sem, elrontani mindenki kedvét pedig még annyira sem, meg mégis csak egy nyilvános helyen voltunk. Mielőtt megszólaltam volna, vetettem Charlesra is egy gyors pillantást, majd felsóhajtottam.

– Egy kicsit honvágyam van, hiányoznak a régi arcok, de egyébként szeretek ott lenni. Hálás vagyok a lehetőség miatt. – Még én is éreztem, milyen erőltetett mosolyom, de ha ezt észre is vették, nem mutatták ki. Anyámat leszámítva, aki nem túl finoman rúgott a bokámba az asztal alatt.

– Biztosan beilleszkedsz majd, nem olyannak tűnsz, akinek ne menne. Na, meg Charles is biztosan segít majd – veregette hátba a fiát.

Nem akartam bunkó lenni, így visszanyeltem minden kikívánkozó megjegyzést, és egy aprót bólintottam, még mindig mosolyogva.

– Én sem tartok attól, hogy nem sikerülne, ismerem magam, könnyen barátkozom. – Mekkora egy hazug dög vagyok. A legtöbben még csak nem is kíváncsiak rám és őszintén, én sem igazán vágyom ott senki társaságára.

Legszívesebben letérdeltem volna a pincér elé és megcsókoltam volna a cipőit hálám jeléül, hiszen amikor megérkezett az italokkal, majd az ételekkel is, mindenki elhallgatott, és a táplálkozásra koncentrált, csak néha váltottak pár szót. Engem szerencsére senki sem kérdezett, így belemerültem a saját világomba, és csak csendben bámultam magam elé, piszkálva a tányéromon lévő köretet, nagy ritkán kapva csak be egy falatot. Akkora gombóc volt a torkomban és úgy remegett a gyomrom Charles jelenléte miatt, hogy képtelen voltam enni. Ráadásul éreztem, hogy folyamatosan engem néz. Valaki mentsen meg!

– Legalább a felét edd meg, ha már pezsgőzöl. Egész délután nem ettél semmit – súgta oda Elliot, mire csak megráztam a fejem.

– Nem vagyok éhes. Csak vissza akarok menni és bezárkózni a szobába. Nem hiszem el, hogy anya meghívta őt is – sóhajtottam fel, csak néhány pillanatra nézve rá. Olyan halkan beszéltem, hogy más lehetőleg ne hallja meg, és Charles most különben is anyával társalgott.

Elliot rosszallóan figyelte, ahogy tovább piszkálom az ételt, de nem mondott semmit, aminek kifejezetten örültem, hiszen nem voltam olyan kedvemben, hogy társalogjak. A vacsora során többször pillantgattam Charles felé, mint azt szabadott volna. Csak egy ing volt rajta, a zakóját levette, mielőtt leült volna az asztalhoz, és kár is lett volna tagadni, mennyire jól mutatott rajta. Piszkosul jól nézett ki, és nem akartam erre gondolni. Mégsem tudtam megállni, hogy néha-néha ne nézzek rá és mérjem végig, mikor nem figyelt.

A pezsgőmért nyúltam, majd oldalra pillantottam, mikor mozgást érzékeltem, és teljesen lefagytam. Nem tudom, mikor történt, vagy hogyan történt, hiszen egy ideje már kikapcsoltam az agyam és nem figyeltem a többiek társalgására, szóval mondanom sem kell, mennyire lesokkolt az anyám előtt térdelő Gerard látványa. Valószínűsítem, Elliot is most vehette észre őket, mert hirtelen köhögni kezdett mellettem, egészen úgy hangzott, mintha fulladozna. Gerard szavait nem igazán hallottam, de nem is fogtam volna fel őket, a kezében szorongatott eljegyzési gyűrű viszont hatalmas pofon volt. Egy dolog együtt élni a tudattal, hogy anyám gyorsan talált mást apám helyett, de hogy máris megházasodjon? Nem, az kizárt!

– Temessetek el most élve, kérlek! – Talán hangosabban mondtam, mint szerettem volna, de jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.

