2016. június 17., péntek

40. Elliot

Csóközön!♥

Hosszas szünet után ismét jelentkezem a történet legújabb fejezetével. Mielőtt azonban elolvasnátok, szeretném megosztani veletek a tervemet erre a nyárra.
Úgy gondoltam, heti egy részt hozok, várhatóan szerdán. Igyekszem ezt az időpontot betartani, nem úgy, mint eddig. Lassan úgy is vége a történetnek, és a hátra lévő fejezeteket szeretném időben hozni.:)
Jó olvasást kívánok mindenkinek a 40. fejezethez!;)
Sok puszi,
Raina


40. Elliot
Tudjátok, egyszer minden ember életében eljön az a pillanat, amikor egyszerűen már nem képes arra, hogy bármiben is reménykedjen. Ahogy ott ültem Elliot ágya mellett, a kezét szorongatva, kezdtem ráébredni, hogy valószínűleg soha többé nem beszélhetek vele. Akárhogy is nézzük, túl régóta fekszik kómában, és minden egyes órával, nappal, egyre csak csökken az esély arra, hogy valaha is felébred. Erről azonban tudomást sem akartam venni, egészen idáig.
Éppen távozni készültem, mikor a folyosón összefutottam Elliot kezelőorvosával. A férfi, bár bőven az ötvenes évei elején járt, jól tartotta magát, és tiszteltem őt a hatalmas tudása miatt. A bátyám balesete óta meg voltam győződve arról, hogy amíg ő ápolja, addig minden rendben lesz, s Elliot hamarosan visszatérhet közénk. Most azonban még ő is gondviseltnek látszott, miközben Elliot gyorsan romló állapotáról beszélt. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Naivan azt hittem, hogy amíg nem hívnak fel telefonon, addig minden rendben van. Most azonban szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez nem így van, sőt, mi több, rosszabb a helyzet, mint azt remélni véltem.
– A kisasszony is tudja, hogy ez nem élet – mondta. – Ha nem javul az állapota, sajnos le kell kapcsolnunk a bátyját a gépekről.
Ezt követően sokkos állapotban sétáltam hazafelé. Nem is figyeltem, merre megyek, kinek ütközök, csak minél előbb be akartam bújni az ágyamba, s álomba sírni magam. Azt hittem, velem ez nem történhet meg. Szentül meg voltam győződve arról, hogy Elliot hamarosan felébred, s minden olyan lesz, mint régen. Sosem gondoltam volna, hogy nem hallom többé a hangját.
Ez a gondolat pedig mindennél jobban fájt, lelkileg és fizikailag egyaránt. Úgy éreztem, mintha kiszabtak volna belőlem egy igencsak fontos darabot, ami nélkül képtelen vagyok a létezésre. Sajgott, s minden egyes pillanattal egyre csak elviselhetetlenebbé vált. Könnyek szúrták a szemeimet, és már nem is akartam őket megállítani. Hagytam, hogy végigfolyjanak az arcomon, nedves csíkot hagyva maguk után. Halványan érzékeltem, hogy az emberek bámulnak, de annyira elmerültem a saját világomban, hogy képtelen voltam velük foglalkozni.
Egyre több közös emlék vágott mellbe, amelyek egy cseppet sem segítettek az állapotomon. Eszembe jutott, milyen jól éreztük magunkat, mikor apuék életünkben először elvittek minket vidámparkba. Izgatottak voltunk, s azt se tudtuk, mire üljünk fel először. Emlékszem, a hullámvasútról le kellett mondanom, mert nem voltam hozzá elég magas. A nap hátralevő részében Elliot ezzel szívatott, törpének nevezett, s megállás nélkül arról beszélt, mekkora élmény volt felülni rá. Én csak duzzogtam, anyáék pedig jót derültek a viselkedésünkön. Elliot nap végén azonban megpróbált kiengesztelni, s miután nyert valami célba dobálós játékon, ahelyett, hogy magának választott volna valamit, egy hatalmas plüss mackóval futott felém. Teddy azóta is a szobámat díszíti és egyszerűen imádom. De persze a legelső Barbie babámat sem fogom soha elfelejteni, amit Elliot a zsebpénzéből vett nekem a születésnapomra. A szőke játék baba hosszú ideig volt a kedvencem, s úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, pontosan azért, mert a bátyám ajándékozta nekem.
