2015. augusztus 12., szerda

37. Változás

Csóközön!♥♥

Meg is hoztam a 37. fejezetet, és ugyan azt ígértem a csoportban, hogy tíz oldalas lesz, sajnos csak hetet sikerült összehoznom. Remélem nem baj.^^

Köszönöm szépen a rengeteg visszajelzést, valamint az oldalmegjelenítést, ugyanis átléptük a 70000-et! Köszönöm mindenkinek!♥

Továbbra is várom a véleményeiteket! Jó olvasást kívánok mindenkinek!^^

Puszi,
Raina

37. Változás
Deborah megjelenése nem volt éppen jótékony hatással a hangulatunkra, nekem konkrétan mindentől elment a kedvem. A távozása után még hosszú ideig ültünk a kanapén, a tévét bámulva anélkül, hogy felfogtuk volna, mi is történik tulajdonképpen az egymást követő szappanopera részekben, vagy éppen a híradóban. A gondolataim a ma reggel körül forogtak, s noha Castiellel úgy néz ki, megleszünk egy darabig, még mindig túl kellett esnünk egy nagyon fontos beszélgetésen, még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit mondhatnék, na, meg azért bennem volt egy kis félelem is. Nem tettethetjük azt, hogy minden problémánkra a szex a megoldás, bármennyire fergeteges is az. Nem akarok egy olyan kapcsolatot, ahol csak a testiség számít. Egyszerűen belefáradtam már abba, hogy minden srácnak csak a testem kell. Oké, nem hibáztatom őket érte, mert azért elég jól nézek ki, de most már tényleg boldog akarok lenni. Már igazán kijárna az örömből ennyi szörnyűség után, nem igaz?
További gondolkodás és némaság után feladtam a kanapén való ücsörgést, s olyan elfoglaltságot kerestem, amiben tudtam – vagy legalábbis reméltem –, hogy Castiel nem fog megzavarni, ezáltal nyugodtan törhetem továbbra is a buksim, hogy mégis hogyan kezdjek bele egy igazán hosszas, komoly beszélgetésbe, amitől lényegében a nem valami szilárd talajon álló kapcsolatunk függött.
Egy szó nélkül rohantam fel a szobámba, s miután egy pillantást vetettem az órarendemre, csüggedten vettem magamhoz a füzeteimet és a tankönyveimet. A tegnapi korrepetálás során Nathaniel említette, hogy jó néhány dolgozatra számíthatunk a közeljövőben, amelyek többségét az osztályunk nem túl példás magatartásának köszönhettük. Így jobbnak láttam alaposan felkészülni, mert bár a szőke srác sokat segített, majdnem félévnyi tananyagot néhány órával nem lehet behozni. Még bőven volt lemaradásom, s komolyan gondoltam, hogy javítani szeretnék. Önmagam miatt is, na, meg a családomnak is meg akartam mutatni, hogy képes vagyok jól teljesíteni. Bár tudom, hogy Elliot közelébe sem érhetek, de lássuk be, a szüleink válása előtt ő valóban maga volt a tökéletesség, mindent annyira precízen csinált, hogy az sokszor már fájt. Nem akartam olyan lenni, mint ő, de szerettem volna, ha anyáék csak egy kicsit is büszkék lennének rám.
Mielőtt elhagytam volna a kis birodalmam, elrendeztem a korábban összetűrt ágyneműt, s már szaladtam is vissza a nappaliba. Ezúttal azonban nem a kanapéra, hanem a földre ültem a kis asztalhoz, s nekiláttam a tanulásnak. Mindvégig magamon éreztem Castiel tekintetét, amely rövid időn belül égetni kezdett, s azt a minimális figyelmem is elvonta a tanulásról, amelyet rá tudtam szánni. Körülbelül huszadszorra vágtam neki az első mondatoknak, s bár végig is olvastam őket, a szavak csak keringtek a fejemben, anélkül, hogy felfogtam volna a jelentésüket. Gondterhelten sóhajtottam fel, s elszakítottam a pillantásom a tankönyvtől, hogy Castiel szemeibe nézzek, amelyek értetlenségtől csillogtak. Nem kellett volna meglepődnöm. A napjaink nagy részét együtt töltöttük, a nap huszonnégy órájából tizenhatot egészen biztosan együtt voltunk, de egyszer nem jutott eszembe a tanulás a jelenlétében, pontosan azért, mert tudtam, mennyire utálja. Az, hogy most mégis a tankönyveim felett görnyedek, s próbálom a fejembe vésni az anyagot, ráadásul pár méterre tőle, zavartsággal töltötte el.