Úgy döntöttem, nem várom meg, hogy anyám könnyes szemekkel Gerard nyakába vesse magát, ezért felálltam, még az sem zavart különösebben, hogy a székem hangosan csikorgott a padlón. Két nagy korttyal elfogyasztottam a maradék pezsgőm, majd nagy léptekkel indultam meg kifelé, jobban összehúzva magamon Elliot zakóját. Ki akartam szellőztetni a fejem, és tettem magasról arra, hogy mindenki szólongat, menjek vissza. Nem akartam ott maradni, legfőképp azért nem, mert ahogy kiléptem az ajtón, már el is eredtek a könnyeim, hiába próbáltam visszafojtani őket. Ahogy tudtam, a kézfejemmel letörölgettem őket, miközben elsétáltam az étterem mellett, egyenesen a part felé, ami szerencsére néhány méterre volt csak onnan. Rettenetesen fáztam, de nem akartam bemenni, egyedül akartam lenni, és tudtam, hogy ha visszamennék a nyaralóba, ott keresnének először.

Bár így is számítottam arra, hogy valaki utánam fog jönni, de Elliotban reménykedtem. Éppen ezért is fordultam meg, mikor lépteket hallottam magam mögött, de a várt személy helyett olyasvalakit pillantottam meg, akit jelen pillanatban a hátam közepére sem kívántam.

– Jól vagy? – Charles halk hangját hallva majdnem felzokogtam, de ő volt az utolsó, akinek hagytam volna, hogy sírni lásson.

– Menj innen! – mordultam rá, és újra megtörölve az arcomat indultam tovább, kicsit vacogva, hiszen mostanra eléggé lehűlt a levegő, és ez a ruha tényleg nem ért semmit.

– A francokat! – Charles megragadta a karomat és visszarántott, így kényszerítve, hogy megálljak, és rá figyeljek. Elég dühösnek tűnt, de arckifejezése ellágyult abban a pillanatban, hogy rám nézett. – Tudom, hogy mérges vagy, és minden jogod meg is van rá. Szólnom kellett volna, hogy anyukád engem is meghívott, de…

– Ó, kérlek! – horkantottam fel, belé fojtva a szavakat. – Ez most nem rólad szól, jó? Igen, mérges vagyok, de nem te vagy a problémám. Vagyis… nem csak te – javítottam ki magam, és nagy levegőt vettem, mielőtt megemeltem volna a hangom. Ha kiabálok, tuti, hogy el is bőgöm magam. – Nem akarom, hogy anya hozzámenjen ahhoz a fickóhoz. Nem bírom őt, és részben ő az oka annak, hogy apámék szétmentek. Ha azt hiszed, a te jelenléted nagyobb gondot okoz nekem ennél, hát… – Keserűen felnevettem, majd megálltam az egyik fánál, és nekidőltem. Charles nem ment el, csak megállt előttem, és türelmesen nézett rám, várva, hogy folytatom majd. Ehelyett olyan csúszott ki a számon, amin még én is meglepődtem. – Ne haragudj, nem rajtad kellene levezetnem az egész napos feszültséget.

Elég sötét volt már, így nem láttam jól a fiú arcát, de a testtartásából ítélve nem éppen erre számított. Hosszú ideig nem is mondott semmit, csak némán álltunk egymással szemben, és én közben próbáltam nem rákoncentrálni. Arra vágytam, hogy valaki átöleljen, hogy kisírhassam vállán a gondjaimat, és Charles karjai ilyen szempontból egész csábítónak tűntek. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy hozzábújok és ő a hátamra simít, szorosan magához vonva. Erre a gondolatra élesen szívtam be a levegőt, és kis híján pofon csaptam magam, de nem akartam még ennél is jobban leégni előtte.

– Inkább velem kiabálj, mint anyukáddal – vonta meg végül a vállait és közelebb lépett hozzám.

– Hát, az sajnos elkerülhetetlen lesz. Ő is kiabálni fog velem, amiért tönkre tettem a nagy pillanatot, ami végül is, jogos lenne. Ha az én lányom csinált volna ilyet, én biztosan kitépkedném a haját – sóhajtottam fel, majd fenyegetően néztem Charlesra. – Ha tippeket mersz neki adni, megöllek, ezt jó, ha tudod.

Mintha egy mosoly suhant volna át Charles arcán, bár nem volt elég fény ahhoz, hogy jól láthassam. Ledermedtem, mikor hirtelen megemelte a kezét, hogy ujjai közé vegyen egy tincsemet, és lassan végigsimított rajta.

– Ne aggódj, annyira azért nem vagyok jóban anyukáddal, hogy ilyesmi tippeket adjak neki. Különben is, nemet mondott.

Beletelt kis időbe, míg felfogtam, mit is mondott, annyira az ujjaira koncentráltam.

