Csóközön!♥
Hát erre a részre megint nagyon sokat kellett várnotok, sajnálom!>< Igazából már nem is keresek mentségeket, teljesen felesleges lenne.:D
Köszönöm szépen a rengeteg oldalmegjelenítést, még úgy is, hogy nem volt friss a blogon!:)
Jó olvasást kívánok ehhez a részhez, és ígérem, a következőt hamarabb fogom hozni!^^
Puszi,
Raina
39.
Túl messzire ment
Dawn és Rosa most az egyszer nem
kérdezősködtek, aminek kifejezetten örültem, hiszen úgy éreztem, még én sem
tudtam volna választ adni nekik arról a viharról, ami bennem tombolt. Túl sokat
gondolkodtam, ráadásul olyan dolgokon, amelyeket egyszerűen csak figyelmen
kívül akartam hagyni, legalábbis egy rövid időre biztosan. Próbáltam elterelni
a gondolataimat, de rettenetesen nehéznek bizonyult.
Újra meg újra a csapdosó lángok jelentek
meg előttem, s szinte érezni véltem a füst erősen szúró, fullasztó szagát, a
gyorsan emelkedő hőmérsékletet magam körül, fülemben pedig a tűz pattogó hangja
visszhangzott. Mielőtt teljesen pánikba eshettem volna, más kép rajzolódott ki
előttem. Egy kórházi folyosó kellős közepén álltam, orrom teljesen eltelítődött
a tisztítószer jellegzetes illatával. Körülöttem fehér ruhás emberek
szaladgáltak, hol be, hol pedig ki az egyik szobából. Mellettem apa tördelte a
kezét, anya pedig kétségbeesetten sétált fel-alá. Pár másodperc múlva pedig a
bátyámat láttam magam előtt. Sápadt volt, arcának csupán a finom bőrén lévő
karcolások és véraláfutások adtak színt, a szája fel volt dagadva, hajából
pedig megértem kiszedegetni a bent maradt fűszálakat. Ez a jelenet örökre bele égett
az emlékeimbe; a balesete után történt, az éjszaka közepén, miután kihozták a
műtőből. Nem lehetettem sokáig mellette, mivel rég lejárt már a látogatási idő,
de mielőtt anyáék hazarángattak volna, sírva súgtam neki oda, hogy reggel az
első dolgom lesz bejönni hozzá. Aztán újabb váltás, s hirtelen Castiel és
Deborah jelent meg előttem. Ugyan nem csináltak semmit, de mindketten úgy
bámultak rám, mintha a világ legrosszabb embere lennék, amitől hirtelen
mocskosnak éreztem magam, s bűntudat kezdett gyötörni, amiért közéjük álltam. A
következő jelenetsoron már anyával vitatkoztam, a fejéhez vágva minden
szörnyűséget, ami csak eszembe jutott. Az utóbbi egy év minden borzalma
lejátszódott előttem, ami miatt rossz embernek kezdtem magam hinni, olyannak,
aki megérdemelte volna, hogy bent égjen abban a raktárban.
– Avery, minden rendben?
Dawn hangja hirtelen rántott vissza a
valóságba. Éppen a villogó lámpáknál álltunk, barátnőim pedig aggódva néztek
rám. Csak akkor döbbentem rá, hogy az egész út alatt úgy sétálhattam az emberek
között, mint egy élőhalott, a beszélgetésükből pedig semmire nem emlékszem.
Vajon hányszor szólhattak hozzám? Egek, most biztosan azt hiszik, nem akarok
velük beszélni!
– I-igen – feleltem halkan. – Csak kicsit
elgondolkoztam.
Rosa felvonta az egyik szemöldökét.
– Kicsit? Avery, negyed órája próbálunk
belevonni a beszélgetésbe, megbeszélni a szombati koncertet, de mintha teljesen
máshol lennél!
A bűntudatom hatalmasra nőtte ki magát.
