2015. július 17., péntek

34. Deborah nyert

Csóközön!♥

Iszonyatosan sajnálom, hogy megint később jött a fejezet. Az-az igazság, hogy kicsit ellustultam, na, meg ez a rész sem akart összeállni, úgyhogy többször is belekezdtem, de mindig az lett a vége, hogy kitöröltem.

De sikerült elkészülnöm vele, s már itt is van! ^^

Jó olvasást kívánok hozzá! És továbbra is várom a véleményeiteket!^^

Puszi,
Raina


34. Deborah nyert
Az első órát végül vagy a tornaterem lelátóján töltöttem, vagy pedig a szertárban, magam elé bámulva, miközben újra és újra felelevenítettem Castiel szavait és az arckifejezését. Eleinte képtelen voltam felfogni a történéseket, de minél tovább agyaltam rajta, annál valóságosabbnak tűnt az egész. Ahogy szép lassan ráeszméltem, hogy lehet, mindennek vége Castiel és köztem, egyre nagyobb fájdalom kerített hatalmába, s ez megrémített. Soha nem éreztem még így, a viharként tomboló érzelmeim idegenek voltak számomra, s megrémítettek. Annyi sráccal keveredtem már össze az életemben, voltak köztük egészen normálisak is. Miért, miért pont Castiel az, aki iránt ilyen érzéseim vannak?
Annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan megy az idő. Mikor megszólalt a csengő, jelezve, hogy véget ért az első óra, összerezzentem, de pár végtelennek tűnő másodpercig nem mozdultam.
Most mit csináljak? Idebent nem maradhatok, hisz’ észrevesznek. Ráadásul szünet van, és annak ellenére, hogy kissé hűvös az idő odakint, rengeteg diák fogja ezt a rövid tíz percet az udvaron tölteni, s biztos vagyok benne, hogy fel fog nekik tűnni, ahogy elhagyom az iskola területét. Némi hezitálás után végül úgy döntöttem, a főbejáraton távozom, és nem foglalkozom a többiekkel. Nincs az-az isten, hogy én egy perccel is tovább maradjak ezen a helyen, otthon ráadásul egyedül lennék. Megnézhetnék valami filmet, hogy eltereljem a figyelmem, vagy esetleg aludhatnék.
Az alvás gondolata nagyon is csábítónak tűnt, ezért megfogtam a táskám, s mint valami gép indultam meg a szertárajtó felé, ám mielőtt megérinthettem volna a kilincset, az ajtó hirtelen kinyílt. A szememet ért hirtelen fény miatt hunyorogni kezdtem, s mikor felfogtam, ki áll előttem, teljesen ledermedtem. Boris, a testnevelés tanárom kérdőn meredt rám. Nagyot nyeltem, s egy mosolyt erőltettem az arcomra.
– Jó napot, tanár úr! – köszöntem halkan, majd kikerülve őt indultam meg a kijárat felé.
Azonban amikor Boris megragadta a felkarom, megtorpantam. Anyám, nagy bajban vagyok!
– Ne olyan gyorsan, Avery! – Kis szünetet tartott, s kezdtem azt hinni, talán elenged annyival, hogy ilyet többet ne csináljak, mert nem szép dolog. Ehelyett azonban teljesen mást mondott. – Tudod, a szerelmi bánat nem jogosít fel arra, hogy ellógj órákról.
Döbbenten kaptam rá a tekintetem.
– Maga meg honnan…?
Szomorú mosoly jelent meg az arcán. Csak nem együtt érez velem?
– Már kora reggel ez volt a fő téma a diákok között. Azt hiszed, mi tanárok nem hallunk vissza ezt-azt?
Eddig is tisztában voltam azzal, hogy borzasztóan gyorsan terjednek a pletykák ebben a suliban. Á, de a fene gondolta volna, hogy már órák előtt az én szerelmi életemet fogják kivesézni! Komolyan, most az egyszer igazán befoghatná mindenki a pofáját!
