2014. október 4., szombat

25. A karjaimba lökted

Csóközön!♥

Rettenetesen sajnálom drágáim, hogy ennyire későn hoztam a fejezetet, nem nagyon volt időm leülni a gép elé a héten sem.
Most viszont itt is van a 25. fejezet, amiben ugyan túl sok minden nem történik, de egy újabb állandó szereplő jelenik meg, valamint kiderül egy-két dolog Avery és Castiel múltjáról. Na, de nem lövök poént!;)

Figyelem! Csúnya beszéd előfordul, szóval mindenki csak saját felelősségre olvassa!;)

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a pipákat, és hogy annak ellenére, hogy késett a rész, átléptük a 17000 oldalmegtekintést! Köszönöm!!!

Továbbra is várom a véleményeket!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!;)

Puszi,
Raina


25. A karjaimba lökted
Feldúltam csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, s a táskámat egy erőteljes mozdulattal a folyosó közepére hajítottam, a cipőimet pedig úgy téptem le magamról. Heves káromkodás hagyta el a szám, és ezúttal örültem, hogy anyám nem tartózkodott otthon, mert egészen biztos, hogy kaptam volna tőle a mocskos beszéd miatt.
Első utam a konyhába vezetett, és ahelyett, hogy valami kaját vettem volna magamhoz, egy boros üveget kaptam le a polcról, s kedvenc jégkrémemmel együtt vágtam le magam a nappaliban lévő puha kanapéra. A szívem még mindig hevesen dobogott, s nem tudtam kiverni a fejemből, milyen érzéseket váltottak ki belőlem Castiel ajkai a számom. Nem akartam bevallani, de azt hiszem, kezdtem beleszeretni a vörösbe, és ez rettenetesen aggasztott. Még ha úgy is tűnik, hogy Castiel számára sem vagyok közömbös, ki tudja, mi lenne pár hét múlva. Nem akarom tönkretenni a barátságunkat egy olyan ostoba dologgal, mint ez a kapcsolat izé.
Fél óra sem telt el, a bor a fele már hiányzott, a jégkrém pedig szépen megolvadt a kisasztalon, ugyanis hozzá sem nyúltam. A földön és a kanapén piszkos zsebkendők hevertek, a tévében pedig valami ostoba film ment, amiből semmit sem láttam vagy hallottam a könnyeim és a szipogásom miatt. Nem tudom, mi volt velem, de nem emlékeztem, hogy ittas állapotban bármikor is így sírtam volna. Különösebben az okát sem tudtam, de jól esett kiadni valahogy a bennem felgyülemlett feszültséget.
Kis híján kilöttyintettem a bort ijedtemben, mikor valaki őrültek módjára feküdt rá a csengőre. Szipogva tettem le a poharat a kanapé előtti kisasztalra, s miután megtöröltem a szemem és kifújtam az orrom, kicsoszogtam a folyosóra, s az ajtónak dőlve lestem ki a kukucskálón, imádkozva, hogy ne Castiel álljon odakint. Amikor felismertem a barna hajú lányt, akinek ajkain apró mosoly bujkált, döbbenten léptem hátrébb, hogy beengedjem az ismerős idegent, akit hónapok óta nem láttam már, és akit még a közösségi portálokon sem tudtam utolérni, annyira elfoglalt volt.
– Szia, drágám! – köszönt hangosan Deborah, ám amikor az arcomra nézett, a vigyor ráfagyott az arcára. – Fél évre teszem ki a lábam ebből a porfészekből, és te teljesen összeomlasz? Hát semmit nem tanultál tőlem, Avery? Ne hagyd, hogy bármelyik srác is kikészítsen!
Szomorú mosollyal néztem végig rajta. Lebarnult – ez volt az első dolog, amit észrevettem rajta. És fogyott, nem is keveset. Nem mintha eddig nem lett volna vékony, de most valahogy nem tűnt annyira teltnek, mint eddig. Az arca még mindig elképesztően csinos volt, a fekete szemfesték viszont túl soknak tűnt – bár kétségtelen, hogy remekül kiemelte sötétkék szemeit. A ruhái – mint mindig – ezúttal is kihívóak voltak, mély dekoltázzsal, testre simuló anyaggal. Most is volt bennem némi féltékenység, ám ez alkalommal most társult hozzá egy kis félelem is. Ha itt van, az azt jelenti, a turnéjuk hamarosan véget ér, s ő a városban marad. Ha Castiel ezt megtudja, biztosan újra összejönnek majd.
Egy ölelés után beljebb invitáltam Debbie-t, s a nappaliba mentünk. Kíváncsian emelte fel a poharam, beleszagolt, majd fintorogva tette vissza a helyére. Rám nézett.
– Mi történt?
Bár egykor tényleg jóban voltunk, nem gondoltam, hogy komolyan érdekli, mi van velem. Ráadásul pont ő volt az utolsó személy, akivel meg akartam beszélni a Castiel iránti aggodalmaimat. Csak néztem rá, magamban pedig mérlegeltem, de nem akartam megszólalni.
– Amióta ismerlek, sosem történt olyan, hogy Avery Delacroix megnémult volna. Halljam, ki az a srác, aki ennyire összetört téged? Ha szépen kéred, szívesen szétzúzom a mogyoróit helyetted.
Halvány mosolyt erőltettem magamra, s a fejemet rázva ültem le a kanapéra.
– Ó, Deborah, el sem tudom mondani, mennyire hiányoztál!
Ledobta magát mellém, én pedig mesélni kezdtem neki, mindenről, amiről lemaradt, s amit képernyőn keresztül nem voltam hajlandó elmondani neki. Azokkal a srácokkal kezdtem, akikkel rövidebb ideig együtt voltam, hogy miért léptem le azelőtt, hogy a dolgok komolyabbra fordultak volna, szóba került az a rengeteg buli, amin Dawnnal részt vettünk, anyám, a pasija, a tűz… Minden, ami eddig nyomasztott, kijött belőlem, s ez hihetetlenül jól esett. Mintha egy egész hegyet cipeltem volna eddig a vállaimon, s azzal, hogy leültünk Debbie-vel beszélgetni, szép lassan meg is szabadultam tőle. Egy nagyobb darab azonban továbbra is ott maradt, és bármennyire is fájt, nem voltam benne biztos, hogy erről beszélhetek vele. Elvégre a volt barátjáról van szó.
– Miért érzem azt, hogy nem mondtál el mindent?
Felsóhajtottam.
– Egyrészt, mert ismersz, másrészt pedig azért, mert minden kiül az arcomra.
Nem szólalt meg, engem méregetett, s láttam rajta, hogy gondolkodik. Néhány perc múlva azonban mégis csak megszólalt, a szavak, amelyek pedig elhagyták a száját, megdöbbentettek.
– Castielről van szó, nem igaz?
A szívem hatalmasat dobbant, a szemeim pedig a kétszeresére nőttek.
– H-honnét…?
Legnagyobb meglepetésemre sem az arcán, sem pedig a tekintetében nem láttam semmi haragot, vagy dühöt, inkább beletörődést. Mintha régóta tudna valamit, amiről nekem eddig fogalmam sem volt.
– Nem vagyok hülye, drágám! Szerinted nem vettem észre, mennyire odavagytok egymásért ti ketten?
Döbbenten pislogtam rá.
– Már hogy vetted volna észre, amikor itt sem voltál?
Deborah felnevetett, a hangjában azonban semmi vidámság nem volt. Fájdalmat éreztem ki belőle, és olyan elfojtott érzéseket, amelyeket eddig még soha senkivel sem beszélt meg.
– Jaj, drágám, ez az egész nem most kezdődött, hanem már akkor, amikor mi négyen kezdtük egymás megismerni!
Elgondolkodtam azon, amit mondott. Igen, Castiel nem volt közömbös számomra, és igen, lehet, hogy eleinte szerelmes voltam belé, de egy percig sem hittem azt, hogy ő is ugyanazt érzi irántam. Azt hittem, csak a húgaként tekint rám, és néha én is úgy láttam, mintha a bátyám lenne. Megértő volt, és segítőkész, és talán én voltam az egyetlen, akivel nem bunkózott, vagy ha mégis, a mosoly mindig ott bujkált az ajkain.
– Én nem… Nem értem. Miből jöttél rá? Vagy…
Megfogta a boros üveget, s ahelyett, hogy felkelt volna, hogy tiszta poharat hozzon magának, meghúzta az italt, majd a kezembe nyomta. Akaratlanul is a számhoz emeltem, noha éreztem, hogy nem kellene többet innom.
– Nem tűnt fel rögtön, de voltak jelek. Eleinte azt hittem, hogy beképzelem őket, de minél több időt töltöttünk együtt, annál világosabb lett, mit is jelentetek egymásnak – meglepett, ahogyan fogalmazott, olyannyira, hogy megszólalni sem tudtam. – Te voltál az első, akinek Castiel megnyílt, hozzád fordult, ha valami nyomasztotta. Fogadni mernék, rengeteg titkot osztott meg veled, még akkor is, amikor együtt voltunk. Mindenről elsőként értesültél.
