Csóközön!♥
Meg is jöttem a 43. fejezettel, amelyben ismét Deborah titka áll a középpontban.
Remélem elnyeri a tetszéseteket!^^
Köszönöm szépen a véleményeiteket!:)
Jó olvasást kívánok ehhez a részhez is!^^
Puszi,
Raina
43.
Egy igazi angyal
Nos, azt hiszem, elég sok megdöbbentő
dolog ért mostanában, de amikor meghallottam Deborah szavait, amelyeket
igazából fel sem sikerült fognom, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, s úgy
bámultam rá, mintha öt feje nőtt volna. Teljes csend telepedett közénk, s fogalmam
sem volt, mit mondhatnék. Deborah arcára minden gondolata kiült, s csak akkor
tudatosult bennem igazán, hogy mennyire komoly dologról is van szó. Az ajkamba
haraptam. Egy tucatnyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem volt merszem
bármelyikre is rákérdezni, mert bizonyára fájó pont ez Debbie-nek.
Vajon
hol van most a gyerek? Egyedül neveli? Vagy lehet, hogy nem is ő vigyáz rá? Na,
és ki az apa?
– Hirtelen milyen csendes lettél – sóhajt
fel Debbie. – Gyerünk, látom rajtad, hogy kérdésed van. Ne kímélj!
Felpattantam, s fel-alá kezdtem járkálni.
Biztosan tudni akarom a teljes igazságot? Úgy értem, persze, mindvégig ezt
akartam, de ha kiderül, hogy Castieltől van a gyerek, nos, nem biztos, hogy túl
tudnék lépni ezen a tényen. Sőt, abban a pillanatban szentül meg voltam
győződve arról, hogy ha Deborah azt mondja, Castiel az apa, szakítok a fiúval.
Borzalmasan érezném magam, ha annak a kisgyereknek miattam kellene mellőznie az
egyik szülőjét. Már pedig Castiel biztosan jó apa lenne. Talán egy kicsit
megkomolyodna.
– Castieltől van, igaz? – Kicsit mérgesen
csúsztak ki a szavak, amelyeket rögtön meg is bántam.
Nem akartam veszekedni, s a
féltékenykedésre sem volt okom, elvégre Castiel és Deborah még együtt voltak,
mikor a lány teherbe esett. De belül mégis szétfeszített a fájdalom, s úgy
éreztem magam, mint akit elárultak. S fogalmam sem volt, mit tehetnék. Deborah
megkért, hogy ne mondjam el a titkát senkinek, főleg Castielnek ne. De ha van
egy kis emberke, aki az ő vére, joga van tudni róla. De az önző énem egy szót
sem akart szólni, mert félt, hogy így elveszíti Castielt. A lényem két része
harcolni kezdett egymással, s az érzés szinte darabokra szakított.
– Nem vagyok benne biztos. – Deborah
lesütötte a szemét, s tördelni kezdte az ujjait.
– Mi az, hogy nem vagy benne biztos? –
kérdeztem döbbenten.
Deborah nagy levegőt vett, s letörölt egy
könnycseppet az arcáról.
– Emlékszel a menedzseremre?
Kicsit meg kellett erőltetnem magam, de
végül sikerült felelevenítenem magam előtt az illetőt. Fiatal, a húszas évei
közepén járó férfi volt, éles arccsontozattal és határozott tekintettel.
Öltönyben pedig még a lélegzetem is elállt tőle. Határozottan nehéz lenne őt
elfelejteni.
– Szerintem mindannyian emlékszünk rá. Mi
van vele?
Deborah habozott, s mindenhova nézett,
csak éppen rám nem, s ez nagyon nem tetszett. Úgy éreztem, egy olyan dologba
készült beavatni, amelyre nem állok készen.
– Sokat gondolkoztam, mielőtt aláírtam
volna a szerződést. Piszkos egy szakma ez, én mondom neked, Avery! Ha a
legjobbakkal akarsz együtt dolgozni, nem elég tehetségesnek lenned. Ha be
akarsz futni, és az álmod az, hogy a legnagyobbak között lehess, sajnos olyan
dolgokba is bele kell menned, amit önszántadból nem tennél meg.