Elhúztam a szám. Fantasztikus vagy, Avery! Az teljesen normális, ha te gúnyolódsz másokon a hátuk mögött, de ha rólad van szó, legszívesebben lecsapnál mindenkit.
– Szóval akkor esélyem sincs arra, hogy hazamenjek? – Annak ellenére, hogy pontosan tudtam a választ, azért feltettem a kérdést. Elvégre, a remény hal meg utoljára, vagy mi a szösz.
Egyáltalán nem ért meglepetésként, mikor Boris megrázta a fejét. Az már azonban igen, mikor közölte, hogy innen egyenesen az igazgatónőhöz kell mennem. Amikor a tanár magamra hagyott, eljátszottam a gondolattal, hogy lelépek, vagy megkeresem az iskolaorvost valami hülye indokkal – szédülök, hányingerem van, fáj a fejem, vagy valami ilyesmi –, de rájöttem, hogy valószínűleg ő is hallott már a reggel történtekről, szóval egészen biztos, hogy nem fog hazaengedni azzal, hogy keressem fel a háziorvosom. Szinte hallottam, ahogy azt mondja, az én problémáimra az idő az egyetlen orvosság. Fura egy nő volt, na.
Végül úgy döntöttem, nem menekülök el. Eszembe jutott, hogy Deborah hogyan ráakaszkodott Castielre a tornateremben, és ha itt maradok, legalább rajtuk tudom tartani a szemem. Úgyhogy szépen leültem az igazgatói iroda elé kihelyezett székek egyikére, s csendben vártam, miközben próbáltam nem tudomást venni az engem bámuló iskolatársaimról. Komolyan, ezeknek nincs jobb dolguk?
– Mademoiselle Delacroix! – Az igazgatónő hangjára felkaptam a fejem. – Jöjjön be!
Egy utolsó pillantást vettettem arra a pár lányra, akik a folyosó végéről figyeltek, majd követtem az idős hölgyet. Arra számítottam, Castiel vagy Nathaniel is itt lesz, de rá kellett jönnöm, hogy Castiel annyira jó a lógásban, hogy valószínűleg senkinek sincs fogalma arról, merre lehet. Debbie-n kívül legalábbis. Abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy az a ribanc most is vele van.
Volt egy olyan érzésem, hogy Nathanielre DÖK elnökként nem egészen azok a szabályok vonatkoznak, mint ránk, többiekre, s nem lepődtem volna meg, ha az igazgatónő őt egyáltalán nem hívatná be. Elvégre ő csak a szerencsétlen áldozata volt Castiel dühkitörésének. Egyszer pontosan ezt mondta, még valamikor kilencedik vége felé. A fiúk már akkor sem tudták egymást elviselni, és valami apróság miatt estek egymásnak. Az igazgatónő már akkor is Nathanielt védte. Nyílt titok, hogy a nő annak örülne a legjobban, ha Castiel eltűnne ebből a suliból.
– Azt se tudom, mivel kezdjem, Avery – kezdett bele az igazgatónő, miközben leült a székébe, s intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. Miután elhelyezkedtem, levette a szemüvegét, és egyenesen rám meredt. – Már korábban is gondoltam rá, hogy behívatlak, és már bánom, hogy eddig halogattam.
Lesütött tekintettel kezdtem levakarni a vörös lakkot a körmömről. Fogalmam sem volt mit mondhatnék. Egek, nagyobb bajban vagyok, mint azt gondoltam!
– Pontosan miről van szó, igazgatónő?
Nagyot sóhajtott, s hátradőlt.
– Ó, hosszú a lista! A jegyeid romlanak, nem jársz el a színjátszó körbe, ellógod az órákat, a viselkedésedről pedig már ne is beszéljünk! Mindezt azóta, mióta együtt vagy Castiellel.
– Nem Castiel az oka – suttogtam.
– Nézd, tudom, hogy semmi közöm nincs a ti szerelmi életetekhez, de én vagyok ennek az iskolának az igazgatója, és felelősséggel tartozom értetek. Ha valami történik veletek, amikor éppen ellógtok egy-egy óráról, az-az én hibám lesz. Engem fognak elővenni, amiért nem figyeltem rátok rendesen, és…