Tucatnyi emlék jutott eszembe alig néhány perc leforgása alatt, s ezek egy cseppet sem segítettek rajtam. Minden egyes másodperccel egyre elviselhetetlenebbnek tűnt a hiánya, s azt kívántam, bár visszamehetnék az időben, hogy valahogy megakadályozzam a balesetet. Egyszerűen tehetetlen voltam, nem tudtam, mit csinálhatnék. Csak vissza akartam kapni a bátyámat, hogy újabb, felejthetetlen élményekben legyen részünk. El akartam vele menni Amerikába, ahogy azt ígérte, újra nézni akartam, ahogy a tájat fotózza, s szerettem volna, hogy segítsen a tanulásban. Hiányzott a hangja, az ölelése, még a horkolása is, amit régen annyira utáltam. Még nem akartam elengedni. Még hinni akartam abban, hogy fel fog ébredni. Bár legbelül tudtam, hogy erre sosem kerül sor.
Nem tudom, pontosan mennyi idő alatt érhettem haza, lehet, hogy alig volt több negyvenöt percnél, de az is lehet, hogy órákon keresztül sétáltam. Már rég besötétedett és a város ezen része teljesen elhalkult. Amikor befordultam az utcánkba, kíváncsian néztem a házunk felé. Azt reméltem, anya most az egyszer itthon van, s beszélgethetünk. Bármennyire is nehezteltem rá, szükségem volt most a társaságára. Jobban, mint valaha.
Azonban csalódottan sóhajtottam fel, mikor megláttam, hogy az egész házban sötétség van, sehol sem ég a villany. Nem akartam egyedül lenni, azonban ez olyan helyzet volt, amikor a barátaimat nem viseltem volna el magam körül. Ami azt illeti, fogalmam sem volt, mit is szerettem volna.
– Hál’ istennek, végre elő kerültél!
Meglepetten kaptam fel a fejem, mikor az ajtó felől meghallottam Castiel hangját. Nem számítottam rá, hogy itt találom, sőt, teljesen kiment a fejemből, hogy a kórházba menet még azon idegeskedtem, vajon mi lehet vele, amiért nem veszi fel a telefont. Kissé megkönnyebbültem, hogy nem esett baja, azonban ahogy közelebb értem hozzá, újra eltörött a mécses, s gondolkodás nélkül öleltem át.
– Avery? H-hé, mi a baj? – kérdezte aggódva. – Mi történt?
– Elliot… – zokogtam. – A doki azt mondta, egyre rosszabb az állapota, és most már esélytelen, hogy felébredjen.
Éreztem, ahogy Castiel teste megfeszült, s egy lépést hátrált, hogy az arcomra nézzen. Sápadt volt, s döbbent, és mintha egy kis értetlenséget is tükrözött volna a tekintete.
– Nem értem – rázta a fejét. – Amikor utoljára láttam, nem tűnt úgy, mintha bármi baj lenne.
Kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, s lassan megindultam a bejárati ajtó felé. Erőtlennek éreztem magam, a lábaim pedig megállás nélkül remegtek. Örültem, hogy Castiel most itt van mellettem, a közelsége megnyugtatott. Tudtam, hogy ha összeesnék, ő azonnal talpra állítana, s támaszt nyújtana.
– Az a legrosszabb – szipogtam, miközben a kulcsokkal szórakoztam. –, hogy ma sem vettem észre, hogy rosszabbul lenne. Ugyanolyannak tűnt, mint mindig.
Castiel óvatosan kivette remegő kezeimből a kulcscsomót, s kinyitotta az ajtót.
– És akkor most… mi lesz? – kérdezte bizonytalanul.
Hatalmasat dobbant a szívem. Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék. Hirtelen zúdult rám ez az egész, s úgy éreztem, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egyedül birkózzak meg ezzel az egésszel. Tudtam, hogy bármi történik, Castielre számíthatok, de őszintén, bármennyire is szeretem, ez nem egy olyan dolog volt, amiben segíthetett. Lehet, hogy néhány percre meg tudott nyugtatni, de lássuk be, mégis csak a bátyámról volt szó, s valószínűleg továbbra is aggódtam volna érte. Ráadásul ez teljes mértékig a családomra tartozott; nekünk kell ezt megbeszélnünk, átvészelnünk, s ez nem lesz egyszerű.
– Nem tudom, Castiel – sóhajtottam. – Én… Sosem gondoltam, hogy egyszer ez meg fog történni. – A kezeim közé temettem az arcom. – Istenem, nem akarom elveszíteni a bátyám!
Castiel habozás nélkül lépett mellém, s magabiztosan magához húzott, miközben nyugtató szavakkal próbálta lecsillapítani a tomboló fájdalmamat. Valójában nem akartam társaságot, de valahol mélyen örültem, hogy nem hagyott magamra.
Pár percig állhattunk így, s már én sem zokogtam annyira. Próbáltam nem a bátyámmal közös emlékekre gondolni, még ha nehezemre is esett. Újabb témát akartam felhozni, ami kis időre elterelheti a figyelmem, mégsem jutott eszembe semmi, vagy ha mégis, attól tartottam, hogy amint megszólalok, megremeg a hangom, s megint sírva fakadok.
– Rendelek kaját – szólalt meg váratlanul Castiel. – Addig fürödj meg!
Egy nagy levegővétel közben megráztam a fejem.
– Nem vagyok éhes – jelentettem ki halkan. – De te nyugodtan rendelj magadnak. Addig én megpróbálom elérni aput.
Meg sem vártam Castiel válaszát, egyszerűen csak felszaladtam az emeletre, a számat rágcsálva, így szorítva vissza azokat az átkozott könnyeket. Közben azon gondolkodtam, hogyan mondhatnám el ezt az egészet a szüleimnek. Gondolatban megterveztem az egész kis monológom, azonban mikor megláttam apa fáradt tekintetét a laptopom képernyőén keresztül, újra eltörött a mécses, s képtelen voltam megszólalni. A könnyeimen keresztül láttam, ahogy apa homloka tucatnyi ráncba szalad, s aggódva kérdezgette, mi a baj.
– Elliot… – Ennyit tudtam csak kipréselni magamból, de tudtam, hogy bátyám neve is elég ahhoz, hogy apa rájöjjön, valami nincs rendben.
Fél órán keresztül beszélgettünk és sírtunk. Így egy kicsit olyan volt, mintha mellettem lenne, bár most jobban vágytam az ölelésére, mint valaha. Azt akartam, hogy ő is itthon legyen, ahogy anyám is, hogy egy családként vészeljük át ezt az egészet. De nem mertem megkérni, hogy azonnal utazzon vissza Franciaországba. Már attól is önzőnek éreztem magam, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben. Apának is van egy élete, egy másik családja, akiknek ugyanúgy szüksége van rá, mint most nekem.
Nem sokkal azután, hogy elbúcsúztam aputól, lementem a konyhába azzal a reménnyel, hogy Castielnek sikerül elterelnie a figyelmem a történtekről. Már fájt a fejem és a szemem is a rengeteg sírástól, s tudtam, ha egyedül maradok, csak még több könny folyna végig az arcomon.
Castiel éppen az utolsó falat pizzát kapta be, mikor leültem mellé, s a vállára hajtottam a fejem. Úgy éreztem, a szívem majd’ kiszakad a helyéről, de végül vettem egy mély levegőt, s egy olyan témát dobtam fel, amiről tudtam, hogy nem Elliot fog eszembe jutni.
– Azért, te is megijesztettél – mondtam halkan, s figyeltem, ahogy egy bontatlan pizzás dobozt húz elém, hogy egyek. Őszintén, nem kívántam semmit, s gyomrom helyén mintha egy hatalmas kő lett volna, s a torkomban lévő gombóc is megakadályozta, hogy bármiféle ételt lenyeljek. – Nem vetted fel a telefont, és azonnal a legrosszabbra gondoltam. – Azt persze már nem említettem meg, hogy azt hittem, Deborah-val van.
– Még a próba közepén lemerültem – húzta el a száját. – Amikor hazaértem, felraktam a telefont töltőre, akkor láttam csak, hogy kerestél. Utána jöttem ide.
– És ugye maradsz éjszakára? – néztem rá nagy szemekkel, mire ő egy óvatos puszit nyomott a homlokomra.
– Csak nem képzelted, hogy pont ma foglak magadra hagyni?
Halványan elmosolyodtam, s szorosan hozzásimultam. A közelsége kissé megnyugtatott, bár a szívem továbbra is őrült tempóban vert, most mégis teljesen más oka volt. Úgy éreztem, percről percre egyre jobban ragaszkodom Castielhez, s ez jó érzéssel töltött el, s már egy cseppet sem rémített meg, hogy valakihez tartozom. A szerelem életemben először tűnt kellemes dolognak, bár még ez sem tudta teljesen elvonni a figyelmem a bátyámról. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ő is itt legyen most…
– Milyen pizzát rendeltél? – ültem fel hirtelen, s mély levegőt vettem, miközben felnyitottam a doboz tetejét. A pizzán csupa olyan feltét volt, amelyeket imádtam, most mégsem hoztak annyira lázba.
Végül két és fél szeletet sikerült magamba erőltetnem, bár hazudnék, ha azt mondanám, jól is esett. Valamikor a másodiknál már émelyegtem, s a gyomrom tucatnyi bukfenccel próbálta a tudtomra adni, hogy ezt most nem kellene. Mégis folytattam az evést, mert láttam Castiel arcán a kétségbeesést, s nem akartam, hogy ennél is jobban aggódjon értem.
– Nincs kedvem letusolni – húztam el a szám, miközben hátradőltem a székben.
Castiel felnevetett, s a maradék pizzámat a hűtőbe tette.
– Semmi gond, majd reggel bepótolod.
– De nem akarok koszosan lefeküdni. – Castiel továbbra is csak mosolygott a nyafogásomon, ami még az én fülemet is sértette. Utáltam így viselkedni, de most a szokottnál is nyűgösebb és feszültebb voltam.
Hátrahajtottam a fejem, s egy pillanatra lehunytam a szemeimet. A fáradtság hirtelen lett úrrá rajtam, s biztos vagyok benne, hogy akár ott, a konyhaszéken is képes lettem volna elaludni. Egy pillanatra úgy éreztem, lebegek, amit betudtam az álmosságnak. Amikor azonban felpillantottam, döbbenten tapasztaltam, hogy Castiel éppen a karjaiban visz fel a szobámba, s fektet az ágyamba. Tiltakozni akartam, hisz’ tényleg gyűlöltem abban a ruhában aludni, ami egész nap rajtam volt, mégse jött kis egy hang sem torkomon. Talán még fél perc sem telt el, már el is nyomott az álom.
Másnap reggel kimerülten és idegesen ébredtem, s az első gondolatom ismét Elliot volt. Legszívesebben azonnal a kórházba rohantam volna, hogy az egész napot vele tölthessem. De aztán eszembe jutott a buli, s nem akartam cserben hagyni az osztálytársaimat, főleg nem most, hogy a díszítés teljesen rám és Deborah-ra hárult. Nem voltam biztos benne, hogy végig tudom csinálni az elkövetkezendő napokat, de az volt bennem, hogy ha bármikor is a sírás határán állnék, még mindig igénybe vehetem az alagsort. Oda biztosan nem jönne senki utánam.
Miután nagy nehezen sikerült felkeltenem Castielt – aki hozzám hasonlóan fáradtnak és nyúzottnak tűnt –, átsétáltam a fürdőbe, hogy legalább egy kicsit felfrissüljek. Borzasztó jó érzés volt, ahogy a meleg vízcseppek végigfolytak a testemen, s pár pillanatra sikerült is lenyugtatniuk a bennem tomboló vihart. Mégsem élvezhettem sokáig a megnyugvást, elvégre muszáj volt készülődnöm, ha nem akartam elkésni. Gyorsan kipattantam a zuhany alól, s magamra terítettem egy törülközőt, majd a tükörhöz léptem. Szinte magamra sem ismertem. A tükörképem egy megviselt arcú lányt mutatott, akinek sápadt volt a bőre, szemeiben egy csepp öröm sem volt, alattuk pedig sötét karikák húzódtak. Nem akartam elhinni, hogy ez én vagyok. Hova lett a mindig jókedvű Avery? Hova lett a mosoly, amit nem olyan régen még mindenféle erőltetés nélkül tudtam viselni akár egy egész napon át? Mi történt velem? Miért történik ez velem?
Nem figyeltem, milyen ruhát veszek fel, s sminkemet is koncentrálás nélkül vittem fel. Semmi erő és türelem nem maradt bennem. Olyan volt ez az egész, mint egy rémálom, s egyfolytában azért imádkoztam, hogy felébredhessek. Azt akartam, hogy Elliot ismét a házban mászkáljon, s idegesítően adja a tudtomra, hogy megint jobb dolgozatot írt, mint én. Szerettem volna hallani a dicsekvését, hogy mennyivel okosabb nálam, s mindkét karomat odaadtam volna azért, hogy újra idióta grimaszokkal vonja el a figyelmem a tanulásról. Azt akartam, hogy velem legyen, s soha többé ne hagyjon el, még csak egy percre sem.
Nagy levegőt vettem, s a mellkasomra szorítottam a kezem. Istenem, miért fáj ez ennyire?
Mire végeztem, Castiel indulásra készen ült az ágyam szélén, s a telefonját nyomkodta, de amint beléptem a szobába, felpattant, s azonnal elém lépett, hogy megöleljen.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan, miközben a hátamat simogatta.
Felsóhajtottam.
– Pocsékul – válaszoltam fáradtan. – Csak essünk túl ezen a napon, aztán hadd menjek be Elliothoz.
– Ugye tudod, hogy nem muszáj suliba jönnöd? Ha Elliot mellett akarsz maradni…
Hevesen rázni kezdtem a fejem.
– Nem lehet, szükségetek van rám.
– Ahogy a bátyádnak is…
Tényleg jobban szerettem volna Elliot mellett lenni, s meggyőződni arról, hogy egyelőre jól van – legalábbis a körülményekhez képest –, de annyira vártam már ezt a bulit, és annyi energiát fektettem bele, hogy egyszerűen nem akartam most kivonni magam a szervezésből.
Haboztam. Bármennyire is szerettem volna, egyszerűen nem tudtam két helyen lenni egyszerre. Viszont a suliból tényleg nem kellene hiányoznom, elvégre az igazgatónő minden lépésemet figyeli, és biztosra veszem, hogy még a szüleimet is értesítené, ha még egyszer mulasztáson kapna. Felsóhajtottam.
– Adj egy percet, aztán indulhatunk! – mondtam Castielnek, majd az éjjeliszekrényemhez léptem a telefonomért. Gondolkodás nélkül hívtam anyát, s most az egyszer reméltem, hogy valóban anyaként fog viselkedni. Azonban nagyon nehezen akarta csak felvenni a telefont, s már majdnem feladtam, mikor meghallottam a kissé dühös hangját.
– Mit akarsz, Avery? – morogta. – Tudod te, mennyi az idő?
– Neked is jó reggelt. – Csak a szemeimet forgattam. Őszintén, sejthettem volna, hogy nem fog nekem örülni. – Párizsban vagy még?
– Igen, de délben otthon leszek. Miért?
Tartottam a reagálástól, talán ezért sem szólaltam meg azonnal. Féltem, hogy azt fogja mondani, nincs ideje a bátyámmal foglalkozni, s aztán majd engem is kioktat, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy kihagyom a mai napot. Végül erőt vettem magamon, s elmondtam neki, hogy Elliot állapota egyre csak romlik, s már semmi esély nincs arra, hogy felépüljön. Utána óvatosan megemlítettem, hogy szeretnék mellette lenni, de muszáj iskolába mennem. És akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam.
Legnagyobb meglepetésemre anya sírni kezdett. Halkan és visszafogottan ugyan, de érezhető volt a mérhetetlen fájdalom a hangjában. Anya hosszú idő után először kezdett ismét úgy viselkedni és érezni, ahogy végig kellett volna. Miután biztosított arról, hogy azonnal a kórházba megy, amint megérkezett, el akartam tőle köszönni, mert féltem, hogy én is elsírom magam. De ismét meglepődtem, mikor olyan szavak hagyták el anyám száját, amelyeket talán kiskoromban hallottam utoljára.
– Nagyon szeretlek, Kincsem!
Időm se volt reagálni, teljesen lefagytam, s csak a megbontott vonal csipogását hallgattam. Nem hittem a fülemnek. Anya azt mondta, hogy szeret. Én… Biztosan csak félreértettem valamit.
– Minden rendben?
Azonnal megfordultam, és mosolyogva néztem Castielre.