– Hogy micsoda? – Szinte már hitetlenkedve néztem fel rá. – Miért tette volna? Szereti őt, miért ne akarna hozzá menni?

Charles hanyagul megrántotta a vállát, és hátrébb lépett, mire nyugodtan fellélegeztem. Kezdett zavaró lenni a közelsége.

– Nem maradtam ott, hogy végig hallgassam. Amúgy is beszélni akartam veled négyszemközt, szóval gyorsan utánad rohantam. – Kis szünetet tartott. – Emiatt lehet, hogy kapok majd a bátyádtól. Úgy látom, nem igazán örül, hogy a közeledben vagyok.

Ezen majdnem felnevettem, de aztán mégsem tettem, csak elmosolyodtam, az este folyamán először teljesen őszintén. Nem gondoltam volna, hogy pont Charles lesz az, aki kicsit eltereli majd a figyelmem a nap szörnyűségeiről.

– Csodálkozol? – billentettem oldalra a fejemet. – Anyám azon van, hogy minket összehozzon, Elliot pedig az egyedüli a családban, aki támogatja a kapcsolatomat Castiellel. Még szép, hogy nem lát szívesen a közelemben. Tudja, hogy veszélyt jelentesz a húga boldogságára, és melyik báty nem ugrana erre?

Talán kicsit tovább beszélhettem a kelleténél, mert a fiú arca hirtelen elkomorult. Bűntudatosan hajtottam le a fejemet, de mást már nem mondtam, nem akartam rontani a helyzeten.

– Nem mintha én nem tudnálak boldoggá tenni, de inkább ne menjünk ebbe bele – sóhajtott nagyot, és a zsebébe csúsztatta a kezeit. – Nézd, én… Nem szoktam csak úgy szétszedni párokat, és tudom, hogy mindenki szemében én vagyok a rossz, amiért akarlak, de nem tehetek róla. Kedvellek, és úgy érzem, érted megéri küzdeni.

Ó, istenem. Ez a beszélgetés kezd olyan irányt váltani, amibe tényleg nem akartam belemenni.

– Nem éri meg küzdeni értem, egyáltalán nem. – Hevesen megráztam a fejem és ellöktem magam a fától. – Kérlek, Charles! Így is van elég problémám, és Castiel fontos nekem. Nem akarom őt elveszíteni… – Vagy már lehet, hogy el is veszítettem? Egész nap nem hallottam felőle, de ezt persze eszem ágában sem volt megemlíteni, különben Charles még elviselhetetlenebb lenne.

– Megértem – bólintott aprót, majd az étterem irányába nézett. – Jobb lenne, ha visszamennénk, mielőtt megfázol.

Tiltakozni akartam, hogy nekem jó itt, hiszen nem vágytam vissza abba a társaságba, de elég volt rám néznie ahhoz, hogy észrevegye, mennyire vacogok. Kis ideig némán álltam még, majd elindultam, remélve, hogy követ majd. Szótlanul sétáltunk vissza egymás mellett, az ajtóban azonban megtorpant, és kicsit félrehúzott.

– Ami pedig a kérésedet illeti, utána néztem. Majdnem rajta kaptak, de szerencsére sikerült kidumálnom magam, szóval megúsztam a dolgot. – Nem igazán értettem, miről beszél, de amikor leesett, sürgetően néztem rá. – Jace nem hazudott, tényleg nem volt akkor ott, mikor felgyújtották a raktárt. Nem hiányzott egyik óráról sem aznap, és a tanulószobán is ott volt.

Nagy szemekkel meredtem rá és úgy éreztem, minden forogni kezd körülöttem. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar utána fog nézni Jace hiányzásainak, de most, hogy már tudtam az igazságot, fogalmam sem volt, hogy érezzek. Megkönnyebbülést? Félelmet? Vajon kinek állhatott még szándékában eltenni láb alól?

Nagyot nyeltem, majd egy halvány mosollyal az ajkaimon néztem fel rá, noha biztos voltam benne, hogy teljesen lesápadtam.

– Nem hittem volna, hogy tényleg megteszed ezt, de köszönöm – mondtam halkan, majd bepillantottam az ablakon. – Az adósod vagyok emiatt, de figyelmeztetlek: semmi olyat nem fogok tenni, amivel megcsalhatom Castielt.

Olyan komolyan néztem vissza rá, amennyire csak tudtam, majd meg sem várva a választ elindultam befelé, hogy csatlakozzam a már cseppet sem jókedvű társasághoz.