2014. október 18., szombat

27. Szükségem van rád

Csóközön!♥♥

Meg is hoztam az új fejezetet, ami szerintem elég hosszúra sikerült, bár megint nem tudtam azt beleírni, amit szerettem volna, mert akkor egy 8 oldalas részt kellett volna feltennem. Na, mindegy, szerintem így is van benne elég történés hát még a következőbe jajjj :))

Szeretném megköszönni a hozzászólásokat, a pipákat, valamint a 19500+ oldalmegtekintést!:)
Továbbra is várom a véleményeket!^^

Puszi,
Raina

27. Szükségem van rád
Hosszú, idegtépő negyedóra volt, míg a kertvárosból bejutottam a belvárosba busszal, a legnagyobb forgalom idején. Borzalmasan éreztem magam, érzelmek vihara tombolt bennem, össze voltam zavarodva, és ha az egész Castiel és Deborah ügy nem lenne elég, még Elliot miatt is izgulhattam. Maria nem volt bőbeszédű, semmit sem árult el a bátyám állapotáról, csak annyit mondott, amint tudok, menjek be a kórházba. Nos, nekem fontos a családom, tényleg, főleg Elliot, mert ha valaki, hát akkor ő biztosan mellettem volt mindig, szóval abban a pillanatban rohadtul nem érdekelt, hogy iskolába kellene mennem.
A buszon első dolgom volt felhívni anyát, hogy értesítsem, s ideges hangját hallva csak még jobban megugrott a vérnyomásom. Rettenetesen ideges voltam, és rettegtem, hogy elveszítek egy számomra fontos embert. Azt már tényleg nem bírtam volna ki.
Mivel apámnak is joga van ahhoz, hogy tisztában legyen a fia állapotával, gyorsan írtam neki egy e-mailt, mert tudtam, hogy a munkája miatt azt rendszeresen nézi, de gyors válaszra nem számítottam. Sőt, ha látja is, valószínűleg ma nem tudna Franciaországba jönni. Legalábbis repülővel egészen biztosan nem, hiszen ebben a hónapban már költött rá, azt meg nagyon nem szerettem volna, ha idegesen ül volán mögé. Nem hiányzott még egy baleset…
Szinte feltéptem a kórház ajtaját, s kis híján fellöktem két fiatalabb nővért, akik szerintem nem megfelelően voltak felöltözve. Mélyen dekoltált felsőrész, túl rövid szoknya, amihez az-az eszméletlenül béna fehér papucs nem is illett, vörös és fekete hajuk pedig tökéletesen be volt lőve, az arcukon tíz kiló vakolatot, az ujjaikon pedig már-már undorító műkörmöt viseltek. Nem értettem, hogy engedhetik meg nekik, hogy egyáltalán bejárjanak dolgozni…
Miután lenézően végigpillantottam a két nőn – akik szintén barátságtalanul méregettek –, a recepcióhoz rohantam, ahol már Maria várt. Háttal állt nekem, de amikor meghallotta kétségbeesett, ideges hangomat, rögtön megfordult. Az arcán vidám, őszinte mosoly ült, s nevetve ölelt meg. Én csak dermedten álltam és vártam, közben a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ha mosolyog, akkor nem lehet nagy baj, nem igaz?
– Jaj, kisasszony! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideér! Magának nem iskolában kellene lennie?
– Megijesztett, Maria, és erősen kétlem, hogy ilyen idegállapotban képes lennék végigülni bármilyen órát is.
Maria hátrébb lépett, alaposan végigmért, majd’ mint aki hatalmas titkot készülne átadni, suttogni kezdett:
– Az egyik nővér ma reggel bent járt a bátyjánál. Rutin vizsgálatokat végzett, semmi komoly. Éppen a főorvos úrral beszélgettem, amikor Ella kirohant a kórteremből, hogy Elliot megmozdult.