– Anya azt mondta, szeret.
Castielnél jobban senki sem tudta, mennyire megromlott a viszonyunk anyuval. Pontosan tudta, mennyit mérgelődtem miatta, amikor le se szart minket, s hogy még a pasija is fontosabb volt neki, mint a gyerekei. Castiel mosolyogva húzott magához, s egy hosszú csókot nyomott a homlokomra.
– Tudtam én, hogy így van. – Szorosan megölelt. – Csak nem tudta, hogyan fejezze ki.
– Hát, úgy tűnik, ez az egész családunkra vonatkozik – motyogtam. – Induljunk, még a végén elkésünk!
Ugyan még mindig borzasztóan aggódtam Elliot miatt, anya szavai egy kis lelket öntöttek belém, s sokkal könnyebben vágtam neki a napnak. A mosoly végig ott maradt az arcomon, s bár belül még mindig fájt ez az egész, legalább nem kellett magyarázkodnom a többieknek. Bár Dawn észrevette, hogy valami nincs rendben, egyszer sem kérdezett rá, s tette a dolgát.
Valamikor fél egykor pedig anya is üzent, hogy Elliottal van, és egyelőre minden rendben, szóval szervezzem csak ezt a bulit nyugodtan. Ezt követően tényleg minden erőmmel a szervezésre koncentráltam. Hol a díszletet beszéltük át, hol pedig a vetélkedők menetét pontosítottuk. Tényleg készen állt minden erre a bulira, s biztosra vettem, hogy évekig fognak még róla beszélni a diákok és a tanárok is. Tudtam, hogy minden tökéletesen fog menni, bár a díszítés miatt még aggódtam. Sosem voltam jó benne, ezért bíztam azt a lányokra. Féltem, hogy valamit tönkre teszek, vagy nem úgy fog működni, ahogy kellene. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, s csak a pozitív dolgokra koncentrálni, de nehezen ment.
Nap végén még utoljára végigmentünk a terveken, majd a másolatot Melodynak adtam, hogy elvigye az igazgatónőhöz. Jobb a békesség, szóval inkább tudjon mindenről a nő, minthogy utána valami miatt az egész osztály kapjon. Miután meggyőződtem arról, hogy minden rendben lesz, elbúcsúztam a többiektől, és megindultam a tornaterem felé. Nem örültem annak, hogy egy olyan helyen maradok kettesben Debbie-vel, ahol olló, kés és megannyi olyan tárgy található, amivel simán kárt tehet bennem. A legjobb lesz, ha teljesen elkerülöm őt.
– Ó, hát itt vagy! – kiáltott fel lelkesen Deborah, mikor beléptem a tornaterembe. – Már elkezdtem felrakni a denevéreket. Mit gondolsz, jó ez így?
Felvont szemöldökkel néztem körbe. Deborah tényleg nekikezdett a feladatnak, ráadásul úgy tűnt, mint aki totál felpörgött, s ezt nem tudtam mire vélni. Én konkrétan a hátam közepére sem kívántam, ő pedig örül a kettesben eltöltött időszaknak. Vajon miben sántikálhat?
– Na, mi az, elvitte a cica a nyelved? – nevetett fel. – Gyere már közelebb és segíts!
Leraktam a táskámat a földre, de közben egy pillanatra sem vettem le a szemem Debbie-ről, majd a csuklómon lévő hajgumival gyorsan összefogtam a hajam, s nekiláttam a dobozok kipakolásának. Túl akartam lenni ezen az egészen, a társalgás pedig csak feltartott volna. Ráadásul kedvem sem volt vele beszélgetni, így inkább úgy tettem, mintha ott sem lenne. Ő persze be sem fogta a száját, csak úgy dőltek belőle a szavak, mintha legjobb barátnők lennénk. Egy ideig bírtam, de hamar betelt a pohár. Nem bírtam visszafogni magam, s ráüvöltöttem.
– Ó, a rohadt életbe, fogd már be! – Szavaim hosszú másodpercekig visszhangoztak a teremben, Deborah pedig hirtelen köpni-nyelni sem tudott, csak nagy szemekkel bámult rám. – Nem veszed észre, hogy semmi kedvem nincs veled társalogni? Egyszerűen rosszul vagyok már a színjátékodtól! Most is, mire jó ez az egész? Miért nem fogod már fel végre, hogy gyűlöllek és utálok egy légtérbe tartózkodni veled?! – Nagy levegőt vettem, s halkan folytattam. – Szállj le rólam, kérlek! És a bátyámat is hagyd békén!
Talán egy kissé elvetettem a sulykot, s erre csak akkor jöttem rá, mikor Deborah szemei megteltek könnyekkel. Őszintének tűnt, mintha tényleg fájt volna neki, amit mondtam, de egyszerűen képtelen voltam megbízni benne. Az a sok hazugság és rosszindulatú intézkedés teljesen tönkre vágta a barátságunkat.
Ugyan kissé rosszul éreztem magam, a dühöm egy cseppet sem csillapodott, s inkább megkerestem az egyik kapcsozó gépet. Debbie továbbra is mozdulatlanul állt egyhelyben, amit egyre nehezebben tudtam csak figyelmen kívül hagyni. Persze, biztos voltam benne, hogy ez is csak egy újabb színjáték a részéről, mégis kezdtem megsajnálni. De nem akartam ezt kimutatni. Még csak az kellene, hogy visszaéljen a jószívűségemmel.
Hirtelen zajokat hallottam az udvar felőli bejárat felől, s mire megfordultam, hogy utánajárhassak a zaj forrásának, valami nekem csapódott, s kis híján ledöntött a lábamról. Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, mi folyik körülöttem. Barátaim pillanatokon belül körbeálltak, s mosolyogva néztek rám, Dawn pedig továbbra is a nyakamban lógott, s nem eresztett. Értetlenül néztem hol Rosára, hol pedig Castielre.
– Ti meg mit csináltok itt? – kérdeztem meglepetten, mire Rosa odalépett mellém, s kivette a kezemből a kapcsozó gépet.
– Szerinted mégis mit? – forgatta a szemeit. – Segítünk, hogy hamarabb végezhess!
Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Az egész tornaterem megtelt élettel, a fél osztály a díszítéssel foglalkozott, s úgy tűnt, egyáltalán nem bánják, hogy ezzel kell tölteniük a szabadidejüket. Mindenki arcán mosoly ült, s önfeledten beszélgettek és nevetgéltek, miközben Viola utasítását követték. A lány most az egyszer egyáltalán nem tűnt visszahúzódónak, s ez eléggé meglepett.
– Köszönöm – mosolyogtam Rosára, s gyorsan megöleltem.
– Ne nekem köszönd, Castiel ötlete volt az egész!
Nagyokat pislogva néztem át barátomra, aki csak mosolygott, majd a derekam köré fonta a karját, s egészen közel a hajolt a fülemhez.
– Minél gyorsabban végzünk, annál hamarabb mehetsz be Elliothoz a kórházba!
Rettentő hálás voltam Castielnek, s fogalmam sem volt, hogyan köszönhetném meg ezt neki. Castielnek köszönhetően a díszítés és a takarítás alig vett igénybe egy órát, és még jól is éreztem magam közben. Nem agyaltam feleslegesen olyan dolgokon, amelyek még sem történtek, s még a barátaimmal is eltölthettem egy kis időd. Jól éreztem magam, s már Deborah sem zavart. Miután ráüvöltöttem, igyekezett elkerülni, s meglepő módon nem próbálkozott semmivel. Sőt, mintha még ő is élvezte volna a társaságot. Melody és Iris végig mellette volt, s gondoskodtak arról, hogy a lány se maradjon ki semmiből.
Azt kell, hogy mondjam, sosem voltam még ennyire büszke erre a csapatra. Összességében eléggé lusta és hangos osztály voltunk, s rengeteg fejtörést okoztunk már a tanároknak, de ha összefogunk egy mindenki számára fontos cél érdekében, elég hatékonyan tudunk együtt dolgozni. A tornaterem ugyanis fantasztikusra sikeredett, s pontosan átadott minden olyan érzést, amire törekedtünk; ijesztő volt, mégis csalogató látványt nyújtott. Már csak a fények hiányoztak, amit Arminnal és Nathaniellel éppen ellenőrizni akartunk, mikor a farmerom farzsebében rezegni kezdett a telefonom. Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, mikor megláttam, hogy anyám keres. Azonnal félrehúzódtam, s fogadtam a hívást.
– Anya, minden rendben v…?
– Felébredt!
_________________________________________________

18 megjegyzés:

  1. Jézus! Azonnal hozd a következőt! Eszméletlen jó volt! Köszönöm! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerdán hozom!^^ Én köszönöm, hogy elolvastad!^^

      Törlés
  2. Unnie! Érdemes volt várni a részre, hisz' megint hoztad a formádat. Most az egyszer nem a döbbenettől kellett az államat összekaparnom a földről, hanem az örömtől. És remélem, hogy ez nem valami vicc. xdd
    Castiel egyszerűen imádni való volt, ahogy próbált segíteni Avery-nek. (Gondolok itt arra, hogy ott maradt vele éjszaka és a tornatermes jelenet.)
    Az anyukáján pedig nem tudtam kiigazodni... De azért látszik, hogy neki se kőből van a szíve. :D

    Nagyon jó volt, és siess minél előbb a kövivel! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dongsaeng, elég béna vicc lenne ez az anyja részéről, nem gondolod?:D
      Köszönöm szépen, hamarosan hozom!^^

      Törlés
  3. Nagyon nagyon tetszett ez a rész is! :D A dolgok is kezdenek megoldódni, de remélem nem az lesz hogy Elliot nem emlékszik majd semmire vagy valamilyen betegsége lesz :( Mondjuk akkor már inkáb ne emlékezzen semmire , az emlékek talán még visszajönnek :) Szóval gyorsan hozd a kövi részt, mert én nem bírom sokáig, nekem kell a folytatás! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett!^^ Kiderül minden.:D Sietek vele!^^

      Törlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    2. Úr Isten!! Imádom a blogod Raina,nagyon tehetséges vagy!!

      Törlés
  5. De... most akkor Deborah nem is volt benn Elliotnál???

    VálaszTörlés
  6. Hali:)
    nagyon jó lett ^^ alig várom a folytatást :D
    *bocs h nem irok hosszú kritikát :( most keltem xD*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Köszönöm!^^ Hamarosan hozom!:)
      Semmi baj.:D

      Törlés
  7. Minél hamarabb folytasd!!!

    VálaszTörlés
  8. Istenem, játszol itt az érzéseimmel... könnyes szemekkel olvastam végig és habár rettentően boldog vagyok a végkifejlet miatt, még most is sírok.., azt hiszem kell néhány perc, mire folytatni tudom.

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek egy kicsit örülök. Az ilyen részeknél mindig félek, hogy nem sikerül átadni, amit szeretnék. De örülök, hogy mégis sikerült :)

      Törlés