Ugyan Deborah nem mondta ki konkrétan,
mégis tudtam, mire gondolt, s ez lesokkolt. Gépies mozdulatokkal ültem vissza a
lépcsőre, miközben a velem szemben lévő dobozt bámultam.
– Tehát lefeküdtél a menedzsereddel…
Deborah keserűen felnevetett.
– Ó, ha csak róla lenne szó! Rajta kívül
még két emberrel, akik azt ígérték, sztárt csinálnak belőlem, ráadásul rövid
időn belül. De csak a szájuk volt nagy, és amint megkapták, amit akartak,
mintha meg is feledkeztek volna rólam, húzták, halasztották a dolgot.
Valahol mélyen mindig is sejtettem, hogy a
popszakma nem fenékig tejfel. De ezt olyan szájából hallani, aki mindezt át is
élte… Olyan érzés volt, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna rám.
– De végül is sikerült…
– A francokat sikerült! – horkantott fel.
– Az első koncert után rosszul lettem. Másnap reggel tudtam meg, hogy terhes
vagyok, amit persze rögtön közöltem is a céggel, mire felbontották a
szerződést. Azt mondták, csak problémát jelentek nekik, és ilyen állapotban
biztosan nem engednek debütálni.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Akkor…
melyikük a gyerek apja?
– Nem tudom biztosan. De mindegy is. Nem
akarok ezzel foglalkozni többé.
Meglepetten pislogtam Debbie-re.
– De a kicsinek szüksége lesz egy apára,
aki…
– Ki mondta, hogy megszültem? – Deborah
villámokat szóró szemekkel nézett rám, mire minden szó belém fagyott. – Fiatal
vagyok még egy gyerekhez, Avery! A szüleim így is kikeltek magukból, mikor
megtudták, hogy terhes vagyok, és közölték, hogy nem hajlandóak beszállni a
költségekbe. – Nagy levegőt vett. – Látnod kellett volna a megkönnyebbülést az
arcukon, mikor megmondtam nekik, hogy eszem ágában sincs megtartani.
Kezdett összeállni a kép. Deborah azon a
koncerten tényleg nem nézett ki valami jól, de mindannyian azt hittük, az
izgalom miatt van az egész. Másnap a reptéren gyűlt össze a csapat, hogy
elbúcsúzzunk a lánytól; még Castiel is eljött, holott borzasztóan haragudott
Debbie-re, amiért elárulta, s szakított vele azért, hogy híres legyen. De
Deborah végül nem bukkant fel, később pedig azt írta egy üzenetében, hogy
korábbi géppel kellett mennie. Senki nem gyanított semmit. Pedig ezek szerint
végig a városban volt, és őrlődött. Egy kissé hibásnak éreztem magam. Észre
kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel. Lehet, hogy nem tudtam volna sok
mindenben segíteni, de azt hiszem, Deborah-nak abban az időszakban nagy
szüksége lett volna egy lelki támaszra.
– És a bátyám? – kérdeztem rá végül,
elvégre ez érdekelt a legjobban.
Deborah arcán őszinte, kedves mosoly
jelent meg.
– Elliot egy igazi angyal – felelte. –
Akkor futottam össze vele a kórházban, mikor a dokival az abortusz időpontját
beszéltük meg. A folyosón találkoztunk, épp a haverjától jött, és észrevette,
hogy valami nincs rendben. Beültünk egy kávézóba, én pedig elmondtam neki
mindent.
Elliot mindig is szeretett másokon
segíteni, szóval egyáltalán nem lepett meg, hogy Deborah mellett állt. Valóban
egy igazi angyal…
– Segített átvészelni azt az időszakot –
folytatta. – A külvárosban bérelt lakást nekem, így esély sem volt arra, hogy
összefussak veled vagy Castiellel. Vagy akárki mással. Szinte minden nap
feljött, segített főzni és felzárkózni a tantárgyakból. – Így már világos, miért
kérdezte Elliot állandóan, mi a lecke. – Sosem éreztem még csak hasonlót sem
senki iránt, Avery. Nagyon szerettem a bátyádat, sőt, még mindig szeretem. De
aztán egyszer csak nem jött, és a hívásaimra sem válaszolt. Egy pletykás
vénasszonytól kellett megtudnom, hogy felvették egy külföldi egyetemre! –
Mérgesen szorította ökölbe a kezét. – Dühös voltam, amiért egy szót sem szólt,
és csak úgy lelépett, mindenféle búcsú nélkül. Teljesen összetörtem, de muszáj
volt munkát találnom, hogy fizetni tudjam a bérleti díjat és a rezsit. Közben
eldöntöttem, hogy visszajövök, és rajtad állok bosszút. – Igen, ez a része elég
elevenen élt bennem. – El akartam tőled venni Castielt, mert zavart, hogy te
boldog vagy, míg én szenvedek a bátyád miatt. – Deborah tekintete hirtelen
ellágyult, s a szemei újra megteltek könnyekkel. – Egyik nap viszont követtelek
titeket a kórházba, és amikor megláttam Elliotot… Annyira fájt, érted?
Bűntudatom volt… egész idő alatt átkoztam őt, amiért magamra hagyott, holott
nem is ez volt a helyzet.
Deborah elhallgatott, én pedig még mindig
a szavait elemezgettem magamban. Úgy éreztem, túl sok információ zúdult a
nyakamba, de legalább tisztult előttem a kép. Már tudtam, miért maradt ki
Elliot állandóan. Ezek szerint Debbie-hez menekült, mikor a szüleink
veszekedtek, és valószínűleg mindent el is mondott neki. Nekem sosem
panaszkodott, előttem mindig erősnek mutatta magát, a tökéletes bátynak.
Persze, tudtam, hogy ő is nehezen viseli, és kicsit rosszul esett, hogy
Deborah-nak öntötte ki a lelkét és nem nekem. De mindegy is, a múlton már nem
lehet változtatni.
– Még ezek után is a barátom akarsz lenni?
– kérdezte halkan, szipogva.
– Én… Egy kis időre van szükségem,
Deborah. – Felálltam és leporoltam magam. – De mit szólnál, ha együtt mennénk
be Elliothoz a délelőtti programok után?
Debbie szemei felcsillantak.
– A-az jó lenne! Köszö…
Debbie-t a fentről jövő zajok szakították
félbe, s még pont időben fordultam az ajtó felé, hogy lássam, amint egy nagyon
feldúlt Castiel viharzik le a lépcsőn, s csikorogva fékez le előttem. Aggódva
mérte végig az arcom, majd miután megbizonyosodott valamiről, kifújta a
levegőt, s szorosan magához ölelt.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –
kérdeztem döbbenten, s átkaroltam a nyakát.
– Nathaniel mondta, hogy erre látott futni
– vallotta be. – Azt is megemlítette, hogy szerinte megint rohamod volt, szóval
gondoltam jobb, ha rád nézek. Jól vagy?
Castiel válla felett Deborah-ra néztem,
aki kétségbeesetten kezdte rázni a fejét, így jelezve, hogy ne szóljak egy szót
se Castielnek a gyerekről. Mély levegőt vettem, s hátrébb léptem.
– Persze. Szerencsére Debbie pont itt volt
és segített. – Nem akartam Castielnek hazudni, de hirtelen nem jutott eszembe
más. Nem szerettem volna vele Deborah titkáról beszélni. Legalábbis egyelőre.
– Segített? – Castiel felvont szemöldökkel
fordult Debbie felé.
Deborah bólintott.
– Anya pszichológus, úgyhogy tudtam, mit
kell ilyenkor tenni. – Castielre mosolygott. – Nem kell aggódnod, Avery tényleg
jól van.
Castiel motyogott valamit az orra alatt,
majd felém fordult, s közölte, hogy késésben vagyok, és már rég el kellett
volna mondanom a beszédem. Körülbelül tíz perces csúszásban voltunk, s az
igazgatónőt majd szétvetette az ideg, s kis híján rám förmedt, mikor meglátott.
Szerencsére Nathaniel idejében elráncigált az ingerült nő elől, s fellökdösött
a színpadra. Rengeteg szempár kapta felém a tekintetét, én pedig azonnal
belekezdtem a nyitóbeszédbe, ám a gondolataim folyton elkalandoztak. Debbie-n
járt az eszem, s hirtelen nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi van, ha
tévedett? Mi van, ha a gyerek mégis csak Castieltől volt, és a fiú még csak nem
is tud róla? Persze, nem sok esély volt rá, de mi van, ha mégis? S ha ez
Castiel tudomására jut, vajon mennyire fogja megváltoztatni a kapcsolatunk?
Mikor a beszéd végére értem, próbáltam
feleleveníteni magamba mindent, ami az imént elhangzott, de csak remélni
tudtam, hogy az összes fontos információt elmondtam. Amint a diákok izgatottan
megindultak az első vetélkedő helyszínére, előkaptam a farzsebemben lévő kis cetlit,
s Nathanielhez fordultam. A srác végül biztosított, hogy egyedül azt hagytam
ki, hogy a délelőtt folyamán összegyűlt összeg egy iskolai program keretén
belül kerül felhasználásra, de szerencsére ő kiegészítette a beszédet.
– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – Nem
is tudom, mit tennék, ha te nem lennél.
– Valószínűleg tönkre tennéd az egész
napot – viccelődött. – Nézd, semmi közöm hozzá, de látom, hogy nem vagy jól.
Pihenj le az orvosiban, Melody és én majd lebonyolítjuk a vetélkedőt.
Normális esetben sértődötten vonultam
volna el. De Nathanielnek igaza volt, tényleg nem éreztem jól magam, s
bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült mindenre maximálisan összpontosítanom.
Szóval örömmel adtam át a két DÖK-ösnek a vezető szerepet, ám ahelyett, hogy az
orvosiba mentem volna pihenni, megkerestem Dawnt. Éppen a sütis pultnál
ácsorgott, és két muffint adott el két gólyának.
– Egek, rosszabbul festesz, mint fél
órával ezelőtt! – jegyezte meg, miközben a kis dobozba helyezte a pénzt.
Megvárta, amíg a két lány elsiet, majd felém fordult. – Sikerült beszélned
vele, igaz?
Fáradtan rogytam le a Dawn mögött lévő aprócska
székre, s a falnak döntöttem a fejem.
– Aha – sóhajtottam fel. – A programok
után együtt megyünk be Elliothoz.
Dawn sértődötten húzta fel az orrát.
– Szuper, szóval már öribarik is vagytok?
Mérgesen néztem Dawnra.
– Ha jól emlékszem, régen te is állandóan
a nyakában lihegtél.
Dawn összefonta maga előtt a kezét.
– Az régen volt! De tudomásom szerint
utálod. Mit mondott, amitől megváltozott a véleményed?
Ó,
ha te az tudnád! De nem akartam beszélni róla, egyrészt a
saját érzéseim, másrészt pedig a Debbie-nek tett ígéretem miatt. Ráadásul
biztos voltam benne, hogy ez a dolog előbb-utóbb ki fog derülni, és
beláthatatlan következményei lesznek, amitől rettenetesen tartottam.
– A lényeg, hogy szereti a bátyám –
közöltem Dawnnal. – És ha igaz, amit mondott, Debbie is fontos Elliot számára.
Dawn felhorkantott.
– És mégis mióta hisszük el azt, amit
Deborah mond?
Jogos; Deborah annyiszor hazudott már
nekünk, hogy nem lehettem tökéletesen biztos abban, hogy az igazat mondta.
– Ha Elliot is ugyanezzel a történettel
áll elő, akkor kénytelen leszek hinni neki. – Komolyan néztem Dawnra. – És
mindketten tudjuk, hogy Elliot rosszul hazudik, szóval észre fogom venni, ha
valami kamu szöveget mond.
Dawn elhelyezkedett a mellettem lévő
széken.
– Azért csak légy óvatos, oké? Nem bízom
Debbie-ben. Castiel tudja?
Hevesen ráztam a fejem.
– Még nem volt időm beszélni vele.
Dawn úgy nézett rám, mintha gondolatolvasó
lenne.
– Deborah titka befolyásolhatja a
kapcsolatotokat?
És abban a pillanatban tényleg azt hittem,
hogy Dawn rendelkezik a gondolatolvasás képességével. Vagy csak jó emberismerő
volt, ki tudja. Mindenesetre eléggé rátapintott a lényegre.
– Igen. Vagy is… nem tudom biztosra.
Meglehet. Éppen ezért vacillálok. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek, de úgy
érzem, Castielnek joga van tudni. De nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla, mert
lehet, hogy a végén szakít velem.
Dawn óvatosan megszorította a kézfejem.
– Tudod, ha együtt kell lennetek, úgyis
együtt lesztek – mondta. – De lehet, hogy nem ő az igazi. Hagynod kellene, hogy
minden úgy történjen, ahogy annak lennie kell. Üljetek le hárman, és
beszéljétek meg.
Döbbenten néztem Dawnra. Régóta a legjobb
barátnőm már, de azt hiszem, az évek során soha nem adott még ennyire bölcs
tanácsot. Rávigyorogtam.
– Nocsak, drágám, kezdesz felnőni! –
nevettem fel. – Az a Dawn, akit én ismerek, sosem mondott volna ilyet.
A lány hátradobta szőke tincseit, és
vidáman nézett rám.
– Hát, lehet, hogy csak féltékenység
mondatja velem. Amióta együtt vagy Castiellel, rám szinte alig szakítasz időt.
Tudod, mennyire hiányzik a vásárlás, a kávézás és a bulizás? Nélküled egyik sem
jó móka!
A bűntudat ismét kezdte felütni a fejét.
Én is tudom, mennyire elhanyagoltam mindenkit Castiel miatt, de valahogy sosem
sikerült elszakadnom a fiútól. Lehet, hogy egy csajos kiruccanás kicsit elvonná
a figyelmem a problémákról.
– Bepótoljuk, ígérem!
Dawn rám mosolygott, majd a pulthoz
lépett, hogy kiszolgáljon pár évfolyamtársunkat. Szomorúan figyeltem, ahogy
tesz-vesz maga körül, s nem tehettem róla, de eléggé féltékeny voltam rá ez
miatt. Annyira vártam ezt a mai napot, mégis itt ülök, s semmit sem teszek.
Újra és újra megkérdőjeleztem az életem, s fájt beismernem, de már csak halvány
árnyéka voltam a régi önmagamnak. A történések elindítottak bennem valamit, s
úgy éreztem, jó úton haladok az őrület felé. Ez lenne a sorsom? A depresszió, a
félelem? Ráadásul ilyen fiatalon?
A délelőtt további része eseménytelenül
telik – legalábbis számomra. Míg a többiek remekül szórakoztak, s mindenki azt
hangoztatta, mennyire tetszenek nekik a programok, én fel-alá járkáltam, s
kerestem a helyem, ám úgy tűnt, mindannyian megvoltak nélkülem, s sehol sincs
szükség az én segítségemre. Nathaniel néha próbált bevonni, s hagyta, hogy
egy-egy feladat után kihirdessem a nyertest, de nem elégedtem meg ennyivel. Úgy
volt, hogy a vetélkedő lebonyolítása az én feladatom, mégsem voltam képes
odaállni az emberek elé. Ráadásul akárhányszor megpillantottam Deborah-t vagy
Castielt, rögtön a lány titka jutott eszembe, amitől összerándult a gyomrom, s
hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Alexy és Rosa néha megkeresett, s
próbált felvidítani, de a kis akciójuk sem járt sikerrel. S ha a kedvtelenségem
még nem lenne elég, az igazgatónő is szúrós pillantásokkal méregetett az idő
nagy részében, amiért nem teszem a dolgom, s biztos voltam benne, hogy jövő
héten első dolga lesz, hogy behívjon az irodájába.
– Na, indulhatunk?
Annyira elmerültem a gondolataimban és az
önsajnálatban, hogy kis híján fél métert ugrottam hátrébb, mikor Deborah
megérintette a vállam. A kapu előtt vártam rá, miután elköszöntem Castieltől, s
szóltam a lányoknak, hogy egy óra múlva csatlakozom hozzájuk. Úgy beszéltük
meg, hogy Rosánál gyűlünk össze, így segíthetünk egymásnak elkészülni az esti
halloween partira, majd onnan megyünk vissza a suliba. Debbie-nek persze még
nem szóltam, pedig eszembe volt, ám se Rosa, sem pedig Dawn nem repdesett az
örömtől, mikor közöltem velük, hogy szeretném, ha Deborah is csatlakozna
hozzánk. Némi unszolás után végül beleegyeztek.
– Busszal vagy gyalog akarsz menni? –
kérdeztem, de a lábaim automatikusan a buszmegálló felé vették az irányt.
Amikor azonban feltűnt, hogy Debbie nem jön utánam, kíváncsian fordultam hátra.
– Valami baj van?
Deborah tanácstalanul nézett rám, miközben
idegesen helyezte a súlyt egyik lábáról a másikra. Egy pillanatra annyira
elsápadt, hogy attól féltem, menten összeesik az utcán.
– Én csak… Legszívesebben azonnal
odamennék, de… Annyira izgulok! És úgy érzem, nem állok készen a találkozásra.
Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen
megértettem Debbie érzéseit, mert nem így van. A helyében én rohantam volna a
kórházba, hogy találkozhassak Elliottal. Nem értettem ezt az egész időhúzást.
– Akkor gyalog?
Debbie némi habozás után bólintott, s
megindultunk a kórház felé. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, sőt,
próbáltam tartani közöttünk egy kis távolságot. Kényelmetlenül éreztem magam a
társaságában, s szerintem ezt ő is érezte, ezért sem erőltetett társalgást.
Amikor azonban beléptünk a kórházba, felé fordultam. Nem akartam bunkó lenni,
ezért felajánlottam neki, hogy ha itt végeztük, jöjjön el velem Rosához, hogy
aztán együtt bulizzunk. Legnagyobb meglepetésemre azonban Deborah rázni kezdte
a fejét.
– Köszönöm a meghívást, de nem
szándékoztam elmenni a partira. – Nagy levegőt vett. – Mehetek én előbb?
Az ajkamba haraptam. Még Debbie előtt
akartam beszélni Elliottal, megtudni, hogy a lány valóban igazat mondott-e.
Tartottam attól, hogy ha ő megy be előbb, rászedi Elliotot, hogy hazudjon, s
így sosem tudom meg, hogy igaz-e, amit Debbie-től hallottam korábban.
– Ami azt illeti, nekem sietnem kell,
szóval nem baj, ha én mennék előbb?
Debbie látszólag nem örült a ténynek, hogy
utánam kell mennie, de nem vitatkozott, inkább leült a folyosón egy székre, én
pedig azonnal az ajtóhoz léptem, s bekopogtam. Amikor nem érkezett válasz,
halkan benyitottam. Elliot éppen ébredezett, s álmosan kukucskált ki a takaró
alól, amikor pedig felismert, felcsillantak a szemei. Mosolyogva ültem le az
ágy szélére, s magamhoz öleltem.
– Jó reggelt, álomszuszék! – kuncogtam. –
Az elmúlt pár hónap nem volt elég?
Elliot elhúzta a száját és lassan
ülőhelyzetbe tornászta magát.
– Tudod, hugicám, az ember nem nagyon tud
mást csinálni itt, mint aludni – morogja. – De most örülök, hogy végre itt
vagy! Legalább nem unatkozom.
Lesütöttem a szemem.
– Ami azt illeti, nem tudok sokáig maradni
a halloween buli miatt. Viszont kint vár valaki, aki egészen biztosan
boldogítani fog, amíg anyu ide nem ér.
Elliot felvonta az egyik szemöldökét.
– Ki az a valaki?
Felsóhajtottam.
– Elmondom, ha te is elmondasz nekem
valamit… – Elliot habozás nélkül bólintott, én pedig belekezdtem. – Beszéltem
ma Debbie-vel, és elmondta, mi történt. Viszont nem haragszol meg, ha azt
mondom, nem tudok benne megbízni, ugye? Annyit ártott már nekem, hogy muszáj a
te szádból is hallanom, tényleg az történt-e, amit ő mondott.
Most először láttam a bátyámat
tanácstalannak. Őrlődést véltem felfedezni az arcán, s biztos voltam benne,
hogy nem szívesen beszél erről. De végül felsóhajtott, s elmesélte a balesete
előtti időszakot. Ami a legmeglepőbb, pontosan azt mondta, amit korábban Debbie
is. Végig a hazugság jeleit kerestem; ismertem Elliotot, és tudtam, hogy ha
füllent, akarva-akaratlanul megnyalja a felső ajkát beszéd közben, s feltűnően
sokszor túr bele a hajába. Most viszont teljesen igazat mondott, s nem tudtam
eldönteni, hogy örülnöm kellene, hogy minden úgy volt, ahogy azt Debbie is
mondta, vagy sem.
– Tudod, Deborah-nak igaza van –
mosolyogtam rá. – Tényleg egy igazi angyal vagy. Kedves tőled, hogy segítettél
neki.
Elliot a fülem mögé tűrt egy tincset.
– Tudod, a segítség kölcsönös volt. Ha ő
nem lett volna, még rosszabbul viseltem volna apuék válását.
Felvontam a szemöldököm.
– Ennél is rosszabbul? Hiszen most is
kórházban vagy! Mi lett volna, ha nincs Debbie?
Elliot arcvonásai megkeményedtek, s a
takaró szélével kezdett babrálni.
– Arról inkább ne beszéljünk. Viszont anya
mesélt Gerardról. Mit gondolsz róla?
– Őszintén? Gyűlölöm. És köszönöm, most,
hogy megemlítetted, eszembe jutott, hogy holnap valami idióta rendezvényre kell
mennem vele meg anyával.
– Részvétem.
Csak legyintettem.
– Ugyan, ha innen kiszabadulsz, te sem
fogod megúszni!
Elliot és én még pár percig beszélgettünk,
majd beengedtem Debbie-t is. Elliot arca azonnal felvidult, mikor meglátta a
lányt, Deborah pedig sírva borult a bátyám nyakába. Rövid ideig néztem, ahogy
egymást ölelik, amikor pedig Elliot szeméből is kigördült az első könnycsepp,
úgy döntöttem, magukra hagyom őket, hiszen biztosan sok megbeszélni valójuk volt.
Most már nyugodt voltam, mert tudtam, hogy Deborah szavai egytől egyig igazak
voltak. Oké, talán mégsem voltam annyira higgadt, hiszen még mindig tartottam a
következményektől. De bíztam abban, hogy Elliot és Debbie újra egymásra talál,
s így nem kell attól félnem, hogy Castiel elhagy a lány miatt. Önző voltam?
Meglehet.
Már éppen kiléptem a kórházból, s
elővettem a telefonom, hogy írjak a lányoknak, úton vagyok, mikor egy erős kéz
fonódott körém, s egy hirtelen mozdulattal bevágott az út szélén álló autóba.
________________________________
Neeeeee!! RAINA!!!
VálaszTörlésMost itt fogok izgulni a kövi részig hogy mi történt
Olyan gonosz vagy....na mindegy szeretünk,várjuk a kövi részt ;)
Én is így vagyok vele xDDD
TörlésNem is vagyok gonosz!:D Sietek!^^
TörlésÁ neeem XD Kicsit se XD
TörlésAmúgy ha az a profilodon te vagy akkor szèp vagy ;)
Na, jó, talán egy kicsit.:D
TörlésKöszönöm!:)
imádom a sztorijaidat tetszik a red dress is ott is várom a kövi részeket de itt még jobban izgulok...
VálaszTörlésegyébként tényleg szép vagy,különesen a mosolyod.
Előbb ezt szeretném befejezni, aztán jön a Red Dress is!^^
TörlésKöszönöm!:)
Aranyos fejlemények bátyj fronton.
VálaszTörlésNo, talán vegre a gyújtogató?:) jaj, remélem igazi thriller lesz:)
xoxo,
T
Nem, nem, a gyújtogatóra még várni kell :D
Törlés