Csóközön!♥♥
Meg is hoztam a 37. fejezetet, és ugyan azt ígértem a csoportban, hogy tíz oldalas lesz, sajnos csak hetet sikerült összehoznom. Remélem nem baj.^^
Köszönöm szépen a rengeteg visszajelzést, valamint az oldalmegjelenítést, ugyanis átléptük a 70000-et! Köszönöm mindenkinek!♥
Továbbra is várom a véleményeiteket! Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^
Puszi,
Raina
37.
Változás
Deborah megjelenése nem volt éppen
jótékony hatással a hangulatunkra, nekem konkrétan mindentől elment a kedvem. A
távozása után még hosszú ideig ültünk a kanapén, a tévét bámulva anélkül, hogy
felfogtuk volna, mi is történik tulajdonképpen az egymást követő szappanopera
részekben, vagy éppen a híradóban. A gondolataim a ma reggel körül forogtak, s
noha Castiellel úgy néz ki, megleszünk egy darabig, még mindig túl kellett
esnünk egy nagyon fontos beszélgetésen, még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit
mondhatnék, na, meg azért bennem volt egy kis félelem is. Nem tettethetjük azt,
hogy minden problémánkra a szex a megoldás, bármennyire fergeteges is az. Nem
akarok egy olyan kapcsolatot, ahol csak a testiség számít. Egyszerűen
belefáradtam már abba, hogy minden srácnak csak a testem kell. Oké, nem
hibáztatom őket érte, mert azért elég jól nézek ki, de most már tényleg boldog
akarok lenni. Már igazán kijárna az örömből ennyi szörnyűség után, nem igaz?
További gondolkodás és némaság után
feladtam a kanapén való ücsörgést, s olyan elfoglaltságot kerestem, amiben
tudtam – vagy legalábbis reméltem –, hogy Castiel nem fog megzavarni, ezáltal
nyugodtan törhetem továbbra is a buksim, hogy mégis hogyan kezdjek bele egy
igazán hosszas, komoly beszélgetésbe, amitől lényegében a nem valami szilárd
talajon álló kapcsolatunk függött.
Egy szó nélkül rohantam fel a szobámba, s
miután egy pillantást vetettem az órarendemre, csüggedten vettem magamhoz a
füzeteimet és a tankönyveimet. A tegnapi korrepetálás során Nathaniel
említette, hogy jó néhány dolgozatra számíthatunk a közeljövőben, amelyek
többségét az osztályunk nem túl példás magatartásának köszönhettük. Így jobbnak
láttam alaposan felkészülni, mert bár a szőke srác sokat segített, majdnem
félévnyi tananyagot néhány órával nem lehet behozni. Még bőven volt
lemaradásom, s komolyan gondoltam, hogy javítani szeretnék. Önmagam miatt is,
na, meg a családomnak is meg akartam mutatni, hogy képes vagyok jól
teljesíteni. Bár tudom, hogy Elliot közelébe sem érhetek, de lássuk be, a
szüleink válása előtt ő valóban maga volt a tökéletesség, mindent annyira
precízen csinált, hogy az sokszor már fájt. Nem akartam olyan lenni, mint ő, de
szerettem volna, ha anyáék csak egy kicsit is büszkék lennének rám.
Mielőtt elhagytam volna a kis birodalmam,
elrendeztem a korábban összetűrt ágyneműt, s már szaladtam is vissza a
nappaliba. Ezúttal azonban nem a kanapéra, hanem a földre ültem a kis
asztalhoz, s nekiláttam a tanulásnak. Mindvégig magamon éreztem Castiel
tekintetét, amely rövid időn belül égetni kezdett, s azt a minimális figyelmem
is elvonta a tanulásról, amelyet rá tudtam szánni. Körülbelül huszadszorra
vágtam neki az első mondatoknak, s bár végig is olvastam őket, a szavak csak
keringtek a fejemben, anélkül, hogy felfogtam volna a jelentésüket.