– Sétálok egyet – jelentette ki pár másodpercnyi gondolkodás után, majd meg sem várta a válaszom, már magára is kapta a dzsekijét és a cipőjét, s kisétált a házból.
Éreztem, ahogy ráncok jelennek meg a homlokomon abban a pillanatban, hogy Castiel becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak; utána menjek, vagy hagyjam magára? Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, s az a rettegés, amit eddig sikerült félretennem, újra felütötte a fejét. Talán mégsem annyira biztos a kapcsolatunk, mint azt remélni véltem az elmúlt pár órában?
Igaz, hogy Castiel távozása csak frusztráltabbá tett, de most, hogy már nem bámult folyamatosan, meglepően gyorsan haladtam a tananyag megtanulásával, mindannak ellenére, hogy a gondolataim néha-néha elkalandoztak. Kis idő elteltével azonban sikerült elhallgattatnom mindenféle idegesítő hangot a fejemben, s a tanulásnak szenteltem minden figyelmem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is le fog kötni a lecke, de másfél óra elteltével eszméltem csak fel, hogy Castiel még mindig nem ért vissza. Aggódva vettem kézbe a telefonom, s kissé csalódott lettem, mikor nem láttam az új üzenetek között a nevét. Mi történhetett? Nem is akar visszajönni?
Éppen hívni akartam, mikor zajokat hallottam a bejárat felől. Kíváncsian kaptam a hang irányába a fejem, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, mikor Castiel bedugta a fejét a nappaliba, hatalmas vigyorral az arcán, s felmutatta a kezében lévő táskát.
– Hoztam kaját! – mondta, s már fordult is a konyha felé.
Még mindig nem tértem magamhoz. Meg mertem esküdni, hogy azért ment el, mert nem bírta elviselni, hogy inkább tanulok, mint vele legyek. Azt hittem, meggondolta magát, s mégsem akarja ezt a kapcsolatot, elvégre bő másfél órán keresztül „sétált”. Az, hogy most újra itt van, ráadásul mosolyog, miközben a konyhában készíti elő a vacsoránkat, teljesen meglepett. S egyben rá is ébresztett arra, hogy tulajdonképpen azért van szükségem egy hosszas beszélgetésre, mert magamban nem vagyok biztos, s nem a kapcsolatunkban. Úgy érzem, Castiel bármikor elhagyhatna, hisz’ a személyiségem nem a legmegnyerőbb, s valószínűleg meg se kell erőltetnie magát ahhoz, hogy egy olyan lányt találjon, aki mindenben felülmúl.
Egészen eddig azt hittem, a kapcsolatunkkal van a baj.
Éppen ezért rettenetesen fájt rájönni, hogy tulajdonképpen velem van a probléma. És az önbizalomhiányommal, aminek létezéséről fogalmam sem volt. Mindenki azt mondta, beképzelt vagyok, s bár kívülről ez tényleg úgy is tűnhet, belül azonban teljesen össze voltam törve, s csak a hibákat láttam.
Mély sóhaj szakadt ki belőlem, miközben felálltam, s lassan indultam a konyha felé. Még a vak is megmondhatta volna, hogy valami nincs rendben velem, de Castiel ezt nem vette észre. Végig háttal állt nekem, úgy pakolta elő az ételt, s még csak akkor sem fordult hátra, mikor leültem az asztalhoz. Tátott szájjal figyeltem, milyen könnyedén mozog a tágas helyiségben, noha tudtam, hogy soha nem főzött. Oké, nem volt nagy dolog, amit csinált. Egyszerűen csak átrakta az ételeket a tényárokra, de tőle ez szokatlan volt. Nem szeretett mosogatni, éppen ezért evett dobozból, vagy használt műanyagtányért, szalvétát, amit aztán nemes egyszerűséggel a kukába hajított, miután már nem volt rá szüksége.