Hatalmasat dobbant a szívem, és annyira megkönnyebbültem, hogy ha tehettem volna, egészen biztosan sírva fakadtam volna. Megköszöntem Mariának, hogy értesített, s Elliot kórterme felé vettem az irányt, ahol rajta kívül még két ember volt; egy nővér, gyanítom, Ella, és a bátyám kezelőorvosa. Nem voltam biztos benne, hogy bemehetek, azért óvatosan kopogtam, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Szinte egy emberként fordultak felém. Mindketten a harmincas éveik végén járhattak már, és egy kis hasonlóságot véltem felfedezni kettejük között. Úgy sejtettem, valamilyen rokoni kapcsolatban állhatnak egymással, de hogy őszinte legyek, abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.
– Elnézést, öö… Bejöhetek? – Nem tudom, mit kellene ilyenkor mondani vagy tenni, ezért bizonytalanul álldogáltam az ajtóban, táskámat magam mögött tartva, nagy szemekkel nézve a kezelőorvosra.
– Sajnálom, kisasszony, de csak a legközelebbi hozzátartozók látogathatják a beteget – felelte a nővér barátságtalanul. – És információt sem adhatunk ki csak úgy a Delacroix család engedélye nélkül.
– A húga vagyok – feleltem határozottan és kissé ingerülten. Nem tudom, hogy mit gondolt ez a nő, ki vagyok, de basszus, ha már eljöttem idáig, nehogy elküldjön!
A nővér mintha kissé elpirult volna, és amilyen gyorsan csak tudott, lelépett, hogy végezze a dolgát. Amikor a nő halló- és látótávolságon kívülre ért, leültem az Elliot ágya mellett lévő kis székre és óvatosan összekulcsoltam az ujjainkat. Csalódott lettem, amikor a bátyám nem reagált rá, de ezt próbáltam nem kimutatni.
Ami azt illeti, Elliot nem tűnt másabbnak, mint eddig. Kevésbé volt sápadt, de ennek ellenére még mindig olyan volt, mintha csak aludt volna. Ez alatt az idő alatt rengeteget fogyott, az arca beesett volt, és ha nem tudnám, hogy ő fekszik itt, nem biztos, hogy felismertem volna. Hiába kerestem a változásokat, nem találtam, és ez megrémített. Hiszen Maria azt mondta, megmozdult!
Kétségbeesetten néztem fel az orvosra, aki rögtön válaszolt is a kimondatlan kérdéseimre.
– Az, hogy Elliot megmozdította a karját, sok mindent jelenthet, nem feltétlenül azt, hogy fel fog ébredni. Egy-két vizsgálat szükséges, hogy megállapítsuk, mi is történik. Őszinte leszek önnel, Mademoiselle, még mindig kevés esélyt látok arra, hogy a bátyja felébred, de ha mégis így történne… Nos, ez hosszadalmas folyamat, és a családjának fel kell készülnie néhány dologra.
Oké, nem pont ezt szerettem volna hallani. Nagyot nyeltem.
– Miféle dolgokra?
– Ez engem is érdekelne!
Az ismerős hangra az ajtó felé kaptam a fejem. Anyám állt ott, szokásos unalmas kosztümében, haja művészi kontyban pihent a feje tetején, a sminkje azonban ma a szokásosnál is rosszabbra sikerült, mintha kapkodott volna. Beljebb tipegett magas sarkú cipőjében, s megállt az orvos mellett, körülbelül ötlépésnyire Elliot ágyától.  Távolságtartónak tűnt, és valamiért nagyon zavart, hogy egy másodpercre sem néz rá a fiára.
– Várunk még valakit? – kérdezte az orvos, feltűnően végigmérve anyát, majd rám pillantott.
Megráztam a fejem, mert ennél többre nem voltam képes. Majd’ szétvetett az ideg a gondolattól, hogy soha többé nem kommunikálhatok normálisan a bátyámmal, és tartottam attól is, amit az orvos mondani akart, de ettől függetlenül alig vártam, hogy túl legyünk ezen az egészen, s hogy megtudhassam, miféle következményei lehetnek, ha Elliot felébred.
De persze anyám most sem tudta visszafogni magát.
– Nem, Doktor úr, az apja ugyanis magasról tesz a fiára.
A szabad kezem, ami nem volt összekulcsolva Elliotéval, ökölbe szorult.
– Az apja Olaszországban van, és nem tud két perc alatt idejönni.
– Ha nem költözött volna össze azzal a kígyóval, most itthon lehetne.
– Ha nem fekszel le a főnökével, apa sosem ismeri meg Isabelle-t.
Összeszűkült szemekkel méregettük egymást anyával, és láttam rajta, hogy ennek a beszélgetésnek még komoly következményei lesznek, ám én ezzel mit sem törődtem. Ne alázgassa apámat, mikor ő is nagy szerepet játszott abban, hogy Olaszországban kössön ki.
– Hölgyeim, kérem, ezt ne a beteg körül beszéljék meg! – szólt ránk az orvos.
– Elnézést! – Én kaptam el előbb a tekintetem, és az őszülő férfire néztem, aki zavartan állt egyik lábáról a másikra. – Szóval, hol is tartottunk?
Az orvos megköszörülte a torkát, mielőtt belekezdett volna.
– Nos, ha valami csoda folytán Elliot felébredne, előfordulhat, hogy nem fogja felismerni magukat, megijed majd Önöktől, a barátaitól, sőt, még saját maga is idegen lenne számára, és nem is biztos, hogy ezek az emlékek valaha is visszajönnek. Teljes egészében legalábbis biztosan nem. A jó hír, hogy maguk tudnak neki segíteni, feltéve, ha a fiú hagyja. A dolog hátulütője, hogy Elliotnál az ébredést követően depresszió is kialakulhat, elvégre nem ismer senkit, nem tudja, kiben bízzon meg, ráadásul már maga a baleset is rátesz minderre egy jókora lapáttal. – Kis szünetet tartott, amíg mi a szavait emésztgettük. Anya is és én is döbbenten, kissé sokkoltan meredtünk magunk elé, nem voltunk képesek felfogni, hogy mindez megtörténhet Elliottal.
– Ez még a jobbik eset – folytatta. – Mivel a fiú már fél éve fekszik kómában, ez biztosan hatással volt az agyi működésre, fontos területek sérülhettek meg súlyosan. Nem tudhatjuk még, hogy ez milyen hatással lehet a hátralévő életére, de meglehet, hogy néhány alapvető dologra képtelen lesz.
– Úgy érti, lehet, hogyha a fiam felébred, egész hátralévő életében fogyatékos lesz?
Felszisszentem anyám szavait hallva.
– Ezek csak felvetések, asszonyom. Én csak azt mondom, amit eddig láttam, hallottam. És mint azt már korábban említettem, nem sok esélyt látok arra, hogy a fia felépül.
Anya mérgesen húzta össze a szemöldökét.
– Elmehet maga a jó…
– Anya! – üvöltöttem rá, még mielőtt befejezhette volna.
Szinte vágni lehetett a feszültséget a kis kórteremben. Anya és én idegesek voltunk, és aggódtunk Elliotért, és igen, valamennyire természetes a reakciónk, de azt hiszem, most tényleg túlléptünk egy bizonyos határt. Udvariatlanok voltunk egy olyan emberrel, aki csak segíteni próbál nekünk.
Anya ingerülten sóhajtott fel, majd egy dobbantás után kisietett a teremből. Néhány másodperc múlva én is követtem, és egyáltalán nem volt nehéz utolérnem őt a balerina cipőmben.
– Ez meg mégis mi az ördög volt? – förmedtem rá. – Hogy beszélhetsz így egy orvossal? Ő csak segíteni próbált!
Amikor a szemembe nézett, megértettem, miért rohant ki a kórteremből. Néhány könnycsepp folyt végig az arcán, hosszú, fekete csíkokat hagyva maguk után.
– Te ezt nem érted, Avery, még fiatal vagy ehhez. Fogalmad sincs arról, milyen nehéz volt ezt végighallgatni! A fiamról van szó, az Isten szerelmére!
Dühösen meredtem rá.
– Szerinted nekem könnyű ez az egész szar? Elliot volt az egyetlen, akire számíthattam, mert te és apa le se szartátok, hogy mi történik velem! Engem sose szeretettek úgy, mint őt!
Már én is a könnyeimmel küzdöttem, de nem akartam elsírni magam.
– Talán ha nem úgy viselkednél, mint egy ribanc, apáddal máshogy viszonyulnánk hozzád!
Juj! Ennél még az is jobb lett volna, ha megpofoz.
– Ezt meg hogy érted?
Anyám közelebb lépett hozzám, mikor rájött, hogy túl hangosan beszélgetünk. Az emberek – főleg az idősebbek – érdeklődő pillantásokat vetettek felénk, néhányuk még közelebb is jött, hogy hallja, mi történik. Anyámat mindenki ismerte a városban, hisz amellett, hogy nagyon jó ügyvéd, rengeteg alapítványt is támogat, már csak azért is, hogy megmutassa mindenkinek, mi aztán tényleg tökéletesek és segítőkészek vagyunk. Nos, most legalább rájönnek, hogy mekkora kamu ez az egész.
– Tudod, Avery, nekem mindenhol vannak kapcsolataim, és elég sok helyről hallom vissza, hogy mit is csinálsz tulajdonképpen. Fogalmad sincs róla, hány kalandodról tudok. Az emberek elítélnek téged, és ez nem csak rád, de az egész családunkra rossz fényt vet. Tudok a kis szórakozásodról is a Vörös Sárkányban, arról nem is beszélve, hogy egy számodra is idegen fiúval mentél haza. Beszéltél azóta vele? – Nem válaszoltam a kérdésére, és ez sok mindent elárult. – Gondoltam.
– Semmi közöd nincs ahhoz, mit csinálok! – szűrtem a fogaim között.
– Dehogyis nincs, elvégre az anyád vagyok. Ó, és képzeld! Mielőtt idejöttem, hazaugrottam néhány tiszta ruháért. Legközelebb, ha iszol, tüntesd el magad után a nyomokat. És Avery, hol voltál tegnap?
Nagyokat pislogtam. Nem létezik, hogy még azt is tudja, hogy Castiellel ellógtunk néhány órát!
– Iskolában, mégis mit gondolsz?
Nevetve megrázta a fejét.
– Igen? Az utolsó három óra a parkban volt megtartva?
Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból.
– Ezt meg honnan a… – És akkor rájöttem. – Te felfogadtál valakit, hogy állandóan legyen a nyomomban?
– Nem volt más választásom! Avery, valaki meg akart ölni téged, és ez az ember még mindig szabadon mászkál! Muszáj volt tennem valamit, hogy biztonságban tudjalak!
A fejemhez kaptam. Nem hiszem el, hogy tényleg felbérelt valakit, hogy kövessen.
– Tudod, anya, most ástad el magad teljesen a szememben!
Kikerültem őt, s dühös léptekkel indultam a kijárat felé. Hallottam, hogy utánam kiabál, de nem érdekelt. Mérges voltam rá, és egy ideig biztosan nem akartam vele beszélni. Bűntudat gyötört, amiért nem köszöntem el Elliottól, de képtelen lettem volna akár egy másodpercig is egy épületben tartózkodni anyámmal. Levegőre volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem, s Dawnt is fel akartam hívni. Tegnap egész délután keresett, de egyszer sem vettem fel a telefont. Biztosan aggódik már értem.
Buszra szállhattam volna, hogy egyenesen hazamenjek, de tudtam, hogy csak percek kérdése és anyám is beállítana. A belvárosban sétálgattam, kirakatokat nézegettem, hogy elvonjam a figyelmem mindenről, ami a napokban történt. Néhány üzletbe beugrottam, ruhákat próbálgattam, de még ez sem tudott felvidítani, csak még levertebb lettem. Úgy döntöttem, beülök valami cukrászdába, útközben pedig megvettem a kedvenc magazinom legújabb számát, amit majd átlapozhatok.
Olyan helyet választottam, amely elég távol van a zajosabb főutaktól, s letelepedtem egy félreeső kis zugba. Magam mellé tettem a táskám, s végigfuttattam a tekintetem az asztalon lévő ital- és süteményes lapokon, majd leadtam a rendelésem a pincérnőnek; két epres süti és tejes kávé. Amíg vártam, felhívtam Dawnt, mert tudtam, hogy most pont szünet van. Szinte azonnal felvette a telefont, s ideges hangon szólalt meg, köszönés nélkül.
– Avery, hol vagy?
Az alsó ajkamba haraptam, nehogy elsírjam magam.
– Körülbelül két órája jöttem el a kórházból.
Apró, ijedt sikkantást hallottam a vonal túlsó feléről.
– Te jó ég! Mi történt?
Még Dawn sem tudott arról, hogy mi történt Elliottal, neki is azt mondtam, mint mindenki másnak; külföldön tanul. Nem voltam benne biztos, hogy telefonon keresztül kellene neki elmondanom, hogy hazudtam.
– S-semmi komoly. Egy ismerősömet látogattam meg.
Dawn nem válaszolt rögtön.
– Aha. És most hol vagy?
– Egy cukrászdában ülök.
– Ah, de jól meg egyeseknek! – horkantott fel. – Nos, Avery, remélem, jól érzed magad, amíg mi a… – Hirtelen elhallgatott. – Várj, Castiel beszélni akar veled… Debbie-ről?! Mégis mi a francról maradtam le?
Ingerült morgás csapta meg a fülem, aztán pedig Castiel hangját hallottam a háttérből.
– Dawn, add ide a telefont!
Kisebb veszekedés alakult ki kettejük között, amit nem bírtam végighallgatni, így egy gyors köszönés után letettem a telefont. Időközben a rendelésem is megérkezett, így lassan enni kezdtem, miközben az újságot lapozgattam, de nem tudtam odafigyelni, mit olvasok. Az agyam egyfolytában zakatolt minden hülyeségen; Castielen, anyámon, azon, amit Deborah reggel mondott. Egyszerűen túl sok volt már ez az egész.
Sok időt töltöttem a cukrászdában, remélve, hogy sikerül lenyugtatnom magam, de amikor rájöttem, hogy ez teljesen lehetetlen, fizetés után távoztam és egy közeli buszmegálló keresésére indultam. Már lassan mindenki számára véget ért az iskola, fiatalok sétálgattak az utcán, s minden egyes alkalommal összeszorult a szívem, mikor boldogan sétálgató párokat láttam egymáshoz bújva, csókolózva.
A buszon zenét hallgatva nézegettem a körülöttem lévő tájat, egészen addig, amíg a velem szemben lévő két ülésre le nem ült egy szőke, körülbelül négy éves kislány, aki hatalmas kék szemeivel kíváncsian tekintett körbe, majd az ablakra tapasztotta aprócska tenyerét. Amikor meglátott egy kutyát, nevetve fordult az anyukájához.
– Nézd, nana, kutusz!
Az anyja is odanézett, s kedvesen, gügyögve válaszolt a kislánynak, aztán pedig mosolyogva hallgatta végig azokat a rövid dalokat, amelyeket a lánya az óvodában tanult. A buszon mindenki vidáman nézte őket, egyedül az én szívem szorult össze, mikor belegondoltam, hogy anyám még csak el se jött értem délutánonként, mindig az aktuális bébiszitterem vitt haza és felügyelt rám, amíg a szüleim haza nem érnek.
Alsó ajkamat rágcsálva szálltam le a buszról, s ahelyett, hogy a házunk felé vettem volna az irányt, egy olyan hely felé kezdtem el sétálni, ahol már rég jártam. Pontosan tudtam, hogy kire van szükségem most, és csak remélni tudtam, hogy otthon lesz, vagy legalábbis hamarosan hazaér.
A lépcsőház bejárata szerencsére nyitva volt, egy idősebb hölgy ugyanis az aprócska virágágyást rendezte. Kedvesen rám mosolygott, amit szerettem is volna viszonozni, de nem sikerült a legőszintébbre. Lassan sétáltam fel a tetőtérre, s reménykedve kopogtam be az egyszerű ajtón, amelyen még csak a név sem volt kiírva, s csalódottan rogytam le a szőnyeg mellé, mikor senki sem reagált. A fejemet nekidöntöttem a falnak, s a koszos plafont bámultam. Már képtelen voltam visszafojtani a könnyeimet, hangos zokogásba törtem ki, utat adva a bennem szüntelenül tomboló érzéseknek. Az egész testem beleremegett a sírásba, a fejem pedig pillanatok alatt megfájdult, de jól esett kiengedni a feszültséget.
– Avery? – Az ismerős, mély hangra felkaptam a fejem, s egyenesen az aggódó szürke szempárba néztem.
Letöröltem néhány könnycseppet az arcomról. – Szia! – köszöntem erőtlenül, szipogva.
Castiel egy pillanat alatt mellettem termett, leguggolt elém, s komoly, érdeklődő tekintettel nézett rám.
– Mit keresel itt?
Lesütöttem a szemem, mert tartottam attól, hogy még több könny folyik ki a szememből.
– Emlékszel, hogy reggel azt mondtad, ha valami baj van, jöhetek hozzád? Hát, most szükségem van rád!

11 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon jó lett :)

    VálaszTörlés
  2. Úristen! Tudnom kell mi lesz!
    Egyébként nemrég kezdtem el olvasni a blogod. Faltam a részeket! Facebookon van esetleg rajongói csoport?
    Körülbelül 10 igényes Csj blogot olvastam eddig, de ez mind felül múlja.
    Imádom a stílusod, tehetséges vagy. Nagyon!
    Mostantól a körmöm fogom rágni az új részig, úgyhogy kérlek siess :) ♡♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Facebook csoport (még) nincs. :)
      Hű, köszönöm szépen! *-* Olyan jó érzés ilyen hozzászólásokat olvasni!*-*
      Az új rész már készen van, tegnap megírtam, de csak szerdán-csütörtökön rakom fel. :) (Vagy lehet, hogy előbb, attól függ, milyen kedvemben leszek... :D)

      Törlés
  3. Kérlek rakd fel hamar. Nagyon tehetséges vagy. Már számtalanszor kaptam a zsepis dobozhoz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Pár perc és felkerül. ;)
      Jaj, hát miért?:o

      Törlés
  4. Nagyon szomorú lettem mikor a báttyáról volt szó. Aztán még castiel is a képbe jött.

    VálaszTörlés
  5. Jaj istenem, itt lelkesedem, hogy magához tér, te meg letörsz, hogy nyomorék is lehet... az élet napos oldalát nézzük... bár az orvosoknak kötelességük tájékoztatni mindenről... néha viszont ezt olyan módon teszik meg, hogy az ember falnak tud menni! Legrosszabb esetben rák, legjobb esetben egy kis pajzsmirigy rendellenesség... már nem azért, de nem mindegy! Inkább tartsa meg magának, amíg meg nem jön az eredmény:D
    Jaj, nagyon izgatottan várom, hogy mi fog történni!
    Végre ahhoz megy segítségért, akihez kell! Nem pedig piál és bulizik...
    Azt mondják, az alkohol jót tesz az agysejteknek, mert a leggyengébb hal el:D Itt volt az ideje, hogy az erősek működésbe lépjenek:D El ne rontsd nekem itt a lelkesedésem, hogy megint elszalad!

    xoxo,
    T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Túl egyszerű lett volna, ha így, pikk-pakk felébred.:D
      Van olyan orvos, aki szereti megijeszteni a betegeket. Sosem felejtem el, CT után a doki így kezdte: Nos, vagy hajlandó gyógyszert szedni *hatásszünet, én meg kisebb szívinfarktust kaptam* vagy elhiszi, hogy semmi baja. Ha anyu akkor nem lett volna ott, lehet, leütöttem volna a fickót, amiért a frászt hozta rám:D

      Törlés
    2. Teljes mértékben átérzem:) nehéz dolog, az ember nem is szeretnkórházba menni...

      Törlés