Gondterhelten sóhajtottam fel, s elszakítottam a pillantásom a tankönyvtől,
hogy Castiel szemeibe nézzek, amelyek értetlenségtől csillogtak. Nem kellett
volna meglepődnöm. A napjaink nagy részét együtt töltöttük, a nap huszonnégy
órájából tizenhatot egészen biztosan együtt voltunk, de egyszer nem jutott
eszembe a tanulás a jelenlétében, pontosan azért, mert tudtam, mennyire utálja.
Az, hogy most mégis a tankönyveim felett görnyedek, s próbálom a fejembe vésni
az anyagot, ráadásul pár méterre tőle, zavartsággal töltötte el.
– Sétálok egyet – jelentette ki pár
másodpercnyi gondolkodás után, majd meg sem várta a válaszom, már magára is
kapta a dzsekijét és a cipőjét, s kisétált a házból.
Éreztem, ahogy ráncok jelennek meg a
homlokomon abban a pillanatban, hogy Castiel becsukta maga mögött a bejárati
ajtót. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak; utána menjek, vagy hagyjam
magára? Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, s az a rettegés, amit eddig
sikerült félretennem, újra felütötte a fejét. Talán mégsem annyira biztos a
kapcsolatunk, mint azt remélni véltem az elmúlt pár órában?
Igaz, hogy Castiel távozása csak
frusztráltabbá tett, de most, hogy már nem bámult folyamatosan, meglepően
gyorsan haladtam a tananyag megtanulásával, mindannak ellenére, hogy a
gondolataim néha-néha elkalandoztak. Kis idő elteltével azonban sikerült
elhallgattatnom mindenféle idegesítő hangot a fejemben, s a tanulásnak
szenteltem minden figyelmem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is le fog kötni a
lecke, de másfél óra elteltével eszméltem csak fel, hogy Castiel még mindig nem
ért vissza. Aggódva vettem kézbe a telefonom, s kissé csalódott lettem, mikor
nem láttam az új üzenetek között a nevét. Mi történhetett? Nem is akar
visszajönni?
Éppen hívni akartam, mikor zajokat
hallottam a bejárat felől. Kíváncsian kaptam a hang irányába a fejem, s egy
megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, mikor Castiel bedugta a fejét a
nappaliba, hatalmas vigyorral az arcán, s felmutatta a kezében lévő táskát.
– Hoztam kaját! – mondta, s már fordult is
a konyha felé.
Még mindig nem tértem magamhoz. Meg mertem
esküdni, hogy azért ment el, mert nem bírta elviselni, hogy inkább tanulok,
mint vele legyek. Azt hittem, meggondolta magát, s mégsem akarja ezt a
kapcsolatot, elvégre bő másfél órán keresztül „sétált”. Az, hogy most újra itt
van, ráadásul mosolyog, miközben a konyhában készíti elő a vacsoránkat, teljesen
meglepett. S egyben rá is ébresztett arra, hogy tulajdonképpen azért van
szükségem egy hosszas beszélgetésre, mert magamban
nem vagyok biztos, s nem a kapcsolatunkban. Úgy érzem, Castiel bármikor
elhagyhatna, hisz’ a személyiségem nem a legmegnyerőbb, s valószínűleg meg se
kell erőltetnie magát ahhoz, hogy egy olyan lányt találjon, aki mindenben felülmúl.
Egészen eddig azt hittem, a
kapcsolatunkkal van a baj.
Éppen ezért rettenetesen fájt rájönni,
hogy tulajdonképpen velem van a probléma. És az önbizalomhiányommal, aminek
létezéséről fogalmam sem volt. Mindenki azt mondta, beképzelt vagyok, s bár
kívülről ez tényleg úgy is tűnhet, belül azonban teljesen össze voltam törve, s
csak a hibákat láttam.
Mély sóhaj szakadt ki belőlem, miközben
felálltam, s lassan indultam a konyha felé. Még a vak is megmondhatta volna,
hogy valami nincs rendben velem, de Castiel ezt nem vette észre. Végig háttal
állt nekem, úgy pakolta elő az ételt, s még csak akkor sem fordult hátra, mikor
leültem az asztalhoz. Tátott szájjal figyeltem, milyen könnyedén mozog a tágas
helyiségben, noha tudtam, hogy soha nem főzött. Oké, nem volt nagy dolog, amit
csinált. Egyszerűen csak átrakta az ételeket a tényárokra, de tőle ez szokatlan
volt. Nem szeretett mosogatni, éppen ezért evett dobozból, vagy használt
műanyagtányért, szalvétát, amit aztán nemes egyszerűséggel a kukába hajított,
miután már nem volt rá szüksége.
Arcán továbbra is ott bujkált az a mosoly,
amit olyan ritkán láttam, mikor felém fordult, s lerakta elém az ételt, majd ő
is leült velem szembe. Egy ideig figyeltem, ahogy a kezébe veszi a pálcikát,
majd enni kezd, minden szó nélkül. Majd lepillantottam a tányéromra, s szomorú
mosolyra húztam a szám. Hát persze, hogy
tudja, mi a kedvenc ázsiai kajám.
Lassan emeltem a számhoz az ételt, minden
egyes falatot alaposan megrágtam, noha akaratlanul tettem csak ezt. Gondolatban
teljesen máshol jártam, s nem éreztem magam elég éhesnek ahhoz, hogy mohóbb
legyek, még akkor sem, ha a kedvencemről volt szó.
– Nem tudom, hogy bírsz ezekkel a
szarokkal enni! – mordult fel Castiel, ezzel kizökkentve a folytonos
agyalásból. – Annyira könnyűnek tűnik, de rohadtul nem az! Több levegő kerül
belém, mint kaja.
Csak akkor értettem meg, hogy a
pálcikákról beszél, mikor hatalmas lendülettel felállt, s magához vett egy
villát. A bosszankodása ellenére a jókedve továbbra is megmaradt, s ezért egy
kis irigységet éreztem. Engem majd’ szétfeszített belülről a bizonytalanság.
– Castiel… – kezdtem bele halkan, majd
határozottan a szemeibe néztem. – Beszélnünk kell!
Egy ideig semmit nem szólt, s a mosoly is
eltűnt az arcáról. Vonásai már egy csepp érzelmet sem tükröztek, mozdulatai
pedig komótosak voltak, ahogy visszaült a helyére. Testtartása azonban feszült
volt, amiből arra következtettem, számított rá, hogy ezt fogom mondani, de nem
volt rá felkészülve. Ahogyan én sem, de ez nem számított jelen pillanatban. Ha
tetszik, ha nem, de túl kellett esnünk ezen az átkozott beszélgetésen, ha azt
akartuk, működőképes kapcsolatunk legyen, amelyet mindketten élvezünk, s nem
csak nyűgnek érezzük.
– Tudom – válaszolta, majd sóhajtva
hátradőlt. – Ezért is mentem el sétálni. Gondoltam, ha kiszellőztetem a fejem,
rájövök, hogyan kezdhetnék bele, de… A francba, még sosem kerültem ilyen
helyzetbe! Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni.
Nekem is pontosan ennyire szokatlan volt
ez az egész, mint neki. Matt volt az első és az utolsó srác, akivel huzamosabb
ideig jártam, de sosem volt köztünk semmi. Nem éreztem azt az elsöprő
szerelmet, amit kellett volna, s alig pár nap elteltével, már olyan érzésem
támadt, mikor csókolóztunk, mintha a bátyámmal kavarnék, ami miatt még inkább
véget akartam vetni annak a kapcsolatnak. Soha nem volt több egy barátnál.
Szóval teljesen más, mint most Castiellel.
A közelsége furcsa, de jóleső érzéseket váltott ki belőlem, elég volt egyetlen
pillantás ahhoz, hogy a szívem hevesen dobogjon. Minden egyes érintése
felvillanyozott, s egyszerűen nem bírtam betelni a csókjaival, csak még többre
éheztem. Még sosem éreztem ilyet, de nem akartam elmenekülni előle.
– Nézd – folytatta, miután egy szót sem
szóltam. –, tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, és a szüleid folyton a bátyádhoz
hasonlítanak, de… Megmondhattad volna, hogy neked ennyire fontos a suli. Nem az
zavart, hogy együtt tanultatok Nathaniellel, hanem az, hogy hazudtál róla. Úgy
éreztem, nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj.
Még mindig meglep, hogy Castiellel
mennyire egyformák a gondolataink és az érzéseink. Vajon ez a rengeteg
hasonlóság a jövőben közelebb fog vinni minket egymáshoz vagy épp ellenkezőleg?
– Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem
bízom benned, Castiel – sóhajtottam. – Csak tudom, hogy nem bírod a srácot, és
nem örültél volna, ha azt mondom, vele töltöm a délutánt.
– Valóban nem, de megértettem volna, ha ez
ennyire fontos neked. Elvégre a barátnőm vagy, Avery!
Lesütöttem a szemem. A nap folyamán
mindvégig magamat okoltam, mert nagyon jól tudtam, hogy miattam van ez az egész
feszültség közöttünk. Ha tegnap délután elmondtam volna neki az igazat, akkor
valószínűleg Deborah sem tudott volna bekavarni. Apropó…
– Mit mondott neked Deborah?
Castiel egy pillanatig habozott, majd az
asztalra könyökölt.
– Már ott várt a lépcsőház előtt, mikor
hazaértem próbáról. Azt mondta, valami fontosat akar mondani, de nem akarja,
hogy más is hallja, szóval felmentünk hozzám. – Élesen szívtam be a levegőt,
miközben Castielt hallgattam. Biztos, hogy akarom tudni, mi történt pontosan? –
Azt mondta, a sulinál sétált, mikor észrevette Nathanielt, amint kijön a kapun,
jól szórakozva egy lánnyal. Amikor beálltatok a buszmegállóba, csak akkor jött
rá, hogy te vagy az a stréber mellett. – Kis szünetet tartott. – Istenem, hogy
mekkora egy idióta vagyok! – nyögött fel. – Nem is értem, miért hittem neki.
Tudom, milyen, képes összehordani minden baromságot. Miután lelépett, rögtön
hívtalak is, de nem vetted fel. Egy ilyen hír után ki az, aki nem gondolna
rosszra?!
Hirtelen nagyon dühös lettem. Nem
Castielre, sokkal inkább Deborah-ra. Az a csaj túl sokat képzel magáról.
Rohadtul nincs köze az életemhez, s mielőtt Castielhez futott, megbeszélhette
volna velem, amit látott.
– Tény, hogy sokat nevettünk Nathaniellel,
de semmi olyan nem történt, amire Debbie gondolt. – Komolyan néztem Castielre.
– El akartam neked magyarázni a tornateremben, nem emlékszel? De te nem hagytad.
Inkább Debbie után mentél.
Fáradtan túrt a hajába.
– Oké, egyezzünk meg abban, hogy ezentúl
mindent elmondunk egymásnak. Nincs több titkolózás. Nincs több Deborah. Ha
valami gáz van, megpróbáljuk megoldani. Oké?
Lassan bólintottam.
– Van még valami. Tudom, hogy téged nem
érdekel annyira a suli, de nekem fontos, hogy jobb jegyeim legyenek. El kell
fogadnod, hogy a délutánok egy részét tanulással fogom tölteni.
Castiel szája arra a félmosolyra görbült,
amit annyira imádtam, majd átült a mellettem lévő székre, s az ölébe húzott.
– Valahogy majd csak megbékélek a
helyzettel – suttogta az ajkaimra.
Jóleső bizsergés futott végig az egész
testemen, ahogy megéreztem magamon a leheletét, s még közelebb húzódtam hozzá.
– Most meg is fogsz csókolni, vagy csak
szórakozol velem? – kérdeztem halkan, szemeimet le sem véve a szájáról.
– Attól függ, te mit szeretnél. – Még
szélesebb lett a vigyora.
Komolyan húzódtam közelebb hozzá, alig pár
milliméternyi távolságot hagyva magunk közöttünk, miközben az egyik tenyerem a
mellkasára fektettem. Vágy csillant szürke szemeiben, s bár én is pont annyira
akartam őt, mint ő engem, hirtelen távolodtam el tőle, s ültem vissza a
helyemre. Értetlenül pislogva nézett rám, mire én angyalian elmosolyodtam, s a
kezembe vettem a pálcikákat.
– Enni szeretnék – kacsintottam rá, s újra
nekikezdtem a falatozásnak, ezúttal azonban már sokkal több kedvem volt hozzá,
tudva, hogy lassan bár, de elindultunk a változás felé úton. S éreztem, hogy ez
a változás jó hatással lesz mindkettőnkre.
Miután megvacsoráztunk, Castiel elvonult,
hogy letusoljon, amíg én elmosogatok. Az arcomról le se lehetett volna kaparni
azt az ostoba vigyort, annyira boldog voltam, hogy sikerült megoldanunk a
problémáink egy részét, ráadásul egészen könnyű is volt. Most már biztos, hogy
még a Deborah féle ribancok sem fognak közénk állni, s a tudat, hogy Castiel
teljesen az enyém, csak még nagyobb örömmel töltött el. Ugyan azt nem tudtam,
hogy meddig leszünk együtt, de abban biztos voltam, hogy a vele eltöltött idő
eddigi életem legjobb időszaka lesz.
Castiel után én is gyorsan elrendeztem
magam, majd kis idő elteltével már az ágyamban feküdtünk, egymást ölelve, egy
szót sem szólva, s csak néha váltottunk egy-egy csókot. Azokban a percekben
tényleg sikerült kikapcsolni az agyam, nem gondolkodtam mindenféle baromságon,
aminek kifejezetten örültem. Aztán hirtelen bevillant valami, s izgatottan
ültem fel, s Castielre néztem, aki értetlenül bámult fel rám.
– Még el sem mondtad a részleteket a
fellépésetekkel kapcsolatban! – mosolyogtam rá.
Castiel beletúrt a hajába, s nem tudtam
nem észrevenni a szája sarkában bujkáló aprócska vigyort.
– Emlékszel Victorra? – Elgondolkodtam egy
pillanatra, majd heves bólogatásba kezdtem, mikor rájöttem, hogy az
unokatestvéréről beszél, akivel ugyan csak egyszer találkoztam, de azt a fél
órát sajnos lehetetlen elfelejteni. A csávó nagyon be tud kattanni, ha többet
iszik a kelleténél. – Felhívott, hogy a haverja most szombaton nyitja meg a
pubját valahol a város szélén, és ragaszkodik az élőzenéhez. Victor ajánlott
minket, és mivel eddig nem akadt másik jelentkező, szinte teljesen biztos, hogy
felléphetünk szombat este.
Felvisítottam örömömbe, s szorosan
hozzásimultam. Már régóta álmodozott arról, hogy közönség előtt szerepelhet, de
eddig még nem adatott meg nekik ez a lehetőség. Alig pár lépésnyire vannak
attól, hogy több tucatnyi ember ismerje őket, s engem is boldogsággal töltött
el azt látni, hogy az egyik legfontosabb ember az életemben hamarosan úgy
élhet, ahogy azt megálmodta.
Azonban…
– Ez nagyszerű, Castiel! – A mosoly egy
pillanat alatt lehervadt az arcomról, az izgatottság helyét egy cseppnyi düh
vette át, na, meg szomorúság. – De bármennyire is szeretnék, nem tudok ott
lenni.
– Mi? – ült fel hirtelen. – Miért nem?
Abban a pillanatban rettenetesen mérges
voltam anyára. Ha nem lenne az a hülye céges buli, simán megnézhetném Castielék
első igazi fellépését. De úgy tűnt, anyám hajthatatlan, s ha nemet mondanék,
azzal tovább rontanám az amúgy sem jó kapcsolatunk, s nem akartam több zűrt az
életembe.
Sóhajtva dőltem el az ágyon, s meséltem el
Castielnek, hogy Gerard cége rendezvényt szervez, amin muszáj ott lennem. Az
arca pillanatok alatt elvörösödött a méregtől, s üvöltözni kezdett velem, hogy
mennyire fontos neki, hogy mellette legyek. Én csak csendben hallgattam, ahogy
szitkozódik, s fel-le járkál a szobámban. Alig néhány perc múlva úgy tűnt,
valamelyest sikerült lenyugodnia, s mikor leült az ágy szélére, odacsúsztam
hozzá, s hátulról átöltetem, államat pedig a vállán nyugtattam.
– Nem lehetek egyszerre két helyen,
Castiel – mondtam halkan. – És nem akarok anyával vitázni. Már belefáradtam,
hogy állandóan csak veszekszünk.
– Tudom. – Egy ideig nem szólt semmit,
majd ültében kihúzta magát, s rám nézett. – Van egy ötletem!
Csak pislogtam rá. Úgy tűnik, minél tovább
tart a kapcsolatunk, annál több arcát fogja megmutatni. Castiel nem szokott
ötleteken gondolkodni, egyszerűen elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van.
– Igen? – Kissé féltem, mit talált ki, de
amikor hevesen kezdett bólogatni, és előállt az ötletével, megnyugodtam. Legalább megvalósítható.
Későre járt, mikor úgy döntöttünk, ideje
aludni, elvégre másnap suli volt, s mivel nyakunkon volt a halloween parti,
rengeteg mindent kellett még az osztálynak elintéznie, s főszervezőként
mindenki engem keresett meg a problémájával. Na, nem, nem zavart, hisz’
izgatottan vártam, mi sül ki a terveinkből, de azt be kellett látnom, hogy
eléggé bonyolult ennyi helyre koncentrálni. S fáradtan nem tudtam annyifelé
figyelni.
Reggel időben keltem, hogy sikerüljön
normálisan elkészülnöm, aminek persze Castiel nem nagyon örült. Ingerülten
mordult fel, mikor megszólalt a telefonom ébresztője, s mérgesen fordult át a
másik oldalára, a fejére húzva a takarót. Egy ideig csak néztem, aztán
kipattantam az ágyból, s hozzákezdtem a reggeli készülődésnek, a lehető
leghalkabban, nehogy megint felébresszem Castielt. Higgyetek nekem, nem
akarjátok tudni, milyen az, mikor nem hagyják nyugodtan aludni.
Első utam a konyhába vezetett, ahol
gyorsan készítettem magamnak kávét, Castielnek pedig reggelit, mert tudtam,
hogy anélkül sehova sem megy, inkább elkésik. A szendvics pillanatok alatt kész
lett, s a konyhapultra helyeztem, majd miután megittam a koffeintartalmú italt,
a fürdőbe rohantam. Kissé fáradt voltam, s még a kávé sem kezdett hatni, így a
mozdulataim lassúak voltak, s nem úgy haladtam, mint szerettem volna. Ennek
ellenére viszonylag hamar elkészültem, bár a hajvasalást kihagytam, egyszerűen
csak összefogtam dús tincseimet egy hajgumival. A kedvenc nadrágomat húztam
magamra azzal a felsővel, amit még a múlt hónapban vettünk Dawnnal. Amíg
lefutottam az emeletről, kigondoltam, hogy melyik cipőmet veszem fel, s amíg
arra vártam, hogy Castiel is levánszorogjon a konyhába, előkészítettem a fekete
csizmát.
Alig fél óra múlva már a buszmegálló felé
tartottunk, kézen fogva és beszélgetve. Az idő ezúttal már egy cseppet sem volt
kellemes, a levegő sokat hűlt tegnaphoz képest, s minden jel arra utalt, a nap
folyamán még kiadós esőben lesz részünk. A táskámban ugyan ott lapult egy
esernyő, de azért reméltem, hogy még az előtt hazaérünk, mielőtt leszakadna az
ég.
– Utálom ezt az időt! – mordult fel,
miközben a buszra vártunk, s elővette a cigijét. Csúnyán néztem rá, de mint az
esetek többségében, ez most sem hatotta meg, s rágyújtott.
Már készültem hátralépni, hogy még
véletlenül se jöjjön rám a füst, de szorosabban fogta a kezem.
– Nekem se a kedvencem – rántottam meg a
vállam. – De amíg nem esik, addig oké.
– Utálom az esőt – morogta, mire
felnevettem. Úgy látszik, a mai is egy lesz a morgós napjai közül. Eleinte
borzalmasan idegesítő volt, de már megszoktam, s nem idegesítettem fel magam
rajta. Ma már tudtam, hogy kezeljem az ehhez hasonló hangulatait.
Azt kell, mondjam, pontosan ilyen
reakciókra számítottam az emberektől, mikor beléptünk a suliba. Mindenki
abbahagyta a másikkal való beszélgetést, s hüledezve néztek ránk. A tegnapi nap
folyamán mindenki azt hitte, végleg szakítunk, így eléggé meglepődtek, mikor
együtt láttak minket. A kezdeti csönd után a diákok sugdolózni kezdtek, s ahogy
elhaladtunk mellettük, sikerült elkapnom néhány mondatfoszlányt. Nathaniel
nevét többször hallottam, ami kissé meglepett. Ezek komolyan azt hitték, képes
lettem volna megcsalni Castielt azzal a stréberrel? Azért ennél jobban is
ismerhetnének.
– Sziasztok! – köszöntem vidáman a
szekrényemnél álló Dawnnak és Rosának, akik egy emberként fordultak hátra.
Amikor felmérték a helyzetet, elkerekedett
szemekkel néztek hol rám, hol pedig Castielre, s mikor megálltunk mellettük,
Dawn visítva ugrott a nyakamba.
– Tudtam, tudtam, tudtam! – üvöltötte. –
Annyira tudtam, hogy ki fogtok békülni!
Nevetve öleltem vissza legjobb barátnőmet,
majd miután elváltunk, újra megfogtam Castiel kezét és közelebb húzódtam hozzá.
– Remélem azért beszélgettetek is, nem
csak egymás nyakába borultatok – jegyezte meg Rosa, s mérgesen Castielre
pillantott. – Már ne is haragudj, de egy seggfej voltál tegnap!
– Nem haragszom – kacsintott rá jókedvűen
Castiel. – Nem mintha bármi közöd lenne ahhoz, hogyan intézzük el a dolgokat
Averyvel, de azért elárulnom, beszélgettünk is!
Annak ellenére, hogy kissé sértő volt,
amit mondott, egy halvány mosoly mindvégig ott bujkált az ajkain, Rosa azonban
ezt nem vette észre, tekintete lángolt a hirtelen jött dühtől.
– Vigyázz a szádra! – sziszegte Castiel
felé, s mielőtt újra megszólalhatott volna, közéjük álltam.
– Ne veszekedjetek! – szóltam rájuk
halkan. – Nem lehetne egyszerűen elfelejteni a tegnapi napot és élni tovább az
életünket?
Dawn motyogott valamit, amit egyikünk sem
értett, de miután megígértem neki és Rosának, hogy amint hármasban leszünk,
úgyis mindent elmesélek, ők is lenyugodtak, s izgatottan kezdtünk el
beszélgetni a szombati koncertről. Dawn lázban égett, biztosra vette, hogy tele
lesz a hely jóképű srácokkal, Rosa pedig már azt tervezte, milyen ruhákban fogunk
bevonulni a helyre. A jókedvük egy pillanat alatt vidított fel engem is, s még
csak az sem érdekelt, hogy nem egyszerre fogunk menni. A lényeg, hogy
Castielnek köszönhetően én is ott leszek. Az biztos, ha ő nincs, akkor nem jut
eszembe, hogy rosszullétre hivatkozva lelépjek a céges rendezvényről. Annyira
meg akartam felelni anyának, hogy el is felejtettem azon gondolkodni, hogyan
bújhatnék ki egy-egy parancsa alól.
Amikor megszólalt a csengő, a diákok egy
emberként indultak meg a termük felé, az utolsó pillanatban érkezők pedig rohanni
kezdtek, majdnem fellökve a másikat.
– Mindjárt megyek én is, csak bepakolok a
szekrényembe – kiáltottam a többiek után, miután követve az osztálytársakat,
elindultak az osztályterem felé.
Nem akartam késni, de tudtam, hogy a
tanárok minimum két-három perccel később érkeznek csak, nekem pedig ez pont
elég idő ahhoz, hogy kivegyem a táskámból a szükséges füzetet, tankönyvet,
tollat és a vizemet, a többit pedig táskástul beraktam a szekrényembe, mivel
nem volt kedvem cipelgetni. Már indulni készültem volna, amikor megláttam magam
mellett valakit. Ijedten hőköltem hátra, amikor pedig végre tudatosult bennem,
ki állt a közvetlen közelemben, értetlenül meredtem rá.
– Szia, Avery!
___________________________________________
Ajjj, így befejezni! Amúgy szerintem Nathaniel köszönt.
VálaszTörlésA rész megint jó volt, mint mindig.
Nekem Rosa és Castiel beszélgetése tetszett, de minden jó volt. Az, hogy rendezték a kapcsolatukat.
A másik kedvencem, mikor Castiel elment sétálni, mikor Avery tanulni kezdett. Tele volt a levegő tanulással és a suli gondolatával, így ki kellett szellőztetni a fejét. Szerintem nem csak az átgondolás volt az oka a sétának! ;)
Köszönöm, örülök, hogy tetszett!^^
TörlésMondjuk nem volt olyan hosszú az a beszélgetés :D
Castiel nem az a fajta szerintem, aki csak úgy elviseli, hogy valaki az orra előtt tanul - főleg, ha a barátnőjéről van szó :D
Újabb szuper rész!! IMÁDOM!! Szerintem vagy Debi vagy Nath köszönt.
VálaszTörlésKöszönöm szépen!^^ A következő fejezetből kiderül, ki köszönt. :)
TörlésNagyon jó lett! Hamar folytatást!:)
VálaszTörlésKöszönöm!:) Igyekszem a napokban hozni!:)
TörlésAnnyira joo! Szerintem is Nath köszönt. Miért kell szegényt lestreberezni?:D teljesen jól észrevehető hogy amíg Dawn egy kicsit buta, és csak az érdekli h újra minden oké, addig Rosa felnőttesebben viszonyul a témához és a "reszletek" is érdeklik. Remélem hamar jön a kövi! Már a Red Dressre is tűkön ülve várok!!:3 ><
VálaszTörlésKöszönöm :) Majd meglátjuk;) Igen, és ezt szeretem is Rosában :D Igyekszem hamar hozni a részt mindkettőre, de az a helyzet, hogy nagy a válság, nem úgy jönnek a szavak, mint kellene. xd
TörlésSzia Raina!
VálaszTörlésImádom a blogodat, és már nagyon várom a 38. fejezetet. Lehet már tudni hogy mikor lesz?
Szia!
TörlésWow, ennek örülök!^^ Nem ígérek semmit, mert tuti nem fog összejönni, de igyekszem, ahogy csak tudok :)
Mikor lesz 38.rèsz ?
VálaszTörlésIgyekszem hamar hozni :)
TörlésHali! Kaptál tőlem egy díjat! :)
VálaszTörléshttp://avizhatara.blogspot.de/2015/08/dij-2_4.html?m=1
Szia! Köszönöm :)
TörlésItt van még egy díj! :)
VálaszTörléshttp://avizhatara.blogspot.de/2015/08/dij-3.html?m=1
Köszönöm :)
TörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon imádom a blogod, és szeretnélek megajándékozni a Dorothy Blog Award nevű díjjal! :)
http://csj-foldreszalltboszorkany.blogspot.hu/p/dijak.html
Szia!
TörlésNagyon szépen köszönöm!:)
Szia! Elég sok blogot olvasok de azt tudom hogy a tiéd a legjobb!!! :) Nagyon várom már az új részt! Lehetne tudni hogy mikor lesz???
VálaszTörlésSzia! Fú, köszönöm! *o* Egy-két napon belül megpróbálom befejezni és felrakni :)
TörlésSzia! Imádom a blogodat! Ezért szeretnélek egy virtuális díjjal megjutalmazni! :)
VálaszTörléshttp://ademonisors.blogspot.hu/p/dijak.html
Szia! Köszönöm szépen!^^
TörlésSzia^^ Pár napja kezdtem el olvasni a blogodat, és eszméletlenül tetszik! Nagyon jól írsz! Teljesen át tudod adni az érzelmeket:) Várom már a következő részt:)
VálaszTörlés(Viktória)
Szia :) Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésed. :) A pszichológia vizsgám után jön a fejezet :)
TörlésÉdes a kibékülés:)
VálaszTörlésNagyon várom azt a bulit, kíváncsi leszek mi jön ki belőle.
xoxo,
T