– Nem Castiel az oka! – Talán kicsit hangosabb voltam, mint szerettem volna, szabályosan ráüvöltöttem szerencsétlenre. Mély levegőt vettem. Rosszul esett, amiért Castielt hibáztatja, holott semmi köze a dolgokhoz. – Egyszerűen csak… Nem sikerült még túltennem magam azon, hogy valaki meg akart ölni.
Kínos csend. Ó, basszus, legszívesebben a falba vágtam volna a fejem! Mégis mit mondtam?! Miért beszélek ennek a nőnek azokról az érzéseimről, amelyeket még a legközelebbi barátaimnak sem említettem meg? Én idióta!
– Avery… – kezdett bele, de azonnal félbeszakítottam.
– Nathanielt kértem meg, hogy segítsen egy kicsit a tanulásban, de nem mertem elmondani Castielnek. Hazudtam neki, azt mondtam, anyámmal találkozom, de valakitől mégis megtudta, hogy Nathaniellel töltöttem a délutánt. Féltékeny volt, ezért akarta megverni a srácot, de sikerült leállítanom. – Az igazgatónő döbbenten hallgatott végig, amikor pedig megindultam az ajtó felé, még nagyobb meglepetés futott végig az arcán. – Gondolom, erre volt kíváncsi. Ha most megbocsájt, órára kell mennem!
Mint egy végszóra, megszólalt a csengő, én pedig már rohantam is az osztályterem felé, anélkül, hogy elköszöntem volna. Megrémültem attól, hogy az érzéseimről kell beszélnem, hogy újra fel kell elevenítenem azokat a perceket, amiket az égő raktárépületben töltöttem. Szinte éreztem a füstöt, s mintha a légkör is felmelegedett volna körülöttem. Megtorpantam, s lehunytam a szemem. Ne! Ne itt!
Nekitámaszkodtam az egyik szekrénynek, mikor szaporábban kezdtem venni a levegőt, de… de olyan volt, mintha nem jutna el az oxigén a tüdőmig. Mintha fulladoznék. Félelem futott végig rajtam, s ökölbe szorítottam a kezem, miközben potyogni kezdtek a könnyeim. Egyszerre örültem is, meg nem is, hogy senki nincs rajtam kívül a folyosókon.
Nem lesz semmi baj! – nyugtattam magam. Reméltem, hogy ezzel el fog múlni ez az egész, de csak rosszabb lett, jobban megijedtem. A lábaim megremegtek, s hirtelen elfogyott minden erőm, s a földre rogytam. Ajtócsapódást hallottam, majd sietős lépteket, a következő pillanatban pedig egy tenyér simult a hátamra, s halkan nyugtatni kezdett. Nem ismertem fel a hangját, s túlságosan is meg voltam rémülve ahhoz, hogy felnézzek rá. El voltam foglalva azzal, hogy a légzésemre figyeljek. A torkom már égett az erőteljes levegővételektől, a tenyerem pedig sajogni kezdett a bőrömbe mélyesztett körmeim miatt. Végül szép lassan kezdtem lenyugodni, már kaptam levegőt is.
Ahogy tudatosult bennem, hogy az imént pánikrohamom volt, zokogni kezdtem, s nekidőltem a segítőmnek, akinek a kilétéről még mindig fogalmam sem volt. Kissé megfeszült a teste, s amikor hozzáértem, már tudtam, hogy fiú az illető – és nem Castiel. Belül örültem volna, ha ő van itt velem, de hálás voltam az ismeretlennek is, hogy segített.
– Jól vagy? – Most, hogy már nem kellett azzal foglalkoznom, hogy szabályozzam a légzésem, felismertem a hangja alapján. Nathaniel.
– Úgy nézek ki? – fintorogtam, miközben elhúzódtam tőle, s végigfeküdtem a hideg padlón. Nathaniel arcán rémület futott végig.
– Elviszlek az iskolaorvoshoz!
Már nyúlt is felém, s mikor megéreztem az egyik karját a térdhajlatomnál, erőtlenül ellöktem magamtól.
– Kösz, Nathaniel, de mint látod, van két lábam!
Igazából semmi kedvem nem volt odamenni. Az hiányzott a legkevésbé, hogy a tanárok tudjanak arról, hogy a tűzeset óta, ha sok stressz ér, pánikrohamom van. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen róla. Még a családom sem tudott róla, sem Dawn, sőt, Castielnek se mertem megemlíteni, mert tartottam tőle, hogy máshogy fog rám nézni ez miatt. Pont úgy, mint Nathaniel. A szőke srác aranybarna szemeiben sajnálat és aggodalom tükröződött, s egyszerűen rosszul voltam attól, amikor az emberekből ilyen érzéseket vált ki egy egyszerű, rám vetett pillantás. Azt sugallják vele, hogy nem vagyok elég erős, hogy valami nincs rendben velem. És az Isten szerelmére, egy Delacroix vagyok, és muszáj, hogy mindenki tökéletesnek lásson!
Másrészt viszont, ha akartam volna sem tudtam volna felállni. Borzasztóan gyengének éreztem magam, és abban a pillanatban nagyon jól esett, hogy feküdhettem, még akkor is, ha az iskola koszos padlójáról volt szó, ami ráadásul hűvös is volt. Lehunytam szemem. Istenem, de jól esik ez a hideg!
– Hé, el ne aludj! Avery, hallasz?
– Takarodj innen! – mordultam rá a fiúra, még mindig csukott szemekkel. Nincs az a pénz, amiért én most innen felkeljek.
Néhány másodpercig néma csend volt körülöttem, s kezdtem azt hinni, hogy Nathaniel tényleg elhúzott, ahogy azt kértem. Vagy parancsoltam. Tök mindegy.
Amikor azonban a karjai között találtam magam, rájöttem, hogy meg sem fordult a fejében, hogy magamra hagyjon. Csúnyán néztem fel rá, miközben megindult velem az orvosi szoba felé.
– DÖK elnökként kötelességem jelenteni az ilyen… – kezdett bele a magyarázkodásba, de nem hagytam, hogy befejezze.
– Ó, fogd már be, basszus! – morogtam. – Esküszöm, ha nem teszel le most azonnal, én fogok szólni Castielnek, hogy verjen szét, te idióta!
– Ugyan kérlek, mintha szóba állna veled!
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam Nathanielre. Mérges voltam rá? Nem, nem igazán. Meg akartam pofozni? Ó, de még mennyire! Utálom, amikor az embereknek igaza van. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy Castielhez rohanjak, és panaszkodjak neki, hogy aztán megkérjem arra, üssön meg valakit a kedvemért. Valószínűleg meg se hallgatna, csak közömbös arccal bámulna el a fejem fölött, miközben Deborah mögötte mosolyogna rám ördögien.
– Sajnálom, én…
– Hagyd, igazad van. – Felsóhajtottam. – Azt mondta, még átgondolja. De nem ez a helyzet, igaz? – Sűrűn kezdtem pislogni, nehogy elsírjam magam. – Pontosan tudja, hogy szakítani akar, csak… csak nem akarja megmondani.
Mikor odaértünk az orvosi szobához, Nathaniel bekopogott, ám mielőtt benyitott volna, egyenesen a szemembe nézett.
– Tudod, Avery, nem ismerem túl jól Castielt, de abban biztos vagyok, hogy ha szakítani akarna, már megtette volna. Ha tényleg azt mondta, gondolkodik rajta, akkor nagyon fontos lehetsz neki.
Nem akartam kimutatni, de rettenetesen jól estek Nathaniel szavai. Az, hogy egy külső szemlélő így látja, kissé megnyugtatott, s egy kis időre tényleg elhittem, hogy van jövőnk Castiellel, bármennyire is kilátástalan jelen pillanatban a helyzet.

Szerintem még sosem láttam az iskolaorvost annyira rémültnek, mint akkor, amikor Nathaniel benyitott velem a szobába. A nő azonnal felpattant, s az ágyra mutatott, miközben folyamatosan azt kérdezte, mi történt. Jelentőségteljes pillantást vetettem Nathanielre, a tudtára akartam adni, hogy nagy bajok lesznek, ha az igazat mondja, de persze nem foglalkozott velem, s már be is számolt arról, hogy éppen pánikrohamom volt, mikor észrevett a folyosón. A doktornő azonnal megvizsgált, vizet nyomott a kezembe, s aggódva vizslatta az arcom. Hiába próbáltam meggyőzni őket, hogy jól vagy, egyikük sem hitt nekem. Még én sem hittem magamnak, miután megláttam a velem szemben lévő falon lógó tükörben a tükörképem. Fehér bőröm a szokottnál is sápadtabb, az ajkam duzzadt volt, a szemeim pedig vörös színben pompáztak a sok sírástól. Borzalmasan festettem, és nem is csodálkoztam, mikor a doki visszanyomott az ágyra, még mielőtt normálisan felállhattam volna.
A nap nagy részét bent töltöttem a szobában. Miután Nathaniel lelkére kötöttem, hogy egy szót se szóljon Dawnnak, vagy akárki másnak az ittlétemről, megpróbálkoztam az alvással, ahogy azt az orvos javasolta, de nyugtalan voltam, ráadásul a hely is idegen volt, úgyhogy csak a plafont bámultam.
A nap vége felé túlestem egy számomra igencsak kínos beszélgetésen az iskolaorvossal és az igazgatónővel. Szinte könyörögtem nekik, hogy ne hívják fel a szüleimet, mikor közölték, hogy szeretnék, ha anyám itt lenne, s nagy nehezen sikerült is lebeszélnem róla őket. Már így is túl sok ember tudott a problémáimról.
Eleinte fogalmam sem volt, mire akarnak kilyukadni. Össze-visszabeszéltek, egymás szavába vágtak, s semmit sem értettem. Amikor azonban rájöttem, hogy azt akarják, járjak el egy pszichológushoz, rémülten pattantam fel. Hál’ istennek már rendben voltam, és nem szédültem meg a hirtelen mozdulattól.
– Szó sem lehet róla! – mondtam harciasan. – Meg tudom oldani a problémáimat! Ha meg segítségre van szükségem, beszélek a barátaimmal. Elvégre ezért vannak, nem?
Egy rövid vita után belátták, hogy bármit mondanak, nem tudnak meggyőzni – újabb jele annak, hogy a Delacroix egy borzasztóan makacs család –, úgyhogy nagy nehezen, de elküldtek. Azt gondolták, egyenesen haza fogok menni, azonban ahhoz semmi kedvem nem volt. A felé az osztályterem felé indultam, ahol az osztályom az utolsó órában tartózkodott. Annak már nem volt értelme, hogy be is menjek, hiszen alig két perc múlva kicsengetnek, szóval a falnak dőlve vártam, hogy Dawn kijöjjön. Amikor ez megtörtént, szinte azonnal a nyakamba ugrott.
– Jól vagy? – kérdezte halkan, miközben megindultunk az ebédlő felé.
Időközben Rosa is csatlakozott hozzánk, s hárman álltunk be a sorba. Amíg a lányok arra vártak, hogy megkapják az ebédjüket, addig én elmeséltem nekik a Castiellel lefolytatott beszélgetést, na, meg megemlítettem, hogy Deborah mennyire ráakaszkodott a fiúra. A pánikrohamomat, és azt, hogy a nap nagy részét az orvosiban töltöttem, jobban láttam nem elmondani. Így is eléggé aggódtak értem.
– Valahogy meg sem lepődöm, hogy Debbie máris rányomult Castielre – sóhajtott fel Rosa, miután leültünk egy távolabbi asztalhoz, távol az engem bámulóktól. – Annak a ribancnak mindig más levetett pasija kellett.
Egyik szemöldökömet felvontam, úgy néztem világos hajú barátnőmre, aki csak megrántotta a vállát. Akárhogy is, Castiel mégiscsak Debbie-vel járt először, s nem velem.
– Még nem szakítottunk – emlékeztettem a lányt.
Rosa fintorogva húzta félre az ebédjét, miután megkóstolta azt, majd kivett a táskájából egy almát, s rám meredt.
– Drágám, egy Castiel féle pasi nem mondja azt, hogy átgondolja. Nincs mit rajta gondolkozni. Abban a pillanatban dobni fog, hogy újra kettesben lesztek.
– Rosa! – szólt rá Dawn, majd átnyúlt az asztal felett, s megszorította a kezem. – Ne is hallgass rá! Hülye, mert már két napja nem látta Leight. Meglátod, megbeszélitek a dolgot Castiellel, és minden rendben lesz. A békülős szexnél nincs is jobb! – kacsintott rám.
Valamit láthattak az arcomon, mert hirtelen mindketten elhallgattak, s döbbenten meredtek rám. Én csak a hajamat piszkáltam, s éreztem, ahogy minden vér az arcomba tolul.
– Úristen! – kapott a szájához Dawn. – Több mint egy hónapja együtt vagytok, és még nem feküdtetek le?!
– Halkabban! – pisszegtem le. – Nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen. Különben meg semmi közötök nincs hozzá!
Rosa beleharapott az almájába.
– Oké, így elég könnyű Debbie-nek elcsábítania. Nem emlékszel? Anno előbb feküdt le veled, mint Deborah-val. Ugye tudod, mire akarok célozni ezzel?
A. Karma. Egy. Büdös. Ribanc.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Rosa mégis honnan tud erről? Dawnra meredtem, aki dúdolgatva sütötte le a tekintetét, s úgy tett, mintha érdekesnek találná a tányérján lévő trutyit. Sóhajtva ráztam a fejem, majd a bejárat felé néztem. Rögtön meg is bántam.
– Na, tessék! Ördögöt a falra – motyogtam, s alig észrevehetően böktem a sorba éppen beálló Castiel és Deborah felé.
Valamiért zavart, hogy Castiel még mindig a suliban van. Ha nincs kedve órákra menni, általában a parkba megy, hogy elszívjon pár cigit, vagy hazasiet Démonért, s vele játszik, elterelve a gondolatait. Dawn korábban említette, hogy Deborah sem ment be egy órára sem. Vajon együtt töltötték az időt?
– Szerintem Deborah volt. – Kérdőn pillantottam Castielről Rosára. – Reggel beszéltem Lysanderrel. Úgy tudja, valaki azt mondta Castielnek, hogy látott téged és Nathanielt együtt nevetgélni este. Biztos vagyok benne, hogy Deborah volt. És fogadok, hogy az a ribanc még ferdített is kicsit a sztorin.
Nagy levegőt vettem. Így már érthető, miért legyeskedik a csaj Castiel körül.
– Tök mindegy. Próbáltam beszélni Castiellel, de nem akart meghallgatni. Deborah nyert.
Rosa arckifejezése pillanatok alatt lett dühös.
– Eszednél vagy? Az-az Avery, akit én ismerek, nem adja fel ilyen…
– Leülhetünk?
Deborah hangjára mindannyian ledermedtünk, s hirtelen egyikük sem tudott mit mondani. Dawn és Rosa rám meredt, mintha tőlem várnának választ. Némi hezitálás után végül csak megrántottam a vállam, s a pad szélére húzódtam, hogy leülhessenek. Castiel csusszant be mellém, mint általában mindig, most azonban szokatlanul távolságtartó volt, s a tekintetét végig a tálcáján tartotta. Deborah Castiel másik oldalán foglalt helyet, idegesítően közel a fiúhoz. Az Isten szerelmére, még csak nem is szakítottunk! Hogy merészel ilyen közel ülni hozzá, ráadásul pont előttem?
Kínos csend szállt a társaságra, mindenki kerülte a másik tekintetét, s mindannyian arra vártunk, hogy valaki kezdeményezzen valami beszélgetést. A közelebbi asztaloktól néhányan átpillantottak felénk, valamiféle balhéra várva, de be kellett érniük azzal, hogy csak csendben bámulunk magunk elé.
Végül Deborah szólalt meg elsőként, vidáman kezdett csacsogni valami filmről, amit tegnap este látott, de nem igazán tudtam figyelni a szavaira. Minden egyes másodperccel egyre idegesítőbbé vált a hangja, s már ott tartottam, hogy felpofozom. Végül meguntam, hogy a csaj egyfolytában járatja a száját, úgyhogy felálltam, s a vállamra dobtam a táskám.
– Mennem kell, anyámékkal találkozom, és még át akarok öltözni.
– Valld be, Avery, hogy Nathaniellel randizol megint. Úgyis mindenki tudja, hogy együtt vagytok. – Deborah szavait hallva ökölbe szorult a kezem.
Mély levegőt vettem, s magamban elszámoltam tízig, hogy lenyugtassam magam. Abban a pillanatban nagyon szívesen téptem volna ki a haját.
– Ha gondolod, beszélhetsz anyummal. – Még én is meglepődtem, mennyire közömbösen cseng a hangom a bennem tomboló harag ellenére.
Megszokásból tettem csak, esküszöm. Annyira berögződött már, hogy egy puszival búcsúzok el Castieltől, hogy automatikusan felé hajoltam, de le is dermedtem, mikor elfordította a fejét. Szinte biztos voltam benne, hogy kiült az arcomra a fájdalom, amit ez az apró mozdulat okozott, ugyanis Deborah arcán diadalittas mosoly jelent meg.
Még mielőtt sírásban törtem volna ki, kihúztam magam, s minden további szó nélkül indultam meg a kijárat felé, s próbáltam nem arra gondolni, hogy Deborah-nak tényleg sikerült tőlem elvennie Castielt.

_____________________________________

23 megjegyzés:

  1. Hivatalosan is ez e kedvenc blogom!! Ha akarod papirra is vetem! ;) Alog várom a következő részt!!! Imádom!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow, örülök, hogy elnyerte a tetszésed!:)) Igyekszem nagyon hamar hozni a következő részt!^^

      Törlés
  2. Nagyon tetszett ez a rész!
    Az egyik felem sajnálja, míg a másik kicsit mérges Averyre.
    Mérges vagyok, mert eltitkolta a panikrohamát, és sejtem, hogyha Nathaniel nem talált volna rá, akkor nem beszélt volna róla.
    De sajnálom, hiszen szerintem nem ezt érdemeli meg Castieltől. Ha én valakivel járok, akkor nem hiszek el egy kis pletykát, túlszínezett történetet (el tudom képzelni, hogy Deborah kicsit színezett rajta). Azt hittem, hogy tartós kapcsolatuk lesz. De ezek után már nem vagyok benne biztos.
    Már várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Avery sajnos túl büszke ahhoz, hogy a problémáit megossza másokkal - legalábbis szerintem, de nem tudom, Ti mennyit éreztetek ebből eddig.
      Az biztos egyébként, hogy nem várnék a pasim válaszára, hanem én szakítanék vele, ha egy Deborah félének jobban hinne, mint nekem.
      Igyekszem hamar hozni!:)

      Törlés
  3. Wow! Hát ez most naggggyon durva volt! De nagyon! Teljesen szíven ütött Deborah kegyetlensége, Avery titkolózása és Castiel közömbössége. Nati-cicáról ne is beszéljünk! Ebben a részben talán ő a legnormálisabb szereplő az igazgatónő és az iskolaorvos után.
    Nagyon izgulok Avery és Cassty kapcsolatáért, és azért, hogy a drága írónő tegyen valami nagyon morbidanbrutálisanszuperfantasztikusüber-gonoszságot egyetlenmindigésmindenhol-utált Deborácskávaal.

    Előre köszi a kiontott vérért!

    További szép nyarat Neked!

    Enikő:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő egy-két részből kiderül, mi lesz a kapcsolatuk sorsa, Deborah-ról pedig annyit, hogy... Majd meglátjátok!:)
      Kellemes nyarat kívánok Neked is!:)

      Törlés
  4. Jajj tartós kapcsolat lesz ez;D ki kell bekulniul! Deborah a gonosz. Bűnhődnie kell!!!XDD én Nath-ot sajnálom egy kicsit. Olyan jolelku fiatalember:") imádom a blogod!:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hehehe, majd kiderül :DDD Örülök, hogy tetszik a történet *-*

      Törlés
  5. Mikor jön a kövi rész? Mert már alig tudom kivárni szerintem ugyan úgy mint a többi olvasó sem. :)

    VálaszTörlés
  6. Uristen nagyonvárom már a következő rèszt :)

    VálaszTörlés
  7. Nagyon jó rész volt, már várom a következőt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett!:) Hamarosan hozom!^^

      Törlés
  8. Nagyon imádom ahogyan írsz! Tényleg ez nem tulzás mert annyira átjönnek az érzelmek, a cselekedetek mint ha itt játszódna le az egész történet előttem. Alig várom már a következő részt remélem hamar hozod:) Még egy kérdesem lenne: az egyik bejegyzéseden az írtad,hogy akaratlanul de átvetted nehàny tulajdonságát,szokását Averynek. Melyek lennének azok? Nagyon kíváncsi vagyok:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, köszönöm szépen! Én nem mindig vagyok megelégedve a fejezeteimmel, néha úgy érzem, többre lennék képes. De örülök, hogy azért sikerül átadnom azokat az érzéseket, amelyeket Avery érez. Igyekszem nagyon hamar hozni!:)
      Nem feltétlenül jó tulajdonságokról van szó, de a blog kezdete óta sokkal szókimondóbb és makacsabb lettem, mint előtte, és ez miatt számos vitába keveredtem bele. Viszont, aminek örülök, hogy mióta Avery-ként kell gondolkoznom, azóta kicsit nőtt az önbizalmam, ami egészen eddig valahol a béke segge alatt pihent. :)

      Törlés
  9. Ú, hát egyszerűen szuper lett ^^
    Már nagyon várom a következő részt.
    Avery-n látszik, hogy olyan típus, hogy "én tudom magam tartani, nem kell mások segítsége", így teljesen egyértelmű volt, hogy magától nem akarna beszélni a pánikolós dologról.
    Én is csatlakozok a Deborah-utálok klubbjához. Tényleg megérdemelne egy "kedves kis balesetet". Castiel meg... rá férne, hogy valaki jól kiossza, hogy végre észhez térjen. Nataniel nekem mindenhol unszimpatikus szereplő, de most tényleg ő viselkedett a legrendesebben :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm ^^
      Még a mai napon felkerül :)
      Nem értem, miért utáljátok ennyien Nathanielt :D Nekem az egyik kedvenc CsJ-s karakterem :D

      Törlés
    2. Mostanság úgy tűnik, hogy nem szeretik az ilyen kedves jófiú típusokat... XD Én meg alapból Castiel-párti vagyok.

      Törlés
    3. Nem értem, miért. :D Nekem amúgy Castiel sosem volt a szívem csücske xD

      Törlés
    4. Én sem, de egyszerűen a játékban is Castiel a "szívem csücske" XD

      Törlés
  10. Köszönöm, hogy szívtelen ribanc lett belőle (csúnya kifejezés, de na).
    Jaj istenem, remélem akad valami megoldás, mert most ott állunk, ahol a part szakad...

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés