Csóközön eprecskék!♥
Először is, szeretnék mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet kívánni! Köszönöm, hogy idén is itt voltatok, remélem, 2017-ben is számíthatok rátok!
Nem akartam ma fejezetet kirakni, de úgy gondoltam, pont aktuális, hiszen a történetben is szilveszter van, szóval... :D Sokat gondolkodtam rajt, hogy írjak-e korhatárt a történések miatt, mert igazából... elég lightos lett, nem részleteztem, az ilyen jelenetek amúgy sem az erősségeim. De mivel ott van, ezért mégis csak kiraknék egy 15+-os jelzést, bár tudom, hogy teljesen felesleges, úgy sem veszitek figyelembe. Mindenesetre, én szóltam!:D
Remélem mindenkinek tetszeni fog az idei utolsó rész! 2017-ben igyekszem gyakrabban jönni. S bár azt mondtam, hogy a Primadonna lassan a végére ér, az epilógus után szeretnék egy pár részes spin off sorozatot indítani, ami Deborah és Elliot, valamint Dawn és XY kapcsolatát mutatná be. Egyelőre ezek a terveim ezzel a bloggal a következő évre. Ha szeretnétek még tőlem olvasni, ajánlom a Red Dresst (ami hamarosan újraindul), valamint a kpop fanfiction blogom azoknak, akiket érdekel a téma!:)
Tudom, sok a rizsa, és jesszus! Még arról is akartam írni pár sort, hogy omo, 50. fejezet, de inkább csak csendben lejtek egy örömtáncot, amiért eljutottam eddig, Titeket pedig hagylak is olvasni:)
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!^^
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!^^
Puszi,
Raina
Amilyen izgatott voltam a szilveszteri
házibuli miatt, most legalább annyira átkoztam a pillanatot, hogy eljött a
szórakozás ideje. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogy az utolsó adag
muffint szedtem ki a sütőből, s ahogy ráeszméltem, hogy alig fél óra múlva
megérkezik mindenki. A kezem remegett, hiszen tudtam, hogy jó ideig ez lesz az
utolsó este, amelyet a barátaimmal tölthetek. Ki tudja, mikor tudok hazajönni
és időt szánni mindnyájukra. Istenem, bárcsak lassabban telt volna az idő! Mit
meg nem adnék, ha még csak karácsony lenne! Olyan meghitten telt az ünnep,
elvégre azokkal tölthettem, akiket mindennél jobban szeretek, s nem kellett
fájnia a fejemnek a közeledő búcsú miatt. Most viszont éreztem, hogy csak
száguldani fognak az óramutatók, s mire észbe kapok, máris reggel lesz. Nem
akartam még elköszönni tőlük, főleg Dawntól és Castieltől. Fogalmam sincs,
mihez fogok nélkülük kezdeni egy másik városban, rengeteg idegen között.
Életemben először kezdtem aggódni a beilleszkedés miatt. Mi van, ha nem
fogadnak el? Mi van, ha már az első nap elítélnek, s esélyt sem adnak arra,
hogy megmutassam nekik, ki is vagyok valójában?
– Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal… –
Csalódottan hajtottam le a fejem, miután az utolsó darab süteményt is a tálcára
helyeztem.
El sem hiszem, hogy néhány évvel ezelőtt
én is pontosan ugyanilyen voltam. Öltözködés, megjelenés alapján döntöttem el,
ki az, aki érdemes lehet a barátságomra, s ki az, aki nem. A belsővel egy
cseppet sem foglalkoztam, s most döbbentem csak rá, mennyit változtam
tulajdonképpen az elmúlt időszakban. Már nem érdekelt, hogy mindig élére vasalt
ruhákban jelenjek meg, tökéletes sminkben. Nem, ezzel nem azt akarom mondani,
hogy igénytelen lettem, mert ugyanúgy adok magamra, de már nem ezt tartottam
elsődleges szempontnak. Hiszen ha a belsőd rothadt, hogyan tündökölhetnél
kívül, nem igaz? Mindenesetre, tény, hogy sokat változott a hozzáállásom
másokhoz és önmagamhoz is. Kíváncsi voltam, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy Castiellel
összejöttünk, vagy sem. Mindegy, a lényegen úgysem változtat. Megváltoztam,
ráadásul úgy érzem, jó irányba. Mintha kicseréltek volna, s igazán jól éreztem
magam a bőrömben. Mármint nem most…
Ebben a pillanatban azt kívántam, bár megállíthatnám az időt, vagy legalább
visszatekerhetném egy kicsit. Nem akartam még búcsúzkodni, sőt, a gondolatát is
ki akartam verni a fejemből. De még ezek az átkozott sütik is az este végét
juttatták eszembe. Legszívesebben a kukába dobtam volna őket, de annyit szenvedtem
velük, hogy egyáltalán nem volt hozzá szívem. Nagyot sóhajtottam, s tudomásul
vettem, hogy semmiféle ráhatásom nincs az időre, s inkább elővettem egy kisebb
tálkát, amelyben kikeverhetem a krémet. Minden hozzávalót beleszórtam, majd
addig kevertem, míg egyenletessé nem vált. Minden egyes mozdulatom lassú volt,
azt remélve, így egy kicsit lassíthatom a dolgokat, de rájöttem, hogy ezzel
csak azt érem el, hogy a készülődésre már nem lesz időm.
Egy habzsákba töltöttem a színes krémet, s
óvatos mozdulattal, szépen próbáltam rátenni a muffin tetejére. Még a nyelvemet
is kiöltöttem, annyira koncentráltam, hogy tökéletesre sikerüljön.
Emlékezetessé akartam tenni az estét, s kár lett volna, ha az én ronda sütijeim
rondítanak el valamit.
– Vigyázz, elrontod!
Nagyot sikítva ugrottam hátrébb, ahogy két
kéz ért a vállamhoz. Nem tűnt fel, hogy bárki is belépett volna a konyhába,
talán ezért ijedtem meg annyira. Elliot hangos nevetésbe kezdett mögöttem, s
gyerekes módon mutogatott az elrontott sütire és a pulton heverő rózsaszín
pacára. Mérgesen néztem rá.
– Ez tényleg muszáj volt? Most nézd meg,
hogy néz ki!
Elliot úgy tett, mintha letörölne egy
könnycseppet a szeme sarkából, majd mosolyogva átölelt.
– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Nagyon
vicces arcot vágtál koncentrálás közben.
Kissé sértődöttnek éreztem magam, noha
tudtam, hogy tényleg csak fel akart vidítani, hiszen tisztában volt vele,
mennyire ideges vagyok az egész buli miatt. Nem sejthette, hogy rosszul fogok
reagálni az ijesztgetésére. Oké, nem történt nagy probléma, csak egyetlen sütit
rontottam el emiatt, s még krém is volt bőven. Mégis összeszorult a torkom, és
az orrom is szúrni kezdett, ahogy szerencsétlen, elfuserált muffint néztem.
– Tudod, mennyire fontos nekem ez az este,
Elliot… – sóhajtottam fel, s átkaroltam a derekát. – Azt akarom, hogy minden
tökéletes legyen!
– Elhiszed, hogy senki sem azt fogja
nézni, mennyire precízen raktad rá a krémet arra a sütire? Azért jönnek, Avery,
hogy veled legyenek! Egyikük sem fog kifordulni az ajtón egy nyamvadt süti
miatt.
Mély levegőt vettem.
– Tudom. – Lassan kibújtam az öleléséből,
ám mielőtt visszafordultam volna a muffinhoz, a habzsákot felemelve nyomtam egy
kis krémet az orra hegyére. – Sipirc díszíteni! – Böktem a fejemmel a nappali
felé, mosollyal az arcomon.
Elliot azért még utoljára megpróbálkozott
a gondolataim elterelésével, s a nyelvét kidugva igyekezett lenyalni a krémet,
ám nem járt sikerrel. Nevetve figyeltem őt, aztán csak megráztam a fejem, s
gyorsan hozzáláttam a még meztelen sütik felöltöztetéséhez. Elliot közben
eleget tett a kérésemnek, s folytatta a nappali feldíszítését.
A kész muffinokat a biztonság kedvéért a
hűtőbe raktam, nehogy a fűtés miatt leolvadjon róla a krém, majd rohantam is
készülődni. Ugyan a házból nem fogunk kimozdulni, de szeretnék csinos lenni;
hiszen ha nem érzem jól magam abban a rongyban, amiben vagyok, mégis hogyan
élvezhetném az estét?
Pár napja bukkantam rá egy eldugott kis
üzletben a csupa nagybetűs ruhára. Egy álom volt, még ha egy egyszerű, bézs,
csipkés darabról is volt szó. Első látásra beleszerettem, s tudtam, hogy nekem
kell. Nem is volt drága, így egy pillanatig sem haboztam, egy gyors próba után
már rohantam is vele a pénztárhoz. Igaz, egy számmal nagyobbat vettem, mert
kicsit rövidnek találtam az alját, de semmi baj, van egy hozzá színben passzoló
kis boleróm, ami viszont tökéletesen eltakarta a ruha aprócska hibáit. Senki
sem fog rájönni, hogy nagyobb, mint kellene – jó, Rosa és Leigh lehet, hogy
egyből kiszúrják majd, de mindegy. A lényeg, hogy én így is remekül éreztem
magam benne.
A sminkemmel és a hajammal nem akartam
sokat foglalkozni, de annyira precíz munkát végeztem végül, hogy több időt vett
igénybe, mint arra először számítottam. Az eredménnyel ugyan tökéletesen meg
voltam elégedve, de így viszont kapkodnom kellett, hogy minden a helyére
kerüljön, míg a többiek ideérnek.
– Elliot! – kiabáltam be neki a nappaliba,
miközben lerohantam a lépcsőn. Úgy látszik, ő már teljesen elkészült, hiszen
ráér tévézgetni odabenn. – Segítenél bevinni a poharakat és az üdítőket?
Hatalmas sóhaj hagyta el a száját,
miközben feltápászkodott a kanapéról – tudtam, hogy utál részt venni az ilyen
előkészületekben, de tényleg szükségem volt rá. Egyedül nem hiszem, hogy
elkészültem volna mindennel időben. A kedvemért egy mosolyt varázsolt az
arcára, s összeborzolta a hajam, ahogy elhaladt mellettem. Szúrós tekintettel
néztem utána, miközben visszaigazgattam a tincseimet a helyére, majd követtem
őt a konyhába. A pult alatti szekrényből kivettem néhány műanyag tálat, amelyet
egytől egyig megtöltöttem rágcsálni valókkal, majd átvittem őket a nappaliban
lévő dohányzóasztalra. Elliot egy tálcányi pohárral a kezében araszolt
mögöttem, s amíg tett még egy kört az italokkal, addig én ellenőriztem, hogy a
pezsgő tényleg a hűtőben van-e.
Nagy levegőt vettem. Minden készen állt a
vendégek fogadására, csak éppen én nem. A gyomrom liftezni kezdett, s úgy
éreztem, mentem elhányom magam. Azt hittem, ez egy szuper éjszaka lesz, s egy
jót szórakozunk majd, de a fene se gondolta, hogy ennyire pocsék állapotban
leszek. A sírógörcs kerülgetett, ahogy az óra lassan fél nyolcat ütött. A
számat rágcsálva bámultam az ajtó felé, mintha csak megéreztem volna az első
jövevény érkezését. Ijedtemben megugrottam, mikor valaki kopogni kezdett, ám
nem mentem azonnal ajtót nyitni. Haboztam. Én tényleg nagyon akartam ezt a
bulit, már csak azért is, hogy együtt lehessek azokkal, akik a legfontosabbak
számomra. De most legszívesebben mindenkit elküldtem volna a közelemből, s
mérhetetlen vágyat éreztem arra, hogy befeküdjek az ágyba, s az egész estét ott
is töltsem.
Aztán mély levegőt vettem, s mégiscsak
megindultam a bejárat felé, nem törődve az éppen feltörni készülő pánikkal.
Basszus, mi van velem? Úgy viselkedem, mintha örökre elköltöznék, a világ másik
végére, s soha többé nem láthatnám Elliotot, Castielt és a legjobb barátaimat.
Pedig csak egy közeli kisvárosba megyek, nem is olyan hosszú időre, s
akármelyik hétvégén hazajöhetek. Gyerünk
már, Delacroix, kapd össze magad!
Ujjaim még egy ideig eljátszadoztak a
kilincsen, eközben az odakint ácsorgó már harmadszorra kopogott, ezúttal sokkal
határozottabban és türelmetlenebbül. Csodálom, hogy Elliot még nem jött le,
hogy megnézze, mi folyik itt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, így nyitottam
ajtót. A következő pillanatban pedig két hosszú és erős kar fonódott a derekam
köré. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, Castiel az. Ismertem
az illatát és parfümjének már-már fojtogató szagát – igen, bevallom, utáltam,
amit használt, de annyira imádta, hogy még a kedvemért sem volt hajlandó
lemondani róla.
– Na, mi az, már rám sem nézel? – kacagott
fel halkan, s egy apró csókot nyomott a homlokomra.
Megráztam a fejem, s szinte teljesen a
mellkasába temettem az arcom. Már most alig bírtam tartani magam, mi lesz akkor
később? Lelki szemeim előtt láttam, ahogy minden bútor a könnyeimben úszkál.
Hát, nem kizárt, hogy mindent el fogok velük ma este árasztani…
– Ha nem nyitom ki a szemem, kevésbé
érződik valóságosnak… – motyogtam halkan, ám elég hangosan ahhoz, hogy ő azért megértse.
– Neked meg mi bajod? – Kicsit elhúzódott
tőlem, arcomat pedig tenyerei közé fogta, így kényszerítve, hogy ránézzek. Bár
a tekintetét próbáltam kerülni. Tartottam attól, hogy menten bőgni kezdek,
ahogy belenézek szürke íriszeibe.
– Nem akarok búcsúzkodni… – vallottam be
végül, s még közelebb húzódtam hozzá. – Már most rettenetesen hiányoztok, pedig
még csak el sem mentem!
Castiel gyengéden végigsimított az
arcomon.
– Hé, ne is gondolj erre! – mosolygott le
rám kedvesen. – Fókuszálj arra, hogy milyen jól fogjuk magunkat érezni. Eszedbe
ne jusson, hogy el kell tőlünk köszönnöd.
Hevesen bólogattam. Elliot egész nap
próbált megnyugtatni, de fele annyira sem sikerült neki, mint Castielnek.
Éreztem, hogy a karjai között enyhülni kezd a feszültségem, s most az egyszer
örültem, hogy elsőként érkezett. Ha Dawn vagy Rosa jött volna előbb, biztosan
nem tudom visszatartani a könnyeimet, és az este hátralévő részében sík ideg
lettem volna. Viszont Castiel szavai hatására már kevésbé görcsöltem rá az
egész bulira. Már csak egy kis pia kellett, hogy minden tökéletes legyen…
– Lysander nem jön? – kérdeztem, miközben
átsétáltunk a nappaliba.
– Az apukája kórházba került délután,
úgyhogy valószínűleg még úton van hazafelé…
– Ó!
Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék.
Egyáltalán nem ismertem Lysander szüleit, de biztos voltam benne, hogy remek
emberek lehetnek, elvégre a srác is egy igazi úriember, aki nagyon jó
neveltetésben részesült. Sőt, azt is biztosra vettem, hogy fontosak neki a
szülei, így egy cseppet sem csodáltam, hogy most is velük akar lenni. Ha
belegondolok, az első napokban engem el sem lehetett rángatni Elliot mellől,
csak sírtam az ágya mellett. Istenem, remélem, semmi komoly nem történt, és
hamar hazaengedik Lys apukáját a kórházból!
– Akkor Rosa sem jön, igaz? – szomorodtam
el egy pillanatra. – Biztosan Leigh mellett akar most lenni…
Castiel felsóhajtott.
– Azt mondta, üzent neked indulás előtt –
bökte meg óvatosan a homlokon. – Minek van telefonod, ha nem használod?
Bár hanghordozása játékos volt, mégis úgy
éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az imént szidtak le. Az az igazság,
annyira a buli részleteire és a sütésre koncentráltam, hogy eszembe sem jutott
ránézni a mobilomra, pedig biztosan van néhány üzenetem. Választ nem adva
Castielnek rohantam fel a szobámba, s magamhoz vettem a telefonom. Rosa valóban
üzent, hogy ne várjam, mert nem tud jönni, sőt, még Deborah is írt, hogy valami
régi ismerőse meglátogatta, és így ő is otthon ragadt.
– Úgy látszik, öten leszünk csak… –
közöltem a nappaliban ücsörgő két fiúval, s levetettem magam közéjük a
kanapéra.
Elliot értetlenül meredt rám.
– Miért?
Bár úgy terveztem, megvárom, míg mindenki
ideér, s utána bontom csak fel az első üveg whiskyt, de az, hogy ilyen sokan
lemondták a bulit, eléggé elkeserített, és úgy éreztem, nagy szükségem van egy
pohár italra. Vagy kettőre. Jó, meglehet, hogy három is lesz belőle. Mindegy,
nem is ez a lényeg…
– Lysander, Leigh és Rosa éppen valamelyik
párizsi kórház felé tartanak, és őszintén, az ő helyükben én sem a bulival foglalkoznék.
Debbie-nek meg váratlan látogatója van, és nem tud jönni…
Elliot egy pillanatra furcsán meredt rám,
nem is válaszolt. Bizonyára azon agyalt, ki lehet Debbie vendége, és látszólag
bosszantotta, hogy ő erről semmit sem tudott. Kissé habozott, de végül
felpattant, s a bejárat felé vette az irányt. Az ajtó előtt megállt, gyorsan
magára vette a cipőjét és a kabátját. Mindezt elhűlve néztem végig, nem akartam
elhinni, hogy most tényleg lelép.
– Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? –
horkantottam fel, s összefontam magam előtt a karjaimat. – Elliot, tudod,
milyen fontos nekem ez az este! Nem mehetsz el!
Mielőtt lenyomta volna a kilincset,
szomorúan elmosolyodott.
– Ne haragudj, Avery, de nagyon rossz
érzésem van… Majd holnap segítek pakolni, jó?
Nem mintha ezzel kárpótolhatott volna.
Sőt, nagyon dühös voltam, hogy Deborah miatt hagy itt. Már semmi kedvem nem
volt ehhez az egészhez…
– Felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz
– rántottam meg sértődötten a vállam.
– Ezt majd holnap megbeszéljük! – mondta
még gyorsan, majd kisietett a házból.
Oké, megértettem, fontos neki Debbie,
szereti őt, meg minden. De belül nagyon fájt, és majd’ felemésztett a
féltékenység. Lehet, hogy kicsit önző voltam, de tényleg annyit készültem erre
az estére, és annyira sokat jelentett volna, ha a bátyám is mellettem van… Így
már semmi értelme ennek a bulinak…
A sírógörcs határán álltam, mikor
visszasétáltam a nappaliba Castielhez. Egyből az ölébe ültem, s a nyakába
fúrtam a fejem. Hirtelen semmihez sem volt már kedvem, úgy éreztem, mintha a
világ ellenem lenne.
– Szólsz Dawnnak és Nathanielnek, hogy ne
jöjjenek? – sóhajtottam fel. – Egyedül akarok lenni…
– Meg fogod bánni – figyelmeztetett. – Így
hogy fogsz elköszönni Dawntól?
– Majd holnap reggel átmegyek hozzá. –
Kicsit megemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. – Ugye felhívod őket?
Kérlek!
Habozott, amit őszintén, egy cseppet sem
csodáltam. Nagyon jól ismert, és tudta, hogy milyen hamar megbánom a
döntéseimet. De tényleg úgy gondoltam, hogy ebből az estéből most már semmi jó
nem sülhet ki. Lehet, hogy szeretem Dawnt és Castielt, és jól érezném magam
velük, na és persze Nathaniellel, de Elliot és Rosa nélkül ez már nem lesz az
igazi. Akkor már csináljuk rendesen vagy inkább sehogy sem. Majd bepótoljuk,
mikor legközelebb itthon leszek.
Castiel végül nagy levegőt vett, s
szorosan tartva engem előre hajolt, hogy elvegye a kisasztalról a telefonját.
Egy ideig vártam, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg szól Dawnnak a
megváltozott programról, majd mielőtt a lány fogadhatta volna a hívást,
kibújtam Castiel öléből, s egyenesen a szobámba mentem, hogy az ágyba
dőlhessek. Pocsékul éreztem magam, de valamiféle megkönnyebbülés járt át; talán
nem is akartam annyira ezt a bulit, ha ilyen egyszerűen képes voltam lemondani
róla. Valójában nem is társaságra, hanem egyedüllétre, magányra volt szükségem,
hogy átgondoljam magamban, biztosan jól döntöttem-e. Mondjuk, nem mintha már
tehetnék ellene bármit is, a papírjaim készen voltak, s már nem a Sweet Amoris
diákja voltam. Hamarosan új helyen kezdek, új közegben, és egyelőre fogalmam
sem volt, hogy ennek örülnöm kellene-e, hiszen tele van lehetőségekkel, vagy
inkább legyek elkeseredve, amiért kiszakadok a már jól megszokott környezetemből.
Tudtam, csak akkor fogok rájönni, helyesen döntöttem, mikor már túlestem néhány
napon az új iskolában, de képtelen voltam nem ezen agyalni. Oké, bevallom, borzasztóan
féltem, hogy nem fogom ott otthon érezni magam.
Nem tudom, mennyi ideje lehettem egyedül a
szobámban. A tévé hirtelen elhalkult odalenn, s már semmiféle zajt nem
hallottam. Álmosság kapott el, s úgy éreztem, képes lennék átaludni az egész
éjszakát; komolyan, még az sem érdekelt, hogy szilveszter van. Magzatpózba
gömbölyödve hunytam le a szemeimet, s hagytam, hogy az első könnycsepp
végigfolyjon az arcomon. Most már úgyis mindegy volt, nem igaz? Már nem kell
aggódnom amiatt, hogy egész este elmosódott szemfestékkel kell szórakoznom,
hiszen úgyis aludni fogok reggelig.
Vagy legalábbis ez volt a tervem. Castiel
halkan sétált be a szobába, s lassan botorkált el az ágyamig.
– Menj arrébb! – suttogta, én pedig
engedelmeskedve neki, a fal mellé csúsztam, hogy mellém férhessen. – Dawn
üzeni, hogy holnap reggel meglátogat.
– Köszönöm, hogy szóltál nekik –
sóhajtottam fel, s egészen közel húzódtam hozzá. – Tényleg nincs kedvem
semmihez most…
– Hé, ne csináld ez! – Ujjai közé vett egy
hajtincsemet, s lassan tekergetni kezdte. Közben egy pillanatra sem vette le
rólam a szemét. – Nem olyan nagy dolog ez az iskolaváltás. Közel leszel, és
meglátod, olyan hamar elrepülnek a napok, hogy észre sem veszed, és máris
itthon vagy. Közöttünk.
Hangosan szipogva törölgettem a szemem. Én
miért nem tudom ennyire pozitívan látni a dolgot? Miért átok számomra ez az
egész? A legnagyobb álmom volt ez a gimnázium, szóval nekem kellene a
legboldogabbnak lennem, hogy megkaptam ez a lehetőséget. Akkor miért nem érzek
egy csepp örömöt sem?
– Annyira fogtok hiányozni! – zokogtam
fel, s a párnába fúrtam a fejem. Nem akartam, hogy így lássa az arcom. – Nem
akarlak titeket itt hagyni!
Castiel tenyerével végigsimította az
arcom, majd az állam alá nyúlt, hogy magára vonzza a tekintetem. Pillantása
annyira lágy volt, s csak úgy sugárzott belőle az irántam érzett szerelme, s
ettől még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Mégis hogy fogom kibírni, hogy ne
lássam őt minden nap?
– Mi sem akarjuk, hogy elmenj, Avery. –
Mintha ő is a könnyeivel küszködött volna, de ebben nem voltam teljesen biztos.
A hangja mindenesetre erről árulkodott. – De nem akarunk az álmaid útjába
állni. Meglátod, annyira jól fogod magad érezni ott, hogy nem is akarsz majd
minden hétvégén hazajönni.
Mielőtt még ennél is jobban elkapott volna
a sírás – már ha ez lehetséges volt –, átkaroltam a nyakát, s lehúztam
magamhoz. Egy percig sem tétovázott, mikor a szánk összeért, mohón kezdte falni
ajkaimat, egy pillanatra sem engedve el. De nem is akartam, hogy megtegye. Még
egyszer érezni akartam őt, mielőtt elmegyek. Szükségem volt rá, s tudtam, hogy
neki is rám. Egyik kezével habozás nélkül nyúlt be a ruhám alá, hosszú ujjai
cirógatták a bőröm, felerősítve bennem az iránta érzett vágyat. Testemet még
közelebb préseltem az övéhez, szinte egy milliméternyi távolság sem volt
köztünk. Pontosan ez kellett nekem: nem a pia, nem a szórakozás, hanem Castiel.
Az agyam teljesen kiürült, csakis rá koncentráltam. Akartam őt, jobban, mint
eddig bármikor.
Ujjaimmal remegve kezdtem el kigombolni
fekete ingének gombjait, közben ügyeltem arra, hogy az egyre követelőzőbb
csókot egy pillanatra sem szakítsam meg. Gyors akartam lenni, minél előbb
megszabadítani őt a zavaró textiltől, de mint mindig, ő most is gyorsabbnak
bizonyult nálam. Mire észbe kaptam, már csak egy szál fehérneműben feküdtem
alatta. Kezeit lassan, simogatva húzta végig a testemen. A pulzusom az eget
súrolta, s a sóhajaim is egyre hangosabbá váltak. Castiel hirtelen elszakadt a
számtól, s ujjai helyet ezúttal ajkaival kezdte felfedezni minden egyes
porcikám. A nyakamnál hosszasan elidőzött, óvatosan harapdálta és szívta a
vékony bőrt, s ezzel teljesen az őrületbe kergetett. Türelmetlenül mocorogtam
alatta, egyszerűen nem bírtam magammal, egyre csak többre és többre vágytam. De
nem akartam siettetni sem; minden egyes másodperc vele egy ajándék volt, s ki
is fogom élvezni, amíg csak lehet.
Miután végzett a nyakammal, apró csókokkal
hintette be a kulcscsontom, majd egyre csak lejjebb haladt. Még csak azt sem
vettem észre, mikor került le rólam a melltartó, annyira maga alá kerítettek az
érzések. Furcsa volt őt ilyennek látni. Akárhányszor együtt voltunk, volt benne
valami vadság; nem bántott, de azért egyértelműen adta a tudtomra, mit is akar.
Szeretett adni, de kapni még inkább. Most viszont teljesen rám irányult a
figyelme, s mintha azon lett volna, hogy nekem mindennél jobb legyen. S az is
volt. Egyszerűen felemelő érzés volt, ahogy ajkaival és a kezével kényeztetett,
hosszú, nagyon hosszú percekig. Ez az alkalom minden eddiginél különlegesebb
volt, s egy pillanatra összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam, csak azért
történik így, mert hamarosan másik városban leszek…
Nem hazudok, ha azt mondom, ennyire
gyengédnek sem láttam még Castielt soha. Minden egyes mozdulatából ordított a
szerelem, ez pedig melengette a szívem. Szerettem őt, mindennél jobban, s
tudni, hogy ő is ennyire odáig van értem… Fantasztikus érzés volt, s csak még
különlegesebbé tette az estét. Az év utolsó óráit végül kettesben töltöttük,
újra és újra egymásnak esve. Nem tudtam betelni vele, egyszerűen imádtam. Meg
különben is, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk erre.
– Nagyon szeretlek – suttogta a fülemben,
mikor a mellkasára dőlve behunytam a szemem.
Három fele járhatott, mikor mosollyal az
arcomon elaludtam. Az aggodalmaim egy pillanat alatt elszálltak, hiszen a mai
éjszaka csak még jobban megerősített abban, hogy amíg Castiel a párom, addig
minden a legnagyobb rendben lesz, még akkor is, ha kilométerek választanak el
minket egymástól.
Ismételten köszönjük a gyereknapot :D
VálaszTörlésAzért nem volt szép, hogy Elliot csak így lelépett Deborah miatt :/ De azért végül is jó, hogy le lett mondva a buli, mert akkor Castiel és Avery között nem történhetett volna meg :D
Avery és Castiel egymásnak lettek teremtve, így az a néhány kilométer nem állhat a szerelmük útjába :D
Nagyon jó volt, siess a folytatással^^
Castiel is nagyon hálás érte! :P
TörlésHm, így gondolod? Majd meglátjuk, mennyit bír ki a kapcsolatuk!;)
Köszönöm, sietek^^
Raina szét ne szedd őket mert itt polgárlázadás lesz :D
TörlésAmugy imádom a blogod várom a folytatást ;)
Nem ígérhetek semmit.:D
TörlésKöszönöm, sietek ^^
Azt hiszem mindent elárul, hogy az utóbbi pár résznél egyszerűen nem volt idegzetem kommentet hagyni, mert annyira beindultak az események, pörgött és tudni akartam mi a vége (a jelenleg megírt vége).
VálaszTörlésEl sem hiszem, 12 óra alatt faltam fel a történeted, nem hagytál aludni!:) fantasztikus ez a világ, amit idevarázsoltál, néha meg tudtalak volna szorongatni, amiért kétségek között hagytál, de hát egy remek műtől ezt el is várja az ember:)
Ha valamit elkezdünk, csináljuk rendesen!
Gratulálok, hogy ilyen sokáig eljutottál, a fejezetek előtt sokszor megírtad, hogy ez a leghosszabb történeted eddig. Jó fába vágtad a fejszét és ezt ne hagyd annyiban! Ha törik, ha szakad, fejezd be!:) már csak önös érdekeim miatt is ezt kívánom:)
Tudom, nehéz az egyetem, pláne így vizsgaidőszak közepén... de hamarosan kezdődik a szorgalmi és remélem lesz egy kis időd írni:)
Dawn XY-ja pedig nagyon remélem, hogy Nat lesz:)
A Tökéletes kémiàt tudom, hogy ismered, de számtalan olyan megoldást használnak az írók, hogy három-négy szereplőt helyezik a középpontba és úgy írják meg, így több oldalról is megismerhetjük az embereket és a kedvenc karaktereinktől sem kell elbúcsúzni:) én sem akarom elhagyni a világod!
Castiel ezen szerelmes oldala nagyon tetszik, valahogy így képzeltem el én is őt. Csak a párja előtt fedi fel az igazi ént:)
A 18+ szerintem annyira nem is illik a történethez (habár nagyon szívesen olvasnám, szenvedélyesen oda meg vissza vagyok a new adult műfajért). Ez a kis light tökéletes, néha a kevesebb több:)
Szóval kitartást kívánok, nem csak neked, hanem az olvasóknak is, hogy győzzük kivárni a következő fejezetet :)
xoxo,
T
Nagyon örülök, hogy rátaláltam a blogodra!
Nagyon szépen köszönöm, hogy végig olvastad, és hagytál megjegyzést a korábbi fejezeteknél is. Nagyon jól esik az effajta visszajelzés! Igyekeztem a legtöbbnél válaszolni, de közben a konyha és a szoba, meg a sulis jegyzeteim között ugráltam, úgyhogy nagyon sajnálom, ha valami kimaradt!><
TörlésKicsit büszke vagyok magamra, mert bár nem vagyok tökéletesen megelégedve ezzel a történettel, mégis jó érzés, hogy eddig kitartottam, és már itt tartok. Nekem ez tényleg hatalmas szó, és szerintem az olvasóim nélkül ezt nem tudtam volna összehozni. Sokszor a kommentek motiváltak, mikor elbizonytalanodtam. :)
Gyakorlaton leszek következő félévben, mellette a szakdolgozat, nem tudom, mennyire lesz időm, de igyekezni fogok a fejezetekkel :).
Iiigen, szerintem ez nyílt titok, hogy Nathaniel lesz, hiszen az elejétől kezdve utaltam rá. A fejemben elég szép párost alkotnak, és szeretném egy kicsit Dawn szemén keresztül is láttatni a dolgokat. :)
Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál rá és kommenteltél! ^^