2016. szeptember 30., péntek

45. Charles

Csóközön! :3

Tudom, korábbra ígértem ezt a részt, de valami mindig közbejön. Most már tényleg összekapom magam, de már nem merek pontos időpontokat mondani (kivéve, ha már kész a fejezet).

Ebben a fejezetben ismét felbukkan egy régi szereplő, remélem nem bánjátok, ugyanis a későbbiekben is elég fontos szerepe lesz. 

Köszönöm a visszajelzéseket, amelyeket kaptam. El sem tudjátok képzelni, mennyit jelentenek nekem! ♥♥

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Puszi, 
Raina

Dawn, Castiel és én a békülést követően próbáltuk kerülni Debbie-t, de nem ment valami könnyen. A lány állandóan a közelünkben lógott, beszélgetést kezdeményezett, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy nem látjuk szívesen. Márpedig abban teljesen biztos voltam, hogy sejtette, mennyire nem kívánatos személy most, hiszen mindannyiunk arcára kiült a Deborah iránt érzett szánalmunk és ellenszenvünk. Csak a parti végén sikerült leráznunk; Debbie önként jelentkezett, hogy marad a lányokkal és még néhány sráccal kitakarítani a kaotikus állapotban lévő tornatermet. Tényleg, a hely úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna ott. A díszlet egy része a földön hevert, többen rátapostak tánc közben, az italos asztalnál pedig a kilöttyent puncstól és almalétől ragadt a padló. A bűzről pedig már ne is beszéljünk; hiába az olcsó dezodor és parfüm, ha egy-két óra múlva már érezni sem lehet, hogy az ember befújta magát valamivel.
Dawn és én egyetértettünk abban, hogy nem érhet véget az esténk takarítással, ezért Castiellel, Rosával és a barátjával együtt kilopóztunk az iskola területéről, s egy olyan szórakozóhely felé indultunk, ahol tudtuk, hogy javában folyik a halloweeni parti, és ha jelmezed is van – ami nem csak egy szimpla maszkból áll –, nem kell belépőjegyet fizetni. Odabent fergeteges volt a hangulat, a zene csak úgy lüktetett, s hál’ istennek nem volt akkora tömeg, hogy megfulladj a levegő hiányától. Castiel egyből a bárpult felé terelt minket, ahol hosszasan veszekedtem Dawnnal. Már így is teljesen kivolt, nem akartam, hogy még többet igyon. Persze ő ezt rossz néven vette, s hisztisen toporzékolt előttem, s valami olyasmit üvöltött: nem vagyok az anyja, hogy megmondjam, mit csinálhat és mit nem. Igaza volt, kár is lenne tagadnom, de mivel én voltam az idősebb, úgy éreztem, felelősséggel tartozom érte, ezért inkább én is lemondtam az alkoholról és annak csodás – és kevésbé csodás – hatásairól, s az alkoholmentes italok mellett döntöttem. Legalábbis egy rövid időre. Dawn hamar ráakaszkodott egy igencsak jóképű srácra, s amikor nem figyelt, azonnal rendeltem magamnak egy sört, majd pár koktélt, aztán valahol félúton teljesen elvesztettem a fonalat. Még arra emlékszem, hogy jól érzem magam, rengeteget táncolok és iszok Castiellel és Rosával, aztán se kép, se hang…
Másnap reggel természetesen hatalmas fejfájással és émelygő gyomorral ébredtem, hál’ istennek a saját szobámban. Őszintén, fogalmam sincs, mikor indulhattunk el a szórakozóhelyről, s hogy hogyan is keveredtem haza, de sejtettem, hogy Castiel hozhatott haza. Nem is emlékszem, mikor volt részem utoljára ilyen estében. A másnaposság most annyira idegennek hatott, rég tapasztaltam már meg, milyen borzalmas is tud lenni. Nyöszörögve másztam ki az ágyból, de ahogy a talpam a hideg padlóra ért, már éreztem is, hogy megindul valami felfelé. Időm sem volt eljutni a fürdőig, bármennyire is szerettem volna, s még az ágyam mellett sikerült kiadni magamból a gyomromat háborgató trutyit. Néhány végtelennek tűnő pillanat múlva kopogást hallottam, s meg sem várva a válaszom, anya nyitott be azonnal, s elém tett egy vödröt, a hajamat pedig összefogta, bár annak már úgyis mindegy volt. Egy szót sem szólt, gondolom meg akarja várni, míg jobban leszek, s csak azután kezd bele a hegyi beszédbe. Bár borzasztóan örülnék, ha ma nem cseszegetne.
Az a vödör, amely előttem hevert, szinte majdnem megtelt. Negyed órán keresztül feküdtem a padlón nyögdécselve, s elég gyakran kapott el a hányinger, amelyet sehogy sem tudtam visszatartani. Anya türelmesen nézte mindezt végig, közben nyugtatóan simogatta a hátam, miközben teljesen elszörnyülködtem, hogy van ehhez gusztusa. Az elmúlt évek során egyébként számtalanszor kerültem ehhez hasonló helyzetbe, akkor viszont sose jött oda hozzám, hogy babusgasson, vagy, hogy összegumizza a hajam, inkább megvárta, míg nagy nehezen lecammogok a konyhába egy kis fájdalomcsillapítóért és hideg vízért, aztán következett a szentbeszéd. Talán mégis csak van esély arra, hogy normális család legyünk?
– Jobban vagy? – kérdezte, s néhány előre csúszott hajtincset kisimított az arcomból.
Erőtlenül, nagyot nyelve bólintottam, bár éreztem, hogy a gyomrom újra mocorogni kezd. Borzalmasan éreztem magam, a körérzetem is borzalmas volt, s másra sem vágytam, mint egy alapos fürdésre és fogmosásra.
– Frissítsd fel magad egy kicsit. – Anya mintha csak a gondolataimban olvasna, benyúl a hónaljam alá, hogy segítsen felállni, majd lassan megindul velem a fürdőszoba felé. – Addig én itt feltakarítok.
Minden egyes lépés kínszenvedés volt, a fejem iszonyatosan lüktetett, olyan volt, mintha bármelyik másodpercben szétrobbanhatna, ráadásul semmi erőm sem volt ahhoz, hogy a szemeimet nyitva tartsam, nemhogy ahhoz, hogy sétálgassak. Mázli, hogy anyu mellettem állt és támogatott, különben abban a pillanatban orra buktam volna, hogy megmozdítom a lábam.
– Köszi! – Rekedt hangon szólaltam meg, s olyan halkan, hogy még én is alig hallottam, mit mondtam. Anya azért bólintott, majd magamra hagyott a fürdőben.
Egyből a mosdókagylóhoz botorkáltam, s hideg vizet kezdtem engedni, hogy megmossam az arcom. A jeges cseppek üdítően hatottak rám, jól eső sóhaj hagyta el a szám, ahogy a bőrömhöz értek.
Hogy lehettem ennyire buta és felelőtlen, hogy ennyit igyak? És Castiel miért nem szólt rám, hogy hagyjam abba? Ki kellett volna vennie a kezemből a poharat, amikor látta, hogy kezdek szétcsúszni. Úristen, és vajon Dawn mit gondolhat most rólam? Hiszen a háta mögött kezdtem el vedelni! Megígértem neki, hogy én sem iszok semmit, mégis megszegtem az ígéretem. Meg sem merem nézni a telefonom. Ki tudja, hány mérges üzenet jött tőle. Tényleg, vajon mennyi lehet az idő?
A szemeim hirtelen kipattantak, ahogy eszembe jutott, mennyi minden vár ma még rám. A gyomrom ismét bukfencezett egyet, ahogy az esti rendezvényre gondoltam, amire muszáj elmennem anyával és Gerarddal. Bár valamelyest javult a kapcsolatom anyával, abban még mindig nem voltam biztos, hogy megengedi-e, hogy itthon maradjak – pontosabban, hogy a parti helyett Castiel koncertjére menjek –, úgyhogy úgy döntöttem, inkább nem is próbálkozom, így legalább elkerülhetjük a veszekedést. Viszont azt tudtam, hogy a rengeteg teendő és a jelenlegi állapotom nem fogja lehetővé tenni, hogy ma meglátogassam a bátyám, ettől pedig még pocsékabbul kezdtem érezni magam. Elliot valószínűleg nem fog megharagudni rám, ha csak holnap megyek be hozzá, de engem biztosan egész este marcangolna a bűntudat. Ezt pedig szerettem volna elkerülni, és maximálisan Castielre koncentrálni – elvégre ez az ő nagy napja.
Míg azon agyaltam, hogyan oszthatnám be a legmegfelelőbben a napom, alaposan megmostam a fogaim, s kiöblítettem a szám, hogy ne kelljen ezt a borzalmas ízt éreznem. De a napirendem kialakítása egyáltalán nem volt egyszerű, tekintve, hogy fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Talán kilenc óra lehet, de könnyen megeshet, hogy már dél körül járunk. Ráadásul az agyam sem működött megfelelően, a hasogató fejfájás egyszerűen lehetetlenné tette, hogy gondolkozzam. Végül úgy döntöttem, ráérek kialakítani a napom fürdés után is, hiszen a pontos idő ismerete nélkül aligha fogom tudni beosztani, mit mikor és hogyan kell csinálnom.
Nem fogok hazudni, életem egyik legrosszabb döntésének tűnt a tusolás, s azonnal átkozni kezdtem magam, amiért nem a kádba engedtem vizet, hanem a zuhanykabinba álltam be. Rettenetesen szédelegtem, és féltem attól, hogy megcsúszom, elvágódom és beverem a fejem. Márpedig ebben az állapotban sanszos volt, hogy valamilyen balesetet fogok szenvedni. Mindenesetre azért ügyeltem arra, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, s inkább nem kapkodtam, lassan mosakodtam meg, többször is, hogy az izzadtság minden egyes cseppjét eltűntessem a testemről. A hajamat a szokásosnál többször mostam át samponnal, az eddig bontatlan tubus majdnem negyedét elhasználtam a fürtjeimre, csakhogy biztosra menjek, hogy nem marad benne semmi rondaság reggelről. Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltam ennyire lerészegedni. Soha többé nem nyúlok alkoholhoz…
Fél, talán háromnegyed órával később léptem ki a zuhany alól, s már kezdtem is magam jobban érezni. Ugyan a fejem még mindig fájt, de mintha a gyomrom kissé megnyugodott volna, ráadásul tisztának is éreztem magam, ami sokat dobott a közérzetemen is. A biztonság kedvéért azért még egyszer fogat mostam, s a törölközőmet is szorosabbra fogtam magamon. A konyhába indultam, hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, ám eléggé meglepődtem, mikor megláttam az asztalon a kis tálkámat, benne egy kisebb adag zabkásával. Kérdőn néztem anyára.
– Ez meg micsoda?
Anya kíváncsian fordult felém. Éppen a tűzhely mellett álldogált, s főzött. Azt hiszem, nem sikerült lepleznem a döbbenetem. Olyan régen láttam már, hogy magától nekiállt főzni, hogy egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Kilestem a folyósóra, hátha megtalálom Gerard cipőjét, de csak a kettőnk cuccai hevertek odakint. Ha nem a pasi az oka annak, hogy anya főz, akkor kicsoda?
– Zabkása – felelte, majd visszafordult az edény felé, megkavargatta az ételt, majd pedig megkóstolta. – Edd csak meg, jót fog tenni.
Összehúzott szemekkel méregettem, miközben magamhoz vettem a tálkám, s leültem az asztalhoz.
– Ki vagy te, és mit csináltál az anyámmal?
A válla felett rám pillantott, de szinte azonnal el is kapta a tekintetét, és lecsapta a fakanalat a pultra. Döbbenten néztem, ahogy a fejét lehajtja, majd teste rázkódni kezdett a sírástól. Nem értettem, mi történik. Mióta csak felkeltem, olyan furcsán viselkedett. Törődött velem, feltakarította azt a kisebb pocsolyát, amelyet sikerült magamból kiadnom, mindezt egyetlen szó nélkül, holott eddig mindig csak cseszegetett a másnaposságom miatt. Ma pedig még zabkását is csinált, sőt, még főz is. Történhetett valami, amiről nem tudok?
Gyorsan pattantam fel, amelynek következtében szédelegni kezdtem, de nem foglalkoztam vele, egyből anyához sétáltam, s szorosan átöltem. Olyan… idegen volt ez az érzés. Idejét sem tudom, mikor volt alkalmam utoljára így megölelni őt. A vállamra hajtotta a fejét, hangos zokogás hagyta el a száját. A szívem majd kiszakadt a helyéből a fájdalomtól; utáltam őt így látni. Lehet, hogy számtalan vita volt már közöttünk, de mégiscsak az anyámról volt szó.
– M-minden rendben? – kérdeztem bizonytalanul, de úgy tűnt, ez csak olaj volt a tűzre, hiszen teste egyre jobban rázkódott a sírástól.
– Rossz anya vagyok, igaz?
A kérdése teljesen váratlanul ért, s azonnal lefagytam. Úgy rémlett, valamikor iskolakezdés elején már megejtettük ezt a beszélgetést; azóta azonban sok minden változott, és még ridegebb lett a kapcsolatunk, mégsem láttam rajta soha, hogy változtatni akarna a tettein és a viselkedésén.
– Hát, nem fognak szobrot emelni neked, az már biztos – sóhajtottam fel. – De ez most, hogy jön ide?
Anya ellépett tőlem, s kézfejével megtörölgette a szemét. A smink kissé elmosódott a szeme alatt, amit azonnal próbált is korrigálni. Erre csak a szememet forgattam; nem hiszem el, hogy még itthon is a tökéletességre törekszik, amikor rajtam kívül senki sem látja…
– Tegnap meglátogattam Elliotot – kezdte. – Beszélgettünk egy kicsit, és teljesen kikelt magából, mikor elmondtam neki, hogy mindenkinek azt hazudtam, hogy külföldön tanul.
Összefontam magam előtt a karjaimat.
– Nem is értem, miért döbbentett ez meg ennyire – horkantottam fel. – Már a baleset estéjén megmondtam, hogy ez nem lesz jó ötlet, de nem hallgattál sem rám, sem apára.
Szipogott párat, majd hátat fordított nekem, s minden figyelmét a tűzön lévő ételre fordította. Amikor úgy láttam, már nem fog hozzám szólni, hatalmasat sóhajtottam, majd leültem, és folytattam a zabkásámat. A feszültség, amely úgy tűnt, végre kezd enyhülni, most súlyosan nehezedett ránk, s újra megfagyott a légkör körülöttünk. Lehet, hogy nem pont így kellett volna reagálnom. De már hónapokkal ezelőtt szóltam neki, hogy hagyja abba a hazudozást. Egyszerűen rosszul éreztem magam, akárhányszor arról áradozott a helyi kisboltban az ismerőseinek, hogy Elliotnak milyen jól megy a tanulás külföldön. És ami a legrosszabb volt, akaratom ellenére is belerángatott ebbe az egész színjátékba, s elvárta, hogy még a legközelebbi barátaimnak is hazudjak a saját bátyámról. Nem is tudom, mit gondolt. Hogy Elliot ezek után boldogan ugrik majd a nyakába?
Már majdnem elfogyasztottam a zabkását – igaz, beletelt jó pár percbe, mert a szervezetem igencsak tiltakozott az étel ellen, ennek ellenére büszke voltam magamra, hogy sikerült legyűrnöm még ezt a kis mennyiséget is –, mikor anya hirtelen leült velem szemben. Kérdőn meredtem rá, úgy, ahogyan ő is rám, majd nagy levegőt vett, s kedvesen rám mosolygott.
– Ti jól megvagytok Castiellel?
Felvontam az egyik szemöldököm. Tudom, hogy nem akart rosszat a kérdésével. De egek, az időzítésén igazán javíthatna egy keveset! Nem is értem, hogy lehet valaki két gyerek után is ennyire béna az anyasághoz.
– Ne most próbáld jóvá tenni a tetteidet! – közöltem vele, majd megfogtam a halványlila tálkát, s a mosogatóba helyeztem.
– Tudom, hogy nem törődtem veled annyit, mint kellett volna – kezdte elcsukló hangon. – De most, hogy majdnem elveszítettem Elliotot, ráébredtem, mennyire fontosak vagytok nekem. És nem tudom, mit csináljak. – Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, megint elsírta magát. A hangszíne nagyon is árulkodó volt. – Nem tudom, mit tegyek, hogy jobb anya lehessek.
Hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Valóban láttam rajta a változni akarást, és most bűntudat gyötört, amiért ennyire visszautasítóan viselkedtem vele. Lehet, hogy nem igazán érdekelte, mi van velem és Castiellel, hiszen sosem kedvelte őt, s mióta csak együtt vagyunk, egyfolytában azt kérdezgeti, mikor akarok vele szakítani; egyszerűen nem bírta felfogni, hogy a Castiel iránti érzéseim komolyak. Tudom, hogy még mindig nem szívleli, de legalább rákérdezett, hogy minden rendben van-e köztünk. És mint mondják, a szándék a lényeg.
Szóval nagy levegőt vettem, és miután elmostam a kis tálkát, visszaültem vele szembe.
– Szeretem őt – mondtam komolyan. – Tudom, hogy te látni sem bírod, de… Ő az első komoly kapcsolatom, anya! Jó, előfordulnak viták, főleg Deborah miatt, de mindent sikerül megoldanunk.
Anya bólintott egyet, jelezve, hogy megértette, amit mondok. Kicsit húzta rá a száját, de ezt igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Tudom, mi a jó nekem. És ha úgy látnám, Castiellel nem vagyok meg jól, úgyis szakítanék vele. De tényleg szeretem azt az idiótát, és félek, hogy bármikor elveszíthetem a viselkedésem miatt. Mert lássuk be, én sem vagyok szent. De azt hiszem, volt kitől örökölnöm az önzőségem és a makacsságom.
– De ugye rendesen védekeztek?
Anya kérdésére azonnal lángba borult az arcom. Egy dolog Castielről beszélni, de a szexuális életem szerintem addig nem tartozik rá, míg nem esek teherbe.
– Persze, anya – horkantok fel. – De itt zárjuk is le a témát! Uh, hol van a fájdalomcsillapító?
Anya egy szó nélkül állt fel, s lépett a gyógyszeres fiókhoz, hogy elővegye nekem a kis pirulákat. Ezt követően már nem kérdezősködött, inkább folytatta a főzést, s közben megjegyezte, hogy a rendezvény előtt együtt bemegyünk Elliothoz, így nekem sem kell majd kapkodnom. Apropó, említettem, hogy fél kettőig aludtam? Kis híján lefordultam a székről, mikor ránéztem az órára. Vajon meddig tarthatott az a buli, és mennyit ihattam, ha ennyire kiütött?
Mindenesetre, jobbnak láttam elkezdeni készülődni, hiszen még azt a ruhámat is ki kellett választanom, amelyet majd a koncertre fogok felvenni. S egyelőre fogalmam sem volt, miben akarok menni.
Még váltottam pár szót anyával, mielőtt visszamentem volna a szobámba. Egyből a telefonomért nyúltam, s elhúztam a szám, mikor megláttam, hogy Dawn, Castiel és Rosa is keresett délelőtt, és számtalan üzenetet küldtek, amelyben leírták, remélik, élek még, és ha sikerült túltennem magam a másnaposságon, hívjam vissza őket. A legjobb barátnőmmel kezdtem, mert bocsánatot akartam tőle kérni, amiért nem tartottam magam ahhoz, amit megbeszéltünk. A telefont kihangosítottam, s az íróasztalomra helyeztem, miközben az ágyamra dobtam a ruhásszekrényem tartalmát. Dawn szinte azonnal fogadta is a hívásomat.
– Azt hittem, már nem is fogsz jelentkezni – szólt bele gúnyosan, köszönés nélkül. – Gondolom, szenvedsz a másnaposságtól. Meg is érdemled!
Csak a szememet forgattam.
– Annyira azért nem vészes a helyzet!
De, igazából az volt, de eszem ágában sem volt ezt beismerni. Ugyan még tíz perce sincs, hogy bevettem a fájdalomcsillapítót, de már most tudtam, hogy nem fog hatni. A fejem még mindig szét akart robbanni, és minden hirtelen mozdulat után úgy megszédültem, hogy vagy meg kellett kapaszkodnom valamiben, vagy pedig le kellett ülnöm. Fogalmam sem volt, hogy fogom így végigcsinálni az estét.
– Hallom a hangodon, hogy nem vagy jól. – Dawn hangja kissé meglágyult, aztán rögtön fel is hozta a témát, amiért igazából beszélni akart velem. – Hé, mit veszel fel este? Talán tudsz valami ötletet adni.
Az ágyamon lévő ruhakupacra néztem, és elhúztam a szám. Erősen kételkedtem abban, hogy tudok majd neki segíteni, tekintve, hogy még ezt a káoszt sem vagyok képes átlátni, és biztos vagyok benne, hogy jó sok időbe telik majd, míg találok egy göncöt, amit tényleg szívesen viselnék a koncerten. De ahogy a ruhákkal szemeztem, rájöttem, hogy ilyen darabokkal nem rendelkezem. Időt kellett volna szánnom egy kis vásárlásra, de annyi minden történt, hogy ez még csak eszembe sem jutott. Kár, pedig szívesen megnéztem volna azt az üzletet, ami a napokban nyílt a plázában.
– Rossz emberre gondoltál – sóhajtottam fel. – Fogalmam sincs, miben megyek. Ha nem találok valamit, akkor meztelenül leszek. De nem hiszem, hogy Castiel díjazná.
Dawn kuncogni kezdett.
– Szerintem pedig egyenesen imádná!
A székem háttámláján lévő jelmezemre siklott a tekintetem, s rögtön eszembe jutott Castiel reakciója. Mély levegőt vettem.
– Viccelsz? Tegnap is haza akart rángatni, hogy átöltözzek. Szerinte túl rövid volt a szoknyám.
Dawn továbbra is csak nevetett.
Tényleg rövid volt. – Kis szünetet tartott, majd hirtelen felkiabált. – Hé, és az a kis fekete ruha, amit tavaly vettél? Még sosem láttam rajtad.
Egy pillanatra el kellett gondolkoznom, melyik ruhára gondol, de nem igazán rémlett. Nyáron kiselejteztem azokat a rongyokat, amelyekre nem volt szükségem, és csak azokat tartottam meg, amelyeket imádtam, vagy amelyekről tudtam, hogy még viselni fogom, a többit pedig egy turkálóba vittem. Volt köztük olyan ruha, amelyet úgy dobtam ki, hogy egyszer sem volt rajtam. Lehet, hogy a Dawn által említett ruha is erre a sorsra jutott, de azért átforgattam a textilkupacot. Meglepő módon, meg is találtam a legalján. Alaposan végigmértem.
– Te jó ég! – kaptam a fejemhez. – Miért is vettem én ezt meg?
Dawn ismét felnevetett. – Szerintem cuki.
Úgy dobtam el magamtól a kis egybe részest, mintha égetne. A falatnyi kis ruha alig takart volna valamit rajtam, és egy évvel ezelőtt még biztosan előszeretettel viseltem volna, most viszont nem akartam úgy kinézni, mint egy olcsó ribanc, aki bármire kapható. Az az Avery már rég felnőtt.
– Ha kell, neked adom. – Közben kihúztam egy fekete, testre simuló nadrágot a ruhahalmazból. – Hé, fekete nadrág és fehér crop top?
Dawn nem válaszolt rögtön, gondolom, próbálta feleleveníteni maga előtt a ruhákat.
– A hátul masnis vagy a csipkés hosszú ujjú?
Gyorsan szétdobáltam a kupac tetején lévő ruhákat, hogy megkeressem mindkét felsőt. Kritikusan kezdtem őket méregetni. Igazából egyik se tetszett, valami különlegesebbet szerettem volna felvenni Castiel első koncertjére, de semmi más nem jutott eszembe. Átkozott másnaposság!
Végül a csipkés top mellett döntöttem, amelyre Dawn is rábólintott. Ezt követően az ő szettjét próbáltuk kitalálni, de nehezebb volt, mint azt gondoltuk. Egyszerűen semmi sem volt jó neki, én meg már kezdtem unni a folytonos hisztijét. Közben bekapcsoltam a laptopom, hogy amíg Dawnnal beszélek, írjak a többieknek is, hogy minden rendben, nem haltam meg. Castiel ugyan már egy ideje nem volt fenn a közösségi oldalán, gondolom, nagyban próbálnak a srácokkal. Remélem, azért később megnézi az üzeneteit…
Rosától tudtam meg, hogy ő és Leigh hoztak haza, mert Castiel is teljesen szétcsúszott az este folyamán. Így már világos, miért nem ütötte ki a poharat a kezemből; valószínűleg minden egyes alkalommal ivott velem. Csak bízni tudtam abban, hogy ő jobban viseli a másnaposságot, és semmiben sem fogja ma hátráltatni. Ez a nagy napjuk, itt az esélyük, hogy befussanak, kár lenne, ha a hülyeségünk miatt nem jönne nekik össze…
– Azt hiszem, megtaláltam. – Dawn hangja egészen távolinak hatott, amiből arra következtettem, teljesen belemászott a szekrényébe. – Kockás nadrág, fehér lenge inggel és a fekete dzsekimmel? Felvehetném hozzá az új bakancsomat.
Bár nekem jutott volna ez eszembe…
– Az szuper lesz! – értettem egyet. – A pasiknak is biztos tetszeni fog.
Dawn felhorkantott.
– Nem akarok pasizni. Elegem van belőlük!
Felnevettem.
– Hogyne, drágám. Leteszlek, ha nem baj. Muszáj elkezdenem készülődni, különben sosem leszek kész, és még Elliotot is meg akarom látogatni.
Ennek ellenére még fél órán keresztül beszéltünk Dawnnal, mire feleszméltem, hogy így tényleg nem lesz belőlem semmi. Sűrű bocsánatkérések közepette nyomtam ki a telefont, de megígértem neki, hogy a koncert előtt mindenképpen folytatjuk az eszmecserét. Ezt követően megrohamoztam a fürdőt, s nekiláttam a hajamnak és a sminkemnek. Nem sok kedvem volt ezzel foglalkozni, úgyhogy a még nedves hajamat egyszerűen csak megszárítottam, ettől egy kicsit hullámos lett. Gondolkodtam, hogy ezt göndörítsem-e tovább, de végül úgy döntöttem, így hagyom. Mivel a ruhám halványbézs színű, nem akartam az arcomat sem sötétre sminkelni, ezért csak nude színekkel dolgoztam. Két órámba telt, mire mindennel elkészültem, anya pedig eközben kint idegeskedett, hogy nem fogunk időben odaérni. Megértem bocsánatot kérni, miközben magamra rángattam a lenge, combközépig érő ruhát, a koncertre szánt ruhákat pedig csak behajítottam egy táskába, és már robogtam is le a nappaliba, ahol anya és Gerard már türelmetlenül toporzékoltak, szülőm pedig még akkor is veszekedett velem, miközben a cipőmet és kabátomat vettem. Próbáltam nem felhúzni magam, de ekkorra már annyira ideges voltam, hogy nem bírtam megállni, hogy ne beszéljek vissza, ami újabb kellemetlen pillanatokat szült. Az ékszereimet már csak a kocsiban tudtam felvenni, s a kiszakadt harisnyámat is a második jelzőlámpánál vettem csak észre. Amint megemlítettem, anya ismét rám üvöltött, hogy miért nem tudok egy kicsit jobban figyelni, sőt, még azzal is meggyanúsított, hogy szándékosan teszem mindezt, csakhogy szabotáljam a partit. Erre már nem válaszoltam, inkább csak lekaptam a harisnyát magamról, és magam mellé hajítottam, s durcásan hátradőltem.
A csúszás miatt anya nem is engedte, hogy felmenjek vele Elliothoz, úgyhogy az autóban kellett várnom, míg megfordul. Ő sem maradt sokáig, de rettenetesen irigyeltem, amiért legalább pár szót tudott a bátyámmal váltani. Az út hátralévő részében csak mérgesen meredtem ki az ablakon, s reméltem, hogy tudja, mennyire haragudtam rá, amiért nem mehettem be Elliothoz.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, így nem is igazán figyeltem, a város melyik része felé megyünk, de amikor egy ismerős utcára kanyarodtunk rá, hirtelen megállt bennem az ütő. Ugyan egyszer jártam csak erre, akkor viszont annyira lenyűgözött a környék, hogy nem győztem bámulni a sok hatalmas, fényűző házat. Volt egy azonban, amely elég mély benyomást tett bennem, főleg, mivel belülről is láthattam. Imádkoztam, hogy még csak a közelébe se menjünk annak a pompás építménynek, amikor azonban Gerard felhajtott a kocsi feljáróra, hangosan felnyögtem, és egészen picire húztam össze magam. Istenem, csak vele ne kelljen találkoznom!
Szemlesütve szálltam ki az autóból, és igyekeztem anyám mögött meghúzni magam, s elég erősen törekedtem arra, hogy még csak véletlenül se nézzek senkire sem. Azonban nem bírtam ki, odabent muszáj volt körülnéznem. Bár semmi sem változott azóta, hogy itt jártam, még mindig lenyűgözőnek tartottam az egész helyet. A szemem egy pillanatra megakadt a szobákhoz vezető lépcsőn, s egy pillanat alatt elpirultam, ahogy eszembe jutott az a bizonyos éjszaka.
Az emelet helyett azonban egy hatalmas, fényárban úszó terembe tereltek minket, amely tele volt elegánsan felöltözött, komoly emberekkel. Valahonnan halk hegedűszó hallatszott, biztosítva ezzel az – unalmas – hangulatot, oldalt pedig a díszes terítővel letakart asztalokon falatnyi ételek kaptak helyet. Mivel csak azt a zabkását ettem ébredés után, egyből odasiettem, elszakadva anyáéktól, s lecsaptam a legfinomabbnak kinéző, krémes süteményekre. Közben egy pincér lépett oda hozzám, és pezsgővel kínált, azonban kedvesen visszautasítottam. Szinte ki sem józanodtam még, nem hiányzik, hogy újra részeg legyek.
Kerültem az emberek tekintetét, s inkább a sarokban húzódtam meg, mindenkitől távol. Anyáékat azonban szemmel tartottam, hogy tudjam, mégis merre vannak, de úgy tűnt, nélkülem is tökéletesen érzik magukat. Nem is értem, miért rángattak akkor el magukkal.
– Nocsak, Avery?
Még a vér is megfagyott bennem, mikor meghallottam a hangját magam mellől. A szívem hevesen kezdett dobogni az izgalomtól és a félelemtől, s csak nagyon lassan mertem ráemelni a tekintetem. Nem tudtam megállni, hogy ne mérjem végig; most is szívdöglesztően festett. Elegáns öltönyt viselt, csuklóján drága óra virított, szőke tincseit pedig kitűrte a szeméből, így ezúttal jobban láthattam kék íriszeit. Ajkán mosoly bujkált, gödröcskéit látva pedig majdnem elolvadtam. Még helyesebb, mint emlékeztem…
– Charles! – Mosolyt erőltettem az arcomra, de azért kissé hátrébb léptem, tartva egy biztos távolságot magunk között. – Nem hittem, hogy újra láthatlak.
A srác vigyora még szélesebb lett.
– Én sem, főleg, hogy a múltkor szó nélkül leléptél. Gondolom, nem okoztam elég nagy örömöt, ha érted, mire gondolok.
Éreztem, ahogy minden vér az arcomba szökik. Azt az éjszakát elég nehezen sikerült csak kivernem a fejemből. Charles fergeteges volt az ágyban, és utána még napokig vágytam rá. Csak Castielnek sikerült elterelni róla a gondolataimat, és azóta eszembe sem jutott, hál’ istennek. A fene se gondolta, hogy egyszer újra fogok vele találkozni. Istenem, miért kellett anyáéknak idehoznia? Nincs még elég bonyodalom az életemben?
– Tudod, változtál ám azóta! – Charles kissé félrebillentette a fejét, így mért végig. Tekintete perzselő volt, s nem tetszett, amit kiváltott belőlem. – Csak úgy vibrál az aurád! Nem akarsz mesélni egy kicsit?
Charles úgy viselkedett, mintha ezer éve barátok lennénk, holott egyáltalán nem ez volt a helyzet. Egyszer akadtam vele össze, akkor is részeg voltam, s csak el akartam felejteni a tüzet és anyám szabályait, ennek a célnak pedig tökéletesen megfelelt. De már akkor sem tudott semmit az életemről, s most sem éreztem azt, hogy bármibe be kellene avatnom.
– Barátom van – jelentettem ki, s közben levettem egy pezsgős poharat az előttem elhaladó pincér tálcájáról, s nagyot kortyoltam az italból. Ennyit arról, hogy nem fogok inni…
Charles felnevetett.
– Egy kis beszélgetésben nincs semmi. Na, gyere!
Meg sem várta a válaszom, azonnal ráfogott a csuklómra, és a hatalmas terasz felé vezetett. Odakint borzasztóan hűvös volt, de annyira zavarban voltam, hogy ez még csak fel sem tűnt. Sőt, kissé melegem is volt, az arcom pedig lángolt.
– Ha tudom, hogy te is itt leszel, el sem jövök – jegyeztem meg halkan, mire Charles színpadiasan a mellkasához kapott, és lebiggyesztette a száját.
– Aú, ez fájt! – nevetett fel. – Tudod, ezt még egy lány szájából sem hallottam. De tetszik.
Elkaptam róla a tekintetem, és a tájat kezdtem bámulni. Ugyan túl sok mindent nem láttam, az utca túloldalán lévő fák mindent eltakartak, de még a növények is érdekesebbnek tűntek hirtelen. Nem akartam itt lenni, főleg vele nem. Az előbb, ahogy megfogta a kezem, eszembe jutatta, milyen jó is volt, amikor szabadon flörtölhettem, és kedvemre csinálhattam, amit csak akartam. Szerettem Castielt, tényleg. De borzasztóan hiányoztak a kalandok. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ha Castiel nem lenne, boldogan vetném magam Charles karjaiba, s ezeket a gondolatokat igencsak nehezen tudtam kiverni az agyamból.
– Szóval, hova jársz suliba?
Aranyosnak találtam, hogy Charles még azután is beszélgetni szeretne, hogy ilyen bunkóm adtam a tudtára, nem szívesen látom, s nem is tudtam megállni, hogy ne válaszoljak neki. Végül is, ez csak egy kis társalgás két ember között. Abban tényleg nincs semmi, nem igaz?
– Sweet Amoris. Jó hely, rengeteg programmal. Szívesen látjuk az új diákokat! – villantottam rá egy kedves mosolyt.
Charles is elvigyorodott.
– Nem, köszi. Nekem a Jeanjeaquet tökéletesen megfelel.
Döbbenten meredtem rá. Most komolyan jól hallottam, amit mondott? Jeanjeaquet, álmaim iskolája, ahonnan csak a folytonos visszautasítást kaptam. Hirtelen irigykedni kezdtem Charlesra. A legelitebb, legklasszabb gimnázium a környéken, és ez a piszok mázlista a tagja lehet!
– Úgy látom, sikerült felkeltenem az érdeklődésed! – Charles mély, karcos hangon nevetett fel.
– Most csak viccelsz? Mióta az eszemet tudom, próbálok bekerülni, de eddig csak a visszautasító levelet küldték, legutóbb pedig még csak nem is válaszoltak!
Charles közelebb lépett hozzám, hosszú ujjait végigsimította a felkaromon. Jóleső bizsergés futott végig a testemen, s nem is húzódtam el tőle. Jól esett az érintése.
– Ha gondolod, szólhatok pár szót az érdekedben. – Egészen közel hajolt hozzám, ajkai súrolták a fülcimpám. – A nagyapám az igazgató.
Nagyot nyeltem, és próbáltam nem a szexi hangjára összpontosítani, s nehezen, de inkább hátrébb léptem. Ennél tovább azonban már nem tudtam menni; éreztem, ahogy a derekam a terasz korlátjának ütközött. Nem menekülhetek.
Meg kell hagyni, Charles ajánlata igencsak csábító volt, hiszen elég régóta próbálok már bekerülni a művészeti suliba. De a számomra legfontosabb emberek mind a Sweet Amoris diákjai, s bármennyire is szeretném a Jeanjeaquet egyenruháját viselni, nem akarom ott hagyni Dawnt, Castielt és többieket. A gimnázium nem is ebben a városban van, kollégista lennék, és nem biztos, hogy meg tudnám oldani, hogy minden hétvégén hazajárjak. Ráadásul most, hogy Elliot is felébredt, és hamarosan otthon lesz… Nos, szerettem volna annyi időt tölteni vele, amennyit csak lehetséges. Erre pedig csak úgy van lehetőségem, ha a Sweet Amorisban maradok.
– Nekem is megfelel a Sweet Amoris, de azért köszi – mosolyogtam rá, majd egy lépést tettem oldalra. – Most viszont megkeresném anyát, ha nem bánod.
Charles azonnal átfogta a derekamat, és magához rántott.
– Mi lenne, ha a ma estét velem töltenéd? – kérdezte csillogó szemekkel. – Sokkal jobb dolgokat tudnék mutatni neked.
Egykor biztosan lenyűgözött volna, amit mondott. De ez nem az a helyzet volt. Óvatosan lefejtettem magamról a kezét, s megindultam a terem felé.
– Barátom van, Charles – ismételtem. – Barátom van.
Odabent egyből anya keresésére indultam, s hál’ istennek, hamar meg is találtam, közel az ajtóhoz. Azonnal megindultam felé, közben az üres poharamat kicseréltem egy másikra. Úgy nyeltem a pezsgőt, mintha víz lenne, s tudtam, hogy ez hamar ütni fog, főleg, hogy alig van bennem valami kaja, de abban a pillanatban mást sem szerettem volna jobban, mint felejteni. De ember, ez egyáltalán nem könnyű, ha Charles egyfolytában a nyakadban liheg. Amíg anyával és valami pénzes fickóval társalogtam, Charles is felbukkant, és ami a legrosszabb, teljesen benyalta magát a szülőmnél és Gerardnál is. Anya mosolyogva figyelte, ahogy Charles a tanulmányi eredményeiről beszél, ami lássuk be, sokkal jobb volt, mint Castielé. Anyunak egy szót sem kellett szólnia ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében; minden az arcára volt írva. Amikor Charles átkarolta a derekam, szélesen vigyorogva méregetett minket, a fejében valószínűleg már az esküvőt tervezte. Nem is érdekelte, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam a srác társaságában, ő csak azt hajtogatta, mennyire szép pár lennénk. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy nekem már van valakim. Egy olyan valakim, aki egy cseppet sem gazdag, fikarcnyit sem érdekli a tanulás, és rettenetesen balhés.
Charles azonban Castiel tökéletes ellentéte volt; jól nevelt, gazdag, és hatalmas céljai voltak, amiket minden bizonnyal meg is tud valósítani majd. Anyám mindig ilyen pasit akart nekem, ezért akadt ki, mikor rájött, hogy Castiellel összejöttünk. Egy percre sem mertem magára hagyni őt és Charlest, ezért mindenhova követtem őket, s végighallgattam az unalmas beszélgetéseiket.
– Mondd csak, Charles, honnan ismered Averyt?
Anyám kérdésére félrenyeltem a pezsgőt, s ott, a terem kellős közepén fuldokolni kezdtem. Charles látszólag jót derült ezen, aztán szülőm felé fordult, hogy válaszoljon. Ha az igazat mondja, neki annyi!
– A Sweet Amoris színjátszó köre múlt hónapban járt nálunk, akkor találkoztunk először.
Nos, nem is emlékszem, mikor vettem részt utoljára a színjátszó köri programokon, ezért eléggé meglepődtem, mikor Charles megemlítette, hogy jártak a művészeti suliban. Ha én ezt tudom… Mindenesetre, örülök, hogy ez eszébe jutott; úgy látom, anyának még csak fel sem tűnt, hogy Charles hazudik, ami szuper. Tényleg remek színész a srác.
– Egyszer együtt kellene vacsoráznunk – ajánlotta fel Gerard, mire villámokat szóró szemekkel néztem rá. – Régen találkoztam édesapáddal, volna mit bepótolni.
Charles elmosolyodott.
– Ahogy látom, ő most eléggé elfoglalt, de meg fogom neki említeni. Köszönjük a meghívást!
Egy kaján vigyort villantott felém, mire csak kiöltöttem a nyelvem, és arrébb sétáltam. Egy újabb pohár pezsgőért nyúltam volna, mikor a táskám rezegni kezdett a telefonomtól. Gyorsan kihalásztam a kis készüléket, s fogadtam a hívást.
– Avery? – hallottam meg Dawn aggódó hangját. – Hol vagy? Tíz perc múlva kezdődik a koncert!
Ó, basszus!

__________________________________________
Red Dress [CsJ Nathaniel & Dake]
Keep dreaming, darling [Exo HunHan - YAOI!]
Unnie [BTS J-Hope]

17 megjegyzés:

  1. Csak gratulálni tudok Avery-nek, amiért részegre itta magát, s arra sem emlékszik meddig tartott a buli. XD Ami pedig az anyját illeti, kezd szimpatikus lenni, bármennyire nem volt az a legelején...
    Charles az elején szimpatikus volt, de most egyáltalán nem. Csak nekem tűnik úgy, mintha valami rosszban sántikálna?!
    Avery elfelejti a koncertet, ezért is csak gratulálni tudok neki. De látszik, hogy a maga módján még mindig teljesen szét van csúszva.

    Unnie, siess a folytatással, nagyon jó lett. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megesik, na :D Ne bántsd :D Várj még egy picit, lehet, meggondolod magad.:D
      Nem sántikál rosszban ;) De tény, hogy okkal tűnt fel még egyszer :D
      Sietek!^^

      Törlés
  2. hiába...amikor már azt hiszem nem lehet jobb bumm!! még egy jobb rész.ez lesz nekem a végzetem IMÁDOM EZT A BLOGOT és mégcsak nem is castel fan vagyok...avery szép volt elfelejtetted a barátod koncertjét,tapsot neki:")
    hajrá raina ;)!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésed!^^ (Én sem vagyok Castiel fan, de pssszt, ez titok :D)

      Törlés
  3. Rendben nem mondom el senkinek :D!

    VálaszTörlés
  4. Rendben nem mondom el senkinek :D!

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó volt, légyszi jöjjön össze még egyszer Avery Charlessal, csak egy kis romantikát köztük *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett!^^ Na, de hát Avery most Castiellel jár!:O :DD

      Törlés
  6. mikor jön a kövi rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hétvégére tervezem, remélem sikerül is hoznom :)

      Törlés
  7. Raina neked van instagrammod?😀

    VálaszTörlés
  8. melyik hétvégére értetted ? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Múlt hétvégére ^^" De most már a vége felé járok, holnap hozom.:D

      Törlés
  9. Jáj, az a fránya alkohol... csak a baj van vele:)
    Hmmm, érdekes, elég megkapó a srác, Dakere emlékeztet:)
    Jaj, remélem odaér a koncertre és nem gerjeszti a feszültséget tovább!

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig Dake eszembe sem jutott, mikor Charlest megalkottam :D

      Törlés