Lehajtottam a fejem, s a koszos betont bámultam. Mi történik velem? Az igazi Avery sosem mutatta ki, ha valami
problémája volt.
– Sajnálom. – Nagy levegőt vettem, és egy
mosolyt erőltettem magamra. Az igazi
Averynek vissza kell térnie! – Hé, nem ülünk be valahova? Meghívlak
titeket, kárpótlásul, amiért nem figyeltem.
Dawn szeme felcsillant.
– Normális esetben azonnal ráharapnék erre
az ajánlatra, de muszáj mennem. Vendégeket várunk vacsorára és segítenem kell
anyának.
– Nekünk pedig be kell fejeznünk a
jelmezedet, ha nem akarsz pucéran megjelenni a buliban – nézett rám Rosa
komolyan. – De szombat délelőtt megnézhetnénk az új kávézót a mozi mellett. Mit
szóltok hozzá?
Dawn boldogan tapsikolni kezdett, s egy
pillanatra én is felvidultam. Azt hiszem, ez hiányzott annyira. Az utóbbi
időben annyira Castiellel foglalkoztam csak, hogy teljesen megfeledkeztem a
lányokról és a szórakozásról. Idejét sem tudom már, mikor mozdultam ki bárhova
is Castiel nélkül. Kezdtem attól tartani, hogy ha ez sokáig változatlan marad, Castiellel
idő előtt megutáljuk egymást, ezt pedig szerettem volna elkerülni. Csak még nem
tudtam, hogyan tegyem.
Rosával elköszöntünk legjobb barátnőmtől,
majd Leigh háza felé vettük az irányt. Rosa szülei nem igazán örültek annak,
hogy lányukat jobban érdekli a divat és a varrás, mint az iskola, ezért Rosa a tudtukon
kívül, barátjánál űzte a hobbiját, amelyben Leigh teljes mértékig támogatta, s
hasznos tanácsokkal látta el a barátnőjét.
Körülbelül negyed órát sétálhattunk, ez az
idő pedig viszonylag vidáman telt, noha egy kis feszültség még mindig volt
köztünk. Éreztem, hogy Rosa rá akar kérdezni, mi történik most velem, de
értékeltem benne, hogy legyűrte a késztetést, és nem támadt nekem az első
adandó alkalommal. Csak remélni tudtam, hogy a későbbiekben sem fog rám
zúdítani egy csomó kérdést, s inkább megvárja, amíg én elmondom nekik, mi a
helyzet. Addig talán rájövök, mi is zajlik bennem tulajdonképpen.
– Ami a süteményeket illeti – mondta,
mikor halloweeni buliról kezdtünk beszélni. – Sikerült beszélnem Charlotte
nénivel, aki szívesen megcsinálja a sütiket fél áron is. – A szemem sarkából
ránéztem, mire durcásan felhúzta az orrát. – Úgy értem, szívesen elvállalja a sütiket
fél áron, feltéve, ha hetente háromszor besegítek nála a mosogatásban.
Kitört belőlem a nevetés. Charlotte Rosa
édesapjának húga volt, a személyisége pedig nagyon hasonlított az
unokahúgáéhoz. Mindketten szerették hangoztatni a kissé nyers véleményüket, de
hatalmas energia volt bennük, a segítőkészségükről nem is beszélve. Charlotte
ráadásul legalább annyira imádja a hobbiját, mint Rosa a varrást. Az ő szülei
sem voltak megelégedve a lányuk terveivel, de Lotte néni megállíthatatlan volt,
és miután elvégzett egy cukrásztanfolyamot, megnyitotta a saját cukrászdáját.
Az egész város ismeri és imádja az egyébként kissé drága édességeket, éppen
ezért esett az ő cukrászdájára a választásunk a szervezés során. Na, meg persze
Rosa megígérte, hogy lebeszéli vele, hogy ne kelljen a teljes árat kifizetni.
Utána mindannyian kétségbeestünk, hiszen Charlotte hajthatatlan volt, és
féltünk, hogy nekünk is kell pénzt beletenni ebbe a buliba, de így hál’
istennek, erre nem lesz szükség.
– Szuper, akkor a süti rendben lesz, a
lányok szerint a díszlethez is meg van minden, már csak fel kell állítani. A
hangosítást és a fényeket teljesen rábíztam a fiúkra, szóval bízom benne, hogy
nem cseszik el. Az italokért csütörtök délután kell mennem. – Hirtelen
kétségbeestem. – Várj! Nekem csütörtökön tornatermet kell díszítenem!
A telefonomért nyúltam, és megszokásból
azonnal Castielt akartam hívni, de Rosa kikapta a telefont a kezemből.
– Ne aggódj, Leigh és én elmegyünk érte!
Autóval könnyebben elhozzunk, mint te gyalog.
Megkönnyebbültem, hogy egy újabb súly
került le a vállamról. Tudtam, hogy ha rájuk bízom az italokat, akkor azok
tényleg meg is fognak érkezni. Bíztam bennük, ahogy a többiekben is, ezért nem
aggódtam túlságosan. Eddig minden felmerülő problémára találtunk megoldást, és
ha a későbbiekben is lenne valami, közösen biztosan sikerül elsimítanunk.
Időközben megérkeztünk Leigh házához.
Korábban szóba került már, hogy olyan, mintha Rosa és Leigh összeköltöztek
volna, hiszen a lánynak már saját kulcsa is van, és rengeteg időt tölt el itt.
Ezért meg sem lepődtem, milyen otthonosan mozgott a tiszta helyiségek között.
Leigh szobája felé lökdösött, ott leültetett az ágyra, majd magamra hagyott.
Kissé kellemetlenül éreztem magam, elvégre semmiféle kapcsolatom nincs a
fiúval, mégis itt üldögélek az ágyán. Tartottam tőle, hogy valamivel
összepiszkolom az ágyneműt, ezért inkább a padlóra csúsztam, és a lehető
legkisebbre húztam össze magam.
Rosa két pohár vízzel a kezében tért
vissza, s kissé furcsán nézett, mikor meglátott a földön ülni, de nem tett
megjegyzést. Átnyújtotta az egyik poharat, a másikat pedig a kis barna
éjjeliszekrényre helyezte.
– Azon gondolkodtam – kezdett bele. –, hogy
feldobhatnánk a jelmezed egy kis csillámmal.
Tiltakozóan ráztam a fejem.
– Szó sem lehet róla! Nem akarok semmiféle
csillogást. Azt inkább meghagyom Ambernek.
Rosa megvonta a vállát.
– Jól van, nyugi! Csak egy felvetés volt, nem
kell rögtön leharapni a fejemet!
Rosa kissé megsértődött, amikor nemet
mondtam az ötletére, de ezt próbálta nem kimutatni – csak megfeledkezett arról,
hogy túl jól ismerem, és előlem nem tud elrejteni semmit. Így inkább
beleegyeztem, hogy valamivel feldíszítsük az amúgy túl fekete jelmezt.
Ugyan azt beszéltük, közösen csináljuk,
Rosa viszont tartott attól, hogy valamit elszúrok – ami lássuk be igencsak
valószínű volt –, szóval csak ő dolgozott a ruhán, míg én figyeltem őt. Viszont
mindezt csendben tettük, ugyanis a lány annyira koncentrált, hogy egy szót sem
szólt, s akárhányszor felhoztam valami témát, lepisszegett. Egyszer még egy
kispárnát is nekem dobott; azóta a telefonomat nyomkodom és a barátaimmal
chatelek. Ráírtam Castielre is, megkérdeztem tőle, hogy sikerült a próba, de
furcsamód nem válaszolt, ami tőle szokatlannak számított. A telefonja állandóan
a kezében volt, és ha nem kívánatos személy küldött neki üzenetet, egyszerűen
csak figyelmen kívül hagyta. De nekem sosem válaszolt később.
– Szerinted mennyi esély van rá, hogy
Castiel az igazi? – kérdeztem Rosától, aki most az egyszer nem szólt rám, hogy
fogjam be. Kérdőn nézett rám, szájában három gombostűvel, majd felállt, s a
kezembe nyomta a ruhát, hogy próbáljam fel.
– Őszintén? Maximum két hónapot adok
nektek.
– Rosa! – szóltam rá hangosan, mire
védekezően maga elé emelte a kezét.
– Hé, a véleményemet kérted, és én nem
fogok hazudni. Lássuk be, Castiel előtt nem igazán volt senki komoly az
életedben, Castiel meg épp, hogy elviselte Debbie-t, de sosem szerette. Ha
sikerül megtanulnotok, mivel jár egy kapcsolat, talán, de tényleg csak talán,
túlélhettek még együtt pár szép hónapot. De tekintve a jelenlegi helyzetet, és
azt, hogy mióta együtt vagy a vörössel, teljesen bedepiztél, nem hiszem, hogy
sokáig tartana ez a dolog. De félre ne érts, szurkolok én nektek! De nagyon
hosszú és rögös út áll még előttetek, tele elágazásokkal. És ha valamelyikőtök
másik útra lép…
Ugyan Rosa megfogalmazása röhejes volt, be
kellett látnom, hogy minden szava igaz. Még rengeteg dolog áll előttünk, és
egyre több nehézség fog fellépni. Nagyon sokat kell még tanulnunk, és elég egy
apró hiba ahhoz, hogy minden romba dőljön. Óvatosnak kell lennünk, ha meg
akarjuk óvni ezt a kapcsolatot; és egymást is.
Míg gondolkoztam, átcseréltem a ruhámat.
Rosa nem engedte, hogy megnézzem magam a tükörben, így teljesen rá
hagyatkoztam. Éreztem, hogy baromira fogok fázni ebben a jelmezben, de nem
igazán aggasztott. Rosa szerint remekül állt rajtam, csak a felső részből be
kell vennie egy kicsit. Gombos tűvel közelített felém, mire akaratlanul is
hátrébb léptem. Múltkor sikerült belém szúrnia egyet, és szerettem volna ezt
elkerülni.
– Ne izgulj, óvatos leszek! – motyogta. –
Így, kész is! Leveheted!
Miután visszavettem a saját ruháimat, ránéztem
a telefonom kijelzőjére. Kissé csalódott lettem, ugyanis semmi válasz nem
érkezett Castieltől. A tekintetem ezt követően az órára siklott, s szédülni
kezdtem.
– Már ennyi az idő?! – kiáltottam fel. –
Ne haragudj, de muszáj mennem! Holnap találkozunk!
Rosa csak pislogott, miközben kiviharoztam
a szobából, és kérdezősködni kezdett, azonban kénytelen voltam előállni valami
hazugsággal, hiszen nem tudhatta meg, hogy a bátyámat akartam meglátogatni a
kórházban. Ráadásul a kifogás, hogy anyámékkal vacsorázom, egyre inkább kezdte
elveszíteni hitelességét, legalábbis számomra. Csak idő kérdése, hogy a többiek
is rájöjjenek, nem is töltök anyával annyi időt, mint azt állítom.
Gyorsan belebújtam a cipőmbe és a
dzsekimbe, s egy gyors ölelés után megindultam a körülbelül tíz percre lévő
kórház felé. Siettem, ahogy csak tudtam, hiszen alig fél óra múlva lejár a
látogatási idő, és szerettem volna Elliot mellett lenni, ha többet nem is, egy
negyed órát mindenképpen. Útközben Castielt próbáltam hívni, mert kezdtem aggódni
miatta, de minden egyes próbálkozás után kisípolt a telefon. Nem értettem, mi
történik, hiszen sosem szokta kikapcsolni a telefonját. Nem tudtam másra
gondolni, csak arra, hogy éppen Deborah-val van. Ezt a gondolatot azonban a
lehető leggyorsabban próbáltam kiverni a fejemről; elvégre bízok a barátomban,
és tudom, hogy nem lenne képes megcsalni, főleg a tegnap megbeszéltek után.
De
akkor miért van most kikapcsolva?
Sietve léptem be a kórházba, s egyből a
lift felé indultam. Szerencsére éppen szálltak be emberek, így nem kellett várnom.
A korláthoz tipegtem, hogy megkapaszkodhassak, ugyanis rettenetesen féltem a
liftekben, s a biztonság kedvéért még a szememet is lehunytam. Borzalmas érzés
volt, mintha a gyomrom is emelkedett volna, miközben felfelé tartottunk. S még
akkor is szédelegve jártam, mikor kiszálltam. Ha nem lettem volna ennyire
késésben, lépcsőn jöttem volna, de most egyszerűen muszáj volt a liftet
választanom.
Már akkor kiszúrtam Mariát, mikor
rákanyarodtam az ismerős folyosóra. Elmosolyodtam, miközben felé igyekeztem, s néztem,
ahogy útbaigazítást ad egy kissé őszülő férfinek és fiatal kislánynak. A férfi
ezt követően sietve indult el jobbra, a lány pedig szökdécselve követte,
miközben egy plüss nyuszival játszott. Mosolyogva figyeltem őt, s akaratlanul
is az az időszak jutott eszembe, amikor Elliot ült le velem játszani, amíg
anyáék dolgoztak.
– Avery! – Maria hangjára felkaptam a
fejem, és integetve álltam meg a pult előtt. – Reméltem, hogy hamarosan jössz!
Hát a barátodat hol hagytad?
– Még próbálnak a bandával. – Legalábbis
szerettem volna ezt hinni. – Szombaton lesz az első fellépésük és nagyon
izgatottak miatta.
Mariának felcsillantak a szemei.
– Jaj, szurkolok nekik! Látod, mondtam én,
hogy egyszer még híresek lesznek!
Csak vigyorogtam, és reméltem, hogy
tényleg igaza lesz. A srácok keményen dolgoztak azért, hogy eddig eljussanak, s
én örülnék a legjobban, ha sikerülne befutniuk.
– Még bemehetek Elliothoz, ugye?
– Persze, menj csak! – Már indultam is a
kórterem felé, mikor Maria megállított. – Jaj, egek, hol az eszem! El is felejtettem
mondani, hogy Elliotnak új látogatója van.
Hatalmasat dobbant a szívem, s hirtelen
rossz érzés kerített hatalmába.
– T-tessék? Kicsoda?
Maria gondolkodni kezdett.
– Egy csinos, fiatal lány jön be minden nap
hozzá, veled egy idős lehet. Magas, és hosszú barna haja van, az öltözködése
pedig igencsak kirívó. Azt mondta, Elliot barátnője, és még csak most tudta
meg, hogy mi történt.
Szédülni kezdtem. Velem egy idős. Hosszú, barna haj. Kirívó ruhák. Az nem lehet!
Kétségbeesetten hajoltam át a pulton és nagyon halkan kezdtem beszélni.
– Maria, kérem, ne engedje be ezt a lányt
soha többet Elliothoz! A bátyámnak nem volt barátnője a baleset előtt, főleg
nem olyan, aki megfelelne ennek a személyleírásnak. Könyörgöm, Maria, senkit ne
engedjenek be anyámon és rajtam kívül! Főleg őt ne! Kérem!
Maria ijedten bólogatott, és megért
bocsánatot kérni, amiért nem értesített hamarabb az új látogatóról. Biztos voltam
benne, hogy a frászt hoztam rá; a hanghordozásom még számomra is félelmetesnek
bizonyult. Miután biztosított arról, hogy nem engednek be mást Elliothoz,
lassan, szédelegve sétáltam el a kórterem ajtajáig, miközben azért imádkoztam,
hogy ez az egész csak egy rossz rémálom legyen. De minél jobban tudatosultak
bennem Maria szavai, annál biztosabb lettem abban, hogy ez bizony a valóság, és
ez feldühített. Deborah ezúttal túl
messzire ment! És ezt már tényleg nem fogja megúszni…
__________________________________________
Red Dress [Nathaniel és Dake]
Keep Dreaming, Darling [Exo Luhan és Sehun] - yaoi!!
Ahh..Raina! Eszméletlen ahogy írsz! Kérlek hozd minél előbb a következő fejezetet! Mi történt Castiell? Miért nem veszi fel a telefont?,Ahhj....kérlek hozd minél hamarabb! Könyörgöm! Egyszerűen Imádom! <3 <3 <3 <3
VálaszTörlésKöszönöm!♥ Sietek, ígérem!^^
TörlésKérlek siess!!! Már nagyon várom a kövit:)
VálaszTörlésSietek!^^
TörlésSzia!^^
VálaszTörlésImádom a blogodat! Szerintem ez az első számú, és a legjobb Csj fanfiction a Földön! :D
Tényleg nagyon imádom, és tetszik, hogy ilyen hosszú részeket írsz, és a fogalmazásod....egyszerűen csodálatos! Ahogy Te fogalmazol, nem találok szavakat! :D
Már látom egy ideje fent az ez a rész, csak mostanában nem figyeltem a blogodat, és csak most vettem észre :/
De tudd, hogy hatalmas nagy rajongással olvasom a blogodat, és alig várom a következő részt. :D
Imádom AveryxCastiel párost. :D
Kíváncsian várom, mit tesz most Avery. :o
Üdvözlettel:
Misza
Szia!^^
TörlésUh, köszönöm szépen!*-* Örülök, hogy így gondolod!^^
Semmi baj, elég sokára jött ez a rész, szóval..:D
Köszönöm szépen a kommentedet!^^
Puszi,
Raina
Úgy egy hete vettem észre a blogot, és azóta sok időt töltök azzal, hogy ezt olvassam. Több fanfictionbe is belekezdtem már, de ezeket egy idő után meguntam, egyik sem tudta jól visszaadni a szereplők jellemét, a fogalmazásba is bele lehetett kötni, a helyesírást ne is említsük (Úgy imádom, mikor muszáj helyett muszályt írnak az emberek). Várom a következő részt. Mégis mit keres odabent Deborah? Elliotnak nem tud bemesélni semmit, bántani meg nyilván nem fogja (gondolom...), de akkor mit tervez? Castiel miért nem jelentkezik, és mégis ki volt a gyújtogató? Utóbbi kérdésre nem két része várom a választ. Szia! (Most mégis mit használjak köszönésképp? Kisregényem után ez olyan hülyén hangzik XD)
VálaszTörlésÖrülök, hogy az én kis történetem elnyerte a tetszésed!:) A kérdéseidre pedig a következő részekben kiderül a válasz, a gyújtogatóra azonban még várnotok kell egy kicsit.:)
TörlésSziaa :)
VálaszTörlésLesz még majd új rész? :D
Nagyon tetszik most kezdtem el hétvégén de már ki is végeztem az eddigieket :)
Szia!:)
TörlésIgen, 17-én délután felrakom :)
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszik!^^
Szia Raina!! Nagyjából mikorra várható a kövi rész?? Ez a rész is nagyon jó volt!! Mint a többi!!
VálaszTörlésSzia!:) Köszönöm szépen!:) 17-én délután jön (esetleg este, ez még attól függ, mikor érek haza a vizsgám után :))
TörlésSok szerencsét a vizsgához!! :)
TörlésKöszönöm!:)
TörlésUtálom.., nagyon nagyon, de nagyon utálom. Végre olyan Deb, amilyennek lennie kell:) köszönm:)
VálaszTörlésNagyon kíváncsi vagyok már a jelmezte és Castiel reakciójára!
A koncert is jónak ígérkezik:)
xoxo,
T