Arcán továbbra is ott bujkált az a mosoly, amit olyan ritkán láttam, mikor felém fordult, s lerakta elém az ételt, majd ő is leült velem szembe. Egy ideig figyeltem, ahogy a kezébe veszi a pálcikát, majd enni kezd, minden szó nélkül. Majd lepillantottam a tányéromra, s szomorú mosolyra húztam a szám. Hát persze, hogy tudja, mi a kedvenc ázsiai kajám.
Lassan emeltem a számhoz az ételt, minden egyes falatot alaposan megrágtam, noha akaratlanul tettem csak ezt. Gondolatban teljesen máshol jártam, s nem éreztem magam elég éhesnek ahhoz, hogy mohóbb legyek, még akkor sem, ha a kedvencemről volt szó.
– Nem tudom, hogy bírsz ezekkel a szarokkal enni! – mordult fel Castiel, ezzel kizökkentve a folytonos agyalásból. – Annyira könnyűnek tűnik, de rohadtul nem az! Több levegő kerül belém, mint kaja.
Csak akkor értettem meg, hogy a pálcikákról beszél, mikor hatalmas lendülettel felállt, s magához vett egy villát. A bosszankodása ellenére a jókedve továbbra is megmaradt, s ezért egy kis irigységet éreztem. Engem majd’ szétfeszített belülről a bizonytalanság.
– Castiel… – kezdtem bele halkan, majd határozottan a szemeibe néztem. – Beszélnünk kell!
Egy ideig semmit nem szólt, s a mosoly is eltűnt az arcáról. Vonásai már egy csepp érzelmet sem tükröztek, mozdulatai pedig komótosak voltak, ahogy visszaült a helyére. Testtartása azonban feszült volt, amiből arra következtettem, számított rá, hogy ezt fogom mondani, de nem volt rá felkészülve. Ahogyan én sem, de ez nem számított jelen pillanatban. Ha tetszik, ha nem, de túl kellett esnünk ezen az átkozott beszélgetésen, ha azt akartuk, működőképes kapcsolatunk legyen, amelyet mindketten élvezünk, s nem csak nyűgnek érezzük.
– Tudom – válaszolta, majd sóhajtva hátradőlt. – Ezért is mentem el sétálni. Gondoltam, ha kiszellőztetem a fejem, rájövök, hogyan kezdhetnék bele, de… A francba, még sosem kerültem ilyen helyzetbe! Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni.
Nekem is pontosan ennyire szokatlan volt ez az egész, mint neki. Matt volt az első és az utolsó srác, akivel huzamosabb ideig jártam, de sosem volt köztünk semmi. Nem éreztem azt az elsöprő szerelmet, amit kellett volna, s alig pár nap elteltével, már olyan érzésem támadt, mikor csókolóztunk, mintha a bátyámmal kavarnék, ami miatt még inkább véget akartam vetni annak a kapcsolatnak. Soha nem volt több egy barátnál.
Szóval teljesen más, mint most Castiellel. A közelsége furcsa, de jóleső érzéseket váltott ki belőlem, elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy a szívem hevesen dobogjon. Minden egyes érintése felvillanyozott, s egyszerűen nem bírtam betelni a csókjaival, csak még többre éheztem. Még sosem éreztem ilyet, de nem akartam elmenekülni előle.
– Nézd – folytatta, miután egy szót sem szóltam. –, tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, és a szüleid folyton a bátyádhoz hasonlítanak, de… Megmondhattad volna, hogy neked ennyire fontos a suli. Nem az zavart, hogy együtt tanultatok Nathaniellel, hanem az, hogy hazudtál róla. Úgy éreztem, nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj.
Még mindig meglep, hogy Castiellel mennyire egyformák a gondolataink és az érzéseink. Vajon ez a rengeteg hasonlóság a jövőben közelebb fog vinni minket egymáshoz vagy épp ellenkezőleg?
– Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem bízom benned, Castiel – sóhajtottam. – Csak tudom, hogy nem bírod a srácot, és nem örültél volna, ha azt mondom, vele töltöm a délutánt.
– Valóban nem, de megértettem volna, ha ez ennyire fontos neked. Elvégre a barátnőm vagy, Avery!
Lesütöttem a szemem. A nap folyamán mindvégig magamat okoltam, mert nagyon jól tudtam, hogy miattam van ez az egész feszültség közöttünk. Ha tegnap délután elmondtam volna neki az igazat, akkor valószínűleg Deborah sem tudott volna bekavarni. Apropó…
– Mit mondott neked Deborah?
Castiel egy pillanatig habozott, majd az asztalra könyökölt.
– Már ott várt a lépcsőház előtt, mikor hazaértem próbáról. Azt mondta, valami fontosat akar mondani, de nem akarja, hogy más is hallja, szóval felmentünk hozzám. – Élesen szívtam be a levegőt, miközben Castielt hallgattam. Biztos, hogy akarom tudni, mi történt pontosan? – Azt mondta, a sulinál sétált, mikor észrevette Nathanielt, amint kijön a kapun, jól szórakozva egy lánnyal. Amikor beálltatok a buszmegállóba, csak akkor jött rá, hogy te vagy az a stréber mellett. – Kis szünetet tartott. – Istenem, hogy mekkora egy idióta vagyok! – nyögött fel. – Nem is értem, miért hittem neki. Tudom, milyen, képes összehordani minden baromságot. Miután lelépett, rögtön hívtalak is, de nem vetted fel. Egy ilyen hír után ki az, aki nem gondolna rosszra?!
Hirtelen nagyon dühös lettem. Nem Castielre, sokkal inkább Deborah-ra. Az a csaj túl sokat képzel magáról. Rohadtul nincs köze az életemhez, s mielőtt Castielhez futott, megbeszélhette volna velem, amit látott.
– Tény, hogy sokat nevettünk Nathaniellel, de semmi olyan nem történt, amire Debbie gondolt. – Komolyan néztem Castielre. – El akartam neked magyarázni a tornateremben, nem emlékszel? De te nem hagytad. Inkább Debbie után mentél.
Fáradtan túrt a hajába.
– Oké, egyezzünk meg abban, hogy ezentúl mindent elmondunk egymásnak. Nincs több titkolózás. Nincs több Deborah. Ha valami gáz van, megpróbáljuk megoldani. Oké?
Lassan bólintottam.
– Van még valami. Tudom, hogy téged nem érdekel annyira a suli, de nekem fontos, hogy jobb jegyeim legyenek. El kell fogadnod, hogy a délutánok egy részét tanulással fogom tölteni.
Castiel szája arra a félmosolyra görbült, amit annyira imádtam, majd átült a mellettem lévő székre, s az ölébe húzott.
– Valahogy majd csak megbékélek a helyzettel – suttogta az ajkaimra.
Jóleső bizsergés futott végig az egész testemen, ahogy megéreztem magamon a leheletét, s még közelebb húzódtam hozzá.
– Most meg is fogsz csókolni, vagy csak szórakozol velem? – kérdeztem halkan, szemeimet le sem véve a szájáról.
– Attól függ, te mit szeretnél. – Még szélesebb lett a vigyora.
Komolyan húzódtam közelebb hozzá, alig pár milliméternyi távolságot hagyva magunk közöttünk, miközben az egyik tenyerem a mellkasára fektettem. Vágy csillant szürke szemeiben, s bár én is pont annyira akartam őt, mint ő engem, hirtelen távolodtam el tőle, s ültem vissza a helyemre. Értetlenül pislogva nézett rám, mire én angyalian elmosolyodtam, s a kezembe vettem a pálcikákat.
– Enni szeretnék – kacsintottam rá, s újra nekikezdtem a falatozásnak, ezúttal azonban már sokkal több kedvem volt hozzá, tudva, hogy lassan bár, de elindultunk a változás felé úton. S éreztem, hogy ez a változás jó hatással lesz mindkettőnkre.
