2015. június 23., kedd

33. Szakítani akarsz?

Csóközön!♥♥

Jelentem, túl vagyok mindenfajta szörnyűségen, sikeresen leérettségiztem, és a gyógyulásom is hihetetlen tempóban halad.
Most, hogy már nem is kell tanulnom, s vasárnap jól kipihentem magam, újra belevágtam az írásba. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott már, hogy nyugodtan a gép előtt ülhessek, s 100%-osan koncentrálhassak a fejezetre. Most már nem kellett izgulnom, hogy a tanulástól veszem el az időt.

Mivel még nagyon a nyár elején vagyunk, nem tudom, milyen gyakran fogom hozni a részeket. Egyelőre szeretnék ide is, meg a Red Dress-hez is megírni előre pár fejezetet, de igyekszem tartani magam a múlt nyári heti 2 részhez. Majd még eldől, melyik napokon jönnek a részek. :)

Nem is szeretném tovább húzni az időt. Szeretném megköszönni mindenkinek a visszajelzéseket, a pipákat, valamint azt is, hogy hamarosan elérünk az 57000 oldalmegtekintéshez! 
Továbbra is kíváncsian várom a véleményeiteket!^^

Pussz,
Raina


33. Szakítani akarsz?
Annak ellenére, hogy a legtöbben hangosan fejezték ki, mennyire szeretnék, ha a két fiú összeverekedne, mindenki megtartott egy biztonságos távolságot, tartva attól, hogy a vita közben ők is megsérülnek. Egyedül Lysander maradt közvetlenül Castiel mögött, amelynek normális esetben rettenetesen örültem volna, mert tudom, a srác rá tudja venni a barátomat, hogy elkerülje a balhét. Most azonban úgy tűnt, semmi haszna Lysander nyugtató szavainak, a Castielből áramló düh ugyanis tapintható volt, teljesen betöltötte a levegőt. Halványan érzékeltem csak egy másik alakot Castiel oldalán, de a vörös pont kitakarta, s így csak a barna hajzuhatagot láttam. Beletelt jó pár másodpercbe, míg tudatosult bennem, hogy Deborah áll mellettük, karjait összefonva maga előtt, arcán önelégült vigyorral. Mi a franc?
Nathanielre kaptam a tekintetem, próbáltam felmérni, okozott-e már benne valamilyen kárt Castiel, vagy még pont időben értem ide, hogy leállítsam dühöngő barátomat. Úgy tűnt, a szőke srác, leszámítva a rémületét, jól van, bár mindennél jobban szeretett volna menekülni. Összeszorult a szívem, s egy olyan gondolat fogalmazódott meg bennem, ami teljesen megrémített. Castiel megtudta, hogy…?
Habozás nélkül léptem előre, nem törődve az időközben mögém keveredett Alexyvel, aki próbált visszatartani, azonban nem járt sikerrel. Óvatosan Castiel vállára fektettem a tenyerem, mire a fiú összerezzent, a tekintetét azonban le sem vette Nathanielről. Halkan, alig hallhatóan szólaltam meg, szinte könyörögtem, hogy engedje el a srácot, de mintha a falnak beszéltem volna. Éreztem, ahogy a tenyerem alatt megfeszülnek Castiel izmai, s mikor lenéztem, láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét. Kissé félve attól, hogy az ökle engem fog eltalálni, átbújtam a karja alatt, s így pont a két fiú közé kerültem. Castiel döbbenten emelte rám ködös, szürke szemeit, s egy pillanatra megállt bennem az ütő. Istenem, még soha nem láttam őt ennyire feldúltnak! Az arcán ülő érzelem kavalkád ijesztő volt, s megrémített.
– Hagyd abba, kérlek! – suttogtam. – Nem éri meg!
Nem reagált azonnal, de amikor elkapta rólam a tekintetét, tudtam, hogy ezúttal eljutottak hozzá a szavaim. Lassan elengedte Nathanielt, majd hátrébb lépett, szemeit végig a földön tartva. A szőke srác vetett rá egy rémült pillantást, majd amilyen gyorsan csak tudott, elindult az osztályterem felé. A körülöttünk lévők közül sokan csalódottan sóhajtottak fel, majd szép lassan mindenki megindult a dolgára. Alig maradtunk ott páran; rajtam kívül Rosa és Dawn figyelte döbbenten az eseményeket, Castiel mellett pedig még mindig ott állt Lysander – és Deborah is.
– Ez meg mi az ördög volt? – Rosa követelőző hangjára felkaptam a fejem, de szólni egy szót sem szóltam. Ahogy a többiek sem. Ahogy rájuk néztem, pontosan tudtam, hogy a jelenlévők tisztában vannak azzal, mi dühítette fel Castielt, egyedül Rosa az, aki mit sem sejtett. – Kösz, srácok, igazatok van, ne is mondjatok semmit!
A lány sértődötten csatlakozott a folyosó túloldalán álló Alexyhez, de abban a pillanatban nem tudtam vele törődni. Sokkal inkább aggasztott az, hogy Castiel egy szót sem szólt – pedig bőven lett volna mit megbeszélnünk.
– Castiel…? – Felé emeltem a kezem, ám mielőtt hozzáérhettem volna, ő ellökte a végtagom, s undorodva nézett rám.
Úgy tűnt, valamit mondani akar, ám mielőtt egy hang is kijöhetett volna a száján, lemondóan megrázta a fejét, s sietve megindult a lépcső felé. Nem tudom megfogalmazni, mit is éreztem pontosan abban a pillanatban, de egyszerre okozott fizikai és lelki fájdalmat. Dawn azonnal mellém lépett, mikor az első könnycseppek végigfolytak az arcomon, s a mosdó felé kezdett rángatni, messze a bámészkodó diákoktól. Még hallottam, ahogy Deborah Castiel után kiált, de mielőtt hátranézhettem volna, már a női mosdóban találtam magam. Szipogva léptem az egyik csaphoz, hogy megmossam az arcom, ám amikor a tükörbe néztem, hangos zokogásban törtem ki. Rosszul éreztem magam, amiért nem mondtam el az igazat Castielnek. Ha nem hazudtam volna neki, vagy nem kérem Nathanielt, hogy segítsen, akkor ez mind nem történt volna meg. Istenem, az-az utálat Castiel arcán, mikor rám nézett! Én nem ezt akartam. Nem akartam ellökni magamtól.
Miért? Miért? Miért fáj ennyire ez az egész?
A kézfejemmel töröltem le a könnyáradatot az arcomról, s nagy levegőket vettem, így próbáltam csillapítani a bensőmben tomboló érzelmeket.
Mi van velem?
Szinte magamra sem ismertem. Én nem szoktam pasik miatt sírni. Akkor most miért vagyok ennyire elkeseredve attól, hogy talán mindennek vége Castiel és köztem? Csak nem…?
A gondolatra, hogy talán azért érzem magam ennyire összetörve, mert beleszerettem Castielbe, még jobban kezdtem sírni, s nem tudtam ellene mit csinálni. Az elejétől fogva ettől féltem, ezért nem akartam a srác közelébe kerülni. Mert tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy beléessek, s ismerve őt, biztos voltam benne, hogy össze fogja törni a szívem. S valóban megtette. A helyzeten azonban csak rontott a tudat, hogy ezt saját magamnak köszönhetem. Miért pont Nathanielhez fordultam segítségért? Miért nem tudom egyedül megoldani soha a problémáimat?
A jelzőcsengő hangjára összerezzentem, de egyébként nem mozdultam. Nem volt kedvem órára menni, szívesebben feküdtem volna otthon, az ágyamban. A fáradtság hirtelen csapott fejbe, amit nem is értettem, hisz’ kialudtam magam. Lehet, hogy ez nem is álmosság?
– Avery – Dawnra néztem, aki aggódva állta a tekintetem. Az ajkamba harapva öleltem meg, s úgy sírtam tovább. – Avery, elkésünk!
A fejemet ráztam. – Menj csak, én szerintem kihagyom.
Nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, s úgy vártam Dawn rövid monológját arról, hogy nem kellene ezt csinálnom, s hogy az-az Avery, akit ő ismer, nem zuhanna össze ennyitől. Szóval eléggé meglepett, mikor nem ezek a szavak hagyták el a száját.
– Meg kellene beszélnetek a dolgot Castiellel. Szerintem fogalma sincs arról, mi történt, csak hallott valami ostoba pletykát.
Elfintorodtam.
– Elég nyilvánvalóan adta a tudtomra, hogy hallani sem akar most felőlem.
Dawn felsóhajtott, s a tükörképét kezdte fixírozni. Megigazította a haját és a sminkjét, ami alig tartott két percig, majd felém fordult.
– Biztos vagyok benne, hogy Deborah most ott van vele. Én biztosan nem hagynám, hogy az a ribanc a pasim körül legyen, főleg nem ilyen helyzetben. Kapd össze magad, Avery, és keresd meg! Akár hiszed, akár nem, Castiel szeret téged, és szerintem ő sem szeretné, hogy így érjen véget a kapcsolatotok.
Egy biztató mosoly kíséretében átnyújtotta az aprócska táskáját, amelyben a sminkjeit tartja, majd rohanva indult órára. Én csak ott álltam a mosdó közepén, gondolkodva, hogy mit kellene tennem. Egyértelműen meg akartam beszélni a dolgot Castiellel. De vajon fel vagyok készülve arra, hogy a helyzet még jobban elmérgesedhet? Benne volt a pakliban, hogy szakít velem. Őszintén, nem lepődnék meg, ha megtörténne, de borzasztóan fájna.
Mély levegőt vettem, s meghoztam a döntést. Dawn táskájára semmi szükségem nem volt; Castiel látott már ennél rosszabb állapotban is, s teljesen felesleges volt most a legjobb formámat hoznom – amúgy sem lettem volna rá képes. Ha szakítani akar velem, nem fogja magát meggondolni attól, hogyan is nézek ki. Így, miután a saját szekrényembe raktam az apró tasakot, megindultam az udvar felé, abban a reményben, hogy a vörös hajú srác is ott lesz – mert, hogy most nem órán ül, az teljesen biztos.
Kissé csalódott lettem, mikor nem láttam a padunknál. A kapuhoz legközelebbi fa alá szoktunk félrevonulni, mikor kettesben akartunk lenni, s azt gondoltam, most is ott fogom megtalálni. Alsó ajkamat rágcsálva néztem körbe, a tekintetem azonban megakadt a tornatermen. Lehetséges, hogy ott van?
Nem akartam tovább kint lenni az udvaron, mert féltem, hogy valamelyik tanár meglát és visszarángat az iskolába, úgyhogy megindultam a nehéz ajtó felé. Még ha nem is találom ott Castielt, legalább egy kis időre elbújhatok, hiszen ma egyik osztálynak sincs első órában tesije. Szerintem eszébe sem jutna senkinek, hogy odabent keressen.
Amikor a bejárathoz értem, egy határozott mozdulattal belöktem az ajtót, ám mielőtt beléptem volna a hűvös helyiségbe, megtorpantam. Castiel a tornaterem túlsó végében ült, hátát a bordásfalnak vetette. Ezzel még úgy nem is lett volna bajom, viszont amikor megláttam, hogy Deborah feje Castiel vállán pihen, s az ujjaikat összekulcsolták, valami feszíteni kezdett a mellkasomban, s a látásomat újra könnyek homályosították el. Úgy tűnt, észre sem vették, hogy ott vagyok, s úgy éreztem, nincs jogom őket zavarni, ami marhaság volt, elvégre Castiel az én pasim, és nem Debbie-é. De teljesen lefagytam, s nem tudtam mást tenni, csak döbbenten figyelni őket. Még innen messziről is észrevehető volt közöttük valami bensőséges kapcsolat. Mindenkinél jobban ismerték egymást, hisz’ rengeteg időt töltöttek együtt, míg együtt voltak, s Deborah pontosan tudta, hogyan viselkedjen Castiellel ilyen helyzetben. Csak néztem, ahogy Castiel ajkai mozognak beszéd közben, s fájdalmas arckifejezésétől csak még jobban összeszorult a szívem. Kicsit rosszul esett, hogy Deborah-val beszéli meg ezt az ügyet, de egy kis részem örült, hogy nem tartja magában a dolgot.
Deborah mondott valamit a fiúnak, mire Castiel szabad kezével beletúrt vörös hajába, könyökét még mindig a térdén pihentetve, s megrázta a fejét. Annyira kíváncsi voltam, miről beszélgethetnek. Vajon rólam van szó?
Hatalmasat dobbant a szívem. Úgy tűnik, Debbie és én szerepet cseréltünk. Korábban én voltam az, akihez Castiel futott, ha ők ketten veszekedtek. Deborah vajon ugyanígy érezte magát, mikor a fiú inkább az én társaságomat kereste?
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy elengedtem az ajtót, ami hatalmas csattanással csukódott be mögöttem. Castiel és Deborah egyszerre kapták felém a fejüket, én pedig elpirultam, amiért rajtakaptak. Pedig nem is nekem kellett volna rosszul éreznem magamat. Lesütöttem a tekintetem, s a fogaimat erősen az alsó ajkamba mélyesztettem, így fojtva vissza a kikívánkozó könnyeket. Csak fél szemmel néztem rájuk, s csendben figyeltem, ahogy Castiel lefejti magáról Deborah-t, majd mondd neki valamit. A lány először rám nézett, majd vissza a fiúra, akitől kérdezhetett valamit, mert Castiel csak a fejét rázta. Némi habozás után Debbie felállt, leporolta magát, majd felkapaszkodott a lelátóra, s az öltözőkhöz vezető ajtón távozott.
Amikor a lány eltűnt, Castiel is felkaparta magát a földről, s hátat fordított nekem. Bizonytalan voltam, nem tudtam, mit tegyek. Oda kellene mennem hozzá? Vagy magára kellene hagynom? Végül lassan megindultam felé, s még saját magamat is megleptem, mikor hátulról átöleltem. Lazán fontam köré a karjaimat, mire Castiel teljesen megdermedt. Nem pont ilyen reakcióra számítottam, de amikor nem lökött el magától, összeszedtem minden bátorságom, s még közelebb húzódtam hozzá, ezzel megszüntetve a közöttünk lévő aprócska távolságot, ám furcsa mód még mindig úgy éreztem, mintha nem lenne egészen itt. A hátába fúrtam az arcom, s ezúttal meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Az a zajtalanság, amely körülvett minket, normális esetben megnyugtatott volna, most viszont csak nagyobb fájdalmat okozott. A bennem tomboló érzések szétfeszítették a mellkasom, s ezen még Castiel közelsége sem segített. Mintha itt sem lett volna, hiába szorítottam magamhoz. Fájt, hogy nem nyúlt hozzám, elvégre eddig ő is mindent megtett volna az érintéseimért. Most viszont még csak meg sem moccant. Nem ragadott meg a derekamnál fogva, s nem húzott magához egyetlen egy csókra sem.
– Mondj valamit, kérlek! – szólaltam meg halkan, elemelve egy kicsit a fejem a hátától. – Megőrjít ez a csend.
Pillanatok alatt lefejtette a derekáról a karjaimat, s ellépett tőlem, hogy a szemembe nézhessen. A döbbenettől pár lépést hátráltam, s egyszerűen képtelen voltam nem az arcát bámulni. Szemei véreresek voltak, alattuk pedig sötét karikák húzódtak. Arckifejezése fájdalomról és csalódottságról árulkodott, miközben végignézett rajtam, s ettől összeszorult a torkom. Az én hibám, hogy ilyen állapotban van. Lesütöttem a tekintetem.
– Én mondjak valamit, Avery? – Hangja most a szokottnál is mélyebb volt, s rekedtes. – Nem neked kellene megmagyaráznod a történteket?
– Én… – Egyszerűen nem találtam a szavakat, fogalmam sem volt arról, mit illene mondani ilyen helyzetben. A fenébe is! Én sosem voltam jó a bocsánatkérésben. Mégis mit vár tőlem?
– Várok, Avery! – Összefonta maga előtt a karjait. – Magyarázd meg, miért volt fontos, hogy találkozz azzal az idiótával? Mi volt előrébb való, mint az, hogy velem legyél, mikor elmondom a többieknek, hogy végre sikerült egy helyet találnom, ahol felléphetünk?
Meglepetten tátottam el kissé a szám.
– Koncertezni fogtok? – Összerezzentem, mikor Castiel rám üvöltött, hogy ne tereljek. Borzasztóan rosszul esett, de nem sértődtem meg; végtére is teljesen jogosan dühös rám. – Én… szükségem volt Nathaniel segítségére, mivel rengeteget rontottam.
Castiel hitetlenkedve nézett rám.
– És ezt miért nem lehetett tegnap elmondani? Miért kellett hazudnod nekem? Nekem, Avery! – Csalódottan húzta el a száját. – Azt hittem, eljutottunk addig, hogy megbízunk egymásban. A rohadt életbe, el sem hiszem, hogy ekkora idióta voltam! Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy mellettem megváltozol, Delacroix!
Juj! Még az is kevésbé fájt volna, ha pofon vág. Amióta csak megbeszéltem Nathaniellel a találkozót, ettől tartottam; hogy teljesen elveszítem Castiel belém vetett bizalmát. Nem akartam elhinni azt, amit mondott. Tényleg ennyit jelentek a számára? Semmit?
Egy idióta vagy, Avery! Egészen eddig fontos voltál neki.
Abban a pillanatban talán még fel sem fogtam igazán, hogy egy olyan ember csalódott bennem, aki mindennél fontosabb volt a számomra. Csak álltam ott, döbbenten meredve rá, miközben fejben újra és újra felelevenítettem a szavait.
– Most akkor… szakítani akarsz? – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen érzésekkel fogom kiejteni ezt. Amikor legutoljára feltettem a kérdést egy fiúnak, reménykedtem, hogy igennel fog felelni. Most azonban rettegtem a választól.
Castiel vonásai megenyhültek, s fáradtan beletúrt a már amúgy is kócos hajába, ezzel még jobban összekuszálva a tincseket.
– Nem. Nem tudom. Még át kell gondolnom.
Megütközve figyeltem, ahogy kisétál a tornateremből, anélkül, hogy egy pillanatra is rám nézett volna. A fejemben szüntelenül visszhangoztak az előbb kimondott szavai, egyszerűen képtelen voltam felfogni őket. Nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy talán mindennek vége közöttünk.
Arcomat tenyereimbe temetve engedtem útjára a látásomat elhomályosító könnyeket, miközben ugyanazt a kérdést ismételgettem magamban.
Miért kell ennek ennyire fájnia?

____________________________________________


14 megjegyzés:

  1. Imádkozom, hogy ne szakítsd el Castielt és Averyt egymástól! Szinte könnyezve olvastam végig a fejezetet. Már mikor megláttam a címet, akkor majdnem idegrángást kaptam, hogy szétmennek, szakítanak, vége mindennek!
    Örülök, hogy Cas nem mondott konkrét választ, bár amúgy még szomorúbb lennék, akármi lenne a végkifejlet.
    Nem szeretnék telhetetlennek és tolakodónak tűnni, de remélem nagyon hamar elhozod a következő részt nekünk! Hisz gondolom nem csak én, hanem a többi olvasó is türelmetlenül várja.

    Még gyorsabb gyógyulást, ihletben gazdag, csodás nyarat kívánok neked!

    Enikő:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gonosz leszek, de az a helyzet, hogy örülök, ha sikerült pár könnycseppet kicsikarni belőletek. :D Nagyon féltem, hogy nem jönnek át azok az érzések, amiket én éreztem írás közben, de most megnyugodtam, egy kicsit legalább sikerült!:)
      Igyekszem hamar hozni a következő fejezetet!:)

      Köszönöm, neked is jó pihenést kívánok!:)

      Törlés
  2. Megverlek, ha szakítanak. Na jó nem. :DD de akkor ajj màr ne szakítsanaaaak *hiszti* *toporzékol* *körmöt vág*

    VálaszTörlés
  3. Hali!
    Huh nagyon jó fejezet volt :-D szerintem nem ártana nekik amúgy egy kis szünet egy ilyen után h rajojjenek mennyire fontosak egymásnak vagy épp az ellenkezője..^^ szóval én nem sertodnek meg ha szakítanak bár inkább szüneteltetnek a kapcsoltaukat mert ha avery ennyire nem bízik (bízott) castielbe hogy inkább hazudik neki azért mert Nat azt kéri tőle... Legalábbis nekem így jön le...Én inkább elmondanam a pasimnak akik nagyon szeretek (mert ezért sírt h nagyon szereti meg stb) h figyu nem kéne elmondanom de a streber dokossel kell tanuljak h ne bukjak már meg vagy ilyesmi xD hameg castiel telleg nagyon szeretni a barátnőjét akkor nemkene haragudnia rá hanem megerteni h mivan és nem azért megy egy másik srachoz mert megcsalja vagy akármi hanem mert javítania kell a jegyein..de persze ha így lett volna akk nincs bonyodalom hiszti stb és akk meg lapos a sztori...bár biztos kitalaltal volna valami jó érdekes dolgot de amúgy nekem így pont jó ^^ na szóóóval várom a folytatást :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Jaj, hogy én mennyire szeretem az ilyen kommenteket!*-* Én nem feltétlenül szüneteltetném a kapcsolatot a barátommal ilyen esetben. :D De majd meglátjuk, Avery és Castiel hogy dönt :D

      Törlés
  4. Már várom az új részt! Kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a kapcsolatnak a jövője!

    VálaszTörlés
  5. Mikor hozod mert szerintem nagyon jó és várom a kövit!!💜💜💜💜

    VálaszTörlés
  6. Köszi!! Szerintem nem csak én tudom alig kivárni! 😊

    VálaszTörlés
  7. Ha tudom, hogy elesek, akkor leülök... egy kapcsolatba nem lehet úgy belevágni, hogy tudom mi lesz a vége.
    Teljesen jogos Castiel reakciója, énsem repesnék az örömtől, ha a párom hazudna, ráadásul ilyen apróság miatt...

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés