2016. december 31., szombat

50. Szilveszter éjjel (15+)

Csóközön eprecskék!♥

Először is, szeretnék mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet kívánni! Köszönöm, hogy idén is itt voltatok, remélem, 2017-ben is számíthatok rátok!

Nem akartam ma fejezetet kirakni, de úgy gondoltam, pont aktuális, hiszen a történetben is szilveszter van, szóval... :D Sokat gondolkodtam rajt, hogy írjak-e korhatárt a történések miatt, mert igazából... elég lightos lett, nem részleteztem, az ilyen jelenetek amúgy sem az erősségeim. De mivel ott van, ezért mégis csak kiraknék egy 15+-os jelzést, bár tudom, hogy teljesen felesleges, úgy sem veszitek figyelembe. Mindenesetre, én szóltam!:D

Remélem mindenkinek tetszeni fog az idei utolsó rész! 2017-ben igyekszem gyakrabban jönni. S bár azt mondtam, hogy a Primadonna lassan a végére ér, az epilógus után szeretnék egy pár részes spin off sorozatot indítani, ami Deborah és Elliot, valamint Dawn és XY kapcsolatát mutatná be. Egyelőre ezek a terveim ezzel a bloggal a következő évre. Ha szeretnétek még tőlem olvasni, ajánlom a Red Dresst (ami hamarosan újraindul), valamint a kpop fanfiction blogom azoknak, akiket érdekel a téma!:)

Tudom, sok a rizsa, és jesszus! Még arról is akartam írni pár sort, hogy omo, 50. fejezet, de inkább csak csendben lejtek egy örömtáncot, amiért eljutottam eddig, Titeket pedig hagylak is olvasni:)
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

Amilyen izgatott voltam a szilveszteri házibuli miatt, most legalább annyira átkoztam a pillanatot, hogy eljött a szórakozás ideje. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ahogy az utolsó adag muffint szedtem ki a sütőből, s ahogy ráeszméltem, hogy alig fél óra múlva megérkezik mindenki. A kezem remegett, hiszen tudtam, hogy jó ideig ez lesz az utolsó este, amelyet a barátaimmal tölthetek. Ki tudja, mikor tudok hazajönni és időt szánni mindnyájukra. Istenem, bárcsak lassabban telt volna az idő! Mit meg nem adnék, ha még csak karácsony lenne! Olyan meghitten telt az ünnep, elvégre azokkal tölthettem, akiket mindennél jobban szeretek, s nem kellett fájnia a fejemnek a közeledő búcsú miatt. Most viszont éreztem, hogy csak száguldani fognak az óramutatók, s mire észbe kapok, máris reggel lesz. Nem akartam még elköszönni tőlük, főleg Dawntól és Castieltől. Fogalmam sincs, mihez fogok nélkülük kezdeni egy másik városban, rengeteg idegen között. Életemben először kezdtem aggódni a beilleszkedés miatt. Mi van, ha nem fogadnak el? Mi van, ha már az első nap elítélnek, s esélyt sem adnak arra, hogy megmutassam nekik, ki is vagyok valójában?
– Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal… – Csalódottan hajtottam le a fejem, miután az utolsó darab süteményt is a tálcára helyeztem.
El sem hiszem, hogy néhány évvel ezelőtt én is pontosan ugyanilyen voltam. Öltözködés, megjelenés alapján döntöttem el, ki az, aki érdemes lehet a barátságomra, s ki az, aki nem. A belsővel egy cseppet sem foglalkoztam, s most döbbentem csak rá, mennyit változtam tulajdonképpen az elmúlt időszakban. Már nem érdekelt, hogy mindig élére vasalt ruhákban jelenjek meg, tökéletes sminkben. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy igénytelen lettem, mert ugyanúgy adok magamra, de már nem ezt tartottam elsődleges szempontnak. Hiszen ha a belsőd rothadt, hogyan tündökölhetnél kívül, nem igaz? Mindenesetre, tény, hogy sokat változott a hozzáállásom másokhoz és önmagamhoz is. Kíváncsi voltam, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy Castiellel összejöttünk, vagy sem. Mindegy, a lényegen úgysem változtat. Megváltoztam, ráadásul úgy érzem, jó irányba. Mintha kicseréltek volna, s igazán jól éreztem magam a bőrömben.  Mármint nem most… Ebben a pillanatban azt kívántam, bár megállíthatnám az időt, vagy legalább visszatekerhetném egy kicsit. Nem akartam még búcsúzkodni, sőt, a gondolatát is ki akartam verni a fejemből. De még ezek az átkozott sütik is az este végét juttatták eszembe. Legszívesebben a kukába dobtam volna őket, de annyit szenvedtem velük, hogy egyáltalán nem volt hozzá szívem. Nagyot sóhajtottam, s tudomásul vettem, hogy semmiféle ráhatásom nincs az időre, s inkább elővettem egy kisebb tálkát, amelyben kikeverhetem a krémet. Minden hozzávalót beleszórtam, majd addig kevertem, míg egyenletessé nem vált. Minden egyes mozdulatom lassú volt, azt remélve, így egy kicsit lassíthatom a dolgokat, de rájöttem, hogy ezzel csak azt érem el, hogy a készülődésre már nem lesz időm.
Egy habzsákba töltöttem a színes krémet, s óvatos mozdulattal, szépen próbáltam rátenni a muffin tetejére. Még a nyelvemet is kiöltöttem, annyira koncentráltam, hogy tökéletesre sikerüljön. Emlékezetessé akartam tenni az estét, s kár lett volna, ha az én ronda sütijeim rondítanak el valamit.
– Vigyázz, elrontod!
Nagyot sikítva ugrottam hátrébb, ahogy két kéz ért a vállamhoz. Nem tűnt fel, hogy bárki is belépett volna a konyhába, talán ezért ijedtem meg annyira. Elliot hangos nevetésbe kezdett mögöttem, s gyerekes módon mutogatott az elrontott sütire és a pulton heverő rózsaszín pacára. Mérgesen néztem rá.
– Ez tényleg muszáj volt? Most nézd meg, hogy néz ki!
Elliot úgy tett, mintha letörölne egy könnycseppet a szeme sarkából, majd mosolyogva átölelt.
– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni. Nagyon vicces arcot vágtál koncentrálás közben.
Kissé sértődöttnek éreztem magam, noha tudtam, hogy tényleg csak fel akart vidítani, hiszen tisztában volt vele, mennyire ideges vagyok az egész buli miatt. Nem sejthette, hogy rosszul fogok reagálni az ijesztgetésére. Oké, nem történt nagy probléma, csak egyetlen sütit rontottam el emiatt, s még krém is volt bőven. Mégis összeszorult a torkom, és az orrom is szúrni kezdett, ahogy szerencsétlen, elfuserált muffint néztem.
– Tudod, mennyire fontos nekem ez az este, Elliot… – sóhajtottam fel, s átkaroltam a derekát. – Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen!
– Elhiszed, hogy senki sem azt fogja nézni, mennyire precízen raktad rá a krémet arra a sütire? Azért jönnek, Avery, hogy veled legyenek! Egyikük sem fog kifordulni az ajtón egy nyamvadt süti miatt.
Mély levegőt vettem.
– Tudom. – Lassan kibújtam az öleléséből, ám mielőtt visszafordultam volna a muffinhoz, a habzsákot felemelve nyomtam egy kis krémet az orra hegyére. – Sipirc díszíteni! – Böktem a fejemmel a nappali felé, mosollyal az arcomon.
Elliot azért még utoljára megpróbálkozott a gondolataim elterelésével, s a nyelvét kidugva igyekezett lenyalni a krémet, ám nem járt sikerrel. Nevetve figyeltem őt, aztán csak megráztam a fejem, s gyorsan hozzáláttam a még meztelen sütik felöltöztetéséhez. Elliot közben eleget tett a kérésemnek, s folytatta a nappali feldíszítését.
A kész muffinokat a biztonság kedvéért a hűtőbe raktam, nehogy a fűtés miatt leolvadjon róla a krém, majd rohantam is készülődni. Ugyan a házból nem fogunk kimozdulni, de szeretnék csinos lenni; hiszen ha nem érzem jól magam abban a rongyban, amiben vagyok, mégis hogyan élvezhetném az estét?
Pár napja bukkantam rá egy eldugott kis üzletben a csupa nagybetűs ruhára. Egy álom volt, még ha egy egyszerű, bézs, csipkés darabról is volt szó. Első látásra beleszerettem, s tudtam, hogy nekem kell. Nem is volt drága, így egy pillanatig sem haboztam, egy gyors próba után már rohantam is vele a pénztárhoz. Igaz, egy számmal nagyobbat vettem, mert kicsit rövidnek találtam az alját, de semmi baj, van egy hozzá színben passzoló kis boleróm, ami viszont tökéletesen eltakarta a ruha aprócska hibáit. Senki sem fog rájönni, hogy nagyobb, mint kellene – jó, Rosa és Leigh lehet, hogy egyből kiszúrják majd, de mindegy. A lényeg, hogy én így is remekül éreztem magam benne.
A sminkemmel és a hajammal nem akartam sokat foglalkozni, de annyira precíz munkát végeztem végül, hogy több időt vett igénybe, mint arra először számítottam. Az eredménnyel ugyan tökéletesen meg voltam elégedve, de így viszont kapkodnom kellett, hogy minden a helyére kerüljön, míg a többiek ideérnek.
– Elliot! – kiabáltam be neki a nappaliba, miközben lerohantam a lépcsőn. Úgy látszik, ő már teljesen elkészült, hiszen ráér tévézgetni odabenn. – Segítenél bevinni a poharakat és az üdítőket?
Hatalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben feltápászkodott a kanapéról – tudtam, hogy utál részt venni az ilyen előkészületekben, de tényleg szükségem volt rá. Egyedül nem hiszem, hogy elkészültem volna mindennel időben. A kedvemért egy mosolyt varázsolt az arcára, s összeborzolta a hajam, ahogy elhaladt mellettem. Szúrós tekintettel néztem utána, miközben visszaigazgattam a tincseimet a helyére, majd követtem őt a konyhába. A pult alatti szekrényből kivettem néhány műanyag tálat, amelyet egytől egyig megtöltöttem rágcsálni valókkal, majd átvittem őket a nappaliban lévő dohányzóasztalra. Elliot egy tálcányi pohárral a kezében araszolt mögöttem, s amíg tett még egy kört az italokkal, addig én ellenőriztem, hogy a pezsgő tényleg a hűtőben van-e.
Nagy levegőt vettem. Minden készen állt a vendégek fogadására, csak éppen én nem. A gyomrom liftezni kezdett, s úgy éreztem, mentem elhányom magam. Azt hittem, ez egy szuper éjszaka lesz, s egy jót szórakozunk majd, de a fene se gondolta, hogy ennyire pocsék állapotban leszek. A sírógörcs kerülgetett, ahogy az óra lassan fél nyolcat ütött. A számat rágcsálva bámultam az ajtó felé, mintha csak megéreztem volna az első jövevény érkezését. Ijedtemben megugrottam, mikor valaki kopogni kezdett, ám nem mentem azonnal ajtót nyitni. Haboztam. Én tényleg nagyon akartam ezt a bulit, már csak azért is, hogy együtt lehessek azokkal, akik a legfontosabbak számomra. De most legszívesebben mindenkit elküldtem volna a közelemből, s mérhetetlen vágyat éreztem arra, hogy befeküdjek az ágyba, s az egész estét ott is töltsem.
Aztán mély levegőt vettem, s mégiscsak megindultam a bejárat felé, nem törődve az éppen feltörni készülő pánikkal. Basszus, mi van velem? Úgy viselkedem, mintha örökre elköltöznék, a világ másik végére, s soha többé nem láthatnám Elliotot, Castielt és a legjobb barátaimat. Pedig csak egy közeli kisvárosba megyek, nem is olyan hosszú időre, s akármelyik hétvégén hazajöhetek. Gyerünk már, Delacroix, kapd össze magad!
Ujjaim még egy ideig eljátszadoztak a kilincsen, eközben az odakint ácsorgó már harmadszorra kopogott, ezúttal sokkal határozottabban és türelmetlenebbül. Csodálom, hogy Elliot még nem jött le, hogy megnézze, mi folyik itt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, így nyitottam ajtót. A következő pillanatban pedig két hosszú és erős kar fonódott a derekam köré. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, Castiel az. Ismertem az illatát és parfümjének már-már fojtogató szagát – igen, bevallom, utáltam, amit használt, de annyira imádta, hogy még a kedvemért sem volt hajlandó lemondani róla.
– Na, mi az, már rám sem nézel? – kacagott fel halkan, s egy apró csókot nyomott a homlokomra.
Megráztam a fejem, s szinte teljesen a mellkasába temettem az arcom. Már most alig bírtam tartani magam, mi lesz akkor később? Lelki szemeim előtt láttam, ahogy minden bútor a könnyeimben úszkál. Hát, nem kizárt, hogy mindent el fogok velük ma este árasztani…
– Ha nem nyitom ki a szemem, kevésbé érződik valóságosnak… – motyogtam halkan, ám elég hangosan ahhoz, hogy ő azért megértse.
– Neked meg mi bajod? – Kicsit elhúzódott tőlem, arcomat pedig tenyerei közé fogta, így kényszerítve, hogy ránézzek. Bár a tekintetét próbáltam kerülni. Tartottam attól, hogy menten bőgni kezdek, ahogy belenézek szürke íriszeibe.
– Nem akarok búcsúzkodni… – vallottam be végül, s még közelebb húzódtam hozzá. – Már most rettenetesen hiányoztok, pedig még csak el sem mentem!
Castiel gyengéden végigsimított az arcomon.
– Hé, ne is gondolj erre! – mosolygott le rám kedvesen. – Fókuszálj arra, hogy milyen jól fogjuk magunkat érezni. Eszedbe ne jusson, hogy el kell tőlünk köszönnöd.
Hevesen bólogattam. Elliot egész nap próbált megnyugtatni, de fele annyira sem sikerült neki, mint Castielnek. Éreztem, hogy a karjai között enyhülni kezd a feszültségem, s most az egyszer örültem, hogy elsőként érkezett. Ha Dawn vagy Rosa jött volna előbb, biztosan nem tudom visszatartani a könnyeimet, és az este hátralévő részében sík ideg lettem volna. Viszont Castiel szavai hatására már kevésbé görcsöltem rá az egész bulira. Már csak egy kis pia kellett, hogy minden tökéletes legyen…
– Lysander nem jön? – kérdeztem, miközben átsétáltunk a nappaliba.
– Az apukája kórházba került délután, úgyhogy valószínűleg még úton van hazafelé…
– Ó!
Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Egyáltalán nem ismertem Lysander szüleit, de biztos voltam benne, hogy remek emberek lehetnek, elvégre a srác is egy igazi úriember, aki nagyon jó neveltetésben részesült. Sőt, azt is biztosra vettem, hogy fontosak neki a szülei, így egy cseppet sem csodáltam, hogy most is velük akar lenni. Ha belegondolok, az első napokban engem el sem lehetett rángatni Elliot mellől, csak sírtam az ágya mellett. Istenem, remélem, semmi komoly nem történt, és hamar hazaengedik Lys apukáját a kórházból!
– Akkor Rosa sem jön, igaz? – szomorodtam el egy pillanatra. – Biztosan Leigh mellett akar most lenni…
Castiel felsóhajtott.
– Azt mondta, üzent neked indulás előtt – bökte meg óvatosan a homlokon. – Minek van telefonod, ha nem használod?
Bár hanghordozása játékos volt, mégis úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az imént szidtak le. Az az igazság, annyira a buli részleteire és a sütésre koncentráltam, hogy eszembe sem jutott ránézni a mobilomra, pedig biztosan van néhány üzenetem. Választ nem adva Castielnek rohantam fel a szobámba, s magamhoz vettem a telefonom. Rosa valóban üzent, hogy ne várjam, mert nem tud jönni, sőt, még Deborah is írt, hogy valami régi ismerőse meglátogatta, és így ő is otthon ragadt.
– Úgy látszik, öten leszünk csak… – közöltem a nappaliban ücsörgő két fiúval, s levetettem magam közéjük a kanapéra.
Elliot értetlenül meredt rám.
– Miért?
Bár úgy terveztem, megvárom, míg mindenki ideér, s utána bontom csak fel az első üveg whiskyt, de az, hogy ilyen sokan lemondták a bulit, eléggé elkeserített, és úgy éreztem, nagy szükségem van egy pohár italra. Vagy kettőre. Jó, meglehet, hogy három is lesz belőle. Mindegy, nem is ez a lényeg…
– Lysander, Leigh és Rosa éppen valamelyik párizsi kórház felé tartanak, és őszintén, az ő helyükben én sem a bulival foglalkoznék. Debbie-nek meg váratlan látogatója van, és nem tud jönni…
Elliot egy pillanatra furcsán meredt rám, nem is válaszolt. Bizonyára azon agyalt, ki lehet Debbie vendége, és látszólag bosszantotta, hogy ő erről semmit sem tudott. Kissé habozott, de végül felpattant, s a bejárat felé vette az irányt. Az ajtó előtt megállt, gyorsan magára vette a cipőjét és a kabátját. Mindezt elhűlve néztem végig, nem akartam elhinni, hogy most tényleg lelép.
– Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – horkantottam fel, s összefontam magam előtt a karjaimat. – Elliot, tudod, milyen fontos nekem ez az este! Nem mehetsz el!
Mielőtt lenyomta volna a kilincset, szomorúan elmosolyodott.
– Ne haragudj, Avery, de nagyon rossz érzésem van… Majd holnap segítek pakolni, jó?
Nem mintha ezzel kárpótolhatott volna. Sőt, nagyon dühös voltam, hogy Deborah miatt hagy itt. Már semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez…
– Felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz – rántottam meg sértődötten a vállam.
– Ezt majd holnap megbeszéljük! – mondta még gyorsan, majd kisietett a házból.
Oké, megértettem, fontos neki Debbie, szereti őt, meg minden. De belül nagyon fájt, és majd’ felemésztett a féltékenység. Lehet, hogy kicsit önző voltam, de tényleg annyit készültem erre az estére, és annyira sokat jelentett volna, ha a bátyám is mellettem van… Így már semmi értelme ennek a bulinak…
A sírógörcs határán álltam, mikor visszasétáltam a nappaliba Castielhez. Egyből az ölébe ültem, s a nyakába fúrtam a fejem. Hirtelen semmihez sem volt már kedvem, úgy éreztem, mintha a világ ellenem lenne.
– Szólsz Dawnnak és Nathanielnek, hogy ne jöjjenek? – sóhajtottam fel. – Egyedül akarok lenni…
– Meg fogod bánni – figyelmeztetett. – Így hogy fogsz elköszönni Dawntól?
– Majd holnap reggel átmegyek hozzá. – Kicsit megemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. – Ugye felhívod őket? Kérlek!
Habozott, amit őszintén, egy cseppet sem csodáltam. Nagyon jól ismert, és tudta, hogy milyen hamar megbánom a döntéseimet. De tényleg úgy gondoltam, hogy ebből az estéből most már semmi jó nem sülhet ki. Lehet, hogy szeretem Dawnt és Castielt, és jól érezném magam velük, na és persze Nathaniellel, de Elliot és Rosa nélkül ez már nem lesz az igazi. Akkor már csináljuk rendesen vagy inkább sehogy sem. Majd bepótoljuk, mikor legközelebb itthon leszek.
Castiel végül nagy levegőt vett, s szorosan tartva engem előre hajolt, hogy elvegye a kisasztalról a telefonját. Egy ideig vártam, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg szól Dawnnak a megváltozott programról, majd mielőtt a lány fogadhatta volna a hívást, kibújtam Castiel öléből, s egyenesen a szobámba mentem, hogy az ágyba dőlhessek. Pocsékul éreztem magam, de valamiféle megkönnyebbülés járt át; talán nem is akartam annyira ezt a bulit, ha ilyen egyszerűen képes voltam lemondani róla. Valójában nem is társaságra, hanem egyedüllétre, magányra volt szükségem, hogy átgondoljam magamban, biztosan jól döntöttem-e. Mondjuk, nem mintha már tehetnék ellene bármit is, a papírjaim készen voltak, s már nem a Sweet Amoris diákja voltam. Hamarosan új helyen kezdek, új közegben, és egyelőre fogalmam sem volt, hogy ennek örülnöm kellene-e, hiszen tele van lehetőségekkel, vagy inkább legyek elkeseredve, amiért kiszakadok a már jól megszokott környezetemből. Tudtam, csak akkor fogok rájönni, helyesen döntöttem, mikor már túlestem néhány napon az új iskolában, de képtelen voltam nem ezen agyalni. Oké, bevallom, borzasztóan féltem, hogy nem fogom ott otthon érezni magam.
Nem tudom, mennyi ideje lehettem egyedül a szobámban. A tévé hirtelen elhalkult odalenn, s már semmiféle zajt nem hallottam. Álmosság kapott el, s úgy éreztem, képes lennék átaludni az egész éjszakát; komolyan, még az sem érdekelt, hogy szilveszter van. Magzatpózba gömbölyödve hunytam le a szemeimet, s hagytam, hogy az első könnycsepp végigfolyjon az arcomon. Most már úgyis mindegy volt, nem igaz? Már nem kell aggódnom amiatt, hogy egész este elmosódott szemfestékkel kell szórakoznom, hiszen úgyis aludni fogok reggelig.
Vagy legalábbis ez volt a tervem. Castiel halkan sétált be a szobába, s lassan botorkált el az ágyamig.
– Menj arrébb! – suttogta, én pedig engedelmeskedve neki, a fal mellé csúsztam, hogy mellém férhessen. – Dawn üzeni, hogy holnap reggel meglátogat.
– Köszönöm, hogy szóltál nekik – sóhajtottam fel, s egészen közel húzódtam hozzá. – Tényleg nincs kedvem semmihez most…
– Hé, ne csináld ez! – Ujjai közé vett egy hajtincsemet, s lassan tekergetni kezdte. Közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Nem olyan nagy dolog ez az iskolaváltás. Közel leszel, és meglátod, olyan hamar elrepülnek a napok, hogy észre sem veszed, és máris itthon vagy. Közöttünk.
Hangosan szipogva törölgettem a szemem. Én miért nem tudom ennyire pozitívan látni a dolgot? Miért átok számomra ez az egész? A legnagyobb álmom volt ez a gimnázium, szóval nekem kellene a legboldogabbnak lennem, hogy megkaptam ez a lehetőséget. Akkor miért nem érzek egy csepp örömöt sem?
– Annyira fogtok hiányozni! – zokogtam fel, s a párnába fúrtam a fejem. Nem akartam, hogy így lássa az arcom. – Nem akarlak titeket itt hagyni!
Castiel tenyerével végigsimította az arcom, majd az állam alá nyúlt, hogy magára vonzza a tekintetem. Pillantása annyira lágy volt, s csak úgy sugárzott belőle az irántam érzett szerelme, s ettől még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Mégis hogy fogom kibírni, hogy ne lássam őt minden nap?
– Mi sem akarjuk, hogy elmenj, Avery. – Mintha ő is a könnyeivel küszködött volna, de ebben nem voltam teljesen biztos. A hangja mindenesetre erről árulkodott. – De nem akarunk az álmaid útjába állni. Meglátod, annyira jól fogod magad érezni ott, hogy nem is akarsz majd minden hétvégén hazajönni.
Mielőtt még ennél is jobban elkapott volna a sírás – már ha ez lehetséges volt –, átkaroltam a nyakát, s lehúztam magamhoz. Egy percig sem tétovázott, mikor a szánk összeért, mohón kezdte falni ajkaimat, egy pillanatra sem engedve el. De nem is akartam, hogy megtegye. Még egyszer érezni akartam őt, mielőtt elmegyek. Szükségem volt rá, s tudtam, hogy neki is rám. Egyik kezével habozás nélkül nyúlt be a ruhám alá, hosszú ujjai cirógatták a bőröm, felerősítve bennem az iránta érzett vágyat. Testemet még közelebb préseltem az övéhez, szinte egy milliméternyi távolság sem volt köztünk. Pontosan ez kellett nekem: nem a pia, nem a szórakozás, hanem Castiel. Az agyam teljesen kiürült, csakis rá koncentráltam. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor.
Ujjaimmal remegve kezdtem el kigombolni fekete ingének gombjait, közben ügyeltem arra, hogy az egyre követelőzőbb csókot egy pillanatra sem szakítsam meg. Gyors akartam lenni, minél előbb megszabadítani őt a zavaró textiltől, de mint mindig, ő most is gyorsabbnak bizonyult nálam. Mire észbe kaptam, már csak egy szál fehérneműben feküdtem alatta. Kezeit lassan, simogatva húzta végig a testemen. A pulzusom az eget súrolta, s a sóhajaim is egyre hangosabbá váltak. Castiel hirtelen elszakadt a számtól, s ujjai helyet ezúttal ajkaival kezdte felfedezni minden egyes porcikám. A nyakamnál hosszasan elidőzött, óvatosan harapdálta és szívta a vékony bőrt, s ezzel teljesen az őrületbe kergetett. Türelmetlenül mocorogtam alatta, egyszerűen nem bírtam magammal, egyre csak többre és többre vágytam. De nem akartam siettetni sem; minden egyes másodperc vele egy ajándék volt, s ki is fogom élvezni, amíg csak lehet.
Miután végzett a nyakammal, apró csókokkal hintette be a kulcscsontom, majd egyre csak lejjebb haladt. Még csak azt sem vettem észre, mikor került le rólam a melltartó, annyira maga alá kerítettek az érzések. Furcsa volt őt ilyennek látni. Akárhányszor együtt voltunk, volt benne valami vadság; nem bántott, de azért egyértelműen adta a tudtomra, mit is akar. Szeretett adni, de kapni még inkább. Most viszont teljesen rám irányult a figyelme, s mintha azon lett volna, hogy nekem mindennél jobb legyen. S az is volt. Egyszerűen felemelő érzés volt, ahogy ajkaival és a kezével kényeztetett, hosszú, nagyon hosszú percekig. Ez az alkalom minden eddiginél különlegesebb volt, s egy pillanatra összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam, csak azért történik így, mert hamarosan másik városban leszek…
Nem hazudok, ha azt mondom, ennyire gyengédnek sem láttam még Castielt soha. Minden egyes mozdulatából ordított a szerelem, ez pedig melengette a szívem. Szerettem őt, mindennél jobban, s tudni, hogy ő is ennyire odáig van értem… Fantasztikus érzés volt, s csak még különlegesebbé tette az estét. Az év utolsó óráit végül kettesben töltöttük, újra és újra egymásnak esve. Nem tudtam betelni vele, egyszerűen imádtam. Meg különben is, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk erre.
– Nagyon szeretlek – suttogta a fülemben, mikor a mellkasára dőlve behunytam a szemem.
Három fele járhatott, mikor mosollyal az arcomon elaludtam. Az aggodalmaim egy pillanat alatt elszálltak, hiszen a mai éjszaka csak még jobban megerősített abban, hogy amíg Castiel a párom, addig minden a legnagyobb rendben lesz, még akkor is, ha kilométerek választanak el minket egymástól.

6 megjegyzés:

  1. Ismételten köszönjük a gyereknapot :D
    Azért nem volt szép, hogy Elliot csak így lelépett Deborah miatt :/ De azért végül is jó, hogy le lett mondva a buli, mert akkor Castiel és Avery között nem történhetett volna meg :D
    Avery és Castiel egymásnak lettek teremtve, így az a néhány kilométer nem állhat a szerelmük útjába :D
    Nagyon jó volt, siess a folytatással^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Castiel is nagyon hálás érte! :P
      Hm, így gondolod? Majd meglátjuk, mennyit bír ki a kapcsolatuk!;)
      Köszönöm, sietek^^

      Törlés
    2. Raina szét ne szedd őket mert itt polgárlázadás lesz :D
      Amugy imádom a blogod várom a folytatást ;)

      Törlés
    3. Nem ígérhetek semmit.:D
      Köszönöm, sietek ^^

      Törlés
  2. Azt hiszem mindent elárul, hogy az utóbbi pár résznél egyszerűen nem volt idegzetem kommentet hagyni, mert annyira beindultak az események, pörgött és tudni akartam mi a vége (a jelenleg megírt vége).
    El sem hiszem, 12 óra alatt faltam fel a történeted, nem hagytál aludni!:) fantasztikus ez a világ, amit idevarázsoltál, néha meg tudtalak volna szorongatni, amiért kétségek között hagytál, de hát egy remek műtől ezt el is várja az ember:)
    Ha valamit elkezdünk, csináljuk rendesen!
    Gratulálok, hogy ilyen sokáig eljutottál, a fejezetek előtt sokszor megírtad, hogy ez a leghosszabb történeted eddig. Jó fába vágtad a fejszét és ezt ne hagyd annyiban! Ha törik, ha szakad, fejezd be!:) már csak önös érdekeim miatt is ezt kívánom:)

    Tudom, nehéz az egyetem, pláne így vizsgaidőszak közepén... de hamarosan kezdődik a szorgalmi és remélem lesz egy kis időd írni:)

    Dawn XY-ja pedig nagyon remélem, hogy Nat lesz:)
    A Tökéletes kémiàt tudom, hogy ismered, de számtalan olyan megoldást használnak az írók, hogy három-négy szereplőt helyezik a középpontba és úgy írják meg, így több oldalról is megismerhetjük az embereket és a kedvenc karaktereinktől sem kell elbúcsúzni:) én sem akarom elhagyni a világod!

    Castiel ezen szerelmes oldala nagyon tetszik, valahogy így képzeltem el én is őt. Csak a párja előtt fedi fel az igazi ént:)

    A 18+ szerintem annyira nem is illik a történethez (habár nagyon szívesen olvasnám, szenvedélyesen oda meg vissza vagyok a new adult műfajért). Ez a kis light tökéletes, néha a kevesebb több:)

    Szóval kitartást kívánok, nem csak neked, hanem az olvasóknak is, hogy győzzük kivárni a következő fejezetet :)

    xoxo,
    T

    Nagyon örülök, hogy rátaláltam a blogodra!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, hogy végig olvastad, és hagytál megjegyzést a korábbi fejezeteknél is. Nagyon jól esik az effajta visszajelzés! Igyekeztem a legtöbbnél válaszolni, de közben a konyha és a szoba, meg a sulis jegyzeteim között ugráltam, úgyhogy nagyon sajnálom, ha valami kimaradt!><
      Kicsit büszke vagyok magamra, mert bár nem vagyok tökéletesen megelégedve ezzel a történettel, mégis jó érzés, hogy eddig kitartottam, és már itt tartok. Nekem ez tényleg hatalmas szó, és szerintem az olvasóim nélkül ezt nem tudtam volna összehozni. Sokszor a kommentek motiváltak, mikor elbizonytalanodtam. :)
      Gyakorlaton leszek következő félévben, mellette a szakdolgozat, nem tudom, mennyire lesz időm, de igyekezni fogok a fejezetekkel :).
      Iiigen, szerintem ez nyílt titok, hogy Nathaniel lesz, hiszen az elejétől kezdve utaltam rá. A fejemben elég szép párost alkotnak, és szeretném egy kicsit Dawn szemén keresztül is láttatni a dolgokat. :)
      Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál rá és kommenteltél! ^^

      Törlés