Csóközön! :3
Tudom, korábbra ígértem ezt a részt, de valami mindig közbejön. Most már tényleg összekapom magam, de már nem merek pontos időpontokat mondani (kivéve, ha már kész a fejezet).
Ebben a fejezetben ismét felbukkan egy régi szereplő, remélem nem bánjátok, ugyanis a későbbiekben is elég fontos szerepe lesz.
Köszönöm a visszajelzéseket, amelyeket kaptam. El sem tudjátok képzelni, mennyit jelentenek nekem! ♥♥
Jó olvasást kívánok mindenkinek, és továbbra is várom a véleményeiteket!^^
Puszi,
Raina
Dawn, Castiel és én a békülést követően
próbáltuk kerülni Debbie-t, de nem ment valami könnyen. A lány állandóan a
közelünkben lógott, beszélgetést kezdeményezett, és egyáltalán nem törődött
azzal, hogy nem látjuk szívesen. Márpedig abban teljesen biztos voltam, hogy
sejtette, mennyire nem kívánatos személy most, hiszen mindannyiunk arcára kiült
a Deborah iránt érzett szánalmunk és ellenszenvünk. Csak a parti végén sikerült
leráznunk; Debbie önként jelentkezett, hogy marad a lányokkal és még néhány
sráccal kitakarítani a kaotikus állapotban lévő tornatermet. Tényleg, a hely
úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna ott. A díszlet egy része a
földön hevert, többen rátapostak tánc közben, az italos asztalnál pedig a
kilöttyent puncstól és almalétől ragadt a padló. A bűzről pedig már ne is
beszéljünk; hiába az olcsó dezodor és parfüm, ha egy-két óra múlva már érezni
sem lehet, hogy az ember befújta magát valamivel.
Dawn és én egyetértettünk abban, hogy nem
érhet véget az esténk takarítással, ezért Castiellel, Rosával és a barátjával
együtt kilopóztunk az iskola területéről, s egy olyan szórakozóhely felé
indultunk, ahol tudtuk, hogy javában folyik a halloweeni parti, és ha jelmezed
is van – ami nem csak egy szimpla maszkból áll –, nem kell belépőjegyet
fizetni. Odabent fergeteges volt a hangulat, a zene csak úgy lüktetett, s hál’
istennek nem volt akkora tömeg, hogy megfulladj a levegő hiányától. Castiel
egyből a bárpult felé terelt minket, ahol hosszasan veszekedtem Dawnnal. Már
így is teljesen kivolt, nem akartam, hogy még többet igyon. Persze ő ezt rossz
néven vette, s hisztisen toporzékolt előttem, s valami olyasmit üvöltött: nem
vagyok az anyja, hogy megmondjam, mit csinálhat és mit nem. Igaza volt, kár is
lenne tagadnom, de mivel én voltam az idősebb, úgy éreztem, felelősséggel
tartozom érte, ezért inkább én is lemondtam az alkoholról és annak csodás – és
kevésbé csodás – hatásairól, s az alkoholmentes italok mellett döntöttem. Legalábbis
egy rövid időre. Dawn hamar ráakaszkodott egy igencsak jóképű srácra, s amikor
nem figyelt, azonnal rendeltem magamnak egy sört, majd pár koktélt, aztán
valahol félúton teljesen elvesztettem a fonalat. Még arra emlékszem, hogy jól
érzem magam, rengeteget táncolok és iszok Castiellel és Rosával, aztán se kép,
se hang…
Másnap reggel természetesen hatalmas
fejfájással és émelygő gyomorral ébredtem, hál’ istennek a saját szobámban.
Őszintén, fogalmam sincs, mikor indulhattunk el a szórakozóhelyről, s hogy
hogyan is keveredtem haza, de sejtettem, hogy Castiel hozhatott haza. Nem is
emlékszem, mikor volt részem utoljára ilyen estében. A másnaposság most annyira
idegennek hatott, rég tapasztaltam már meg, milyen borzalmas is tud lenni.
Nyöszörögve másztam ki az ágyból, de ahogy a talpam a hideg padlóra ért, már
éreztem is, hogy megindul valami felfelé. Időm sem volt eljutni a fürdőig,
bármennyire is szerettem volna, s még az ágyam mellett sikerült kiadni magamból
a gyomromat háborgató trutyit. Néhány végtelennek tűnő pillanat múlva kopogást
hallottam, s meg sem várva a válaszom, anya nyitott be azonnal, s elém tett egy
vödröt, a hajamat pedig összefogta, bár annak már úgyis mindegy volt. Egy szót
sem szólt, gondolom meg akarja várni, míg jobban leszek, s csak azután kezd
bele a hegyi beszédbe. Bár borzasztóan örülnék, ha ma nem cseszegetne.
Az a vödör, amely előttem hevert, szinte
majdnem megtelt. Negyed órán keresztül feküdtem a padlón nyögdécselve, s elég
gyakran kapott el a hányinger, amelyet sehogy sem tudtam visszatartani. Anya
türelmesen nézte mindezt végig, közben nyugtatóan simogatta a hátam, miközben
teljesen elszörnyülködtem, hogy van ehhez gusztusa. Az elmúlt évek során
egyébként számtalanszor kerültem ehhez hasonló helyzetbe, akkor viszont sose
jött oda hozzám, hogy babusgasson, vagy, hogy összegumizza a hajam, inkább
megvárta, míg nagy nehezen lecammogok a konyhába egy kis fájdalomcsillapítóért
és hideg vízért, aztán következett a szentbeszéd. Talán mégis csak van esély
arra, hogy normális család legyünk?
– Jobban vagy? – kérdezte, s néhány előre
csúszott hajtincset kisimított az arcomból.
Erőtlenül, nagyot nyelve bólintottam, bár
éreztem, hogy a gyomrom újra mocorogni kezd. Borzalmasan éreztem magam, a
körérzetem is borzalmas volt, s másra sem vágytam, mint egy alapos fürdésre és
fogmosásra.
– Frissítsd fel magad egy kicsit. – Anya
mintha csak a gondolataimban olvasna, benyúl a hónaljam alá, hogy segítsen
felállni, majd lassan megindul velem a fürdőszoba felé. – Addig én itt
feltakarítok.
Minden egyes lépés kínszenvedés volt, a
fejem iszonyatosan lüktetett, olyan volt, mintha bármelyik másodpercben
szétrobbanhatna, ráadásul semmi erőm sem volt ahhoz, hogy a szemeimet nyitva
tartsam, nemhogy ahhoz, hogy sétálgassak. Mázli, hogy anyu mellettem állt és
támogatott, különben abban a pillanatban orra buktam volna, hogy megmozdítom a
lábam.
– Köszi! – Rekedt hangon szólaltam meg, s
olyan halkan, hogy még én is alig hallottam, mit mondtam. Anya azért bólintott,
majd magamra hagyott a fürdőben.
Egyből a mosdókagylóhoz botorkáltam, s
hideg vizet kezdtem engedni, hogy megmossam az arcom. A jeges cseppek üdítően
hatottak rám, jól eső sóhaj hagyta el a szám, ahogy a bőrömhöz értek.
Hogy lehettem ennyire buta és felelőtlen,
hogy ennyit igyak? És Castiel miért nem szólt rám, hogy hagyjam abba? Ki
kellett volna vennie a kezemből a poharat, amikor látta, hogy kezdek
szétcsúszni. Úristen, és vajon Dawn mit gondolhat most rólam? Hiszen a háta
mögött kezdtem el vedelni! Megígértem neki, hogy én sem iszok semmit, mégis
megszegtem az ígéretem. Meg sem merem nézni a telefonom. Ki tudja, hány mérges
üzenet jött tőle. Tényleg, vajon mennyi lehet az idő?
A szemeim hirtelen kipattantak, ahogy
eszembe jutott, mennyi minden vár ma még rám. A gyomrom ismét bukfencezett
egyet, ahogy az esti rendezvényre gondoltam, amire muszáj elmennem anyával és
Gerarddal. Bár valamelyest javult a kapcsolatom anyával, abban még mindig nem
voltam biztos, hogy megengedi-e, hogy itthon maradjak – pontosabban, hogy a
parti helyett Castiel koncertjére menjek –, úgyhogy úgy döntöttem, inkább nem is
próbálkozom, így legalább elkerülhetjük a veszekedést. Viszont azt tudtam, hogy
a rengeteg teendő és a jelenlegi állapotom nem fogja lehetővé tenni, hogy ma
meglátogassam a bátyám, ettől pedig még pocsékabbul kezdtem érezni magam.
Elliot valószínűleg nem fog megharagudni rám, ha csak holnap megyek be hozzá,
de engem biztosan egész este marcangolna a bűntudat. Ezt pedig szerettem volna
elkerülni, és maximálisan Castielre koncentrálni – elvégre ez az ő nagy napja.
Míg azon agyaltam, hogyan oszthatnám be a legmegfelelőbben
a napom, alaposan megmostam a fogaim, s kiöblítettem a szám, hogy ne kelljen
ezt a borzalmas ízt éreznem. De a napirendem kialakítása egyáltalán nem volt
egyszerű, tekintve, hogy fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Talán kilenc óra
lehet, de könnyen megeshet, hogy már dél körül járunk. Ráadásul az agyam sem
működött megfelelően, a hasogató fejfájás egyszerűen lehetetlenné tette, hogy
gondolkozzam. Végül úgy döntöttem, ráérek kialakítani a napom fürdés után is,
hiszen a pontos idő ismerete nélkül aligha fogom tudni beosztani, mit mikor és
hogyan kell csinálnom.
Nem fogok hazudni, életem egyik
legrosszabb döntésének tűnt a tusolás, s azonnal átkozni kezdtem magam, amiért
nem a kádba engedtem vizet, hanem a zuhanykabinba álltam be. Rettenetesen szédelegtem,
és féltem attól, hogy megcsúszom, elvágódom és beverem a fejem. Márpedig ebben
az állapotban sanszos volt, hogy valamilyen balesetet fogok szenvedni.
Mindenesetre azért ügyeltem arra, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, s
inkább nem kapkodtam, lassan mosakodtam meg, többször is, hogy az izzadtság
minden egyes cseppjét eltűntessem a testemről. A hajamat a szokásosnál többször
mostam át samponnal, az eddig bontatlan tubus majdnem negyedét elhasználtam a
fürtjeimre, csakhogy biztosra menjek, hogy nem marad benne semmi rondaság
reggelről. Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltam ennyire lerészegedni. Soha
többé nem nyúlok alkoholhoz…
Fél, talán háromnegyed órával később
léptem ki a zuhany alól, s már kezdtem is magam jobban érezni. Ugyan a fejem
még mindig fájt, de mintha a gyomrom kissé megnyugodott volna, ráadásul
tisztának is éreztem magam, ami sokat dobott a közérzetemen is. A biztonság
kedvéért azért még egyszer fogat mostam, s a törölközőmet is szorosabbra fogtam
magamon. A konyhába indultam, hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, ám eléggé
meglepődtem, mikor megláttam az asztalon a kis tálkámat, benne egy kisebb adag
zabkásával. Kérdőn néztem anyára.
– Ez meg micsoda?
Anya kíváncsian fordult felém. Éppen a
tűzhely mellett álldogált, s főzött. Azt hiszem, nem sikerült lepleznem a
döbbenetem. Olyan régen láttam már, hogy magától nekiállt főzni, hogy
egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Kilestem a folyósóra, hátha
megtalálom Gerard cipőjét, de csak a kettőnk cuccai hevertek odakint. Ha nem a
pasi az oka annak, hogy anya főz, akkor kicsoda?
– Zabkása – felelte, majd visszafordult az
edény felé, megkavargatta az ételt, majd pedig megkóstolta. – Edd csak meg, jót
fog tenni.
Összehúzott szemekkel méregettem, miközben
magamhoz vettem a tálkám, s leültem az asztalhoz.
– Ki vagy te, és mit csináltál az
anyámmal?
A válla felett rám pillantott, de szinte
azonnal el is kapta a tekintetét, és lecsapta a fakanalat a pultra. Döbbenten
néztem, ahogy a fejét lehajtja, majd teste rázkódni kezdett a sírástól. Nem
értettem, mi történik. Mióta csak felkeltem, olyan furcsán viselkedett.
Törődött velem, feltakarította azt a kisebb pocsolyát, amelyet sikerült
magamból kiadnom, mindezt egyetlen szó nélkül, holott eddig mindig csak
cseszegetett a másnaposságom miatt. Ma pedig még zabkását is csinált, sőt, még
főz is. Történhetett valami, amiről nem tudok?
Gyorsan pattantam fel, amelynek
következtében szédelegni kezdtem, de nem foglalkoztam vele, egyből anyához
sétáltam, s szorosan átöltem. Olyan… idegen volt ez az érzés. Idejét sem tudom,
mikor volt alkalmam utoljára így megölelni őt. A vállamra hajtotta a fejét,
hangos zokogás hagyta el a száját. A szívem majd kiszakadt a helyéből a
fájdalomtól; utáltam őt így látni. Lehet, hogy számtalan vita volt már
közöttünk, de mégiscsak az anyámról volt szó.
– M-minden rendben? – kérdeztem
bizonytalanul, de úgy tűnt, ez csak olaj volt a tűzre, hiszen teste egyre
jobban rázkódott a sírástól.
– Rossz anya vagyok, igaz?
A kérdése teljesen váratlanul ért, s
azonnal lefagytam. Úgy rémlett, valamikor iskolakezdés elején már megejtettük
ezt a beszélgetést; azóta azonban sok minden változott, és még ridegebb lett a
kapcsolatunk, mégsem láttam rajta soha, hogy változtatni akarna a tettein és a
viselkedésén.
– Hát, nem fognak szobrot emelni neked, az
már biztos – sóhajtottam fel. – De ez most, hogy jön ide?
Anya ellépett tőlem, s kézfejével
megtörölgette a szemét. A smink kissé elmosódott a szeme alatt, amit azonnal
próbált is korrigálni. Erre csak a szememet forgattam; nem hiszem el, hogy még
itthon is a tökéletességre törekszik, amikor rajtam kívül senki sem látja…
– Tegnap meglátogattam Elliotot – kezdte.
– Beszélgettünk egy kicsit, és teljesen kikelt magából, mikor elmondtam neki,
hogy mindenkinek azt hazudtam, hogy külföldön tanul.
Összefontam magam előtt a karjaimat.
– Nem is értem, miért döbbentett ez meg
ennyire – horkantottam fel. – Már a baleset estéjén megmondtam, hogy ez nem
lesz jó ötlet, de nem hallgattál sem rám, sem apára.
Szipogott párat, majd hátat fordított
nekem, s minden figyelmét a tűzön lévő ételre fordította. Amikor úgy láttam,
már nem fog hozzám szólni, hatalmasat sóhajtottam, majd leültem, és folytattam
a zabkásámat. A feszültség, amely úgy tűnt, végre kezd enyhülni, most súlyosan
nehezedett ránk, s újra megfagyott a légkör körülöttünk. Lehet, hogy nem pont
így kellett volna reagálnom. De már hónapokkal ezelőtt szóltam neki, hogy
hagyja abba a hazudozást. Egyszerűen rosszul éreztem magam, akárhányszor arról
áradozott a helyi kisboltban az ismerőseinek, hogy Elliotnak milyen jól megy a
tanulás külföldön. És ami a legrosszabb volt, akaratom ellenére is
belerángatott ebbe az egész színjátékba, s elvárta, hogy még a legközelebbi
barátaimnak is hazudjak a saját bátyámról. Nem is tudom, mit gondolt. Hogy
Elliot ezek után boldogan ugrik majd a nyakába?
Már majdnem elfogyasztottam a zabkását –
igaz, beletelt jó pár percbe, mert a szervezetem igencsak tiltakozott az étel
ellen, ennek ellenére büszke voltam magamra, hogy sikerült legyűrnöm még ezt a
kis mennyiséget is –, mikor anya hirtelen leült velem szemben. Kérdőn meredtem
rá, úgy, ahogyan ő is rám, majd nagy levegőt vett, s kedvesen rám mosolygott.
– Ti jól megvagytok Castiellel?
Felvontam az egyik szemöldököm. Tudom,
hogy nem akart rosszat a kérdésével. De egek, az időzítésén igazán javíthatna
egy keveset! Nem is értem, hogy lehet valaki két gyerek után is ennyire béna az
anyasághoz.
– Ne most próbáld jóvá tenni a tetteidet!
– közöltem vele, majd megfogtam a halványlila tálkát, s a mosogatóba helyeztem.
– Tudom, hogy nem törődtem veled annyit,
mint kellett volna – kezdte elcsukló hangon. – De most, hogy majdnem
elveszítettem Elliotot, ráébredtem, mennyire fontosak vagytok nekem. És nem
tudom, mit csináljak. – Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, megint elsírta
magát. A hangszíne nagyon is árulkodó volt. – Nem tudom, mit tegyek, hogy jobb
anya lehessek.
Hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Valóban
láttam rajta a változni akarást, és most bűntudat gyötört, amiért ennyire
visszautasítóan viselkedtem vele. Lehet, hogy nem igazán érdekelte, mi van
velem és Castiellel, hiszen sosem kedvelte őt, s mióta csak együtt vagyunk,
egyfolytában azt kérdezgeti, mikor akarok vele szakítani; egyszerűen nem bírta
felfogni, hogy a Castiel iránti érzéseim komolyak. Tudom, hogy még mindig nem szívleli,
de legalább rákérdezett, hogy minden rendben van-e köztünk. És mint mondják, a
szándék a lényeg.
Szóval nagy levegőt vettem, és miután
elmostam a kis tálkát, visszaültem vele szembe.
– Szeretem őt – mondtam komolyan. – Tudom,
hogy te látni sem bírod, de… Ő az első komoly kapcsolatom, anya! Jó,
előfordulnak viták, főleg Deborah miatt, de mindent sikerül megoldanunk.
Anya bólintott egyet, jelezve, hogy
megértette, amit mondok. Kicsit húzta rá a száját, de ezt igyekeztem figyelmen
kívül hagyni. Tudom, mi a jó nekem. És ha úgy látnám, Castiellel nem vagyok meg
jól, úgyis szakítanék vele. De tényleg szeretem azt az idiótát, és félek, hogy
bármikor elveszíthetem a viselkedésem miatt. Mert lássuk be, én sem vagyok
szent. De azt hiszem, volt kitől örökölnöm az önzőségem és a makacsságom.
– De ugye rendesen védekeztek?
Anya kérdésére azonnal lángba borult az
arcom. Egy dolog Castielről beszélni, de a szexuális életem szerintem addig nem
tartozik rá, míg nem esek teherbe.
– Persze, anya – horkantok fel. – De itt
zárjuk is le a témát! Uh, hol van a fájdalomcsillapító?
Anya egy szó nélkül állt fel, s lépett a
gyógyszeres fiókhoz, hogy elővegye nekem a kis pirulákat. Ezt követően már nem
kérdezősködött, inkább folytatta a főzést, s közben megjegyezte, hogy a rendezvény
előtt együtt bemegyünk Elliothoz, így nekem sem kell majd kapkodnom. Apropó,
említettem, hogy fél kettőig aludtam? Kis híján lefordultam a székről, mikor
ránéztem az órára. Vajon meddig tarthatott az a buli, és mennyit ihattam, ha ennyire
kiütött?
Mindenesetre, jobbnak láttam elkezdeni
készülődni, hiszen még azt a ruhámat is ki kellett választanom, amelyet majd a
koncertre fogok felvenni. S egyelőre fogalmam sem volt, miben akarok menni.
Még váltottam pár szót anyával, mielőtt
visszamentem volna a szobámba. Egyből a telefonomért nyúltam, s elhúztam a
szám, mikor megláttam, hogy Dawn, Castiel és Rosa is keresett délelőtt, és
számtalan üzenetet küldtek, amelyben leírták, remélik, élek még, és ha sikerült
túltennem magam a másnaposságon, hívjam vissza őket. A legjobb barátnőmmel
kezdtem, mert bocsánatot akartam tőle kérni, amiért nem tartottam magam ahhoz,
amit megbeszéltünk. A telefont kihangosítottam, s az íróasztalomra helyeztem,
miközben az ágyamra dobtam a ruhásszekrényem tartalmát. Dawn szinte azonnal
fogadta is a hívásomat.
– Azt hittem, már nem is fogsz jelentkezni
– szólt bele gúnyosan, köszönés nélkül. – Gondolom, szenvedsz a másnaposságtól.
Meg is érdemled!
Csak a szememet forgattam.
– Annyira azért nem vészes a helyzet!
De, igazából az volt, de eszem ágában sem
volt ezt beismerni. Ugyan még tíz perce sincs, hogy bevettem a
fájdalomcsillapítót, de már most tudtam, hogy nem fog hatni. A fejem még mindig
szét akart robbanni, és minden hirtelen mozdulat után úgy megszédültem, hogy
vagy meg kellett kapaszkodnom valamiben, vagy pedig le kellett ülnöm. Fogalmam
sem volt, hogy fogom így végigcsinálni az estét.
– Hallom a hangodon, hogy nem vagy jól. –
Dawn hangja kissé meglágyult, aztán rögtön fel is hozta a témát, amiért
igazából beszélni akart velem. – Hé, mit veszel fel este? Talán tudsz valami
ötletet adni.
Az ágyamon lévő ruhakupacra néztem, és
elhúztam a szám. Erősen kételkedtem abban, hogy tudok majd neki segíteni,
tekintve, hogy még ezt a káoszt sem vagyok képes átlátni, és biztos vagyok benne,
hogy jó sok időbe telik majd, míg találok egy göncöt, amit tényleg szívesen
viselnék a koncerten. De ahogy a ruhákkal szemeztem, rájöttem, hogy ilyen
darabokkal nem rendelkezem. Időt kellett volna szánnom egy kis vásárlásra, de
annyi minden történt, hogy ez még csak eszembe sem jutott. Kár, pedig szívesen
megnéztem volna azt az üzletet, ami a napokban nyílt a plázában.
– Rossz emberre gondoltál – sóhajtottam
fel. – Fogalmam sincs, miben megyek. Ha nem találok valamit, akkor meztelenül leszek.
De nem hiszem, hogy Castiel díjazná.
Dawn kuncogni kezdett.
– Szerintem pedig egyenesen imádná!
A székem háttámláján lévő jelmezemre
siklott a tekintetem, s rögtön eszembe jutott Castiel reakciója. Mély levegőt
vettem.
– Viccelsz? Tegnap is haza akart rángatni,
hogy átöltözzek. Szerinte túl rövid volt a szoknyám.
Dawn továbbra is csak nevetett.
– Tényleg
rövid volt. – Kis szünetet tartott, majd hirtelen felkiabált. – Hé, és az a kis
fekete ruha, amit tavaly vettél? Még sosem láttam rajtad.
Egy pillanatra el kellett gondolkoznom,
melyik ruhára gondol, de nem igazán rémlett. Nyáron kiselejteztem azokat a
rongyokat, amelyekre nem volt szükségem, és csak azokat tartottam meg,
amelyeket imádtam, vagy amelyekről tudtam, hogy még viselni fogom, a többit
pedig egy turkálóba vittem. Volt köztük olyan ruha, amelyet úgy dobtam ki, hogy
egyszer sem volt rajtam. Lehet, hogy a Dawn által említett ruha is erre a
sorsra jutott, de azért átforgattam a textilkupacot. Meglepő módon, meg is
találtam a legalján. Alaposan végigmértem.
– Te jó ég! – kaptam a fejemhez. – Miért
is vettem én ezt meg?
Dawn ismét felnevetett. – Szerintem cuki.
Úgy dobtam el magamtól a kis egybe
részest, mintha égetne. A falatnyi kis ruha alig takart volna valamit rajtam,
és egy évvel ezelőtt még biztosan előszeretettel viseltem volna, most viszont
nem akartam úgy kinézni, mint egy olcsó ribanc, aki bármire kapható. Az az
Avery már rég felnőtt.
– Ha kell, neked adom. – Közben kihúztam
egy fekete, testre simuló nadrágot a ruhahalmazból. – Hé, fekete nadrág és
fehér crop top?
Dawn nem válaszolt rögtön, gondolom,
próbálta feleleveníteni maga előtt a ruhákat.
– A hátul masnis vagy a csipkés hosszú
ujjú?
Gyorsan szétdobáltam a kupac tetején lévő
ruhákat, hogy megkeressem mindkét felsőt. Kritikusan kezdtem őket méregetni. Igazából
egyik se tetszett, valami különlegesebbet szerettem volna felvenni Castiel első
koncertjére, de semmi más nem jutott eszembe. Átkozott másnaposság!
Végül a csipkés top mellett döntöttem,
amelyre Dawn is rábólintott. Ezt követően az ő szettjét próbáltuk kitalálni, de
nehezebb volt, mint azt gondoltuk. Egyszerűen semmi sem volt jó neki, én meg
már kezdtem unni a folytonos hisztijét. Közben bekapcsoltam a laptopom, hogy
amíg Dawnnal beszélek, írjak a többieknek is, hogy minden rendben, nem haltam
meg. Castiel ugyan már egy ideje nem volt fenn a közösségi oldalán, gondolom,
nagyban próbálnak a srácokkal. Remélem, azért később megnézi az üzeneteit…
Rosától tudtam meg, hogy ő és Leigh hoztak
haza, mert Castiel is teljesen szétcsúszott az este folyamán. Így már világos,
miért nem ütötte ki a poharat a kezemből; valószínűleg minden egyes alkalommal
ivott velem. Csak bízni tudtam abban, hogy ő jobban viseli a másnaposságot, és
semmiben sem fogja ma hátráltatni. Ez a nagy napjuk, itt az esélyük, hogy
befussanak, kár lenne, ha a hülyeségünk miatt nem jönne nekik össze…
– Azt hiszem, megtaláltam. – Dawn hangja
egészen távolinak hatott, amiből arra következtettem, teljesen belemászott a
szekrényébe. – Kockás nadrág, fehér lenge inggel és a fekete dzsekimmel?
Felvehetném hozzá az új bakancsomat.
Bár nekem jutott volna ez eszembe…
– Az szuper lesz! – értettem egyet. – A
pasiknak is biztos tetszeni fog.
Dawn felhorkantott.
– Nem akarok pasizni. Elegem van belőlük!
Felnevettem.
– Hogyne, drágám. Leteszlek, ha nem baj. Muszáj
elkezdenem készülődni, különben sosem leszek kész, és még Elliotot is meg
akarom látogatni.
Ennek ellenére még fél órán keresztül
beszéltünk Dawnnal, mire feleszméltem, hogy így tényleg nem lesz belőlem semmi.
Sűrű bocsánatkérések közepette nyomtam ki a telefont, de megígértem neki, hogy
a koncert előtt mindenképpen folytatjuk az eszmecserét. Ezt követően
megrohamoztam a fürdőt, s nekiláttam a hajamnak és a sminkemnek. Nem sok kedvem
volt ezzel foglalkozni, úgyhogy a még nedves hajamat egyszerűen csak megszárítottam,
ettől egy kicsit hullámos lett. Gondolkodtam, hogy ezt göndörítsem-e tovább, de
végül úgy döntöttem, így hagyom. Mivel a ruhám halványbézs színű, nem akartam
az arcomat sem sötétre sminkelni, ezért csak nude színekkel dolgoztam. Két
órámba telt, mire mindennel elkészültem, anya pedig eközben kint idegeskedett,
hogy nem fogunk időben odaérni. Megértem bocsánatot kérni, miközben magamra
rángattam a lenge, combközépig érő ruhát, a koncertre szánt ruhákat pedig csak
behajítottam egy táskába, és már robogtam is le a nappaliba, ahol anya és
Gerard már türelmetlenül toporzékoltak, szülőm pedig még akkor is veszekedett
velem, miközben a cipőmet és kabátomat vettem. Próbáltam nem felhúzni magam, de
ekkorra már annyira ideges voltam, hogy nem bírtam megállni, hogy ne beszéljek
vissza, ami újabb kellemetlen pillanatokat szült. Az ékszereimet már csak a
kocsiban tudtam felvenni, s a kiszakadt harisnyámat is a második jelzőlámpánál
vettem csak észre. Amint megemlítettem, anya ismét rám üvöltött, hogy miért nem
tudok egy kicsit jobban figyelni, sőt, még azzal is meggyanúsított, hogy
szándékosan teszem mindezt, csakhogy szabotáljam a partit. Erre már nem
válaszoltam, inkább csak lekaptam a harisnyát magamról, és magam mellé
hajítottam, s durcásan hátradőltem.
A csúszás miatt anya nem is engedte, hogy
felmenjek vele Elliothoz, úgyhogy az autóban kellett várnom, míg megfordul. Ő
sem maradt sokáig, de rettenetesen irigyeltem, amiért legalább pár szót tudott
a bátyámmal váltani. Az út hátralévő részében csak mérgesen meredtem ki az
ablakon, s reméltem, hogy tudja, mennyire haragudtam rá, amiért nem mehettem be
Elliothoz.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, így
nem is igazán figyeltem, a város melyik része felé megyünk, de amikor egy
ismerős utcára kanyarodtunk rá, hirtelen megállt bennem az ütő. Ugyan egyszer
jártam csak erre, akkor viszont annyira lenyűgözött a környék, hogy nem győztem
bámulni a sok hatalmas, fényűző házat. Volt egy azonban, amely elég mély
benyomást tett bennem, főleg, mivel belülről is láthattam. Imádkoztam, hogy még
csak a közelébe se menjünk annak a pompás építménynek, amikor azonban Gerard
felhajtott a kocsi feljáróra, hangosan felnyögtem, és egészen picire húztam
össze magam. Istenem, csak vele ne
kelljen találkoznom!
Szemlesütve szálltam ki az autóból, és
igyekeztem anyám mögött meghúzni magam, s elég erősen törekedtem arra, hogy még
csak véletlenül se nézzek senkire sem. Azonban nem bírtam ki, odabent muszáj
volt körülnéznem. Bár semmi sem változott azóta, hogy itt jártam, még mindig
lenyűgözőnek tartottam az egész helyet. A szemem egy pillanatra megakadt a
szobákhoz vezető lépcsőn, s egy pillanat alatt elpirultam, ahogy eszembe jutott
az a bizonyos éjszaka.
Az emelet helyett azonban egy hatalmas,
fényárban úszó terembe tereltek minket, amely tele volt elegánsan felöltözött,
komoly emberekkel. Valahonnan halk hegedűszó hallatszott, biztosítva ezzel az –
unalmas – hangulatot, oldalt pedig a díszes terítővel letakart asztalokon
falatnyi ételek kaptak helyet. Mivel csak azt a zabkását ettem ébredés után,
egyből odasiettem, elszakadva anyáéktól, s lecsaptam a legfinomabbnak kinéző,
krémes süteményekre. Közben egy pincér lépett oda hozzám, és pezsgővel kínált,
azonban kedvesen visszautasítottam. Szinte ki sem józanodtam még, nem hiányzik,
hogy újra részeg legyek.
Kerültem az emberek tekintetét, s inkább a
sarokban húzódtam meg, mindenkitől távol. Anyáékat azonban szemmel tartottam,
hogy tudjam, mégis merre vannak, de úgy tűnt, nélkülem is tökéletesen érzik
magukat. Nem is értem, miért rángattak akkor el magukkal.
– Nocsak, Avery?
Még a vér is megfagyott bennem, mikor
meghallottam a hangját magam mellől. A szívem hevesen kezdett dobogni az
izgalomtól és a félelemtől, s csak nagyon lassan mertem ráemelni a tekintetem.
Nem tudtam megállni, hogy ne mérjem végig; most is szívdöglesztően festett.
Elegáns öltönyt viselt, csuklóján drága óra virított, szőke tincseit pedig kitűrte
a szeméből, így ezúttal jobban láthattam kék íriszeit. Ajkán mosoly bujkált,
gödröcskéit látva pedig majdnem elolvadtam. Még helyesebb, mint emlékeztem…
– Charles! – Mosolyt erőltettem az
arcomra, de azért kissé hátrébb léptem, tartva egy biztos távolságot magunk
között. – Nem hittem, hogy újra láthatlak.
A srác vigyora még szélesebb lett.
– Én sem, főleg, hogy a múltkor szó nélkül
leléptél. Gondolom, nem okoztam elég nagy örömöt, ha érted, mire gondolok.
Éreztem, ahogy minden vér az arcomba
szökik. Azt az éjszakát elég nehezen sikerült csak kivernem a fejemből. Charles
fergeteges volt az ágyban, és utána még napokig vágytam rá. Csak Castielnek
sikerült elterelni róla a gondolataimat, és azóta eszembe sem jutott, hál’
istennek. A fene se gondolta, hogy egyszer újra fogok vele találkozni. Istenem,
miért kellett anyáéknak idehoznia? Nincs még elég bonyodalom az életemben?
– Tudod, változtál ám azóta! – Charles
kissé félrebillentette a fejét, így mért végig. Tekintete perzselő volt, s nem
tetszett, amit kiváltott belőlem. – Csak úgy vibrál az aurád! Nem akarsz
mesélni egy kicsit?
Charles úgy viselkedett, mintha ezer éve
barátok lennénk, holott egyáltalán nem ez volt a helyzet. Egyszer akadtam vele
össze, akkor is részeg voltam, s csak el akartam felejteni a tüzet és anyám
szabályait, ennek a célnak pedig tökéletesen megfelelt. De már akkor sem tudott
semmit az életemről, s most sem éreztem azt, hogy bármibe be kellene avatnom.
– Barátom van – jelentettem ki, s közben
levettem egy pezsgős poharat az előttem elhaladó pincér tálcájáról, s nagyot
kortyoltam az italból. Ennyit arról, hogy nem fogok inni…
Charles felnevetett.
– Egy kis beszélgetésben nincs semmi. Na,
gyere!
Meg sem várta a válaszom, azonnal ráfogott
a csuklómra, és a hatalmas terasz felé vezetett. Odakint borzasztóan hűvös
volt, de annyira zavarban voltam, hogy ez még csak fel sem tűnt. Sőt, kissé
melegem is volt, az arcom pedig lángolt.
– Ha tudom, hogy te is itt leszel, el sem
jövök – jegyeztem meg halkan, mire Charles színpadiasan a mellkasához kapott,
és lebiggyesztette a száját.
– Aú, ez fájt! – nevetett fel. – Tudod,
ezt még egy lány szájából sem hallottam. De tetszik.
Elkaptam róla a tekintetem, és a tájat
kezdtem bámulni. Ugyan túl sok mindent nem láttam, az utca túloldalán lévő fák
mindent eltakartak, de még a növények is érdekesebbnek tűntek hirtelen. Nem
akartam itt lenni, főleg vele nem. Az előbb, ahogy megfogta a kezem, eszembe
jutatta, milyen jó is volt, amikor szabadon flörtölhettem, és kedvemre
csinálhattam, amit csak akartam. Szerettem Castielt, tényleg. De borzasztóan
hiányoztak a kalandok. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ha
Castiel nem lenne, boldogan vetném magam Charles karjaiba, s ezeket a
gondolatokat igencsak nehezen tudtam kiverni az agyamból.
– Szóval, hova jársz suliba?
Aranyosnak találtam, hogy Charles még
azután is beszélgetni szeretne, hogy ilyen bunkóm adtam a tudtára, nem szívesen
látom, s nem is tudtam megállni, hogy ne válaszoljak neki. Végül is, ez csak
egy kis társalgás két ember között. Abban tényleg nincs semmi, nem igaz?
– Sweet Amoris. Jó hely, rengeteg
programmal. Szívesen látjuk az új diákokat! – villantottam rá egy kedves mosolyt.
Charles is elvigyorodott.
– Nem, köszi. Nekem a Jeanjeaquet
tökéletesen megfelel.
Döbbenten meredtem rá. Most komolyan jól
hallottam, amit mondott? Jeanjeaquet, álmaim iskolája, ahonnan csak a folytonos
visszautasítást kaptam. Hirtelen irigykedni kezdtem Charlesra. A legelitebb,
legklasszabb gimnázium a környéken, és ez a piszok mázlista a tagja lehet!
– Úgy látom, sikerült felkeltenem az
érdeklődésed! – Charles mély, karcos hangon nevetett fel.
– Most csak viccelsz? Mióta az eszemet
tudom, próbálok bekerülni, de eddig csak a visszautasító levelet küldték,
legutóbb pedig még csak nem is válaszoltak!
Charles közelebb lépett hozzám, hosszú
ujjait végigsimította a felkaromon. Jóleső bizsergés futott végig a testemen, s
nem is húzódtam el tőle. Jól esett az érintése.
– Ha gondolod, szólhatok pár szót az
érdekedben. – Egészen közel hajolt hozzám, ajkai súrolták a fülcimpám. – A
nagyapám az igazgató.
Nagyot nyeltem, és próbáltam nem a szexi
hangjára összpontosítani, s nehezen, de inkább hátrébb léptem. Ennél tovább
azonban már nem tudtam menni; éreztem, ahogy a derekam a terasz korlátjának
ütközött. Nem menekülhetek.
Meg kell hagyni, Charles ajánlata igencsak
csábító volt, hiszen elég régóta próbálok már bekerülni a művészeti suliba. De
a számomra legfontosabb emberek mind a Sweet Amoris diákjai, s bármennyire is
szeretném a Jeanjeaquet egyenruháját viselni, nem akarom ott hagyni Dawnt,
Castielt és többieket. A gimnázium nem is ebben a városban van, kollégista
lennék, és nem biztos, hogy meg tudnám oldani, hogy minden hétvégén hazajárjak.
Ráadásul most, hogy Elliot is felébredt, és hamarosan otthon lesz… Nos,
szerettem volna annyi időt tölteni vele, amennyit csak lehetséges. Erre pedig
csak úgy van lehetőségem, ha a Sweet Amorisban maradok.
– Nekem is megfelel a Sweet Amoris, de
azért köszi – mosolyogtam rá, majd egy lépést tettem oldalra. – Most viszont
megkeresném anyát, ha nem bánod.
Charles azonnal átfogta a derekamat, és
magához rántott.
– Mi lenne, ha a ma estét velem töltenéd?
– kérdezte csillogó szemekkel. – Sokkal jobb dolgokat tudnék mutatni neked.
Egykor biztosan lenyűgözött volna, amit
mondott. De ez nem az a helyzet volt. Óvatosan lefejtettem magamról a kezét, s
megindultam a terem felé.
– Barátom van, Charles – ismételtem. –
Barátom van.
Odabent egyből anya keresésére indultam, s
hál’ istennek, hamar meg is találtam, közel az ajtóhoz. Azonnal megindultam
felé, közben az üres poharamat kicseréltem egy másikra. Úgy nyeltem a pezsgőt,
mintha víz lenne, s tudtam, hogy ez hamar ütni fog, főleg, hogy alig van bennem
valami kaja, de abban a pillanatban mást sem szerettem volna jobban, mint
felejteni. De ember, ez egyáltalán nem könnyű, ha Charles egyfolytában a
nyakadban liheg. Amíg anyával és valami pénzes fickóval társalogtam, Charles is
felbukkant, és ami a legrosszabb, teljesen benyalta magát a szülőmnél és
Gerardnál is. Anya mosolyogva figyelte, ahogy Charles a tanulmányi eredményeiről
beszél, ami lássuk be, sokkal jobb volt, mint Castielé. Anyunak egy szót sem
kellett szólnia ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében; minden az arcára volt
írva. Amikor Charles átkarolta a derekam, szélesen vigyorogva méregetett
minket, a fejében valószínűleg már az esküvőt tervezte. Nem is érdekelte, hogy
mennyire kellemetlenül érzem magam a srác társaságában, ő csak azt hajtogatta,
mennyire szép pár lennénk. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy
nekem már van valakim. Egy olyan valakim, aki egy cseppet sem gazdag,
fikarcnyit sem érdekli a tanulás, és rettenetesen balhés.
Charles azonban Castiel tökéletes ellentéte
volt; jól nevelt, gazdag, és hatalmas céljai voltak, amiket minden bizonnyal
meg is tud valósítani majd. Anyám mindig ilyen pasit akart nekem, ezért akadt
ki, mikor rájött, hogy Castiellel összejöttünk. Egy percre sem mertem magára
hagyni őt és Charlest, ezért mindenhova követtem őket, s végighallgattam az
unalmas beszélgetéseiket.
– Mondd csak, Charles, honnan ismered
Averyt?
Anyám kérdésére félrenyeltem a pezsgőt, s
ott, a terem kellős közepén fuldokolni kezdtem. Charles látszólag jót derült
ezen, aztán szülőm felé fordult, hogy válaszoljon. Ha az igazat mondja, neki annyi!
– A Sweet Amoris színjátszó köre múlt
hónapban járt nálunk, akkor találkoztunk először.
Nos, nem is emlékszem, mikor vettem részt
utoljára a színjátszó köri programokon, ezért eléggé meglepődtem, mikor Charles
megemlítette, hogy jártak a művészeti suliban. Ha én ezt tudom… Mindenesetre,
örülök, hogy ez eszébe jutott; úgy látom, anyának még csak fel sem tűnt, hogy
Charles hazudik, ami szuper. Tényleg remek színész a srác.
– Egyszer együtt kellene vacsoráznunk –
ajánlotta fel Gerard, mire villámokat szóró szemekkel néztem rá. – Régen
találkoztam édesapáddal, volna mit bepótolni.
Charles elmosolyodott.
– Ahogy látom, ő most eléggé elfoglalt, de
meg fogom neki említeni. Köszönjük a meghívást!
Egy kaján vigyort villantott felém, mire
csak kiöltöttem a nyelvem, és arrébb sétáltam. Egy újabb pohár pezsgőért
nyúltam volna, mikor a táskám rezegni kezdett a telefonomtól. Gyorsan
kihalásztam a kis készüléket, s fogadtam a hívást.
– Avery? – hallottam meg Dawn aggódó
hangját. – Hol vagy? Tíz perc múlva kezdődik a koncert!
Ó,
basszus!
__________________________________________
Red Dress [CsJ Nathaniel & Dake]
Keep dreaming, darling [Exo HunHan - YAOI!]
Unnie [BTS J-Hope]
Csak gratulálni tudok Avery-nek, amiért részegre itta magát, s arra sem emlékszik meddig tartott a buli. XD Ami pedig az anyját illeti, kezd szimpatikus lenni, bármennyire nem volt az a legelején...
VálaszTörlésCharles az elején szimpatikus volt, de most egyáltalán nem. Csak nekem tűnik úgy, mintha valami rosszban sántikálna?!
Avery elfelejti a koncertet, ezért is csak gratulálni tudok neki. De látszik, hogy a maga módján még mindig teljesen szét van csúszva.
Unnie, siess a folytatással, nagyon jó lett. :D
Megesik, na :D Ne bántsd :D Várj még egy picit, lehet, meggondolod magad.:D
TörlésNem sántikál rosszban ;) De tény, hogy okkal tűnt fel még egyszer :D
Sietek!^^
hiába...amikor már azt hiszem nem lehet jobb bumm!! még egy jobb rész.ez lesz nekem a végzetem IMÁDOM EZT A BLOGOT és mégcsak nem is castel fan vagyok...avery szép volt elfelejtetted a barátod koncertjét,tapsot neki:")
VálaszTörléshajrá raina ;)!!!!!
Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésed!^^ (Én sem vagyok Castiel fan, de pssszt, ez titok :D)
TörlésRendben nem mondom el senkinek :D!
VálaszTörlésRendben nem mondom el senkinek :D!
VálaszTörlés:DD
TörlésNagyon jó volt, légyszi jöjjön össze még egyszer Avery Charlessal, csak egy kis romantikát köztük *.*
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett!^^ Na, de hát Avery most Castiellel jár!:O :DD
Törlésmikor jön a kövi rész?
VálaszTörlésHétvégére tervezem, remélem sikerül is hoznom :)
TörlésRaina neked van instagrammod?😀
VálaszTörlésIgen :) @jennas_96 :)
Törlésmelyik hétvégére értetted ? :)
VálaszTörlésMúlt hétvégére ^^" De most már a vége felé járok, holnap hozom.:D
TörlésJáj, az a fránya alkohol... csak a baj van vele:)
VálaszTörlésHmmm, érdekes, elég megkapó a srác, Dakere emlékeztet:)
Jaj, remélem odaér a koncertre és nem gerjeszti a feszültséget tovább!
xoxo,
T
Pedig Dake eszembe sem jutott, mikor Charlest megalkottam :D
Törlés