Ez igaz volt. Castiel és én hamar közel kerültünk egymáshoz, és bár nekem ott volt Dawn és Debbie, mint legjobb barátnőim, számtalan dologban Castiel véleményét kértem ki először, és ez fordítva is így volt. Fogalmam sincs, hogy Debbie tudja-e, Castiel akkor is hozzám futott-e, mikor ők ketten összevesztek, de ezt nem mertem felhozni. Akadnak titkok, amelyek jobb is, ha sosem kerülnek napvilágra.
Karácsonyeste volt, amelyet szokás szerint a családommal töltöttem. A nap nagy részét készülődéssel töltöttük, mindenki sürgött-forgott, hogy minden idejében elkészüljön, mire a vendégsereg megérkezik. Anya az egész délutánt az ajándékok csomagolásával töltötte, apa és Elliot pedig a karácsonyfát állították fel, s a nappalit rendezték át, hogy mindannyian kényelmesen elférjünk, elvégre nem voltunk kevesen. A nagyi kora reggel beállított, ő és én voltunk a felelősek azért, hogy estére ennivaló kerüljön az asztalra. A lábaim sajogtak már a folytonos állástól, a meleg sütő miatt pedig leizzadtam, noha odakint mínusz fokok repkedtek, s a hó is szállingózott, gyönyörű fehérre festve a tájat. A konyhában mézeskalács és almás-fahéjas muffin illat tette ünnepivé a hangulatot, valamint az a rengeteg karácsonyi szám, amelyet apáék hallgattak. Az elő– és a főétel lassan elkészült már, a desszert pedig órák óta pihent már a hűtőben, ezért a nagyi felküldött az emeletre készülődni. Egy utolsó pillantást vetettem még a lakásra. A nappali csodásan nézett ki, a hatalmas fán számtalan dísz lógott, valamint fehér és színes égősor tette még lenyűgözőbbé a látványt. Már csak a csúcsdísz hiányzott, amelyet én akartam felrakni, ezért apához szaladtam, kikaptam a kezéből a csillagot, s egy székre állva helyeztem fel az utolsó díszt. Ezt követően forró vízben áztattam magam, s mivel bőven volt még időm, nem kapkodtam a készülődéssel. Nyugodtan végeztem el mindent, aminek meg is lett az eredménye: gyönyörűnek éreztem magam új koktélruhámban, amellyel a napokban leptem meg magam. A halványrózsaszín, térd felett végződő kis ruha felül teljesen rám simult, kiemelte az alakom, amire rettenetesen büszke voltam, alul pedig lenge volt, minden egyes lépésemnél kecsesen lebegett körülöttem. Bizonyos fényben kissé csillogott is, s ez remekül illett a vörös, csillámos szájfényemhez. Szőke hajamat kontyba fogtam, s ahogy tükörbe néztem, akaratlanul is a kedvenc énekesnőmhöz hasonlítottam magam, s mindenféle nagyképűség nélkül jelentettem ki magamban, hogy ő még akkor sem tudna ilyen csinosan festeni, ha a világ legjobbjai dolgoznának rajta.
Elvégeztem az utolsó simításokat is, majd a szobámba mentem, ahol felvettem a kedvenc fehér balerina cipőm. Pont akkor értem le a nappaliba, mikor Agatha nénikém megérkezett, és egy hatalmas öleléssel üdvözölt.
– Te jó ég, mit csináltatok ezekkel a gyerekekkel? – fordult anya felé, miután alaposan szemügyre vett minket Elliottal. – Kész felnőttek már lassan! És nézz csak rájuk, édesem! – karolt bele akkori barátjába. – Egyszerűen gyönyörűek!
Elliot elhúzta a száját.
– Agatha, egy férfire nem mondhatod, hogy gyönyörű!
Nevetve sétáltunk át a nappaliba, és ott beszélgettünk, amíg a többiek meg nem érkeztek. Tizenöten lehettünk, vagy egy kicsit többen. A család mellett ott volt apa néhány munkatársa és főnöke, Gerard, és anya néhány legjobb barátnője, akik nem tudták kivel tölteni az ünnepet. Eszméletlen volt a hangulat, mindenki remekül érezte magát. Az étel is szerencsére elég volt, és büszkén húztam ki magam, miközben közöltem a vendégeinkkel, hogy az általuk legjobban dicsért falatok az én műveim voltak.
A főételnél tartottunk, mikor csengőszó szakított félbe minket. Apáékkal értetlenül néztünk össze, hisz mindenki jelen volt, akit meghívtunk, és elképzelni sem tudtuk, ki érkezhetett. Apa nyitott ajtót, és homlokát ráncolva sétált vissza, mögötte Castiellel, aki szépen fogalmazva, nem nézett ki túl jól. Felpattantam az asztaltól és az emeletre kísértem az akkor még fekete hajú, ingerült fiút. Még be sem csuktam az ajtót, ő már végigfeküdt az ágyamon. Leültem a matrac szélére, s aggódva húztam végig az ujjaimat puha tincsein.
– Bocs, nem tudtam, hogy vannak nálatok – suttogta. – Én csak… nem akartam egyedül lenni, és csak te jutottál eszembe.
– Mi történt?
– Deborah szülei. – Élesen szívtam be a levegőt. Castiel és Deborah alig két hete, hogy összejöttek, és ezek szerint Deborah már haza is vitte a fiút és bemutatta a szüleinek. – Nem örülnek, hogy a lányukkal járok, elmondtak minden csóró fasznak, persze nem ilyen szavakkal, és a legszebb az egészben, hogy Deborah egy kurva szót nem szólt egész idő alatt.
– De téged sem kell félteni, Castiel. Visszaszóltál, nem igaz?
Keserű nevetés hagyta el a száját.
– Hát persze. Engem ne alázgasson egy beképzelt köcsög se. – Ingerülten megrázta a fejét. – És ez az egész szar még nekik állt feljebb, Avery! Szó szerint kidobtak a lakásból.
Mielőtt bármit is szólhattam volna, valaki bekopogott az ajtón. Kelletlenül álltam fel, s fordítottam el a zárban a kulcsot, s nyitottam ki anya előtt az ajtót. Egy hatalmas tálca volt a kezében, rajta egy kis étel és víz.
– Hoztam egy kis ennivalót. Minden rendben?
Felsóhajtottam.
– Nem, de megoldjuk. Nem baj, ha már nem megyek vissza?
Anya kedvesen megölelt.
– Maradj csak vele, szüksége van most egy barátra, és ebben mindenki egyet ért. Nem bánják, ha nem csatlakoztok hozzánk – megfordult, hogy visszamenjen a vendégekhez, de még visszanézett rám. – Éjfélkor kezdjük kibontani az ajándékokat, ha lecsillapodik, gyertek le.
Nálunk egyfajta családi szokás volt, hogy éjfélkor adjuk át egymásnak az ajándékokat. Addig beszélgetünk, elpakoljuk a koszos tányérokat, és a két asztal is kikerült a nappaliból, hogy lehessen táncolni. Nem úgy ünnepeljük ezt az ünnepet, mint a többi ember, és ez mind csak azért van, mert szeretünk kitűnni a tömegből. Ez az egész családunkra jellemző, és egy cseppet sem törődünk azzal, hogy néhány tettünkkel megbotránkoztatjuk a körülöttünk élőket.
Rámosolyogtam anyára, és a tálcával együtt léptem vissza a szobába, s újra bezártam az ajtót.
– Remélem, éhes vagy, mert ezt nem fogom tudni egyedül megenni!
Leraktam a tálcát az asztalra, s Castiel felé nyújtottam egy kis levest. Mohón vette ki a kezemből és enni kezdett. Vele ellentétben én nem voltam éhes, túlságosan aggódtam érte, és ez teljesen lekötötte minden gondolatom. Sütit majszolgattam, de még csak azt sem tudnám felidézni, milyen íze volt.
– Izé, kösz, hogy nem raktál ki – szólalt meg váratlanul, miután befejezte az evést. Újra eldőlt az ágyamon, ezúttal kicsit beljebb feküdt, s megpaskolta maga mellett a helyet.
Néhány másodpercnyi habozás után lerúgtam magamról a balerina cipőt és elnyúltam mellette. Szorosan magához ölelt, nagy tenyerét a vállamra fektette, s hüvelykujjával apró köröket kezdett rajzolni fedetlen bőrömre, amitől kirázott a hideg. A mellkasára hajtottam a fejem, s csendben hallgattam szívének egyenletes dobogását. A kezem a hasán pihent, s már csak azt vettem észre, hogy meleg pulcsiján keresztül simogatom őt.
– Milyen barát lennék, ha elküldenélek, mikor szükséged van rám? – kérdeztem halkan. – Debbie tudja, hogy ide jöttél?
– Nem. Azt mondtam neki, hazamegyek. El is indultam, de rájöttem, hogy teljesen egyedül lennék, ugyanis anyámék basznak hazajönni még karácsonykor is. Szükségem volt valakire, aki elvonja a figyelmem erről az egész szarról.
Kicsit megemeltem a fejem, hogy rá nézhessek.
– Debbie szüleiről vagy arról, hogy apádék nem tudtak hazajönni?
A fejét rázta.
– Az ünnepről beszélek, Delacroix. – Óvatosan megpöckölte az orrom. – Nagyon kevés olyan ember van, mint ti. Senki számára sem felhőtlenül boldog a karácsony.
Rosszul éreztem magam. Naivan mindig is azt hittem, hogy ezen a napon mindenki boldog, és az emberek félreteszik a rosszindulatot. Én mindig ezt láttam, és bele sem gondoltam, hogy másnak egyáltalán nem örömteli ez az ünnep.
– Van bármi, akármi, amit tehetek, hogy jobban érezd magad?
Komolyan nézett rám.
– Ami azt illeti, elég sokat tettél azzal, hogy meghallgattál. Köszönöm.
Elmosolyodtam.
– Hát tudod, a szolgáltatásaim nem ingyenesek. Valamiből nekem is meg kell élnem!
Castiel felnevetett, aztán legnagyobb döbbenetre összekulcsolta az ujjainkat. Komoly tekintettel vizslatta az arcom, mielőtt lehajolt volna, hogy ajkait az enyémre nyomja. Gondolkodás nélkül csókoltam vissza, mire ő fölém gördült, s elkezdte kiszedni a hullámcsatokat a hajamból. A világ teljesen megszűnt körülöttem, mindenről megfeledkeztem; az ünnepről, Deborah-ról, arról, hogy Castiel foglalt, tulajdonképpen még az sem érdekelt, hogy odalent tucatnyi ember szórakozik. Csak mi ketten számítottunk, és bár legbelül mindketten tisztában voltunk azzal, hogy nem helyes, amit teszünk, képtelenek voltunk leállni. Részemről annyira jó volt, ami akkor este történt, hogy nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy Castiel a legjobb barátnőmet csalja meg… velem.
Utána persze napokig bűntudat gyötört, amiért lefeküdtem Castiellel, és hetekig kerültem őt is és Debbie-t is, nem vettem fel a telefont, a hétvégi partikat is kihagytam, másokkal ütöttem el az időt. A sráccal sosem beszéltük meg, ami történt, de biztosra vettem, hogy számára semmit sem jelentett, elvégre az azt követő napokban mélyült el úgy igazán a kapcsolata Deborah-val. Csak egy újabb lány voltam a szemében, akit sikerült ágyba csábítania, és ez rettenetesen összetört. Az újévet már azzal kezdtem, hogy egyszerre két sráccal kavartam, ám mielőtt bármelyikük is érezni kezdett volna valamit irántam, leléptem. Néhány hónap alatt tucatnyi fiúval szűrtem össze a levet, és nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mit gondolnak rólam a többiek; még én is éreztem, mekkora ribanccá váltam. Soha nem vonzódtam senkihez, nem voltam szerelmes; egyszer már megégettem magam, és nem akartam, hogy ez még egyszer megtörténjen. Aztán egy kis idő után már ez az életstílus vált megszokottá számomra, és különösebb okom nem is volt, miért teszem ezt. Egyszerűen megszoktam, és nem tudtam volna nem ezt csinálni. Castiel volt az, aki ilyenné tett, de ha nagyon akartam volna, megváltozhattam volna. Valójában már nem is miatta csinálom azt, amit, csak ez tűnik helyesnek.
– Nagyon elgondolkodtál. – Deborah hangjára felkaptam a fejem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy szinte el is felejtettem, hogy itt ül mellettem. – Az arckifejezésedből ítélve tényleg van valami, amit nem tudok. – Közömbösen beszélt, mindenféle érzelem nélkül, a szemében azért láttam, hogy nehezére esik erről csevegni. Lehet, hogy korábban nem akartam tudomást venni róla, de ő és Castiel tényleg szerették egymást, és elég szar lehetett neki, hogy amíg együtt volt a fiúval, addig Castiel – valószínűleg, bár ebben még mindig nem vagyok biztos – valamit érzett egy másik lány iránt; egy olyan lány iránt, aki a barátnője egyik legközelebbi barátnője volt.
– Azt hiszem, van valami, amit már korábban el kellett volna mondanom neked… – Félve pillantottam rá. Ó, egek, meg fog ölni! – Még a kapcsolatotok elején, karácsonykor… Miután elment tőletek, nem hazament, hanem hozzám, és… beszélgettünk és… ó, Istenem, Debbie, én annyira sajnálom! – Fejemet a kezembe temettem, mikor megéreztem a meleg, sós könnycseppeket az arcomon. – Megcsókolt és én… Én…
– Lefeküdtetek… – Debbie döbbenten állt fel, és tett egy kört a nappaliban, majd morogva megállt előttem. Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik, hogy a kirakós utolsó darabkája is a helyére kerül a fejében. Én azonban továbbra sem értettem semmit, az érzéseim zavarosak voltak, és… egyszerűen nem voltam biztos semmiben sem, és ez annyira idegen volt számomra. – Így már minden világos. Hogy miért tűntél el napokig, miért nem vetted fel a telefont… – Keserű, kicsit sem vidám mosollyal az arcán ült le vissza a kanapéra. – Tudod, amikor Castiel és én először lefeküdtünk egymással, a te nevedet ismételgette folyton. – Kis híján félrenyeltem a bort, amit éppen ittam. – Rohadt idegesítő volt, és majd’ felrobbantam, annyira dühös és féltékeny voltam rád. Nem is éreztem jól magam vele, de utána eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy bárki is elvegye tőlem. Magamhoz akartam láncolni, azt akartam, hogy rajtam kívül egy lányra se nézzen rá, és te, Avery, ezt rohadtul megnehezítetted. Majd’ beleőrültem a tudatba, hogy pusztán a létezésed is elvonja Castiel gondolatait rólam, de most, hogy tudom, miért volt annyira odáig érted Castiel…
Elhallgatott. Az alsó ajkát harapdálta, s láttam rajta, mennyire ideges, hogy szétveti a düh, amit nem is csodáltam. Borzalmasan éreztem magam, de volt bennem egy kis megkönnyebbülés is. Soha senkinek nem beszéltem arról, mi történt akkor este, de talán jobb is. Legalább Deborah tőlem tudta meg, noha két évvel később.
– Nagyon sajnálom – suttogtam.
Átkarolta a vállam.
– Haragudnom kellene, de képtelen vagyok rá. A helyzet az, hogy számítottam rá, sejtettem, hogy történt köztetek valami. Az mondjuk már fáj, hogy pont akkor, amikor már együtt voltam vele. – Újra beleivott a boros üvegbe, ezúttal viszont ki is itta azt a pár kortyot, ami benne volt. – Biztosra vettem, hogy amint kiteszem a lábam a városból, ti ketten összejöttök. Meglep, hogy nem így történt.
Felsóhajtottam.
– Tudom, mi lenne a vége, Debbie. Újra összetörné a szívem.
Felnevetett.
– Ó, igen, ez benne van a pakliban. De arra nem gondoltál, hogy te is összetörted az ő szívét? Ha akkor éjjel megbeszélitek a dolgot és elmondjátok egymásnak, mit éreztek, hogy mennyire fontos számotokra a másik, Castiel habozás nélkül dobott volna engem, csakhogy veled lehessen. De azzal, hogy nem kerested… Jaj, drágám, észre sem vetted, de egyenesen a karjaimba lökted őt. – Volt valami Deborah hangjában, ami nagyon nem tetszett. – És ma is pontosan ezt tetted.
Értetlenül néztem fel rá.
– Te meg miről beszélsz?
– Láttalak titeket a parkban – éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból. – Sosem láttam még Castielt olyannak, mint amilyen veled volt ott. Még mindig szerelmes beléd, és Avery, hiába tagadod, te is az vagy, nem is értem, miért nehezíted meg ennyire a dolgot. Szóval, miután te elrohantál, bátorkodtam odamenni Castielhez, aki boldogan nyílt meg nekem, míg hazafelé sétáltunk. Azt pedig, gondolom, nem kell részleteznem, mi történt, mikor felértünk a szobájába. Szinte már el is felejtettem, milyen jó volt Castiellel ágyba bújni. Nyilvánvaló, hogy még nincs túl rajtam. Rajtad sem, de most már, hogy újra itt vagyok, nos… Rád már nincs szüksége, Avery! Hagyd őt békén!
Ezzel fogta magát, és ott hagyott a nappaliban, egyedül a döbbenetemmel és azzal a mérhetetlen fájdalommal, ami belülről kezdett marcangolni. A szemeimet újra könnyek szúrták, miközben néztem, hogyan hagyja el a házat, s csak arra tudtam gondolni, mennyire félreismertem az állítólagos legjobb barátnőmet.

14 megjegyzés:

  1. Hú erre nem számítottam...imádom!folytasd kiváncsi vagyok mi fog történni ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett és sikerült Titeket meglepnem a történésekkel!:) A folytatás hamarosan érkezik!:))

      Törlés
  2. Huha huha bonyodalmakat észlelek! Kíváncsi vagyok már hogy mit tesz ezek után!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D A következő részekből kiderül, mit tesz (vagy mit nem?) Avery. ;)

      Törlés
  3. Jézusom, ez borzasztó jó rész volt!*-* Nagyon várom a következőt, rettentő ügyes vagy:))

    VálaszTörlés
  4. Válaszok
    1. Ha időben végzek a tanulással, akkor még ma felrakom, ha nem...

      Igyekszem. :)

      Törlés
  5. Mond,hogy nem Castiel volt az első pasi, akivel lefeküdt! Mert az még inkább megbonyolítja a helyzetet és nem tetszene... Úgyhogy nyugtass meg!
    Debora végre olyan, amilyennek lennie kell! Megmondom őszintén, nem tetszett, hogy barátok... Ez a rivalizálás jobban tetszik, ő valamiért nem szimpatikus karakter számomra, jobban tetszik, ha gonosz szerepben látom :D

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Debbie-t pedig annyira szerettem volna pozitív szereplőként beleírni. De jesszus, lehetetlen. :D

      Törlés
    2. De engem nem nyugtattál meg, hogy első pasi volt-e:)

      Törlés
    3. Nem, Averynek nem Castiel volt az első :)

      Törlés