Miután megvacsoráztunk, Castiel elvonult, hogy letusoljon, amíg én elmosogatok. Az arcomról le se lehetett volna kaparni azt az ostoba vigyort, annyira boldog voltam, hogy sikerült megoldanunk a problémáink egy részét, ráadásul egészen könnyű is volt. Most már biztos, hogy még a Deborah féle ribancok sem fognak közénk állni, s a tudat, hogy Castiel teljesen az enyém, csak még nagyobb örömmel töltött el. Ugyan azt nem tudtam, hogy meddig leszünk együtt, de abban biztos voltam, hogy a vele eltöltött idő eddigi életem legjobb időszaka lesz.
Castiel után én is gyorsan elrendeztem magam, majd kis idő elteltével már az ágyamban feküdtünk, egymást ölelve, egy szót sem szólva, s csak néha váltottunk egy-egy csókot. Azokban a percekben tényleg sikerült kikapcsolni az agyam, nem gondolkodtam mindenféle baromságon, aminek kifejezetten örültem. Aztán hirtelen bevillant valami, s izgatottan ültem fel, s Castielre néztem, aki értetlenül bámult fel rám.
– Még el sem mondtad a részleteket a fellépésetekkel kapcsolatban! – mosolyogtam rá.
Castiel beletúrt a hajába, s nem tudtam nem észrevenni a szája sarkában bujkáló aprócska vigyort.
– Emlékszel Victorra? – Elgondolkodtam egy pillanatra, majd heves bólogatásba kezdtem, mikor rájöttem, hogy az unokatestvéréről beszél, akivel ugyan csak egyszer találkoztam, de azt a fél órát sajnos lehetetlen elfelejteni. A csávó nagyon be tud kattanni, ha többet iszik a kelleténél. – Felhívott, hogy a haverja most szombaton nyitja meg a pubját valahol a város szélén, és ragaszkodik az élőzenéhez. Victor ajánlott minket, és mivel eddig nem akadt másik jelentkező, szinte teljesen biztos, hogy felléphetünk szombat este.
Felvisítottam örömömbe, s szorosan hozzásimultam. Már régóta álmodozott arról, hogy közönség előtt szerepelhet, de eddig még nem adatott meg nekik ez a lehetőség. Alig pár lépésnyire vannak attól, hogy több tucatnyi ember ismerje őket, s engem is boldogsággal töltött el azt látni, hogy az egyik legfontosabb ember az életemben hamarosan úgy élhet, ahogy azt megálmodta.
Azonban…
– Ez nagyszerű, Castiel! – A mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcomról, az izgatottság helyét egy cseppnyi düh vette át, na, meg szomorúság. – De bármennyire is szeretnék, nem tudok ott lenni.
– Mi? – ült fel hirtelen. – Miért nem?
Abban a pillanatban rettenetesen mérges voltam anyára. Ha nem lenne az a hülye céges buli, simán megnézhetném Castielék első igazi fellépését. De úgy tűnt, anyám hajthatatlan, s ha nemet mondanék, azzal tovább rontanám az amúgy sem jó kapcsolatunk, s nem akartam több zűrt az életembe.
Sóhajtva dőltem el az ágyon, s meséltem el Castielnek, hogy Gerard cége rendezvényt szervez, amin muszáj ott lennem. Az arca pillanatok alatt elvörösödött a méregtől, s üvöltözni kezdett velem, hogy mennyire fontos neki, hogy mellette legyek. Én csak csendben hallgattam, ahogy szitkozódik, s fel-le járkál a szobámban. Alig néhány perc múlva úgy tűnt, valamelyest sikerült lenyugodnia, s mikor leült az ágy szélére, odacsúsztam hozzá, s hátulról átöltetem, államat pedig a vállán nyugtattam.
– Nem lehetek egyszerre két helyen, Castiel – mondtam halkan. – És nem akarok anyával vitázni. Már belefáradtam, hogy állandóan csak veszekszünk.
– Tudom. – Egy ideig nem szólt semmit, majd ültében kihúzta magát, s rám nézett. – Van egy ötletem!
Csak pislogtam rá. Úgy tűnik, minél tovább tart a kapcsolatunk, annál több arcát fogja megmutatni. Castiel nem szokott ötleteken gondolkodni, egyszerűen elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van.
– Igen? – Kissé féltem, mit talált ki, de amikor hevesen kezdett bólogatni, és előállt az ötletével, megnyugodtam. Legalább megvalósítható.

Későre járt, mikor úgy döntöttünk, ideje aludni, elvégre másnap suli volt, s mivel nyakunkon volt a halloween parti, rengeteg mindent kellett még az osztálynak elintéznie, s főszervezőként mindenki engem keresett meg a problémájával. Na, nem, nem zavart, hisz’ izgatottan vártam, mi sül ki a terveinkből, de azt be kellett látnom, hogy eléggé bonyolult ennyi helyre koncentrálni. S fáradtan nem tudtam annyifelé figyelni.
Reggel időben keltem, hogy sikerüljön normálisan elkészülnöm, aminek persze Castiel nem nagyon örült. Ingerülten mordult fel, mikor megszólalt a telefonom ébresztője, s mérgesen fordult át a másik oldalára, a fejére húzva a takarót. Egy ideig csak néztem, aztán kipattantam az ágyból, s hozzákezdtem a reggeli készülődésnek, a lehető leghalkabban, nehogy megint felébresszem Castielt. Higgyetek nekem, nem akarjátok tudni, milyen az, mikor nem hagyják nyugodtan aludni.
Első utam a konyhába vezetett, ahol gyorsan készítettem magamnak kávét, Castielnek pedig reggelit, mert tudtam, hogy anélkül sehova sem megy, inkább elkésik. A szendvics pillanatok alatt kész lett, s a konyhapultra helyeztem, majd miután megittam a koffeintartalmú italt, a fürdőbe rohantam. Kissé fáradt voltam, s még a kávé sem kezdett hatni, így a mozdulataim lassúak voltak, s nem úgy haladtam, mint szerettem volna. Ennek ellenére viszonylag hamar elkészültem, bár a hajvasalást kihagytam, egyszerűen csak összefogtam dús tincseimet egy hajgumival. A kedvenc nadrágomat húztam magamra azzal a felsővel, amit még a múlt hónapban vettünk Dawnnal. Amíg lefutottam az emeletről, kigondoltam, hogy melyik cipőmet veszem fel, s amíg arra vártam, hogy Castiel is levánszorogjon a konyhába, előkészítettem a fekete csizmát.
Alig fél óra múlva már a buszmegálló felé tartottunk, kézen fogva és beszélgetve. Az idő ezúttal már egy cseppet sem volt kellemes, a levegő sokat hűlt tegnaphoz képest, s minden jel arra utalt, a nap folyamán még kiadós esőben lesz részünk. A táskámban ugyan ott lapult egy esernyő, de azért reméltem, hogy még az előtt hazaérünk, mielőtt leszakadna az ég.
– Utálom ezt az időt! – mordult fel, miközben a buszra vártunk, s elővette a cigijét. Csúnyán néztem rá, de mint az esetek többségében, ez most sem hatotta meg, s rágyújtott.
Már készültem hátralépni, hogy még véletlenül se jöjjön rám a füst, de szorosabban fogta a kezem.
– Nekem se a kedvencem – rántottam meg a vállam. – De amíg nem esik, addig oké.
– Utálom az esőt – morogta, mire felnevettem. Úgy látszik, a mai is egy lesz a morgós napjai közül. Eleinte borzalmasan idegesítő volt, de már megszoktam, s nem idegesítettem fel magam rajta. Ma már tudtam, hogy kezeljem az ehhez hasonló hangulatait.

Azt kell, mondjam, pontosan ilyen reakciókra számítottam az emberektől, mikor beléptünk a suliba. Mindenki abbahagyta a másikkal való beszélgetést, s hüledezve néztek ránk. A tegnapi nap folyamán mindenki azt hitte, végleg szakítunk, így eléggé meglepődtek, mikor együtt láttak minket. A kezdeti csönd után a diákok sugdolózni kezdtek, s ahogy elhaladtunk mellettük, sikerült elkapnom néhány mondatfoszlányt. Nathaniel nevét többször hallottam, ami kissé meglepett. Ezek komolyan azt hitték, képes lettem volna megcsalni Castielt azzal a stréberrel? Azért ennél jobban is ismerhetnének.
– Sziasztok! – köszöntem vidáman a szekrényemnél álló Dawnnak és Rosának, akik egy emberként fordultak hátra.
Amikor felmérték a helyzetet, elkerekedett szemekkel néztek hol rám, hol pedig Castielre, s mikor megálltunk mellettük, Dawn visítva ugrott a nyakamba.
– Tudtam, tudtam, tudtam! – üvöltötte. – Annyira tudtam, hogy ki fogtok békülni!
Nevetve öleltem vissza legjobb barátnőmet, majd miután elváltunk, újra megfogtam Castiel kezét és közelebb húzódtam hozzá.
– Remélem azért beszélgettetek is, nem csak egymás nyakába borultatok – jegyezte meg Rosa, s mérgesen Castielre pillantott. – Már ne is haragudj, de egy seggfej voltál tegnap!
– Nem haragszom – kacsintott rá jókedvűen Castiel. – Nem mintha bármi közöd lenne ahhoz, hogyan intézzük el a dolgokat Averyvel, de azért elárulnom, beszélgettünk is!
Annak ellenére, hogy kissé sértő volt, amit mondott, egy halvány mosoly mindvégig ott bujkált az ajkain, Rosa azonban ezt nem vette észre, tekintete lángolt a hirtelen jött dühtől.
– Vigyázz a szádra! – sziszegte Castiel felé, s mielőtt újra megszólalhatott volna, közéjük álltam.
– Ne veszekedjetek! – szóltam rájuk halkan. – Nem lehetne egyszerűen elfelejteni a tegnapi napot és élni tovább az életünket?
Dawn motyogott valamit, amit egyikünk sem értett, de miután megígértem neki és Rosának, hogy amint hármasban leszünk, úgyis mindent elmesélek, ők is lenyugodtak, s izgatottan kezdtünk el beszélgetni a szombati koncertről. Dawn lázban égett, biztosra vette, hogy tele lesz a hely jóképű srácokkal, Rosa pedig már azt tervezte, milyen ruhákban fogunk bevonulni a helyre. A jókedvük egy pillanat alatt vidított fel engem is, s még csak az sem érdekelt, hogy nem egyszerre fogunk menni. A lényeg, hogy Castielnek köszönhetően én is ott leszek. Az biztos, ha ő nincs, akkor nem jut eszembe, hogy rosszullétre hivatkozva lelépjek a céges rendezvényről. Annyira meg akartam felelni anyának, hogy el is felejtettem azon gondolkodni, hogyan bújhatnék ki egy-egy parancsa alól.
Amikor megszólalt a csengő, a diákok egy emberként indultak meg a termük felé, az utolsó pillanatban érkezők pedig rohanni kezdtek, majdnem fellökve a másikat.
– Mindjárt megyek én is, csak bepakolok a szekrényembe – kiáltottam a többiek után, miután követve az osztálytársakat, elindultak az osztályterem felé.
Nem akartam késni, de tudtam, hogy a tanárok minimum két-három perccel később érkeznek csak, nekem pedig ez pont elég idő ahhoz, hogy kivegyem a táskámból a szükséges füzetet, tankönyvet, tollat és a vizemet, a többit pedig táskástul beraktam a szekrényembe, mivel nem volt kedvem cipelgetni. Már indulni készültem volna, amikor megláttam magam mellett valakit. Ijedten hőköltem hátra, amikor pedig végre tudatosult bennem, ki állt a közvetlen közelemben, értetlenül meredtem rá.
– Szia, Avery!
___________________________________________

25 megjegyzés:

  1. Ajjj, így befejezni! Amúgy szerintem Nathaniel köszönt.
    A rész megint jó volt, mint mindig.
    Nekem Rosa és Castiel beszélgetése tetszett, de minden jó volt. Az, hogy rendezték a kapcsolatukat.
    A másik kedvencem, mikor Castiel elment sétálni, mikor Avery tanulni kezdett. Tele volt a levegő tanulással és a suli gondolatával, így ki kellett szellőztetni a fejét. Szerintem nem csak az átgondolás volt az oka a sétának! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett!^^
      Mondjuk nem volt olyan hosszú az a beszélgetés :D
      Castiel nem az a fajta szerintem, aki csak úgy elviseli, hogy valaki az orra előtt tanul - főleg, ha a barátnőjéről van szó :D

      Törlés
  2. Újabb szuper rész!! IMÁDOM!! Szerintem vagy Debi vagy Nath köszönt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!^^ A következő fejezetből kiderül, ki köszönt. :)

      Törlés
  3. Nagyon jó lett! Hamar folytatást!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!:) Igyekszem a napokban hozni!:)

      Törlés
  4. Annyira joo! Szerintem is Nath köszönt. Miért kell szegényt lestreberezni?:D teljesen jól észrevehető hogy amíg Dawn egy kicsit buta, és csak az érdekli h újra minden oké, addig Rosa felnőttesebben viszonyul a témához és a "reszletek" is érdeklik. Remélem hamar jön a kövi! Már a Red Dressre is tűkön ülve várok!!:3 ><

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Majd meglátjuk;) Igen, és ezt szeretem is Rosában :D Igyekszem hamar hozni a részt mindkettőre, de az a helyzet, hogy nagy a válság, nem úgy jönnek a szavak, mint kellene. xd

      Törlés
  5. Szia Raina!
    Imádom a blogodat, és már nagyon várom a 38. fejezetet. Lehet már tudni hogy mikor lesz?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Wow, ennek örülök!^^ Nem ígérek semmit, mert tuti nem fog összejönni, de igyekszem, ahogy csak tudok :)

      Törlés
  6. Mikor lesz 38.rèsz ?

    VálaszTörlés
  7. Hali! Kaptál tőlem egy díjat! :)
    http://avizhatara.blogspot.de/2015/08/dij-2_4.html?m=1

    VálaszTörlés
  8. Itt van még egy díj! :)
    http://avizhatara.blogspot.de/2015/08/dij-3.html?m=1

    VálaszTörlés
  9. Szia!
    Nagyon imádom a blogod, és szeretnélek megajándékozni a Dorothy Blog Award nevű díjjal! :)
    http://csj-foldreszalltboszorkany.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés
  10. Szia! Elég sok blogot olvasok de azt tudom hogy a tiéd a legjobb!!! :) Nagyon várom már az új részt! Lehetne tudni hogy mikor lesz???

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Fú, köszönöm! *o* Egy-két napon belül megpróbálom befejezni és felrakni :)

      Törlés
  11. Szia! Imádom a blogodat! Ezért szeretnélek egy virtuális díjjal megjutalmazni! :)
    http://ademonisors.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés
  12. Szia^^ Pár napja kezdtem el olvasni a blogodat, és eszméletlenül tetszik! Nagyon jól írsz! Teljesen át tudod adni az érzelmeket:) Várom már a következő részt:)

    (Viktória)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésed. :) A pszichológia vizsgám után jön a fejezet :)

      Törlés
  13. Édes a kibékülés:)
    Nagyon várom azt a bulit, kíváncsi leszek mi jön ki belőle.

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés